Végtelen folyosó

Egyike Roxfort trükkös szakaszainak. A gyanútlan diákok, ha erre az ál-folyosóra érnek, hosszas gyaloglás után azt veszik észre, hogy olyan, mintha körbe-körbe járnának, annak ellenére, hogy teljesen bizonyosak benne: egyenesen haladtak. A folyosó egyetlen dekorációja azonban újra és újra előbukkan: egy szobor egy boszorkányról, aki épp az üstje felé hajol. Kikerülni innen nem egyszerű... El kell beszélgetned hozzá a banyával.

Pácban
Reginald – Cheryl

Való igaz, hogy az ébredést általában a diák a megfelelő időre időzíti, mégis akadnak problémásabb esetek. Noha sosem a nap kezdetével akadtak problémáim, hanem azokkal a bámulatosan fondorlatos módon besétáló kiszámíthatatlan esetekkel, mint például a mostani. Az „emberek” képtelenek értékelni társaik igyekezetét, s már is hangjukat emelik, hogyha a mágus leánya egy kicsivel több ideig foglalja el a fürdőt. Nem is értem néha, hogy hová ez a nagy sietség. Sokszor találkozok az itt töltött napjaimban ama esettel, mikor egy-egy diák csak úgy pálcát ránt társára aprócska dolgok végett. Olyan hamar nyúlnak a varázslás lehetőségéhez, mintha csak oda kint lennének a szabadban és levegőt vennének. Persze ez itt a varázslók világa, de úgy hiszem a Roxfortnak etikett órára is szüksége lenne. Magam sem kedveltem azokat az időket, amikor Dolores vette át az irányítást az iskola felett, de azért ez mégis csak túlzás. Mindenesetre, mint mindennap, elégedett arccal távozom a fürdőből, nem törődve mások kellemetlenkedésével. Nem ér annyit a konfliktus, hogy tönkre tegyem a mesterművet. Bizony, sokáig kellett igazgatnom az iskolatalárt, és még tovább tartott a hajammal való bíbelődés. Egy csodás konty megalkotásához idő szükségeltetik, valamint a megfelelő gyémántocskát is alapos átvizsgálás után mertem csak kiválasztani. Még a végén nem lesz tökéletes az összkép.. Csak nem mehetek sehová vacak külsővel, nem igaz? A szobámból még természetesen elemelek egy könyvet, amire majd szükségem lesz a nap további részében. Attól persze nem kell félnem, hogy elkésnék egy óráról, hiszen nem mostanában lesz még megtartva. Mindenesetre, első utamat az étkezőbe tenném, már vár rám a manók étke. Én csupán egy kis salátára és pirítósra vágyom a szokásos narancslémmel immáron három órája.
Elindulok tehát a fejemben már jól kialakult térkép szerint, miközben figyelmemet a kezemben tartott könyv tartalma köti le. Míg olvasok, azért felmerül bennem a gondolat, hogy a bagolypostán remélhetőleg Reginald is hagyott nekem egy levelet. Jobb lenne előre tudnom, hogy mikorra várhatom a magánórákat, a helyett, hogy meglepetésként fogadna. Noha kedvelem a meglepetéseket, de a legjobb ruháimat sem tenném tönkre a tanulásom érdekében. Tehát a postáért igyekezek inkább, mint az étkezőbe, amikor egészen belemerülve a sötét varázslatok kivédése tankönyvembe,feltűnik, hogy már elég régóta egyenesen haladok egy folyosón. Talán a harmadik alkalommal tűnik fel igazán az eset, és akkor bizony átrendeződnek az arcvonások.
- Már megint behúzott a csőbe ez az átkozott kastély! – Szólom el magam kisebb vehemenciával, míg keresem a kiutat, amit egyébként nem lehet csak úgy megtalálni. Nincs is jobb ötletem első körben, mint elővenni szilfa pálcám – legértékesebb tárgyam -. Az egyik falhoz sétálok, amely a furcsa boszorka mellett van. – Descen.. – Nem is fejezem be robbantó varázslatomat, hiszen lélektükreim elé lebeg a kép, hogy a fal kirobbantásáért mégis milyen büntetőmunkát kapnék. Akkor aztán veszekedhetnék a kastély ésszerűtlen szakaszai miatt! Némi beletörődéssel eresztem le a pálcát pillanatnyilag. Az első szikra talán ki is reppent az Ollivander féle pálcából, amelyet finom mosolyommal követtem azért végig. Végezetül a nyomokban szépséget sem mutató szoborhoz sétálok.
- Nem vagy itt véletlenül, és én sem. Engedj ki, amíg szépen kérlek! – Szúró szemeimet használva nyomatékul, pálcámat szinte az arcába tolom. A szoborból persze semmi hang nem távozik, amíg csak számítok rá. Aztán csak-csak felzeng egy nevetésszerű hang, kicsit meg is hátrálok szemeimet forgatva.
- Ez egyáltalán nem vicces, szeretnék az utamra menni. Jöjj elő és rendezzük le civilizált felek módjára! – Nem igen jut el hozzám a tény, hogy a szobor nevetett ki éppen. Meg vagyok győződve arról, hogy tartózkodik itt egy harmadik fél is, aki csak szimplán ki akar velem szúrni egy varázslattal. Egész biztosan egy elégedetlenkedő illető lehet, aki vicc tárgyává akar tenni; már pedig én nem tudok nevetni az ilyesmin. Kezemben nyugvó pálcát csak erősebben, határozottabban suhintom meg, amikor léptek zaját hallom meg magam mögül.
- Immobilus! Megvagy! – Fordulok meg rögvest, hogy elkapjam az illetőt, aki szintúgy a folyosón tartózkodik, ám legnagyobb meglepetésem re..Reginalddal hoz össze a sors.
- Na várjunk..ez nem stimmel. Te varázsoltad meg ezt a folyosót? >.> - Pislogok rá bosszankodva, míg természetesen megszüntetem az igét, már amennyire egyáltalán hatott rá.

[Cheryl Quinton]

