'96 nyár
-Csókolom, Naras bá.- Jelenik meg két kéz és egy homlok a porta ablakában, majd egy ugrással felkönyököl a párkányra ezeknek a tulajdonosa.
-
Estét, Tökmag, ugye erre azért nem szokunk vissza?- Kérdem, kézbevéve az íróasztalon ülő órát, ami lassan a nyolc felé ketyeg. Kaptam pár évet ajándékba azzal, hogy nem kell még tíz körül is csak miatta strázsálnom.
-És milyen a szép új világ? Mindent el tudtál intézni legalább, ha már eddig kinn voltál?
A lány gyanakvóan összeráncolja a szemöldökét, mintha egy féltve őrzött titka után puhatolóznék.
-Valamit tudni tetszik.- Gyanúsít meg az ifjú titán, mint valami mafiafőnök egy túl kíváncsi beszállítót.
-Igaz is, akkor ne is mesélj semmit. De válaszolni azért szabad, azzal nem árulsz el semmit.
-Hátöö...- Vigyorog Merel, de nem is vártam mást.
-Túl sok volt az érdekes látnivaló?
-Na már! De egy részét azért sikerült elintéznem.
Nem áltatom magam, Merelnél ez is teljesítmény, amennyit szeret kószálni, és azért sikerült még pont beesnie kapuzárás előtt.
-De azért holnap ne centizd így ki, mert én nyolckor zárom a kaput, aztán még kinn maradsz.
Egy fenéket, és ő is tudja, hogy nem zárom ki, de a célzást azt érti.
-Ne csodálkozz ennyire, Tökmag, szerinted beraktak volna olyan árvaházba, ahol egy beavatott felnőtt sincs, hogy figyeljen rád? Pláne ha terólad van szó.
-De na! Ez így nem ér! Mér tetszik ennyi mindent tudni?
Egyszerűen csak aranyos, ahogy nem akarja elfogadni, hogy nem az ő saját kis álomvilága vált valóra, csak neki, vagy talán azt, hogy én nem meséltem korábban semmit róla.
-Mit gondolsz, ki kezeli az árvaház postáját? Már rég nem használ senki pergament meg viaszpecséteket hivatalos levelekhez. De gyere be, mert mostmár tényleg zárok.
Ezt mondva már állok is föl, és indulok a kulcsokért, közben a lány is leszáll az ablakból, és mire kiérek a kapuhoz, már Merel is bent van, a láthatóan teletömött, megviselt hátizsákja alatt görnyedve. Legalább úgy néz ki, tényleg vásárolt tanszereket, főleg könyvek lehetnek a táska szemmellátható súlyát elnézve. Nem fogja bevallani, de ő is összerakta, hogy lehet némi fogalmam a dologról, a régimódi levelet is én továbbítottam neki tegnap. A pergamenboríték egy nekem címzett rendes borítékban érkezett még a tegnap reggeli postával, amiben kaptam én is egy eligazítólevelet, hogy hogyan kalauzoljam el Merelt, de hagytam, hogy magától kereshessen meg mindent, had örüljön a lehetőségnek. Holnap után persze már elvittem volna én, ha nem boldogul, de erre szemmelláthatóan nincs szükség.
-Na jó, gyere be.- Intek neki a porta ajtajából, miután a kaput bezártam és épp akasztom vissza a kulcsot a helyére. -Mesélek egy kicsit, de utána sipirc az ágyba, mert már most is késő van.
A táska - amit láthatóan alig bír el - cseppet sem akadályozza abban, hogy pattogva kövessen a kis helyiségbe.
Az íróasztalom egy zárható fiókjából előveszek egy régi, fekete-fehér fotót négy ifjú legényről, ahogy büszkén és hazafiasan vigyorognak a kamerába. Régen volt az a negyvennégy.
-Naras bá katona volt?- Csodálkozik rá egyből Merel a képre nézve.
-Minden ilyen ifjú titán az akart lenni akkoriban, megvédeni a hazáját a német fenyegetéstől. Mi is. Az ott voltam én.- Mutatom a fényképen az egyik alakot.
-Ő meg itt Wick. Mindig ott volt nála ez a jó egylábnyi leheggesztett végű vascső, senki nem tudta minek, de senkit nem engedett még hozzáérni se.- Bökök rá a képen is egész kivehető csőre Wick övébe dugva. -Képzelheted hányféleképp próbáltunk az elején hozzáférni, csak úgy heccből. Na mit gondolsz, mi volt az?
A lány cinkos vigyorából látom, hogy kezdi kapisgálni. Csillogó szemű áhítattal hallgat, de ami még ritkább, egy árva szó nélkül.
-Nem tudom, a suliban tanultátok-e már a D-napot, de meg ne próbáld beadni nekem, hogy te nem hallottál róla. Minket ott vetettek be először. Nagy nehezen bevettünk egy német bunkert, de ne hidd, hogy a krautok ezt annyiban hagyták. Pont hogy kifújni magunkat még volt időnk, mire ránktört osztag egy náci erősítés, mi meg ott állunk többnyire üres fegyverekkel, Wick meg a rohamkése helyett ezt a vascsövet veszi elő, néztem is nagyokat, hogy azzal készül-e verekedni. De valami fapálcát vett elő belőle. Mondott is valamit, amit a nagy zajban nem hallottam, néhány zöld villanás, és a németek csak úgy összeestek.
Ezután tartok egy rövid szünetet, mert így felelevenítve azért nem kellemes az élmény fél évszázaddal később se, és inkább rövidre is fogom a végét, eleve csak a magyarázathoz akartam hozzáfűzni.
-Wick később eltűnt a francia hadjárat során, és nem is derült ki az incidens túl hamar. Sok évvel a háború után, amikor már itt dolgoztam portasként, csak akkor kerestek meg abból a minisztériumból az incidens kapcsán, gondolom akkor jól jött nekik egy bennfentes árvaház, mert kiegyeztek velem egy titoktartási szerződésben. Járt is ide azóta egy-két gyerek akit oda vettek föl, mint téged is, azokon is én tartottam rajta a szemem.
Látom a lány szemében, ahogy összeáll neki is a kép.
-De ígérd meg, hogy ez a kis mese a kettőnk titka marad. Rendben, Tökmag?- Veszem komolyabbra a szót, szigorúan Merel szemébe nézve.
-Számíthat rám, Naras bá!- Vágja rá a lány, a történet fényében szalutálva is egyet hozzá. Várakozóan felvonom a szemöldököm, amire még komolyan hozzáteszi:
-Megígérem.
-Na de mostmár tényleg pucolás aludni!- Borzolom meg a csibész haját. Lerí róla, hogy csak mégjobban fel van pörögve, és ez is csak foglalkoztatni fogja egész éjjel, de kötelességtudóan szalad is a lépcsőház felé. Biztos vagyok benne, hogy ezt a titkot minden áron meg fogja tartani.
Roxfort RPG
Szerző