Bűbájtan-terem

Közepes méretű, kör alakú tanterem. Faltól falig érnek a szintenként emelkedő padok félkörbe rendezve. Ez nagyban megkönnyíti a diákok óra közbeni kommunikációját, hiszen az ülőalkalmatosságok egybefüggőek – a padokkal egyetemben-, és az eggyel feljebb lévő szint asztalaiból törnek elő. A helyiség másik végéből a magas plafonig nyúló ablakok bevilágítják az egész termet, vidám fényben táncoltatva az emeletes padokat, melyek között két lépcsőzetes folyosó vezet fel a legfelső szintre a falra szögelt, görbe vitrinekhez, amikben az órához szükséges eszközöket tárolják, ám még innen, a legfelső szintről is csak nehézkesen lehet elérni e polcokat. D. Qcross professzornak nem volt szíve eltávolítani az egykori Flitwick professzor asztalát, így most a sarokba tolva apró asztal áll, melynek székén nagy halom könyv hever. A professzor megőrizte azt a hagyományt, miszerint a tanterem ajtaját sosem zárják, így délutánonként bárki bemehet és gyakorolhat.

Kíváncsian lépek be a tanterem mindig nyitott ajtaján, s körbesandítok. Nincs még itt senki, mindenki a szabadnapját élvezi. Kissé kételkedek benne, hogy rajtam kívül bárkit is érdekelne ez az egész, és nincs jobb dolga szombat délelőtt, de aztán eszembe jut, hogy legalább még valaki meg fog jelenni a teremben, hisz a létszámnak minimum két főnek kell lennie. Próbáltam rávenni Olive-t és Kathrine-t, hogy jöjjenek el, de lustaságuk nem engedte őket, amit azzal az érvvel magyaráztak, hogy majd ha akarnak, gyakorolnak a hármunk búvóhelyén, a Rózsabarlangban.

Lassan végigsétálok a termen, kezemben egy lyukasnak ítélt zoknit, a pálcámat, s a bűbájtankönyvemet szorongatva, amit előrelátásból hoztam magammal, "hátha kellhet" alapon. Elhaladok Flitwick professzor egykori parányi íróasztala előtt, s fellépdelek a két lépcsősor egyikén. Miután elhelyezkedek az egyik középső sorban, cuccaimat az asztalon hagyva felsétálok a lépcsősor tetejére, hogy jobban szemügyre vegyem a vitrineket, amikben különböző eszközök sorakoznak.

Miután visszaülök a helyemre, elkezd szállingózni az a pár diák, akiket rajtam kívül még érdekelt eme gyakorlási lehetőség. Mikor már úgy tűnik, nem jönnek többen, felpillantok a teremben elhelyezett faliórára, ami pontosan 10-et mutat. Most kéne elkezdődnie. Körbenézek, mind várakozó arcok merednek az ajtó felé, ahol a Professzor úrnak már meg kellett volna jelennie. Ez furcsa. Qcross professzornak nem áll szokásában késni. Eltelik vagy tíz perc, mire felbukkan a Hollóhát házvezetője. Kissé zavart arccal köszönt minket, majd hozzákezd magyarázatot adni késésére.

