Északi bejárat

Az északi bejárat közvetlenül a veteményes kert mellett halad el, egy folyosón.
A bejárat két részre oszlik, egyrészt a belső, és hatalmas északi udvarra mutat, másrészt az iskola másik udvarára, mely a folyóhoz vezet.

[outfit]

Miss Everfen
1999. március

Fogalmam sem volt hány óra lehet, amikor kicsoszogtam a papucsomban a folyosóra. Megint rám tört az álmatlanság, ami az elmúlt napokban kezdett el gyötörni s rendszerint éber álmokkal kezdődött.
Olyan kérdések merültek fel bennem, hogy hogyan és miért kerültem ide, a Roxfortba. Mintha félálomban az a régi Reed tört volna elő bennem, aki a kertészetben dolgozott. Ő aztán nem mert volna csak úgy jelentkezni Bimba professzor helyére. Mostanában megint elfogott a nyugtalanság, hogy esetleg még sem tartozom ide.
Végig siettem a sötét folyosón. A pálcám hegye világította be csupán ezt a szakaszt, de nem bántam. Szerettem a kastélyt ilyen békés állapotban. Sehol egy diák vagy tanár, csak az enyém volt a végtelennek tűnő folyosórendszer, mintha csak felfedezésre várna. Reméltem, hogy ez a kis séta elég lesz a gondolataim felszabadítására, hogy aztán visszatérjek az ágyba és a párnára hajtva a fejemet ismét elaludjak.
A papucsom talpának koppanó hangja visszhangot vert. Csak az járt a fejemben, hogy el akarok innen menni, visszamenekülni a megszokott, kényelmes életembe, ahol mindig jutott idő a teára pontban öt órakor. Nem dobáltak meg elsősök nedves sárgolyóval, miközben a pánikroham kerülgtett már attól is, ha nyakig koszos voltam.
Erre vágytam, ugyanakkor ott motoszkált bennem az érzés: valami fontosnak vagyok a részese. Jó, elismerem, azokért a csillogó szemekért, amik az új, érdekes növényeket pásztázzák, még talán a sárgolyót is megérik – ha az nem egyenesen a tarkómnak vagy az arcomnak csapódik.
Az Északi szárnyhoz tartozó bejáratnál álltam meg. A hatalmas kaput kitártam, hogy beleszippantsak a hűvös kinti levegőbe. A csillagok tökéletesen kirajzolódtak a sötét égen és a hold is erősen fénylett. Éppen csak ki akartam lépni, mikor aztán megtorpantam.
Egy alakot láttam meg a távolban. A sötét sem segített túlzottan abban, hogy felismerjem, a rossz szememről nem is beszélve. Hát nem szívesen vallottam be, talán hiúságból, hogy már nem látok elég élesen. Hunyorognom kellett... de nem, úgysem láttam jól.
Egy sóhajtással átléptem a küszöböt, azonban nem mentem tovább. Ott akartam megvárni, hiszen ha tanuló, akkor nem csak figyelmeztetést, de akár büntetést is ki kell szabnom... ha pedig tanár, akkor csak megkérdezem, hogy milyen volt a séta a kellemes holdfényben. Azonban az az érzés is átfutott rajtam, hogy akár betolakodó is lehet. A pálcám ugyan nálam volt, a párbajozási képességeimet mégsem csillogtattam volna meg szívesen.
Hát nem betolakodó volt, mégis meglepett az illető kiléte. Nem számítottam erre így éjszaka, hogy a saját házamból kapok rajta valakit a dolgon.
Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. A szokásos komoly arcot öltöttem magamra, amivel annyiszor fegyelmeztem a diákokat már. Általában bevált, de persze bőven akadtak olyanok is, akikre az ilyesmi egyszerűen nem hatott – valószínűleg az elsős sárdobálokkal is ez lesz a vége a dolognak.
– Szép estét! – köszöntöttem az érkezőt.
A hangomat inkább érzelemmentesre semmint szigorúra tompítottam. Próbáltam megtisztítani a fejemet azoktól a korábbi gondolatoktól. Nem lett volna szerencsés gyengének tűnni. Bár nehezen ment az éberség a napnak ebben a szakában, ilyen álmosan.
– Szeretne magyarázkodni, esetleg magától vagy faggassam? – kérdeztem, de kitört belőlem az ásítás.
– Elnézést, kissé késő van.
Valahol ennél a mentegetőzésnél éreztem úgy először, hogy nem vagyok elég magabiztos egy büntetés kiosztásához. Nem is szívesen tettem volna meg, hiszen a kisasszonynak már volt elég így is. Ráadásul elsődleges cél a tanuló szempontjainak figyelembevétele.

