Üvegházak és a kert

Az üvegházak közvetlenül a kastély északi falai mellett állnak, összesen hat darab. Némelyik le van lakatolva, és sok bűbáj védi őket, hogy alsóbbévesek még véletlenül se tévedjenek be a gyakran veszélyes, néha mérgező, néha húsevő növények közé.

  Csípős őszi reggel van. Ahogy a közelgő tél első halovány jelei megtekeredve széllé válnak a kastély falának tövében, megborzongok. Nem készültem ennyire hidegre. Egy egyszerű kék és réz pulóver van rajtam utalva házam színére és egy vékonyabb anyagú farmer, tornacipővel – amit a harmatos sár már is összekoszolt. Mennyire hiányzott a mugli öltözködés az iskolában, tavaly már herótom lett az egyen talártól, bár szó mi szó a nyáron anyuval szabattam magamnak még egy két új talárt, sosem lehet tudni elvégre mikor kerül ismét egy szélső jobbos fasiszta koalíció hatalomra. Talán röhejesnek tűnik, de igen is szeretnék felkészülni ennek a lehetőségére, plusz ott van a tény, hogy drága bátyám olyan fessen fest az új minisztériumi talárjaiban, hogy elöntött a sárga irigység.

   Kicsit idegesítő volt a tény, hogy Ő a királynővel teázgat ameddig én az ágyamban roskadok és harmadszorra olvasom a következő évi tananyagokat unalmamban. Sőt, nyár végére már elhoztam a régi szobájából pár hatod éves könyvet is – bár sokra nem mentem, a nyomjel miatt nem nagyon tudtam gyakorolni, de jó tisztában lenni a nonverbális varázslás elméleti alapjaival.

   Szombat reggel nyolc tudom, hogy nem a legjobb időpont egy kis korrepetálásra, de hát na. Tíztől már edzést tartok aztán bedobok valami ebédet, könyvtárazni akarok a bűbájtan beadandómhoz – lassan elegem van Qcross háziaiból – aztán pedig Monával beszéltünk meg egy találkozót. Ötödévre rémesen elfoglalt lett az ember, kicsit idegesítő is. Idén már minden a vizsgákról szól, pályaorientáció satöbbi, ezért is örülök a csapat kapitányi kinevezésnek, biztosan jól fog mutatni a felvételi lapomon. Daniel azt mondta, hogy ez a Griffendél Akadémiára szinte biztos út, de azért félek, hogy így sem lesznek megfelelőek az eredményeim. Ő anno évfolyam elsőként végzett, ez nekem szinte biztos, hogy nem fog összejönni – ami irritálóan hat. Utálom, amikor nem tudok megfelelni a saját céljaimnak. Idegesítő.

   Az üvegházak ablakain áll a pára a belső melegtől és néha egykét csápos növény meg is kopogtatja azt, furcsa mintát rajzolva a homályba. Voltaképpen azt hittem nehezebb lesz megkérnem Lancaster professzort, hogy adja oda a hármas ház kulcsát, hiszen nem vagyok tagja a szakkörnek sem meg semmi ilyesmi. De biztos bejött neki, hogy az utóbbi két hétben milyen szépre neveltem azt a visongárt, amit rám bízott. Valahogy sosem vonzott igazán a gyógynövénytan, pedig tehetségesnek bizonyultam belőle, szeretek foglalkozni a növényekkel. Olyan megnyugtató. Monával gyakran beszélgetünk arról, hogy amikor már öregek leszünk, milyen növényekkel ültetjük be a kertjeinket. Persze nálam óval több varázstalan növény lesz, mint nála – de ez nem is csoda tekintve különböző származásunkat.

   Nagyot sóhajtva dőlök az ajtónak, ahogy várok Alexisre. Micsoda hosszú napom lesz ez, pedig még azt sem tudom pontosan, hogy ebben a másfél órácskában mit tanítsak. Talán az osteolysis-sel lenne a legjobb kezdeni, az a negyedév egyik legnehezebb anyaga. Remélhetőleg van pár tiszta sor fiola a házban. Na majd meglátjuk mi lesz, hogyha megjön, lehet totál mással akar kezdeni.

          Alig pár nappal a tanév kezdése után az első gyógynövénytan után máris pánikolva bújom a könyvem és a könyvtárból is elhoztam az előző éveket, mert rájöttem, hogy semmi esélyem se lesz az RBF-en jövőre, ha már most nem állok neki a tanulásnak. Igen, könnyen ki tudtam bújni eddig azzal az indokkal, hogy a növények inkább kiszáradnak a közelemben, minthogy egy légtérben legyenek velem, de ez nem maradhat már így. Tudom az első komoly vizsgámig is van egy évem még, de nem kell mindent az utolsó pillanatra tartogatnom.
          Szerencsére véletlenül belefutottam Cael egyik évfolyamtársába, aki segít nekem a felzárkózásban, ezért a szombat reggeli futásomat ezúttal korrepetálásra cseréltem. A kviddics edzések alatt úgyis futok eleget, szerintem egyáltalán nem probléma, hogy ez most kimarad.
          Kinézek a hálószoba ablakán, ami miatt kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy hideg van kinn. Felveszem az egyik bordó garbómat, egy vastagabb harisnyát és szoknyát, majd elindulok lefelé a toronyból. Már lépek ki az átjárón, de ekkor eszembe jut, hogy a könyvemet fenn hagytam az ágyamon. Visszarohanok érte, és pont mikor hozzáérek, a harang elkezdi kongatni a nyolcat. Szitkozódok egyet, ami kedves szobatársamról ragadt rám, majd rohamléptékben elindulok lefelé, néhány felsőst is fellökve a kijáratnál.
          - Bocsánat, sietek. Elnézést! – furakodok keresztül a reggelihez igyekvők tömegén.
          Úgy tűnik, kviddics edzés ide vagy oda, a ma reggeli futásom is meglesz. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, és csak az ment meg az eleséstől, hogy megkapaszkodok a korlátban. Kicsit visszaveszek a tempóból, és már normális léptékkel hagyom el az előcsarnokot, majd az épületet és indulok meg az üvegházak felé. Imádok a toronyban lakni, de néha igazán hátrány tud lenni, hogy olyan magasan vagyunk, és gyakorlatilag végig kell menni az egész épületen. Amint felbukkannak előttem az üvegházak, megszaporítom a lépéseimet, tekintetemmel Tristiant keresem. Mikor megpillantom, mindenen keresztülvágok egyenesen felé, hogy ne növeljem tovább a lemaradásomat.
          - Szia! Ne haragudj a késésért.
          Kicsit kifújom magam, majd nyelek egy nagyot. Tehát eljött az idő, amikor szembe kell néznem a legnagyobb növényi bestiákkal, és vigyázni rá, hogy ne rohadjanak el a közelemben. Sóhajtok egy mélyet, majd újra megszólalok.
          - Köszönöm, hogy elvállaltál. Nem tudom, mihez kezdenék segítség nélkül. Azt hiszem, nem mondtam még, de módszeresen pusztítom a növényeket, nem számít, hogy varázsvilágbeli vagy mugli. Egy héten belül elpusztulnak, és ez sajnos látszik az eddigi teljesítményemen is.
          A cipőm orrával piszkálni kezdem a talajt. Nem akartam mindjárt ennyire kitálalkozni, de jobb, ha már az elején tisztázom vele, hogy mégis mire számíthat. Már az első alkalommal meg kellett volna tennem, de akkor annyira örültem, hogy valaki elvállal, nem akartam azonnal lelohasztani a lelkesedését.
          - Akkor mivel kezdjünk?
          A bevezető után szerintem már meg sem fog lepődni rajta, ha elárulom, hogy mind a négy évfolyam tankönyve itt van nálam, pluszban egy rakás penna, tinta és pergamen, ha kell mindent szóról szóra, és lépésről lépésre le tudjak jegyzetelni. Talán kicsivel lelkesebben jöttem ma ide, mint ahogy azt kellett volna.

