|
|
« Dátum: 2015. 03. 01. - 09:13:18 » |
0
|
Az egyetlen üzlet, ahol koboldok által készített, különleges mágikus képességekkel bíró ékszereket is forgalmaznak, igaz, limitált számban és csillagászati összegekért. Egyébiránt egy egyszerű, csupafény-csupaüveg ékszerbolt, melynek kirablása szinte lehetetlen. Mindenki tudja viszont, hogy a koboldok mennyire háklisak a saját kezük munkájára, így innen vásárolni nehéz dolog, de mindenképpen megéri - ezekben a zord időkben lehet, hogy pont az a tenyér nagyságú, fehérarany foglalatú türkizmedál menti majd meg az életed...
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2017. 06. 05. - 10:59:39 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
Tegnap kaptam kézhez Miss Montrego levelét. A március 13-a helyett, egy nappal korábban szeretett volna találkozni. Valójában nem is reménykedtem benne, hogy komolyan gondolja a dolgot, így meg is feledkeztem róla – csupán a levél emlékeztetett az egészre. A patikában nyitottam a napomat. Már hétkor ott voltam, hogy Dean kérésének megfelelően elkészítsem a következő adag meghűlés elleni főzetet. Az utóbbi napokban ez fogyott a legjobban, talán a nagy esőzésekben többen áztak el a megszokottabbnál vagy – mivel eddig nem kereskedtem bájitalokkal és gyógynövényekkel – nem tűnt fel a márciusi nátha gyakoriságba. Ahogy elkészültem a főzettel és kiadagoltam a kis fiolákba, már mentem is ki a hátsó helyiségből a vásárlókat fogadó részre. Dean éppen ott ácsorgott a helyiség közepén, a kezében valami papír köteget szorongatott. Tőle nem messze állt Daniel a kezében egy csokor gyógynövénnyel. – Én megyek – mondtam és levettem a kötényemet. A pálcámmal ellebegtettem a fogasig. – Már megint valami butaságba készülsz keveredni? – érdeklődött Daniel és most egyenesen a szemembe nézett. Az öcsém már csak ilyen volt. Mindig túlféltett mindenkit a családból, de ezúttal nem válaszoltam neki. Megrántottam a vállamat és a kandallóhoz léptem. A kabátom ott hevert a fotelben, így azt is felkaptam és belebújtam gyorsan. – Elliot… – rohant utánam. – Itt van egy megbeszélt munkaidő. – Befejeztem a munkámat… de ha ez nem megfelelő válasz, akkor kiveszek a szabadságot erre a napra – válaszoltam és amilyen gyorsan lehetett beléptem a kandallóba. Nem akartam vitatkozni Daniellel, valószínűleg teljesen felesleges lett volna. A merev szabályok, amiket követni próbál, nem felelnek meg az én életstílusomnak. Ha teljesítem a kéréseiket és készen vannak a rám bízott feladatok igenis el fogok jönni és ez a jövőben is így marad. A vevőkkel úgysem nagyon engedik, hogy foglalkozzak, felesleges bent unatkoznom a négyfal között. Legutóbb is, mikor Deannel voltam kettesben – mert Daniel alapanyagokért ment – és amint betévedt egy vásárló, dühös lettem. A fickó tétován toporgott és nem akarta kibökni, hogy neki márpedig egy „férfiasító” főzetre van szüksége… Azon a napon elveszítettem a türelmemet – ami amúgy sem sok van – és közöltem vele, hogy semmi ilyesmire nem lesz szüksége, ha ezt még egyszer eljátssza. Dean az eset után megkért, hogy inkább maradjak hátul és főzzem a bájitalokat. Ezzel a részével jobban megvolt elégedve a munkámnak, így azóta is ott kuksolok mindennap, ha éppen nem gyógynövényeket gyűjtök. Csak nagyon ritkán kerülök kapcsolatba a vásárlókkal. A Dolce Vita Café kandallóján kilépve megcsata az orromat a frissen sült sütemény illata. Ha nem reggeliztem volna, nyilván hangosan fel is mordult volna a gyomrom. Talán még valami finomság belefér – gondoltam, miközben kiléptem az ajtón a híres Mágus Térre. A középen álló szökőkút mellett egy kis kocsiból fagyit árult egy furcsa boszorkány. Bibircsókos orra mellé ősz hajában lila-zöld csíkokat festett, amitől pontosan úgy nézett ki, mint az édesség, amit eladni készült. Bátortalanul ugyan, de megindultam az eladó felé. A kezemmel a zsebemben matattam, reméltem, hogy van nálam éppen elég pénz. Szerencsére jó néhány érme csörrent meg, így kissé felszabadultabban folytattam az utat, majd álltam meg az asszonyság előtt. – Jó napot! – köszöntem, ahogy megálltam a kocsi előtt. – Kedvesem! – visította éles hangon. – Pont jókor jött, most töltöttem fel a az „Édes tavaszi szerelem” és az „Első csók” ízeket. Nagyot nyeltem, ahogy végig mutatott a krémes zöld, majd lila fagylaltokon. Finomnak tűntek és valóban, ahogy megérkezett a tavasz, úgy a szerelmespárok is, mintha megszaporodtak volna. Itt is számos nő és férfi karolt egymásba, amint végig szelték a teret és be-betértek valamelyik üzletbe. Csak én álltam itt ilyen rohadt magányosan csókízű fagyikat bámulva. – Mindkettőből kérek… ugye nincs benne szerelmi bájital? – kérdeztem, de válasz nélkül szedett is. – Garantált minőség, kedvesem. Ne ettől legyen szerelmes! – csipkedte meg fájdalmasan az arcomat. Inkább hátrébb léptem tőle. Nem szerettem volna egy újabb nagymama tárgyalás áldozata lenni, ezért csak átnyújtottam a pénzt és meg sem várva a visszajárót, átvettem a tölcsért. Sietve vágtam át a szökőkút másik oldalára, ahol már nem láthatott meg. Vajon mennyit kell várnom? – gondolkodtam el. A még kissé fájos lábammal a macskaköveken doboltam. Első nyalásra úgy tűnt, hogy valóban nincsen semmi a fagyiban, csak rengeteg cukor és talán valami furcsa, ízesítésre készült bájitalt. Az orromban szinte éreztem a virágok illatát, ami tavasszal szokta megtölteni a levegőt – ezúttal erről lemaradtam, habár a sok eső miatt egészen gyorsan nőttek a növények. Talán csak nem figyeltem, hogy eddig nem éreztem meg vagy egyszerűen túlzottan is belesüppedtem a melankóliámba. Valami hirtelen nekem ütközött. Illetve a térdemnek – szerencsére nem a sérültnek – és azzal a lendülettel a fagyi kiesett a kezemből. Az egyensúlyomat sikerült megtartanom. Azonban kellett két perc, hogy felfogjam, egy kisfiú rohant nekem, aki eddigre már könnyes szemmel nézett rám. Észre sem vettem, hogy az édesség egyenesen a fején landolt. – Semmi baj! – próbáltam megnyugtatni. Akaratlanul is Amber jutott eszembe, aki a legkisebb fájdalomra vagy ijedtségre is könnyedén sírva fakadt. Úgy tettem, ahogyan vele szoktam, leguggoltam a gyerek elé és egy zsebkendővel megtörölgettem a haját és az arcát. – Nem történt semmi – folytattam halkan és kicsit rámosolyogtam. – Bocsásson meg, Thomas sosem néz az orra elé – jelent meg egy ingerültebb boszorkány. Biccentve jeleztem, hogy semmi gond. Közben azonban már a szemem sarkából láttam valamit közeledni. Reménykedtem benne, hogy Blaire Montrego az és végre leléphetek erről az enyhén túlzsúfolt térről és esetleg majd a „randi” végén vehetek magamnak egy újabb adag csók ízű fagyit. Ha már nem csókolózhatok, legalább ilyesmivel kényeztethetem magamat… – futott át rajtam az enyhén gúnyos gondolat.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #2 Dátum: 2017. 06. 05. - 21:56:55 » |
+1
|
zene: H- Perfect Timing - dress - And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time'~~ ❈ ~~ Jól esik a tavaszi enyhe meleg. Igaz, kell még a kabát, ám kilépve a Mágus-térre úgy érzem magam, mintha szinte újjá születnék. Mennyei pillanat, mikor a kósza szél az arcomba kap. Végre van pár nap szabadságom, mert volt ürügyem lelépni az iskolából. Igaz, holnapra terveztem eredetileg ezt a kis kiruccanást, ám mégis csak úgy hozta a sors -meg Mr. O’Mara baglya-, hogy ma intézem el a bevásárlást. Már be is jártam mind a tizenkét boltot, és elégedetten sétálok jópár szatyorral a kezemben, no meg persze a táskámmal a vállamon és ötször annyi galleonnal kevesebbel a kabátzsebemben. Ám ezt most kivételesen nem is bánom, mert ezer éve nem voltam így szabadjára engedve. Még a karácsonyi ajándékvásárlást sem tudtam normálisan kiélvezni, aminek fő oka nem meglepő módon persze a nagyra nőtt testvérem volt. Szóval kiélvezve a kapva kapott alkalmat és az ’én-időmet’ most széles mosollyal arcomon sétálok kényelmesen a szökőkút felé. Épp nem fogok késni ha minden jól megy. A távolból már messziről sasolom, hol is lehet Elliot, s mintha egy fagyizó szőke hajat pillantanék meg. Szőke volt eddig is? Nem, kizárt... az biztosan nem ő.. nem lehet. S mintegy alátámasztásként gondolataimra, odarohan az alakhoz egy kisfiú. Egyenesen a lábainak épphogy nem buktatva fel őt és tulajdonképp mindkettőjüket. Kuncogni kezdek az aranyos, szinte idilli kép láttán. Szép is a család... meg a kis gyerekek.. A férfi lehajol és elkezdi a gyerek fejéről a ráborult édességtől megszabadítani meg úgy ahogy lecsutakolni, amennyire lehet. Közben belép a képbe az anyuka is. Már csak az idilli csók