Cheryl Quinton

Magas hatásfok. Ez a kulcsszó, amennyiben a munkáról van szó s ezt feljebbvalóim is értékelik. Jelen esetben is ez a jelmondat, melyet zászlómra tűztem, így lehet az, hogy alig vettük fel a fonalat nyomozásban a hónap elején, máris újabb szintre emelhettük a dolgot. Igaz, hogy még mindig kezdeti stádiumban járunk, de azon belül azért van haladás és olybá tűnik, hogy a kezdeti szálak a Roxfort körül rendeződnek. Roxmortsban vettem fel egy diáktól a kezdő tanúságtételt a hónap elején s utána jött az, hogy a keresett személlyel, utolsó többek által ismert megmozdulásával kapcsolatban előástam az összes korábbi vallomást és jegyzőkönyvet, áttanulmányoztam azokat, majd sorra meghallgattam újra, új kérdésekkel, akit csak lehetséges volt ezek közül. Mostanra végeztem ezzel a munkával, kollégáimmal rendszereztük az információkat s a legjobbnak látszott, hogy a nyomozást az utolsó, 100%-ig biztos helyszínen érdemes kezdeni: a Roxfortban. Épp ezért rövid levelezés útján az iskola vezetésével leegyeztettem a nyomozás lehetőségét és meg is kaptam az engedélyt. Ennek az eredménye, hogy most itt, az iskola egyik félreeső folyosóján vizsgálom át a területet. Reggel, kora délelőtt van s az időpontot indokolja, hogy ilyenkor a diákok vagy még étkeznek, vagy már órán ülnek, így zavartalan a munkám és csak minimális feltűnést kelthet, na meg a folyosó sem túl frekventált szerencsére. A keresett személyt utoljára az ostrom alatt látták itt, épp ezért vizsgálódom s bár azóta megtörtént az újjáépítés és hónapok teltek el, muszáj elvégezni itt egy utólagos helyszínelést, mert ez akkor nem történt meg a bürokratikus anarchia, mondhatni a minisztérium és az auror parancsnokság ex lex állapotai miatt. A vallomások alapján fel tudtam mérni az akkori károsodott állapotokat, a helyreállítások nyomait azonosítottam s utána az eredeti részekre koncentráltam, hogy azokat vizsgáljam át. Nem is eredménytelenül, hisz egy halovány, megszáradt, ablakfülkében megbújó vérfoltot sikerült azonosítani s abból mintát venni. Ez volt az egyetlen nyom, ez is lehet, hogy zsákutca, de nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk... amint ez megvolt, már indulnék is visszafelé a folyosón, hogy majd elhagyjam a kastélyt, amikor ismerősnek tűnő női hang üti meg a fülem, s hamarosan szemem elé ötlik egy diáklány háta, aki azonmód megpördül és rám is támad, mire kezemben lévő pálcámmal, melyet a mintavételhez használtam, laza mozdulatot teszek s nonverbálisan védem hirtelen próbálkozását. - Nem tudja miss Quinton, hogy a hivatalos személy elleni erőszakot a törvény bünteti? - kérdem összevont szemöldökkel, míg kicsit végigmérem a leányzót. - Mellesleg nem tettem semmit a folyosóval, csupán a munkámat végeztem. - vonom meg finoman a vállam, majd öltönyömről lesöpröm a képzeletbeli porszemeket.

//viselet

Az igézés megszüntetésére semmi szükség nem volt, hiszen „ellenfelem” egy nálam sokkalta képzettebb mágus. Kicsit zavarodottan eresztem le pálcámat a felismerést követően, hiszen egyébként se tartozik szokásaim körébe, hogy csak úgy pálcát emeljek valakire. Kerülöm a feleslegesnek vélt erőszakot, talán ennek is köszönhető, hogy egy viszonylag ártalmatlan bűbájt bocsátottam a delikvensre. Kellemetlen, talán kicsit csalódott sóhajtás az, amely elhagyja puha ajkaimat. A férfi, figyelmet felhívó mondatára keresztbefonom karjaim, szemöldökömet meg kissé fel is húzom.
- Édesapám a Minisztérium dolgozója, tisztában vagyok a törvényekkel. Mindazonáltal felhívom figyelmedet rá, hogy nem éppen véletlenségből rántottam elő a pálcámat. – Az említett tárgyat el is teszem biztonságos helyre, most már nem igen lesz rá szükségem, legalább is remélem. – Nos, ha nem te csináltad, attól még képes vagy elengedni innen nem? – Érdeklődöm, ahogyan testtartásom is nyomban megváltozik. Kezd oldódni bennem a kezdeti feszültség, hiszen ahová és amiért indultam..megoldódni látszik. Futó pillantást veszek Reginald jelenlegi öltözékére. Különösnek találom, hogy ezúttal világos színekben jelent meg.
- Aki ilyen munkát végez, annak nem a sötét színekre kell támaszkodnia? – Döntöm oldalra a fejemet, majdan elmosolyodom. – Mindegy, ne is figyelj rám! – Nézek körbe most már alaposabban, azonban nem úgy tűnik, mintha más is lenne itt. Enyhén kínosan kezdem érezni magam ebben a szituációban, talán jobb volna tisztázni az iménti esetet.
- Mindenesetre, elnézésedet kérem. Tudod, nem tudok kijutni erről a folyosóról, úgy hiszem, valaki kiszúrt velem. Vagy most már veled is?

[Cheryl Quinton]

Cheryl Quinton

Nem mondom, hogy nem találom bosszantónak, hogy egy diák pálcát rántott rám. Ezek szerint a jó modor jobban kezd kikopni, mint gondoltam. Az én időmben nem rántottunk lépten-nyomon pálcát egymásra, ráadásul párbajozási tilalom mindig is volt a házirendben, szóval ez minden szempontból kifogásolható tett volt s az elkövető személye nem enyhít ezen igazán, sőt! És az sem javít a helyzeten, ahogy még neki áll feljebb! Hallatlan! De igazán haragudni mégsem tudok rá, tán ez a női nem egyik legsajátosabb és legveszedelmesebb fegyvere: a báj, amivel mindezt megcselekszi. - Nem véletlenül, de teljesen kifogásolható módon. - adom meg a szigorú választ. - Mellesleg ha már belekezdesz valamibe, azt csináld rendesen, ne csak tapogatózz. - nem kellett volna kárt tennie bennem, de egy sóbálvány átok elegánsabb lett volna, még ha nem is válik be. - A válaszom: igen. - jegyzem meg lakonikusan, míg közelebb lépek s kezet csókolok a lánynak üdvözlésképp, bevett szokásom szerint. Persze, hogy tudom, már csak az a kérdés, hogy megérdemli e az előzőek után Cheryl? - Helyzete válogatja, hogy mi az alkalmas öltözet. A mai dolgomban ez nem jelent hátráltató tényezőt. - vonom meg a vállam s azt már nem merem bevallani, hogy a világos színvilággal kissé saját hiúságom legyezve, mint a "törvény arkangyala" szeretek megjelenni és lesújtani, ha kell. Teátrális? Kétségtelen. Mégis mindenkinek megvan a személyes hiúsága, nekem ebben nyilvánul meg. - Ezt pont olyannak mondod, akinek a feladata mindenre figyelni? - vonom fel a szemöldököm. - Mellesleg igazán kellemesre sikerült a mai haj alkotásod. - eresztek meg egy félmosolyt, hisz mindent felmértem és megfigyeltem már pontosan és alaposan, még ha csak másodperceket vett is ez igénybe. - Ami azt illeti, nem szúrt ki velünk senki, csupán a kastély egyik kópéságával állunk szemben. - tekintek a boszorkány szobor irányába. - Azon tanakodom, lehet rád férne, hogy magad jöjj rá a megoldásra az előbbiek után. - jegyzem meg s mosolyom kicsit gunyorosabbra vált, míg igazítok aprót a nyakkendőmön és elteszem a pálcám. - De belegondolva az én kudarcom is, hogy megtörtént, hiszen én nem tanítottalak meg tisztességesen víváson, hogy miként kell egy ellenfélhez viszonyulni, üdvözölni azt és megadni a tiszteletet. - különleges tanári kilépőnek hála Roxmorts területén tudok foglalkozni a leányzóval, aki meglepő módon igen érdeklődik a vívás iránt s kieszközölte, hogy tanulhassa. Mind nálam, mind családjánál, aminek eredménye az engedély.

