Gólem

Egy elhagyatottabb folyosószakasz az első emeleten, aminek a végében Hollóháti Hedvig egyetlen hugának, Hollóháti 'Csúf' Helénának szobra áll. Szegény lány semmiben sem hasonlított nővérére, Hedvig mégis ragaszkodott hozzá, hogy szobrot állítsanak neki. Ebbe a többi alapító nagy nehezen bele is egyezett, azzal a kitétellel, hogy a kastély egy kihaltabb részére helyezzék a művet. Mivel a szobor elég hűen megörökítette Heléna csúfságát, ezért állandóan nyitott száját és előreugró alsó állkapcsát is szinte tökéletesen ábrázolta. Ebből jöhetett az ötlet - nyilván egy mugliszületésű diák által -, hogy aki egy papírcetlire felírja a kívánságát és bedobja szájába, annak a kívánsága teljesülni fog. Szegény Heléna száját azóta hetente takarítják a házimanók, akiknek a háború alatt megduplázódott a dolguk…

[- Szia, Aila. Neked is elment az étvágyad?]

Aila F. Clarce

A negyedik évem a Roxfortban már, s mint minden roxforti Samhain, ez sem telik el események nélkül. Persze még mindig sokkalta jobb, mint a tavalyi, vagy az azelőtti... Jól emlékszem, tavaly a gyengélkedőn sírtam végig az egészet, mert egyesek nagyon viccesnek találták, hogy azt csinálhatnak velem, amit akarnak, csak mert muglik a szüleim. De nem tudok haragudni rájuk. Már akkor is sajnáltam őket, amiért erre egyáltalán képesek. S jó, ha tudják, én megbocsájtottam nekik.
Mindehhez képest a mai fiaskó a Nagyteremben tündérmanó füle. Az én székem elég messze volt a mardekárosok asztalától, sokáig fel se fogtam, mi történt, egyesek pedig azt is rebesgették, hogy csupán valami halloweeni csíny az egész. Bár egyszerű látványműsornak azért ez mégis csak sok az északiaktól. Persze én a magam természetével, jobban mondva, inkább képességeivel nem voltam nagy segítség, jobb volt ez így, hogy a nagyokra bíztam az egészet, akik majd gondoskodnak róla, hogy az az orosz lány helyre jöjjön. Holnap viszont mindenképp csinálok neki egy üdvözlőlapot, és beviszem neki a gyengélkedőre. Tudom, milyen a magány és a kirekesztettség, és biztos vagyok benne, hogy jól fog esni neki ez a kis kedvesség még így, ismeretlenül is. Képzelem, Irina mennyire aggódhat miatta.
Az egész eset után voltak páran, akik úgy döntöttek, mára elég volt az ünneplésből. Bár az is igaz, olyanokból is akadtak bőven, akik egyszerűen tovább mulatoztak, és nevetgélve koccintottak a másikkal. Mintha még élvezték volna ráadásként annak a lánynak az elvérzését... Lesújtó pillantással méltattam azokat, akik így tettek, egyáltalán nem tartom szépnek, hogy gyakorlatilag kinevetik egy olyan dolog miatt, amiről nem hogy nem tehet, de még fájdalmat is okoz neki. Pedig tényleg úgy hittem, hogy magunk mögött tudatjuk ezt az attitűdöt. Még a süteményem is visszateszem az asztalra, egyszerűen elment az étvágyam, amiért nem a vér látványa a felelős. A bulinak mára részemről vége. Csak egyetlen hely van a kastélyban, amit most szeretnék felkeresni.
Úgy hírlik, Heléna szobrát újonnan megint ritkán látogatják. Bár bevallom, idén még én se merészkedtem arra, elvégre a kastély egyik legelrejtettebb zugában van elrejtve. Gyakorlatilag a titkos folyosókat is könnyebb megtalálni, mint a szobrot. De persze, ha egyszer megleled, többé biztos, hogy nem felejted el. S nem feltétlenül az útvonalra gondolok itt kizárólag és egyedül.
- Szia, Aila. Neked is elment az étvágyad? - pillantom meg az ismerős, vörös loboncot. Immáron negyedik éve vagyunk egy évfolyamban. Bár elég visszahúzódónak ismertem meg, szerintem ez nem von le senki értékéből. Azt hiszem, azok közé az emberek közé tartozik, akik annál jobban tudnak kibontakozni, minél kevesebben vannak körülötte.
A szobor felé lépek, hogy újra megszemléljem azt. Nagyon egyedi alkotás, és már mindenféle mesét hallottam arról, hogy miért is néz ki így pontosan, vagy hogy miért került éppen ide a műalkotás. De engem valahogy nem tudott elijeszteni elsőre sem - bár kétségtelen, ha élőben találkozok a modellel, akkor már másként vélekednék. Az ember könnyen ad hitelt a látszatnak. Még akkor is, ha tudja, ezzel csak árt magának és mindenki másnak is.
- A mi asztalunknál annyira nem lehetett látni, mi történt, legalábbis ott, ahol én ültem. De azért csúnya dolog volt sokaktól, hogy kinevetik szegényt... - szinte már automatikusan mondom ki azt, amit gondolok. Tavaly ilyenkor még önálló gondolatom sem lehetett, az eddigiekhez képest pedig olybá tűnik, ez lesz a legnyugisabb évünk. Bár nem mondom, hogy nem lennék boldogabb, ha muglinak születek, és sosem kell szembedülnöm azokkal a dolgokkal, amit az emberek ebben a világban csinálnak egymással.

