Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy aszta, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

- Nem oszthatjuk be őket, ez nonszensz. Már rég nem tizenegy évesek, és még csak nem is britek, idegenek!
- A Törvények megszeghetetlenek Minerva, a könyvben van nevük. Talán nem ezek az idegenek segítettek megjavítani azt, ami elromlott?
A tény, hogy nem tud elvi vitába szállni egy megbűvölt süveggel, bosszúsággal önti el. Miért van egy átkozott fejfedőnek nagyobb szava, mint neki? De a bölcs alapítók neki adták a hatalmat és követni kell az utasításaikat…



Győzedelmes fényár járja át a nagytermet. A tavalyi győztes Hollóhát kék zászlai alatt már hangoskodnak a felsőbbéves diákok a négy hosszú asztalnál. Összeszorul a szíve, ahogy hallja a felhőtlen nevetéseket, s habár az elmúlt évek terhei mindnyájuk vállát nyomják, a szép jelen és még szebb jövő reménye megdobogtatja a szíveket. Nem is emlékszik már az időkre, mikor töltötte meg az ódon kastélyt ekkora jókedv, még neki is önkéntelenül mosolyra húzódik szája.

Tekintete elkalandozik, amíg Qcross professzor felkíséri az elsősöket. Megannyi bájos tekintet, bontakozó pubertáskori szerelmek és a megfáradt heted- illetve nyolcadévesek. Az ablakon túli világban bár zavar van a bukás óta, de itt a gyertyák melegítő fényében újra érzi azt, amit akkor hajdanán. A Nagyterem mennyezete ugyanilyen tiszta volt, látni lehetett a milliónyi kis csillagot, ami elbűvölte Őt elsősként. A süveg harsogta csak a Griffendélt fején és még szende kislányként ült le az ujjongó asztalhoz.
Rengeteg idő telt el azóta. Sírt, nevetett, volt hogy dühös volt és boldognak is érezte már magát – felnőtt, de ez a kastély mindig is egyet jelentett számára. Otthont.

Bevonulnak az elsősök színtelen, fekete talárjukban s őket zárja az a maroknyi csapat, akiktől a legjobban fél ezen a bűvös estén. Alexander fellép a tanári asztal elé és leteszi a süveget a három lábú székre, az pedig énekelni kezd.

Gyertek hát tökfejek,
Vár reátok az élet!
Ma megtudhatjátok kik is vagytok,
S mivel kell vigyáznotok!

Az utolsó sor baljós sugallatától szíve szerint elhallgattatná azt a sityakot, de a büszkesége nagyobb ennél.

A Hollóhátba mennek,
Kiknek eszük éles,
Bölcsek Ők és tudnak,
Kudarcot ritkán vallanak!

Üdvrivalgás támad a győztes sasok asztalától, a kis elsősök arcán pedig hol büszkeség, hol megszeppenés látszódik.

A Mardekárban összetartanak,
Sziszegve suttognak,
Ravaszok ők és mérgesek,
Büszkeségre éhesek!

Zölddel szegélyezett talárok ujjai reppennek az égbe, nevetéssel teli kiabálás közepette.

Hugrabugba kerülnek,
Kiket szívűk vezérel,
Nagylelkűség az erényük,
De a gonosz félhet tőlük!

Tapsvihar jön a Hugrabugtól, de a kígyók még mindig hangosan nevetnek – bár már gúnyosan.

Griffendélbe menjenek,
Kik kalandra éhesek,
Az a bátrak otthona,
Szívük nem reszketett soha!

Az Ő háza is üvölteni kezd hát, ahogy az oroszlánokhoz méltó az. Egy apró mozdulattal jelzi is feléjük, hogy velük van, habár már nem Ő vezeti házukat. Qcross professzor már nyúlna a süvegért, hogy kezdje a ceremóniát, de az még egy, utolsó versszakba kezd.

