Elízium

Az impozáns, belülről modern díszítésű épület az elit társasági élet központja. Ha arra van szükség, bálteremmé alakítható, ha arra, akkor modern mágikus képzőművészeti alkotások kiállítótermévé.
Mostanában a vendégek valamiért elkerülik a brit máguskultúra fellegvárát, ami érthető is: háborúban nem ez az elsődleges az ember életében. Az Elíziumról úgy hírlik, különös emberek szállták meg, egyesek azt suttogják, hogy a Minisztérium elitkülönítményei, mások szerint szökevények, megint mások azt mondják, innen sugároz a Tilos Rádió.

Reginald Cobham

~set~

          Nagyszerű ötletnek tartom, hogy az iskola a végzősök legjobb képeiből készítsen kiállítást. Nem tudom, hogy kinek mennyire van rá szüksége, de akkor is jó ötlet, és legalább tudom, hogy az egyik képem, akár nekem is így megjelenhet a közönség előtt. Nagyon lelkes vagyok miatta, pedig ha jobban belegondolok, akkor gyakornoki pozícióm miatt, ha bekerül egy-egy képem a könyvekbe, akkor talán már sokkal korábban is a nagyközönség elé léphetek. Persze a kettő nem ugyanaz, ezzel tisztában vagyok, de mégis fontos mind a kettő csak más-más szempontból.
          Egyelőre viszont nem jut nekem más szerep, mint a vendégek körbekísérése, és a már előre megtanult szöveg újra és újra elmondása. Ez tulajdonképpen nem okoz semmiféle csalódást, sőt, valahol örülök neki. Sokan nem mentek vissza a Roxfortba, és vannak néhányan, akik a háború miatt csak most jutottak el oda, hogy főiskolára menjenek. Szóval, az évfolyamom egy különösen sok diákot tartalmazó évfolyam, ezért is örülök neki, hogy kiválasztottak erre a feladatra. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a sikeres iskolaéveim alatt, mert ki tudja, hogy meddig tart a gyakorlat és mi lesz utána majd. De az még nagyon a jövő zenéje és nem szeretnék egyelőre ennyire előre gondolkodni. Így is van néhány dolog, ami a suli és a gyakorlat mellett leköti a figyelmem. A jövőm pedig részben biztosított így is egy időre.
          A suli egy másik kara által elkészített vörös és fekete ruhák vannak rajtunk. Ez a része is, amolyan próba a számukra, csak egy teljesen más fajta. Szerintem jól áll, én szeretném majd megtartani a kiállítás végeztével, de ez a sulin múlik és az alkotón. Ha mégsem tarthatnám meg, akkor készítetnék magamnak egyet. Így vagy úgy, de az enyém lesz ebből egy darab.
          Amit viszont nem értek, hogy miért van itt ez a néhány auror. Mert biztosan azok, láttam már belőlük eleget életem során. És az, ahogy kerülik a képeket, csak állnak egyhelyben és figyelnek, biztos nem teszi őket hihetővé. Remélem, van közöttük azért beépített is, aki jobban el tud vegyülni. Amíg akad egy szabad percem, addig odamegyek az egyikükhöz, és megérdeklődöm, hogy mi is az oka annak, hogy eljöttek, egy ilyen alig fontos eseményre.
          - Jó estét! – Előveszem legcsábosabb mosolyom. – Esmé Fawcett vagyok. Segítségére lehetek esetleg valamiben?
          Biztos vagyok benne, hogy nem a képekre kíváncsi az úr, de hát, sohasem lehet tudni. Talán okoz még némi meglepetést, és rákérdez az egyik tájképre, vagy aktra. Amik egyébként nagyon különleges technikával készültek, mert nem láthatja őket csak úgy bárki. Akkor nem is engedték volna ide egyiket se. A trükk egyébként egyszerű. Aki megszállottan akarja látni a modellt meztelenül, az ne is számítson rá, hogy bármit látni fog. Az viszont, aki csupán kíváncsiságból és művészi értékek miatt tekintené meg úgy a festményt… neki vetkőzni kezd. Érdekes, hogy ez utóbbit, még a nagyon elhivatott művészek is csak ritkán érik el, a többség megakad valahol félúton. Egyébként ez egy viszonylag új technika, a régebbi művészek még nem ismerhették. Azt hiszem a most végzős évfolyam egyik mentora találta ki és tesztelte le rajtuk.
          - Lehet egy nagyon fura kérdésem? Esetleg fáj egy tolvajnak valamelyik képre a foga? Vagy valami más áll a háttérben, amiért itt vannak?
          Akármi is lesz az oka, megpróbálom majd kiszedni valakiből. Akárkiből, szóval legyen jó valaki, és árulja el nekem a válaszokat. És van időm, mert az este még csak most kezdődött el.

[Esmé Fawcett]