marad el, a hangos nevetések és a tovasétálás. Ám erre abszolút nem kerül sor, mert most már tisztán veszem ki ezüstkék íriszeimmel, hogy ez bizony Lee... vagyis.. O’Mara. Fura még mindig így hívnom magamban. Mathias elmesélte a dolgokat, az újabb találkát és részben az ott történteket, de valamiért érzem, hogy elhallgat részleteket. Az újabb összefutás Elliottal így talán kapóra is jön nekem. Talán elkottyant némi részletet, hogy miben sántikál ő meg a bátyám. Mert érdekelne, ahogy az is, hogy miért nem habzó szájjal beszél manapság róla. Noha nem hiszem hogy nagy barátok lennének, de... meglep az új pálfordulás. Megtorpanva figyelem a férfit, aki a gyerekkel foglalkozik teljes odaadással. Fura bizsegés fog el a kép láttán. Mintha valami túl bizalmas szituációba kerültem volna. Meglep, hogy ennyire kedves is tud lenni. Talán már túlontúl az. Olyan, amilyen velem sosem volt. És sosem lesz. Súgja egy kis hang belül. Erre elbiggyesztem a szám. Kissé összébb húzom a vállamra terített kabátot és körbe nézek. Párocskák sétálnak jobb oldalt kirakatot nézegetve, és egy másik család babakocsit tologatva kissé odébb. Csak mi nem illünk ide. Mármint én meg Elliot. Mikor felpillant és rám tekint kihagy egy ritmusnyit a szívem. Arcomra pír ül ki, és lehajtom a fejem úgy indulok el. Nem tudom mi üt belém, de úgy érzem magam mint akit rajtakaptak valamin. Nevetséges. Cipőm egyenletes kopogására figyelek csak, s mikor már beúszik a szemeim elé a kisfiú barnásszőke haja torpanok meg. - Jó napot! - biccentek a nőnek kedvesen, majd a férfira tekintek. Kiszárad a szám ezért megnyalom és az ajkaimba harapok egy percre. - Üdv Elliot! - Végül a kisfiúra pislogok le. Leguggolok hozzá és előhúzok egy zsebkendőt a kabátzsebemből. - Helló kislegény! No, miért itatod itt az egereket? - Hangom tele van szerettel, ahogy a gyerekre figyelek. Hát láthatóan nem örült a fejére landolt édességnek, sokkal inkább kívánta volna ő is megenni azt, mint az ismerősöm. Hüppögve közli is ezt velem, amit nehezen értek meg. - Jól van no, semmi gond. Nézd csak itt van egy kis csodatallér. Szaladj oda a kedves boszorkánynénihez és kért tőle egy dupla adagot. Hozz egyet a mamádnak is! - Mondom, miközben letörlöm a gyerek kis pufók arcát, majd a kezébe nyomok egy galleon-t. A gyerek szipogva méreget engem meg a pénzt is, majd mosoly ül az arcára végre valahára és elszalad. Az anyuka már épp szabadkozásba kezdene, hogy nem kellene, de én felegyenesedve pillantok rá és vágom egyből azonnal rá a következőket. - Dehogynem, ragaszkodom hozzá, kérem! A vendégeim. - Elmosolyodom és ezzel lezártnak tekintem a kis malőrt és az interakciót. A kissé vizes BM-el kihímzett zsebkendőmet ujjaim közt szépen összehajtom és visszacsúsztatom a zsebembe, miközben a férfira pillantok. - Mehetünk? - S azzal el is indulok, remélve hogy követ. Mikor már fél méterre odébb érünk, vagy lehet többre is -a lényeg hogy hallótávolságon kívül essünk már- visszapillantok rá. - Ugye tudja, hogy borzasztóan ocsmány ez a szín? - Halálos nyugalommal közlöm immár magázódva, mert végtére is mi sosem tegeződtünk eddig még, aztán rájövök mekkora sértés ez. Így zavarom hirtelen kiül az arcomra. - Baromira sápasztja. - Zavartan túrok bele a hajamba és seprek ki egy tincset. Tudom, az őszinteség sokszor hátrány, de nem tehetek róla... ami a szívemen az a számon. Legalábbis többnyire. Igazán ábrándos lenne alapvetően ez a jelenet, ha egy lányregény ostoba főszereplője lennék. De nem vagyok. Ahogy a férfi sem daliás herceg, no azért mondjuk szőkének épp szőke, az igaz. És a hajszál is csak azért van ott ahol, hogy bosszantson és az állam csiklandozza szertelenül.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 06. - 18:38:09 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
A kis Thomas hüppögése közben fordultam oldalra egy pillanatra. A közeledő alak – akit eddig csak a szemem sarkából láttam – Blaire Montrego volt. Egy kicsit komolyabbnak tűnt – mint Roxmortsban –, ahogy a szél belekapott a szép, hosszú hajába. Rendkívül nőies volt, de nem akartam megint méregetni, ez nem az a nap, amikor kedvem volna szemtelenkedni vele. Elkaptam róla a szememet és továbbra is a kisfiút nézegettem, akinek még mindig potyogtak a könnyei az aprócska balesetünk miatt. Hamarosan elhalt a nőies cipő egyenletes, finom kopogása a macskaköveken. A szívem megdobbant, ahogy megéreztem a lágy illatfelhőt. Hirtelen bevillant a kép, ahogy pofonvág, majd pedig az a bizonyos forró tea, ami után majdnem faképnél hagyott. Valahol örültem, hogy összejött ez a találka… még akkor is, ha valójában nem akartam megtartani egyáltalán Mathias kulcsát. Jó volt végre kikerülni otthonról és a patikáról… nem mondom, hogy kevés dolgom lett volna az elmúlt napokban, de talán most először nem éreztem azt a gyötrő érzést. Eddig akármi történt legszívesebben visszamenekültem volna a takaróm alá, a párnák közé és sirattam volna az elmúlt időszakot. – Üdv Elliot! – köszöntött engem is Miss Montrego. Felpillantottam rá és egy kis mosolyt is megengedtem magamnak. – Jó viszont látni, Blaire – feleltem és újra a gyerek felé fordultam. Meglepett, ahogy Blaire leguggolt mellé és gyengéden beszélt hozzá. Velem sosem ütötte meg ezt a szeretetteljes hangszínt. Így talán gyönyörűbb és bájosabb volt, mint valaha… és közben anyámat is eszembe juttatta, aki ugyanilyen gyengédséggel fordult hozzánk, mikor kicsi voltam. Az ilyen nők vonzottak a legjobban mindig is, aki képesek voltak gondoskodni másokról. Talán egy kicsit meg is csillant a szemem, ahogy hallgattam a beszélgetésüket. Hamarosan pénz került a kisfiú markába és ettől elmosolyodott. Alig várta, hogy a csodatallérral és az anyukájával a fagyit áruló boszorkányhoz rohanhasson és minden ízből dupla adagot kérjen. A lelkesedése kicsit meglágyította a szívemet és egy rövid ideig csak bámultam utánunk. Megvártam míg eltűnnek a szökőkút mellett, onnan már nem láthattam őket. Lassan álltam fel. A sérült lábam már egészen jól bírta az ilyesmit. – Mehetünk – bólintottam. Nem tartottam jó ötletnek a kérdezősködést. Talán olyan meglepetést talált ki, ami le fog nyűgözni. Valójában egy kicsit bíztam Miss Montrego ízlésében. A kifinomultság csak úgy áradt belőle és talán hamarosan ő is rájön, hogy ebben hasonlóak vagyunk. Én is szeretem a finom, szépen megmunkált dolgokat. A csillogó apróságokat, amikről talán azt gondolnák mások, hogy csak egy nő számára lehetnek érdekesek. Beletúrtam a hajamba, ahogy haladtunk az úton. Utána gondosan visszaigazgattam az eredeti helyére. Nem véletlenül fésülködtem ma meg legalább ötször. – Ugye tudja, hogy borzasztóan ocsmány ez a szín? – érkezett a rideg kérdés Blaire-től. Hirtelen valami kis zavart láttam az arcán, amin igazából csak mosolyogni tudtam. – Baromira sápasztja. – Érkezett a folytatás. – Színezzem át vagy elvisel így a mai napra? – érdeklődtem, de már a kezemben volt a pálcám. Ha igent intett volna a fejével, biztosan megteszem. Egy pillanat alatt megvan az egész és nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe. Természetesen csak azért, hogy rendbe legyen a lelkivilága hajlandó lettem volna ilyesmire. – Maga viszont gyönyörű, Blaire – mondtam őszintén, miközben mellé értem. Valójában zavarban voltam, minden ilyen mondatom után. Talán ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban ez az érzés elmaradt. Valahogy természetesen jött az egész. Elnézegettem, ahogy beletúr a hajába és élet-halál harcot vív egy rakoncátlan szállal. Így volt a legbájosabb, ahogyan szerencsétlenkedett… valószínűleg nem is tudja, hogy ilyenkor milyen gyönyörű. Képtelenség, hogy ilyen húga legyen egy Montrego féle alaknak. Most hogy egy vonalban haladtunk még kicsit közelebb is merészkedtem hozzá. A kezem egy pillanatra az ő kézfejéhez ért. A finom bőr érintésére elmosolyodtam és reméltem, hogy nem húzódik el. Végül is nem értem hozzá és ennél jobban nem is terveztem. Egyszerűen jól esett a magány után végre valakinek a közelségét érezni. Most biztosan valami vén perverznek tart… – állapítottam meg. Hát még is csak sikerült zavarba hoznom magamat… bár ez nem Miss Montrego hibája volt, sokkal inkább az enyém. Nem szabadna közel engednem saját magam a nőkhöz. Egyszerűen nem értek hozzájuk. – Tudja, már jó néhány napja nem élveztem csinos hölgyek társaságát – nyögtem ki, de a mondat végére elment a hangom. Még mindig majdnem megszakadt a szívem, ha belegondoltam, milyen egyedül vagyok. Nem akartam kimutatni, erősnek akartam látszani, de annyira nehéz volt minden pillanatban tartani magamat, miközben legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. – Valami különleges meglepetésre készül, igaz? – kérdeztem.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 06. - 19:47:07 » |