Nyé.
Na igen, ez a hátránya van, ha odakint jár tilosban az ember, a célegyenesben semmi fedezék nincs. Ahogy már reménykedek, hogy beérek a kastélyba, és onnantól folyosósarkok és beugrók, falikárpitok mögé rejtett rövid utak és hasonló tereptárgyak a barátaim, kinyílik a bejárat, és egy erősen tanárgyanús alak áll benne. Megtorpanok rá, majd beletörődve kullogok el a megmaradó táv végéig. Mindent még én se úszhatok meg ma.
Mondjuk még mindig csak az bizonyított, hogy a birtokon jártam kint, a kirándulásomról csak ketten tudunk, Elliot és én.
Nem is tudom, hogy tudtam tőle elszakítani magamat végül, akárhogy tudtam is, hogy muszáj lesz. Talán pont a csók adott hozzá elég erőt. Az utolsó szavakra így sem válaszoltam végül. Rosszul is esik, mint ha búcsú nélkül hagytam volna magam mögött, pedig elbúcsúztam tőle, és ha próbálnám se tudnám elfelejteni a búcsút. És az kéne még, hogy próbáljam. Az elgondolás is botrányos.
De ha még válaszolok, most nem lennék itt, nem tudtam volna elindulni, ha nem indulok egyből, miután a kezeim elengedték végül egymást, és az ő nyakát. Még egy utolsó mosollyal visszanéztem rá, már menet közben, de lehet, hogy a sötétben nem látszott sok abból se.
Egy másik dolog, amit nem tudok, hogy hogy nem vagyok ripityára törve épp. Ahogy egy jó fogású göcsörtben megkapaszkodva felhúztam magam a fa gyökerei közül, a rendellenesen lengedező ágak hirtelen elernyedtek, mint ha eszméletüket vesztették volna, de nem sokkal később, épp csak ahogy kiértem a hatóköréből, újra életre kelt a növény, és elkezdett ádázul, bár pont már hiába csapkodni felém az ágaival.
Tehát a Szellemszállás alagútjának a túlvége a Fúriafűz. Ami pár évvel ezelőtt agyonvert egy repülő autót, ha van elég igazságalap mögötte. De minimum el tudom képzelni, hogy képes lenne. Tehát engem is.
A többi igazából már könnyű volt, elég messziről kerülni, hagy a kastélyból ne látszódjak, és keresni egy olyan ajtót, ami nem a főbejárat. Nehéz már nem volt benne semmi, még ha fájt is a szívem, mert a fűz alatt maradt belőle egy darab. Illetve nem. Ott szakadtam el tőle, de nincs már ott azóta, már Elliot is hazament minden bizonnyal, és vitte magával. Félig szomorkás mosoly fut az arcomra, közben elérek a bejáratig.
-Szépet.
Kicsit még örülök is, hogy Lancaster az, egyfelől van némi ellenérzésem felé, ő volt Prescott egyik fogdmegje a Szellemszállásos buli oszlatásánál, meg ugyaninnen tudja is, van bőven priuszom. De ezzel együtt is, ő a házvezető tanárom, valamint hogy ő van itt, egyben jelenti azt is, hogy nem például Oakley. Oakley itt főzne belőlem bájitalt.
Szóval magyarázkodjak. Kezdjük a klasszikussal?
-Tanárúrkérem, ez nem az, aminek látszik. Igazából ebédszünet van, és én kifele tartok az ebédlőben felnyalábolt fogásokkal, hogy a mező közepén piknikezve fogyaszthassam el, a gyönyörű napsütés örömére.- Fáradtnak tűnik, amire egy ásítással is ráigazol, hátha egy kis fárasztással könnyebben elenged végül, és nem kell annyit trükköznöm a kintlétem indoklásával. Sajnos én is ráigazolok ugyanerre viszont, miután átragad rám is. Valóban nincs már korán.
-Oké, szóval ha ez nem jött be: mostanában annyi mindenen megyek keresztül, hogy van, amikor kell egy kis friss levegő, hogy tudjam rendezni a fejemet megkattanás helyett. Tudja, van ez a szeptember óta hirtelen sok családtagom lett árva létemre dolog. Csak ugye ott van Bern is, aki miatt nem nyithatom ki az ablakunkat, mert bepánikol. És így váltam a körülmények áldozatává, mert nem akartam balhézni vele.
Minek füllenteni, ha igazat mégkönnyebben mondok? És ez kérem tele van igazsággal. Igaz, hogy újabban sokminden jelentős történik az életemben. Az is igaz, hogy az utóbbi időben megsokszorozódott az ismert családtagjaim száma, ahogy az is, hogy ezt azért nem lehet csak úgy hipp-hopp megszokni. Még az sem saját kútfőből jön, hogy Bern bepánikol, és a körülményeknek is valóban áldozata vagyok. Ha nem lennék, most nagyban osonnék az ágyam felé.

[outfit]