Esmé Fawcett

>>viselet<<

Nem most voltak azok az idők, amikor egyszerű újonc voltam és mint ilyen, kuliként mindenhova odaállítottak, ami kellemetlen lehet, csakhogy érezzem a törődést. Minden auror megtapasztalja, hogy milyen jó is az értelmetlennek látszó szolgálatokat betölteni. Értelmetlennek látszanak, de nem azok. Egyrészt történhet bármi, ami szükségessé teszi a jelenlétet, másrészt önfegyelmet és függelmi fegyelmet is tanítanak ezek az alkalmak. Mit jelent testület tagjaként a közös akaratnak engedve ellátni az apró feladatot is, fogaskeréknek lenni a gépben. A felsőoktatás durva, kemény leckéket kapunk, amikor kiszabadul az ember, már vetné is bele magát mindenbe, de az ilyen munkák segítenek lehűteni a kedélyeket.
A sors fintora, hogy évek múltán még kapok ilyen jellegű megbízatást, noha nem egészen úgy, mint régen: most rám van bízva a pár sárgacsőrű, akiknek a jellemépítő feladatot el kell látni. Mikor is lettem én tanárbácsi? Aprót sóhajtok és forgatom meg a szemem, ahogy látom, hogy egyik friss beosztottam úgy állt be egy művészeti alkotás elé, mintha parancsra kéne bámulnia. Bizonyos tekintetben elnézőnek és türelmesnek kell lennem: ők az az évfolyam, akik a háború miatt igen nehezen tudtak csak végezni. Sajátosan nehéz körülmények között kellett végzettséget szerezniük, ez pedig meglátszik s magamban emiatt kelletlenül is kell megjegyeznem, hogy bizony még beletelik pár évbe, mire újra megfelelő színű friss aurorjaink lesznek. Ez hatalmas érvágás: a háború megtépázta a testületet és az utánpótlás sem garantált. S a tetejében még nincs vége a gondoknak... - Henry, mi lenne, ha nem a Temze vizén úszó tuskót játszanád? Vagy állj emberi módon őrségbe, vagy vegyülj el normálisan! - teszem a vállam a huszonéves kolléga vállára és mormolok a fülébe. - Szedd össze magad és menj, a másik teremből hívd ide váltásnak azt az earslinget! - paskolom meg az ifjonc vállát, hogy mehet a menet. - I-igen uram! - nem túl határozott választ kapok, de az imént nem indulatosan, hanem az engem ilyenkor jellemző, hideg, burkoltan fenyegető, halk és érdes hangszínnel utasítottam, ezt még kevésbé tudják kezelni, na meg azt is legfeljebb csak érzik, hogy miért hívom őket earslingnek. De tény, hogy olykor úgy viselkednek, mint akiknek két farpofa ül a nyakán. Eddig jutok gondolataimban, amikor az imént távozó ifjonc után valaki hozzám lép és megszólít. - Parancsoljon kisasszony! - fordulok a női hang irányába, már merőben más hangnemet ütve meg, mint előbb Henrynek. Itt már nincs helye a passzív agresszív parancsnokságnak, helyette a gáláns segítőkészség szólal meg szavaim aláfestő tónusaként, s az ő bájos mosolyára az engem jellemző félmosoly jelenik meg szám sarkában. - Nem köszönöm, de igazán kedves. - biccentek gesztusát elismerendő, de emellett nem felejtem el szemeimet csatasorba állítani. Felveszem vele a szemkontaktust, kék íriszek találkozhatnak a kék íriszekkel, de periférikus látásommal az összképet sem hanyagolom el. Munkarutin ez is és a bennem élő embert valahol elszomorítja, hogy így vizslatok egy hölgyet, nemének nem az auror pillantásai járnának, de hát "lankadatlan éberség". A képzeletbeli adatok végigpörögnek és egy fontos arccal sem vág össze az övé. Persze ez nem jelent semmit... - Kérdése természetesen lehet. - bólintok újfent. Az eddigiekből már érzem, hogy tudja, olyannal áll szemben miss Fawcett, akiről tudja, hogy nem biztos, válaszolhat rendesen. - A kérdés nem fura, mint ahogy sajnos az sem, hogy ezeket az izzadó tenyerű mazsolákat kiszúrta... - utalok ifjú kollégáimra. Mivel én rutinosabban működöm, ezért már régen felmértem, hogy akivel szemben állok, olyan, akinek a nevét ha még nem is olvastam a festmények alkotóit jelző táblácskákon, attól még az iskolához tartozik. Elméletileg. - Mivel a kisasszony is a házigazdák sorait gyarapítja, így nincs akadálya, hogy válaszoljak. De, hogy érdekesebb legyen, nem adom könnyen a választ. - fut át némi csibészes mosoly az arcomon. Közben szemem sarkából nyugtázom, hogy Tobias elfoglalta őrhelyét. -  Szóval mi a véleménye arról az eshetőségéről, hogy műkincstolvajok miatt rendeltek ki minket? Nagy rendezvény, sok ember, sok figyelő tekintet a közönség részéről... és, ne vegye sértésnek, de még a pálya elején álló művészek alkotásait csodálhatjuk meg. - támpontok, nem szájbarágás, de érezheti, hogy irracionális ilyen körülmények között azt feltételezni, hogy valamit innen el akarnának emelni. Legfeljebb a pitiánerek. - De ha már kérdezett, akkor én is feltennék egyet. Rokonságban áll Willow Fawcett-el? - igazítok aprót fekete nyakkendőmön. A vezetéknév már korábban megütötte a fülem és mágus körökben az egyező vezetéknevek aránya kisebb, mint a mugli világban, szóval egy kérdést megér, hogy a hölgy netán rokona e Godrikos hajdani "iskolatársamnak".

Reginald Cobham

~set~

          Van olyan pillanat az ember életében, amikor nem lehet eldönteni, hogy az éppen elvégzendő feladat az vajon jó hatással lesz-e rá vagy sem. Ez a pillanat is ilyen, hiszen látom iskolatársaim, ahogy a saját képük mellett összeszorított fogakkal állnak, és várják a látogatók véleményét. Nem csoda, hogy ilyen idegesek, ha jól hallottam, akkor ezen akár a végső vizsgájuk is múlhat, bár az a hír nem nagyon jutott el hozzám, hogy milyen formában. De erről a mellettem álló igen jóképű aurornak nem is kell tudnia igazán. Arról viszont igen, hogy miért van itt, de előtte jobb lesz, ha felkészítem magam egy jó kis játékra. Legalábbis a mosolya erre enged következtetni, és ha már így alakult, akkor benne is leszek ebben a játékban.
          - Nos, így végiggondolva ezeket az érveket, úgy gondolom, hogy még mindig esélyes az, hogy valaki elviszi az egyik képet. Elvégre egy kezdő, ám tehetséges festő kezdeti munkái a későbbiekben sokat érhetnek. És tapasztalatom szerint van elég botor ember a világon, akik meg is próbálják.
          Még akkor is, ha tényleg nagyon szürreális a tény, hogy egy ennyire telezsúfolt helyen valaki megpróbáljon elemelni egy képet, a lehetőségét sohasem zárnám ki. Ahogy látom, az auror kolléga viszont nagyon is megtette ezt. Hát, nem nekem kell majd felelni azért, ha a számításaival ellentétben nekem lesz igazam. De ha nem ezért van itt, akkor miért?
          - A kérdésem továbbra is fennáll, ha már volt ilyen kedves és kikerülte. Miért vannak itt az aurorok?
          Kicsit felhúzom a szemöldököm. Arról nem volt szó, hogy ő is kérdezhet, de ha már így alakult, akkor miért ne. Egyelőre nincs senki, akit körbe kéne vezetnem, és a mellettem állóval való beszélgetés elég álcának bizonyul. Főleg, mivel egy festmény is van a közelünkben, és pont elég sűrűn pillantgatok oda.
          - Willow az unokabátyám. Talán ismeri?
          A család feketebáránya, akit idén volt alkalmam személyesen is megismerni. Nem töltöttünk együtt sok időt, ezért nem is mesélt az ismertségéről, de ahogy láttam rajta, nem különösebben volt olyan férfi vagy nő, aki igazán közel került volna hozzá. Senkit sem emelt ki, de abban a néhány órában nem lehet bepótolni annyi időt, amennyit mi elmulasztottunk. Azóta pedig nem is beszéltünk, pedig lassan fél év el is telt.
          - Jól tudom, hogy most a Roxfortban tanít?
          Még a nyáron olvastam a hivatalos tanárlistában, de a Próféta híreinek a felét nem hiszem már el. Azóta nem is olvasom, hogy megkezdtem a felsőoktatási tanulmányaimat.
          - Megtudhatom, hogy milyen kapcsolatban van vele?
          Elmosolyodom, kicsit áthelyezem a testsúlyom a másik lábamra, majd végignézek a termen, amíg a válaszára várok. Az emberek elég sűrűn cserélődnek, és eddigi tapasztalatom alapján nincsenek olyan sokan, mint amennyien kellene, hogy legyenek. Talán nem volt elég nagy hírverés a kiállítás körül. Vagy csak talán nem szeretnek kiállításokra járni? Akkor talán felesleges lesz bármilyen művészeti ágon próbálkozni. Elszomorít, ami talán látszik is rajtam, de hamar túllendülök rajta, és inkább arra figyelek, ami előttem áll. Ha ebben az országban nem, akkor talán máshol megbecsülik majd a munkám.