+1
|
zene: H- Perfect Timing - dress - And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time'~~ ❈ ~~ – Színezzem át vagy elvisel így a mai napra? – Meglepetten pislogok eleinte magam elé, majd a férfira. Jól hallottam? Átszínezné a haját? Miattam? Mondhatjuk, hogy leesik az állam ettől az információtól. És már azt hiszem, hogy csak ugrat, mikor látom, hogy a pálca a kezében van. Szorongatja azt nagy lelkesen és a szemei is furán csillognak. Ez meglep és nem is igyekszem eltitkolni, tökéletesen látványosan ül ki az arcomra. Sose voltam jó színész, sőt... abszolúte pocsék. Meg ami a szívemen az a számon. Nem is bírnak sokan elviselni. - Megtenné? Komolyan? - És amint megkapom a megerősítést kissé elfog a kísértés... de nem. Megrázom a fejem és ezzel fejezem ki hogy nem kell. – Maga viszont gyönyörű, Blaire – Én? Gyönyörű? Na ilyet se mondanak nekem túl sűrűn. Jó persze Mathias nem is hagyja. Maximum a közvetlen családtagjaim bókolnak, de azok is úgy vélem csak az illendőségből. A szokásos kézcsók és egyéb unalmas formalitások. Még Lestrange is csak lazán lesmárolt januárban, minden előzetes nélkül. Az, hogy O’Mara itt bókol, kissé zavarba hoz. Nem tudom komolyan vehetem-e a szavait. Főleg a múltban történtekre. A pálca és a kulcs lopása.. a bátyámmal való viselkedése és ahogy velem bánt alkalmanként. Azok az odapiszkálások Pudifoot-nál például. Mit várjak tőle? Fogalmam sincs. És az is érdekes fordulat, hogy ő maga is zavarba jön. Gyomrom összeugrik és szaltót vet, mikor hirtelen a kézfejemhez ér a férfié. Zavartan pillantok rá, de nem húzódom el, viszont nem is viszonzom. Mondhatjuk hogy lefagyok. Ilyesfajta közeledésre még nem volt példa az életemben Ez túl… kedves? Finom? Egyszerű? Nem is tudom. Mindegyik egyszerre. Arra tudok koncentrálni mindössze, hogy egyenletesen lélegezzek. Mert még ez az ösztönös reflex is nehezen megy. Jelenleg eléggé akadozva. – Tudja, már jó néhány napja nem élveztem csinos hölgyek társaságát – - Aha! Hát innen fúj a szél…! Na szép. - Vigyorodom el, kissé megkönnyebbülve miközben leküzdöm a hajtincsemet. Hát így már minden világos. Csak unatkozik. Én meg kapóra jöttem neki. Bárki lehetne a helyemben ez esetben. Legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam. - Már azt hittem fel akar szedni Mr. O’Mara! - Nevetséges még a feltételezés is. Végtére is nem vagyunk egy súlycsoport. Sose voltunk és szerintem sosem leszünk. Túl sok a különbség, plusz nem érne meg mellettem egyetlen napot is. Mathias gondoskodna erről A tökei pedig valószínű valami üstben végeznék a Borgin & Burkes-ben valami különleges replikaként. A szemem sarkából észreveszem a kisfiút, aki a fagyival a szájában már a szökőkútban pocsol. Az anyukája fél méterrel mögötte figyeli. Elmosolyodom a látványra. Megtorpanok és csak bámulom őket. Ösztönösen odakapok a férfi csukójához és állítom meg. Ujjaim bizseregni kezdenek, de nem foglalkozom velük. Fejemmel az idilli kép felé bökök. - Nézze! Hogy örül! Annyira édes...- felsóhajtok, és még elbambázok pár pillanatig, majd hirtelen felocsúdok. Mintha álomból ébredtem volna villan a tekintetem Elliotra. Mintha áramütés érne úgy engedem el a kezét és fordulok meg. Félek többet értett bele ebbe a mozdulatomba mint én magam. A fene. - Valami különleges meglepetésre készül, igaz? – Eleinte morcosan baktatok. Mérges vagyok saját magamra, meg leginkább nem tudom mennyire is volt félreérthető az előbbi megmozdulásom. A kérdés kizökkent a letargiából. Nem tudom megállni hogy ne cukkoljam erre a magasan adott labdára. - Ó abszolúte! Remélem szereti Chanel-t és Gucci-t mert meglátogatjuk őket! - A tekintetem megvillan és ezüstszín szemeim sátra mögül felpillantva bájosan megrebegtetve azokat figyelem a reakcióját. Minden férfi rémálmát sikerült most megtestesítenem. A vásárolni vágyó nőt. Mathias ilyenkor sírva könyörög kegyelemért. Apám meg csak a gallenonnal teli erszényt vágja hozzám. Mindent csinálhatok csak őt felejtsem el. Valószínű Mr. Lee.. azaz Mr. O’Mara sem az a divatdiktátor, aki lelkesen élvezné az ilyesfajta időtöltést. Úgyhogy magamban már dörzsölöm a tenyerem. És felkacagok csilingelve az arca láttán. Hirtelen teljesen felszabadultnak érzem magam. A fejem még kissé hátra billentem hát, arcom az ég felé fordítom. Ahh, mennyei. Imádom a tavaszt! Mélyen szívom be a friss levegőt, miközben befordulunk a tértől számolt második sarkon jobbra. A második üzlet cégére szépen lengedezik a szélben. Megtorpanok a kirakatok előtt. Ha Elliot tovább megy megvárom míg visszafordul és rám tekint. Mogyorószín szemeibe tekintek és szélesen elmosolyodom. Majd a cégér felé pillantok. Onnan olvashatja le a cirádás szöveget: D I A D É M. - Gondoltam unná a női ruha vásárlást. Szóval... ez egy kincskeresőnek talán maga a menyország.. - Közlöm a legnagyobb természetességgel majd kissé szerényen vállat vonok. Szeretek meglepetést okozni, így kiélvezem a reakcióját. Tekintetem a pazar kirakatra téved, ahol a remek ötvösmunkák sorakoznak. Szinte mind aprólékosan kidolgozott koboldkéz által megalkotott pazar darab. - Nos, mit mond? Bemenjünk..? - Biccentem oldalra a fejem várakozóan miközben a lábaimat keresztbe vetem és táskámat magam elé tartom. A szíjával babrálva várom a férfi válaszát.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 07. - 10:09:13 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
– Miért akarnám felszedni éppen magát? – érdeklődtem, habár nem nagyon vártam rá választ. Nyilvánvalóan csinos lány. Nem kerülget a hányinger, ha ránézek. Finom az illata és a maga enyhén szerencsétlen módján valóban vonzó. Az sem utolsó, hogy volt bátorága pofonvágni egy tolvajt és utána még képen is öntötte egy adag forró teával. Ez az a bátorság, ami rendszeresen megragad a nőkben. Blaire vékony ujjait megéreztem a csuklóm körül. A finom érintésre azonnal lepillantottam. Furcsa volt a látvány, hiszen Esmé óta egyetlen nő sem érintett meg így. Nem adtam túl nagy jelentőséget a dolognak. Miss Montrego abszolút fiatal és figyelmetlen. Talán meg sem érti, hogy egy férfi mit láthat bele az ilyesmibe. Szerencséje van, hogy viszonylag jól nevelt vagyok, ha nőkről van szó. – Valóban édes... – mondtam. Blaire valószínűleg észre sem vette, hogy én nem a kisfiút nézem, hanem őt. Valahogy jobban lekötött ez a látvány, mint egy nyakig fagyis gyerek. Nyilvánvaló volt, hogy vonzódom ehhez a lányhoz, nem is kicsit... baromság lenne hazudnom erről. Azonban a vágyat felülírta az, hogy még mindig Esmé után epekedtem. Szerettem volna kitörölni a fejemből és más felé fordulni, de még a vak is látta, hogy erre nem Miss Montreg volt az alkalmas. Hamarosan tovább indulunk, de a válasz nem tetszik. Nem voltam róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt az a randi. Habár fogalmam sem volt ki az a Chanel és a Gucci sem volt éppen ismerős név. A hangzás alapján persze biztos voltam benne, hogy egyikük sem angol. – Kikhez? – kérdeztem vissza értetlenül. Valószínűleg viccesen festettem, mert Blaire kacarászni kezdett. Gyerekes felszabadultság áradt belőle és ez egy kicsit engem is magával ragadt. Nem hiszem, hogy valaha felszabadult lettem volna... ha mégis olyan ritkán fordulhatott elő, hogy nem emlékszem rá. Persze Esmé mindig könnyen elérte, hogy ellazuljak. Gyakran az ágyon kívül is sikerült neki az ilyesmi... de ki az a bolond, aki éppen mellette ne érezné fantasztikusan magát? Követtem egy utcába. De egyszer csak eltűnt mellőlem. Még nem tettünk meg túl sok lépést, így azonnal megfordultam és a tekintemmel őt kerestem. Nem volt túl sok ember a környéken, itt is egy-két andalgó párocska mászkált összekapaszkodva vagy éppen kis boszorkányokat és varázslókat terelő anyukák és apukák jelentek meg körülöttünk. Blaire azonban egyedül ácsorgott. Mosolyogva figyelt, ahogy visszatérek mellé és felpillantok a cégérre. Díszes betűk hirdették a csillogó kirakatt felett: „Diadém.” Elképedve – valószínűleg tátott szájjal - bámultam a szebbnél szebb tárgyakat. Gyönyörű ötvösmunkák. apró kövekkel díszített ékszerek sorakoztak. – Gondoltam unná a női ruha vásárlást. Szóval... ez egy kincskeresőnek talán maga a menyország.. Elmosolyodva tapadtam szinte az üveghez és mutattam egy díszes nyakláncra. Remek másolata volt egy híres darabnak. Még az angol királynő is viselte az eredetit. – Nos, mit mond? Bemenjünk..? – Várjon.... – Ezúttal én kaptam el a csuklóját, mielőtt besétált volna az üzletbe. Magam mellé akartam húzni, hogy ő is megnézhesse a díszes darabot. Az üvegen át az ékszerre mutattam, majd a lányra pillantottam. – Ismeri ezt a darabot? – érdeklődtem. Újra a láncra pillantottam. A gyöngyök és drágakövek tömegére, amik talán meg sem közelítik az eredetit árban. Elképesztően csillogott az erős tavaszi fényben. Lenyűgöző látványt nyújtott. Bárcsak meg tudnám venni... Persze jól tudtam, hogy még a patikából kapott kevéske fizetésemből sem fog erre telni és ha a világ minden kincsét is megpróbálnám összelopkodni, majd eladni... az túlzottan hosszadalmas lenne. – A Dagmar nyaklánc másolata. Még Dániai Alexandra tulajdonában állt valamikor – meséltem lelkesen. – Száztizennyolc gyöngyből és kétezer gyémántból állt... ahogy elnézem ehhez is bőven használtak fel drágaköveket. Valószínűleg jobban csillogott a szemem az átlagosnál. Blaire nem láthatott ilyennek korábban, hiszen az ő társaságában semmiféle kalandba nem keveredtem.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 08. - 10:08:33 » |
