Rozsdás Torony

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

 

Igaziból nagyon is meglep, hogy ajándékot hozott nekem. Egyszer, mikor a karácsonyról beszélgettünk kifejtette mennyire feleslegesnek is tartja az ilyesmit. Bár igaziból Kipp mindent annak tart, ami nem rúna. Azt hiszem… Bár a velem való időtöltésről mégsem tudott lemondani. Engem mégis megtartott, hogy úgy mondjam, és ez némiképp biztató. Nem tudom miért, vagy miben… De az.
Elveszem tőle a doboz cigarettát és az öngyújtót. – Köszönöm. – Mondom, én legalábbis őszintén, nem, úgy, ahogy ő szokta megköszönni a dolgokat. És direkt nem teszem hozzá, hogy igaziból leszoktam, vagyis próbálok leszokni. Ettől a doboztól feketébb a tüdőm már úgy se lesz. Szóval azonnal kihúzok egy szálat és meggyújtom. Beleszívok és kifújom. Miközben csukott szemmel élvezem a mozdulatsor megnyugtató megszokottságát. Nagyon is hiányzik a mindennapjaimból, de tudom, hogy nekem lesz jobb, ha eltűnik az életemből. Már most több illatot, szagot és ízt érzek, amiket eddig elnyomott a cigaretta. És ezt épp ugyanúgy élvezem, mint ahogy annak idején a fal menti, füstös beszélgetéseket Bennel.

Körbenézek kissé a tájon. Még mindig csak kettesben vagyunk a toronynál, aminek persze kifejezetten örülök. Furcsa, hogy korban milyen közel is állunk egymáshoz és mégis mennyit kéne magyarázkodnom kapcsolatunk miatt. Már, ha érdekelnének pletykák, vagy a kérdezősködés. Tanít és kész. Mégis boldogabban igyekszem Kipp irodájába, mint, ahogy a kőfalhoz igyekeztem Benhez tavaly.
A hamut egyszerű mozdulattal koppintom le cigim végéről, miközben átnyújtom Dorothy Quinton könyvét fiának. – Szóval, ha nem is olvastad, attól még jól ismered, igaz? – Kérdezem, miközben egy pillanatra végigfut az agyamon a kíváncsiság, hogy vajon Kipp mennyire hasonlíthat az édesanyjára külsőleg. Vagy az apjára. Közben közelebb hajolok és hallgatom mondandóját. – Itt nőttél fel? – Nézem a képet, rajta a hatalmas és csodálatos fával. Ujjam végigvezetem a fotón. Mintha érezhetném így is a fa erejét. Valójában csak csodálom. Azt hiszem eléggé természet közeli a neveltetésem. Megtanultam szeretni mindazt, ami körülvesz. Már látom, hogy tetszeni fog nekem ez a könyv. – Ti aranyvérűek mind rokonai vagytok egymásnak. Már bocsáss meg… - mondom mosolyogva, mikor tudomásomra jut, hogy Ollivander anyagot szerzett tőlük pálcakészítésre. – Persze az én pálcám is tőle van. Mint mindenkié, aki Angliában vásárolt…

Elveszem tőle a könyvet, miközben cigarettámból egy utolsót szívok, hogy aztán a ronda padon elnyomhassam. Már nem a fát nézem a képen, hanem a háttérben lévő épületet. – Sajnálom. – Fejezem ki részvétem, mind Kipp édesanyja, mind a ház, mind pedig a fa iránt. – Szép volt. – Mondom halkan, de magam sem tudom mire is értem már ezt. Most nincs kedvem háborús veszteségekről beszélgetni és már megtanultam, hogy Kipp sem az a fajta, akivel érdemes. Szóval inkább csak lapozni kezdek a könyvben. Persze céllal. – Furcsa amúgy, hogy nem hallottam még édesanyád kutatásairól. Persze tudtam, hogy híres herbológus volt, hiszen ezt valóban említetted. De tudtad például, hogy dolgozott Amerikában? – kérdezem Kipp tekintetét keresve. – És nem csak, hogy Amerikában, de egyenesen a Sequoia Nemzeti Parkban. – Közben megtalálom Sherman Tábornok képét és Kipp felé fordítom. – Ide készülünk a nyáron. Ez a Sequoia törzs egyik szent fája. Édesanyád ezt is tanulmányozta. Persze csak ma vettem, úgyhogy nem tudom mire irányult a kutatása… Agnes nem árult el semmit. Azt mondta végig kell olvasnom, hogy megértsem és elfogadjam. Szerinte én eddig teljesen máshogy álltam a dolgokhoz, mert a sequoiák másként állnak a dolgokhoz. Agnes szerint a könyv új nézőpontot ad majd nekem. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg így lesz-e.