[Esmé Fawcett]

Esmé Fawcett

>>viselet<<

Nincs ellenemre, hogy bármilyen rendezvényt kelljen biztosítanom. Bár a Varázsbűnüldözési kommandót is mozgósíthatnák ilyen mezei feladatokra, meg tudom érteni, hogy jelenleg miért döntöttek magasabb szintű védelem mellett én pedig ilyen esetben nem kérdőjelezem meg a parancsot. Megérteni azt is meg tudom, hogy ez remek gyakorlás újoncainknak, de ingadozó színvonalú teljesítményük már kevésbé. Ha van valami, ami ebben az egészben zavar az tulajdonképpen az, hogy bébicsőszködni is kell a tejfelesszájúakkal kicsit. Ezért nem lep meg sőt némi derűvel is eltölt, amikor az egyik, igaz más jellegű, de mégiscsak szintén szolgálatot ellátó leányzó lép hozzám kérdéseivel. Ugyanakkor, hogy érdekesebb legyen a  dolog, egy kis játszmába kezdek. Persze nem csak az unottság miatt, hanem azért is, mert az ördög sosem alszik, ahogy a gyanúm sem. A hölgyemény bizalomgerjesztő sőt tekintetet megragadó jelenség és kedvesen tette fel a kérdését, de ez még nem ad okot mélyebb bizalomra. Kérdésének természete éppúgy lehet gyanút keltő puhatolózás, mint egyszerű érdeklődés. Ezért is figyelem kíváncsian a válaszát. Ha ártatlan az majd kiderül, ha nem... nos, érdemes az ellenséget közel és szem előtt tartani. - Helyes okfejtés. - bólintok szavaira. - Bár nézőközönség szeme előtt egy műalkotást elemelni közelít a tökéletes bűntény felé. Vannak simlis alakok akik bármit elemelnének, például ott is egy. - intek apró, laza mozdulattal egy fura (enyhén ízléstelen) "eleganciával" öltöző mágus felé, aki igen fixíroz egy képet, ujjait megfuttatva a kép keretén is. - Ugyanakkor Tüskés Bill az én informátorom, tudja, hogy ha itt valaminek lába kél, azt nem köszöni meg. - önkéntelen reakcióként is megropogtatom kezem bütykeit. - Bizonyára olvas médiát, vagy hall másokat beszélgetni. Ennek tükrében feltételezem tudja, hogy a világunk kényes egyensúlya még nem állt helyre és jó pár közveszélyes ember került szabadlábra. - közben elhaladunk egy festmény mellett, melyre azért vetek egy pillantást, mint minden alkotásra s enyhén megrökönyödve észlelem, hogy az imént jól öltözött hölgy a képen kezd egyre illetlenebb lenni, mire megköszörülöm a torkom, majd a mellettem sétáló tekintetére koncentrálok inkább, elvégre hozzá beszélek. - Innentől kezdve a mágusvilág minden nagyobb összejövetele nagyobb védelmet igényel. Itt például sok fiatal van, mi lehetne jobb csapás családokra, mintha ifjú tagjaikat támadják? - tárom szét kissé karjaimat, majd folytatjuk az eszmecserét. - Igen, még a Godrikról. - válaszolom meg a kérdését, majd a következőre bólintok. - Igen, ez így igaz. - a nyomozásaim egyike visszavitt a Roxfortba idén, így erről volt alkalmam meggyőződni. - Nos, mint mondtam, az akadémiáról ismerem, ahol volt szerencsém a társaságában is kirúgni párszor a hámból. - elmosolyodom, hogy milyen szofisztikáltan is fogalmaztam meg azt az időszakot, amit az akadémián egyfajta nagy sötétségként éltem meg. Enyhe, hogy kirúgtam a hámból. Inkább kirúgtam a ház oldalát az esetek többségében. - Persze azóta is előfordult már, hogy leültünk egy pohár italra, de nem mondanám, hogy rendszeres kapcsolattartás jellemezné ismeretségünk. - teszem még hozzá, míg én is az emberek felé is fordítom a figyelmem. Gyakran cserélődik a nézőközönség, de van, egy-két alak, aki mintha állandóan erre őgyelegne. És nem az én embereim. Gyanús...