+1
|
Elnézem, ahogy a férfi realizálja a dolgokat. Az, ahogyan tekintete a cégérre téved rólam és leolvassa a Diadém feliratát. Majd persze ahogyan leesik az álla. Ez valamiféle meg nem magyarázható izgatottsággal tölt el. Eszembe juttatja azt az első pillanatot mikor apámmal tévedtem be ide kislányként. Hogy mennyire odáig voltam a csillogó ékszerekért. Nem is emlékszem már pontosan miért jöttünk akkor ide. Talán apám is venni kívánt valamit. Dühös volt, mert sírtam és könyörögtem egy masnis hajtűért, aminek persze extrán túlárazottan horror pénzbe került. Nem is vettük meg. De mégis... a vadászat öröme, hogy a legszebbet és a legjobbat fogjam ki mind közül, nos most is bennem lobog. Igazából ez az érzés adatik meg minden egyes vásárlás alkalmával. Talán épp ennek okán kapom meg mindig a karácsonyi ajándéklistát is a nyakamba. Mathias tudja, hogy én ezt kifejezetten élvezem. Sőt, imádom. Viszont a Diadémban eltöltött fél órácska különösen fontos számomra. Apámmal talán az egyetlen igazán közös program volt. Mindenről mesélt valami érdekeset. Igazából fel sem fogtam mit, vagy miért. Csak az számított hogy ott akkor, valamilyen rejtélyes erőtől vezérelve talán életében először velem foglalkozott. És ez az emlék, még a hoppon maradás ellenére is mosolyt csal az arcomra. Szinte eltűnik O'Mara a szemem elől, ami elfelhősödik. Valamiért a szemem könnyel telik meg, ami zavarba hoz. Basszus, ennyire nosztalgikus liba nem lehetek! Magamat korholva kiseprek egy újabb tincset az arcomból, és lehajtom a fejem. Már épp indulnék be az üzletbe, mikor Elliot keze megállít. Megijedek a váratlan érintésére és a csuklómon a bőr libabőrös lesz. Eszembe sem jut ellenkezni, így hagyom hogy maga mellé húzzon. Kiráz kissé a hideg. Részben, mert talán kissé túl közel is vagyok, a válla közvetlen az enyém mellett van. Érzem lágyan az illatát, ugyanazt, mint a kávézóban egy hónapja, noha most nincs Earl Grey-el fűszerezve. Kérdésére rápillantok ezüstkék íriszeimmel, majd mikor a kirakat felé fordul követem a tekintetét. Impozáns nyakék fogadott a fő helyen. Akadt mellette pár kisebb tárgy is, de evidensen azok mind csak mellékes kiegészítők voltak. A vitrint a díszesen kimunkált ezer meg egy szikrázó kővel és gyönggyel kirakott ékszer uralta. Kissé elbillenve a fejem szemléltem az ötvöscsodát, miközben Elliot lelkes áradozásba kezdett. – A Dagmar nyaklánc másolata. Még Dániai Alexandra tulajdonában állt valamikor. Száztizennyolc gyöngyből és kétezer gyémántból állt... ahogy elnézem ehhez is bőven használtak fel drágaköveket. - Hát eszem ágába nem jutna egy ilyen súlyos darabot magamra aggatni...! Az első gondolatot ösztönösen nyögném ki, de előtte valami megmagyarázhatatlan harmadik érzék jóvoltából szerencsémre a férfira pillantok, aki meg visszanéz rám. A szeme úgy csillog mint annak az ostoba fagyis képű gyereknek. Még így ezzel a számomra ocsmány szőke fejjel is édesnek hat. Magával ragad a lelkesedése és nincs szívem letörni. Szóval nyelek egy nagyot és bólintok. - Valóban csodálatos! - Elnémulva szakítom meg a szemkontaktust. Nem szeretek hazudni, és végtére is ez inkább volt füllentés. Tényleg lenyűgöző darab, de túl... sok? Igen, baromi sok. A másik kirakatfal felé fordítom az arcom, ahol több egyszerűbb darab pihen. Így távolból akad egy ehhez hasonló gyöngyből kirakott darab is, ami rögvest felkelti a kíváncsiságom, ámbár jóval szolidabb kiadásban. Kedvem lenne elsétálni oda, hogy szemügyre vegyem a kiszemeltemet, és persze az ott csillogó egyéb tárgyakat, de valamiért illetlenségnek érzem faképnél hagynom a másikat. Megköszörülve a torkom szólalok meg újra. - Nem is tudtam, hogy maga ennyi mindent tud az ékszerekről. - Sandán pillantok rá, miközben összeszorítom a szám. Igen, újdonság ez. Jó végtére is tolvaj, Mathias kulcsát is egyből megfújta. Feltételezhetően sok értékes holmi került már a birtokába. Ám mégis... ennyire jól ismerni a királyi család ékszereit... - Ugye nem nyögi be nekem itt, hogy maga lopta el az eredetit és elvisz megmutatni...? - Arcomra kiül a rosszallás, miközben szemöldököm kihívóan feljebb kúszik. Valójában simán kinézem belőle, hogy ezt teszi. És igazából ezen egyszerre ámulnék el és akadnék ki. És akkor az lenne életem egyik legérdekesebb pillanata. Mert egyszerre megvetnék és tisztelnék egy embert. Hihetetlen mennyire kettős érzelmi rendszert képes kiváltani belőlem...! Még az önnön bátyámmal is képes versenyre kelni ezen a téren. Ami nagy szó. Nagyon nagy szó.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #7 Dátum: 2017. 06. 09. - 20:21:38 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
Miss Montrego szeme csillogott, de nem úgy, mint az enyém. Könnyesnek tűnt, pedig nem is vettem észre, hogy szomorú… talán a Dagmar nyaklánc csillogása túlságosan elterelte volna a figyelmemet? Fogalmam sem volt, mi történhetett, azonban nem akartam boldogtalannak látni. Ahogy nyelt egyet és lassan bólintott, rámosolyogtam. Reméltem, hogy egy kicsit felvidítom ezzel, habár nem az erősségem az ilyesmi. Ha Esmé szomorú volt, rendszerint meghallgattam, megöleltem és megcsókolt. Többet nem tehettem érte… ez a helyzet azonban más volt. Montrego kishúgát még sem ölelgethettem és csókolgathattam az utcán. Ebben persze az is közrejátszott, hogy nem szerettem volna újra pofont kapni, habár a sápadt képemen – ahogyan Blaire fogalmazott – talán segítene egy kis vörös szín. – Valóban csodálatos! Ahogy elszakította a tekintetét, valamit megpillantottam az arcán. Ettől már nem erőltetve, hanem természetesen vigyorodok el. Hazudott. Jól ismertem ezt a kifejezést, az én arcomra is sokszor kiülhetett az ilyesmi. – Hmm, úgy gondolja? – kérdeztem és újra a nyakláncra pillantottam. Nyilván nem arra szánták a készítői, hogy valaki naponta viselje. Ez egy egyszerű ereklye volt, amit jó lett volna birtokomba venni és berázni a többi különleges kincs közé… azonban nem vagyok én sem bolond. Nagyon jól tudtam, hogy innen szinte lehetetlenség ellopni bármit is. A kihívások persze vonzanak, de még a legjobb tolvajok is belebuktak az ilyesmibe. Sosem jártam ugyan itt korábban, de a híre már megelőzte az ületet. A Diadém nem csak a különleges kobold munkákról, a védelméről is nevezetes volt. Ismét Miss Montregora pillantottam. Láttam, hogy a másik kirakatot figyeli, ahol apróbb ékszerek kaptak helyet. Ezeket már mindennapi viseletre tervezték, annak ellenére, hogy ezekhez is jó pár gyöngyöt és gyémántot felhasználtak. Én is így nézek ki, mikor valami megtetszik? – gondolkodtam el. A csukóját ugyan már nem fogtam, de megint megéreztem a kisujjammal a kézfejét. Elöntött a melegség, nem bírtam ki, hogy ne őt nézzem a kirakatban ragyogó, túlméretezett nyaklánc helyett. Annyira hiányzott már egy nő társaságba. Egy kicsit ellazultam, még akkor sem éreztem volna magamat zavarban, ha odabent aztán minden gyöngysort végig próbál. Az ilyesmiről szívesen mondok véleményt. – Nem is tudtam, hogy maga ennyi mindent tud az ékszerekről. – Khöm… – köszörültem meg a torkomat kicsit. – Szakmai ártalom. A másik kirakat felé pillantottam, ahol az előbb ő is alaposan megnézett valamit. Szerettem volna rájönni, melyik darab szúrt neki szemet, voltak gyöngyök, apróbb kövekkel díszített, egyszerű kis láncok. A vékony, kecses nyakán és azon a hófehér bőrén remekül mutatott volna mindegyik. – Nem