Miss Everfen
1999. március

Rosszabbra nem is számítottam Miss Everfentől magyarázkodás címszóval. Ha nem én lennék a házvezető tanár, talán meg is mosolyogtam volna a pinknikezésről szóló kis meséjét. Azonban ezúttal nem értékeltem és ezt kis is óhajtottam fejezni, azzal, hogy halk morgást hallatok. Csak az az átkozott ásítás ne jött volna éppen rosszkor!
Nem hiszem el, hogy mindig a diákok előtt kell bénáznom! Persze a szám elé kaptam a kezemet, de még így sem tudtam tompítani a helyzet nevetségességét. Azt hiszem ezzel búcsút is inthettem a komoly tanár szerepnek… bár erre valószínűleg rájátszott, hogy pizsamában és öreges papucsban voltam.
– Miss Everfen, próbáljuk meg komolyan venni magunkat – mondtam egy kis torokköszörüléssel.
A zsebembe süllyesztettem a pálcámat. A kezemet is ott hagytam mellette, egy kicsit hűvös volt az ajtóban. A szél egyre erősebben fújt és egy szál pizsamában nem volt éppen komfortos odakint tartózkodni. Minden erőfeszítésemet bevetettem, hogy ne kezdjek el remegni, tovább rontva az amúgy sem éppen szigorú megjelenésemet.
– Oké, szóval ha ez nem jött be: mostanában annyi mindenen megyek keresztül, hogy van, amikor kell egy kis friss levegő, hogy tudjam rendezni a fejemet megkattanás helyett. Tudja, van ez a szeptember óta hirtelen sok családtagom lett árva létemre dolog. Csak ugye ott van Bern is, aki miatt nem nyithatom ki az ablakunkat, mert bepánikol. És így váltam a körülmények áldozatává, mert nem akartam balhézni vele.
Meglepett ez a válasz. Természetesen ez elég magyarázat volt arra, hogy kissé elvarázsolt legyen az ember. Én is szívesebben vonultam ki a folyosóra, ha az ágyamat túl szűkösnek találtam a kellemetlen gondolatokhoz. Csak felkerekedtem és jártam a sötét kastélyt mostanában, nem találkozva senkivel. Ha pedig – akárcsak ma – kedvem szottyant a frisslevegőre, felkerestem az egyik hatalmas ajtót és azt kitárva élveztem a szabadság pillanatát.
– Tudja, megértem én, ha valakinek problémái vannak… de nem gondolja, hogy esetleg először egy felnőttet kéne beavatnia az ilyesmibe? – kérdeztem.
A hangomat igyekeztem nem elváltoztatni. Kedves akartam lenni, hiszen tudhatná, hogy nekem fontos a tanulók biztonsága érzelmi és fizikai téren is. Hozzám kellett volna fordulnia, vagy csak bekopognia a szobámba, mikor azok a gondolatok gyötörték, amit kiűzték a szabadba.
Talán rosszul kommunikálok a diákok felé? – merült fel bennem a kérdés. Nem lepett volna meg az igen válasz, a Szellemszálláson rendezett kis „borzadály” óta – ahogy azt Prescott kollegina is jellemezte – a sokan távolságtatók lettek velem.
– Az én ajtóm mindig nyitva áll a hugrabugos diákok előtt – tettem hozzá gyorsan. – Tudja jól, hogy a roxfortos ház a második családunk. Számíthat rám mindenben.
Sóhajtottam egyet.
Nem tudtam, mi tévő legyek. Alapvetően ezért pontlevonás járna minimum, másrészről büntetőmunka is. Azonban a dilemma most nagyon is úrrá lett rajtam. Nem tudtam a kelleténél többet Miss Everfen iskolán kívüli életéről, ráadásul abban a kevés információban sem szívesen turkáltam. Ki akartam várni a diákok esetében, míg maguktól nyílnak meg és mondják el a problémájukat.
– Hát nem kapott már így is elég büntetést? – kérdeztem csak úgy mellesleg.
Ezzel a felvetéssel is csak a saját zavaromat akartam leplezni. Nem akartam, hogy tudja, mennyire nehezen hozok meg döntéseket. A Hugrabug ház bőven a többi mögött kullogott a pontversenyben, ráadásul csak én láttam, hogy mi történt… ugyanakkor az etika is dolgozott bennem. Más diákot bizonyosan megbüntettem volna és nem tétováznék. Mi a helyes döntés ilyenkor?
Toporogni kezdtem a hideg szélben. A kezeimmel megdörzsölgettem a karjaimat és közben megremegtem. Már legalább tíz perce ott ácsoroghattam az ajtó előtt pár centivel. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy teljesen átfázzak.
– Tudja jól hol állunk a pontversenyben – tettem hozzá.

Így kell ezt, kérem. Egy kis fárasztás alapozónak, aztán rádobni egy kis magánéletet. Az ember nem dobálózik gyakran magánélettel, úgyhogy ha hirtelen a nyakába kap ennyit ízelítőnek, egy mondhatni idegentől - legalábbis nem bizalmasan közelállótól, - azt elégnek vagy soknak is találja, és nem akaródzik neki mélyebben mászni bele a másik fél témájába.
És én ezt gyönyörűen kihasználom.
-Mondtam már el felnőttnek. De nincs itt- bukik ki belőlem, és szerintem az arcomon is átfut, hogy jobban is örülnék a társaságának. Hupsz. De végülis, Lancasternek nincs meg több kontextus, mint amit eddig mondtam, és teljesen helytálló ez a mondatom Dave bával is. Abból az elsőkézből tudja, milyen petaQ az apám, amelyik elsőkézbe kapta tőle az akkor még baba Edwie-t, még az én időm előtt, és beszéltem vele erről a témáról is. Náluk töltöttem az egész téliszünetem, mint frissen meglelt elveszett családtag, csak minden ismert rokonomnak voltam egész végig főbb téma és foglalkozás tárgya.
Tehát még így is fedezve vagyok, és ami átfutott az arcomon, Lancaster felől bőven tartozhat ehhez is.
-Igen, tudom- ismerem el, például az itteni éveim alatt Madi volt mindvégig a legközelibb társam szinte bármiben. -De most, hogy mondja, a tanárúr egész hasonló az első családomhoz is. Szintén csak szeptember óta ismerem, és volt némi súrlódásunk is, igazából pont ugyanaznap, mint az apámmal. Semmi sértés vagy tiszteletlenségből, de gondolom megérti, hogy nem a tanárúr jutott eszembe a legelső lehetőségként, még szinte idegenek vagyunk végülis. És az én fejemben úgyis én kell rendet rakjak végül, bárki segít.
Azt nem mondtam, hogy kíméletes leszek a tényekkel.
A büntetés témája felé meg nem akarunk elmenni, tessék elhinni, arra csak vérgőzös hobbitok vannak robbanékony igazságérzettel. Nem finom.
-Többet is, mint érdemeltem. Lehet, hogy ahhoz próbálok felzárkózni, hogy egyensúlyba kerüljön az a mérleg.
Közben besomfordálok mellette az ajtón az épületen belülre, hogy ne kelljen odakint ácsorogni tovább. No nem azért, mert látom, hogy ő is fázik. Csak az a rész érdekel, hogy én is. Mert szerelem tüze ég fiatal szívemben ide vagy oda, még mindig a napsütéshez öltözve vagyok, hosszú órákkal sötétedés után, még csak a tavasz innenső peremén, persze, hogy át vagyok azért rendesen hűlve.
-Mert mit csináljak, kapjak pontokat ötvenesével valami hőstettért? Ja várjunk, az csak Potternek járt, mi, akik nem vagyunk ő, megmenthetjük az iskolát egy elszabadult állatkerttől, aminek néhány tagja öt X-es veszélyességű, mint a madár, ami akkora keresztbe, mint a tanári étkezőasztal, és villámokat csap mindenkibe. És ki is engedte szabadon? Azért nem különösebben lettünk hőssé magasztalva, hiába veszélyeztettük az életünket is ahelyett, akinek a felelőssége lett volna eleve kordában tartani őket, csak egy yIntagh. Ennél többet mit tegyek, ha ellenem van súlyozva amúgyis a rendszer? Kviddicsezzek is? Pipa. Csináljak pluszmunkát? Még az is pipa. Bocsánat, hogy ezek mellett még életem is van, és valahogy rendbe kell igazítanom meggárgyulás nélkül!