Reginald Cobham

~set~

          Szélesen mosolygok, mikor a varázsló felé mutat, akinek a tökéletestől nem is lehetne messzebb az öltözéke. Nem vagyok egy nagy divat szakértő, de a padlizsán lila talárt felölteni a neonzöld nadrághoz nem éppen az, amit bárki elfogadna normális viseletként. Elnevetem magam a név hallatán, és ez a nevetés sikerül annyira hangosra, hogy a körülöttünk állók felfigyeljenek rám.
          - Sajnálom, tényleg, de ez a név… - Veszek néhány mély levegőt, és aztán folytatom. – Szóljon Tüskés Billnek, hogy ha legközelebb nem beépített emberként van jelen egy ilyen eseményen, akkor próbáljon valami kevésbé feltűnőt felvenni.
          És végre eljutunk addig a pontig, amikor is kiderül, miért kell ennyi aurornak itt lennie. Bevallom, nem követem napi szinten az eseményeket, nehéz lenne a mugliknál és a varázslóknál is tartani a tempót, de a nagyobb eseményekre odafigyelek. Mint az azkabani szökések is. Feltűnik, hogy elkalandozik az egyik kép előtt, mire rászólok, hogy ideje lesz visszaöltöznie, de szerencsére ezt sikerül annyi idő alatt megtennem, hogy ne tűnjön fel, és már úgyis megyünk tovább. Nem tudom miért, ez a kép elsősorban a kéjenceknek és a kielégítetleneknek ragadja meg a fantáziáját.
          - Értem, és a főnökei úgy gondolták, hogy ez elég nagy esemény már ahhoz, hogy biztosítsák több aurorral is, de nem elég nagy ahhoz, hogy profikat küldjenek. Úgy értem, magán kívül profikat.
          Hogy véletlenül vagy szándékosan rontottam el és kellett korrigálnom, azt rá bízom, de elmosolyodom. Megállítom az egyik festmény előtt, ami egy áriázó nőt ábrázol, aki éppen elvesztette a hangját, szerencsére, különben nem lehetne megmaradni ebben a helyiségben.
          - Örülök neki. Az unokabátyám elég nyúzottnak tűnt mikor találkoztam vele, és remélem, hogy minden rendben lesz vele. Apámtól nem sokat hallottam róla, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz, mint amilyennek a családom beállítja.
          A többibe nem akarok belegondolni, főleg mert nem akarok egyikük felett sem ítélkezni azzal, hogy komolyabban belegondolok abba a „kirúgni párszor a hámból” dologba. Biztos vagyok benne, hogy az unokabátyám néha még most is kirúg a hámból. Viszont nem kerüli el a figyelmem az, ahogy más embereket figyel, és ezért veszem észre egyik iskolatársam integetését.
          - Elnézést, ha megbocsát egy pillanatra, kisegítem az ott integető kollégámat. Hogy addig se unatkozzon, kap tőlem egy feladatot. Mit ábrázol az a kép, amihez odamegyünk?
          Elindulok egy meglehetősen szokatlan kép felé. Az hogy szokatlan nem is kifejezés, mivel a mozgás miatt nem lehet megmondani pontosan mit is ábrázol, viszont abban a pillanatban, hogy megáll, a ’köd’ is eltűnik, így látható a Roxfort képe. A festőre nagy benyomást tett, olyannyira, hogy egy új módszer kifejlesztésének első darabja lóg a falon. Ha valaki rosszra készül a képpel kapcsolatban, mondjuk el akarja lopni, akkor a kép megváltozik, és a lerombolt kastély képét mutatja. Csodálatos, majd szeretném én is megtanulni ezt a technikát, ha elfogadják.
          Tíz perc elteltével indulok vissza Reginald felé, de valamiért megtorpanok a terem közepén és az éppen érkezők felé fordulok, akik becsukják az ajtót, majd rövid időn belül füst kezdi ellepni a termet. Hallom, ahogy a kiindulási pont közelében lévők összeesnek, mert nem volt idejük elővenni a pálcájukat. A felsőmet az orrom elé húzom, hogy minél később lélegezzem be az anyagot, majd keresni kezdem azokat, akik ezt tervelhették ki. És még valakit, de ő eltűnt onnan, ahol hagytam.

[Esmé Fawcett]

Esmé Fawcett

>>viselet<<

- Az alvilág kitermeli a maga jellegzetességeit, annyi bizonyos. - hagyom, hogy kiszórakozza magát a néven. - De egy-egy vicces név veszélyeket is rejthet. - teszem még hozzá, mert a testi jellegzetességeken alapuló, többnyire gúnyolódó becenevek veszélyes alakokat takar nem egy esetben. Bár a Tüskés pont nem az szerencsére. - Nála az lenne a feltűnő, ha nem lenne feltűnő. - utalok ízlésesnek nem mondható szerelésére finom félmosollyal az arcomon, majd utána ittlétünk okát is tisztázom. Ha már erre volt kíváncsi, hát megkapta a választ. Nem olyan óriási titok és az aktuális történések tükrében kikövetkeztethető a dolog. Bár talán jobban tudnék a beszélgetésre koncentrálni, ha a műalkotások nem akarnának kacérkodni, vagyis egy közülük, de összeszedem minden hidegvérem és inkább a jelenre, na meg bájos társaságomra koncentrálok. - Nocsak kisasszony... kegyed bájos jelenségének is megvannak a tüskéi, akár egy rózsának. - szalad fel a szemöldököm mondandója hatására. - De nincs szükség az enyhe eufemizmusra sem, inkább abban reménykedem, hogy meg tudom majd esetleg győzni az ellenkezőjéről. - lehet játszadozni, pengeváltásokkal puhatolózni, csakhogy ebből a "pengekötésből" most kibújok, inkább "ütéssel" élek, ha a vívás nyelvén akarom megfogalmazni gondolataim. - Egyáltalán nem tartom rossz embernek. És abban is biztos vagyok, hogy meg tudja oldani a gondjait. - nem vájkálok mások életében, családi életében meg végképp, elég nekem mindaz, amit ilyen téren megkapok a nyomozati ügyekből. Azonban ez a kérdéskör elegendő volt ahhoz, hogy tisztázzam magam előtt, Esmé minden bizonnyal az, akinek mondta magát. - Csak nyugodtan. Bár élvezem társaságát, a világért sem akadályoznám a kötelességében. - bólintok kijelentésére, hiszen végtére is mind a kettőnk esetében van annak célja, hogy itt vagyunk. Én a magam részéről a mazsolákat leváltottam a teremből, most nekem kell figyelni. Tekintetem körbehordozom s elsőre szokatlant nem is észlelek, nincs változás az eddigiekhez képest. Hacsak... igen, Bill elindul felém s én is arra kezdek haladni, nem határozottan, csak az érdeklődőkkel sodródva. A képek felé is tekintek, de periférikus látásomból nem engedem ki Bill alakját s amikor egy szokatlan mozdulatot tesz, már konkrétan felé is nézek, hogy lássam a pánikot az arcán, majd dehoppanál. - Earsling... - mormolom el a szitkot fogaim között, míg ingujjamból előcsúszik pálcám. Baj van. Ezt már most tudom s mire kézben a pálcám, egy ajtó csapódik, újabb szilánkos hangú pukkanás, majd füst kezd terjedni. Válaszadásra gondolkodási idő nincs, szemem gyorsan pásztázza a termet, felmérve a pillanatnyi viszonyokat. Káosz. A füst gyorsan terjed, egyre feljebb száll, mágusok és boszorkányok esnek össze. Egy nonverbális varázslat és a buborékfej bűbáj gondoskodik róla, hogy a füsttől megkíméljem magam. Eredeti funkciója a víz alatti légzés, de ide is be fog válni. A következő lépés, hogy újabb bűbájjal zárom a terem összes ajtaját. Se ki, se be, a pánik nem terjedhet tovább és a támadók sem akciózhatnak a termen kívül, meg sem lóghatnak. A kezdeményezés azonban egyelőre az övék, így mást nem teszek, csak az egy másodperce felém vörösen villanó ruházat, vagyis Esmé irányába lódulok meg gyorsan, hogy megragadjam karját. - Nyugalom, Reginald vagyok! - kissé tompán, de a varázslat burkán túljut a hangom s remélem nem fog pánikolni, de ő is kap egy ilyen szép kis levegő "buborékot", hogy a füst rá se hasson. - Jöjjön, húzzuk meg magunkat! - a füst korlátozza a látást, de megjegyeztem, hogy innen nem messze egy szobor és a fal között akad elég hely. Remélem követ és ott kötünk ki mind a ketten. Ha igen, akkor folytatom. - Egyelőre nem tudjuk, hogy kikkel és hány alakkal állunk szemben, vagy, hogy mi a céljuk. Legalábbis én nem, az informátorom elmenekült. - tekintetem az övét keresi. - Amíg nem tudok kicsit többet, minden akció vakmerő és veszélyes lenne. - nem, ez nem az a pillanat, amikor neki lehet rohanni bárkinek, vadul szórva az ártásokat. Taktikusan kell gondolkodni, mindenek előtt pedig információk kellenek. - Kegyed tud, vagy látott valamit? - engem pont Bill kötött le, lehet ő tud valami információval szolgálni. Az ájuló "közönség" részéről sokra nem számíthatok. Akárhogy is, remélhetőleg a támadó vagy támadók szándéka hamarosan csak tisztább kell, hogy legyen, ők sem tétlenkedhetnek.