Reginald Cobham

Lassacskán körül ölel egy fajta hangulat, amely azt hivatott jelezni, hogy az iménti cselekedetem nem túl pozitívan hatott jelenlegi társamra. Nem állt szándékomban megsérteni őt, s kezdetben talán ezt a fajta gőgöt érzékelem is beszédében. A gőg, amely már sokak vesztét okozta, most mégis kicsit aláássa kialakult egoizmusomat. Akárcsak mint egy hívatlan vendég a tárva- nyitva hagyott ablakon, úgy zavarja meg visszanyert nyugalmi állapotomat. Egy pillanatra tán egy fajta hidegség is átfut a melegen tartott arcon, mi engem általában mindig jellemez.
- Nem kedvelem a felesleges erőszakot. Úgy tartottam, ha megviccelnek, magam is hasonlóképpen cselekszem. Elítélem a felesleges pálcarántogatást.. – Hozom tudtára a férfinak, hogy nem mellesleg engem sem tölt el felhőtlen boldogsággal a szituáció. Ám, ha sokáig rágódnánk rajta, az elrontaná a sikeres találkozót. Egyszerűen elengedem ezt a fajta feszültséget, s leginkább arra méltatok koncentrálni, hogy elhagyhassam ezt a poros helyet. Még mindig vannak kivetni valóim a kastély területével kapcsolatban; de mint egyszerű diák, vajmi keveset tehetek ellene. Reginald lovagias üdvözlését könnyed somolygással fogadom, míg finoman megszorítom kezét, amellyel alátámasztja az enyémet. Ritkán, vagy talán sosem találkozni olyan alakokkal manapság, akik még ismerik, hogy mi a tisztelet. Némiképpen ellensúlyozva az esetet, nem kívánok több szót ejteni az öltözködéséről. Szakavatott mágusként bizonyára el tudja dönteni, hogy mennyire kell féltenie a szép ruhadarabokat.
- Bárki tévedhet, még te is. Szólj, ha már te vezeted az aurorokat, akkor elhiszem, hogy a szakma mestere vagy! – Félmosollyal az arcomon kacsintok rá egyet. Nem igazán piszkálódásnak szántam, hanem egyszerű ténynek. – A halandóságunk törékennyé tesz bennünket, Reginald. A szemünk könnyen becsaphat bennünket.. – Simítom át óvatosan a hajviseletemet, amelyet éppen ebben a pillanatban dicsérnek meg. Jó érzéssel tölt el, hogy még ezeken a falakon belül is előfordulnak olyan személyek, akik valóban figyelnek rám, ha összehoz velük a sors. Manapság könnyű elmenni egymás mellett, még könnyebb nem észre venni az apró, de annál értékesebb dolgokat. Ekképpen tekintetemet netán egy kicsit tovább is fúrom az auroréba, mint kellene. Elmém szentimentális vizekre evezett, őszinteségemnek köszönhetően ez pedig meg is látszódik arcvonásaimon. Manapság egyre többet gondolkodok el, vagy talán ez már kezd egyre természetesebb lenni? Talán a belső magánynak köszönhető ez, hogy a komolyabb dolgok, melyek foglalkoztatnak minduntalanul..nem találnak szavakra. Kiben lehet bízni ezekben a zord időkben? Az is előfordulhat, hogy mindössze én vagyok naív és foglalkozok olyan dolgokkal, amelyekkel nem volna tanácsos. Észre veszem azért, hogy Reginald oldalra pillant a szoborra, majd a kijutást illető megoldással kapcsolatban tesz egy igen-igen célzó mondatot. Lélektükreim az amorfnak kissé nevezhető szoborra tévednek. Végig pásztázom az alkotó munkáját, míg hallgatom a tanításommal kapcsolatos megállapítást. Szavai mellett nehéz lenne elmennem, így hát bámészkodásom közepette szólalok fel.
- Saját oktondiságom miatt ne magadat okold. Előfordulhat, hogy komoly okom van rá, amiért távol tartom magam a helyesnek vélt párbajozásoktól. De már mondtam, elnézésedet kérem érte; van még mit csiszolnom a tudásomon, ehhez kétség sem fér. – Közelebb lépek a szoborhoz, s majd előszedem mégis csak a pálcámat. – Demonstrate! – Hangsúlyozva a latin nyelven alkotott mágiát, rábocsátom a kőből formált folyosó díszítésre. A mágiának köszönhető halk suttogás lesz hallható néhány másodperc erejéig. A rejtett mágikus képességeket megmutató bűbáj esetlegesen azt kívánja megmutatni, hogy ez a szobor beszél.
- Nos, ez valóban kínos! – Hasonló mosoly is terül el arcomon a megfejtésre rájőve. – A szobor nem csak hallotta, de ki is nevetett. Pompás! – Fordulok ezután Reginald felé, s kicsit talán bátortalanul, de csak-csak kibököm, hogy mit szeretnék egész pontosan. – Nos, engem nem igazán szeretne ez a folyosó elengedni. de az is lehet, hogy egyszerűen beletörődni szeretnék. – Pillantok le hirtelenjében a pálcámra. – De miért is baj az, ha nem egyből valami igazán csattanós mágia hagyja el az ajkaimat? – Kicsit értetlenül érdeklődöm azért a másik véleményéről.

[Cheryl Quinton]

Cheryl Quinton

Kezdjük elérni azt az állapotot, amikor egy kevésbé jelentős kérdésre túl sok időt és energiát szánunk, így inkább nagyvonalúbb gondolkodásmód mentén jobbnak látom, ha lemondok arról, hogy tovább firtassam az adott kérdést s lezárjam azt egy lakonikus válasszal. - Értem. - tyúk vagy tojás kérdésekre nincs értelme időt szentelnünk, jobb hát, ha tovább haladunk a kényes pontról s inkább teret adok udvariasságomnak. - Nem tartom magam tévedhetetlennek és nem is neveztem annak. - jegyzem meg komoly hangnemben és arckifejezéssel. - Mint ahogy azt sem állítottam, hogy a szakma mestere vagyok, csupán engedtessék meg, hogy kicsit több, mint egy évtizednyi szolgálat után eldönthessem, hogy mikor mi a megfelelő öltözék és az mennyire lehet akadály. De ne legyenek illúzióid Cheryl: ha sárba kéne fetrengenem egy sötét mágus megállításához a világ legdrágább öltönyében, zokszó nélkül megtenném, a kötelesség az első. - a gyönyörűséges régi katonai egyenruhák is szenvedtek el károkat, mert a harctérre nem estélyt adni jártak a tisztek sem, én is így tekintek minden ruhámra. - Én ellenkezőleg látom. A halandóság emeli minket igazán naggyá. Nem törékennyé tesz, hanem emberré. - filozófiai mélységek felé közelítünk ezzel, de jól tudom, hogy Cheryl kora ellenére is olyan leányzó, aki nem fog megrettenni a bölcselkedés talajától. A Quintonokat ismereteim szerint nem olyan fából faragták... De még magvasabb gondolatok közepette se feledkezem meg arról, hogy a szebbik nemet úgy illeti a dicséret, akár a virágot az öntözés és élni is kell vele. Ha az iskolai taláron nincs is mit dicsérni, hát ott a hajviselet példának okáért. A szemkontaktust is megtartom s amennyire hidegebb szemszínem engedi, barátságosan igyekszem nézni, vidámabb fényt csiholni benne, ami nem is oly nehéz a szőkeséget elnézve. - Kétségtelenül előfordulhat. - bólintok. - De azt komolyabb szándékkal szokták tenni. - nem megyek bele ebbe nagyon, mert ismét a zátony felé vezetne. Inkább a szoborra koncentrálok s hagyom, hogy próbálkozzon. Miért venném el a tapasztalás és tanulás lehetőségét? - Pontosan, mellesleg én nem is nevettem volna női hangon... - teszem hozzá megállapításához. - Úgy hiszed nem szeretne? - kérdezem érdeklődve, enyhén felvonva egyik szemöldököm. Jól méri fel a lány, hogy megtestesült, szeszélyes mágiával áll szemben, már csak az a kérdés, hogy megpróbál e tenni valamit boldogulása érdekében, de mintha csüggedésének adna hangot. - Azért, mert ha lemondasz a tisztességes támadásról, akkor szükségképpen ütősen kell lépned, hogy ezt aztán ne kérhessék rajtad számon. Ez így logikátlan párosítás. - vonom meg a vállam, majd szobrom a banya szobrára teszem s úgy nézem a leányzót tovább, ajkaimon finoman játszó somolygással.