Aubrey Chaisty

Ardet Nec Consumitur

Ez a szobor volt a legocsmányabb díszítőelem az egész Roxfortban, a művészet ocsmány műremeke cseppet sem volt kellemes a szememnek, de nem is esztétikai gyönyör végett látogattam épp ide. Ez a faragmány az emberi lélek rútságára emlékeztet, a testi hibák utalnak a lelki deformációkra. Egy csinos arc nem jelent semmit, ha mögötte a psziché rothadása rejtőzik.
 Néha úgy érzem magam is bomlom odabent, akár a háromnapos hulla, kellemetlen tulajdonságaim egyre nagyobb mértékben türemkednek elő és ezt a folyamatot a Shamhain csak gyorsítja. Tavaly ilyenkor az apám már nem kelt fel az ágyból,de legalább még dolgozott,evett, beszélt, lélegzett. Legalább még élt. Egy évvel ezelőtt sem volt minden rendben a dolgok sokkal tisztábbak és átláthatóbbak voltak számomra. Akkor még tudtam mit kell tennem és hogyan kell viselkednem, mostanra azonban kezdtem elveszíteni a kontrollt az érzelmeim felett. Mi lehetne megalázóbb, mint az elszabadult emóciók? Azt hiszem semmi, én pedig a mai napon kis mértékben ugyan, de megaláztam magam. Nem kellett volna hangot adnom érzelmi felindulásomnak, de nem voltam képes visszafogni magam. Az a lány tényleg elájult, cseppet sem tűnt ostoba trükknek vagy viccnek számomra, de úgy tűnik mások arra asszociáltak. Képtelen voltam tovább maradni olyan emberek között, akik képtelenek felfogni egy betegség súlyát, hisz az a lány meg is halhat! Ők pedig hatásvadász tréfáról beszélnek, a féleszűek! Hova tűnt az empátia ezekből a síkagyú senkikből? Látszik, hogy nem volt szerencséjük személyes ismeretséget kötni a halállal, bolondok még, semmit sem tudnak, de ezért nem kellett volna vehemensen kirohanni és még rá is ordítani egy griffendélesre. Most bizonyára azt gondolják, hogy szimpatizálok az északi brigáddal, holott semmi közöm sincs hozzájuk, csak többet éltem meg, mint mások. Könnyek szöktek a szemembe, vajon a rákot is humorosnak találnák? Nehezen kezdtem lélegezni, ahogy erre gondoltam és próbáltam visszafojtani a sírást. Ott álltam tenyereimbe temetett arccal, mintha magam is szobor volnék, hideg, merev, formálhatatlan kőből, ebből az állapotomból zökkent ki egy ismerős hang. Azonnal tudom, hogy Aubrey az, hiszen már négy éve ismerem. Próbálom rendezni az arckifejezésem, így nem fordulok felé, mereven bámulom Helénát.
-Nem elment…elvették-válaszolok a kérdésére, hiszen bizonyára ő is látta a kis kirohanásom. Megnyugtat, hogy láthatóan benne is részvét dolgozik és nem az undorító csürhéhez tartozik, hiszen Aub nem olyan, mint a többiek és most sem okoz csalódást. Kézfejemmel egy gyors mozdulattal megtörlöm a szemem, így mikor mellém ér remélhetőleg nem veszi észre, hogy sírtam.
-Én láttam-mondom elgondolkodva, most én sem figyelek oda arra mit beszélek- az a lány súlyos beteg…vérzékeny, ezek meg röhögtek rajta. Gyomorforgató.
Hangom halkan csendül, mégis annyi indulat van benne, talán nem kellene így beszélnem.

[- Áh.]