Reginald Cobham

~set~

          Az élet kiszámíthatatlan, és hogy mennyire az, azt leginkább a saját bőröm tapasztalom most meg. Nem értettem az aurorok jelenlétét, hiszen ez csak egy iskolai kiállítás. Igaz, minden kérdésemre választ kapok a vezetőjüktől, és pont ezért alakul úgy, hogy rájöjjek, maga a Minisztérium sem gondolja komolyan, hogy itt bármi is történhet ma este. Pedig mekkorát tévednek. Úgy tűnik, van itt valami, vagy valaki, aki fontos lehet, de én nem látok ilyen személyt. Kisegítem iskolatársamat azzal, hogy elmondom, a Roxfortos kép titkáról, amit lehet. Ezzel nagyon felkeltem a kérdéses úriember figyelmét, át is ad nekem egy névjegykártyát azzal az üzenettel, hogy vegye fel a készítő vele a kapcsolatot, mert szeretné támogatni ezt a technikát.
           Örülök, mert ez jó lehetőség nekem is, bár a kiadó mellett nem hiszem, hogy lenne lehetőségem mással is foglalkozni hivatásszerűen. Igaz nincs sok megbízásom még, de a suli mellett nekem ez így is bőven elég. Elindulok vissza Reginaldhoz, de eltűnik, az ajtó bezárul, az emberek pedig hullani kezdenek, mint a legyek. Látok néhány férfit olyan ruhában, mint a mi egyenruhánk, de ők biztos nem az iskola diákjai. Az egyik kiszúrja, hogy őt nézem, miközben a szám elé veszem a ruhámat, de a füst rám is kezd már hatással lenni.
            Amennyire tudok, bizonytalan léptekkel, de hátrálok, közben pedig nem veszem le a szemem az alakokról. Kettő pont a Roxfortos kép felé indul meg, de nem azt akarják, hanem valami mást. Szobrok vannak még ott, a nagylelkű mecénás, és… és az elmém lassan kezdi elhomályosítani valami, amit valószínűleg a ködnek köszönhetünk. Sikítok egy kisebbet, mikor megérzem valakinek a kezét a karomon, de aztán felismerem az aurorok vezetőjének hangját. Aztán hamarosan már elmúlik a köd, Reginald pedig átvezet rajta valahova.
           - Én négy embert láttam, aki az egyenruhánkat viseli, de nem tanulnak az iskolába, külsősöket pedig nem kértünk meg a közreműködésre.
           Hirtelen csak ennyi jut eszembe, arról fogalmam sincs, hogy mit kereshetnek itt. Ahogy partnerem mondta, ez nem egy olyan jellegű kiállítás, ahol valami nagyon értékeset el lehetne lopni, kivéve, ha a jövőből jött vissza. De nem hiszem, hogy valaki képes lenne ilyenre. Sikeresen elfojtok egy köhögést, de nem tudom meddig, és ha előtörne belőlem, akkor hamar lebukhatnánk. Gyorsan gondolom végig, amit még néhány pillanattal korábban láttam.
           - Az egyikük felém indult meg. Szerintem nem számítottak rá, hogy magánál lesz még valaki, mikor belépnek a helyiségbe. Remélem, nem kezdenek majd a keresésembe, és elhiszik, hogy összeestem.
           Aggódva nézek társamra, mert ott van a lehetősége, hogy mégsem. Akkor ha eloszlatják a ködöt könnyen rájöhetnek, hogy nem hatott rám a köd, még akkor is, ha odafekszem valahova, és úgy teszek, mintha aludnék. Kivéve, ha Reginald elkábít. Határozottan nézek rá, és a tekintete miatt beugrik még valami.
           - Emlékszel a képre, ami felé mentem? Talán azt akarják, vagy… - Eszembe jut a névjegykártya. Még mindig a kezemben szorongatom. – Ismersz valakit, akit Marcus O’Toole-nak hívnak, és valószínűleg műkincs kereskedő vagy van galériája. De ez még nem jelenti azt, hogy ő is a célpont.
           Az eddigi határozottságom, azonnal szertefoszlik, helyét a kétségbeesés veszi át. Hol vannak a társai? Tud kommunikálni velük, vagy ketten vagyunk legalább négy ember ellen? Igazából ő lenne egyedül, mert párbajozási képességem nem a legtökéletesebb, de megvédeni azért meg tudnám magam, ha szükséges.
           - Mit csinálunk most? Valahogy el kéne tűntetni a ködöt, vagy legalábbis megtudni, hogy mit akarnak az idegenek.
           Lépések zaja üti meg a fülemet. Kicsit hátrébb húzódok, ezzel nekidőlve a falnak mögöttem. A pálcám után kutatok, amit remegő kézzel veszek elő. Az ostromban is elmenekültem, vigyáztam a kicsikre, pont ezért nem tudom, képes lennék-e arra, hogy szembeszálljak az idegenekkel. Meddig is tart ennek a bűbájnak a hatása?
           - Reginald, mondd, mit tegyek?