  Körülbelül tíz percet ácsingózok, mire megjön a kis nebulópajtásom. Érdekes, hogy még csak ötödéves vagyok, Ő pedig a negyediket kezdte el, hirtelen sokkal idősebbnek érzem magamat. Furcsa igazából ez az egész év. Nagyon öregnek érzem magamat diáktársaim között. Mármint könyörgöm, idén RBF-ezünk, a legtöbben pedig az sem tudják, hogy tovább akarnak-e tanulni, plusz ott a kviddics csapat meg hát jó helyen kell tartani az osztályzataimat is. Ha idén nem kapok idegösszeroppanást soha, pedig aztán a tavalyi év sem volt semmiség hála Tudjukkinek! Mennyire furcsán működünk, hogy az aktuális problémáinkat mindig nagyobbnak látjuk, mint a múltbelieket. Nevetséges hogy a vizsgáimat képes vagyok a háborúhoz hasonlítani. Ez körülbelül az a dolog, hogy életed szerelme mindig az aktuális szerelmed – vagy mi. Persze még nem voltam igazán szerelmes, de hát ez is eljön majd csak egyszer. Remélem. Vagy hát…

   Nem is tudom. Valahogy sosem foglalt le igazán a szerelem kérdése. Nem éreztem soha olyan fontosnak ezt a dolgot az életemben – lehet azért, mert elvált szülők gyereke vagyok. Bár ez hibás érvelés lehet, mert tudom, hogy a szüleim szerették egymást, csak apu nem bírta feldolgozni, hogy anyu boszorkány. Szóval lényegében láttam a szerelmet a szemükben, el tudom képzelni és fel tudom fogni milyen az, de nem tudom. Nagyon messzinek tűnik számomra ez a téma igazság szerint. Nem tudom elképzelni, hogy legyen egy barátnőm. Mit kezdjek én vele?! Se a vizsgákban sem a kviddicsben nem tudna segíteni!

   Az elkalandozott gondolatok gyűrűjében észre sem veszem, hogy Alexis közelít – csak akkor realizálom jelenlétét, amikor rám köszön. Egy kis intéssel sikerül jeleznem neki, hogy „szevasz”, de kinyögnöm már nem sikerül, mert az oroszlán monológjába fog. Kicsit meghökkenek a kis öndegradáláson, de aztán elmosolyodva válaszolok.
- Jaj hagyjuk már! Csak nem lehetsz annyira szörnyű, ha még nem buktál meg! – mondom bizakodva. Valahogy a gyógynövénytan elég sokak herótja a kastélyban, pedig vannak annál sokkal bonyolultabb tárgyak is. Sokkal kisebb erőfeszítésbe telik kiszámolnom, hogy az aktuális nevelni való növényemet a héten melyik nap, melyik napszakában locsoljam meg, mint egy Groon-féle transzfigurációs átváltoztatás paramétereinek kiszámolása. De hát ízlések és pofonok!

   Na aztán a következő mondat kicsit kiábrándít. Mármint persze gondolkodtam azon, hogy mit és hogyan kéne, de arra számítottam, hogy lesz valami konkrét kérdés is. Nem szeretek improvizálni, az olyan… kellemetlen. Hirtelen el fog a feszültség és zavaromban bel kezemmel piszkálni kezdem jobb csuklómat. Kattognak a fogaskerekek. Az osteolysis lehet, hogy korai lenne még. Meg úgyis csak második félévben jön. Jajj ez olyan kényelmetlen! Nagyot nyelek.
- Menjünk be, aztán meglátjuk mink is van ebben a házban! – mondom zavartan, bár próbálom leplezni hirtelen jött izgalmamat. Csak páran tudnak a kastélyban a tervezési, rendezési és tökéletességi stikkemről, nem kell hogy más is észrevegye – aztán edzések helyett ülhetnék Dobrevnél egész nap.
   Az üvegházba lépve meg is pillantok baloldalon egy cserepet. Gazdájának kábé csecsemőfej méretű, élénk piros virágai vannak, amik erős baracklé szerű illatot árasztanak. Az Őszi Gnómfaló remek kezdés lehet! Harmadév végén van róla szó a Tavaszi Törpeláncnál és ha minden igaz mi tavaly olyan október környékén vettük.
- Felismered azt a növényt? – mutatok a gnómfalóra és közben elkezdem felmérni a terepet, hogy miből is élünk.