Aila F. Clarce

Egészen elképesztő, ahogyan az emberek reagáltak a Nagyteremben történtekre. Azt azért nem hiszem, hogy mindenki teljes mértékben rosszindulattal viseltetett volna a Romanovna lány sorsa felé, de bőven akadtak, akiket nem hogy hidegen hagyott haldoklása, de még ki is nevették. Még a tanári asztal felől is hallottam egy hangos felhorkanást. Pedig annyi jót hallottam a rúnás professzorról, nem pont tőle számítottam ilyesmire.
S persze láttam Aila kirohanását is. Nem volt nehéz kiszúrni, hiszen legalább akkora figyelmet kapott, mint az ikrek. Még akkor is, ha az én asztalomtól nem is lehetett látni sokat belőlük. De ezt annyira igazából nem bánom. Hallottam, hogy az apja valami súlyos betegségben halt meg. Rák, azt hiszem? Amikor a tested megfeledkezik rólad, ezért szó szerint ellened fordul - borzalmas. Nem csodálom, ha ennyire felzaklatta, amit láthatott az ünnepségen. Látszik rajta, azóta se jött rendbe igazán, bár ezt talán senkiről se mondhatnám el, aki átvészelte a tavalyi évet.
- Áh. - hallgatom a korrigálást. Az emberek kegyetlenek, s ahogy jobban belegondolok, ez a mugli világban sem volt másképp. A lánygimiben is rendszeresen csúfoltak másokat, ha mondjuk nem találták elég jónak akármihez is. Bár az én poklom itt, a Roxfortban ért el. Most pedig úgy tűnik, a külföldiek kapnak mindazokból az attrocitásokból, amik eddig engem és társaimat érte, születése miatt. Bár mindeddig azt hittem, tudnak vigyázni magukra, de így utólag belegondolva már egyáltalán nem csoda, hogy a lehető leginkább elzárkóznak tőlünk
- Tudod, az emberek néha könyörtelenek egymással. Félelemből... - próbálok valami magyarázatot találni a történtekre. Hiszen a kulcs talán itt van. Még én is érzem magamon, hogy tartok az új diákoktól, pedig még Irinával sem beszéltem soha egy szót sem. Aila viszont a szobatársa, már biztosan van véleménye róla.
- Titkon mind félünk az új diákoktól, és mind bizonytalanok vagyunk. És úgy hallottam, az orosz ikrek még keresik is a bajt. Volt az a buli a Szellemszálláson is, meg állítólag volt valami verekedés is... Szóval valahol megértem, miért reagáltak így. - idézem fel az esetet, ami természetesen nem ment el következmények nélkül. Én mondtam nekik, hogy inkább menjenek vissza a kastélyba.
- Persze, nem mentegetni akarom őket. De ha nem kellene félnünk egymástól, szerintem minden más lenne. Nem gondolod? - fordulok szembe beszéd közben a szoborral. A szája már megint tele a diákok kívánságával, a háborúnak azonban vége, úgyhogy gyanítom, a legtöbb inkább olyan, hogy vegyen már észre a hollóhát csapatkapitánya, meg ilyesmik. A szobor maga viszont mintha gyönyörű tükröt tartana a helyzet elé. Félünk a felszín mögé nézni. Pedig lehet, minden problémánkat megoldhatnánk.

[Amikor a fények kihunynak...]

Amikor a fények kihunynak...

