Nagyterem

A vonat útról azt hiszem többet tudnék mesélni, mint bármiről, ami eddig történt velem két év alatt az iskolában. Lebuktunk Summerrel. Remélem Minerva jó fej lesz és nem fogja senkinek sem elmondani a titkunkat. De egy biztos, hogy mostantól sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Még így is, hogy Summer anyukája már nincs, de micsoda port kavarna ha kiderülne ez az egész.
Maga az út meg egy új dolog kezdete volt! Még mindig kicsit szédelgek az elfogyasztott alkoholtól, bár kétségtelen, hogy a friss levegő nagyon jót tett. Bár igen csak melegem van a nagyterem hűvösségétől tiszta libabőr leszek. Olyan jó dolog rosszban járni és nagyobbakkal lógni. Sose gondoltam volna, hogy felsőbb évesek tudnak ilyen rendesek lenni egy kicsivel. Pedig Seth és Minerva meg Sam nagyon kedvesek. Remélem, hogy nem ennyiből állt a kapcsolatunk és néha azért majd találkozunk a suliban. Akár így négyen is. Kár, hogy ők nem hollóhátasok, mert akkor tudnánk akár együtt tanulni is, meg együtt a tilosban járni is.

A nagyterem újjá lett építve, azt beszélik, hogy az egész iskolát lerombolták. Nem tudhatom, mert nem voltam itt a háború idején. Szomorú ami sok mindenkivel történt, de örülök a sok ismerős arcnak is. Castoorról mér lassan egy éve nem hallottam semmit, de remélem, hogy csak jó messze van és nem esett baja. Talán itt könnyebben jutok majd információhoz. Nem tűnik fel a különbség a régi és az új iskola között.
Summer mellé huppanok le a hollóhát asztalánál, büszke harmadévesként. Kihúzom magam, örömmel tölt el, hogy most már talán nem számítok kicsinek, én is olyan menő vagyok, mint a nagyok.
Tátott szájjal figyelem az eseményeket, ilyen még soha nem történt, hogy nagyokat osszon be a süveg. Amúgy is kik ezek? És mit képzelnek magukról, hogy felborítják a mi hagyományainkat és csak úgy idejönnek, mert olyan kedvük van? Menjenek csak vissza oda ahonnan jöttek, jobb volt nekünk nélkülük és van egy olyan érzésem, hogy ez semmi jót nem jelent. A fura dolgok még egyszer sem hoztak semmi jót az iskolába. Már most eldöntöm magamban, hogy utálni fogom őket, úgyhogy jól meg is jegyzem az arcukat. Nem fognak majd akkor így vigyorogni, mikor rájönnek, hogy nem mindenki rajong értük!
Mélázásomból Summer keze ébreszt fel, a keze az asztal alatt az én kezemre csúszik. Elönt a melegség, de aztán megijedek és hirtelen arrébb ugrok.
- Bolond vagy? Ne itt, ne itt...- csak csóválom a fejem, mert nem értem, hogy mi lelte ezt a lányt. Amit a vonaton csinált, meg amit most is, egyszerűen elment az esze!

Amilyen nehezen érkezett el a nyári szünet olyan hamar lett vége. Mire felocsúdtunk már várt ránk a Roxfort Expressz…

Nem tölthettünk együtt annyi időt, amennyit szerettünk… szerettem volna. Hiányoznak a tavalyi idők, a közösen elkövetett csínyek, a Lim-lomos szobában töltött lopott órák. Amikor még minden rendben volt. Amikor Voldemort még megült az aszott seggén, és nem minket molesztált a csatlósaival. Amikor nem az volt a kihívás, hogy hogyan éljük meg a másnapot… Hiányzik a nyár. Nem számít, hogy mivel töltöttük, nem érdekel sem a kórház, sem a megpróbáltatások. Én csupán már annak is örültem, hogy együtt lehettünk.

És most itt vagyunk, mind a ketten. Túléltük a borzalmat, és visszatértünk szeretett iskolánkba. Ennek a helynek köszönhetjük, hogy az eddigi Te és Én immár Mi. Nem lett ugyanolyan, mint volt, de ez természetes. Változás jön, változás kell, és a változás jó. Vígan röhécselünk a haverokkal, csekkoljuk a friss húsokat, az új oroszlánszívű kiscsirkéket, ám tekintetem időről időre Téged keres, s szívem megnyugszik, amikor megtalál. Legszívesebben melletted ülnék, s fognám a kezed. Bátorítóan suttognám, hogy nem lesz semmi baj, ezt is túléljük. Nem lesz baj, valahogy év közben is meglátogatlak. Ha kell a Roxfortból is megszököm! De az átkozott ceremónia miatt a helyünkhöz vagyunk kötve. Azért vannak még szabályok, amikre ráférne a reformálás.

Sajnálom, hogy McGalagony már nem a házvezetőnk. Morcos, mogorva egy boszorkány, de mindig igazságos volt. Ellenben ez az új tanári kar… hát hogy is mondjam… Kezdhetjük az elejéről… Mire sikerült kiismerni őket nyugdíjba vonulnak. Szeretném újra gondolni a korábbi változással kapcsolatos gondolatmenetemet.

És ekkor végre elhangzik a tanévnyitás hivatalos szövege, ideje volt már, kezdtem éhes lenni. Mintha felcsendült volna a mágikus „vályúhoz” varázsszó, megjelent az a rengeteg roskadásig pakolt kaja. Végre bele lehetett bucizni, s mind a négy ház nekilátott, hogy éhségét csillapítsa. Tudtam iparkodnom kell, hogy ha még el akarlak csípni, mert mostanában még annyit sem eszel, mint korábban. Egy csipegető kismadárka vagy csupán, pedig emlékszem ám a porcukros arcodra!

Igyekszem hát lapátolni az ételt az arcomba, ám csalódottan kell konstatáljam, hogy így is lassú voltam, s hiába kereslek, tekintetem nem talál. Becsomagolok hát egy-két színes gejl édes fánkot, és rohanva utamra indulok, hogy hátha elcsíplek még valamelyik folyosón. Robert nem is oly régi szerzeménye jut eszembe, ahogy hatalmas léptekkel rohanok ki a nagyteremből:

I opened up my eyes
And found myself alone alone
Alone above a raging sea
That stole the only girl I loved
And drowned her deep inside of me