[outfit]

Miss Everfen
1999. március

– De most, hogy mondja, a tanárúr egész hasonló az első családomhoz is. Szintén csak szeptember óta ismerem, és volt némi súrlódásunk is, igazából pont ugyanaznap, mint az apámmal. Semmi sértés vagy tiszteletlenségből, de gondolom megérti, hogy nem a tanárúr jutott eszembe a legelső lehetőségként, még szinte idegenek vagyunk végülis. És az én fejemben úgyis én kell rendet rakjak végül, bárki segít.
Megértettem Miss Everfent. Az ő szemében nyilván azon tanárok egyike vagyok, akik képesek tönkre tenni a jó szórakozást. Minden oka megvolt, hogy ne hozzám forduljon, ha valami lelki gondja van… holott az én feladatom lenne vele foglalkozni. Nem esett jól, hogy csak ennyit látott belőlem, hiszen nem véletlenül buzdítottam a házam tanulóit a pontszerzésre. Örültem volna, ha a Hugrabugnak végre akad egy kis sikerélménye és nekem is jól esett volna tanárként.
Azonban értékeltem azt is, hogy nem hunyászkodott meg előttem, mint sok diák. Tetszett, hogy kimondja a gondolatait, még akkor is ha teljesen zavarba jöttem és nem tudtam mit mondjak. Nagyjából ez is egy olyan helyzet volt, amivel kibillentettek a szabályaim közül és nem volt megfelelő válasz a tarsolyomban. Ezért végül őszintén válaszoltam, minden szigort mellőzve:
– Megértem az ellenérzéseit… – bólintottam. – Azonban ezt a kis surlódást nem tudom semmissé tenni, de örülnék, ha javulna a viszonyunk. Szeretném, ha bizalommal tekintene a házvezető tanárára.
A folytatás kevésbé tetszett, de mivel éreztem a feszültséget nem kommentáltam a dolgot. Tisztában vagyok annak a büntetésnek a túlzásaival, azonban nekem csak részben volt beleszólásom a dologba.
Követtem, ahogy átlépett a küszöb másik oldalára, ahol már valamivel melegebb volt. Azonban nem bajlódtam az ajtó becsukásával, így még mindig befújt az a hűvös szél, ami odakint is egyre inkább tombolt.
– Miss Everfen, senki sem mondta, hogy ne legyen élete! Csak annyit kértem, hogy ne vonasson le több pontot a háztól.
Talán kicsit meg is emeltem a hangomat, mert a szél fütyülve tört be az ajtón. Nem voltam benne biztos, hogy meghallja, ha meg igen, akkor esetleg dühnek vélhette… pedig kicsit sem voltam mérges. Örültem, hogy így megnyílt előttem, még ha nem is tudtam kezelni továbbra sem a helyzetet.
A zsebembe dugtam a kezemet és kicsit feszengve néztem a lányra. Fogalmam sem volt hol járt, nem is akartam faggatni, mert láttam rajta, hogy nincs olyan állapotban. Elfogadtam, hogy állítása szerint kiszellőztette a fejét a birtokon. Miért is ne tenném? Hiszen én is éppen erre készültem – gondoltam és hosszasan fújam ki a levegőt.
Lepillantottam az öregemberes papucsomra. Megint zavar hozott a gondolat, hogy pizsamában osztom az észt. Gyorsan összehúztam magamon a köntöst még jobban, habár valószínűleg pont eleget takart amúgy is. Csupán ezután néztem újra rá.
– Tudja… én is éppen kifelé igyekeztem, hogy egy kis friss levegőt szívjak. A hideg szél talán tényleg megteszi, ha az ember tiszta gondolatokra vágyik – mondtam és az egyik kezemet kihúztam a zsebemből.
Végig simítottam a hajamon, még mindig kissé zavart voltam. Ez a kis mozdulat is kevés volt a gondolataim helyre rakásához, így inkább beletörődtem az érzésbe. Végül is talán nem volt rossz ötlet egy ilyen személyes dolgot közölni és látja, mindketten ugyanolyan emberek vagyunk. Ez csak egy rendszer itt, amiben élünk és ez valahol a kölcsönös tiszteleten alapul. Részben örültem, hogy beavatott az élete nehézségeibe, még ha nem is túl részletesen és ez valóban megtisztelő érzés volt.
– Ezért is értem meg, hogy nyomasztják bizonyos dolgok – tettem hozzá.
Becsuktam az ajtót inkább, mert a szél most már akkor erővel süvített, hogy a hangja elviselhetetlen volt. A vastag faajtók mögött azonban így már csend honolt és csak kettőnk beszéde tölthette meg. Valóban békés volt ilyenkor a kastély, mintha egyetlen lélek sem lett volna a falak között, csak mi.