Olivia G. Stane-nek

A Napkorong arany medálalakja szinte zuhant a horizontot csipkéző hegycsúcsok közötti hasadékokba. Először rózsaszínes-narancssárgára festette a kastély melletti hatalmas tavat, aztán igazán vakító fénnyel vörösre mázolta a sárgás köveket, melyekből a falak, és a tornyok emelkedtek, azután az éjszaka szürkesége, majd a valóságot elnyelő, és minden képzeletnek teret engedő feketesége borult rá a világra. Az asztalnál egy tenyérnyi lámpás világított, melynek fényében néhány régi könyvet bogarásztam. A tanítás mellett, szokatlanul kevés időm maradt a régebben mindennapinak mondható teendőimre, és ez olykor bosszantott kissé. Aztán ahogy teltek a hetek, lassan egyre inkább megengedővé váltam saját magammal szemben, és igyekeztem megszabadulni a berozsdásodott rigolyáim nagy részétől. Hangosan felsóhajtottam, és az üléstől elgémberedett térdeimet masszíroztam. Olyan kedvtelen voltam, mint mostanában még sohasem. Rufus az ágyon feküdt, folyamatos szortyogása jelezte, hogy ő nem küzd alvási nehézségekkel. Utáltam aludni. Pontosabban féltem az alvástól. A rémálmoktól, melyek folyton kísértettek, így hát a macskának nem volt akadálya, olyan tekintetben, hogy ne foglalja el az ágy teljes egészét. Becsuktam a poros fedelű, öreg, sárga lapú könyvet, és a fiókba zártam, a többi átokfejtő irodalom közé.
"A francba..." morogtam, és két kezemmel végigsimítottam hosszú hajamat a fejemen, majd arcomat a plafon felé fordítva ismét sóhajtottam egyet. Az igazat megvallva, valamiért fáradt voltam, és ennek egyáltalán nem örültem. Lassan felálltam, és felöltöttem egy fekete hosszú kabátot. A kis kályha idebenn kellemes hőmérsékletet biztosított, a Roxfort folyosói azonban örökös hűvösséggel derengtek a félhomályban. Ilyenkor, takarodó után persze vaksötét volt odakinn, és csupán néhány portyázó tanár tűnt fel olykor-olykor néhány folyosó sarkán. Egyre ritkábban találkoztam kollégával az éjszakai járkálásaim során. Lassan minden éjszakai ügyelet az enyém lett, tekintettel arra, hogy egyébként sem aludnék. Így mindenki nyer. Én éjszakai elfoglaltságot, a többi tanár pedig több pihenőidőt. Bezártam magam mögött a szobám ajtaját, a zár kattanása végigfutott a folyosó sötét némaságában, majd valahol a végtelenben elhalt. Teljes csönd honolt, és átláthatatlan feketeség. Lassan indultam neki az útnak, a folyosókon való cikázás egészen megnyugtató volt, és minden tégláról, oszlopról és függönyről emlékek ezrei özönlötték el a gondolataimat. Eszembe jutott Malfoy, és a régi szép idők, amikor még minden rendben volt, amikor még nem változtatott meg mindent Voldemort, és akik miatta eltűntek a világból. Átszeltem a keleti épület függönyös, pergamenszagú folyosóit, és mire észbe kaptam, a főépületben találtam magamat. Egy eldugott, nappal is szürke járat nyílt innen, a lépcsők alól, sápadt oszlopokkal, és kopott kárpitokkal. Régen nem volt olyan népszerű hely a diákok körében, mint a második varázslóháború idején lett. Akkoriban gyakran jártunk erre Feliciával, hogy kicsit kettesben lehessünk, és volt valami egészen megmagyarázhatatlanul szeretetreméltó Csúf Heléna szobrában.
"Olyan mintha szomorú lenne. Csak kőből nem tudtak neki könnyeket faragni." így éltek feleségem egykori szavai a fülemben. Csak kőből nem tudtak neki könnyeket faragni... A torkom szorítani kezdett. Minden éjjel eljöttem ide, hogy emlékezzek kicsit. Mindig elmosolyodtam, mikor leültem az otromba kőalak lábai mellé, és belebámultam a sötétségbe. Láttam a szerelmemet táncra perdülni, elfeküdni az ölemben, kacagni és játszani hosszú tincseivel, de sosem sírtam, hiszen kőből nem lehet könnyeket faragni. Én pedig szinte kővé dermedten éltem, amióta elveszítettem őt. Gondolataim súlyos szürkesége alatt derengő motoszkálást hallottam, alig pár lépésnyire magam előtt. Hirtelen eltűnt emlékképek helyére fekete valóság tolult, én pedig pálcámmal fényt gyújtottam...

Nagyon jól tudom, hogy tilos éjszaka a Roxfortban csatangolni. Én mégis megteszem. Itt vagyok az egyik folyosó kellős közepén.
- Lumos. - motyogom halk hangon és pálcám végén egy aprócska fény jelenik meg ami kissé megvilágítja a folyosót. Valami furcsa késztetést érzek arra, hogy felfedező utat tegyek szinte minden éjszaka a Roxforth valamelyik részlegében. Magam sem tudom, honnan jön ez, de ha nem tenném meg el sem tudnék aludni.
Hogy féleke? Nem. Nincs bennem még csak egy apró félelem se, mintha nem ismerném azt. Kaland vágyó lényem annál erősebb minthogy félni kezdjek egy sötét, üres és titokzatos folyosón mászkálva.
Való igaz nagy szerencsém van, hogy eddig még senki sem kapott rajta, sem egy diáktársam sem pedig egy tanár. Ha belegondolok, hogy milyen büntetést kapnék én az éjszakai csatangolásért, hát jobb is, hogy még nem fogtak el.
Fogalmam sincs melyik folyosón lehetek, egyáltalán arról se, hogy az épület melyik szegletében. Itt még sosem jártam, ezért választottam ma ezt az utat a felfedezésre. Megnyugtató számomra ez a néma, halotti csend ami éjszaka telepszik rá a Roxforth épületére. Még csak a légy zümmögését sem lehet hallani. Csendes, osonó lépteim sem törik meg ezt a csodálatos némaságot,  ami olyan jól esik lelkemnek. Csak apró, kissé hangosabb leheletem töri meg ezt a gyönyörű némaságot.
Furcsa lány... Különc lány... Fülemben csengnek a diáktársaim által oly sokszor rám használt szavaik. Megértem őket. Mért is ne tartanának furcsának egy olyan lányt aki éjszaka a Roxfotban mászkál (bár ők ezt nem tudhatják), vagy aki szépnek és megnyugtatónak tartja a csendet és a sötétséget.
Lassan, nesztelenül haladok tovább, magam elé tartva a fénylő pálcámat. Néhány kép megmozdul a falon a fényt meglátva, aztán engem.
Mit keresel a folyósokon ilyenkor?... Ki vagy te?.... Nem szabad erre járnod!.. Menj vissza a klubhelyiségedbe... hallom a képek szereplőinek felém irányuló megjegyzéseit. Ügyet sem vetek rájuk. Úgysem tehetnek semmit sem. Aztán valami mást is hallok. Lépteket. Egy hangot, ami mintha nem a képekről jönne. Nem tudom. Forgatom pálcám minden felé de nem látok senkit. Elég messziről jön a hang lehet nem is erről a folyosóról. De ki mászkálhat rajtam kívül ilyenkor a Roxforthban? Oké. Lehet, hogy nem jó ötlet, én mégis megpróbálom kideríteni, hogy ki mászkálhat még rajtam kívül a folyósokon. Ha szerencsém lesz akkor csak valamelyik diák, aki eltévedt, egy elsős, esetleg nagyobb diák, aki remélhetőleg nem árulkodós. Ha viszont tanár akkor fogalmam sincs mit fogok mondani, avagy csinálni.
- Ki van ott? - engedem el a kérdés. Most már úgyis mindegy ha elkapnak hát így jártam. Csak reménykedni tudok, hogy nem egy tanár, már csak azért is, mert eszemben sincs büntetőre járni.