♦  ♦  ♦  ♦  ♦

   Idén végre már nem tűnik teljesen ismeretlennek ez az egész. Tavaly még személyemből eredő magabiztossággal sétáltam végig az épületben, most pedig már a megszokottság és az otthon érzése is hozzáad a kellemes, megnyugtató hangulathoz. A nagyterem kétszárnyú ajtaja éhes szájként mered a fáklyafényben derengő folyosókra. Odabentről rég hallott, önfeledt zsivaj hallatszik, s a mosoly még szélesebbre nyúlik arcomon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha élvezni fogom ezt a tanítósdit. Hiszen a Durmstrangban mindig is más volt a módi, ott a tanároktól sokkal inkább féltünk, mintsem, hogy tiszteltük őket. A szükség törvényt bontott, azt hiszem.
   Belépek, és felszegett fejjel, az ismerős arcok felé biccentve, az ismerős, de kevésbé kedvelt arcokról tudomást sem véve sétálok a tanári asztal felé. Természetesen hozzászoktam már, hogy megbámulnak, már jóval a Roxfort előtt ismerős volt a jelenség. Ez a generáció még ismeri a nevem, sokaknak kártyáik vannak otthon az arcképemmel, néhányuknak talán még azokból a borzalmas poszterekből is van pár. Jézusom, hogy Viktorral hogy utáltuk azokat a falragaszokat. Förtelem volt mind, egytől egyig!
   Újdonsült kollégáimon végignézve kétes érzés kerít hatalmába. A változást sosem fogadtam olyan jól, azonban ez nem egy olyan tényező, amihez akár közöm is lehetne, így meg kell barátkoznom a ténnyel, és hát velük is majd… idővel. Azért nem mindegyikük tűnik teljesen elveszettnek, sokan nyilván visszatérnek ide diákéveik után, így nekik sokkal ismerősebb a helyzet, mint nekem, akinek ez a második tanévnyitója itt. Sőt, a hölgyek között van egy-két egészen csinos is, rájuk villantok egy-egy mosolyt, ám egyiküknek sem mutatkozok be. Mégis minek? Kviddicsleganda vagyok. Ismernek. Egyébként sem nekem kéne bemutatkoznom, ők azok akik újként érkeztek, az én privilégiumom, hogy megvárhassam, amíg ők kezdeményeznek. Lehet, hogy fennhéjázó, nagyképű vagyok, de kérem… sosem állítottam az ellenkezőjét.
   Elégedetten ülök le ikertestvérem és egy idősebb pasi közé, akinek valamiért kissé fura szaga van. Na, ez tuti gyógynövénytant tanít, azok néznek és szaglanak így. Bimba se tagadhatta volna le soha. Váltok pár szót Jonathannel, miközben Qcross bekíséri az új felhozatalt. Tekintetem megállapodik a tömegből kilógó, magasabb, és nyilvánvalóan idősebb diákokon is. Valami furcsa, ismerős érzés motoszkál agyamban, de nem tudom hova rakni, s a süveg szavalása aztán meg is szakítja gondolatmenetem.
   A Hollóhátasok üdvrivalgása közepette bosszús arckifejezésem mindent elárul. Legszívesebben lebűvölném az összes kék-ezüst zászlót a ronda madarukkal együtt. Idén a Mardekárnak kell nyernie, és a szart is ki fogom hajtani a kis idiótákból. Utálhatnak, de a házkupa  a miénk lesz. És ennek megfelelően a lelkesítés is kell, így mikor a mi strófánk következik, üvöltve biztatom őket, nem foglalkozva kollégáim esetleges rosszalló arckifejezésével, majd együtt nevetek diákjaimmal a hugrabugosokon. Most végre megkapom a rosszalló tekintetet, mégpedig a jobbomon ülő pasitól. Csak vállat vonok, és jóízűen nevetek tovább. Engem aztán nem fognak ezek a fajankók nevelgetni. Vad vagyok, erős és szilaj.
   Nem foglalkozom túl sokat a süveg baljósnak szánt szavaival. Inkább húzok egy nagyot a mézborból, és készülök az unalmas beosztásra, ami egészen addig az is, amíg a furcsán idős gyerekek nem következnek sorra. Mikor meghallom az első nevet, majdnem torkomon akad a mézbor. Nem. Aztán folytatódik, és fogalmam sincs, hogy reagáljak. Feszültségemben kihúzom magam, és kérdőn az igazgatóasszonyra tekintek, ő azonban nem vesz észre. Nem. Ez így nagyon nem jó. Hát nem tudják, hogy kik ezek? Tényleg csak a Durmstrangban volt hírük ezeknek a családoknak? Ez nem történhet meg. Ha Viktor megtudja… Meg kell tudnom, mi készülődik itt. Hiszen ez tuti nem véletlen. Ezek a gyerekek okkal vannak itt, s mostmár új fényben látom a közelmúltban történt eseményeket is. Nem fogom annyiban hagyni. Komoly pillantást váltok Jonathannel, ám nem mulasztok el megnézni egy új arcot sem. Figyelni fogok ezekre a diákokra, és ha kell, én magam derítem ki, mire készülnek.
   A beosztás végeztével Minervára emelem kíváncsi tekintetem. Illedelmesen tapsolok, mikor szükséges. Minerva volt az, akit a leginkább kedveltem az eddigi tanári karból. Nem barátkoztunk különösebben, azonban a rideg távolságtartás mögött egy nagyon emberi asszony él, akit nem lehet nem kedvelni. Csodálatos tanár, és nagyon sokat tanulhatunk tőle. Megérdemelten áll most az igazgatói poszton. A frissensült kollégáknak is kijár a taps, a bájitaltan prof. meglepően rokonszenves, majd hirtelen meglepődök, mikor a Hugrabug ház vezetőjeként bemutatott Reed Lancaster, mégpedig a mellettem lévő férfi feláll, s röviden biccent. Mindent értek, s tenyérbemászó vigyort villantok neki. Hugrabug… pedig eddig még jófejnek is tűnt. Inkább iszok. A sötétség elmúlt… de valahogy ez hazugságnak hangzik. Tekintetem a külföldi jövevényeket keresi. A felmenőik nem egy rokonommal végeztek. Nem fogok nyugodni, amíg ki nem szedem belőlük, ami kell.
   Kerüljön bármibe.