Jól vigyázzatok mindnyájan,
Bár egy árnyék eltűnt,
Attól még több jöhet!
Bár az idő pereg, ha nem vigyáztok
A múlt sötétje még visszatérhet!

Sutyorgás veszi kezdetét, amely a diáksereg hangos morajlásává változik. Zavart tekintetek java Potterre és barátaira szegeződik, de sokaknak feltűnik az, amit már Ő is óhatatlanul néz az utolsó elhangzott szavak óta. A kilenc, furcsán idős fekete taláros a gólyasor végén. Rezzenéstelen arccal állnak, vonásaikon látszódik, hogy nem ide tartoznak. Nem szeret különbséget tenni diákok között, mégis akaratlanul szigorú arccal fürkészi őket. A kiabálások egyre hangosabbak lesznek és a nyugtalanság kezd a tetőfokára hágni. A beosztásért felelős bűbájtan tanár lendíti pálcáját és megszólaltatja az óratorony harangját. A hangos kongás elcsendesíti a nebulókat, Ő pedig ráncos arcát mosolyra húzza. Radikális fiatalság, az Ő idejében elég volt egy pohár és egy kiskanál ahhoz, hogy csendet teremtsen.

Megkezdődik a beosztás, a süveg harsogja a házak neveit a kis tizenegy éveseken, akik remegve ülnek alá. Ujjongva köszönti minden család új tagját, de érezni, hogy mindenki az idegenekre vár. Romanovna, Mallouse és Møvrede. Kilenc diák baljós családneve. A süveg, mintha természetes lenne beosztja őket házaikba, most azonban egyik asztal sem ujjong az érkezőknek. Furcsán hideg a jelenet. Mikor az utolsó is leül, az idős boszorkány, kihasználva a csendet megigazítja süvegét és előrelép. Nem használ pódiumot a beszédéhez, arról a bagolyról mindig Albus jut eszébe és a gyász még túl terhes számára.

- Köszöntök mindenkit ezen az estén! – Kezdi hangosan. Minden szempár Rá szegeződik. – Otthonunk a Roxfort újjáépült, hála a mágustársadalom hatalmas segítségének! Elűztük hát a sötétséget a kastély falai közül és büszke fejjel tekinthetünk a jövőbe. Ő, akit nem nevezünk nevén végleg elbukott. Voldemort halott! – Hangos üdvrivalgás támad.
- Halottaink emlékére szobrot emeltünk a Fehér Kripta szigetén, aminek a lábában ég az örökmécses, hogy emlékezhessünk a Roxfort bátor hőseire! Bár otthonunk újjáépült, néhány termet meghagytunk romos állapotában, hogy ne feledjük a múltat és okoljunk belőle. – mondja gondterhes hangján.

- Az új ma rengeteg változással jár. Mint sokan közületek tudjátok, régi tanáraink a háborús hőstetteikért kitüntetett nyugdíjat kaptak és nem kötelesek már a tanításra. Köszöntsük hát az új tanári-gárdát, Joanna Prescott tanárnőt, aki asztronómiát fog oktatni. Ailish Everdeant, aki az átváltoztatástan rejtelmeibe vezet be benneteket – és megpróbál méltán híres előde nyomába érni – kuncogással teli a taps, amíg a tanárnő feláll. – Quennel Oakley a bájitalok mesterségét segít majd elsajátítani, Reed Lancaster pedig gyógynövénytant fog oktatni, emellett ő veszi át a Hugrabug ház vezetését Bimba professzortól. Napoleon Lutece jóslástant-, Philip Meadows legendás lények gondozását-, Annmarie Dalton mágiatörténetet-, Demelza Digby mugliismeretet-, Jimmy Quinton rúnaismeretet-, Willow Fawcett sötét varázslatok kivédését- és végül, de nem utolsó sorban Heaven Rowley számmisztikát fog tanítani! – hangos taps köszönti mind a tizenegy új tanárt. Tizenegy új ember az iskola új falai között talán tényleg az új, tiszta kezdetet jelentheti.