-Tanárúr kérem, én szívesen tekintek bárkire bizalommal, csak nem szavakra alapul a bizalmam, mint "házvezető tanár", hanem bizalomra. Csak annyit mondok ezzel most, hogy csak szeptember óta ismerjük egymást, és csak mint tanár-diák, nem szánom arról kijelentésnek, hogy ez nem is javulhat a jövőben.
Próbálom én is tisztelettel kezelni, mert abban igaza van, hogy ha már a házvezetőm, jobb, ha nem utáljuk egymást. És ő is próbál javítani a helyzeten.
Több-kevesebb sikerrel persze, van ami fölött nem tudok elsiklani. Például pontosan ráerősít arra, hogy át se jött a litániám lényege, és csak annyit látszik el is könyvelni belőle, hogy milyen indokom van a levegőzésre. Pont csak a lényeget hagyja figyelmen kívül.
-Pontosan erről beszélek, tanárúr, hogy el se ismeri az igazi problémát! Könnyű mondani, hogy ne vonassak le több pontot, de ugyan ismerjük akkor már el mellé azt is, hogy nagyon a büntetés irányába van súlyozva a rendszer, és nem jutalmazás, még elismerés sincs egyenlő mértékben a dolgok túloldalán. Részt veszek egy bulin, ahol senkinek nem esik semmi baja, és még a jelenlévők is úgy szórakoznak együtt, mint ha nem lenne bennük máskor széthúzás a házaik okán? Azért egy valag pontlevonás, mégegyszer annyi büntetőmunka, és a roxmortsi kimenőm tartós bevonása jár. Abban veszek részt, hogy megállítsunk egy rakat állatot, és aminek csak vakszerencse kérdése, hogy nem lett belőle több haláleset vagy maradandó sérülés, és mindezt egy tanár minimum gondatlanságából? Ezért pár pont szemkiszúrásnak, egy lekezelő vállveregetés, és még mi rakjunk rendet, mert aki felelős érte, annak nincs kedve. Nem azért mondom ezt, mert elvárnám, hogy hősként ünnepeljenek, de nagyon szükségesnek érzem rámutatni az egyenlőtlenségre itt. Ha én engedtem volna az iskolára ugyanazt az állatkertet, már nem lennék tanuló, nem lenne pálcám, és nem lenne esélyem se bármi reális jövőre a mágusvilágban.
Ha fáj neki, hogy rámutatok a tényekre, hát adjon érte büntetést felőlem, pontosan csak gyönyörűen rá fog igazolni vele arra, amit mondok.
-Nem veszítem én a pontokat szánt szándékkal, tanárúr, de elég könnyű elidegenedni tőlük, ha azt látom, hogy úgyse kezelik igazságosan a dolgot. Bőven pluszban lennék, ha minden következmény egyensúlyban lenne a cselekedeteim horderejével.
És tessék, még én érzem kicsit kellemetlenül magam, hogy így rátörök, amikor sokkal elnézőbben közeledett, mint amire számítottam, és meg is tudtam volna érteni. Végülis tilosnak tilosban járok, és elkapni elkaptak.
-Bocsánat a kirohanásért- teszem is hozzá, bár inkább a hangnemre értem, a kirohanás tartalma kérem továbbra is teljesen jogos. Közben beljebb kerülünk, és becsukja végre az ajtót is, úgyhogy van alkalmam végre nagysokára fel is melegedni lassan.
De tessék, Lancaster is azért jár erre ilyenkor, hogy a fejét rendezze. Most megint fennakadhatnék, hogy neki ezt is büntetlenül lehet, de inkább lebeszélem róla magam.
-Tudja a tanárúr, miért mentem el egyáltalán abba a buliba a Szellemszálláson végül? Eredetileg nem terveztem. Tudtam róla, de aznap volt életem első családi ebédje, a bátyámmal, akiről még év elején tudtam meg, hogy rokonom, és az apámmal, aki életemben először akkor láttam egyáltalán. Úgy voltam vele először, hogy az bőven elég élmény lesz aznapra. Csak aztán kicsit túl sok is lett, ilyenek miatt, mint hogy kiderült, milyen egy kiborító petaQ az apám, és konkrétan szükségem volt arra, hogy az agyam ne legyen képes foglalkozni semmivel, ami nem közvetlen az orrom előtt történik. Ha nincs az a buli, most azért nem lenne téma, hogy vonatok-e pontokat a háztól, mert konkrétan semmi másra nem lennék képes, csak lobotomizált nyáladzásra, hogy "döjööö", mert aznap este végére maradandóan kiégette volna magát az agyam mindenen. Ami maguk szerint csak a baj meg a szégyen volt, én annak az elmeállapotomat köszönhetem, tanárúr.
Nem is tudom, miért mondom ezt mind el. Ilyet inkább Elliotnak mesélnék el, ő megértene, és értené, hogy min megyek keresztül, és milyen igazságtalanul vagyok kezelve. Talán egy részem valahol úgy is tesz, mint ha őneki mondanám. De tessék legalább, Lancaster is épp az imént mondta, hogy jobban meg kéne bíznunk egymásban, én kérem megtettem minden kérhetőt, elmondtam a véleményemet, nem fogtam belőle vissza döntő részleteket, még ha ettől nyersnek is tűnik a tálalás, én megosztottam vele mindent a történet azon feléből, amit én ismerek. Egyezkedésre nyitott vagyok, csak igazságtalanságra nem.