Bring us back home
In a place so far away

   hhoz képest, hogy egész nyáron gyakoroltuk az angolt, még mindig nem érzem olyan biztosnak a tudásom, pedig azért már nem ártana. Egy kis teremben vagyunk összezsúfolva egy rakat taknyossal. Karba tett kézzel, tüntetően állok, lehetőleg minél távolabb tőlük. Ők sem értik, hogy mit keresünk itt, de nekik ez az egész annyira új még, hogy mi csupán egyek vagyunk a sok furcsaság között. Adser mellettem nem zavartatja magát, mintha csak otthon lennénk, cseverészik a többiekkel. Persze angolul. Cöh… annyira egyszerű, és kevés lehetőséget rejtő nyelvről van szó. A hátam közepére sem kívánom. Régen a norvégot sem szerettem, most azonban ezerszer szívesebben beszélném.
   Nyílik az ajtó és egy fiatalabb férfi néz ránk. Nagyon helyes, az a féleszű óriásféleség egyébként sem volt szimpatikus, végig attól fostam, hogy egyszer csak meggondolja magát, és egyenként a tóba borítja a csónakokat. Egyébként ez a hajókázás is egy vicc volt. Sokkal inkább kínos számunkra, mintsem élvezetes, holott gondolom eredetileg annak volt szánva.
   Azt mondja itt az idő, így a kisebbek után én is elindulok. Nem szólok semmit, összeszorított fogakkal lépkedek. A kastély lenyűgöző, de egyáltalán nem foglalkoztat. Ha minden jól menne, akkor ma éjjel már a Durmstrangban hajthatnám álomra fejem, a tenger zúgását hallgatva. Ha minden jól menne, Grindelwald még élne, és nem kéne most itt gürcölnünk helyette. Dühödten fújom ki a levegőt, és lassítani kezdek, ahogyan a zsivaj egyre nő. Mindjárt ott vagyunk. Adserre nézek, és azon gondolkozom, vajon én is ugyanolyan sápadt vagyok-e, mint ő. Mögöttem Hagen és ikertestvére, Liliya. Nem nézek rájuk, nincs szükségem rá, hogy lássák az elégedetlenségem. Épp elég megrovó pillantást kaptam már, a szüleim épp eleget korholtak, mikor otthon dühöngtem. Nem volt könnyű elszakadni attól, amit a legjobban szerettem, azonban tudtam jól, hogy kötelességem megtenni. Ez azonban nem tette egyszerűbbé.
   Belépünk a hatalmas terembe, ahol a folyosókhoz képest sokkal nagyobb a világosság, és a tömeg. Mindenki a helyén ül, és minket néz. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire kellemetlen lesz. Tekintetem előre szegezem, és próbálok nem foglalkozni a rengeteg emberrel, akik egyébként teljesen mások, mint akiket eddig ismertem. A Durmstrangban a sok szőke fej között szinte eltűntek a feketék, vagy a barnák. Itt mintha épp ellenkezőleg lenne. Összeszorítom ujjaim, és igyekszem nem gondolni rá, mennyire idegen világba érkeztünk.
   A hosszú, tanári asztal előtt egy kis háromlábú szék áll, melyre a minket vezető férfi egy rongyos süveget tesz. Áh, igen. Erről már hallottam. Négy ház van a Roxfortban, és a süveg fogja eldönteni, hogy melyikbe kerülünk. Állítólag olvas is a gondolatainkban. Na majd meglátjuk, hogy boldogul az enyémekkel. Szavalni kezd, én pedig türelmetlenül sóhajtok, és egyik lábamról a másikra helyezkedem. Most ez komoly? Egy-két mondatát még nem egészen értem, vagy csak az agyam nem képes kellő gyorsasággal feldolgozni őket, de összességében elég gagyi versnek hangzik. A sok barom meg üvölt, tapsol, ünnepel. Bezzeg a végén, mikor már kicsit életszerűbb szavakat használ, sápítoznak, meg mered a szemük. Gúnyosan elvigyorodom, és keresztbe fonom karjaim mellkasom előtt. Na most legyetek olyan vidámak. Tudatlan majmok. Hogy miért utálom őket ennyire? Azért, mert itt kell lennem. Roppant egyszerű. A szüleimet nem utálhatom, az eszme sem hibás, van amiért megéri. Csak ők maradtak.
   Az elsőévesek név szerint szép lassan felbaktatnak a székhez, és besorolják őket, én pedig addig végigtekintek a tanári karon, s nem is kell sokáig néznem őket, igen hamar megakad tekintetem Vulkanovon. A jó öreg Dimitrij Vulkanovról alig lehetett hallani, mióta otthagyta a bolgár válogatottat. Undorodva csóválom meg a fejem. Mindig is gyűlöltem a bolgárokat, arrogáns barom az összes. Ez a pasi is csak annyit ér, mint Zahari.
   Azt azonban mindenesetre jó látni, hogy ugyanolyan lelkesedéssel fogadják az újoncokat, mint mi tettük a Durmstrangban. Meg mondjuk a mennyezet is elég királyul van megbűvölve, elismerésem. Azok a csillagrendszerek is teljesen élethűek… teljesen váratlanul is ér, mikor hozzánk ér a névsor, szinte észre sem vettem, hogy a törpék elfogytak. A Mallouse-ok után mi jövünk. Adser megy elsőnek. Griffendél. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent, de már senki sem ujjong. Az egész teremben csend van, csupán halk sustorgás, és a fáklyák pattogása hallatszik. A feszültség tapintható. Néhányan azért próbálkoznak, de tapsuk hamar elhal. Arcom is teljesen elkomorodik. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz szívélyes fogadtatásunk, ám arra nem számoltam, hogy annál is jobban ki leszünk közösítve, mint ahogy a Durmstrangban voltunk. Nagy levegőt veszek, és megindulok, miután – elég bénán, de – felolvassák a nevem. A székre ülök, és igyekszem eltekinteni a ténytől, hogy mennyire groteszk látványt nyújthatok. A fejembe húzom a süveget, és lehunyom szemeim. Koncentrálok. Síri csend van. Érzem a jelenlétét, és csak még jobban koncentrálok. Eszembe jut Adser, aztán az apám is. Nem dacolhatok örökké. Elengedem tagjaim, majd nagy levegőt veszek. Gúnyos, angol szavakat hallok fejemben. Na a fiatalúr meggondolta magát, mégis részt kíván venni a saját beosztásán? Annyi dühöt látok, és annyi fájdalmat. Kín és szenvedés fog utadon kísérni, ha nem változtatsz a hozzáállásodon. Menj a bátyád után, valószínűleg ő az egyetlen, aki lát benned némi jót is, ez még hasznodra válhat.
   Azután ismét elrikkantja a Griffendél szót, s örömmel hajítom vissza a székre az undok fejfedőt. Tekintetemmel megkeresem házam asztalát, majd Ristiaan mellé ülök, Adser-rel szemben. Ránézek, s egy szomorkás mosoly kíséretében vállat vonok. Egyedül annak örülök, hogy nem választottak szét minket. Lehet, hogy ő örült volna, én viszont valószínűleg záros határidőn belül megszöktem volna. A többiek is sorra kerülnek, a hangulat pedig még mindig elég rideg. Az igazgatónő beszéde aztán kissé felrázza a diákságot, ám én még mindig idegennek érzem magam köztük. A bemutatott emberek egyenként felállnak, tisztelegnek, én meg unott képpel figyelem mind. A tekintetem mintha egy pillanatra találkozna Vulkanovéval, ám aztán inkább el is fordítom a fejem. Ő biztosan tudja, kik vagyunk, és félek, hogy sejt valamit. Ismét testvéren felé nézek, majd halkan suttogom neki a férfi nevét, és fejemmel arra is bökök. Ez még problémát jelenthet.   
   Még visszanéznék, kíváncsi vagyok, néz-e, azonban az igazgatónő szavait követve az asztal tulajdonképpen megteríti magát, én pedig egy pillanatra elkerekedett szemekkel nézek magam elé és igyekszem feldolgozni a rengeteg ételt, ami szinte kivirágzott előttünk. Ristiaanra, majd Adserre nézek, és most először őszintén elmosolyodom, mióta a kastélyba léptünk.
- Hát azért a Durmstrangban se sajnálták a kaját tőlünk, de ez…

♦ Az, hogy a sötét nagyúr végleg elbukott, nem különösebben örvendeztette meg Artemis szívét. Addig érezte ugyanis magát biztonságban, amíg tudta, hogy Fenrir Voldemort csatlósa, így nagy esély volt rá, hogy nem bántják sem őt, sem a családját.
Most azonban, hogy a mágus halott, borítékolható, hogy előbb-utóbb valaki átveszi a hatalmát. Ez egész egyszerűen elkerülhetetlen, mert mindig van egy erősebb kutya, aki…
Tudja, hogy csak idő kérdése és ismét retteghet a családjáért. A másik ok, amiért nem örül Voldemort bukásának, az, hogy addig biztos lehetett benne, hogy Fenrir nem fogja őt és a családját zaklatni, hiszen jól ment a sora a halálfalók világi cimborájaként és elég finom falat akadt a fogára. Most viszont, amikor nem lehet tudni, hogy a nagy csata után a vérfarkas életben maradt és elbujdosott, vagy meghalt és vérben fagyva fekszik valahol, Artemisnek minden napja rettegés.
Nem, nem akarja, hogy az egész évét ez a lelkiállapot határozza meg, de az ő életébe sajnos nem sok jót hozott Voldemort bukása. A vonaton szokás szerint egyedül ült a kupéban, sosem szokott mellé ülni senki, leszámítva tavaly azt a néhány beteg elméjű diákot, akik azzal zaklatták, hogy tanítsa meg őket úgy harapni, ahogy a nagybátyja tud. Ezeknek a beteges poénoknak talán végre vége, hiszen azok, akik a sötét nagyúr pártján álltak, most jobban teszik, ha csöndben maradnak.
Ahogy közeledik a vonat a Roxfort felé, úgy fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy idén ideje végre leküzdeni a belső démonait. Nem lehet igaz, hogy 16 évesen még mindig a több mint tíz éve történtek határozzák meg a mindennapjait. Reméli, hogy a tanulás éppen eléggé le fogja terhelni ahhoz, hogy tudjon végre rendesen aludni, és erre nagy esélyt ad, hogy az idén kell letennie az RBF vizsgákat, amit szeretne magához képest jól, gyógynövénytanból pedig kiválóan teljesíteni, hiszen a gyógyítói pálya érdekelné leginkább a jövőben.
A vonat befutott, és a felsőbb évesek felszállnak a fiákerekre, így tesz Art is. Itt már nincs egyedül, de nem ismeri azokat, akikkel utazik, első pillantásra idősebbeknek nézi őket, talán hetedévesek lehetnek. Sosem volt túl kommunikatív az ismeretlenekkel, ezért inkább végig csendben van, amíg a kastély bejáratához érnek.
A Roxfort nagytermébe lépve azonnal beszívja azt a jellegzetes illatot, ami mindig nyugtatóan hat rá, olyan mintha sütőtök illata keveredne finom gyertyaillattal. Art mindig is nagyon érzékeny volt az illatokra, így miután helyet foglal a hugrabugos asztalnál, a mellette ülők illatára is felfigyel.
Tőle jobbra egy kellemes illatot érez, ami a gyöngyvirág illatára emlékezteti, és egy vörös hajú hugrabugos lányhoz, Carithy-hez tartozik, akiről úgy emlékszik, eggyel felette járt tavaly és mindig színes ruhákat visel. Igyekszik nem bámulni a lányt, de azért a kezén lévő heget észreveszi. ~ˇ Vajon mi történhetett vele…? ~ - mereng el egy pillanatra, de olyan sokáig nincs ideje ezen gondolkodni, mert elkezdődik a beosztási ceremónia, ami meglehetősen eltér az eddigi évek gyakorlatától.
Méghozzá azért, mert nem csak elsőévesek, hanem jóval idősebb diákok is a fejükre húzzák a Teszlek Süveget, ami magabiztosan beoszt mindenkit az egyes házakba. Az idegenek közül a Hugrabugba senki nem került, pedig Art kíváncsi lenne rá, vajon mit keresnek itt…
Szívesen megkérdezné valakitől, hogy mit lehet ezekről a diákokról tudni, de mivel maga McGalagony sem mondott róluk semmit, egyelőre úgy érzi, ez tabutéma. Inkább nekilát az ínycsiklandozó marha steaknek zöldbors mártással, ami épp az orra előtt jelent meg egy hatalmas tálon, hála a házimanóknak. ♦