Ahogy a pálcám vége halványkéken izzani kezdett, egy vékony, szinte suttogó hang vágott át a felvilágosodó folyosó szürke kőfalai között. Mikor az árnyékok megnyúltak, a formák és az alakok kivehetőek lettek, egy leányzó rajzolódott ki, előttem alig pár méterrel, ujjai között remegő pálcával. Mögötte, a sötétből kirajzolódva, szokásához mérten némán, és mozdulatlanul meredt a kőszemű Heléna torz szobra, aki pontosan olyan szánalomra, és sajnálatra méltó volt, mint huszonnyolc évvel ezelőtt. A lány talán nem is látott, a szemét elvakító erős fénytől, én azonban tetőtől talpig végigmértem. Idősebb diáknak látszott, első ránézésre érett női alakja szúrt először szemet. Barna haja gyöngéden omlott karcsú vállaira, barna őzike szemei hunyorogva keresgélték a fényforrás mögött búvó, szigorú tekintetemet.
"Mit keres a hálókörletén kívül?" kérdeztem mereven, száraz és hűvös hangon, önmagamat igazolatlanul hagyva, majd a pálcámat a lány arcához közelebb tartva, felé léptem. Dühös voltam, amiért megzavarta a nyugalmamat, és leginkább azért, amiért számomra szent helyen somfordált. Vizslattam a tekintetét, és a lány arcát, azonban képtelen voltam beazonosítani, lévén alig egy hónapja tanítok csak az iskolában. Minden bizonnyal megbúvó, csendes diák lehet, talán azért nem vívta ki az ismeretségemet, aminek valljuk meg őszintén, örülhet. Alig egy hónapja voltam itt, és már a második császkálót csíptem nyakon, Elliot Lee után... A pokolba is, hát mit csinál az iskola gondnoka, akinek a feladata volna az ilyesmit elintézni?! Talán magamat nyugtatván pillantottam fel, a folyosó végét bámuló Heléna szomorú arcára, amely valamelyest megenyhítette az egyébként fagyottá dermedt lelkemet. Felicia és én... Ugyan, hányszor jártunk tilosban, a rút húg folyosójának oltalmat nyújtó, árnyékos falai között... 

Az éles rideg hang hallatára összerezzenek. Ez egy tanár. A fenébe. Eszem folyamatosan azon kattog mit is fogok mondani miközben fel nézek rá. Ősz hosszú hajú  kissé meggyötört arcú bájitaltanár áll előttem. Engem ugyan még nem tanít de nagyon sokat hallottam már róla a többiektől. Félszegen eresztem le pálcámat, mivel az öve elég jól bevilágít mindent. Mi a csudát találjak ki? Gondolkodom még egy csöppet, majd megszólalok.
- Én csak ...én csak, nem tudtam aludni és muszáj volt megmozgatnom elgémberedett végtagjaimat. - Anyám, hogy tudok én ilyen marhaságot kitalálni. Még magam sem hiszem el és szerintem a Tanár úr sem fogja. De azért reménykedem, hogy megenyhül egy kicsit és nem fog megbüntetni. Látom, ahogy kissé átnéz felettem, azt hiszem a szobrot nézi. Remek addig van még egy kis időm kitalálni valami okosabbat ha ezt mégse hinné el.
De, hogy lehet, hogy pont most kaptak el. És egy új tanár. Engem mg soha de soha senki nem fogott azon, hogy éjszaka csatangolok a Roxforthban. Ilyen nincs, hogy ez velem essen meg. Pont egy tanár, akkor már inkább egy diáktársaim lenne. Azzal könnyebben elbánnék. Megpróbálkozom egy meneküléssel hátha sikerül.
- De már megyek is vissza a klubhelyiségbe. - és elindulnék vissza.

