Fogadó a Vasorrú bábához

Csinálj úgy, mintha ismernél…

Collins
2000. július eleje

.outfit.

Baszki, szedd a lábad, O’Mara! Úgy lüktetett bennem a parancs, mintha csak Cartwright osztotta volna ki, mondván: igenis ő a főnök. Hát a büdös életben sosem tekintettem őt főnökömnek, de abban azért talán igaza lett volna egy ilyen helyzetben, hogy vonszoljam el a belem a helyszínről, mielőtt még valaki rám talál fogni egy súlyos bűncselekményt – még akkor is, ha az esetleg igaz. Lenéztem a tenyeremre, még mindig csupa vér volt, talán egy kicsit bemocskolta a ruhámat is. Nem számított csak az, hogy a másik kezemben ott volt a kopott feljegyzés, meg valami térképféle is, amit sebtében rajzolt fel a megbízom… az egykori megbízom.
Az Abszol út és a Zsebpiszok közötti egyik sikátorban ácsorogtunk, igencsak távol a Vakegértől és mindenféle más zajforrástól. Átnyújtott egy rövidke leírást egy értékes nyakékről, amit valószínűleg Indiában készítettek nagyjából a 20. század első évtizedeiben egy nemes hölgynek, majd azt ellopta egy tolvaj – hehe – és eltűnt a szem elől. A megbízom – aki nevet nem mondott, csak időpontot, hogy mikor és hova kell vinnem majd az ékszert – kiderítette, hogy hol halt meg egy tolvaj és az bizony egy kibaszott hegyen lévő kibaszott kunyhóban volt. Úgy vélte ez a kiindulópont. Hát a kezembe nyomott egy apró, szalvétára firkált térképet, amin az erdőben lévő utakat véste fel, vörössel az egyik ösvényt, ami a kunyhóhoz vezet. Nagyjából ebben a pillanatban fröccsent rám a vér, majd esett össze holtan. Ezután ért engem is egy aprócska vágás a karomon… de a döfés elől még időben hátra léptem. Még annyi erőm volt, előre rúgtam, alaposan kikészítve a sérült combomat a mozdulattal, de legalább a késő a földön landolt. Csuklyás támadó volt egyébként, nem látszott az arca és mire össze szedte magát, már kiléptem a tömegbe és rohantam.
A combom egyre kellemetlenebbül lüktetett a fájdalomtól. Egykori sérülésem úgy kínzott, mint hónapok óta sosem. Igaz nem is sok oka lett volna rá, nem voltam bevetésen egy jó ideje… minden napomat lefoglalta a Nathaniellel való kibaszott veszekedés. Nem nekem való ez a „boldog” élet. Egyre nehezebben viseltem és folyamatosan ott volt a fejemben a gondolat: jobb lenne egyszerűen rövidre zárni az egészet. Biztosan fájt volna, biztosan szenvedtem volna, de ez voltam én… állandóan szenvedtem. Valahogy már kezdtem egészen megszokni.
Vadul löktem be a kocsma ajtaját és lihegve támaszkodtam neki az ajtó melletti falnak. Jól van, O’Mara… semmi baj… Súgta a kis hang, csak ekkor vettem észre, hogy az átkozott szalag is úgy lüktet a csuklómon, mint a szívem, ami majd ki akart szakadni. Azért csak elvonszoltam magam a pultig.
– Á, Elliot Lee! – jegyezte meg a kocsmáros. Igen, elég régen látott. – Vagy most már Forest vagy?
– Merlin szaros seggére, kopj már le rólam! – közöltem nyersen. – Lángnyelvet kérek. Sokat.
– Az üveget ne adjam oda esetleg? – kérdezte, mikor felemelte. Átnyúltam a pult fölött és kitéptem a kezéből a lángnyelves palackot. – Hé!
– Na látod, öregem, értesz te a szóból! – oda dobtam elé három galleont, hogy befogja a száját, aztán alaposan meghúztam az üveget. Nem is volt jobb dolog a fájdalomra, mint ez. Ha nem szúrtam volna ki Szép Meggie-t a sarokban, amint engem méreget. Talán még rondább volt, mint amikor utoljára láttam. Az orrán lévő bibircsók hatalmasabbra nőtt, ráadásul csak mérgesebb lehetett, mint legutóbb, miután a Mereles kaland alkalmával egy kicsit „megvicceltük.” Hát nem elindult felé mégis? Fogtam az üveget és egy mozdulattal besiettem a kocsma tömegesebb részére és lehuppantam az egyik asztalhoz, aminél már ült valaki.
– Csinálj úgy, mintha ismernél… – Súgtam oda a meglepően kék szemek tulajdonosának és felé toltam a lángnyelves üveget. – Cserébe ingyen piálhatsz! – tettem hozzá és csak utána néztem le a karomra, ami egyre jobban vérzett, persze bemocskolva a térképet és a feljegyzést az ékszer kinézetéről.