A fülesek jónak bizonyultak, beütött a dolog rendesen. Éppen ezért küldtek tapasztaltabb rókát a fiatalokkal, hogy ha gond van meg lehessen oldani, emellet pedig, amit Esmé számára nem mondhattam el amikor élcelődött ezen, de egyfajta csapda és csali is volt a dolog. A parancsnokság nem akarta túlzottan erős jelenléttel megzavarni a támadók tervét így maradtak a korábban kidolgozott séma mellett és bíznak benne, hogy majd megoldjuk a helyzetet. A jelek szerint pedig ez nem is tartotta vissza a támadókat, ráharaptak a dologra és akcióba lendültek. Nekem pedig nincs más dolgom, mint megakadályozni amit csak lehet és legalább egyet fogságba ejteni. Zárom a termet, hogy némi lépéselőnyöm legyen amiről ők még egyelőre nem is tudhatnak s maguknak tulajdoníthatják ezt egyelőre. Ugyanakkor nem tudom megtenni, hogy ha már megpillantom a még mindig talpon lévő diáklányt, ne tegyek érte is valamit. Civil, de még hasznomra válhat. Amúgy is, a háború miatt ki tudja, hogy ki milyen rutinnal rendelkezik... - Akkor legalább négy támadó. Az egyenruha nem akadály, már mindenki padlót fogott. Jó eséllyel ránk is ezt hiszik. - összegzem neki suttogva a fedezékünkben, ahová húztam őt. Tehát a terem zárva, minden bizonnyal a mi éberségünkkel sem számolnak. Taktikailag jó a kétszeres embertöbblet ellen. Bárcsak Esmé se lenne civil... - Már a föld felé tartottál, amikor elhúztalak, szóval van rá esély. - ez kicsit árnyalja a képet. Több információ is van, amiket türelmesen végighallgatok, de közben egyik kezem tértágító búbájjal ellátott zsebemben is kutat. - Önmagában egy műtárgy sem olyan, hogy arra pályázzanak, ezt már beszéltük. - nem, ez valószínűtlen. A támadók félprofin láttak a feladatnak, nem úgy, mint korábban a halálfalók, akik sokkal durvább fellépéssel nyitottak és kisebb esélyt is adtak. Nekik nem a pusztítás a céljuk, viszont a pánikkeltés igen, illetve egy személy eltüntetésére kifejezetten alkalmas a helyzet. - Elsőre most nem rémlik, de nem kizárt. - nem megyek bele részletes fejtegetésbe, inkább a következő lépést tervezem meg fejben, de Esmé már kérdez is, mielőtt bármit tennék. - Te egyelőre még semmit, ha nem baj... az épséged prioritás. - nézek rá komolyan. - A köd marad amíg lehet, mert előnyös. - folytatnám, de halljuk a lépéseket s még jobban fedezékünkhöz lapulunk. Én közben megtaláltam amit kerestem, így a pálcám elteszem egyelőre. Esmé szavaira ajkaimhoz emelem ujjam, hogy most picit maradjon csendben. A léptek megállnak s tudom, hogy a velünk szemben lévő kiállító talapzat mögött van a delikvens. Esmé számára lefelé mutatok, hogy maradjon, majd ellopakodok a pódium körül. Öltözetem és cipőm talpa is ehhez lett kialakítva, minimalizálja a hangokat, a surrogást, mágikusan kezeltük, hogy hangtalanul mozoghassak, így kellő közelségből láthatom is az egyenruhás alakot, aki szerencsémre pont hátat fordít. Pár centire vagyok, így felegyenesedek egy pillanatra, csak addig, hogy az előtúrt mágikus fojtóhurkot nyak köré vessem, majd már a padlóra is kényszerítem a másikat tesi erőfölényem útján. Küzdene, de nem nagyon tud, a mágikus zsinór némaságot kényszerít rá, az erő és technika pedig agyi ütőereit szorítja el, hogy gyakorlatilag pár másodperc alatt elájuljon mert nem kap vért az agya. Testét közben úgy támasztottam, hogy ne tudjon zajt ütve kapálózni sem. Visszahúzom a fedezékünkbe magammal halkan és lassan az ernyedt tetemet. - Kötözze meg, legyen szíves. - adok át zsebemből némi mágikus béklyót. - Boka és csukló, szorosan. aztán a két csomót egymáshoz, hogy C-betűt formáljon a test. - nézek Esmé szemeibe. - Ugye megteszi? - időt nyernénk vele, az biztos. - A következőt fogjuk csinálni: kegyed itt marad és asszisztál, ha megkérem. Én pedig egyenként levadászom a maradék három delikvenst. - azt már hozzá sem teszem, hogy hasonlóan, csak előhúzom a pálcám. ~Homenum Revelio~ végzem el a varázslatot nonverbálisan, hogy számomra felfedje, ki és hol van még a teremben. Ennyi még belefér, de más, látványos külsőséget eredményező varázslat nem fér bele ilyen körülmények között. ~ nem három, hanem öt earsling... a fene! ~ morgolódok gondolatban, ahogy megmutatja a bűbáj, hogy hányan vannak még talpon. Ráadásul a jelek szerint valóban egy földön fekvő egyén elrablásán munkálkodnak, bár ahogy a mágikusan vibráló sziluetteket látom, meg is motozzák, vagy éppen kifosztják. Nem jó... egyikük nem messze egy festményt próbál leemelni, így gyorsan felé sunnyogok s őt is ugyan úgy kiiktatom. Négy-kettő, talán ez még jó lesz. Visszahúzom Esméhez. - Ugyan úgy, mint az előzőt, ha kérhetem. Köszönöm. - azért egy mosolyra még így is futja. - Még vannak négyen. Őket nem lehet egyenként lekapcsolni és mindjárt gyanút fognak, hogy a többiek hol vannak és végeznek áldozatuk elrablásával is. Egyszerre kell lecsapnunk. - várom, hogy mit szól hozzá, de remélem elszánta magát ő is a harcra. -Én nyitok, megpróbálom egy helyen tartani őket, aztán csak kábító átkot használunk. Élve kellenek. - magyarázok türelmesen. A bűbáj miatt még látom hol vannak, majd Esmé számára ujjaimmal némán számolok, háromtól, hogy aztán egynél felegyenesedjek. - Partis Temporus! - végzem el a varázslatot, egy hirtelen támadó tűzkörbe zárva a maradék négy támadót, akik a lángoktól meglepődnek, sőt, meg is rettennek s még nem is mérhetik fel, hogy milyen veszélyeket jelenthet ez rájuk. Egy pálcaintéssel oszlatom a füstöt, majd már röppen is az első kábító átok, de most Esmé-n is a világ szeme, hogy lekapcsoljuk a négyest.