[Dakota Bourgh]

Dakota Bourgh

Jól ismerem a cigaretta illatát, annak ellenére, hogy nem dohányzom. Egyszer próbáltam csak a szivart, de az első szívás elég volt hozzá, hogy megállapítsam, nem nekem való. A családomban viszont mindenki dohányzik - ki így, ki úgy. Fura módon szeretem a füst szagát, annak ellenére is, hogy nem élek ilyen szerekkel. Megnyugtat, mert a nyugalom, béke és biztonság érzetét nyújtja. Talán kicsit morbidnak tűnhet, tudom jól, hogy még a passzív dohányzás sem egy kifejezetten egészséges elfoglaltság.
Biccentek egyet a kérdésre. A képen valóban az a ház látható, ahol felnőttem. Igaz, elég távol van, szóval nem igazán látszik belőle sok. Elég régies épület, tipikusan az a fajta, ami ránézésre is több generációnak adott otthont. Az apám is itt nőtt fel, és az ő apja is. Szóval elég sok családi emlék halmozódott fel ott az évszázadok során.
- Az azért túlzás. Nagyon sok brit aranyvérű családhoz semmi közöm, többek között a Malfoyok és a Blackek sem rokonaim… - javítom ki a lányt. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban sokaknak tévképzeteik vannak, talán éppen azért, mert igazából a varázslótársadalom elhanyagolhatóan kevés részét képezzük. Azt várják, hogy mindenki mindenkinek a rokona. De ez valójában nincs így.
- Az Ollivanders családnak azonban az első mellékága vagyunk. Kétszáz éve kaptuk meg a címet, amikor Erin Quinton beházasodott. Ő pálcakészítő boszorkány volt. Ollivandersék máig közel állnak hozzánk. - magyarázom. Ezeket a dolgokat természetesen tudnom kell. Minden rokonomról mindent meg kellett tanulnom. Egyszerűen azért, hogy tudjam, mi az, amit nekem felül kell szárnyalnom
- A családtörténet fontos. De egyébként nem kaptam meg azt a tipikus aranyvérű neveltetést. Nálunk a tudás mindig fontosabb volt a vérnél. Kivéve talán nagyapámat, ő imádta a státuszt. - adom vissza a könyvet. Jól tudom, hogy a végén még egy kép is ott van az íróról, egy rövid életrajzzal, de én azt nem akarom látni. Nincs kedvem szembesülni vele.

Sajnálatos dolog mind a birtok, mind a fa leégése, de már túltettem magam. Tovább léptem. Ilyen egyszerű. Figyelmem persze újra a könyvre irányítom, amikor Dakota belelapoz, hogy megkeressen egy fát. Méghozzá egy elég neves fát. Talán az egyik leghíresebb mind közül.
- Persze. Rengeteg helyen járt. De a könyvet még azelőtt írta, hogy megszülettem. - felelem. Nem tűnök talán egy nagy kalandornak, de mindig is imádtam utazni, ahogyan a szüleim, és az ő szüleik is. Éppen a sok felfedeznivaló miatt. Az pedig, hogy végre Európán kívül is járhatok, igazi mérföldkő. Pénzem ugyan lett volna rá eddig is, hogy akár Amerikába, akár másfelé utazzak, de az indok és a kutatás célja még nem volt teljesen tiszta.