Reginald Cobham

Kissé veszélyes vizekre eveztünk beszélgetésünkben. Úgy találom, kis személyeskedésnek estünk áldozatául, amelynek általában nem szokása jó véget érni. Ezúttal azonban nem tisztem feladásra ösztönző sóhajtást megkísérelni, hiszen valahogy a helyzet válogatja, hogy ebbe most bele kell sétálnom. Noha Reginald afféle magántanár jellegű illető lett, mégis nem tudok csak úgy elmenni néhány szava mellett. Akarva- akaratlanul is segíteni kívánom, most éppen abban, hogy felismerje tévedését. Szavait először csak befogadom, és meghallgatom. Kár lenne félbeszakítanom, bár egyre nagyobb késztetést érzek rá. Végezetül elmosolyodom, majd megforgatom szemeimet.
- Örömmel tölt el a tény, hogy elbűvölő tekinteteddel végig követtél egy homályos ablakon keresztül. Mond csak, mit láttál? – Élcelődöm némelyest. Csípős természetem meg-megmutatkozik, amellyel netán ő is rendelkezik. Mindenesetre, kis szünet elteltével reflektálom az elégedett mosolyát. Valamennyivel közelebb lépek, hogy egyik kezemet vállára tehessem bíztatólag, míg mosolyom szüntelen.
- A figyelmedre gondoltam, hogy tévedhetsz..nem pedig az öltözéked összeállítását kritizáltam. Kedves tőled, hogy így a szívedre vetted, de szerintem jól néz ki rajtad ez az öltöny. Egyébként, pontosan ezért hoztam fel a halandóság témát; az elménk örökkön örökké támadható lesz. Nem mellesleg a törékenység és nagyság mióta ellentét? – Vonom fel szemöldökömet, majd megigazítom az inggallérját. kicsit elbíbelődöm vele a tökéletesség kedvéért, majdan eltávolodom.  
- Az emberiség a kihalás szélén áll önön balgatagsága okán. Bár nem hinném, hogy valaha is elő fog ez fordulni, de a történelem már sok érdekes dologról mesél nekünk. Megkérlek rá, hogy ne folytassuk, mert úgyis csak egymás csapdájába fogunk esni. Úgy hiszem..maradjunk annyiba, hogy félre értettél. – Kacsintok egyet még mind e mellé. Úgy tűnik, hogy a szobor problémáját mégis csak nekem kellene megoldanom, azonban valahogy nincs hozzá kifejezetten kedvem. Talán nem is baj, ha egy kicsit ide ragadtunk.
- Minden pozitív és negatív kritikát elfogadok, amiből építkezni lehet. Úgy hiszem, a hiba latolgatása mellett a megoldásra is felhívhatnád a figyelmem. Tehát, saját meglátásod szerint hogyan kellene indítanom egy lehetséges párbajt? Van kedved megmutatni? – Mindennemű fennhangoskodást mellőzve állok a dolgokhoz. Szívesen tanulok tőle, amennyiben képes túltennie magát az ilyesfajta megnyilvánulásokon. A pallérozott elme ugyanis enged és befogad, nem pedig bezár és szenved ugyebár.. Magam elé is tartom a pálcámat, közben pedig kíváncsian pillantok fel Reginaldra.
- Én ezt komolyan kérdeztem, nem viccből. Akkor hogyan is kellene kezdenem, ha úgy nem volt jó? Végül is te vagy az auror, nyilván több csatában vettél részt, mint én. Jobban belegondolva, tapasztaltabb is vagy nálam. Szóval, nekem megtisztelő lenne, ha megtanítanál. – Remélem nem leszek túl meghökkentő számára azzal, hogy talán egy kicsivel tolakodóbb vagyok a kelleténél. – De ha nincs kedved hozzá csak szólj, megértem, ha nincs kedved velem foglalkozni.

[Cheryl Quinton]

Cheryl Quinton

Cheryl szavaira enyhén felszalad a szemöldököm. Érdekes fogalmazás és kérdés, annyi szent. Olyan irányba vihet, ami ingoványos talaj s amire nem kívánok inkább rálépni. Az csak egy dolog, hogy aurorként nem a szofisztikáltság mintaképét testesítem meg, sőt, hírem alapján először ütök, aztán kérdezek (még ha a valóságban nem is így van) azonban tényleg hajlamos vagyok a csomókat úgy kezelni, ahogy Alexandrosz a gordiuszit: kard elő, oldjuk meg. Most is erre készülök hát. - Hogy mit? - nézek Cheryl sajátos árnyalatokban játszó szempárjába. - A Roxfort legelbűvölőbb szőkeségét a maga bájosságában. - finom somolygás játszik ajkaimon míg elmondom a magamét s a végén még picit fejet is hajtok, mintegy adózva szavaim igazságtartalma előtt, de a szemkontaktust nem függesztem fel. Keresztül az ingoványon, a bók fegyveréhez nyúlva, hogy az ecet mellé több méz érkezzen, mert csak eszembe kell idézzem, az ősi bölcsességet, miszerint hamarabb lehet legyet fogni kanál mézzel, semmint hordó ecettel. Nos, felismervén hibámat inkább eltüntetem az ecetet. - Látod, igazad van. A figyelmem sem csalhatatlan, bár én személy szerint tudom a paranoia határait súrolni s ezért hiszem tán alaposabbnak. - adom meg válaszom s apró mozdulatát csak somolyogva kísérem tekintetemmel. Ő már elérte nálam, hogy ezt eltűrjem tőle, egy idegen viszont... nos, lehet, hogy fájlalná utána a csuklóját egy ideig. - Ha nem is ellentét, de a nagysággal az erő áll inkább rokonságban. A zavar abból adódhat, hogy a felszínesek hajlamosak törékenységnek és gyengeségnek tartani egy-egy dolgot, ami valójában erő és erőt ad. - hallgatom szavait, melyekben szintén ott lappang az igazság, de már Cicero szájából se volt a leghitelesebb az "Ó idők! Ó erkölcsök!" felkiáltás, így legyintek egy aprót. - Az emberiség mint fogalom, merő absztrakció. Mindig is csak emberek voltak és emberek lesznek. - vonom meg kicsit a vállam, majd folytatom. - A kerék csak forog, s abban, amit mondasz is ez lapul meg, úgyhogy egyet értek veled abban, hogy hagyjuk magában pörögni, megy az neki nélkülünk is. - ezzel részemről mintegy zártnak érzem a dolgot, kikerültünk a mocsárból, amibe verbálisan tévedtünk. A soron következő kérdéskör viszont már praktikum, így szívesebben is megyek bele, ha már kéri a lány. A szobor meg még ráér egyelőre. - Nos, az helyzet függő. Ha tényleg párbajozni akarsz, úgy köt az illem. Ki kell hívni ellenfeled s aztán az ismert szabályok szerint eljárni... ezt a részét tudod te jól, kiváló nevelést kaptál. - adom meg a válaszom tömörebben, hiszen ebben nincs mit ragozni: pálca vagy kard, netán tőr, a párbaj az párbaj. Van kihívás, tiszteletadás és méltó küzdelem. Elnézem közben harcias tartását s igyekszem komolyabb arcot vágni, hogy ne higgye azt, hogy kinevetem, mert ez távolról sem lenne igaz. - Ha tényleg harcolni akarsz, akkor viszont más a helyzet. Ha ellenséged van, élet a tét, nincs udvariasság, a gyorsabb, ügyesebb, okosabb számára fog állni a világ. Ott nem vársz semmire, csak lecsapsz úgy, hogy már az első támadás is eredményes legyen, de kész legyél újat indítani, ha sikertelen s kész legyél megvédeni magad. Ezt tanulni nehéz így... az élet az igazi mester benne. - fonom karba kezeimet. - Amíg valaki nem ront rád a véredre szomjazva, nem tanulhatod ki az iskoláját maradéktalanul. - azt kívánom a varázslótársadalom tagjainak, hogy ezt soha ne éljék át, vagy ha volt rá példa, hát még egyszer ne, legyen elég az a hivatásosoknak, akik ezt önként vállalták s elfogadták osztályrészül, hogy a halál örökösen árnyékukon üljön. - Szóval addig marad a játék... apropó játék! - csapom össze kicsit tenyereimet. - A héten ráérsz a vívó leckédre?