          Szerencsém van, látszólag nem haragszik a késésem miatt. Más is mehetne ennyire simán, nem csak ez, és akkor sokkal jobb és sokkal könnyebb lenne az életem. Caelt például alig látom, mióta itt vagyunk. Tudtam, hogy rosszabb érzés lesz, mint a nyáron. Akkor legalább tudtam, hogy messze vagyunk egymástól, és mivel mind a ketten szeretnénk a lehető legtöbb időt tölteni a családunkkal. De itt? Itt alig vagyunk pár méterre egymástól. Mindegy, most nem ez a legfontosabb, hanem a korrep.
          - Igen, még nem buktam meg, és fogalmam sincs, hogyan csináltam. Talán a sok magolás miatt, ha már a gyakorlat nem megy, az elméletet tudjam.
          Lehet, hogy ez volt az oka, lehet, hogy nem. A fene se tudja, de idén már nem hagyatkozhatok erre. Össze kell szednem magam, és mindent beleadni. És igen, ha kell, akkor ezt mondogatom egész évben. Főleg azért, mert ha év végére eljutunk odáig, hogy még Caelt is kell korrepetálnom… nem ez nem a jó szó. Mármint számára ez lehet, hogy korrepetálás lenne, de nekem még frissebb a negyedévesek tananyaga, mint neki. Szóval, nekem ismétlés, neki is. Igen, akkor maradjunk ennyiben. Lehet ismételni is fogunk, de ez most megint nem idevaló.
          - Rendben, menjünk.
          Elindulok be az üvegházba, de azonnal meg is torpanok egy pillanatra. Mindig ezt teszem a bent lévő levegő miatt, de tényleg csak pár pillanatra, aztán már megyek is tovább, amíg meg nem állunk. Azonnal megcsap a baracklé illat. Emlékeket idéz fel bennem, csak nem a jókat. Kinyitom a táskám, hogy kivegyek belőle egy pennát és egy pergament, de ehhez el kell kezdenem kipakolni a tankönyveket is. Nem sorrendben, de majdnem az összes tanévét.
          - Mindjárt mondom. Azonnal. Ismerős.
          Pakolok még mindig, de ezúttal már inkább visszafelé. Talán még sem volt olyan jó ötlet kirakni előtte mindent. Már a bemutatkozásom se volt éppen a legbiztatóbb, de ezzel még ronthattam is a dolgon. Aztán megáll a kezem, magamhoz szorítom a könyvet és ránézek.
          - Tudom, a Gnómfaló az. - Megint beleszagolok a levegőbe, alaposan megnézem a növényt, és így a válaszomat még megtoldom egy bólintással is. - Igen, biztos vagyok benne, hogy az.
          Szerintem ez az első igazán határozott válasz, ami talán pozitív lehet a számára velem kapcsolatban. Még akkor is büszkeséggel tölt ez el, ha nem jól emlékszem rá. Végre kezdem összeszedni magam. Meg sem várva a válasz helyességét, sorolni kezdem, hogy mit lehet róla tudni, elméletben. Mikor a gyakorlati részhez érek, akkor kicsit megtorpanok. Keverem a számokat, a napokat, a mennyiségeket. Biztos vagyok benne, hogy most már megérti, hogy mi a bajom az egész helyzettel. Mármint a gyógynövénytan helyzetével.
          - Jól gondolom?
          Kicsit félszegen kérdezem. Azért félek az elutasító választól, mert az csak azt bizonyítaná számomra, hogy lehet még annál is reménytelenebb vagyok, mint azt elsőre gondoltam. Veszek egy mély levegőt, amit benn tartok, pár pillanatig. Legalább bebizonyosodott, hogy az elméleti részhez tényleg értek, mert azt be lehet magolni, ha kell, de a gyakorlati rész szempontjából tényleg pusztítom őket.
          Oké, lehet nem így kéne hozzáállnom, és akkor nem lenne akkora a hátrányom. Talán saját magamat hátráltatom mindennel, vagy bármivel. Nem is számít ez annyira, ha van Tristianban annyi lélekerő, hogy kitartson mellettem, akkor biztos sikerülni fog. Bízom benne, inkább, mint magamban.
          - Még mindig nem tartasz reménytelennek?
          Elteszem vissza a táskámba a kezemben felejtett könyvet, és megpróbálok valami bátorító mosoly félét magamra erőltetni. Hogy mennyire sikerül, azt csak ő tudja eldönteni.

  Elmosolyodom, ahogy a leányzó ki-be pakolgat táskájából, de azért jó tanulóhoz illően előveszi a jegyzeteléshez szükséges kis kellékeket is. Nagyon ritkán szoktak tőlem korrepetálási segítséget kérni, de mindig szeretem, ha valaki ilyen lelkes. Tavaly egy másodévesnek segítettem átváltoztatástanból, de fertelmesen fapofát vágott és nagyon passzív volt végig. Szerintem nem tudta, hogy ahhoz, hogy megtanuljon valamit igen is érdeklődőnek kell lennie, vagy legalább egy kicsit lelkesnek. Alexis-szen legalább látom, hogy tényleg azzal a céllal jött, hogy fejlődjön.
- Igen, igen! Ez egy gnómfaó! – válaszolok bizakodó mosollyal - Látod nem is vagy olyan szörnyű! – egy kis bíztatás mindig kell.

   Nem is értem tulajdonképpen mire fel ez a kis önbizalomhiány, hiszen, ahogy mondja a növény jellemzőit úgy tűnik teljesen képben van! Mondjuk ahogy mondta az elmélettel nincs is baja, inkább gyakorlatból nincsen toppon. Amíg sorolja a jellemzőket a szertáros vitrinhez lépek és elkezdek benne bányászni. Szerencsére komolyabb expedíció nélkül meglesznek a szükséges kellékek, így mikor Alexis visszakérdez, hogy jól gondolja-e már mellette is tudok teremni.
- Nagyon is jól mondod! – a kis bíztatás után pedig a kezébe nyomok egy pár védő kesztyűt és egy szemüveget, majd mikor beöltözünk mindketten bele is kezdek kis tanár bácsis mondandóba. – De hogy vagy reménytelen! – teszem hozzá gyorsan. Nem jó látni, hogyha valakinek ennyire nincsen önbizalma. Anyukám mindig azt mondja, hogy segíteni kell azoknak, akik esetlennek érzik magukat, mert nehéz egyedül talpra állni.

- Idén is foglalkozni vele, ha jól emlékszem majd október elején. – közben odalépek a növényhez, ami kicsit megrázza magát közeledésemre. - Ahogy Te is mondtad főleg a kertitörpök távoltartására használjuk, de jó a doxyk és a koboldok ellen is. - magyarázom és megfogom az egyik már-már zavarba ejtően piros virág egy húsosabb szirmát. Állítólag a kobold lázadások idején is a virág levével kenték be a boszorkányok az ajtókat, hogy ne tudjanak bemenni az aprónépek, mondjuk ez csak mítosz.
Szabadon maradt kezemmel intek Alexisnek, hogy jöjjön kicsit közelebb és tapintsa meg Ő is a húsos szirmokat. Ahogy az ember hozzáér érezni a virágokban lévő rengeteg nedvet. Engem mindig egy túltöltött lekváros buktára emlékeztetnek a kemény felszínűkkel, de zamatos belsejükkel.

   Maga a növény elég nyugodtnak tűnik. Bizonyára már hozzászokott, hogy minden évben diákok nyúlkálnak hozzá. Emlékszem tavaly hoztak a Roxfortba először csápos patkánybokrot és már két méteres távolságból meg akart ölni minket. Furák a gyógynövények. Mondjuk belegondolva emberként sem a legkellemesebb, amikor egy valag idegen körbeáll és elkezd téged taperolni. Mint amikor nagymamám bemutat a többi idős boszorkánynak és azok hatalmas vágyat éreznek arra, hogy szétcincálják csontos ujjaikkal az arcomat.
- Ha benne vagy akkor ma azzal foglalkoznánk, hogy megfejjük kicsit ezt a gnómfalót és közben elmagyarázom hogyan is kell gondozni! – vázolom a kis óratervemet a griffendélesnek. - Igaz, hogy egy kicsit előretanulás, de még is csak hasznos lehet!