"Én csak ...én csak, nem tudtam aludni és muszáj volt megmozgatnom elgémberedett végtagjaimat. De már megyek is vissza a klubhelyiségbe." hadarta a lány sebesen. A pálca fényében kavargott a por, így a csúf szobor szomorú arca lassú keringőben tetszelgett. A diák megmozdult, haja libbenése felkavarta az apró, meg-megcsillanó hullámzó pontok táncát, lassan emeltem a kezemet, és megragadtam a felkarját, nem szorosan, csupán jelzés értékkel bíróan. Fagyos tekintetem kimérten indult lefelé, és Heléna kőszempárját az előttem álló lány két barna bogara váltotta fel. Hosszú másodpercek vesztek a sötétbe, lélegzetvételeink különböző ütemének hangja tompán verődött vissza a porlepte falakról.
"Miért jött ide?" kérdeztem halkan, szinte suttogva. Minden szó között szünetet tartottam. Fájt, hogy mások nem értették eme hely szentségét. Nem érezték a fájdalmat, a megvetést, az igazságtalan megkülönböztetést ennek a szerencsétlen, Gólemnek csúfolt szobornak a tekintetében. Kiugró álla felett, egy ráncokkal, és indokolatlanul éktelenkedő gödrökkel torzított emberi arcán, egymástól túlzott távolságban elhelyezkedő szemei szürkén, egyhangúan, és pupillák nélkül bámult az ő sorsának szánt, elfelejtett folyosó pókhálós sarkaira. Miért is éreznék? Miért is értenék? Hiszen a kőből nem lehet könnyeket faragni. Hiszen egy szobor, nem érezhet! Kőtekintete rendíthetetlen állapottalansággal konstatálta, hogy minden erre poroszkáló alak, csúfnak és visszataszítónak találja. Az arca nem mozdult, akkor sem, ha a ráncait vastag por alapozta le. Karjai kurtán, és mereven kapcsolódtak túlságosan rövid, és kockaszerű felsőtestéhez, melyen egy szinte trapéz formájú nyak éktelenkedett. Ezen ült ez a groteszk arc, ami ide száműzte őt, a lépcsők alá... Hiszen úgyis csak egy szobor, ráadásul egy otromba alkotás, aminek talán jobb lenne, ha nem is lenne... Pedig olykor, éjszakánként, amikor  kiültem ide titokban, és behunytam a szemem, Heléna zokogni kezdett. A Gólem hangtalanul sírt, akár egy eleven, élő ember. Mindenek felett állt akkor Ő, a nőiségében meggyalázott, kicsúfolt, megsértett hölgy, akinek évszázados fájdalma, a legfehérebb, legsziporkázóbb igazgyöngyök formájában hagyták el befaragott, gyönyörű lelkét. A sok gúnykacaj ékszerré változott, és "Csúf" Heléna minden éjjel lélegzetelállító pompában ragyogott, saját könnyeivel díszített ruhájában. Mikor aztán lenyugodott, és zokogása abbamaradt, az apró golyóbisok szétgurultak ruhájából, és a poros kárpitok felitatták lelkének sós nedvét.  Féltem, hogy a lány esetleg megrongálni, kicsúfolni akarta őt, az egyetlen igazán elhanyagolt, és méltatlanul utált jelenséget a Roxfortban. Féltem, hogy valaki, egy heccelő tinédzser bemocskolja őt... Szerelmem emlékének egy pillérét, a szomorú Gólemet...