Reginald Cobham

Nem tisztem eldönteni az adott szituációban, hogy az előttem álló auror mit gondolhat valójában, de már most egyértelmű, hogy mélyebb gondolataiba úgyse fogok bele látni. Jobbnak érzem, ha szimplán a szavait figyelem, valamint a gesztusait. Így történik meg, hogy egy egyszerűnek tűnő kérést utasítanak vissza. Nem hibáztatom érte, hiszen némelyst igaza lehet a párbajokat illetően. Midőn a párbaj szakkör látogatója voltam magam is, így az alapvető etikettet magam is elsajátítottam. De hogyan is haladhatnék tovább? Arcomon vékony fátyolként jelen meg a múlt árnyai. Az egyik üvegablakra festett női alakzaton akadnak meg lélektükreim.
- Talán már megtapasztaltam, bár pálcám még nem volt. Mindenesetre köszönöm a tiszta választ, kedvelem benned, hogy egyenes vagy. – Ritkán jegyeznék meg pozitív tulajdonságokat, hiszen gyakorta nehéz megkülönböztetni nálam, hogy ki éppen hányadán áll, de Reginald megérdemli. Feltehetőleg, a jövőben majd hasznosíthatom a még meg nem szerzett tudást, amelyet tőle örökölhetek meg. Ha mást nem is nyújthatok (mert mim lenne, ami neki nincs meg?), de a tiszteletemet feltétlen. Elmosolyodom, elgondolkodom a felmerülő kérdésen.
- Időm van, kiderül, hogy mire lenne ildomos elköltenem. Tudod, ezen a folyosón csak nem vehetek vívóleckéket! – Enyhén jobb kedvvel forgatom meg tekintetemet, majd visszatérek egy már nem éppen aktuális észrevételemre.
- Reginald..szeretnélek megkérni valamire. – Valamennyivel kínosabb kérés ígérkezik, mely elárulhat valamicskét mégis arról, hogy időnként mi járhat a fejemben. Veszek egy mély levegőt, majd komolyan a szemeibe tekintek. Testtartásom beszédem közepette némileg magabiztosabbá változik, nem mintha a gyámoltalanság medrének tévelygője volnék, ám mégis kicsit több erőt veszek magamon. Kérésem akár még kellemetlen is lehet, legalább is számomra mindenképpen.
- Kedves volt a néhány perccel ezelőtti megjegyzésed jó magamat illetően, de biztos helyén van ez így? Bárki hallaná, félre értened téged Reginald! Bár modorod kétségtelenül lenyűgöző, mégis maradjunk bizonyos határokon belül, rendben? Nem tenne jót a karrierednek, ha mások esetlegesen félreértenének téged. – Szende kíváncsisággal pillantok feléje, majd hirtelen feltartom mindkét kezemet. – Na ne hogy félre érts, én tudom, hogy csak az etikett hajt és nem kell semmit belelátni, de manapság mindenki annak a bugyuta újságnak a bogara. Az egész Roxfort egy pletykapokol, ha érted mire célzok.

*
zene:PaR- Aerolites

~outfit~

Dakota
1999. január 10

'We wanted the world
It’s half, it was not enough
In the end all we’ve learned
One flash, will keep us tough'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