          Nem kis kő esik le a szívemről a dicséret hallatán, és azonnal jobb kedvre derülök. Az önbizalmam is mintha nőne, de azért majd meglátjuk később is így gondolja-e Tristian. Bólogatok, ahogy a tananyagra utal.
          - Kicsit mindig kukucskálok, hogy miket fogunk venni, és láttam, hogy ez is köztük van megint. Meg is lepett, de biztos jó oka van neki, amiért megint előkerül. Még ha csak az ismétlés, akkor is.
          A mítosz meséje közben gyorsan beöltözök, jóval később, mint jelenlegi tanárom, aztán követve az utasításait megérintem a növény virágát, de gyorsan el is húzom a kezem. Nem félek tőle, azért egy növénytől nem félek, de olyan furcsa emlékeket idézett fel bennem, amiket talán nem most kéne megosztanom, hanem majd az óra vége felé. Az is engedhet következtetni, hogy jó dolog miatt kaptam el a kezem, mert mosolygok, és az üvegház egy tükröződő pontján látom magam, és ezért azt is, hogy csillognak a szemeim. Nem is értem, miért féltem annyira ettől a tantárgytól. Mármint a már korábban is mondott nyilvánvaló tényeken felül.
          - Rendben, benne vagyok – mondom lelkesen. – Nem baj, ha kicsit előre tanulok. Lancaster professzor is azt javasolta, hogy ha segítséget kérek a gyakorlati felkészüléshez, akkor mindent tanuljak meg az adott növényről.
          Kíváncsian várom az utasításokat, de hogy ne csak utólag tegyek valamit, a vitrinhez megyek, és kutatni kezdem a csapoláshoz szükséges eszközöket. Tartom valószínűnek, hogy Tristian már ezeket is előkészítette, mert nem találom őket, annak ellenére, hogy soknak kéne lennie a tároló szekrényben.
          - Azt hiszem, ideje megtudnod, hogy miért is van szükségem a korrepetálásra. – Becsukom a szekrény ajtaját és felé fordulok. - Ha én magamtól csinálnám, akkor fognék egy injekciós tűt és annak a segítségével szívnám ki a nedved a növényből. – lassan sétálok visszafelé, és megállok közvetlenül mellette. - Vagy fognék egy kisebb kést, ejtenék egy aprócska vágást rajta, és egy edénybe összegyűjteném.
          Logikusan végiggondolva, ez a két eshetőség jöhet szóba. És tudom, barbár módszereim vannak, de ebből is látszik, hogy nem értek annyira a gyógynövénytanhoz. Szóval, most ott állok a növény és Tristian mellett, és azt várom, hogy végül a fejemre kólint, hogy tényleg reménytelen vagy, mert hogyan lehet már ilyen barbár dolgot tenni egy növénnyel.
          Kicsit el is mosolyodom a gondolatra, de remélem, nem félreérthető a dolog. Főleg, mert nem egy jó dologra gondoltam éppen. De amíg nem érkezik tényleg az a kólintás, addig nincs akkora nagy gond, és talán még meg is nevettetem, a magam furcsa módján.

  Bevallom kicsit összezavarodom, amikor Alexis is elkezd kutatni a vitrinben, de mikor látom, hogy nem vesz elő semmit nyugtázom annyival, hogy csak zavarban van. Igazából túl sok dolog nem kell, elegendő a már rajtunk lévő kesztyű és szemüveg szett meg pár fiola. Jó esetben kellene itt lennie tollnak is, de egy pár penna is meg fogja tenni a hatását. El is kezdek kotorászni táskámban, mire előveszem a lassan már védjegyemmé vált pávatoll pennámat, a szem persze rögtön ránk kacsint.
- Haha, azért ennél finomabb módszerek is vannak! – nevetek fel, ahogyan kis nebulóm vázolja mivel próbálkozna. Most olyan nagynak érzem magamat, ami furcsa annak a fényében, hogy általában az edzések előtt és után hányni szoktam, mert félek a többiektől. Igazság szerint már az edzés gondolatától is hányingerem van. Olyan, mintha mama fügepudingját próbálnám leerőszakolni a torkomon, de az folyamatosan visszajön. Nem szeretem a fügét, igazából szerintem az egyik legindokolatlanabb gyümölcs. Régen a kókuszt is indokolatlannak tartottam, elvégre, nagy, kemény és szőrös. Sokkal inkább illik Hagridra a jellemzés, mintsem egy növényi származékra. Mármint normál növény, nem olyan, amikkel a suliban foglalkozunk.

– Hogyha megvágsz egy gnómfalót, nem kapsz nedvet, mert azonnal beforr a „seb” – lehet sebnek nevezni valamit, amit egy növényen ejtek? Lényegében ugyanúgy élőlény és megsebzem, de valahogy olyan visszásan cseng. Pedig például a mandragórákon ugyanolyan heg szokott lenni, mint az embereken, tehát lényegében sebesek. Egyáltalán ki az, aki megsebesít egy mandragórát? Mármint úgy néznek ki mintha csúnyább emberi babák lennének… még is ki darabolja fel ezeket a lényeket hidegvérrel? Mármint Lancaster professzorból nagyjából ki is nézem, de átjár a rettenet, ahogyan felmerül bennem a nyugdíjazott Bimba, amint az unokái arcát vagdossa.
– Szóval a lényeg, hogy a nedvet ki kell csalogatni! – tisztázom elhűlten előző gondolataim hatása alatt maradva.

   Egy üvegcsét odatartok az egyik sziromhoz majd pennám tollas végével elkezdem cirógatni. A növény megremeg és furcsán morgó hangot ad ki, mintha aludna. Nem tudom eldönteni, hogy egy macskára hasonlít inkább, vagy Jeremiah-ra, amikor próbálom reggel felkelteni. Egyik tüskés oldalcsápja ostorszerűen csap egyet, mintha fenyegetni akarna, üvegcsés kezem meg is remeg kicsit. Igen, ez Jeremiah lesz. Mintha egy átlagos hétköznap reggel lenne, amikor igyekszem finoman szólni neki, hogy órára kellene mennünk Ő pedig azzal fenyeget, hogy kiírtja a családomat és hozzám vág egy párnát. Anyunak még nem mertem elmondani, hogy milyen barátaim vannak. Egyszer megpróbáltam neki Monáról mesélni, de amikor odajutottam volna, hogy mezítláb mászkál a kastélyban, a bátyja felgyújtott egy öltözőt, az ikertestvére meg véletlenül belerúgott egyszer a macska alakban közlekedő McGalagonyba – inkább elhallgattam.

   Igyekszem orromon kifújni a hirtelen félelemtől jött levegőtöbbletet, hogy a griffendéles lánynak lehetőleg ne tűnjön fel mennyire megijedtem egy kisebb csáptól. Bár félek arcom pírja így is árulkodó lehet. Merlinre, miért nem csinál ez már semmit?! A gnómfaló folyamatosan remeg, morog és csapkod, de sehol egy csepp nedv. Arcom már valószínűleg olyan piros lehet, mint a szirom, amit cirógatok nagylelkesen a pennával.
- Szeszélyes a legtöbbjük – jegyzem meg, hogy kevésbé legyen cikis a pillanat. Már vagy öt hosszú perce kényeztetek egy random növényt. Lassan Alexis azt hiheti, hogy ez a perverzióm. Bár belegondolva ez most életem egyik legintimebb pillanata. Pedig azt hittem, ha csapatkapitány leszek végre lesz barátnőm, de nekem maradnak a növények… olyan lennék, mint Longbottom? Ahogy félelmem csak fokozódik, hirtelen megtörténik a dolog és mindent eláraszt az erős barackos illat. A ciános kék lé pedig elkezd csorogni a szirom végéből bele a fiolába, a csápok ellazulnak és a növény nem is mocorog már nagyon.
- Őszinte leszek. Eddig nem tűnt fel, hogy olyan, mintha ejakulálna. – már értem Bimba professzorasszony miért volt annyit a növényekkel.