Lehetne jobb szórakozásom is szombat délelőtt, mint egy tanteremben ücsörögni, de aki így gondolkodik, nem is igazi Hollós szerintem. Én a magam részéről ki nem hagynám a plusz gyakorlási lehetőséget, pláne egyik kedvenc tantárgyamból, így reggeli után visszatérek ugyan a többiekkel a klubhelyiségbe, de csak azért, hogy holmimat: pennák, tinta, pergamenek és egy kimustrált, hasznavehetetlen mugli könyv kerüljön bőr táskámba, melyet laza mozdulattal kerítek vállamra s a lendületes, ruganyos lépéseimtől kissé meglebbenő talárral távozzak a többiek köréből. Könnyed és kissé sietős léptekkel haladok a terem felé, mert reggelinél kicsit elpiszmogtam az időt (ilyen, ha evés közben olvas az ember). Na meg örülök az őszi még kissé napfényes délelőttnek is, annak, hogy ismét egészséges, elnyomás nélküli légkörben róhatom a folyosók ezredéves, kopott köveit, így lábaim kedélyesen visznek a bűbájtan tanterembe, ahová szinte pont időben sikerül megérkeznem. - Szép jó napot! - lendületesen nyitok be és vidáman csendül a hangom a köszönésnél, ahogy belépek. A köszönés után pedig második dolgom végigjáratni tekintetem a termen s megállapítom, hogy a szombat délelőtt bizony elég elrettentő időpont lehet a diákoknak. Sebaj, minél kevesebben vagyunk, annál személyre szabottabb, érdekesebb lehet az "óra". Nem nehéz Emmeline-t kiszúrnom, akivel a vonaton találkoztam, így kedélyesen intek neki, majd felé veszem lépteim, hogy mellette foglalhassak helyet. - Nos, újra találkozunk kisasszony, igazán remek. - közvetlen, kissé csevegő hangnemben szólítom meg, míg holmimat kipakolom az asztalra gondosan elrendezve. Esetemben a pedantéria és a lazaság zavarba ejtően tud keveredni, ez megnyilvánul abban, ahogy az asztalon rendezkedek, meg laza testtartásomban is. Ha végeztem, az órára emelem tekintetem s kissé meglepetten észlelem, hogy immár késik tanárunk és házvezetőnk. Na nem mintha zavarna, inkább megkönnyebbülök, hogy mégse teljesen az utolsó percben estem be...

Mely amidőn a többi alszik

A szombat délelőtt nem az az időpont, amikor Minnie Balmoral a legjobb formájában csillogva vetődik bármerre is az ágyán kívül, de amikor megtudtam, hogy Qcross professzor első szakköri órája erre a becses dátumra esik, valahogy mégis erőt vettem magamon, és így kopogok be a néptelen folyosók övezte tanterembe. Nem vagyunk sokan, ami nem lep meg, mert nem is egy kócos szobatársam küldött el melegebb éghajlatokra, amikor megemlítettem nekik, jó lenne együtt eljönni - Natalie ezt konkrétan egy arcomba vágott párnával honorálta, így nem kifejezett újdonság a kis létszám idebent.
Integetek, akinek kell, aztán egy padnak dőlve lesimítom a szoknyám, eligazítom az ingem nyakát, és sóhajtva emlékezem meg a nem is olyan régről, amikor halál nyugodtan szaladgálhattam szombat délelőtt a legszakadtabb nadrágomban és bakancsban a testvéreim után a kertünkben... Persze, hálátlan vagyok, olyan magától értetődőnek tűnik ilyenkor, hogy boszorkány vagyok, holott apáéknál ez hiányzott a leginkább. Azokon a nyári napokon nem az egyenruhánk hiánya jutott eszembe a leginkább, és most sem lenne éppen kötelező, lévén tanítási időn kívül járunk, de később az a hihetetlen szerencse ért, hogy elmehetek ügyelni, nehogy túl pihentető legyen számomra a szombat...

Felnézve aztán meglátom Smethwycket, és rögtön úgy érzem, bármilyen nagyon hasznos is lesz ez a foglalkozás a jövőre nézve, Natalie csinálta jól, neki ugyanis nem kell ezt a csendesőrültet figyelnie, amint az úgy pislog körbe, mint aki abban sem igazán biztos, hogy melyik univerzumban van. Határozottan az enyémben, a leghatározottabban abban, ahol Qcross professzor nem hazudtolja meg önmagát, már ami a késést illeti. Ledobom magam az egyik padba, rákacsintok a padtársamra, aki történetesen épp Morgan Williamson, és lennének ugyan kíváncsi kérdéseim azt illetően, Aila nyúlnak bizonyult e végül vele kapcsolatban, de egyelőre lakatot teszek a számra, leginkább főleg a másik hollóhátas jelenléte miatt. Hogy mennyire nem a szorgalom alabástrom szobra vagyok, jól jelzi, hogy az én táskámban nem rejtőzik ott a fél könyvtár, amit ők magukkal hoztak ide is, és valószínűleg az első dolog, amit ki tudnék húzni belőle a direkt erre az alkalomra bekészített régi fénykép mellől, az egy doboz cigaretta. Ironikus, hogy mégis én vagyok a prefektus hármunk közül, igaz?