A karácsony csendesen telt, főleg így hogy senki nem zavart minket Blaire-rel. Igazából én nem bántam. Abszolúte nem. Ahogy azt sem, hogy sem Eric, sem Athalea nem állított be hozzánk az ünnepekre. Még a második vagy a harmadik napjára sem. Sőt még Medeia is elkerült, noha lehet nem is utazott át két óceánt csak miattam. Vagyis miattunk. Jobb szeretem többes számba gondolni a dolgot, tekintve hogy a húgom imádja. Én meg... nos fogalmam sincs milyen érzelmeket is táplálok iránta. Főleg az októberi egyszeri találkánk után. Igazából azt hiszem teljesen semleges vagyok vele, (ami nálam annyit tesz hogy közömbös). Persze ez neki baromira nem pálya s hallgathatom a levelekben az ömlengését rólunk. Igen, így ebben a kontextusban, pedig én csak olyat ismerek hogy én meg hogy ő. Olyan hogy mi számomra nem létezik, de ezt valahogy képtelen az a megátalkodott boszorkány felfogni. Igazából kezdem elengedni ezt az állandó gyötrelmet vele kapcsolatban, viszont az tény és való, hogy maximális öröm volt a nyugalom, ami ránk köszöntött az ünnepek alatt. Végre tanulni sem kellett annyit, habár a fejem felett még midig ott lebeg néma gyilkosként az év végi vizsga meg a drukkja. Ám még a húgom is kegyelmes hangulatba esett. Ő maga is eldobta a könyveket és együtt állítottuk fel a fát, és közösen bámultuk a régi fotókat. Valahol talán itt ment el a kedve az egész ünneptől, főleg hogy egy idő után azt hiszem belefáradt a kérdés áradatomba. Van amit azt hiszem háromszor is megismételtem, szimplán mert a sok információ közt elvesztem. (Na meg aközött hogy ki kicsoda.)
A szilveszter maximálisan lekötötte a húgom idejét és figyelmét. Mondjuk meg is érte a pazar parti. Ahogy visszaemlékszem mégsem fog el az öröm. Sokkal inkább a vágyakozás Lyana után. Most is, ahogy befordulok a folyosó egyik kihaltabb szakaszán, mert épp a gyógynövénytan órára kellene mennem Lancester-hez, eszembe jut a tengerkék tekintete.
Elhúzom a szám arra a gondolatra, hogy nekem meg itt kell dekkolnom ebben a koszos mocskos kastélyban. Épp itt, ahol Frics kerget nap mint nap és Charisma Belby az életem egyik fő megrontója. Plusz mintha ez nem lenne elég, itt van ez a rusnya banya is. Hogy lehet valami ennyire ronda?
De persze nem foglalkozom vele, mindössze megyek komótosan tovább magamban dohogva és elátkozva a világot. Valahol magamban szidnom lelkesen Dean-t, amiért visszarángatott a testvéremmel együtt ide. Meg persze magamat, amiért hagytam nekik. Nem is értem miért. Végtére is kényelmesen eléldegélhetnék és foglalkozhatnék a birtokkal, a lovakkal meg a...
Várjuk csak...!
Ösztönösen torpanok meg. Arcomon a ráncok összeszaladnak és úgy mustrálom a tőlem pár méterrel arrébb feltűnő szobrot. Az előbb elhagytam két beugrót és mintha egy ehhez kísértetiesen hasonló (hasonlóan extra ronda) banya hajolt volna az üst fölé. Különös szinte már baljós érzés fog el. Valami tuti nincs rendben. Jó, ez az iskola egy kész labirintus, és még fél év eltelte után is úgy érzem magam, mint valami szeppent elsős a legelső iskolai napon. Szóval meg sem lepődöm azon, hogy ilyenekbe botlom. Mármint két kísértetiesen azonos bárgyú dísszel, ami arra hivatott itt szobrozni, hogy... mire is? Nem is tudom. Mondjuk, hogy rombolja az emberek esztétikai ízlésvilágát.
Elbillentem a fejem miközben közelebb sétálok a szürke kőből faragott alakhoz. Szemeim kissé összeszűkülnek, miközben mustrálom. Már épp kinyúlni készülök felé, ám a mozdulatom megáll valahol félúton. Ennek oka pedig a perifériámba megmozduló valami. Vagyis feltételezhetően valaki. Szívből remélem hogy nem a gondnok rühes macskája az, s azért kissé aggódva kapom az adott irányba a fejem. A kezem meg még mindig a levegőbe marad, félig kinyújtva. Vicces lehet ez, mert úgy nézhetek ki, mint egy fuldokló, aki épp az életet jelentő szalmaszálba próbálna kapaszkodni. Bár, ha nekem ez a rusnya szobor a megmentőm akkor régen rossz a helyzet. Nagyon régen rossz.

Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.

♦outfit♦

Azt hiszem Nawkaw talán még nálam is jobban utálja azt, hogy már megint a Roxfortban kell lennie. Mert itt egyszerűen bekattan. Pedig erdőszín macskám elég jól hozzászokott már a költözködéshez. Tudom, hogy amúgy a Sequoia erdőben érzi magát a legjobban,  de szerencsére mindenhol tökéletesen feltalálja magát. Azt mondják a macskák a helyhez és nem feltétlen a gazdájukhoz kötődnek… Őt mégis vihetem bármerre a világban mindig, minden helyen megtalál engem, mindegy mennyire messze kószál is el. Biztos vagyok benne, hogy valami varázsmacska. Legalábbis Thomas elmondása alapján az, akitől vette, simán valami varázsló lehet. Ezt az is erősíti bennem, hogy a Kaliforniai fő máguspiactól egy saroknyira sikerült nyélbe ütni az üzletet. Ami akár rosszul is elsülhetett volna. De nem sült. Nawkaw bearanyozza a napjaim.
Kivéve azokat a napjaim, amiket valószínűleg a világ összes aranya se tudna bearanyozni…

Például, amikor ismét vissza kell térnem Roxfortba.
Nagyanyám akarata, sajnos tragikus körülmények miatt, immáron nem érvényesülhet. Én pedig botor módon azt gondoltam, hogy akkor most már végre az enyém fog. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ha nem lenne ez az iskola, akkor negyed annyit nem veszekednék az anyámmal, mint így. Mert így van min. És persze ő győz. Mindig is ilyen volt. Győztes.
Persze meghallgatom az indokokat, és persze, látom azt is, hogy ha már eddig végigszenvedtem itt az éveket, akkor az utolsó félnek már nem kéne problémát okoznia. Csakhogy minden, amit akarok az élettől véghezvihető RAVASZ vizsgák letétele nélkül is. Nem kell hozzá más csak pénz, amiből köszönöm van jó sok, mágikus is meg mugli is. És kapcsolatok, amiben szintén nem szenvedek hiányt egyik oldalról sem. Akár boszorkány hivatást akarok, akár mágia nélkülit, már most nyugodt szerrel nekikezdhetnék, és nem keresné rajtam senki se azokat a rohadt RAVASZ vizsgákat. De ha már muszáj… Eskü megcsinálom jól, sőt, biztos. Csak úgy kifejtettem, hogy meglettem volna nélkülük.

Ahogy a macskám is a Roxfort, meg a nyavalyás mini mágikus lények nélkül, amik pont megfelelnek vacsinak. Csakhogy aztán egy hétig valami fura betegségtől, vagy spontán színváltogatástól szenvedjen, mert már megint olyat evett meg, amit nem kellett volna. Pedig fogadjunk, hogy most is valami hasonlót kerget. Azért keveredtünk el ilyen messze a megszokott folyosóktól.
- Figyelmeztetlek macska, hogy ha megint gusztustalan kelések nőnek rajtad, nem fogom törni magam, hogy levarázsoljam őket rólad! – De igaziból felesleges volt mondanom. Nawkaw önelégült fejjel tüntette el a szájából kilógó kékszínű végtagokat. Én meg kotorászhatok az agyamban, hogy na vajon ez most mi volt. Már mindegy. Ölembe veszem az állatot, de ahogy felegyenesedek szembe találom magam egy ronda boszi szobrával.
Már megint. Mégis hány ugyanilyen rondaságot szórtak szét az iskolán belül? És vajon ki lehetett ő, hogy többet is megérdemelt magából?
Nem akarom tudni…

Inkább csak egyenesen tovább indulok. Nawkaw egy darabig jó macskához híven kuporog a kezemben, aztán inkább lekéredzkedik. Nem úrimiaú ő, hogy hurcolni kelljen a sejhaját. Egy darabig gyanútlanul követem őt. Azt feltételezvén, hogy visszafelé tartunk a tornyunk felé.
De megint ugyanaz a szobor.
Aki immáron vendéget is fogadott…

Mathias őt se akartam volna látni soha Montrego, állt előtte bárgyún.
- Tudom, hogy mostanában nem voltak jók a napjaid, de azért ne hidd, hogy egyedül egy szoborral fogsz tudni barátságot kötni. Vagy ugye nem hitted, hogy ő valaki az elfeledett múltadból? Nem, az ostrom alatt senkit se változtattunk kővé. Mi legalábbis nem… - Vonom meg a vállam. – Amúgy gyanús, hogy valaki nagyon szerethette ezt a csúfságot, mert elég sok ilyen szoborral futottam össze az elmúlt fél órában. Vagy önimádó volt, amíg idejárt… Vagy egész egyszerűen ennyiszer tévedtem el. Bármelyik lehet…