          Mikor eljöttem erre a találkozóra, akkor még azt gondoltam, hogy az lesz a legnagyobb gondom, hogy megölök egy növényt. Nos, ennek az esélye még mindig fenn áll, de mostanra már legalább magabiztosan fogom csinálni annak a tudatában, hogy valójában jó, amit csinálok, még akkor is, ha nem, és… Most miért akarom meggyőzni magam valamiről, ami nem igaz. Azért vagyok itt, mert tudom, hogy szükségem van erre. Nem fogok megölni egy növényt sem. Nem, addig nem, amíg odafigyelek majd, kicsit jobban, mint eddig.
           Kicsit elpirulok, mikor rájövök, hogy mennyire nem a jó oldalam mutattam meg egy elszólás következtében, de ez is én vagyok, ez is hozzám tartozik. Finomabb módszerek? Nézzük csak, mivel lehetne kicsikarni egy kis nedvet egy növényből, finomabb módszerekkel. Az injekciós tű, és a kés kizárva, és biztos vagyok benne, hogy nem fog rám tüsszenteni. Mondjuk akkor még mindig ott van a szép szóval kérés… Nem, azzal sem hiszem, hogy érdemes lenne próbálkozni. De nem is gondolkodok tovább, tanárom megadja nekem a választ hamarosan. Figyelek minden mondatára és mozdulatára, bár a penna egy kicsit eltereli a figyelmem.
          - Szép penna. Nem is tudtam, hogy lehet ilyeneket is venni.
          Ránézek a saját kis egyszerű pennámra, és arra gondolok, hogy egyszer majd talán nekem is lesz valami különleges, de nem most. Majd talán akkor, mikor elvégzem a Roxfortot. Érzem, hogy olyan fura ez a seb szó, de ha egyszer tényleg az. Ezért is van bűntudatom az egésszel kapcsolatban.
          - Mármint a seben keresztül?
          Kicsit kikerekedik a szemem. Hogy lehet nedvet kicsalogatni egy olyan sebből, ami azonnal eltűnik, ahogy megvágták? Ez a kérdés nem csak a növény miatt érdekel annyira, de tény, hogy jelenleg ez az elsődleges szempont.
          - Amúgy minden rendben? Kicsit sápadt vagy. Ha akarod folytathatjuk később is.
           De úgy tűnik semmi baj sincs, mert megyünk is tovább. Még engem is kiráz kicsit a hideg, ahogy elképzelem milyen érzés lehet a növénynek az a cirógatás, de amilyen nagy hévvel és kíváncsisággal várom, hogy történjen valami, úgy nem történik semmi. Ugrok egyet a csapás következtében. Azt hittem nem bánt majd, de egy ilyen mozdulat nem fog megfélemlíteni, csak kicsit elbizonytalanítani, hogy biztos akarom én ezt tovább csinálni-e, de aztán gondolkodás nélkül rájövök, hogy naná.
          Elmosolyodom, elsősorban azért, hogy leplezzem a helyzetet, amiről úgy érzem, egyre kínosabb, majd inkább azért, hogy bátorítsam Tristiant. Nem kételkedek a tudásában, látszik a növényen, hogy történik valami vele, és ha nem tüsszent le, akkor tényleg minden rendben lesz.
          - Látom, de valld be, hogy te se adnád oda a nedvedet valakinek, aki nem cirógat megfelelően.
          És most egy pillanat alatt veszem fel a vörös különböző árnyalatait. Remélem, hogy úgy értette a mondatot, ahogy én gondoltam, és nem teljesen másként, vagy itt helyben elsüllyedek szégyenemben. Ha viszont most elkezdenék magyarázkodni, akkor biztos a lehető legrosszabb irányba terelném a gondolatait, de ezt szerencsére megakadályozza, hogy végre elkezd csorogni az úgy tűnik aranyat érő nedű. Betölti a levegőt a barack illat, ami kicsit foglyul ejt, nem tudok elszakadni tőle, de aztán kénytelen leszek.
          - Nem gond, ha én is megpróbálom?
          Bár nekem nincs olyan pennám, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a hosszú hajammal próbálkozni. Annyira azért nem hosszú, hogy odahajoljak a kis csápokhoz, de… De egy nagyon bizarr ötlet jut eszembe. Megfogok egy vastagabb tincset, majd egy kés segítségével levágom a végét. Ha nem is pávatoll penna, de valami, amivel lehet cirógatni. Tapasztaltam, hogy az is nagyon hatásos. El is mosolyodom a gondolatra, majd remélem kísérő tekintetek mellett kezdek bele ugyanabba a műveletbe, mint amit Tristiantól láttam, csak egy másik gnómfalón.
           - Szólj, ha valamit rosszul csinálok. Nem akarom, hogy örökre megutáljon ez a növény, vagy te, vagy eltemessenek gyógynövénytanból egy életre. Egyébként érdekes meglátás. Nekem biztos nem jutott volna eszembe a növényekkel kapcsolatban az ejakulálás, de nem egyformán gondolkodunk.
           Nem gond ez. Nem sokkal ezelőttig meg sem fordult ez az egész a fejemben. De tényleg érdekes, hogy kinek, mi jut eszébe dolgokról.