- Fiatalság! – Fordul mind a diákok, mind pedig az új tanári kar felé. – Jogtalanul kellett szenvednetek a régi generációk bűne miatt. De sötétség elment és a jövő, a tiszta jövő a Ti kezetekben van! Éljetek hát vele és tegyetek a szebb holnapért, hogy a múlt ne térhessen vissza! Ezennel az 1998-99-es tanévet megnyitom! Kezdődjék a lakoma!

[- Na, idén sem érdemes pontokat szerezni.]

A vonatút tökéletesen alkalmas volt arra, hogy értesüljek a legutóbbi pletykákról, amiket mindenkinek tudnia kell, amiben fő társam természetesen Raquel lett. Sajnos ő nem lett prefektus, hiába szurkoltam neki, Roman azonban igen, a legmélyebb döbbenetemre. Nem mintha ez lett volna a legnagyobb meglepetés a vonaton.
Első éves korom óta nem vártam annyira a tanévet, mint most. A tavalyi év a poklok poklánál is rosszabb volt. Most viszont kicsit olyan az egész, mintha mindenki tiszta lappal indulhatna. S valóban, mintha mi sem változna akkor, amikor az elsősöket lesegítik a vonatról, s akkor, amikor mi is elfoglaljuk a magunk helyét a láthatatlan fiákerekben, amik a kastélyig visznek minket. Tiszta lap és újrakezdés. Az a dolog, amire mindenkinek szüksége van, azt hiszem.

Amikor legutóbb, a vizsgáim alatt a kastélyban jártam, még nem készültek el mindennel teljesen a restaurátorok. Mostanra viszont olyan a kastély, mintha mi sem történt volna. Valahol boldog vagyok, hogy nem kellett itt lennem, amikor kitört az a sok para, és csupán egy voltam a fejvesztve menekülő sokaság közül. Néhány hónapja rengetegen vesztették itt életüket, és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy Cael nem hagyta itt a fogát a hülye macskája miatt. Biztosan kiborulok, ha ez így történik meg. A kastély azonban most is éppen ugyanolyan, mint eddig. Ugyanaz a dohos szag, ugyanazok a zömök falak, de még a cipőm koppanása sem változott. Csak a kastély történelme az, ami gazdagodott néhány tucat halállal.
Brrr… már a gondolat is ijesztő, hogy mennyi hulla lehetett itt. Belépve a Nagyterembe önkéntelenül is az első gondolatom. Viszont most minden a helyén, éppen úgy, mint azelőtt. A Mardekár asztala centire pontosan ugyanott. Talán csak kevesebb ismerős arc, akik a maguk helyét elfoglalják.

Amíg a zsibongás le nem ülepszik, alkalmam van a tanári asztal felé pillantani. A Próféta már leközölte az újak nevét, de igazából egyikük sem ismerős. S mi több, éppen ellenkezőleg. Az ismerősből volt a kevesebb. Vulkanov professzor például mintha mit sem változott volna, szerencsére nem szabadítottak meg tőle, de hogy például a Griffendél kit kapott házvezetőként, na hát arról fogalmam sincs. @_@ Szívesen lennék most elsős, mert akkor normális, hogy minden név teljesen új.

A ceremónia kisvártatva megkezdődik. A süveg ismét egy dallal kezd. Csórikámnak nem is lehet jobb dolga egész évben, mint új dalokat költeni. Mindig is furcsa volt nekem, hogy minden évben újakat énekel. Elsősként azt hittem, ez nem így van, szóval rá is csodálkoztam másodévben, hogy mennyire más volt a dumája.
Mikor azonban a Mardekárról énekel, a többiekkel együtt üvöltöm egyen-éljenzésünk. A mi asztalunknak kell lennie a leghangosabbnak, ez nem is kérdés. Ha a süveg már úgyis azt mondja, hogy biztosan minden mardekáros hatalommániás és büszke… A hangos ünneplés persze akkor is folytatódik, amikor már szegény hugrabugosokról énekel a süveg. Tudom, hogy csúnya dolog, de teljesen hülyeség komolyan venni ezt. Ez egyébként is úgy szokott kinézni, hogy valamelyik hangosabb elkezdi a szólózást, a többiek pedig csatlakoznak hozzá.
- Na, idén sem érdemes pontokat szerezni. – jegyzem meg a mellettem ülőknek. Nem lehetett nem észrevenni az igazgatónő jelzését a griffendélesek asztala felé. Már megint velük lesz kivételezve. Érdekes, hogy amikor nem griffendéles volt az igazgató, egyből azok nyertek, akik tényleg a legtöbbet szerezték.