vagyok ennyire nagyhal – vigyorodtam el a kérdésre. A kihívó tekintete hirtelen felkorbácsolt bennem valamit. Bizonyítani akartam neki, hogy igenis szereztem valami különlegesebb már, nagyértékű ékszereket… de nem tudom, igazam van-e. Általában csupa különlegesség után kajtattam és ha a kezembe is akadt valami értékesebb azt tovább adom. Csak az igazán egyedi darabokat tartom meg. – Van egy különleges ékszerem… – magyaráztam. Az ujjamon lévő gyűrűre siklott a tekintetem. Az arany pecsétgyűrűn ott díszelgett a Rowle címer, amit persze csak én láthattam… hacsak Blaire nem tartozik valamilyen szinte a családhoz. Fogalmam sem volt róla, mindenesetre felemeltem, de még mielőtt belekezdtem volna a szövegelésbe gyorsan letakartam a másik kezemmel. – Egyszer, ha szeretné látni, megmutatom a kincseimet – váltottam témát gyorsan. Nem sodorhattam bajba őt is. Éppen elég, hogy Esmé tud a születésem körülményeiről… nem kéne még egy ártatlant belekeverni ebbe az áldatlan állapotba. De azért megnézném az arcát, mikor rájön, hogy félig Rowle vagyok – gondoltam. Végül is ez olyan dolog volt, amit a legtöbben nem néznének ki belőlem, de talán addig jó nekik. Ismét Miss Montrego csuklójára csúsztattam az ujjaimat és könnyedén elindultam a másik kirakat felé. Látni akartam az arcát, ahogy megcsodálja a finom kis darabokat… ma boldog akartam lenni, még ha nem is úgy, mint Esmé mellett. Az ugyanis már soha többé nem lesz. Tudtam, hogy megszokom újra a magányt és akárcsak régen, tépelődni fogok. Egyelőre elég nehezen megy ez az egész, de tudom jól: megállom majd a helyemet egyedül. – Ezek jobban illenének arra a szép, karcsú nyakára – mondtam és az arcát fürkésztem közben. Le akartam olvasni valami érzelmet róla. Látni akartam az örömét, az élvezetet, ahogy a tekintetével kutathat a finom darabok között.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #8 Dátum: 2017. 06. 09. - 21:14:21 » |
+1
|
Ahogy a férfi kinyögi, ’szakmai ártalom’ ösztönösen szemforgatásba kezdek. Mennyire nagyképű szöveg ez már? Még akkor is ha szerénykedve mondja. Ez olyan, mikor valaki beközli melyik család sarja, de ugyanakkor szerénykedik egy sort. Nevetséges hisz hozzá tartozol, a lényed része, nem tagadhatod. És ha aranyvérű akkor még büszke is lehetsz rá. Manapság persze akadnak olyanok, akik nem így vannak a dologgal. Na ezek a kötözni való bolondok. Szóval egyszerre idegesítő tipikus hiúság legyező a megjegyzés és valós tény. Gondolom valóban sok ékszer megfordul O’Mara keze között. Vagy legalábbis átmenetileg megszemlélte. Az viszont meglep, mikor közli hogy alkalomadtán meg is mutatja őket. - Kincseit? Hát gyűjti is? Azt hittem csak túlad rajtuk...- Ajkaim kis ’o’- betűt formálnak, miközben a másik a gyűrűjével babrál. Nem kerüli el a figyelmem a mozdulat, de a címer, mely a pecsétgyűrű fejére van belevésve épp csak egy villanásra volt látható számomra. Mindössze az oldalvésés legszélét tudom jobban megfigyelni, abból pedig semmi információ nem jön át. Maximum annyi hogy igényes, szép munka. Mikor a ujjait megérzem a csuklómon újra elfog az izgatottság. Már el is felejtem a pecsétgyűrűt és minden más egyebet. Még a hajam sem zavar, ami megint az arcomba került. – Ezek jobban illenének arra a szép, karcsú nyakára – Ahogy a másik kirakathoz lépünk megilletődök a bókon. Szinte csak pislogok, némileg bambán. Érzem hogy nevetségesen festhetek és másik kezemmel ösztönösen a nyakamhoz kapok. A kezemben lévő papírzacskók felzizegnek. Megigazítom a kabátom miközben a kirakatot szemlélem. Zavarba jövök. Nem szoktam hozzá hogy ilyeneket mondjanak nekem vagy hogy épp egy férfi társaságában nézegessek ékszert. Ha egy idegen elsétál mellettünk akár egy szerelmespárnak is nézhetnének, ami eléggé abszurd. A gondolat kissé frusztráló, így kínomban az ajkamba harapok. Elliotnak úgy tűnhet hogy nem tudok választani a sok csecsebecse közül, pedig tulajdonképpen nem is látom az elém táruló kirakatot valójában. - Hát... én... - kezdek bele, de elakadok. Végül megrázom a fejem és ráemelem a tekintetem. - Inkább menjünk be, jó? - kérlelőn tekintek rá. Magam sem tudom miért menekülnék be. Talán mert van rajtunk kívül bent más is, vagy mert sokkal biztonságosabbnak hat így a szituáció. Magam sem tudom, de megrettenek. Túl közel van - na nem annyira közel mint legutóbb, de az az én döntésem volt - és túl közvetlen. Hisz mennyasszonya van! - Vehet valami szépséget a menyasszonyának. Biztos örülni fog neki! - elpirulok és lesütöm a tekintetem. - Segítek választani ha gondolja. - Elbiccentem a fejem oldalra és elmosolyodom bíztatólag. Ezzel lezártnak tekintem a dolgot és ha nem ereszt el, akkor finoman elhúzódom tőle. A kezem kicsúszik ujjainak bilincséből és fellépek a pár lépcsőfokon, ami az ajtóhoz visz. Mielőtt kinyitnám hátra pillantok hogy követ-e s amennyiben igen, kinyitom az ajtót, ami készséggel enged. A csilingelést hallom meg először, majd a cipőm kopogása zavarja meg az idilli csöndet. - Jó napot! - Hangom vékonyka de hangos és határozott. Egész vidám hanglejtésű, ami jó. Sokkal összeszedetebbnek tűnök, mint amilyennek érzem magam. Mivel meleg van, a táskám és a szatyrokat lepakolom az ajtó melletti székre a kabátom pedig felakasztom a fogasra. Feltételezhetően elidőzünk itt egy darabig. Szóval miután végzek a szöszöléssel körbe pillantok. Nem látom hirtelen az eladót, de nem is nagyon érdekel jelenleg merre van. Addig jó míg nem zavar. Legalább van egy kis nyugtunk és semmi fölöslegeset nem próbálnak ránk sózni. Elindulok hát a magam útján, szokásosan belebambulva a dologba. Az első szigetvitrinhez érve hallom meg a rekedt manó hangját. - Azok ott nyakláncok, medálok és függők kedvesem. A másik oldalon vannak a fülbevalók. Amott meg a collier-k. Ha kérdésük van szóljanak, hátul leszek. - Kedvesen bólintok, s figyelem ahogy a hátsó raktárrészbe kicsoszog. Idős de nagy szakértelemmel bír. Amint magunk maradunk az üzletben újra elindulok szemrevételezem a tárgyakat. Van egy részleg amely viszont nincs vitrin mögé rejtve. Érdeklődve lépek hát oda és szerelmes leszek rögvest az egyik arany gyűrűbe. Ösztönösen nyúlok felé és veszem a kezembe. Egy tekeredő kígyót formáz. Rögvest Mardekár jut eszembe, na meg az, hogy majdnem án is annak a roxforti háznak a tagja lettem. Tekintetemmel Elliotot keresem, hogy megmutassam neki az ékszert és hogy megosszam vele a történetet. Magam sem tudom miért, de úgy érzem tetszene neki. S a gondolatra, hogy ö ezt értékelné kuncogni támad kedvem. Közben a gyűrű a jobb kezem középső ujjára siklik. Puhán simul rá, szinte nem is érzem a fém hidegségét. Ez meglep. Lepillantva látom a csillogását. - Nézze csak milyen szép! - mutatom örömmel az arcomon.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #9 Dátum: 2017. 06. 09. - 21:49:45 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
Az az érzésem támadt hirtelen, hogy zavarba hoztam Blaire-t, holott közel sem állt szándékomban az ilyesmi. Sőt, igazából szerettem volna, ha kicsit jobban érzi magát és nem azzal nyaggatom, mennyire szeretem a gusztustalanul giccses, feltűnő tárgyakat csodálni. A finom, egyszerűbben kidolgozott darabok is érdekelnek, habár a gyűjteményemben csak akkor kaphatnak helyet, ha különlegesebb történettel rendelkeznek vagy valamiért jobban megragadják a figyelmemet. – Nézze, az a hófehér, gyöngyös darab elég kifinomult darab. Kifejezetten illik magához – mutattam a csillogó ékszerre és elmosolyodtam. Azt hiszem ezzel csak tovább növeltem a zavarodottságát. Persze úgy tűnt, mintha csak nem tudna választani az előtte sorakozó csecsebecsék közül, de közben tudtam, hogy valami rosszat mondatam… vagy tettem. Esmé is ezért hagyott el, mert valamit tettem, habár még mindig nem tudom mi volt az. Ó, bárcsak ne jutna eszembe mindenről ő! – toporzékoltam magamban. – Inkább menjünk be. Jó? Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel akar menekülni a kellemetlen helyzetből. Lágyan biccentettem, végül is semmi kedvem őt kínozni. A bátyát igazán élvezetes volt az őrületbe kergetni, de Blaire nem ezt érdemelte. Túl ártatlan volt az egészhez. – Vehet valami szépséget a menyasszonyának. Biztos örülni fog neki! Láttam, ahogy elpirul és lesüti a szemét. Az én szívem meg hirtelen kihagyott egy ritmust. Szép páros vagyunk: az egyikünk zavarban, a másiknak meg percenként jut eszébe a szerelme, aki elhagyta. Most inkább választanám én is a zavarodottságot, semmint ezt az iszonyatos fájdalmat. – Hát… már nem igazán van… menyasszonyom – nyögtem ki rekedten. Lehajtottam a fejemet. – Csak menjünk be! – legyintettem, mintha semmi gond nem lenne. Hagytam, hogy elhúzza a kezét tőlem és elinduljon befelé. Lassan követtem, kissé lemaradva, hogy feldolgozzam a fojtogató érzéseket. A könnyfátyoltól, ami a szememen uralkodott el, homályossá tette a látásomat. Elmosódtak a fények, az ékszerek csillogása, ahogy beléptünk… még így is gyönyörű volt az egész hely. Elállt a lélegeztem, miközben gyorsan megtöröltem a szemeimet. Szerencsére nem érkezett újabb adag könny. Ámulattal forgattam a fejemet, mint aki azt sem tudja hová nézzen. Ezt a helyet aztán baromi jó lenne kipakolni… – gondoltam. Eldörmögtem egy jónapotot és közben igyekeztem úgy tűnni, mint egy átlag vásárló. Azonban egyből megéreztem magamon a figyelő tekinteteket. Nem egy kobold lehetett itt, habár hozzánk csak egy érkezett. Lehet, hogy van valami olyan védelmük, ami felismeri azonnal a tolvajokat? Elképzelhető, nem értek a védelmi varázslatokhoz. Blaire közben valami kobolddal beszélgetett az egyik vitrinnél. Én egy-két méterrel mögötte álltam és figyeltem, mennyire élvezi ezt az egészet. Irigyeltem ezért. Én is ilyen jól akartam érezni magamat, kicsit zavarban lenni és tétovázni a társaságában. A lány mellé sétáltam, ahogy az enyhén alacsony eladó távozott a hátsó raktárhelyiség irányába. Megpillantottam a kígyós gyűrűt, ami olyan finoman ölelte körbe az ujját, mintha tényleg csak neki készítették volna. Azonban valahogy olyan rideg érzésem is támadt. Ez volt az az állat, amit nem tudtam elképzelni hozzá. Valahogy túl alattomos volt az ő ártatlan természetéhez. – Ragyogó darab, de nem egy ilyen finom nőnek – válaszoltam halkan. – A kígyó túlságosan rideg magához, Blaire. Lehet, hogy csak én láttam őt olyan lágynak és nőiesnek? Nem tudom, hiszen a találkozásaink általában Montrego miatt jöttek össze. Abból is kétszer minimum kiborítottam. Egy alkalommal megpofozott, majd nyakon öntött a teájával. Nem éppen barátságos gesztus egyik sem… mégis olyan finom volt még ezek közben is. – Miért választana egy kígyós gyűrűt magának? – kérdeztem aztán.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #10 Dátum: 2017. 06. 10. - 15:41:21 » |
+1
|
zene: TN- Escher Loop - dress - And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time'~~ ❈ ~~ – Hát… már nem igazán van… menyasszonyom – Leforráznak a szavai. Nincs menyasszonya? Ez pár kérdéskört felvet. Egyrészt azt, hogy mi a fészkes fene is történt. Másrészt, mióta? Mert február elején még büszkén villogott a ténnyel. Mi változott? És miért? Persze ezek azok a kérdések, amikre választ jó eséllyel nem fogok kapni. És valami különös oknál fogna nem is akarok. Érdekelni érdekel, de nem szeretem mások fájdalmát hallgatni. Mert látva a férfi arcát, amit igyekszik elrejteni előlem azzal, hogy a földet bámulja, nos... hát elég egyértelmű a szomorúsága. Meg is sajnálom és zavarba is ejt a dolog. Mert hát mit tudok én kezdeni ezzel? Evidensen nem akarom letörtnek látni, de hogy vidíthatnám fel? A ’csak menjünk be’-re kurta biccentés a jutalom. Nem hozom szóba inkább a témát és elfordulok tőle. Hagyok pár percet hogy összerendezze magát. Addig én bőven levagyok a zacskókkal meg a kabátommal. Aztán persze a Diadém atmoszférája magával is ragad és el is felejtkezem Elliotról egészen a kígyós gyűrűig. Mindössze akkor fordulok felé, amint újra mellém lép. Arcomon a mosoly talán kissé túl széles is és túl gyermekien örömteljes. – Ragyogó darab, de nem egy ilyen finom nőnek. A kígyó túlságosan rideg magához, Blaire. - Kérdő tekintettel pillantok rá. Őszintén meglepnek a szavai. Én finom? Inkább szerencsétlen ha már itt tartunk. Fura újra bókot hallani a szájából. Igazából kissé sért is, hogy nem tetszik neki a gyűrű, amit választottam. Már épp felhúznám az orrom, mikor a gyanakvó kérdésére szélesen elmosolyodom. - Miért választana egy kígyós gyűrűt magának? - - Ó, hát mert majdnem Mardekáros lettem! - Kuncogok az első reakcióra, amit kivált a tényközlésem. Közben a gyűrűre pillantok és megforgatom az ujjamon finoman. A fényben szabály szerűen csodálatosan csillog. Káprázatos! - Tudja, akkor már Mathias az iskolába járt, és baromira szerettem abban az időben bosszantani. Szóval mikor a Süveg kihívott és leültem, tudtam hogy nekem is ott a helyem. A családba szinte mindenki oda tartozott. Aranyvérűeknél így szokás. - Vállat vonok. Gondolom ez nem nagy újdonság és valószínű nem is érdekli őt igazából. Pláne nem a mi családunk hagyományai.. Elhallgatok egy percre majd újra rápillantok. - Nos, mikor McGalagony a fejemre tette a Teszlek-et könyörgötem neki persze némán, hogy csak ne oda kerüljek. Így lettem Hollós. De ezt ne mondja el a bátyámnak! Ő nem tud róla… már mint hogy én kértem a süveget. - elpirulok - Így is nehezen emésztette meg a dolgot. - Amint abbahagyom a monológot rájövök, nem is volt annyira vicces, mint gondoltam. Emiatt kissé csalódott leszek. Épp ezért tördelni kezdem a kezeim. S hirtelen a gyűrű felforrósodik. - Aucs! - kiáltok fel hirtelen, meglepetten és kapok oda, de levenni nem tudom. S ez pánikot okoz. Arcomra kiül a félelem, nem is akarom sőt nem is tudom titkolni. Az meg még inkább aggaszt, hogy lenézve a kezemre az ékszer átalakul egy fekete valódi kicsiny kígyóvá. - Mi a… - kezdenék bele, de elakadok. A szívem a torkomban kezd dobogni. Ennek oka, hogy a dög átkúszik a kisujjamra. Ahogy figyelem a jelenetet hullámokban önt el a félelem. Valósággal satuba fogja a kezem, amitől felszisszenek. Tizedmásodpercek alatt zajlódik le az egész, és esélyem sincs semmi jól átgondolt cselekedetre. Ösztönösen ráznám le magamról a bestiát, de csak a levegőbe hadonászok. Ám hasztalan, mert az csak nem enged. - Elliot kérem segí… - A hangom sikításba csap át, ahogy a kígyó a természetellenes környezetre és a hirtelen hevességemre belemar a középső ujjamba. Annak is a belső felébe, a puha húsba. A fájdalom nagyon is valós, a receptoraim sikoltoznak az őket ért sokktól. És a világ fél pillanat töredéke alatt megfordul velem. A következő, amit érzékelni tudok mindössze az, hogy zuhanok. De mire padlót érnék rám borul a sötétség.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #11 Dátum: 2017. 06. 10. - 22:21:25 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
Az ékszert figyeltem Blaire vékony ujján. Még mindig nem fogott meg különösebben, ráadásul valóban nem illet a lányhoz. Hozzá inkább tudnék elképzelni egy vékony darabot, amit valami világos színű drágakővel díszítettek. Egyszerű, mégis elegáns gyűrűt, amit csak a különleges nők tudnak igazán viselni… a tekintetem Blaire arcára vándorolt. Hallottam, amit mondott: – Ó, hát mert majdnem Mardekáros lettem! Tisztán érettem a szavait, ám még sem ez lepett meg. Egyszerűen a felismerés, hogy Montrego húga milyen csinos lány. Persze a bénaságán még lenne mit csiszolni, nyilván akkor is bájos… de én a talpraesett nőket kedvelem. Ez valahol megvolt Blaire-ben is, s talán éppen ezzel keltette fel az érdeklődésemet. – A Mardekárba? – úgy tettem fel ezt a kérdést, mintha meglágyult volna az agyam. Alapvetően egyébként nem tudtam volna őt ott elképzelni, akkor sem ha a családjukban így szokás. Nálunk például rajtam kívül senki sem volt Mardekáros, habár Phillipről nem tudtam pontosan. Nem is érdekelt különösebben, még úgyis csak szokom az érzést, hogy harminc-harmincegy éves koromban kezdte el magát az apámnak érezni igazán. Nem akartam volna három hónap alatt minden megtudni róla. Egyelőre legyenek meg a titkai… ostobaság volt nekem még a lányait is bemutatnia. Tetszett a kis történt az öreg süveg átveréséről. Furcsa, hogy a tizenegy éves Blaire Montregonak megfordult ilyesmi a fejében… én akármennyire is agyafúrt voltam, nem fordultam hozzá kéréssel. Egyszerűen vártam, hogy lesújtson az a bizonyos láthatatlan kard és bekerüljek egy házba. A Mardekár végül is nekem való volt, mindenki olyan kegyetlen és számít volt, mint én. Csupán a mértékekben volt különbség. Voltak diáktársaim, akik észre sem vették, mit művelnek. Az egyikük például észre sem vette, milyen jól manipulálta a többieket, egyszerűen a személyiségéből fakadt. – Szerintem jobban illene bármelyik házba, mint a Mardekárba. A Süveg helyesen döntött – válaszoltam és továbbra is arcát fürkésztem. Minden aranyvérű lánynak ilyen finomak a vonásai? – gondolkodtam el. Lis, a féltestvérem és egyben volt roxfortos barátnőm jutott eszembe. Sosem feküdtem volna össze vele, ha nincsen olyan helyes kis pofikája… a mai eszemmel persze inkább kerülném. Nekem az