h a j n a l p í r

Flandre Witlock ❧ ☘ ☙

        Nehéz körbeírnom, pontosan hogyan is kezdődik ez a különös történet: szerepelnie kell benne hatodik éve a türelmemet és a nevetőizmaimat próbára tevő háztársam, Natalie nevének, egy fogadásnak, amit minden bizonnyal félálomban köthettem vele, és amit a csodával határos módon mégis megnyert, végül pedig egy szokatlanul furmányos receptnek, melyet egy nem kevésbé szokatlanul álmatag délutánon terveztem elkészíteni, amikor minden körülmény mellettem karöltve siet a jövőbe ahelyett, hogy a balszerencse karjaiban kacsintana felém. Ez így együtt annyira szürreális, mintha egy Dalí festmény karaktere lennék, legalábbis valami ilyesmin jár a fejem, amikor az üvegházak felé tartok. Tudom, hogy Lancaster nem hisz futóbolondnak ennek ellenére sem, ezért virít most a kezemben a kis kulcs a belépőre hívván - tulajdonképpen egyébként sem akarok sokáig időzni, egy bájitalhoz lenne szükségem némi hajnalpírra. Szinte harapnivalóan friss név egy hozzávalónak, de a névadók nyilván ihletett pillanataikban ülhettek le a a kék és rózsaszín árnyalataiban játszó növény elé becézgetni azt.
        A főzet maga nem kifejezetten bonyolult, csak néhány trükkel jár a helyes elkészítés, és mint említettem, egy fogadás végeredményeként leszek kénytelen elkészíteni, bár nem különösebben zavar. A dolog valami olyasmiből indulhatott ki, hogy Natalie bejelentette, ha ez a pasi sem lesz életének leghatalmasabb beteljesült szerelme, akkor minden bizonnyal végső depresszióba merül, és majd egy este az ágyán találják, ahogy szűzi hattyúhalált hal rózsákkal meg egyéb drámai kellékekkel. Pechemre nyilván valami olyasmi hagyta el a számat, hogy az a bizonyos áhított szűziesség már rég fiktív eleme a cselekménynek, mire kijelentette, hogy nem támogatom eléggé a romantikus boldogulását, de ő most ezen felül meg van győződve arról, hogy a hugrabugos lovag a hippogriffen halálosan szereti őt. Némi gúnnyal erre rávágtam, hogy mintha valami ilyesmi hangzott volna el a legutóbbi három esetben is, erre fogadást ajánlott: ha nyerek, abbahagyja az én magánéletem kényszeres kerítőnői pátyolgatását, ha viszont veszítek, legyek olyan kedves és főzzem meg ezt a kedélyjavítót, mert akkor nem érzi majd feltétlenül szükségét a toronyból való kivetődésnek. Ilyen ajánlatra hogy lehetne nemet mondani, nem igaz?
        Natalie nem különösebben járatos a bájitalok világában, de a szerelem dolgaiban mindenképp, így amikor igazi könnyeket láttam csillogni a tekintetében az említett randi után, amúgy is elkövettem volna bármit, hogy jobb kedvre derüljön - ez utólag olyan jól sikerült, hogy szerintem egy kisebb ország éves csokifogyasztása eltűnt közben a szánkban, de ez még mindig csekélység ahhoz képest, amilyen lendülettel átkozta a most már kegyvesztett úriembert. Hajlamos volt hirtelen lángra lobbanni valaki iránt, de az idei ide reppenek, oda reppenek viselkedését leginkább a bátyja miatti kompenzálás magyarázhatta volna, ezért aztán soha nem is róttam fel neki komolyan a dolgot.. Mindenesetre az Auróra-elixír biztosan feldobja majd, elvégre pont ilyesmire tervezték: a medimágusok bogozására szoruló depressziót nem kezeli, de a hétköznapokba nyugalmat és derűt csempész, és már az illata is tiszta, gyógyító.. szóval gyakorlatilag folyékony nutellaként funkcionál. Az egyetlen bökkenő benne a most az általam keresett növényke, mint hozzávaló, ugyanis szokása volt elbújni egyéb társai mögé, ha embert sejtett. Szégyenlős kis jószág, de a hatodévesek üvegházában van belőle néhány, és úgysem akarom leszüretelni, csak az a habszerű váladék kell, amit nyugalmi helyzetében áraszt a lyukacsain.. A szakkönyvek éneklést és egyéb perfomanszokat javasolnak a figyelme felkeltésére, de olvastam olyat is, hogy valaki már kétségbeesésében teával kínálgatta.. remélem, ennél kevésebbel is megúszom a mai napot.
        Az első feltűnő dolog az erre bóklászó pöttöm hollóhátas diák, aki pont úgy tűnik, mintha némi útmutatásra szorulna. Esetleg eltévedt..?
        - Szia! Minnie Balmoral, hatodév, Griffendél, és a hírhedt prefektusi gárda tagja. - integetek rá és mutatkozom be dióhéjban, mielőtt fékeznék az üvegházak mellett közvetlenül - Keresel esetleg valamit, vagy tudok máshogy segíteni?

Minerva E. Balmoral

Ahogy az üvegházak felé tartottam, hirtelen végigfutott a hátamon a hideg, majd elkezdett bizseregni az orrom, és tüsszentettem egyet. Miközben megdörgöltem a kicsit még viszkető orromat, azon gondolkodtam, hogy miért is mászkálok ilyen hűvös időben idekint, ahelyett,hogy élvezném bent a meleget, és egy jó könyv társaságát. De persze nem, nekem az üvegházak körül kell keresgélnem egy összehajtott papírfecni után. Az egésznek az a lökött hugrabugos fiú az oka, meg a barátai.
A délelőtt folyamán volt egy gyógynövénytan órám, amin a boszorkányfűről tanultunk. Óra után az üvegház előtt a tanárunk éppen a boszorkányfű egy különleges használati módját mesélte egy barátnőmnek, és nekem, amikor a hugrabugros fiúk hirtelen belénk rohantak. Állítólag egy ötödéves mardekáros elől menekültek, aki azzal fenyegette meg őket, hogy ha nem hagyják békén, akkor némító bűbájt szór rájuk, amikor ledöntöttek hármunkat a lábunkról. Kötve hiszem, hogy egy ötödikes ilyennel fenyegetne meg néhány elsőst, de ki tudja... A tanárunk persze jól megszidta őket, és le is vont néhány pontot a házuktól.  A balesetnek köszönhetően elejtettem a könyveimet, és szétszóródtak a tollaim. Habár a fiúk és a barátnőm segítettek összeszedni a holmimat, úgy tűnik egy fontos, összehajtogatott papír mégis elkeveredett a fűben.
Miközben körbejártam az üvegházakat, folyton a füvet fürkésztem a tekintetemmel, hátha feltűnik egy fehér kis foltocska. De akármennyi ideig is néztem a zöld fűszálakat, csupán szürke kavicsokat, és barna fadarabkákat láttam. Sehol semmi fehér...
Már éppen kezdtem volna feladni, és elkeseredetten visszaindulni, amikor észrevettem egy felsős, griffendéles lányt, aki nagy lendülettel igyekezett felém, és vidám hangon bemutatkozott, amiből kiderült, hogy hatodéves, ráadásul prefektus.
- Izé... Szia... - mondtam kicsit bizonytalanul, aztán kicsit összeszedtem magam - Az én nevem Flandre, Flandre Witlock. Elsőéves vagyok, és a Hollóhát ház tagja. Igazából tényleg keresek valami. Délelőtt elhagytam errefelé egy összehajtogatott papírlapot, viszont most nem találom sehol... - válaszoltam neki kicsit szomorúan.