A dalocska utolsó versszakával nem igazán tudok mit kezdeni. Vigyázzatok magatokra, blablabla. A szokásos sablonduma. Az utóbbi évek után nagyon nehezen veszem komolyan ezeket a dolgokat. Csupán azért veszem észre a dal után a furcsaságot, mert az asztalunknál többen is ujjal mutogatnak az elsősök felé. Pontosabban, a mögöttük ácsorgó, kilenc diák felé, akik egészen biztosan nem néznek ki elsősnek, ahogyan az is, hogy én még soha nem láttam itt egyiküket sem.
A beosztás a szokásos menet szerint zajlik. Ahogyan a Mardekár háza újabb és újabb tagokkal bővül, úgy emelkednek a kedélyek is magasabbra. Egy elsősnek ez az első élménye a kastélyban, tehát az a minimum, hogy üvöltözve tapsolunk nekik. Még akkor is, ha emiatt holnap már semmi hangunk nem lesz.
Azonban mindezek után egy olyan dolog történik, amire még nem volt példa. A tavalyi dolgok után számítani lehetett rá, hogy akad majd pár mugli születésű, akit tavaly inkább nem hoztak a Roxfortba, ezért idén pótol. De hogy az a kilenc ember az elsősök mögött mind tizenkét éves lenne? Nem, ez kizárt. Döbbenetes azt látni, hogy arra az ócska, három lábú székre olyanok ülnek, akik talán rá se férnek. Végtére is, tizenegy évesekre lett méretezve az a bútordarab. És beosztják őket. És tényleg beosztják őket! Hát ez haláli. Akárcsak az a csend, ami őket fogadja. A döbbenettől talán, de valamiért senki nem tapsol, senki nem ujjong, de még a mi asztalunk is teljesen elnémul.

Mit is mondtam az előbb? Ja, igen, az első élmények. Uhh… hát nem lennék a helyükben. Elsősként is nagyon fura, ha több száz ember örül neked. Na de hogy ilyen idősen még többen ne örüljenek neked, az azért nagyon nyomasztó. Oldalba bököm a mellettem ülő társamat, hogy próbáljon meg kedves lenni, elvégre Roman is prefektus, ez az egyik dolga. Ha pedig azt látom, hogy bármelyiküket a mi házunkba osztják, legalább rámosolygok. Nem akarom, hogy azt gondolják, nekik kevésbé örülünk, mint másoknak.
(Hogy én hogy nem kerültem a hugrába? )

A lakoma előtti beszéd mindig érdekes. Igazából remélem, hogy kapunk valami felvilágosítást arról, hogy kik ezek, honnan jöttek, és miért vannak itt. De ehelyett csak a tavalyi dolgokról van szó. Tudjukkiről, meg azokról, akik meghaltak a háborúban. Az idegenek helyett azonban hamar inkább az új tanárokkal kezdek el foglalkozni. Sokukkal nem lesz igazán dolgom, RAVASZ-ra nem vettem fel egyet sem a pálcás tantárgyakból, de azért tervezem, hogy elmegyek az órákra, legalább megnézni, mit tanulnak. Végtére is, RAVASZ ide vagy oda, ez egy laza tanév lesz, hiszen még pontokat sem kell gyűjteni, igaz?