Reginald Cobham


~set~

          Valahol szerencse, hogy a támadás következtében nem sikoltva rohangál fel-alá néhány ember. Ugyanakkor az a köd, ami ránk telepedett eléggé megnehezítette a dolgokat. És az sem tett jót, hogy talán rajtam kívül nem volt más, aki segíteni tudott volna auror társamnak. Nem tudom, hogyan tudnék a legtöbbet tenni, ezért igyekszem csak kevésbé láb alatt lenni.
          Az viszont adhat valamekkora előnyt, hogy ájultnak hisznek. Nem is tudom, mivel kéne próbálkoznunk, de ennek kitalálására van itt valószínűleg Reginald. Figyelmesen hallgatom, kicsit jobban fülelve, mint általában, mert a buborék és a suttogás nem jó párosítás ilyen szempontból. De meg fogom oldani, mert segít az is, hogy valamennyire tudok szájról olvasni. Szóval maradnom kell, és meghúzódni.
          Most kicsit úgy érzem, hogy csak egy kolonc vagyok, és nem szeretek az lenni. Tenni akarok valamit, és nem tartani attól, hogy megtalálnak. De ha megszüntetem a buborékfejet, akkor padlón kötök ki, ahogy majdnem meg is történt. Kicsit puffogok magamban, hogy miért kell nekem ilyen helyzetbe kerülni, mikor meglátok magam mellett egy árnyat kitűnni a ködből. Túl közel van, hogy elsőre felismerjem, ezért meg is rémülök, hogy talán lefüleltek. Már kiáltanék, és távolodok a pódiumtól a pálcám után kutatva, mikor felismerem az egyenruhát, és a hozzá tartozó arcot. Ettől megnyugszom kicsit.
          - Megölted? – kérdezem suttogva jól artikulálva.
          Hamar kapom a választ, bár kicsit másféle módon, mint ahogy számítok rá. Bólintok egyet, jelezvén hogy tudomásul vettem az instrukciókat. Elveszem a zsinórokat, a pálcámat visszacsúsztatom a helyére, majd nekiállok a kötözésnek. Közben azért igyekszek figyelni a Reginaldra is, ezért áll meg a kezem, mikor meglátom, hogy valójában még öten vannak. Szintén tátogva kérdezem csak.
          - Fogsz boldogulni egyedül?
          Talán hangosabban kellett volna kérdeznem, vagy nem annyira kételkedve, mert egy szemvillanás alatt eltűnik. Addig én befejezem a kötözést, kicsit forgatnom is kell, hogy a kért C-betű alakját elérje a test. Aztán kicsit odébb csúsztatom és egy kiábrándító bűbájjal el is tüntetem. Éppen végzek csak, mire megjön a következő.
          - Vigyázz magadra! – suttogom.
          A kezem már gyorsabban jár, mint az előbb, majd újra társam felé fordulok. Lázasan gondolkodik valamin, ami talán a megoldás lehet. Mosolya révén én is elmosolyodom. Ez oldja kicsit a hangulatomat, már nem szorongok annyira, és a kétségbeesésem is kezd elmúlni. Nem sokáig. A terv kicsit rizikósnak tűnik, ahogy kirajzolódik előttem, és ennek következtében földbe is gyökerezik a lábam. Nem voltam soha jó párbajozó, ez talán családi vonás.
          A történések aztán pillanatok alatt felgyorsulnak. Még igazából átgondolni sincs időm, mire elhangzik az első bűbáj, aztán a második, és tisztulni kezd a levegő. A pillanat elszáll, amit a meglepetés ereje okoz, megszüntetem a buborékfej bűbájt, aztán egy pillanat alatt állok fel, és küldöm az első kábító átkot.
          Aggódok a műtárgyakért, nem akarom, hogy egy harc során sérüljenek meg vagy menjenek tönkre, de ha nem akarunk kellemetlen helyzetbe kerülni, akkor most kell cselekednünk.
          - Stupor! – Kezdem el lövöldözni össze-vissza az átkokat.
          Némelyik visszapattanva találja csak el a célpontot. Aztán ráteszem a kezem Reginald kezére.
          - Az utolsót én szeretném.
          A határozottságom egy pillanat alatt tér vissza, mikor meglátom, hogy a szeretett ruhám, elszakadt. Nem azért, mert meg lehet javítani, de az már nem lesz olyan. Ez a szövet akkor is sérült lesz. Egy Capitulatus-nak köszönhetően kirepül a delikvens kezéből a pálca. Mire odaérek a tűzgyűrű is elmúlik, én pedig csak szimplán egy jobb egyenessel eltöröm az orrát.
          - Megérdemelted, te szemétláda!
          Még egyet adnék, de mikor meglátom sérült kezemet inkább lemondok róla. Otthon majd meggyógyítom, ha addig nem veszi senki kézbe. Mert ahogy nézem, az itt lévők egy részét nem ártana, ha látná egy medimágus.
          - Akkor ennyi volt? Feladat teljesítve? Mindent megcsináltunk?
          Egyenesen társam felé fordulok, és feloldom a kiábrándító bűbájt a két megkötözöttről. Nem túl egyszerű volt ez így? Tényleg ennyire amatőrök lettek volna?

[- Nem.]

Biztosra veszem, hogy egyes emberek agresszív állatnak minősítenének, pedig csak szeretem a munkám és megvannak a sajátos kis fölfogásaim, vagy módszereim. Nem lelem örömömet senki bántalmazásában, de ahhoz, hogy az ember ezt a munkát végezze, el kell fogadnia, hogy bizonyos keretek között a cél szentesíti az eszközt. Én pedig szeretek félig-meddig mugli módszereket is bevetni kreatívan, hogy meglepetést és váratlan fordulatokat idézzek elő az ellenfelek számára. Többnyire be szokott jönni s most is ez történik, így már legalább egy embert fogtam magunknak. - Nem. - rázom meg a fejem kérdésére. - Csak elájult, az agyi vérkeringését szorítottam eszméletlenségig. - fedem fel a dolgot kicsit Esmé előtt, hogy megértse, mi történt. Keresztfojtás mindig hasznos és halál nélkül is használható. Utána azért megadom az instrukciót, hogy mivel is tudja magát hasznossá tenni. Első körben nem mertem volna őt mély vízbe dobni s ez még érvényes is marad, mert úgy számolok, hogy az információja pontos volt... - Fogok, ez a dolgom. - villantok egy mosolyt és fűzök mellé egy apró kacsintást is, majd feladatom után nézek. - Inkább rád vigyázok, rám annyira nem kell. - teszem hozzé, majd biztos ami biztos, az utolsó hullám előtt ellenőrzöm a termet. Hiba volt arra az előfeltételezésre támaszkodnom, hogy Esmé pontosan mérte fel a létszámukat mert művészként a látása ilyesmire jobban rááállt. Hibáztam, de szerencsére nem végzeteset. Ezt még bőven lehet korrigálni, de így kicsit nehezebb lesz a feladat s elkerülhetetlen, hogy Esmét aktívabban be ne vonjam, mint eredetileg terveztem. Kettőt magam is elintéztem volna, ő csak fedez, de ennyi emberrel már nem kockáztatok most. Szóval vázolom a dolgot és már cselekedek is, mert nincs sok időnk erre. Lehet neki új és mély víz tényleg, na meg gyors, de vagy felveszi a ritmust, vagy a táplálékláncban alulra fog kerülni. Ő akart segíteni. Gyors, pörgős küzdelem jön, ami kifejezetten eredményes, már-már túl könnyű. - Ez egyáltalán nem jó ötlet. - de tekintetének hatására azért csak intek a fejemmel, hogy menjen, viszont szóbeli engedélyt nem fogok erre adni. Nem lenne ildomos, inkább úgy teszek, mintha magától cselekedne harc közben. Azért meg kell hagyni, jól elrendezi a dolgot és még így is igazi nő tud maradni, ha már a dolog tétje leginkább egy szakadt ruha. Már a körben fekvőknél is vagyok, hogy egy-két pálcaintéssel kötözött sonkává avassam őket. - Incarcerandus... - ez már csak rutin, most már nincs miért manuálisan végezni ezt a munkát, így könnyen megoldom, majd Esméhez lépek. - Sajnálom a ruhád... mutasd csak a kezed? - figyelek fel a rendellenességre, amit nem túl szakszerűen bevitt ütése okozott s a korábbi szolgáltai- és harctéri rutint kiaknázva egy megfelelő varázslattal visszaállítsam testi épségét. Ennél komolyabb dolgokat is kellett már ellátnom, magamon is, nem nagy gond. Azt már észre sem veszem, hogy az enyhe aggodalom és törődés mellett tegezni is kezdtem a lányt. - A harc ennyi, de munka még lesz bőven, igaz, az már nem lesz a kegyed feladata, hanem a hivatalos szerveké. - felelek kérdésére bólintva. Nem volt vészes akadály, de ezt annak köszönhetjük, hogy az emberrablók túlzottan biztosak voltak tervük sikerében és nem számítottak olyan jelenlétre, mint mondjuk az enyém. Rutinos auror nélkül máshogy nézett volna ki a dolog, de őszintén szólva ezek a nyikhajok egy komoly halálfaló akciónak a nyomába se értek így nem jelentettek óriási akadályt sem. - Igazán nagyra értékelem a segítségét és őszintén köszönöm. - mosolygok rá újfent, majd pálca intéssel nyitom az egyik ajtót és a szomszéd teremből áthívom két növendékünk. - Will, te szépen fogod magad és megnyugtatod a többi vendéget a termekben, hogy itt nincs semmi komoly probléma, csupán némi fennakadás, ami hamarosan elhárul. - a srác távozik is, majd a lányhoz fordulok. - Sonja, gyakorolhatod az eltakarítási protokoll végrehajtását, mert most hoppanálsz a parancsnokságra és elindítod a folyamatot. - látom, hogy kissé határozatlan a lány, mire most nem szidalmazok, csak segítségére sietek. - Kollégák, akik beviszik az elkövetőket, egy kár szakértő a megfelelő csoportból és legalább két medimágus. - mikor bólint, hogy most már rémlik a lista, akkor intek, hogy menjen, én pedig Esméhez fordulok. - Ha bármiben szolgálatára lehetek, csak szóljon. Remélem nem érzi rosszul magát. - egy ilyen helyzet azért nem mindig hat jól az emberre. - Ha a jövőben bármikor segítségre van szüksége, bátran keressen meg, a mai alkalom után mindenképpen jövök eggyel. - jelentem ki.