Visum commutamus
Nihil certum
Qui observat, visi pars est

Samhain ünnepéből a Durmsrangban sosem csaptunk különösebben nagy dolgot. A koszt talán változatosabb volt, bár a britek érthetetlen tök mániájánál mindenképp, nem volt szükség újabb dekorációkra és táncoló csontvázakra, hogy felfogjuk, nekünk most ünnepelnünk kéne.
A Roxfortban azonban, mint szinte minden más, így ez is eltér. Az asztalon annyi tök alapú étel ital, teljesen érthetetlenül, hogy már akkor felfordult tőle a gyomrom, amikor még be se léptem a Nagyterembe. A lámpások narancsszínű fényt vetítenek a helyiségre, ami meg-megtöri a fekete talárerdő unalmát. Sosem éreztem magaménak ezt a színt. Még a zöld díszítésekkel sem békültem ki igazán. A mi színünk a vörös, mindig is az volt. A bárányok között azonban könnyebb bárányként elvegyülni.
De ezek nem számítanak. Nem számít, hogy egy olyan országban kell élnem mások parancsára, amit utálok, sem az, mások mit gondolnak rólam, rólunk. Amíg Lili van nekem, engem nem érdekel más. Az udvarias biccentésen túl nem különösebben foglalkozom háztársaimmal - Caelius még mindig azt hiszi, nem értek angolul, Matthew továbbra is paraszt, Dominic pedig, vele még mindig nem beszélek néhány szónál többet. Most nem érdekesek. Húsom a húsomból az egyetlen, akit ebben a teremben meglátok.
A kötései szépen rögzítve; már majdnem mindennaposak a gyengélkedőn tett látogatások, de a vérzékenység okán ez szükségszerű is. Családunk generációk óta megsínyli ezt az átkot, mely nem csak vért áldoztat velünk. Az még a kisebb dolog, amit elvesz.
Desszert tájékán kezem óvatosan Lilinka hátára teszem. Nem érdekel, mit gondolnak. Nálunk természetesek ezek a gesztusok, és egyáltalán semmi rossz nincs abban, ha szeretjük egymást. Jól tudom, hogy a többi testvér nem ilyen - Møvrede-ék között sosem volt olyan a kapcsolat, mint köztem és Liliya között, pedig ők még ugyanúgy is néznek ki. Mindig is nyíltan irigyeltük őket ezért. De Caelius sincs túl jó viszonyban a nővérével, ahogyan ezt eddig kivettem. Persze egyszer majd megtanulják azt, amit én is. Van az a helyzet, amikor a testvér az egyetlen, aki képes segíteni. Az egyetlen, akiben megbízhatsz. Aki a világot jelentheti számodra. Nekem pedig Lili még ennél is több, mint amit egyáltalán képesek lehetnek felfogni. Nem szoktam magyarázkodni. Úgy sem értenék.
Tenyerem, amit a hátára teszek, furcsa, baljóslatú nedvességet tapasztal. A vigyor, ami az előbb még az arcomon volt, a pillanat tört része alatt lelohad, ahogyan beugrik az egyetlen dolog, ami történhetett. Valóban nem néz ki jól, ahogyan arcára nézek. Észreveszem az apró különbségeket eleve is fakó bőrén, a gyengeséget tekintetében, de a leginkább erőtlen szorítását talárom ujjában.
Nincs jól. Jelenti ki, hogy felálljon, bár egyáltalán nem tudom, hogy neki is megfordult-e a fejében az, ami nekem is. Kezemet magam elé téve véres tenyerem tárulkozik elém, ebben a pillanatban, amit egy hangos puffanás is kísér, az én arcom is legalább olyan fehérré válik, mint Lilié.
Puffanás.
A legrosszabbtól tartva fordulok a hang felé, a vörös hajrengeteghez tartozó test szinte élettelenül hever a Nagyterem padlóján, közvetlenül a mardekáros és a szomszédos asztal között. Abban a pillanatban pedig szembesülök azzal, mennyi vért is vesztett.
Vért. Rengeteget. Csupán tegnap kapta azt a kötést, ami még a nyakánál is látszik, s ami valószínűleg valami baleset folytán most felszakadt. Azonnal utána rohanok, lehajolva hozzá pedig lerángatom róla a bajt mindeddig takaró, fekete talárt. Alatta, a fehér blúzon válik igazán láthatóvá az a rengeteg vér, ami bemocskolta őt. Ritka az, amikor igazán elveszítem az önuralmam - komolyan edzettem a testet és az elmét is, hogy hasonló helyzetekben ne essek pánikba. Mindez azonban lényegtelen akkor, amikor a halállal viaskodik az, akit az életnél is jobban szeretsz.
A véres talárt a padlóra dobom, letérdelve Liliya mellé pedig megpróbálom ülő helyzetbe rángatni. Még mindig folyik a vér abból a felszakadt sebből, ami akár végleg elveheti tőlem őt. Tőlem... Akinek ő az egyetlen, aki számít ebben az életben. Akinek ő az életet magát jelenti.
- Zsjegítcsetek már! - rivallok rá a teremben lévőkre. Egyáltalán nem úgy készültem, hogy baj lehet, hogy megint nekem kell megvédenem. Csak vacsorázni jöttünk le, az ilyenkor szükséges kötszerek és bájitalok most ládámban pihennek a hálókörletünkben.
Már-már könyörgőn nézek végig az embereken, majd ájulásból ébredező húsom vállára hajtom a fejem. Szorosan tartom a foszladozó kötést, mintha annak bármi hatása lenne, pedig tulajdonképpen nem javít. A Gyengélkedő innen pedig nagyon messze van. Kockázatos odáig elvinni a testet.
Riadt tekintetem találkozik az övével, amiből könnyek sokasága szaporodik el. Gyenge kezeivel ernyedten próbál kapaszkodni belém, s suttog is valamit, de még én sem értem szavait. Én, aki mindenkinél jobban érti őt. Én, aki mindenkinél jobban meg akarja védeni őt.
S aki erre most egyedül nem lehet képes.


Szabad játék! Akárki becsatlakozhat, aki szeretne. Ez az egyetlen kör van.

Silent, but screaming..

