Bűbájtan-terem

Mely amidőn a többi alszik

         Még mindig elég szórakoztatónak tartom Qcross légiirányítókat megszégyenítő kézmozdulatait, azonban az még sokkal jobban izgat, amit a kétkezességről mond, még ha egy kicsit el is tereli a beszélgetés folyamát a haladás irányába. Nyilván nem ülhetünk itt még holnap ilyenkor is, fejtegetve a filozófia ezerszín gombolyagját, de azért egy kicsit több kifejtés jól esett volna, és az egyik társunk hangot is ad ennek, bár nem abban a hangnemben, amihez a tanáraink szokva vannak. Egy kérdés azonban engem sem hagy nyugodni, még a jól kiszámítható összegzésre felszólítás után sem...
            - Tanár úr, azt mondja, a legjelentősebb részét, ez azonban nem jelent egyértelmű állásfoglalást. Ezek alapján mégsem tudjuk minden esetben kizárólagosan eldönteni, hogy konstans változásról beszélünk...? - az orosz fiú felé pillantok, és bár nyilván megérti a beszédünket, megfogalmazom máshogy - Tehát nem lehet egyértelműen eldönteni minden esetben azt, ki hagyta a nyomot? Illetve még valamit kérdezni szeretnék. Úgy fogalmaz, hogy csak 'önök' tudják visszahívni: ez vonatkozik a testre, de annak mágiával elváltoztatott alakjaira? Úgy értem, ez esetben mi definiálható egyértelműen egy adott embernek?
             Közben már megkezdődik a gyakorlás, az óra kevésbé elméleti része. Félretolom a lapokat, körbenézek a többieken, Morganen állapodik meg a tekintetem, és amíg körülöttünk több pálca lendül egyszerre, még odasúgom neki, mielőtt becsatlakoznék.
             - Igazad van. A képzett legilimentorok képesek rá pálca nélkül is. Elég szexi, nem igaz? - elmosolyodom, és előkotrom a táskámból a képeket, majd a padra helyezem őket. Nem a legjobbak, nem is fájna, ha örökre eltűnnének... Talán kicsit túlságosan is akarom, hogy ne kerüljenek elő többet, erről árulkodik, hogy elsőre képtelen vagyok szabályosan végrehajtani a bűbájt. Egyelőre nem foglalkozom azzal, másnak sikerült e, próbálok megharcolni a gondolataimmal, amelyek szétgurulnak, és néhány felülete megreped az önkéntelenül felidézett fájdalom miatt. Az utolsó kirándulásom Balmoralban nem olyasmi, amire szívesen emlékszem majd, az erről készült képeket egyfajta elengedésképp használom most, és sem másodszorra, sem harmadszorra nem érem el a megfelelő eredményt. Talán egy cigaretta megoldaná a gondjaimat, de azt hiszem, a karmestereket idéző, pár másodpercre komikusnak látszó Qcross sem díjazná a megmozdulásom, így csak ellazítom a nyakam, és a negyedik, kissé túlexponált képet veszem az ujjaim közé.
              - Savnaris! - most jól sikerül a mozdulat is, nem húzza túl az íjként feszülő ujj, és a jobb sorsra nem is érdemes tárgy a képzeletemben, ahogy a javaslat elhangzott, biztos helyre kerül: Willow áll mellettem, szépen formált kezei között tartja, és a mosolya nyomán meleg szalad végig a nyakamon és a mellkasomon. Halkan elnevetem magam, remélve, hogy a padtársaim nem figyelnek fel különösebben rám, aztán, mintha csak simogatni akarnék, elsuttogom a varázsige párját... - Veneris!
               Ebben a fényben sápadt ujjaim között a kép bizonyosságot ad arról, hogy még egy lépéssel közelebb vagyok a múlt árnyainak uralma felé.. Amibe többek között az idei jobb bűbájtan jegy is belefér, remélhetőleg.