*
zene:PaR- Aerolites

~outfit~

Dakota
1999. január 10

'We wanted the world
It’s half, it was not enough
In the end all we’ve learned
One flash, will keep us tough'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Nem tudom mi zökkent ki előbb. A perifériámban feltűnő homályos folt, ami megmozdul, vagy a vele szinte egyszerre érkező hang. Talán a kettő így együtt. A szavak, amik kegyetlenül csattannak a levegőben. Amin, ahogy meghallok, ösztönösen hűlök el. Lassan, szinte csigalassúsággal emelkedem vissza a normál magasságomba és veszek egy mély levegőt. A szemöldököm már rég a homlokom közepén leledzik miközben a tekintetem befókuszálja a barna hajzuhatagot. A kócos egyén csöppet sem kedvesen méreget. És én sem őt. Túlontúl ellenszenvesek a szavai. Maga a lány első ránézésre semmi kirívó dolgot nem produkál. Nem fordulnék meg utána a folyosón (ha nem éppen ezen az elhagyatott szakaszon lennénk ahol csak mi ketten vagyunk) és észre sem venném órán ha az én évfolyamomat népesíti be többedmagával. Eléggé egyszerű a maga nemében és mégis a maga módján különleges. Meglehet kis vadóc vagy csak szimplán nem szereti a reggeli fésülködést. Pedig csak egy pálcaintés az egész... na mindegy. Én aztán nem szólok bele ebbe.
- Nincsenek ennyire ronda barátaim, megnyugodhatsz. -
Közlöm tömören, már-már nyersen. Felötlik bennem, hogy kissé gonosz ez a hangszín, de mentségemre szolgál a tény, hogy ő kezdte. Mostanság pedig mindenkivel úgy viselkedem, ahogy ő velem. S tekintetem lesiklik a lány lábánál dekkoló macskára. Aha, hát legalább nem Mrs. Norris. Ez is valami.
- Amúgy gyanús, hogy egy árva lélek sincs a folyosón. Pedig már rég vissza kellett volna indulni a többieknek a vacsorából. -
Pillantok az órámra. Mondjuk az is tény, hogy nem ez a legnépszerűbb útvonal. De mondjuk én személy szerint a kastélyban semmire nem vennék mérget.
- De lehet tényleg csak egészségesen baromira eltúlzott mennyiségű önimádással van dolgunk. -
Hagyom helyben a dolgot. Persze magamban sűrűn imádkozom, egy ’Add uram, Merlin, hogy ne csesszen ki velem megint ez az elvarázsolt kőhalom, amit iskolának merészelnek hívni’, ám úgy tűnik vagy rohadtul nem érdekli az én bájos könyörgésem az illetékeseket vagy baromira fölösleges a dolog. Mert hogy eredménye nem sok van. Mindössze az, hogy a macska közelít felém. Észre sem veszem, mert visszafordulva tanulmányozom a banyát. Mindössze akkor pillantok le meglepetten, mikor az állat a lábaim között végigkarikázva dörgölőzni kezd. Ez aztán érdekes. A lányra pillantok, aki egyáltalán nem ismerős különösebben és elhúzott szájjal közlöm a megállapításom.
- Úgy tűnik kettőtök közül legalább ő kedvel. -
Na azt azért nem hozom a tudtára, hogy én viszont abszolút nem vagyok macska-párti. De végtére is lehet én közelítem meg mindig rossz oldalról a dolgokat. Lehet túl öntörvényű vagyok. Vagy csak szimplán allergiás a macskaszőrre. Fene tudja, minden esetre sehogy sem pálya a dolog. Ez a karikás farkú viszont annál szimpatikusabb. Ám mint mindennek ennek is van határa, szóval nem, nem hajolok le és simogatom meg. Szimplán csak nem rúgom oldalba mikor még dorombolni is rákezd. Bah, macskák meg a szokásaik!
- Szóval, van tipped hogy ki ez a rusnyaság? -
Pillantok újra a lányra, miközben összefonom magam előtt a kezem. Az ingem kissé megfeszül a mozdulatra, de nem zavartatom magam. Kezemmel megdözsölöm a borostás arcom és elgondolkodón pillantok a lányra. Vajon melyik házhoz tartozhat? Az tuti hogy nem mardekáros, mert akkor látnom kellett volna már. S mintha fel is rémlene, hogy egyszer mintha lett volna közös... mi is? Bűbájtan Qcrossal? Vagy átváltoztatástan Everdeannel? De nem vagyok már ebben sem maradéktalanul biztos. Mindössze egy a tuti, hogy megpróbálok ügyet sem vetni a házikedvencére, ami még mindig nem szállt le a nadrágom molesztálásáról.

Néha jó, néha rossz, néha nem.
Néha nem foglalkoztat semmi sem.

♦outfit♦

-  Szóval egy csúnya ember ne is számítson a barátságodra, csak a testi adottságai miatt? – Húzom fel a szemöldököm, na nem mintha különösképp érdekelne, hogy Montrego kivel is barátkozik. Annak idején nagy figyelemmel tüntette ki Bishopot, akit pedig még nálam is kevesebb női bájjal és ennélfogva szépséggel áldott meg az ég. De lehetséges, hogy az iskola amnéziasztárját nem kergetem kétségbeesésbe azzal a ténnyel, hogy régen nem volt ennyire felszínes. Pedig már akkor sem tartozott a kedvenceim közé. Mondjuk most inkább közömbös, szimplán csak nem értem őt még miért eszi itt a fene. Na, mondjuk akkor eleve magamnál kezdjem a kutakodást…

Igen. A csönd nagyon gyanús. És persze Mr. Nyálasficsúrnak tök igaza van abban, hogy nem ez a legnépszerűbb folyosószakasz, azért múltbéli tapasztalataimnak hála ez a tény nem igazán nyugtatott meg. Na nem mintha most tervezném összepiszkítani a gatyámat. Túl vagyok pár Orendával eltöltött nyáron, meg egy háborún. Ja és azt említettem, hogy a kézfejeim csak a legjobb medimágusoknak köszönhetően maradtak meg? Nem? Még nem? Ó, hát pedig így volt. Szóval egy önimádó boszi banya, nem hat meg.

- Szerintem aki ennyire ronda, az ne legyen önimádó. De, ha ő az is lett volna, akkor is valami idealizált kép alapján készült szobrokat potyogtatott volna el folyosó szerte. És nem a csúf igazságot. Véleményem szerint az emberi hiúság mérhetetlen. – Közelebb lépek a szoborhoz, hogy jobban megnézhessem. Valójában teljesen ugyanolyannak tűnik, mint a többi. – Szerintem egyszerűen nyugodjunk bele, hogy ez a tetves és ódon iskola már megint a bolondját járatja velünk.

- Ja. Vele ne törődj. – Nézek le hanyagul a macskámra. – Nawkaw igazi pasi párti csajmacska. Nem téged kedvel, csak az illatodat. Ha zavar nyugodtan rúgd fel. Keményebb, mint gondolnád, elvégre itt kell életben maradnia. Most is megevett valami lényfélét. Kíváncsi leszek most épp hány napig fog hányni. – Húzom meg kissé a vállam, úgy téve, mint akit tényleg egyáltalán nem érdekel macskája sorsa. Közben persze vagy egy tucatnyi Orenda féle gyógykeveréket hoztam magammal csak Nawkawnak. A közönyömet igaziból csak a furcsa betegségek előfordulásának sűrűsége okozza. Túl sokat láttam már ahhoz, hogy igazán megijedjek.