Nektek mind

+16

        A fények éjszakája, melyen a halottak szabad utat kapnak visszatérni, egyesülni a vérben.. Milyen különös ünnep ez, mindig eltévedtek benne az ujjaim, bárhogy kerestem is az értelmet benne. Ők mindig itt vannak körülöttünk, a halál szaga beterít mindent, hiszen ezek itt mind örök álomba taszítva lélegeznek orral kifelé a hideg földből. Az ételre figyelek, annak furcsa színeire, kavarog előttem a narancs, a zöld, a vörös, a kék, megannyi kis világ a maga formájában. Oldalról meglöknek, a tekintetem feléjük fordul, de ehhez könnyebb volt szoknom, mint az ételekhez: ez az iskola egy beteg test, ami megpróbál kizárni bennünket magából, mintha mi fertőznénk mélyen, pedig az ignorancia az, ami a sír felé rángatja, és az is fogja rácsukni a szemfedelet. Titokban mind szerelmesek vagyunk a saját halálunkba, és űzzük azt magunk előtt, ezért a sok haláltánc, a művészetbe mélyen gyökerezett kábulat, a koporsó tapintásának kívánalma.
       Megint hozzám ér a mellettem ülő karja, ezúttal egy tálat vesz el, de közben érzem a nekem szánt lökés erejét, amibe minden utálatát belesűrítette, de ha valaki megkérdezné, mondhatná, véletlen figyelmetlenség volt. Hideg árad belőle, egy holttest monotonitása, de nem tudom kielemezni az arcát, mert megérzem az ijesztő melegséget a nyakam mellett, és odaszorítom a tenyerem. Vér... Vajon felszakadt a seb..?
      Rámosolygok még Hagenre, végigszánt a szemem a körülöttünk ülőkön, akik ma este mind a halált ünneplik, és nem is sejtik, hogy milyen közel jár az hozzájuk. Ha szólítod, a holtak visszatérnek, de nem egyetlen éjszakára, búcsúcsókot lehelni a gyászolók szemhéjára, vak dühös szélként söpörnek végig az életen és az arcunkba üvöltik, hogy léteztek, és létezni is kívánnak, számukra pedig már nincs ára sem. Halkan köhintek egyet, igyekszem kontrollálni a lélegzetemet, számolni magamban, ahogy tanítottak. De miért tűnik mégis úgy, mintha az életem utolsó szívdobbanásait számolnám? Nem eshetek kétségbe, hiába fut ki minden szín az arcomból, egyre erősebben markolom a vállam, tapogatom, hol szivárog, de az alvadni nem akaró vörös lé végigfolyik a hátamon, érzem a csöpögését a derekamnál. Közelebb rántom a talár szárnyait, tűnhet csak ideges kis mozdulatnak, amit pajzsként használok a tekintetek előtt, de én tudom, hogy a másik kezem ujjait már nem húzhatom elő észrevétlenül. Remegnek a térdeim a terítő alatt, és a pánik lassú késszúrásai már közeli ismerősként üdvözölnek újra. Nem... nem tudom visszafogni... mindig azt hiszem, képes vagyok uralni a testem, mégiscsak hús, ami felett az elme erősebb... de nem az enyém..
      - Nem vagyok jól... - nyögöm Hagen felé, és egy utolsó lendülettel felállok, ellököm magam az asztalunktól, a világ pedig összeszűkülve megpördül körülöttem. Valami sikolyt mintha hallanék visszhangzani a falak között, a meleg fények között, az élet és halál között...

      Véres csipke.. abból szőtt borzalom vagyok, a föld pedig leránt magához. Koppanok, leejtett üveggolyók vagyok, a tekintetem a testükön huny ki. Mintha valahol rozsdás gépek ütköznének egymáshoz...
      Szétbontják tagjaim, látlak téged, vér a véremből, látom a félelmed, meg akarom fogni az arcod, csókolni a szád, hogy tudd, nem volt semmi hiába, és ha meg is halok, csak vissza akarok költözni beléd, eltemetkezni és elfelejtődni, hogy te boldog lehess, és ne húzzon semmi vissza többé.
       
      - Hagen... - suttogom, és a bőrödből veszem a levegőt. Te is tudod, hogy olyanok vagyunk, mint a télbe vetett virágszirmok, melyek már el sem érik a napot, megfagyunk a közönyük tüzében. Utálnak és megvetnek a másságért, és ha lehetne, földet dobálnának ránk örökre, kitépnék a lapokat a könyveikből, ahogy a vörös terror tette a családunkkal évtizedekkel korábban. Szellemek vagyunk, a múlt szellemei, és nem édes békeidőkről dalol vérünk, hanem fájdalomról, lőporba fojtott álmokról, és itt fekszünk elgémberedve, te a félelemtől, én a vérveszteségtől, és csak az ország változott, a gyűlölet nem. Ha véget kell érjen, érjen így véget.
     
     - Ők nem... nem szeretnek...nem hallanak... nem érdekli őket... - nem akarok így meghalni.. még nem. Még látni akarlak felnőttnek, boldognak, erősnek, úgy, hogy megtörted ezt az átkot. De ha el is kell búcsúznom ezen az éjszakán, tudod, hogy mit érzek.

     Becsukom a szemem, és lehanyatlik a kezem, és csak hallgatom, hogyan ünneplik mások a halál ünnepét ezen a rideg őszön.

esõ esik és elveri,
mossa a vért

        Az ujjaim adják a támasztékot a hirtelen magasba lövő alakomnak - nem is hiszem el elsőre amit látok. Körülöttünk még sokan foglalkoznak a vacsorájukkal, ez egy ünnep, az egész csarnok meleg fényben fürdik és a béke illata keveredik a sütőtökkel, Aubrey a barátaival beszélget, Willow és az unokabátyám nem ölik egymást, és én elhiszem, hogy tényleg vége annak az időszakban, amit elhomályosít mások felesleges gyanakvása még két hónap után is, és akkor megint véres a padló a gyertyák kereszttüzében. Nem ismerem egyik Romanovnát sem közelről, de hallotta már, hogy a vörös hajú lány beteg és sok időt tölt a Gyengélkedőn... látni viszont eddig sosem láttam a tüneteit, amelyek most belém fojtják a szót hirtelen, magam sem tudom, hogy az emlékek miatt vagy empátiából.
        Hidegen meredek Ristiaan felé, de az érzelmek hiánya nem gyanakvásra utal: várom, ő hogyan reagál, de közben kilépek a helyemről és elindulok széles léptekkel a páros felé, a végén már szinte futva, de távol voltam ahhoz, hogy tényleg segíthessek, és az itteni társaimnak is szüksége van rám. Grisam nyilván rosszul lesz a látványra, és azzal is tettem érte, ha megakadályozom, hogy mindenki köré tömörüljön és bámulja. Lesz, aki segít helyettem közvetlenül is, én az épp mellettem elsietni próbáló Natalie karját fogom meg.
        - Hagyd, majd később megtudjuk, mi volt. - némán bólint, de dolgozik benne a kíváncsiság - Bízzuk azokra, akik már ott vannak, ha körbeálljuk hetvenen, levegőt sem kap.
        Újra a finn fiúra pillantok, de nem tudok meg semmit.. biztos lehet benne, hogy lesznek kérdéseim, és ki másnak tehetném fel őket? Érteni szeretném, mi történik, kinyújtani a kezem feléjük, mert még emlékszem, milyen volt a háború alatt.. Most is éppen olyan, hiszen vér folyik a szemünk láttára, és sokan képtelenek vagyunk felismerni egymásban az embert. Mindig van egy háború, mindig vannak elforduló fejek, vér... és mindig jön az eső, és elhiteti velünk, hogy elmúlhat, pedig a nyoma örökre velünk marad.