[outfit]

Miss Everfen
1999. március

– Miss Everfen! – emeltem fel a kezemet csitítólag.
Az épület ezen részen már jóformán teljesen megtelt az újabb hosszas monológ visszhangjától. Kicsit ki is rázott a hideg, ahogy a hang visszatért hozzánk ebben az üres épületben. Valóban olyan volt, mintha mások nem is használnák a kastélyt csak mi. Örültem is, hogy más kolléga nem tévedt erre, hiszen akkor nem tudtam volna csak így „félrenézni.”
Termsézetesen részletes beszámolót kaptam a Miss Salamander állataival történt esetről. Hiszen nem egy diákomat érintette, ráadásul, ha akarta volna sem tudta volna csendesen eltusolni az ügyet. Személy szerint magam is reménykedtem benne, hogy legalább számonkérés formájában magához hívatja az igazgatónő, ilyen esetről azonban nem értesültem. Nem szívesen beszéltem a saját aggályaimról egy diák előtt. Nem lett volna szerencsés azt látnia, hogy a tanári karban esetleg széthúzás van.
– Értem a problémáját és igaza van – ismertem el. – Nem tudom, hogy lesz-e a tanárnő ügyében bármilyen fejlemény, de amennyiben igen, én a házam tanulóinak oldalán állok. Ezt remélem, maga is tudja.
Ha eddig nem is értette ezt meg, talán most már igen. Az én érdekem az ő érdekük és ami éltveszéllyel, vagy legalábbis komoly sérüléssel kecsegtet, azt nem pártolom. Érthetetlen, hogy egyáltalán miként lehet valaki ennyire óvatlan, ha már egyszer mindenféle lényeket tart magánál.
Kellemetlen csend állt be hirtelen. Aztán érkezett a bocsánatkérés.
– Semmi baj, értem… – erősítettem meg a korábbi gondolatomat.
Áttértem a saját helyzetemre. Szerettem volna elnyerni Miss Everfen bizalmát, akárcsak a többi diákét. Talán a személyeskedés nem éppen a legbölcsebb dolog, de ahogyan már említettem egy tanulónak tudnia kell: a tanára is ember, aki ugyanúgy elfárad, ugyanúgy szomorú vagy boldog, mint ő. Remélhetőleg ezzel ki lehet vívni valamiféle oda-vissza működő tiszteletet.
– Ha nincs az a buli, most azért nem lenne téma, hogy vonatok-e pontokat a háztól, mert konkrétan semmi másra nem lennék képes, csak lobotomizált nyáladzásra, hogy "döjööö", mert aznap este végére maradandóan kiégette volna magát az agyam mindenen. Ami maguk szerint csak a baj meg a szégyen volt, én annak az elmeállapotomat köszönhetem, tanárúr. – Ért véget egy újabb monológ.
Lassan bólintottam.
Szóval az a buli egy amolyan terápia volt Miss Everfen számára. Ennek örültem, ugyanakkor mégsem a legjobb megoldásnak tartottam. Nem feltétlenül tartottam a legjobb ötletnek persze, hiszen én inkább vonultam volna félre és ücsörögtem volna magányomban. Mindenki más, ezzel még én is tisztában vagyok és bár nem teljesen egy éve vagyok házvezető, azt is megtanultam: minden diáknak más módszer kell. Ez valószínűleg nem csak a tanításra igaz, hanem a probléma kezelésre is.
– Talán magának erre valóban jó volt, de mi a helyzet a többi diákkal? – A kérdés persze költői volt. – De higgye el, én igazán megértem, hogy szükség van a kikapcsolódásra, ha az ember szörnyűségeket kap az élettől.
Persze egy pillanatra elsápadtam. Eszembe jutott a múltam, amikor kocsmákban dolgoztam vagy éppen a színpadon táncoltam kiéhezett boszorkáknak egyszál fehérneműben. Tudtam nagyon jól, hogy pletykálnak erről a Roxfortban… talán valakinek az édesanyja árult volna be? Ki tudja? Szóval nem éppen én vagyok a megfelelő ember az ilyen bulik megítélésére. Vajon Miss Everfen tud erről? – gondolkodtam el, ahogy egyenesen a szemébe néztem.
Zavarba jöttem, hogy estleg tudhat róla, így megint a köntösöm igazgatásába kezdtem. Hirtelen újra személyesebbre vettem a hangulatot:
– Tudja, hányszor fordult meg a fejemben, hogy nincs is valójában helyem ezek között a falak között? Nem tanárnak készültem, sosem vonzott ez a pálya és mostanában egyre inkább rám nehezedik ez az érzés. Ilyenkor végig csoszogok esténként a folyosókon. Néha kitévedek a birtokra, hogy friss levegőt szívjak és a hideg magamhoz térítsen. – Motyogva tettem hozzá: – Talán nem kellett volna ezt egy tanára szájából hallani.
Nem hiszem, hogy javított volna bármit a tekintélyemen ez a bizonytalanság érzet. Ahogyan az sem, hogy nem vontam le pontot a kilógás miatt.
– Ezt kérem, ne mondja el a társainak…