h a j n a l p í r

Flandre Witlock ❧ ☘ ☙

        Elég elveszettnek tűnik, bár ez valahogy kollektív jelzője lehet az elsősöknek: olyankor még minden folyosón kunkorodó kanyar új lehetőségeket rejt magában egy újabb eltévedésre... vagy egy újabb kalandra? Személyisége válogatja, van, aki imád nevetve belevetődni az ismeretlenbe, még ha ezzel esetleg olyan szögletekben is bukkan majd fel, amelyekből visszakavarodni egyenlő a vacsoráról való lemaradással, míg mások egyből Ariadné után kiáltanak, miszerint elfogyott a fonál.. Ez a kislány még bármelyik lehet ezek közül.
        - Milyen papírlap volt...? - pillantok körbe én is körülötte, bár jó esély van rá, hogy valaki megelőzött már bennünket ezzel a felfedezéssel - Csak mert ha délelőtt hagytad el, azóta szerintem megtalálta már valaki.
        Kicsit a húgomra emlékeztet az előttem álló hollóhátas, bár ez nyilván elvéthetetlen asszociáció, minden kedvesnek tűnő fiatal lány rá emlékeztet. Vajon hogy dolgozta fel az első napok rémületét mugliszületésűként? Emlékeim szerint még nekem sem volt egyszerű, pedig egy olyan házból érkeztem, ahol azért a varázslat hétköznapinak számított, még ha a kortársaimmal nem is volt szerencsém találkozni.
        - Tudod mit? Megpróbálunk valamit...egyébként fontos dolog volt rajta? - előhúzom a pálcámat, bár ez eltart egy ideig a táskámban feltorlódott őskáosz közbenjárásának köszönhetően - Már csak azért, hogy pótolható-e?
         Elmormolom a magunkhoz röppenést elősegítő papírlapot, de mivel nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit keresünk, nem különösebben lep meg a felénk kunkorodó négy szelet fehérség - az egyik vicces kedvében lehet, mert majdnem arcon is talál. Kicsit zavartan átnyújtom neki a paksamétát, hátha tényleg köztük van a szökevény irata, én meg addig diszkréten beforrasztom az orromon keletkezett harci sebesülést.. Bár lényegében olyan mindegy, van ezekből néhány a drága macskámnak köszönhetően. Lassan feljelenthetném testi sértésért, de ez egy másik történet másik szomorú komikuma..
        - Köztük van? Ami az illeti, be kell mennem az egyik üvegházba elintézni valamit, de ha utána még ráér, és nem volt ezek között, segítek megkeresni a lapod.

- Nagymamámtól kaptam – kacsint egyet a pávatoll-penna szeme jó szokásához híven és bár röstellem bevallani ilyenkor még mindig megtud ijeszteni. Tulajdonképpen nem is igazán értem, hogy miért használom, akárhányszor előveszem szóbahozzák és kacsingat. Tudja hogyha róla van szó. Furcsa bűbájt szórt rá a nagyi. Bár belegondolva nagy minden bűbája elég furcsa a maga módján. Például ott van a teáskanala, ami folyamatosan kerget, hogyha nem veszem be a csukamájolajt. Pedig nem is vagyok beteg és egyébként is szörnyű íze van még akkor is ha drága nagymamám sütőtök virágport tesz bele. Borzasztó miket nem képesek a nagyszülők megetetni az unokáikkal, mondván hogy attól jobban lesznek. Még is hogy lehetnék jobban valamitől, aminek az ízétől elhányom magamat? Paradoxon.

   Alexis nedves meglátásának kapcsán fejemet a kínos jelenet extrázásaként még jobban elönti a pír. Mint amikor bátyám ex-barátnőinek képe kerül a kezembe. Volt például az a protector csaj, aki – hát igazából nem is tudom pontosan hogy mit csinál a testével azon a képen, amit bátyus kollégiumi szobájában találtam. Szerintem akkor láttam először meztelen nőt és valahogyan még mindig nem tudom kiverni a fejemből, ami már csak azért is kellemetlen, mert tudom, hogy Daniel szerelmes volt abba a lányba. Nem tudom. Nekem a feje egy kicsit agresszívnak tűnik. Olyan, mint, aki képes lenne szülni három sárkányt, hogy leigázhasson egy teljes kontinenst. Na nem azt mondom, hogy a következő Voldemort, de elég félelmetes azt meg kell hagyni. Persze nem az idomai. Bár nem túl sok nőét láttam, de azt hiszem az övé… rendben van vagy mi.

   Griffendéles tanítványom elég rendhagyó módot választ a nedvek kicsalogatására és ez az előző gondolataim alá csak teszi a tüzet. Véres pokol, még is kinek jut eszébe a hajával simogatni a növényeket?! Agyam egy sötét zugából ismét Bimba professzor asszony tűnik elő, ahogy kéjesen hempereg a mógáncsok között és beletöröli kutyahaját a virágokba. Ennyi, kész vége. Minden mocskos gondolat eltűnt a fejemből, mintha csak doxyciddel locsolták volna végig agyamat. Szegény nyugdíjazott tanárom, ha tudná, hogy arra használom lényének gondolatát, hogy megakadályozzam a pubertás okozta eszmefuttatásaimat…

- Hát, hogyha használ mindenféle képpen jó lesz – mosolygok bíztatóan és a gnómfaló viselkedéséből ítélve tényleg hasznos volt a penna hajjal való felcserélése, legalább is mintha jobban élvezné a növény. Talán nem is olyan nagy baj, hogy egy nő jobban ért ehhez, mint én. Vajon Monának is ilyen jól megy ez a dolog? Gondolataimtól ismét elpirulok, ami most már aztán tényleg nem helyén való, de szerencsére tanulótársam el van foglalva munkájával és talán így nem is veszi észre. Remélhetőleg.

   A piros levelű, csápos növény ismét elkezd csapkodni Alexis keze alatt és megremegni, éreztetve, hogy gondozója közel jár és hamarosan megtöltődik az a fiola. Egyik tüskés karja pont arcon vág, a kis tű szerű szuronyok pedig belefúródnak arcomba. Mintha a másodpercek felgyorsulnának! Ahogyan arcomhoz kapok a fájdalomtól már kezdem érezni a barackos illatot és hogy beteríti fejem búbját valami kellemetlenül meleg lé. Mire felnézek azt látom, hogy az egész üvegház úszik a cián lében Alexis-szel egyetemben.
– Véres Pokol! Ezt aztán régen fejték meg – a gnómfalóra sandítva látom, hogy mint aki egy száz éves háborún van túl, leveleit és virágjait leeresztve „szunyókál”. Mr. Reednek többet kellene kényeztetnie a növényeit.