olyan laza és vagány nők valók, mint Esmé. Nem a törékeny virágszálnak álcázott, hatalomra éhező banyák. Blaire arckifejezése a zavartból valami egészen mássá változott. Nem tudtam mi a baj, de a felkiáltás és a mozdulatok alapján a gyűrűtől akart szabadulni. Azt is láttam, hogy nem sikerül, ezért oda akartam nyúlni, hogy lefogjam a kezét. Lehetne ez a nap ennél borzalmasabb? Még a fagyimat is egy gyerek fejére ejtettem. – Sóhajtottam egy nagyot. Mielőtt még odanyúlhattam volna, hogy megnyugtassam és segítsek rajta az ékszer egy aprócska kígyóvá változott. A hirtelen rángatózás és a félelem persze kicsit sem segített a helyzeten és a megbűvölt gyűrű mozgolódni kezdett. Valódi csúszómászó módjára megvadult. – Blaire nyugalom! – mondtam és még mindig megpróbáltam úgy a csuklójához érni, hogy az állat ne marjon belém azonnal. – Elliot kérem segí… A kétségbeesett hang sikoltásra váltott. Ez még engem is megijesztett. A szívem hevesen kezdett el verni és éppen csak el tudtam kapni Blaire-t mielőtt a padlóra zuhant volna. Óvatosan fektettem le és mielőtt még megütögettem volna az arcát vagy bármit tettem volna, előrángattam a pálcámat. A végével odébb pöcköltem az aprócska kígyót. A szükséges varázsigével böktem felé és csak néztem ahogy az állat úgy tekeredik, hogy saját farkába harap. Nem alakult át teljesen, de így is arany, karika gyűrűhöz hasonló formát vett fel. Csupán a mintázata és az aprócska feje mutatta, milyen állat is volt valójában. A szemei fekete kőként csillogtak. Hamarosan egy kobold jelent meg és emelte fel az ékszert. – A kishölgy bizonyára nem tudta, hogy az ilyen gyűrűk nem kedvelik a hirtelen mozdulatokat… – magyarázta és ahelyett, hogy az ájult vevővel foglalkozott volna, egyszerűen visszasétált a vitrinhez. – Ez az üzlet így védekezik részben a tolvajok ellen. Maga bizonyára tudja ezt, Mr. O’Mara. Éreztem a gúnyt a sötét tekintetű teremtmény hangjából. Azon nem lepődtem meg, hogy névszerint ismer… nyilvánvaló, hogy a Minisztérium egyre többet tud rólam. Ez volt a hátránya annak, hogy a Királyságba jöttem. Hiába pusztítottam el az egyetlen aktát – amiben szerepelt az egyik álnevem – annak idején, valami ellen nem lehet védekezni. Alaposan végig mértem magamnak, de aztán a tekintetem a kezében lévő ékszerre vándorolt. Ahogy a helyére került az ékszer újra aprócska kígyóvá változott és úgy siklott a többi gyűrű mellé a saját, kiemelt párnájára. – Kábító hatású mérget fecskendezett ezek szerint a bőrbe? – kérdeztem és még mindig a gyanús koboldot méregettem. – Remek meglátás, Mr. O’Mara – bólintott. – Egészen eszes egy végzettség nélkül, mocskos tolvajhoz képest. – Nem is akarom tudni honnan ismeri a nevemet… bár gondolom a Miniszétrium figyelmeztette. Kicsit megköszörülte a torkát és elvigyorodott. Kicsit közelebb lépett hozzám és a fülemhez hajolt: – Nos, uram, nem a Minisztérium volt, egy bizonyos Mr. Nyström járja az ékszerboltokat a nevével. Először azt hittük bolond a fickó, de hát tényleg felbukkant. Elliot O’Mara személyesen… Újabb hasznos információ: az az alkoholista varázslók szégyene még életben van. Ebből tudtam, hogy jobb lesz vigyázni. Nem foglalkoztam ezzel tovább. Blaire-re pillantottam. Meg szerettem volna ütögetni az arcát, hogy magához térítsem, de már nyitva voltak a szemei. Nagyot nyelve néztem rá és azon elmélkedtem, vajon értette-e a kobold halk szavait. Ha igen, akkor bizonyára tudomást szerzett Nyströmről és arról, hogy igencsak sok ellenségem van. Vajon veszélyes alaknak tartana egy ilyen után? – Jól van? – hajoltam közelebb a lányhoz és gyengéden félre simítottam egy tincset az arcából. Sápadtnak tűnt és fáradtnak, de tudtam, hogy ez csupán a méreg hatása. Amilyen kis adag lehetett pillanatok alatt elmúlik, ám egy tolvaj megfogásához éppen elég. Megnéztem az ujját, csupán egy vérző seb jelezte a támadás helyét. Szerencsére nem volt túl nagy. – Maradjon kicsit nyugton, míg elmúlik a méreg hatása – mondtam. – Nincs miért aggódnia, nincsen halálos veszélyben… de én mondtam, a kígyók alattomosak, nem illenek egy ilyen finom lányhoz. Elmosolyodtam. Jó kedvre akartam deríteni.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #12 Dátum: 2017. 06. 12. - 16:47:11 » |
+1
|
zene: TN- Escher Loop - dress - And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time'~~ ❈ ~~ A hangok távolról érkeznek el hozzám. Mintha egy szűrőn keresztül hallanám vagy jobb hasonlat talán a zárt ajtó. Emlékszem, mikor hallgattam aput és Mathiast. Elfojtott hangon pusmogtak, mintha szövetségesek lennének, pedig sosem voltak. Éreztem a bátyám hangjában az indulatot melyet visszafojtott, és apánkéban szintúgy. Az már kevésbé volt elfojtva. Szavakat viszont alig értettem. Csak a tónusok közti különbséget érzékeltem. Épp úgy, mint most is. – Egészen eszes egy végzettség nélkül, mocskos tolvajhoz képest. - Tolvaj...? Tolvaj... Tolvaj. Ó igen, hisz ő tolvaj. Ki is? Én biztosan nem. És Mathias sem. Hogy nevezhet minket bárki tolvajnak? - ...zonyos Mr. Nyström járja az ékszerboltoka...- Milyen furcsa név. Kiejthetetlen. És az aki kimondja is furán mondja. Idegenül köpi ki. Már-már gonoszan. Ez megijeszt. Erősen koncentrálok hogy ne veszítsem el a pislákoló tudatomat. Szemeim összeszorítom, minek következtében szemöldököm sőt az egész arcom összerándul. Majd lassan a fény kezd beszivárogni a csukott szemhéjamon át. Néha el elsötétül, mintha valami kitakarná. Pilláim lassan emelkednek meg, majd le és újra fel. Pár perc múlva lassan de biztosan kitisztul a látásom is. Most már azt is tudom miért volt oly annyira változó a fény útja. Valaki felém hajol és az a valaki Elliot. A szép mandulaív szemek rám tekintenek. Le sem tagadhatja az ázsiai vonásait. A fehér bőre kissé még sápadtabbnak hat. Talán rosszul van? – Jól van? – Reszketegen aprót bólintok, miközben ő kisimít egy tincset az arcomból. Érintése után lángol a bőröm és el is pirulok. Rájövök mennyire kiszolgáltatott állapotban vagyok. Mennyire megalázó helyzetben tulajdonképp noha emiatt kevésbé aggódom. Sokkal inkább zavar a férfi érintése vagyis történetesen az, amit okoz. Mi ütött belém? Hisz ő lassan házas. Vagyis pont nem, mert a menyasszonya meglépett, ez igaz, de.... akkor majdnemházas. Az épp ugyanolyan. Vagy nem? - I-igen. azt hiszem... - szusszantok és már ficergek is, mert eddig tartott a pillanat. A tudatalattim elkezd háborogni én pedig nem bírok veszteg maradni. Ám a másik megakadályoz elsősorban a szavaival. – Maradjon kicsit nyugton, míg elmúlik a méreg hatása. Nincs miért aggódnia, nincsen halálos veszélyben… de én mondtam, a kígyók alattomosak, nem illenek egy ilyen finom lányhoz. - Meglepődök a határozottságán, ahogy utasít engem. Engem? Tudja egyáltalán kivel beszél? Persze hogy tudja és mégis...! Arcomra kiül a döbbenet. Hogy merészeli? Mert még ha Lestrange viselkedik így, egy felfuvalkodott hólyagként meg is értem. A vérében van. Hisz arany. De O'Mara minden csak nem aranyvérű. És lássuk be, nem szoktam hozzá hogy nekem dirigáljanak. Mathias is próbál rendszeresen, tőle még csak csak el is fogadom. Már épp a duzzogó Montrego üzemmód kapcsolna be nálam, ami ilyenkor rendszerint bekövetkezik, azonban a férfi mosolya megenyhít. Szép ívű ajkai barátságosan festenek, a szeme pedig lelkesen csillog. Mint egy kisfiúé. Mint azé, akinek a fagyit vettem. Meglep a felismerés és ösztönösen visszamosolygok. Várom hogy leteljen a rám szabott idő, s mikor már kellően elunom magam és kellően zavarba jövök hogy Elliot arcát fürkésszem meglehetősen alapos részletességgel újra megmoccanok. Ha engedi, akkor lassan felülök. - Jól vagyok, tényleg! - Nyugtatom meg mielőtt nekem esne esetleg, hogy legyek lassabb vagy óvatosabb. Kezemmel a fejemhez nyúlok és ekkor látom meg, hogy a gyűrű sehol. Az ujjamon viszont ott a két picike fognyom. Au! Az emlék hatása még mindig ott él bennem, akárcsak az éles fájdalom emlékképe is. Elfintorodom, majd felpillantok a tolvajra. A kezem nyújtom, hogy felsegítsen. - Hát lehet igaza van a kígyókkal kapcsolatban. - Vonom meg a vállam, amint már talpon vagyok. Kissé instabilnak érzem magam az első pillanatban, így inkább megragadom a karját. Remélem nem szédülök bele újra. - Csak hát mégis az egyik Roxforti ház címerállata... - Nyögöm ki kissé elfúlón és kótyagosan. Ajjajj, lehet tényleg korai volt az a függőlegesbe emelkedés?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 974
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #13 Dátum: 2017. 06. 13. - 17:36:55 » |
+1
|
Blaire 1999. március 12.