-Ms. Meadowsnak tetszett a könyv ezek szerint. - állapítom meg. Tudtam, hogy.jól ért a gyógynövényekhez, de az engem is meglepett, hogy olvasta ezt a könyvet. De valószínűleg azért, mert jól ismerem az íróját. Ha Dakota már beleolvasott, akkor feltűnhet neki, hogy nagyon hasonlít az előadási módja az enyémhez. Ugyanazzal a szenvedéllyel ír a saját témaköréről, ahogyan én, és ugyanazokkal a technikákkal.szemléltet. Például, amikor egy-egy leíró, elbeszélő résznél jár. Ellenben az én írásaim sokkal logikusabbak, kevésbé érzelmesek, ám annál nagyobb a hangsúly a mások számára átláthatatlan összefüggésekre való figyelem felkeltésén. Az objektivitásom és kriticizmusom már inkább a másik részről ered.
- Egyszerűen olvasd el. Nem tudom elmagyarázni. De szerintem tetszeni fog. Sok dolgot meg fog magyarázni.
Jól ismerem, hogy miről szól a könyv, annak ellenére is, hogy sohasem olvastam. Ha olyan jól tanít a könyvben, ahogyan a való életben, akkor biztosan tetszeni fog Dakotának.

Nevetgélés. Valahol a távolban, ami egyébként nem is érdekelne, de Dakota akkor egyszerűen csak jelez, hogy tűnjünk el. Mindezt kerülő úton… még az esernyőm is a padon felejtem, ahogyan kapkodva felkapom táskám, és engedek a húzásnak. Fél perccel később már a másik Ms. Bourghot látom ott, ahol az előbb még én álltam, ahogyan Mr. Destainnel tölti szabadidejét. Nem hittem volna, hogy ez a hely a legmegfelelőbb a romantikázásra, de ezek szerint mégis… sohasem értettem az emberekhez igazán. De talán jobb is, ha csendben magukra hagyjuk őket.

//Köszönöm a játékot //

[Jimmy K. Quinton]

Jimmy K. Quinton

♦ outfit ♦

Újabb cigarettát húzok elő a dobozból. Általában nem szoktam ennyire gyors egymásutánban szívni őket, de most lent vagyunk a faluban. Vagyis aránylag büntetlenül megtehetem. Arról nem is beszélve, hogy minél előbb elfogy ez a doboz, nekem annál több esélyem van a függőséggel szemben. Bár az Agnessel való munka is igen hatásos segítség. Klassz kis figyelemelterelés.
Átkulcsolom a lábaim, ahogy a cigibe szívok és figyelem Kippet, ahogy beszél. Igazán kellemes ez így. Olyan hétköznapi. Mintha nem kellene többeknek lennünk, mint egyszerű fiatalok. Mármint… nekem persze nem is kell többnek lennem. Kipp meg soha nem is volt se fiatal, se egyszerű. De jó lenne így megmaradni. Beleragadni ebbe a hétköznapi kis jelenetbe, ahogy mesél és én hallgatom.
Jó ez így. Ez a barátság. Tényleg ne akarjak többet. És tényleg fogjam vissza magam. Ne járjak annyit a nyakára, mert még megutál. Azt viszont nagyon nem szeretném… Sokkal jobb lenne, ha erőltetés nélkül, egyszerűen csak önmagától rájönne arra, hogy van valaki, akinek fontos lehet. Mondjuk kezdve azzal, hogy rájön arra, hogy egyáltalán bárkit is érdekelhet ő maga… és nem csak a tudása. Mert szerintem az ember a zsenialitás mögött van olyan érdekes, mint a kutatásai.

