A lim-lomos hely

És néha van hogy csókot kérek,
az én rózsám édes méreg.
Koporsója tárva nyitva,
benne fekszem én is sírva.

Előzmény
Zokogok, fuldoklok, levegőért kapkodok. Sós tengerként tombolnak könnyeim, elborítják az arcomat, a kezemet, a testemet. Könnyeimmel megtelik a terem, egyre magasabb és magasabbá válik a fájdalom szintje, míg a mennyezetet verdesi, én pedig megfulladok. A tüdőmet megtelik, pupillám kitágul, és szívem megáll - meghalok. Holtként lebegek könnyeim tengerében és a fényt keresem. De nem találom, mert pupillám kitágult, mert meghaltam. Elveszett lelkem kiúszik a tengerből, s a hideg levegőn találja magát, de itt nincs oxigén. Üresség van, és hideg, de legalább tenger nélkül. Meghasadt lelkem kacskán evickél a hideg ürességben, a fény felé akar haladni, de nem tud, mert nincs szeme, nincs teste. Bolyong a térben, s nem tudja, merre a kiút. Bolyong és bolyong, várja a célt, hátha megtalálja őt, mert ő már nem fogja megtalálni soha.

A csendben késvagdosásnak érződik rekedtes hangom. Nem szólal meg, én pedig reszkető lelkem próbálom megnyugtatni. Nem is megnyugtatni, inkább csak lelőni egy nagy puffantással, hogy egyszer csak hagyja abba, de nem hajlandó. Mintha lelőném, de nem halna meg, hanem csak vérezne, vérezne. Lassan kezd haldokolni, de kis idő után eltávozik. Már csak reszketésem marad, és felduzzadt szemeim. Ujjaimmal vadul dörzsölik szememet, hogy ismét láthassam Őt. A homályos kép lassan helyreáll, de amint a szemekbe nézek újra elfog a kilátástalanság és félelem. És a döbbenet. Ajkaim automatikusan résnyire nyílnak, de nem azért, hogy szavakat hallassanak. Azok már elfogytak.
A kék íriszek mattok, és mintha csak egy függöny mögé rejtőztek volna. Döbbenten figyeltem szemeimet. Ismerős ez a tekintet, azért, mert ezek a én szemeim. Tudom, milyen érzés húzódik mögötte, tudom, hogy milyen sötétség és végtelen elveszettség. Szívem ismét vadabbul kezd verni, de elmémet teljesen leköti az íriszek bámulását. Nem tudom, nem azt nézni, teljesen magába vonzzanak. Egy éve, ugyanezek a szemek néztek vissza rám a tükörből.

Biztos nem, biztos nem - csak ez jár a fejemben. A tudatom erősen tagad, testem pedig egyszerűen lebénul. Esélyt sem látok arra, hogy James Lio Wolf, abban a helyzetben legyen, mint én egy éve. Hogy addig a pontig süllyedjen, hogy az egyetlen kiutat nem jelenti más, csak a örök érzéketlenség. Az a James Lio Wolf, akit megismertem, megveti ezeket az emberek, sült bolondnak tarja őket, szenvedőknek és gyáváknak. Ő nem válhatott ilyen emberré, egyszerűen nem.

Eltűnik a szemem elől, feláll, s már nem látom. Én még mindig a padlón ülök, és bámulok azokba a szemekbe, amik nemrég még előttem voltak. Azok a szemek, amikbe olyan szerelmesen néztem.
Belül ordítok. Ordítok magammal, hogy kelj már te bolond, kelj fel! MOST!
Összerezzenek és hirtelen, mintha belassulna minden. Szavai harangként konganak fejemben, megállás nélkül, mint valami vészjelző. A elkövetkezendő pillanatokat, mintha testen kívüli élménnyel élném át. Olyan lassított, fekete-fehér filmként nézem.

Felemelkedem a földről.
Vadul megfordulok, hajam lobban utánam.
Előrántom pálcámat.
Megemelem lábamat, lecsapom.
A másik követi az előzőt.
Futni kezdek.
Nekirontok az ajtónak.
Kinyílik az ajtó.
James hátranéz.
Szembenéz pálcámmal.
Elkiáltom a kábító-átkot.
Arcon találja.

Hirtelen felgyorsul a kép, én pedig két kezemmel azonnal érte kapok, nehogy túl nagyot essen. A lépcső megcsúszik, és csak két karjánál tudom megragadni, de félig leesik, esek vele én is. Leborulunk pár lépcsőfokot, de nem történik baj.
Felállok és a kábult szerelmemet nézem. Te jó ég... Mit csináltam...
Tudom jól, mit csináltam, tudom jól, hogy nem hagyhattam, hogy bármit is tegyen. Megijedek, mérges vagyok rá, de mégis annyira megijedek, hogy a vérnyomásom is felugrik, szédelegni kezdek. Megrázom magam, és megpróbálom felemelni Jamest. Alányúlok, de túl nehéz, vagy legalábbis én vagyok túl gyönge. Ajkaimat kezdem harapdálni.
Pálcámat elteszem, hogy könnyebben tudjam Jamest elcipelni. Hogy hova, azt nem tudom.
Ahogy húzom lefelé a lépcsőn, végig a folyosón, messziről nagy zsivajt hallok. Nem hallok ki belőle sok mindent, de tudom, hogy a kastély másik részén már tombol a káosz. Próbálok nem gondolni se arra, hogy mi folyik ott, se arra, hogy bármelyik pillanatban szembetalálhatom magamat egy feketecsuklyással, vagy még rosszabbal.

Nagyokat lélegzek, erősen húzom Jamest, de testem annyira gyenge, hogy pár méter után már tiltakozni kezdett a terhelés ellen. Pedig nem adhatom alá, bármelyik pillanatban felébredhet. Betuszkolom egy kis raktárszerűségbe, ami telis-tele van különféle dolgokkal. Egy kanapéra fektetem, és zsebéből kiveszem pálcáját, majd gondosan elteszem.
Az ajtót mágiával bezárom, a körülöttünk lévő lomkupacokra Talea-t mondok, hogy ha bármit is megfog, bármiféle rossz szándékkal, az kicsússzon a keze közül.
Idegességemben fel-alá járkálok, és várok. Várok, hogy felébredjen, és leordítsam a fejét, hogy kiátkozzam a világból, hogy elmondjam mindennek. Beletúrok kócos hajamba, körmeimet rágni kezdem, de gyorsan elkapom a kezemet. Tördelem az ujjaimat, fel-felpillantok.
Zaj.
Csatazaj.
Fejemet felkapom, az ajtóra nézek. A falap mögött a pokol éghet, hiszen oly' nagy robaj uralkodik kint, hogy azt csak a sikítások és átkok hangjai harsogják túl. Szívem nagyot dobban, tekintetem az ájult James és az ajtó között jár. Ha betörnek ide nem tudom magamat és őt is megvédeni. Esélytelen lenne a biztos túlerővel szemben. Ha beomlik a fal, összenyom minket a sok kacat és törmelék.
Ajkaimba harapok, még egy utolsó pillantást vetek Jamesre.
- Szeretlek. - suttogom, és elfordulok.
Pálcámmal feloldom a záróbűbájt, és a csatatér közepébe vetem magamat, hogy elcsaljam őket onnan.