Nem sikerült. Karom én érzem az ő karját. Nem szorítja de erőteljesen megfogja jelezvén, hogy ne mozduljak semerre. Megtorpanok. Akkor mégsem fogok elosonni. Megfordulok ő pedig pont elkapja tekintetemet. Ajaj. Azt hiszem ebből csak rossz sülhet ki. Csak ki ne csapjanak a suliból, anyámék seprűvel  ütnének agyon ha ez megtörténne. De azért, rivallót sem szívesen kapnék. Akkor az egész banda megtudná, hogy én éjszaka ki szoktam szökni. Egy hónapig csámcsogna rajtam mindenki. Na az aztán pláne nem hiányozna.
- Véletlenül kerültem ide. Nem is szándékoztam erre felé indulni. - kezdek bele a szövegembe.  - Nem is ismerem ezt a helyet. - folytatom tovább közben, de mintha nem figyelne rám. Vagy csak én gondolom azt. Mindegy én még mindig folytatom mondandómat, lassan és nagyon átgondoltan. - Szóval mivel nem ismertem, ezért elindultam erre felé, lássam mit találok itt. - vallom be bátran, hogy tulajdonképpen mi is volt a célom az egésszel. Valamennyire igaz is, a többi már nem számít, csak az, hogy elengedjen a tanár úr.
Még a nevét sem tudom csak annyit, hogy ő a bájitaltant tanítja. Ezt is csak a többiek beszélgetéséből szűrtem le. Nem sok hosszú őszhajú, rideg, feszes tanár leledzik a Roxforthban, könnyű azonosítani a tanár urat. Majd csak a közeljövőben.
Van egy olyan érzésem, hogy ő maga sem tud többet rólam, mint én. Azt hiszem körülbelül, egy hónapja a Roxforth tanára így normális, hogy nem jegyezte még meg a diákjai nevét. Na meg hát, engem még nem is tanít.
Aj. Bárcsak elengedne és nem foglalkozna velem. Hogy mi a fenéért kellett elkapnia pont engem. Ennél rosszabb napom már nem is lehetne. Nem számítottam arra, hogy elkapnak. Tulajdonképpen arra se, hogy valaki rajtam kívül járkál a Roxforthban. Peches vagyok. Csak kegyelmezzen meg...

"Hogy mit talál itt?" kérdeztem, miközben tekintetem szorítása egy pillanatra sem engedte el Heléna arcát.
"Őt." válaszoltam, saját kérdésemre. A lányt idegesnek éreztem. Felkarja enyhén reszketett. Gyengéden fordítottam őt is, arccal a szobor felé. A folyosó némán hallgatott. Végigmértem a mellettem álló, riadt arcát. Talárjának színei alapján, Hugrabugos diák volt, talán hatodikosnak tűnt, bár ezt akkor, a fényviszonyoknak alig nevezhető megvilágításban oly nehéz lett volna megállapítani. Nem akartam azt hinni, hogy rossz szándékkal jött ide, és valamiért, talán csupán emlékeim kellemesen kavargó tengerének moraja miatt, a szavai is igaznak csengtek. Pár pillanatig némán álltunk, én csodálva a Gólemet, a lányt pedig bámulásra késztetve. A karját elengedve már nem érezhettem testbeszédén, hogy esetleg megriadt-e a látványtól, vagy miképp is reagált Hedvig elfejtett húgának szobrára.
"Szomorú, igaz?" kérdeztem halkan, szinte súgva csupán, hogy fel ne kavarjam a fekete lepel alá rejtett folyosó csöndjét. A kárpitok pora gomolyogva kerengett a minket körülvevő légben, és sóhajtásomra egy kissé megiramodtak, majd újból folytatták monoton sebességű táncukat. Legszívesebben leültem volna, Heléna lábai elé, ahogyan azt a szokásom is tartotta. Azt viszont a csavargó leányzó nem szabadott hogy lássa volna. Még bolondnak, vagy különcnek tartott volna, az pedig rontott volna a diákok által, rólam alkotott képükön. El kellett volna küldenem, és a szabály szerint büntetőre ítélnem, de ezúttal azt éreztem, ez az éjnek évadján kószáló lány, talán ha csupán egy pillanatra is, de részese lehetett ennek a folyosónak, ennek a gondolatnak, ennek az emléknek. Talán ő sem tudott aludni, és azért indult útnak. Talán csak ennyi, és nem a rossz szándék vezérelte. Hiszen ha nem járkálhatnék éjjel, nagy valószínűséggel én sem volnék képes elaludni... ha ugyan csak pár órára is.

Megvallom őszintén fogalmam sincs mit mondtam az előbb, de őt se nagyon érdekelte. Nagyon különös és furcsa teremtmény ez a Tanár Úr.
Hirtelen megfordít egy pont fele, ahol egy némiképp riasztó szobor áll. Kissé megrémülök. Mit bámulhat azon a képen? Szinte belemerül tekintete a szoborba, közben pedig elenged engem. Akár el is futhatnék. Mégis azt érzem nem akar engem bántani sem pedig megbüntetni. Nem értem.
A folyósok csendesek. Nem jár erre senki. Csak ketten állunk itt, némán egy szobrot bámulva. Fogalmam sincs miért.
Halkan csengő kérdésére inkább nem is válaszoltam, csak rá néztem érdeklődve és kíváncsian. Vajon miért tartja ennyire érdekesnek ezt az egyszerű szobrocskát? Mért bámul rá úgy mintha valami élő dolog lenne? Valami azt súgta nagy teher lehet lelkében, ami ennyire meggyötörte. Arca ráncainak mélysége inkább a fájdalmat rejtik mintsem az öregség jelei. Valahogy most már nem féltem tőle annyira mint amikor elfogott.
- Az. -  válaszoltam aztán mégis egy hosszabb szünet után. Úgy éreztem szüksége van a kérdése megerősítésére. Akár vissza is szaladhattam volna a klubhelyiségbe, és úgy tennem mintha mi sem történt volna. Hiszen nincsen semmi kézzel fogható bizonyítéka arra, hogy én itt jártam. Mégsem tettem. Hogy mi tartott ott? Nem tudom. De éreztem valami késztetést arra, hogy ne hagyjam egyedül, hogy ott maradjak vele. Talán segíthetek abban ami ennyire bántja, vagy csak ott ülhetek és végig hallgatom amint elmeséli fájdalmát.
Ránéztem a szoborra kissé erősebben mint ahogy az utóbb. Talán tényleg szomorúnak tűnik. Mintha a sötétség és a magány bántaná így. Elragadott a képzelőerőm.
- Mért van egyedül itt lenn? - teszem fel ezt a furcsa kérdést. Még magamnak is furcsán hangzik. De már kimondtam nem tehetek ellene.