Számíthattam volna rá, hogy nem lesz eseménytelen a halloweenünk, már azon túl, hogy a szokásos tematikus lakomát szervezik az estére, szeretnek dolgok történni halloweenkor.
De nem számítottam meg nem hírdetett eseményekre mára. Igazából kézenfekvőnek is kéne lennie, hogy ilyen idősen csak élvezzem a lakomát a barátaimmal, ahogy történt is, ne árgusan figyelve üljek itt, mint valami biztonsági őr, ugrásra készen. Diák vagyok, legfeljebb prefektus. Attól, hogy auror az apám, még nem kéne több dolgom legyen annál, amit bármelyik másik diáknak is kiosztott a sors, esetleg rá pluszban az a felelősség, hogy én vagyok kijelölve arra, hogy a rosszalkodó alsóbbévesekre rászóljak, hogy viselkedjenek, meg kisegítsem őket, ha nem találnak el valahova ebben a félig labirintus iskolában. Normális esetben ugye.
Mondjuk mikor volt itt utóljára normális eset?
De így én is csak akkor veszem észre, hogy valaki kiesik a padból, amikor a körülötte ülők is észrevették, és elkezdenek nézelődni, hogy mirák van. Felállva a helyemről én is látom már: Liliya szobatársunk eszméletét vesztette, és ahogy a testvére lerángatja róla a talárt, látom azt is, vérzik. Csúnyán.
-Hagen!- kiáltok oda röviden a fiúnak, csak hogy felfigyeljen -Valetudo.
Nem tudom, nekem sikerülne-e most a varázslat, tananyagban csak jövőre vesszük, bár a tavalyi évem okán volt miért előre készülnöm néhány téren, és tanulni pár vészhelyzetben hasznos mágiát soron kívül. Nem tudom, neki sikerülne-e a varázslat, de amennyire megismertem ennyi idő alatt, személyiségre ugyan hasonló kaliberű, mint Matt, a tudományát azt tudja, úgyhogy lehet, hogy ismeri, és lehet, hogy el tudja végezni a varázslatot.
Nem tudom azt se, milyen és mekkora seb a vér oka, és arra elég-e a valetudo. Lehet, hogy egy vulnera sanentur-ra lenne szükség minimum, amit viszont tudom, hogy én nem tudnék még elvégezni.
De nem maradok megvárni, mire jut a Romanovna fiú, és hogy sikerült-e segítenem bármit. A kezemet előreemelve terelek magamnak utat az asztalok közt, ahol van tolongás, hogy nincs elég hely szabadon átvágtatni a színen.
Lényegtelen most, gyanakszok-e a külföldiekre. Lényegtelen még úgy is, ha okkal, és nem én vagyok a paranoid, hanem ők jöttek valóban hátsó szándékokkal, akár ellenséges téglákként is. Nem érdekel most igazából a földön, eszméletlenül fekvő lány kiléte eleve. A földön fekszik, eszméletlenül, és vérzik.
Nem én vagyok megfelelően képzett a helyzethez, de nem fog valakinek csak azért komolyabb - ennél is, ha elájult, akkor az okkal történt már így is - lenni, mert csak ülök-állok ahol vagyok, bámészkodva, hogy mi történik, ha közben tudnék bármit tenni.
A lakoma egy előnye, hogy ilyenkor mindenki most van itt. Lendületes léptekkel vágok át a Nagytermen a többire merőleges asztalig: Egy bűbájtan professzor, egy aurori pályán tanult SVK professzor és egy cifrább dolgokat is kezelő gyógyító is ül ott, hogy csak az egyből eszembejutókat említsem, akik képes kell legyenek segíteni, viszont onnan nem látják a diáktömegen keresztül, mi történt.
Nem látok senki más errefele igyekezni, úgyhogy annál nagyobb szerencse, hogy legalább nekem eszembejutott, hogy a tanárokat is értesíteni kéne vészhelyzetről.

Je vois le chaos en dessous

     Keserű este a mai, és tisztában vagyok vele, hogy elvárható lenne tőlem egy udvarias mosoly, elvégre a születésnapok egyszeri alkalmak egy évben, és ha már osztozom rajta valakivel, lehetnék sokkal lelkesebb is, de képtelen vagyok rá. Megmarkolom a combom az asztal alatt, és elhomályosult tekintettel bámulok a diákseregbe, majd egy fejrázás kíséretében az orrom elé szorítom a zsebkendőmet az újra jelentkező orrvérzés okán. Remélhetőleg senkit nem zavarok meg vele, ez csak állandósult velejárója a napjaimnak, és szinte számolom kínomban azokat a perceket, amikor erősnek kell mutatkoznom, mintha ez a kór nem vájta volna belém fogait...
      - Lutece, te nem eszel semmit? - kérdezi szomszédos kollégám, mire egy sovány mosoly futja el a számat - Megint rosszul vagy?
     Halványan megrázom a fejem, mert nem szeretném, ha felhívná rám a figyelmet, bőven elég volt az a pár nap a Gyengélkedő vendégségében, és bár szerencsém volt a társakat illetően, nem szeretném megismételni. A poharamhoz nyúlok és teletöltöm töklével, majd magabiztosan a számhoz emelem, remélve hogy ez elég jó bizonyítéka lehet a jóllétemnek, noha a fejemben mintha egy koporsót szegelnének a józan eszemnek. Nincs igazi megoldás rá, bár Jimmyvel szóba került közöttünk az ördöglakat megoldása, de ez időbe telik, és abból úgy tűnik, nekem egyre kevesebb van.
      - Elronthattam a gyomrom a tegnapi vacsorán, de a körülményekhez képest jól vagyok, köszönöm kérdésed. - megint töltök, leplezve, hogy az ujjaim remegnek közben - De nem akartam kihagyni ezt az ünnepet, hiszen milyen gyönyörű a dekoráció! Lenyűgöznek a színek, emlékeztetnek azokra az évekre, amelyeket diákként töltöttem itt.
      Nem volt különösebb hazugság: ha nem szaggatná az idegeimet ez a kín, nyilván így éreznék. Az itt átélt születésnapok mindig felemásak voltak, mindig kicsit olyanok, mintha a nővéremet ünnepelnénk, habár ő nem viselkedett velem soha kirekesztően, de szerettem elbújni az alakja mögött inkább, átengedni a színpadot a számára, hiszen ő oda született. Most azonos asztalnál ülök azzal is, aki akkoriban sötét napokkal ajándékozott meg, de a mai éjszakán könnyű kizárnom Willow kellemetlenségét ebben a forgó szédülésben. A szaggatott látomásoknak nem vagyok maradéktalanul ura, és éppen ellenállok a késztetésnek, hogy a hűvös kancsót a homlokomnak szorítsam, amikor látom, hogy pár diák mozgolódni kezd, pedig a lakoma nem ért még véget. Kipillantok a zsebkendőm mögül, pont elkapom a másodpercet, mikor a mardekáros lány a földre hanyatlik, és rögtön fel is pattanok a helyemről, a székem pedig kínosan nagyot nyikordul mögöttem, de most nem törődöm vele. A testvére a segítségére siet, de nem várom meg, amíg tisztázódnak a körülmények, megkerülöm az asztalunkat, és megszaporázom a lépteimet, mert már köréjük is kezdtek gyűlni.
       - Álljanak hátrébb, nem jut levegőhöz! - intek a diákoknak, és sok arcon látok mosolyt, ami kétségbeejtő - Vulnera sanentur!
      Szokatlanul sok vér borítja a testet, de nem borzaszt el, láttam már hasonlót... az életben is. Nem vagyok gyógyító, de az ilyen varázslatokban mutattam némi tehetséget, gyakran volt is rájuk szükségem, és rögtön le is térdelek a fiú mellé, hogy segítsek a testvérét elvonni a nyilvánosság elől. Felpillantva rögtön Oakley professzorral találom szembe magam, nála jobb megoldás nem is létezik hirtelen. Helyet adok rögtön, hogy közelebb férjen, és felállok a diákjaim vonásait fürkészve, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy merő vér a talárom és az ingem, melybe csatlakozik az orromból szivárgó karmazsin patak is. Tényleg csalódnom kell a jelenlévőkben, tényleg sorsára hagynák a lányt csak azért, mert idén érkezett?