-Miss Everfen végigmondja, amit mond!- vágok közbe a közbevágásának.
Mem érdekel, hogy mennyire zeng tőle a folyosó - nem vagyok annyira hangos, csak lendületes, csak az egyébként csend kontrasztja emeli ki, - nem érdekel, hogy mennyi az idő, én mostmár végigmondom. Ha előhozta belőlem a témát, én minden pontját rá is zúdítom. Ha megtartanám magamnak, úgy még minimális esélye se lenne, hogy foganatja legyen.
-Hát mostmár, így elmondásból, tudom.
És ha kegyetlen vagyok a válaszommal? Legalább őszinte is. Én eddig kérem nem találkoztam különösebb támogatás feltűnőbb jeleivel Lancaster részéről. Lehet, hogy más igen. De az nem engem érdekel, nem én vagyok. Ahogy mondtam, én nem szavakban bízok meg, hogy kinek mi az állása megnevezése. Ha már házvezetőség kérdése, Everdean tanárnő bőven több bizalmat nyert el, pedig kinevezésileg csak simán tanár. De tőle nem csak viszolygást láttam mindentől, ami nem tökéletes és tiszta, üres mondatokat, és azoknak ellentmondani látszó egy-két tettet, ő inkább foglalkozik velünk. Salamandert meg ne is emlegessük a kacsintásával, hogy "mi Hugrabugosok fogjunk össze", amit tegyen fel a... hát nem a könyvespolcára, mert őt még annyira se érdekeljük, hogy közvetlen ez után a mondata után összefogjon velünk. De inkáb nem kéne megint felhergelnem magam, az imént nyugodtam egy picikét lejjebb, és amúgy se érek vele semmit, mert aki illetékes lenne, a szőnyeg alá söpri azt is, hogy elhangzott.
-Senkiről nem tudok, aki azért volt ott, hogy rosszul tudja érezni magát. Oké, Chaisty prédikálni jött oda, de ő Chaisty, a maga módján szerintem még ő is örült a fejének, hogy ott van. Senki nem volt kötelezve, mindenki azért volt ott, mert volt indoka rá.
Ne is tessék azt hinni, hogy meg lehet ingatni a véleményemet arról a buliról, semmiképp nem ilyen módszerekkel.
Végighallgatom Lancaster szövegét. Úgy tűnik, ez most egy ilyen nap, amikor mindenki elmondja valami nyűgét mindenkinek. Illetve, talán nem a nap a legjobb szó, nem tudom mennyi az idő, de erős a gyanúm, hogy már azóta másik napot írunk, úgyhogy mondjuk inkább úgy, hogy ez egy ilyen éjszaka. Én kérem még ki is maxoltam, már a második emberre öntöm valamilyen problémámat.
-Hát, legalábbis rávilágított vele arra, amiről én is beszélek egész végig. Csak azért, mert tanár, akadálytalanul megteheti, ha szüksége van a fejszellőztetésre. Mi diákok meg nem, pedig csak így kor alapján is elég várható, hogy tele elgyen az életünk olyan dolgokkal, aminek jót tesz, ha tudjuk rendezni- mutatok is rá a helyzetre, csak mint tényállás, most a változatosság kedvéért nem vádként mondom.
-Hogy gondolja a tanárúr, lenne okom elmondani?- A hangsúlyomból kivehető, hogy ezt úgy is kérdezem, hogy várom rá a véleményét. Eddig nem áll szándékomban, de én kérem semmiről nem vagyok meggyőzhetetlen.
-Viszont ha semmi más nincs, én mennék aludni.

[outfit]

Miss Everfen
1999. március

Ez a beszélgetés lassan kezdett odáig jutni, hogy magyarázkodnom kell egy diáknak és ez az érzés nem tetszett. Igen, én tanár vagyok, ezért kimehetek éjszaka is a kastélyból, kiszellőztetni. Rám is vonatkoznak azonban szabályok, akárcsak a diákokra. Azonban ezek azok a dolgok, amik mindenki biztonságát szolgálják. Nem véletlenül találták ki őket, s közel sem a tanulók bosszantása a cél vele.
Talán nem kellett volna személyeskednem. Ezt persze Miss Everfen meg is erősítette a következő kérdésével: – Hogy gondolja a tanárúr, lenne okom elmondani?
Hosszasan fújtam ki a távozni kívánkozó levegőt. Egy ideig csak néztem a lány arcát és elhatároztam: alaposan meggondolom, mit felelek. Többé nem beszélek egyetlen tanulóval sem a magánügyeimről – jegyeztem meg magamban és zsebre vágott kezekkel toporogtam egy kicsit.
Úgy tűnt, mintha a véleményemet akarná tudni. Szerintem nem lenne rá oka, hogy elmondja, de ezúttal jobbnak láttam nem a tanár-arcomat elővenni. Sokkal inkább hétköznapi, enyhén nemtörődöm választ szerettem volna adni. Bíztam az ítélőképességében. Már így is pletykálnak rólam, nem sokat rontana valószínűleg az „egyszál alsóban táncolt kiéhezett banyák előtt” című szóbeszéden.
– Nos, ennek megítélését magára bízom, kisasszony – válaszoltam a lehető leghiggadtabban.
Megint ásítottam egyet. Ezúttal azonban időben odakaptam a kezemet.
Talán már ez a kis friss levegő és egy diák nem éppen megnevelés sikeresen lefárasztott annyira, hogy vissza tudjak feküdni aludni egy kicsit. Reméltem, hogy ezúttal elnyom az álom és nem csak éberség és alvás között fogok forgolódni a párnáimon a takaróm alatt. Már előre tudtam, hogy nagyon nehéz lesz a reggel, de szeretek korán az ágyásokhoz kimenni, kertészkedni egy kicsit. Ez amolyan fejkiszellőztetés, akárcsak az éjszakai séta.
– Viszont ha semmi más nincs, én mennék aludni.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat. Megint megigazítottam a köntösömet és közben helyeslően bólintottam. Ez volt az első olyan mondat tőle, aminek igazán örültem. Nem volt hová szaporítani a szót, ugyanis továbbra sem terveztem pontlevonással vagy másfajta büntetéssel kedvét szegni az éjszakai kijárások kapcsán. Jobban örültem volna, ha következőnek legalább bejelentené, amennyiben ilyesmire készül, de nem vártam a csodát. Miss Everfen véleménye láthatóan a személyes vallomás után sem sokat változott. Bizonyára annál a bulinál örökre leírtam magamat. Valószínűleg hiába bizonygatná, hogy én csupán a dolgomat tettem és az ő érdekükben volt, nem hinné el. A tanulók egy részének a szemében mi csak az ő szórakozásuk elrontói vagyunk.
– Rendben – válaszoltam nyugodtan. – Elkísérem a klubhelyiségig.
Lassan indultam el a megfelelő irányba. Szándékosan lassan mentem, hogy mellém tudjon lépni és egymás mellett haladjunk. Nem akarok szigorú házvezető lenni, de a szabályokat igenis be kell tartani, ahogyan én is megteszem azt a rám vonatkozó résszel.
– Nem fogom megbüntetni vagy pontot levonni – mondtam és még jobban lassítottam a lépteim közben.
A pálcámat előkapva megint fényt varázsoltam. Ismét elértünk a folyosónak arra a szakaszára, ahol már korom sötét volt és az orromig sem láttam. Miss Everfen arcát azonban szerettem volna fürkészni, miközben ezeket a szavakat kimondom. Sejtettem, hogy nem fogja nagyra becsülni, de nem csak érte tettem, hanem valahol a házért is. Ha a diákok nem is szeretnek, mi hugrabugosok összetartozunk és ezen semmi sem fog változtatni. Még az utálat sem, amit esetleg irányoban érezhetnek.
Nekem a tanítás és az ház vezetése az első most az életembe. Ezt a tanulókkal és a kollégákkal is igyekszem érzékeltetni, de úgy tűnik nem a megfelelő módszerekkel.
Megálltam hamarosan és igyekeztem Miss Everfennel szembe fordulni.
– Hát, akkor jó éjszakát… – mondtam.
Aztán még hirtelen észbe kapva utána szóltam: – A Salamander professzorral kapcsolatos ügyben igyekszem majd tenni valamit.
Megvártam, míg elvonul aludni, hogy azután én is visszatérjek a szobámba. Szerettem volna már elnyújtózni a puha matracon és magamra húzni a meleg takarómat, hogy azt az éppen csak több, mint négy órát még kiélvezhessem, ami hátra van az éjszakából.