Hagytam, hogy Blaire az arcomat fürkéssze, addig sem mozgott. A mosolyommal próbáltam jó kedvre deríteni és megnyugtatni, habár egyik sem tartozott kifejezetten az erősségeim közé. Elliot O’Mara nem éppen arról híres, hogy könnyedén ért a nők nyelvén… nem véletlenül veszítettem el azt az egyet is, aki fontos lett nekem igazán. Nem tartott tovább az egész egy-két percnél. Szánt szándékkal nem zavartam meg a dolgot beszéddel, én is őt figyeltem. A nőies arcát, amin még látszott egy-két kislányos vonás. Egészen magával ragadtak azok a szép világos, szinte ezüstös kék szemei. Valamivel közelebb hajoltam hozzá, reméltem, hogy nem érti félre a közeledésemet. Csupán szerettem volna jobban elmélyülni a tekintetében. Mindenért ragyogok, ami csillog – jegyeztem meg magamban és közben a mosolyom még szélesebbre húzódott, habár még mindig inkább lágy volt, semmint groteszk. – Jól vagyok, tényleg! A nyugtatás nem volt hatásos. A kábító hatású mérgeknek, legyen akármilyen kicsi is a mennyiség, akár egy órával később is lehet még hatása. Ezúttal azonban nem úgy készültem, hogy bármilyen támadás érhet, ezért nem hoztam magammal főzeteket, mással pedig az ilyesmi nem lehet kikúrálni. – Biztosan nem korai még a mozgolódás? – érdeklődtem. Még mindig megbabonázva néztem, ahogy az ujját vizsgálgatja, ott ahol a marást elszenvedte. Valószínűleg nem lehetett fájdalmasabb egy tűszúrásnál, de kétlem, hogy Miss Montrego hozzá lenne szokva az ilyesmihez. Ezért is aggódtam érte annyira. Tényleg egy finom nő, nem olyan, akivel bármelyik utcában összefuthat az ember. Talán nekem túl tökéletes is, még a bénáskodása ellenére is. Ahogy megfogtam a felém nyújtott, puha kezet és finoman megszorítottam, rájöttem: annyira mások vagyunk. A mi világaink még csak meg sem közelítik egymást. Montrego fején találta a szöveg: egy koszos, buta tolvaj vagyok… Blaire meg minimum egy hercegnő. Valószínűleg nem illik megbámulnom és a kezét sem kéne ilyen bátran szorongatnom. Ugyanakkor mindig is tettem a szabályokra, de ez az érzés még is mélyen belém hasított. Lisbeth is hasonló volt az életemben. Igaz abban a helyzetben én csak egy tizenöt éves kölyök voltam, akit egy pár évvel idősebb lány elcsábított – vagy legalábbis elakart. Hülye lettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, mikor ott volt előttem. Az is rosszul sült el, ez sem lenne más. Igaz így utólag, az mindenképpen rosszul sült volna el… főleg, ha a saját apámnak mutat be barátjaként. Lassan segítettem talpra Blaire. A hirtelen mozdulatoktól talán megszédült volna vagy elveszíti az egyensúlyát. Nálam senki sem tudja jobban, milyen ez, hiszen én már ennél jóval nagyobb dózist kaptam annak idején a Moerkuilen nevű, holland erdőben. Egy kedves varázsló – akivel egy kukkot nem értettünk egymás szavából –, bizonyára zokon vette, hogy el akartam emelni az értékes zenedobozát. Már éppen visszaterelődött a beszélgetés a kígyókra, mikor Blaire a karomba kapaszkodott. Olyan erősen szorította, amilyen estben tőle tellett. – Minden rendben? – kérdeztem. – Csak hát mégis az egyik Roxforti ház címerállata... – folytatta, de olyan kótyagosnak hatott. Át kellett ölelnem a derekát, nehogy megint a földön kössön ki és esetleg ezúttal a fejét is beüsse. Persze ettől a mozdulattól hirtelen nagyon melegem lett. Nem készülte ma ilyesmire, akkor sem ha háromszor zuhanyoztam és kétszer mostam fogat… és még parfümöt is használtam. Kicsit közelebb vontam magamhoz, hogy még biztosabban tudjam tartani. – Ugye megbízik bennem? – kérdeztem, de nem vártam meg a választ. Egyszerűen felkaptam. Reméltem, hogy nyakamat átkarolja és akkor könnyebb lesz haladni. Még mikor beléptünk az ajtón kiszúrtam egy-két fotelt hátrébb az üzletben. Gondolom az olyan vevőknek szánták, akik sokat válogatnak vagy éppen nagyon tehetősek… mint Blaire. Elindultam abba az irányba, persze a kobold a nyakamban lihegett végig, mintha el tudnék lopni bármit is tőle úgy, hogy tele van mindkét kezem. – Hozzon egy pohár vizet a kisasszonynak, ha nem akarja hogy seggbe rúgjam! – szóltam rá fenyegetően. Egy pillanatra meg is álltam, nehogy véletlenül neki menjek valamire, míg erre a borzasztó teremtésre néztem. Láttam az arcán a megilletődöttséget. Mégis csak van előnye, hogy Elliot O’Mara vagyok– vigyorodtam el, miközben a kobold eltűnt a környékről is. Visszapillantottam a lányra, persze még erősebben éreztem a belőle áradó, csábító illatot. Lehunytam a szememet egy pillanatra, hogy élvezzem a helyzetet, aztán tovább indultam a világosszínű bársonnyal borított fotelok felé. – Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni a marástól – csúszott ki a számon. Valamiért úgy éreztem helytálló ezt mondanom, holott én semmiért sem szoktam bocsánatot kérni. Illetve igen, de az egy másik helyzet volt. Valószínűleg apámtól örököltem a konokságomat, a makacsságomról nem is beszélve… de még mindig nem tudtam annyira kiismerni, hogy tudjam, ezek valóban az ő tulajdonságai.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #14 Dátum: 2017. 06. 16. - 09:43:59 » |
+1
|
zene: TN- Elise - dress - And I saw your face through the night We were in the wrong place But it was perfect timing In the wrong place at the right time'~~ ❈ ~~ – Minden rendben? – A hang távolról szűrődik át hozzám. Épp úgy mint előtte pár perccel, mikor még a hideg kőpadlót éreztem a hátamnál. Megbizserget az emlék és elfog a remegés. Mindössze az segít, hogy egy erős kéz fonódik a derekamra. Meleg és biztonságot adó. Mathias? Ő kapott el a múltkor is és tartott meg mikor a fára másztam fel, mert az egyik gyöngybagolyfióka kiesett. Feltehettem volna varázslattal is, de kihívást jelent néha pálcamentes napokat tartani. Tudom, bolond vagyok de.... vicces belegondolni milyen lehet e nélkül élni. Ilyenkor kissé szabadabbnak érzem magam. Néha elfelejtem ki vagyok. Csak átmenetileg, csak egy kicsit. – Ugye megbízik bennem? – - Persze hogy bízom benned... Mathias.. - közlöm teljesen természetesen, de a szemeim csukva vannak. Csak arra eszmélek fel hogy hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól. Hirtelen a levegő is megélénkül én pedig pihekönnyűnek érzem magam, és mintha repülnék. Ahogy kipislogok szempilláim sátra mögül egy arcélet veszek észre, meg fehér sima szinte márvány hatású bőrt. A másik amivel azonosulok a férfias illat, ami csöppet sem a bátyámra emlékeztet. Mathiast ezer közül is felismerem. Mindig bűzlik a parfümtől. Igaz mostanság már visszafogja magát, de a megszokott egyveleg továbbra is körbelengi. És ez nem az övé. És nem is Ericé. Ericnek sokkal mélyebb illata van. Sokkal karakteresebb. Na nem mintha ez nem lenne jó, de kíváncsivá tesz. Kezem ösztönösen csimpaszkodik az illető nyakába és ahogy befókuszálom Elliot szemét azonnal azonosulok a tényekkel. Basszus! – Hozzon egy pohár vizet a kisasszonynak, ha nem akarja hogy seggbe rúgjam! – Milyen udvarias! A szavak elég kegyetlenül hangoznak. Beillene közénk. Mármint az aranyvérű bagázsba. Néha én szoktam így dirigálni, habár csak akkor, ha elkap a hév. - Ne beszéljen ilyen csúnyán! - Vonom össze a szemöldököm, miközben ujjaim szórakozottan babrálják az szőke férfi kékekszürke ingjének anyagát. Tekintetemmel áthatóan vizslatom és meglep mikor lehunyja a szemeit. Talán megsértődött? Nem, kötve hiszem. Tekintetem elvándorol róla kézfejemre. Eltérő halovány bőrszínem túlontúl fehér. Napozni kellene a nyáron. Elmehetnénk Olaszországba Lyanához. Vagy Balira. Esetleg Mimihez Ausztráliába. Áh nem Olaszország a legideálisabb, hisz még közel is van. Bárcsak Mathias végre megemberelné magát és elhívná őt egy normális randira! Nem értem miért ennyire mogorva mindig, ha szóba hozom... – Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni a marástól – A szavak meghökkentést váltanak ki belőlem. Nem is leplezem ezt, meglepve pislogok vissza a férfira. Sajnálja? Ugyan mégis miért? Hisz nem ő tehet róla. Végtére is én voltam a szerencsétlen. Néha az az érzésem hogy ha nem ebbe a családba születtem volna sosem lennék alkalmas normális életet élni. Mondjuk vitatható az hogy ez a család mennyire normális. Halott anya, idióta apa tel elvárásokkal. Jó legalább a szerető báty megvan. Igazából mindig is csak a testvérem volt igazán a családom. Meg Eric és Athalea. A többiek a szükséges körítés. Ami számomra szükségtelen. - Nem maga tehet róla - suttogom. Miért suttogom? Nem tudom. Valamiért fáj bevallani, hogy tényleg magam okoztam a galibát. És persze most neki kell itt segédkeznie, mert ennyire egy esetlen liba vagyok. - Én voltam az ostoba... - mondom de elhallgatok, mikor a kanapéhoz érünk. Valamiért nem akarom megtörni a pillanat varázsát. Nem akaródzik leülnöm a csábítóan puhának ható krém ülőalkalmatosságra. Még úgy sem hogy tudom Elliot lába közel sincs rendben. Hisz biceg, érzem a járásán. Vagy egy kis ritmushiba minden lépésénél. És még ennek ellenére is a karjaim egy leheletnyit megrándulnak és szorosabbra fonják egymást körülötte. Épp csak egy picit épp csak annyira hogy még jómagam se vegyem szinte észre. Naná hogy nem veszem mert inkább a tolvaj száját figyelem. Az ajkait, amik bocsánatot kértek. Pont tőlem. Hihetetlen...!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|