          A Roxfortba kerülésemig Halloween ünnepe nem tartozott azok közé, amiket rendszeresen megünnepeltünk a családommal. Leginkább apu távolléte miatt, de persze volt más oka is. Aztán ahogy bekerültem az iskolába, az év egyik legjobban várt ünnepe lett. Mindig is lenyűgözött a sok töklámpás, a hatalmas lakomák, és néha még a saját magunknak előadott műsorok is feldobták a hangulatot. Szép idők voltak. A tavalyi év után úgy döntöttünk a barátaimmal, hogy csak nyugiban ünneplünk, ami egyértelműen nem következhetett be. A Roxfort nem éppen az a hely, ahol bármit nyugodtan meg lehetne tenni. Lutece professzor és Fawcett professzor rendszeres civakodása már bejárta a kastélyt, szinte bele is itta magát. Az év elején történtek az új diákokkal további feszültséget keltettek, és az azóta eltelt időben ez sem csökkent cseppet sem. Most pedig csak arra figyelek fel, hogy valaki a terem másik feléből felkiált, a fejek arra fordulnak, néhányan fel is állnak, de nem történik semmi.
          Biztos vagyok benne, hogy ez a hatalmas nagy érdeklődéssel egybekötött érdektelenség kapcsolatban van valamelyik új diákkal. Felállok, de Bess ráteszi a kezét az enyémre.
          - Ne menj oda. Tudom, hogy nem tartasz tőlük, de most maradj ki belőle. Állnak már ott rengetegen, nem kell hogy te is csak láb alatt legyél.
          - Nem leszek láb alatt, tavaly…
          - Tavaly háború volt, és azzal a két fogással, amit Madam Pomfrey mutatott most nem biztos, hogy tudsz segíteni.
          Látom rajta, hogy fél, akármi is történt. Nem titkolta sohasem, hogy Freyával sem sikerült jó kapcsolatot kialakítania, és pont ugyanez a helyzet az északiakkal. Kirántom a kezem az övé alól, és elindulok a terem másik felébe, hogy megkérdezzem, tudok-e valakinek a segítségére lenni. Nem érdekel ha csak annyit mondanak, hogy fakasszak vizet, vagy takarítsak, segíteni akarok. Útközben elmegyek Minnie mellett, aki már inkább visszafelé jön, ami nem is csoda. A saját asztalunknál is van, akit rendben kell tartani. Mondjuk Bess is elég sápadt volt, mikor otthagytam, de azt azért nem hiszem, hogy neki szükség lenne orvosi ellátásra. Végül nem sokkal később érek oda, mint Lutece professzor.
          - Segíthetek valamit? – letérdelek a földre, és próbálom megérteni honnan jön ez a rengeteg vér.
          Bessnek talán igaza van, itt nem valószínű, hogy az én gyenge kis tudásom segítség lehet, de a semminél akkor is jobb. Úgysem mozdulok el onnan, amíg a lányt el nem viszik a gyengélkedőbe. Mert ennek a műsornak muszáj, hogy az legyen a vége. Addig is távolabb csúszok kicsit, hogy hagyjam levegőhöz jutni az ott lévőket, de azért nem annyira messze, hogy ne lássak semmit.

Hogwarts will always be there to welcome you home.

Fellebben a könnyű talár, kopog a cipő. Furcsa érzés jár át, amikor belépek megannyi emlékem otthonába. A szárnyas vadkanok őrizte kaput átlépve elszorul a szívem. Olvastam a ’Prófétában és halottam a pletykákat is arról, hogy a dementorok élhetetlenné tették a Rengeteget, de saját szememmel látni a szinte teljesen kipusztult flórát és faunát, felér egy a lépembe fúródó sárkányszarvval. Nem csodálom, hogy elődöm felmondott, rengeteg munka lesz a birtok újjáélesztésében. Oly kedves volt Minervától és Rubeustól, hogy rám gondoltak, holott tudom, az utóbbinak is a szíve csücske családom ars poeticája. A szőrös félóriás lapátméretű tenyerével integet már a távolból, én pedig felfelé haladva a domboldalon bevárom, hogy üdvözölhessem régi barátomat.
– Hagrid! Időtlen idők óta! – a gardrób méretű ember ölelése kísértetiesen emlékeztet arra a félévre, mikor is az észtországi hegyi trollokat tanulmányoztam. Bár ezúttal az erős halbél szag helyett csak egy kis menyétet érzek a bőrkabát rejtekében.
– Még síró hugrabugos voltál, mikor legutóbb láttalak! Jól elrepült az a harminc év, he? – mosolyog a szakáll mögül, és önkénytelenül is könnyek szöknek szemembe. Harminc éve végeztem… jó ég, milyen rettenetesen öreg vagyok!
– Szabad a bőröndödet? – el sem rejthetné izgatottságát a vadőr, de egyszerű mosolyomból megérti, hogy az életem árán sem válnék meg az ősi darabtól. Nevetve nyugtázza társam, hogy nem jött össze a próbálkozás, és közli, hogy a vacsoránál találkozunk, de addig neki muszáj megmetszeni a varangytantusz tujákat, különben befészkelik magukat a doxyk. Ez vajon miért nem Lancaster dolga? Ahh, az a hülye biztos valamelyik üvegházban babusgat egy gnómfalót, vagy bánom is én, milyen gazokkal szerencsétlenkedik.

A kastély illata. Mintha semmi sem változott volna. Mintha nem lettek volna sötét idők. Mintha még mindig elsősként ülnék a lépcsőn, és foltozó bűbájjal próbálnám pirosra színezni talárom szegélyét, hogy menőnek tűnjek. Persze ma már el sem hagyom a lakásomat apa fekete-sárga sálja nélkül, és tudom, hogy a borzok útja mindig a helyes ösvényre terel.
Ezer és egy emlék lep el, ahogyan haladok a diákforgatagban, és próbálom mellőzni az összesúgásokat lépéseim nyomán. Azon a padon adtam oda első csókomat egy Black nevű, oroszlános címert viselő fiúnak. Pár éve értesültem arról, hogy meghalt, előtte pedig az Azkabanban raboskodott. Elhaladok bámészkodó tekintetemmel a lépcsőforduló mellett, ahol először sikerült helyesen végrehajtanom a glisseo bűbájt, és egy havi büntetőmunkát kaptam, amiért akkori számmisztika professzorom miattam nekicsúszott egy lovagi páncélnak.

Az emlékek orkánja elragad, ahogyan belépek a Nagyterembe. Kamaszkorom reggele, dele és estéje itt zajlott. Tekintetem megakad Rolfon, aki próbálja eljátszani, hogy nem vett észre, csak hogy ne kelljen realizálnia a tényt, hogy nagynénje lesz új tanára. Ejnye, pedig most kellene elkezdeni nyalizni…
A diáksereg hangjára táskám megremeg, és taláromból előmászik Pick, Pack és Puck. A három élénk kék tündérmanó vigyorogva szemléli a megannyi lehetőséget csínytevéseikhez, én pedig még röptében el is kapom Packot, mielőtt kiverné a töklevet az egyik diáklány szájából. Már csak az kéne, hogy az első nap galibát okozzon a három pixi-féle!