Köszönöm a játékot!

-Én tudom, én hogy gondolom, a tanárúr véleményét kérdeztem.
Tipikus diplomatikusan semmitmondó válasz, miért is vártam többet? Hagyok még egy kis időt, hátha sikerült meggyőznöm, de úgy tűnik, nem akarja csakazértse kifejteni a véleményét. Pedig nem is számonkérés, csak érdeklődtem.
-Egyébként nincs- teszem hozzá végül. Miért lenne? Nem különösebben nyernék vele semmit, genya meg nem vagyok csak úgy.
Nem fűzök hozzá semmit a továbbiakban, csak elindulok vele a klubhelyiség felé, hozzáigazítva a tempómat. Egy felvont szemöldökkel felnézek rá, amikor lumost gyújt. Annyira mélyen nem vagyunk az alagsorban, végig éjszakai fényviszonyokhoz szokott szemmel tök tűrhetően el lehet itt tájékozódni még a legsötétebb szakaszokon is. Mondjuk ő se előre figyel, hanem engem néz, lehet, hogy azért kellett a fény, hogy a válaszomat lesse.
Én kérem szó nélkül nyugtázom a döntését, hogy nem von le pontot, meg nem ad büntetőmunkát, mondjuk nem állítom, hogy ez elszomorítana. Éppenséggel még segít is abban, hogy megkegyelmezzek, és elkezdjem elengedni a tőle való, eddig tartogatott sérelmeket. No nem lett tőle még kedvenc tanárom egyből, de kezdésnek kezdés.
Hova lassítunk közben, ember? Én próbálom igazítani az "iramot", de Lancaster valamiért egyre lassabban akar haladni, pedig el se futva indultunk azért. Oké, hogy hobbit vagyok, és járulékosan nem tudok olyan hosszúakat se lépni, mint mások, de attól még lajhár nem vagyok. Ha más ügy nincsen, engem tényleg vár az ágyam, nem itt menet közben akarok azért aludni. A végefelé már próbálom diszkréten fokozni is a tempót, hogy Lancaster zárkózzon inkább fel hozzám, de haladjunk.
-'Éjszakát, tanár úr- számolom ki a megfelelő hordót, és kopogom le rajta a nyitásjelet. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy teljesítmény legyen átöltözni pizsamába, mielőtt már azelőtt elalszok, hogy a fejem leér a párnára. Szóval nem hiányzik, hogy még kelljen egy kört zuhanyozni egy ecetfürdő után, mert rossz hordóval próbálkoztam.
-Azt köszönöm is, hogy valami igazságos is történik már- teszem hozzá őszintén. Mondjuk tudok róla, hogy Everdean tanárnő is közbenjár az ügynek, igazából az ő kérésére is fékezem magam abban, hogy úgy elharapózzon az igazságérzetem, mint a nyáron Flores miatt, de fejleményről eddig nem tudok még, azt meg értékelem, ha nem csak az én csőrömet böki azért Salamander pofátlansága, és becsületet való szemenköpése.
Viszont most inkább megyek is utólérni az éjszakát, és a legjobb, még annál is hosszabb, és a végére is egész mázlista napomat megkoronázzam egy jó, kiadós szunyával.

//Köszönöm a maratont //