          Mindig is azt gondoltam, hogy a gyógynövénytan egy nagyon unalmas tárgy, és sokszor alig vártam, hogy vége legyen. A terveimben egyszer sem szerepelt az, hogy ezzel fogok majd foglalkozni, vagy olyan szakmám lesz, aminek köze van ehhez a tárgyhoz, de mostanra beláttam, és legfőképp azért, mert Tristian rámutatott, a gyógynövénytan igenis lehet érdekes. És ha kitartok az egyébként nagyon gyenge lábakon álló tervem mellett, miszerint medimágus leszek majd egyszer, akkor nélkülözhetetlen a továbbiakban, hogy ne csak átbukdácsoljak rajta.
          Szerencsére már nem okoz akkora gondot, ha bármilyen módon a szex kerül szóba, bár az arcom vörössége még mindig túl árulkodó. Nem szoktam hozzá teljesen ehhez a témakörhöz. Nem is ez a lényeg igazából, hanem az, hogy most bármilyen módszerrel, a megmutatottak alapján kicsaljak egy kis nedvet a növényből. Ha ez sikerül, akkor már minden rendben lesz, és nagyon fogok örülni. Talán még mentorom nyakába is ugrok majd.
          Csak egy pillanatra nem figyelek, mert szeretném megtudni, hogy van Tristian, mikor a növény furán kezd el viselkedni. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy melyiket kéne jobban szemmel tartanom. Nem kicsit lepődök meg, mikor pillanatokkal később belep a növény nedve. Abba a mozdulatba merevedek, amit éppen akkor vettem fel, majd egy pillanattal később kiegyenesedem, és hangos hahotázásba kezdek. Igazán jólesően nevetek, régen történt már ilyen. Lerakom a megtelt fiolámat az asztalra, és a hajam is, majd később összeszedem.
          - Jól vagy? Nem esett bajod?
          Kutatni kezdek a táskámban egy zsebkendőért, amit át is nyújtok társamnak. Nem is gondolkodok rajta, hogy varázslattal könnyen el lehetne tűntetni, most inkább az foglalkoztat, hogy kikerüljön a számból a nedv. Miután sikerrel járok, körbenézek kicsit.
          - Lesz itt mit takarítani, még akkor is, ha varázslattal gyorsan megy.
          Érzem, ahogy a nedv még mindig csúszik le az arcom oldalán. Még egyszer megtörlöm magam, de igazából ezen majd csak egy forró fürdő fog segíteni. Talán. Gyorsan előveszek még egy fiolát, hogy amit lehet, még megmentsek, bár abba csak egy fél üveggel sikerül gyűjtenem.
          - Kéred? – Tartom társam felé azt a felet. – A ház ajándéka.
          Elmosolyodom, majd vetek egy féltő pillantást arra szép tollra. A nagymamája nem biztos, hogy örülne neki, ha baja esne, és ha jól láttam a kacsintást, akkor maga a toll se biztos, hogy örülne neki.
          - Azt hiszem, ezek után majd félve kérdezem meg, melyik növény legyen majd a következő? De ha lehet egy javaslatom, akkor ne olyan, aminek a nedvét kell megcsapolni, mert még egy ilyen adag, és nem tudlak annyira kárpótolni és elég hálás lenni, mint amennyire megérdemled.
          Beteszem a teli fiolát a táskámba, majd elkezdem kitakarítani az üvegházat, közben élvezem a kellemes barack illatot, ami még jó ideig biztos megmarad az orromban.

outfit

Miss Montrego
1999. március 24.

A napok egyre csak teltek, mióta javaslatot tettem Miss Montregonak, hogy térjen be egy csendes délutánon az üvegházba. Nem, mintha nem lenne jobb dolgom, mint egy kamaszlányt nevelni a sárkánytrágya fontosságára és annak hasznos tulajdonságaira, ugyanakkor mivel a délutánjaimat amúgy is az egyik nagyobb üvegházban szoktam tölteni, elhívtam. Már múlthétre vártam, de akkor nem jelent meg. A legutóbbi óra után azonban jelezte, hogy hajlandó lenne mégis részt venni a különórán. Csak feltételeztem, hogy az ok erre az öntrágyázó bokrokról írt meglehetősen gyéren sikerült házidolgozata volt. Arról nem is beszélve, hogy ismétlés volt csupán ötödik évfolyamról az egész. (Megjegyzem egy hollóhátas diáktól meglehetősen gyatra teljesítmény az ilyesmi.)
Egy pálca intéssel nyitottam ki az üvegház ajtaját. Nyikorogva tárult fel az ajtó, az arcomon azonnal megéreztem a párás levegőt, a fülledt meleget, ami távol állt a kinti, tavaszi hűvöstől. Jól esett megint odabent találni magamat. A friss föld illata úgy fogadott, mintha hazatértem volna. Csupán June csaholása hiányzott innen.
Az asztalhoz léptem, amin rendszerint hatalmas tálcákon sorakoznak a gyógynövények. Ezeken szoktunk dolgozni a diákokkal, most azonban üres volt. Csupán a kötényem volt rajta, amit az óra után hagytam ott.
A pálcám segítségével az utolsó porszemet is eltűntettem az asztalról. Azért közelhajoltam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e és valóban nem egy szem trágyába készülök beletenni az órámat, ami egyébként családi örökség volt. A nagyapámból ez maradt csak nekem és talán az egész Lancaster famíliából, hiszen sem vagyon, sem kúriák, sem az egykor olyan hatalmas kertek nem lehetnek már az enyémek. Talán építhetek egyszer újakat, de akkor sem lesznek ugyanazok.
Ahogy az órám lapjának hátulja koppant az asztalon, engedtem magamnak egy percet, hogy beszívjam a párás levegőt ismét. Jó mélyen, élvezettel. „Ez az én közegem igazán... itt vagyok otthon” – gondoltam. Közben az ingem ujjával babráltam. A gombok hamarosan engedtek, így mindkét karomon könyékig fel tudtam gyűrni őket.
Végig simítottam a kezemmel az arcomon. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon tényleg fél ötöt mondtam-e Miss Montregonak. Nem szívesen cammogtam volna vissza a kastélyba egy esetleges tévedés miatt.
A kezem már a kötényen volt. Ez a vastag anyagú darab képes mindentől megvédeni az embert, habár a víz ellen még ez is hatástalan. Persze volt erre megfelelő varázslat, de vannak dolgok, amikhez még én is meglepően lusta vagyok és egy vállrándítással elintézem. „Eddig sem volt gond, most sem lesz” – gondoltam.
A kötényt megkötöttem a hátam mögött, így alaposan körbe ölelte a testemet.
Lassan indultam el a sárkánytrágya irányába. Hatalmas kupacokban hevert az ajtó melletti részen. A szaga persze már távolról érezhető volt. Két lapátot készítettem a kupac mellé. Ezúttal nincs mágia, a puszta kezünkkel – akarom mondani a megfelelő eszközökkel – fogjuk az ágyások között eloszlatni a megfelelő mennyiséget.
Ahogy a mások lapát nyele is a falhoz ért, kinyílt az ajtó. Azonnal oda fordultam, tudva hogy csak is Miss Montrego lehet az, és közben nem figyeltem, csak arra, hogy felerősödik a trágya bűze.
– Jaj, ne! – kiáltottam fel, ahogy lenéztem.
A cipőm orrán jókora kupac sárkánysza…trágya landolt. Csendesen félrerúgtam, de a tudat, hogy a fényesre sikált lábbelim máris bepiszkolódott, őszintén szólva elborzasztott. A lány jelenlétében mégis szerettem volna inkább higgadtan viselkedni.
– Elnézést Miss Mont… – emeltem fel a tekintetemet az érkezőre.
Hát nem egészen erre a látványra számítottam.
Miss Montregonak, mintha az egész kisugárzása megváltozott volna. Na meg persze nem volt egyenruhában, ami szinte sokkoló volt. Sokszor láttam a diákokat egyszerű utcai ruhában, de valahogy Blaire most tűnt először ennyire nőiesnek és ragyogónak. Azelőtt kislányos volt, de talán csak az iskolában általánosan előírt viselet tette.
– Nem szeretne egy kötényt húzni? – érdeklődtem.
A lapát már persze a kezemben volt és éppen felé nyújtottam. Azonban nem lett volna mégsem jó ötlet bepiszkolnia magát… legalábbis én biztosan nem tudnám elviselni a koszos ruha látványát.
Figyelmesen hallgattam a válaszát. Tudtam, hogyha szüksége van bármilyen védőfelszerelésre, akkor azt a terem végében lévő egyik hatalmas ládában megtalálja magának.