Minerva mosolyogva jelzi a terem túlvégéről, hogy üdvözöl újra a kastélyban, én pedig csodálva nézem a lebegő gyertyák táncát. Lám, megannyi utazással töltött év elmúltával, hazajöttem.

m e g h í v á s

n o l a n  p y e

A végzős bál…
Pfff… Esküszöm mindenki olyan izgatott, azért, mert bazi nagy báli ruhában táncikálhat végig egy giccses estét, mintha legalábbis azt mondták volna, hogy idén mindenki ingyen megkapja az RBF vagy a választott RAVASZ vizsgáit. Pedig nem. És akárhonnan is nézzük a dolgot egy ilyen nagyszabású buli nem más, mint kérkedési lehetőség arról, hogy mennyire díszített és drága és egyedi ruhát tudsz, ugyebár a családod révén, kipréselni a pénztárcádból. Illetve, hogy mennyire vagy szép ahhoz, hogy a legjobb pasik egyikéből, egy kecses szemrebbentés segítségével, bálpartneri meghívást sajtolj ki.
Hát nem. Ezek egyikére sem vagyok, se hajlandó, se mondjuk képes. Okés, persze báli ruhát éppenséggel tudnék szerezni, pontosan a kritériumoknak megfelelőt, már ha nagyon akarnék. De akar a banyanyavalya… Főleg, mivel a fiúk közül úgy érzem nem valami nagy választási lehetőség kecsegtet rám nézve…

Ahhh…. Hülye bál. Vágom le a táskám szokásomhoz híven sokkal messzebbről a nagyterembeli padra, mint ahogy azt amúgy kéne. De hát, ha egyszer szeretem időben jelezni, hogy na az az én helyem? Mert esküszöm csak ezért csinálom. Véletlenül sem azért, hogy bebizonyítsam tehetségem van tárgyak hajigálásában és egyszer valaki dalolva kínáljon fel nekem egy kviddics hajtói posztot… Nem, sosem akartam kviddicsezni sem amúgy.
Leülök, félretúrva a táskámat, a megszokott negyedéves fecsegős társaságom közé. A csajok persze mind a bálról beszélnek, a fiúk meg láthatóan öklendeznek, amit szerencsére a lányok többsége nem vesz észre, csak én. És mondanám, úgy tiszta szívből szeretném mondani, hogy velük értek egyet. De nem. És ez jobban elszomorít, mint a gondolat, hogy amúgy rajtam nem is áll jól egy báli gönc sem. Csak lenne esélyem, mondjuk kipróbálni… Mert lenne olyan fiú, akinek a kedvéért boldogan húznék fel bármilyen, díszes, nőies, alkalmi ruhát.
Átnézek háztársaim feje fölött, hogy az ebédelős tömegen keresztül Nolan ismerős buksiját keressem meg a Mardekár ház asztalánál. Az évfolyamunk leghelyesebbje. Kizárt, hogy nem csapott le rá máris valami gyönyörű csajszi, vagy ki tudja, lehet neki határozottan van elképzelése róla, hogy kit is hívna meg. Biztos tetszik neki valaki… Elvégre én, aki azt gondolta ebbe az utcába egy darabig még nem gyalogol be, most mégis vágyakozva lesem méterekről… 

És mi lenne, ha nem csak nézegetném? Lényegében a belső hangom olyan erőteljesen üvölt az agyam fülemhez eső részébe, mintha azt tényleg valami hús-vér személy tette volna meg. És szinte a nélkül állok fel és indulok meg a mardekárosok felé, mintha nem is én irányítanám a mozdulataim. Aztán persze kissé megtorpanok, amikor az ismerősen idegen arcok tekintete rám szegeződik. A házak közötti rivalizálás a háború után sem hagyott alább, én meg a mardekáros, iskola első, bátyám ellenére is csak egy kis griffendéles vagyok… Kezemet tördelve lépek Nolan mögé, miközben óvatosan érintem ujjammal a vállát.
- Szia… Ööö… Beszélhetnék veled? – Kérdezem, hirtelen, hadarva. És bár azt terveztem, hogy majd szépen megvárom, amíg követ egy kicsit távolabb, hogy ne egy komplett idegen ország előtt hívjam meg. De végül a szám, kikászálódva agyam irányítása alól, úgy döntött, hogy inkább kiböki amit akar. – Lenne kedved eljönni a végzős bálba, velem? – Elpirulok azonnal, és szinte érzem, ahogy lábaim futásnak erednének, de valahogy mégse az a kislányka vagyok, aki ezt akarja tenni. Csak állok, mélyen Nolan szemeibe nézve és pironkodásommal karöltve is, de valahogy, mintha méltóságteljesen várnám azt az elutasítást, amire számítok, és azt a rábólintást, amiben reménykedek…

[***]

MARGA

***

Unottan ültem egy tál gabonapehely felett. Gusztustalanul nézett ki, ahogy a színes karikák átázva úszkáltak egy adag tejben. Nyeltem egyet és lassan megpiszkáltam az egyik kanállal, de nem vett rá a lélek, hogy hozzá nyúljak.
Gyomorgörccsel ébredtem reggel. Mostanában ez így megy, talán azért, mert még mindig ott a bizonytalanság Emmeline-nel kapcsolatban és igen, gyakran találkozik a tekintetünk reggeli közben. Igyekszem rámosolyogni is, de olyan jó lenne már biztosan tudni, hogy mennyire vehetjük komolyan azt, ami közöttünk van. Tudom persze, hogy egy ilyen bajkeverő a legkevésbé sem tűnik jó választásnak egy olyan okos lányhoz, mint ő... Ráadásul őt a kviddicsben valószínűleg nem is csupán a terelőütők érdeklik.
– Szia… Ööö… Beszélhetnék veled?
Erre a kérdésre kaptam fel a fejem, ugyanis addigra annyira belemerültem a tejes gabonapehely bökdösésébe, hogy észre sem vettem, mi történik körülöttem. Pedig hát, nagyon is történt, ugyanis Marga sétált át a Mardekár asztalához. Sokan megbámulták, néhányan még fütyültek is, mikor felcsendült a hadaró kérdés.
–Ízé... szia... – köszöntem.
Megpróbáltam teljesen felé fordulni, nem foglalkozva a felsőbb évesek „húúú”-jával és egyéb megjegyzéseivel. Zavartan vakargattam meg az arcomat, annyira, hogy még azt is elfelejtettem: ilyenkor általában dühös vagyok.
Kedveltem Margát, szerettem a társaságát, főleg mióta olyan jól mulattunk abba a mosdóba. Csakhát ott volt mellette az a különös bizsergés, amit nem tudtam hová tenni magamban. Kissé remegve vettem tudomásul, hogy forrón izzanak, ahogy a tekintetem találkozik a lányéval.
Már éppen fel akartam kelni és közölni, hogy „persze, mondd csak”, mikor is szinte villámcsapásként érkezett a kérdés: – Lenne kedved eljönni a végzős bálba, velem?
Láttam, hogy elpirult, ugyanis pont a mondadója végére sikerült rápislognom. Meg kellett kapaszkodnom és nem azért, mert ezt hallottam a hátam mögül: „Pye, mi van csajozol?” vagy „Vedd fel a topánkádat a bálra!” Hanem, mert erre egyáltalán nem számítottam.
A Hollóhát asztala felé pillantottam. Tekintetemmel nem találtam Emmeline-t, ezért hát újra Margára néztem.
– Mondj igent, Pye! Nagyon romantikus lesz, ahogy táncikáltok. – Megjátszott, vékony hangon szólt be az egyik irritáló felsőbb éves. Ezért felkaptam egy marék gabonapelyhet az előttem heverő tálból és képen szórtam vele. Erre ugyan sikerült elhallgatnia, de biztos voltam benne, hogy legalább egyszer ellátja a bajomat a mai nap folyamán.
– Kussolj már! – üvöltöttem rá.
Ezután fordultam csak vissza Marga felé, aki még mindig kissé zavartan ácsorgott ott. Tudom, hogy ő nem ilyen típus, ő az a csaj, akinek nagyobb a szája, mint a legtöbb fiúnak... ezért csak arra tudtam gondolni, hogy a többiek reakciója zavarhatta meg.
– Én... szívesen elmegyek veled. – Magyaráztam kissé talán túl halkan is. Éreztem, hogy közben az arcom is kipirul, pontosan úgy, ahogy a füleim, az is izzott a forróságtól.
Közben még egyszer a Hollóhát asztala felé fordultam. Persze még mindig nem láttam Emmeline-t, de amúgy sem akartam ilyen hülyeséggel letámadni. Valószínűleg, ha Marga nem kérdez rá, akkor nem mentem volna el. Sosem érdekeltek az ilyen hülye bulik, általában arról szólt az egész, hogy a csajok csinosítják magukat, valami hülye meg lángnyelvet önt a puncsba és elszabadul a pokol. Kétlem, hogy Reximo értékelné, ha újabb bajt okoznék a Mardekárnak.
– De előre szólok, nem tudok táncolni.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.