Reginald Cobham


~set~

          Örülök, hogy véget ér ez a rémálom. Amilyen jó ötletnek gondoltam ezt a kiállítást az elején, annyira rossz ötletnek tartom most. Ha nincs a Minisztérium, és az aurorok, akkor ki tudja mi lett volna ennek az egész helyzetnek a vége. Talán sokkal súlyosabb, mint most. Akár el is rabolhattak volna valakit. Belegondolni is rossz.
          A mondás viszont igaz, mindig tanul valamit az ember, és ennek a legjobb példája a mai nap. Nem vagyok jártas mugli módszerekben, de jó hallani, hogy más igen. Nem hiszem, hogy valaha én élni fogok ezzel, de azért nem árt, ha tud róla az ember lánya. Ha esetleg alkalmazni kéne valakin.
          Hálásan mosolygok Reginaldra, amiért engedi, hogy önkényeskedjek. Ha esetleg vallomást kell majd tennem, mert miért ne kéne, akkor ezt a részt tuti kihagyom, és majd valahogy úgy hozakodok vele elő, mintha egy akciófilmbe illő jelenet lett volna. Persze nem eltúlozva, mert akkor azonnal rájönnének a turpisságra. Csak úgy, hogy kedves auroromnak ne essen bántódása.
          Ép kezemmel a sérültet fogom. Nem akarom, hogy sajnáljanak, mert akkor azonnal meg is bánom majd a tettem. Örülök, hogy a többiek is elfogásra kerülnek. Így nem kell aggódni azért, mert valaki bosszút áll a másikért, vagy kiszabadítja vagy bármi hasonló. Sóhajtok egyet megkönnyebbülésként, aztán sziszegve ugyan, de elmosolyodom, mikor közelebb lép hozzám.
          - A ruha csak egy anyag. Meg lehet javítani, de tudom mennyit dolgoztak vele a készítők, ezért nem hagyhattam annyiban.
          Megemeltem kicsit a kezem, hogy jobban szemügyre tudja venni. Nem igazán van mit, nagyon csúnya, de nem halálos. Nem merek odanézni, mikor néhány kisebb csontom a helyére csúszik, és szinte teljesen el is tűnik a sérülés. Az arcomon szétterül egy mosoly, ahogy megmozgatom a kezem.
          - Nagyon köszönöm. Ez most életmentő volt.
          Dolgozni akartam még egy kicsit miután innen hazamegyek, akármennyire is későn lesz az. A határidők nem tolódnak el, nem adnak haladékot, szóval minden perc számít. De azt hiszem, a mai nap után inkább alszom egy jó nagyot.
          Bólintok egyet, és elmegyek egy körre, hogy megnézzem a képek és szobrok rendben vannak-e. Ha nem, akkor a végén még megtaposom az egyiket, csak a miheztartás miatt. Azért mert művészek vagyunk, még nem olyan nyámnyilák, mint ahogy feltételezik rólunk. Legalábbis nem mindenki.
          Hallom, ahogy máshoz beszél, mikor megfordulok, akkor látom, hogy csak két kollégájához. Gondolom nekik is rossz lehetett, hogy nem tudhatták mi történhet itt benn. Mire végigérek a termen, pont ő is végez az instrukciókkal.
          - Ha tudtam volna, hogy ennyien vannak itt, akkor elgondolkodok, hogy ki a valódi vendég – mosolyodom el, aztán sóhajtok. – Akármennyire is úgy tűnik most, az életem valójában nagyon unalmas, nem szokott semmi sem történni velem.
           Nagy általánosságban tényleg nem, de hát ki tudja. Néha előfordulnak dolgok, olyankor pedig nem olyan kicsik, de akkor sem lényegesen említhetők. Bár a mai napot is ide sorolnám, valaki biztos vitába szállna velem, ha azt mondanám, hogy nem is annyira lényeges.
          - Keresni foglak. De nehogy azt hidd, hogy valamivel is tartozol. Örülök, hogy segíthettem, hiszen így együtt éltük túl ezt a mai napot. Ki tudja mi lett volna, ha nem mented meg az irhám az ájulástól.
          Azt hiszem, ezt te jobban tudod, mint ahogy én.
          - Inkább én vagyok hálás, amiért itt voltál. Akármilyen okból is.
          Lassan megérkezik a felmentő sereg, akik ide lettek rendelve. Örülök neki, így le tudok picit ülni, és szusszanni egyet. Azt hiszem, jól esne egy kis kávé is vagy nyugtató tea. És akármi is lesz majd a továbbiakban, az már biztos, hogy soha nem felejtem el ezt az estét.

Köszönöm a játékot.