Csendesen vártam, míg a lány megérti, érzékeibe fogadja a hely varázslatosságát. Nem futott el, pedig megtehette volna. Nyilvánvalóan érezte, hogyha akkor otthagy, nem mentem volna utána. Ő azonban végigmérte Helénát, majd rám nézett, és szólt. Hangja átvette a hely rezgését, lágyan, a levegőt alig sértve csúszott ki ajkai közül.
"Mért van egyedül itt lenn?" kérdezte csendesen. Őzike szemeibe vezettem hűvös, szürke tekintetemet.
"Felügyelem a folyosókat." válaszoltam kurtán, ami nyilvánvaló félrebeszélés volt, hiszen a kastély egy ilyen kívül eső szegletében nem szokás éjszakai "őrjáratot" teljesíteni. Kissé megbiccentettem a fejemet, sóhajtottam egy rövidet, és még hozzá tettem:
"Mert magányos..." a szoborra böktem. "...a maga korában, gyakran jártunk ide hozzá, csak hogy ne unatkozzék egyedül, itt a sötétben." toldottam meg elfojtott, szinte suttogó hangon, majd egy félmosolyt engedtem a bánatosan ácsorgó kőteremtmény felé.
"Ismeri a szobor történetét?" kérdeztem végül, és ismét a leányzóra vetettem tekintetemet. Alig láttam, csupán a sziluettjét, kissé elmerengtem azon, vajon világosban esetleg felismerném-e, vagy még egyáltalán nem volt hozzá szerencsém, a roxforti tanítói karrierem rövid ideje alatt. Kissé ódzkodtam emiatt a bemutatkozástól. Elég kellemetlenül venné ki magát, ha kiderülne, hogy éppen ma reggel tartottam neki órát, és már fel se ismerem, úgyhogy egyelőre ezt a szálat nem erőltettem, csendben vártam a válaszát.

Folyosókat figyel. Oké. Tudom, hogy szoktak a tanárok őrjáratokat tenni, de azt hiszem idelent még nem láttam senkit. No nem mintha olyan gyakran járnék ide, úgy halottam nem járnak erre. Egyre furcsább ez a tanár a számomra. Ha ilyen zizi, hogy vehették fel a Roxforthba tanárnak. El sem tudom képzelni, hogy ő tanítja a diákokat. Bár, ha jobban belegondolok igaz, hogy különc egy ember, de mégis van benne valami különleges amit nem tudok hová tenni.
Magányos??? A szobor? Hogy lehet egy szobor magányos. Folyamatosan a szobrot nézi, mire én is odapillantok. Való igaz tényleg egyedül lehet itt és ez biztos nem esik jól neki. AJ Olivia már te is hülyeségeket beszélsz, megfertőzött ez a tanár.
Vajon kivel járhatott itt a tanár úr? Én eddig azt se tudtam, hogy ide járt iskolába. Nem értem miről zagyvál itt összevissza nekem ez a tanár. Mit akar nekem bemagyarázni, vagy csak azért mond, hogy itt maradjak vele. Gőzőm sincs.
- Nem nem ismerem. - válaszolom kérdésére csendesen. De még így is visszhangzik tőlem a terem. Némiképp ijesztő ez az egész. Úgy értem itt a sötétben lenni egy tanárral. Vajon milyen történetre gondolt? Milyen története lehet egy szobornak ami csak itt áll a folyosó legvégén, tiszta sötétben. Még csak nem is egy szellem, hogy beszélni tudjon és elmondjon valamit a történetéről. szerintem a tanár úr sem ismerhette azt a valakit akiről a szobor készült.
Van egy olyan érzésem, hogy inkább az ő történetéről van szó amit itt élt meg a szobor előtt. Valami olyan dolog ami mély nyomot hagyott benne. Mi lehetett ilyen hatással rá, hogy még most is emlékszik az egészre? De az is lehet valami másról van szó. De miről? Nem merek rákérdezni, inkább csak némán állok és arra várok, hogy mondjon valamit.