Visszafordulok inkább a szoborhoz. – Amúgy nekem sincs veled bajom. Mardekáros vagy, de ezen már túltettem magam. Szimplán nem egy a körünk. Még úgy sem, hogy mindketten neves családból vagyunk, mérhetetlenül gazdagok és kellőképpen beképzeltek. – Mondandóm végén negédes mosollyal pillantok társamra a bajban. Miközben hanyagul belekarolok a szoborba. – A rusnyaságról pedig elképzelésem sincs ki lehet…

- Kit nevezel te rusnyaságnak? – Szólal meg egy rekettes hang és eskü, hogy visszaszívom azt a kijelentést, hogy nem most fogom összepiszkítani a gatyám. Mert azért kellőképpen frászt kaptam, ahogy a hideg kőkar kicsúszik szorításomból és önálló életre kel. A banya csúnyán rám mered, majd ronda ujjával felém bök. – Ilyen kócos fejjel és csontos arccal, te sem vagy épp egy szépség! Nem is tudom Drága Uram, – Fordul Mathias felé, miközben nyájas hangnemre vált - hogy kószálhat egy ilyen kis békával az oldalán. Biztosan nem ő az utolsó lány ebben a kastélyban. Válasszon egy szebbet, mert félek ezt a csontos libát az első nagyobb járvány el is viszi…

*
zene:B- Voltaire  

~outfit~


'Well, hello there, little boy! Don't be shy!
Step right up! I'm a reasonable guy!Brains, brains, it's okay!
It's not a matter if it isn't gray.
And if at first they thinks it's strange,
they won't think twice if they don't have a brain!'


~~~~~~~~*~~~~~~~~

Gúnyolódik. Nem kell sok ész, hogy felfogjam. Valamiért az az érzésem, hogy ennek a csajnak ez a tipikus stílusa. És valamiért nagyon erős a gyanúm, hogy ha valaha esetlegesen volt valami közelebbi kapcsolatom is vele az sem lehetett túl mély. Végtére is, nem szimpatikus. Ez a hozzáállás, ez az ellenségeskedés....
Ám ennek ellenére azért van benne valami, ami egyedivé teszi. És nem a behízelgő macskája.
Felvont szemöldökkel pillantok rá. Arcomra rá van írva a kérdés, hogy 'most ez vicc vagy komoly aranyom?' de nem kell hangosan kimondanom. Szerintem sejti a keresetlen véleményem.
De nem is firtatja a dolgot, mert nekiáll ódákat zengeni a szoborfétisekről. Remek. Mintha érdekelne. Én szimplán csak arra lettem volna kíváncsi melyik elcseszett ostoba rusnya Merlinadta hiú liba volt képes magáról mintázni egy kupac követ. Ami még esztétikailag egy nulla is.  Mindössze a szemem forgatom, látványosan. Főleg az emberi hiúságos szlogenjére. Na ja, pont ő beszél. Aki olyan flegma, mintha egy hippogriff hátán lovagolna... Bah! Hagyjuk!
Esküszöm olyat teszek, amire sose gondoltam hogy valaha is bekövetkezhet. Legalábbis nem az én életemben és pláne nem önszántamból. Már hogy lehajolok a macskájához. Megérintem az állat puha, selymes szőrét. Meglep mennyire kezes. Mondjuk számíthattam volna rá, miután itt kuncsorgott felém, de... valamiért esküszöm a cica jobb kedvet okoz, mint a gazdája. Ez ám a kettősség. S miután még inkább beletúrja a pofáját a kezembe illetve alá, követelve a simogatást, nem állom meg hogy fel ne emeljem.
- Ja. Vele ne törődj. Nawkaw igazi pasi párti csajmacska. Nem téged kedvel, csak az illatodat. Ha zavar nyugodtan rúgd fel. Keményebb, mint gondolnád, elvégre itt kell életben maradnia. -
Hát ez igazán kedves. A gondolat átsuhan epésen az agyamon, s a lány szavai miatt örülök hogy épp az ellenkezőjét tettem, mint amit eredetileg szoktam. Már hogy az ölembe tartom és a feje búbját simogatom. Mondjuk most kb úgy érzem magam, mint Frics, bár meglehet csak a póz miatt. Igaz én nem csoszogok nem vagyok büdös se és nem lesem a diákokat hogy befenyítsem őket. Ez is valami.
- Most is megevett valami lényfélét. Kíváncsi leszek most épp hány napig fog hányni. –
A kezdetleges örömöm, hogy a griffendéles orra alá pörkölhetek odavész egy szemvillanás alatt. Arcomra pánik ül ki.
Hogy mit evett?? ?? Hogyaza....!
És hirtelen lendületből dobom le a cirmost a földre. Mondjuk ez is kevésbé fájdalmasabb volt számára, mint az eredetileg tervezett oldalba rúgás, de evidensen nem örül a hirtelen támadt körülményváltozásnak. És ezt nyilvánvalóan értésünkre is adja tekintve, hogy egy jó hangosan nyávog. Aztán persze visszamenekül a diáktársam mögé és sötét szemeket mereget rám.
– Amúgy nekem sincs veled bajom. Mardekáros vagy, de ezen már túltettem magam. Szimplán nem egy a körünk. Még úgy sem, hogy mindketten neves családból vagyunk, mérhetetlenül gazdagok és kellőképpen beképzeltek. -
Hát ez igaz. Már hogy nem egy a körünk és... várjuk csak, ő aranyvérű? Komolyan? Akkor hogyhogy a húgom nem részletezte ki a vele való családi kapcsolatokat? Fura.
Már épp szóra nyitnám a szám, hogy letámadjam a halom bennem zúgolódó kérdéssel, mikor a kócos belekarol a szoborba. Az meg hirtelen megmozdul. Igaz hogy nem vagyok félős egyén, de nem sok kell hogy ne ugorjak hátrébb és ne kiáltsam el magam.
- Kit nevezel te rusnyaságnak? Ilyen kócos fejjel és csontos arccal, te sem vagy épp egy szépség! Nem is tudom Drága Uram, hogy kószálhat egy ilyen kis békával az oldalán. Biztosan nem ő az utolsó lány ebben a kastélyban. Válasszon egy szebbet, mert félek ezt a csontos libát az első nagyobb járvány el is viszi… -
- Öööööö -
Zavartan dadogok és meredt szemekkel bámulom az abszurd jelenetet. Mert valljuk be, nem mindennap beszél hozzám egy kőszobor. Aki nem mindennap karol bele egy kócos barna griffendélesbe. És nem mindennap ajánlanak nőket nekem ilyesformán szakmai tanácsként. Szóval, igen, bamba pislogásra futja. Aztán végül is csak megtalálom valahogy a hangom. De magam sem értem ez miként eshet meg. Az viszont biztos, hogy kellően élces.
- Elnézést, de... nem béka és nem is liba... igaz sokat gagyog mindenféle marhaságot... de nem velem kószál... -
Igazából szar ügy bevallani, de hirtelen a nevét sem tudom. Mindössze azt, hogy nem vagyok épp a szíve csücske. Mert ez egyértelműen kiderült. Az első fél percben.