Hirtelen nevetgélést hallani. Persze azonnal felismerem nővérem legőszintébben szerető hangját. Aztán Ephram szavait.
Na persze… ikertestvéremen kívül még kinek másnak jutna eszébe a rozsdás toronyhoz sétálnia egy csendes beszélgetésre? Vagy az ő esetükben nem valószínű, hogy a beszélgetés a vonzó lehetőség… Na, ilyenkor mondja nekünk bárki is azt, hogy jellemre nem is hasonlítunk. Ó, dehogyisnem. Csak megtanultuk más módon alkalmazni erősségeinket.
Gyorsan jelzek Kippnek, hogy igyekvés innen. Még egy kicsit húzok is rajta, hogy egy elkerülő útra vezessem. Nem is annyira a lebukástól félek, az esetleges magyarázkodástól. De őket sem szeretném megzavarni kellemes időtöltésükben. Igazán boldog vagyok attól, hogy ők is azok. Ephramnál jobb és szeretőbb sógort elképzelni sem tudnék magamnak.
Csak Kippre nézek. És ekkor veszem észre, hogy még mindig ujjaim közt tartom szövetkabátjának anyagát.
- Gyere! – Mondom mosolyogva. – Így kissé hosszabb séta ugyan, de nagyon szép az erdő ilyenkor. – Azzal elindulok két fa között a sűrűbb részek felé. Persze ez nem egy vad táj, és ha végigsétálunk az ösvényen épp a falu másik végén lyukadunk ki. Én pedig csak mosolyogva örülök, hogy még pár percet kapok kettősünkből. Még pár percig csak két fiatal lehetünk, akik jót beszélgetnek.

Köszönöm a játékot!

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Roxmorst… hiányzott, mint egy púp a hátamra – jött az első gondolat, ahogy elértem azt az ütött-kopott tornyot, ami közel feküdt az erdő széléhez. Dean még kora reggel adta ki a parancsot, hogy hozzak neki csáprágófüvet, ami kizárólag a Roxmorts környéki erdő szélén nő. Nem értettem ugyan, miért jutott eszébe mindez ilyen hirtelen – sőt, egyenesen azt hittem el akar űzni a patika környékéről is. A kötényemet – amit amúgy sem szívesen viselek – szögre akasztottam tehát és visszatértem a faluba.
Valójában egyébként élvezem a családi vállalkozást… úgy érzem tartozom valahová és habár már nincs az az érzés, hogy Esmét el kell tartanom, legalább lefoglal valami. Nehéz a vevőkkel bánni, hiszen a legtöbb betegen érkezik vagy valamelyik hozzátartozója beteg és minél gyorsabban bájitalhoz akar jutni. Ha megjelenik az arcomon a „mindjárt seggbe rúgom” kifejezés, előkerül Daniel és átveszi a feladatokat.
Elliot O’Mara aztán mindennek való, csak éppen nem ez a nyugodt dolgozó felnőtt életstílus. Részemről inkább maradtam volna az állandó kalandoknál és kincsek után járnék… de valahol igaza van Danielnek és Deannek: ha meg akarok állapodni valaha, akkor muszáj megteremtenem hozzá a megfelelő életstílust. Persze azóta, hogy ebbe beleegyeztem kicsit megváltozott minden… már nem akarok semmit teremteni, egyszerűen csak élvezem a társaságot.
A torony mellett megálltam, felnéztem rá és egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. A lábam még mindig nem az igazi azóta, hogy a csapba megsebzett Skóciában… de határozottan sokat javult és már csak egy egészen kicsi sántítás és az időnként előtörő fájdalom jelzi, mi is történt akkor. Most is egy kicsit éreztem a sérülés helyén a nyomást, így hát pihennem kellett.
Csendesen méricskéltem a tornyot, amint a felhős ég felé tör. Ronda egy építmény volt, ráadásul az elhanyagoltság sem tett neki jót… ugyanakkor nem ez foglalkoztatott, hanem az időjárás. Nem szerettem volna elázni ezúttal – habár nem zavar egy kis víz –, és minél előbb vissza szerettem volna térni a Három Seprű kandallóján át a patikába.
Kifújtam hosszan a levegőt és a fájdalom ellenére is megindultam a fák irányába. Természetesen rengeteg növény volt ott, de én azt a gyökérzet közelében megbúvó, egyszerű pázsitra hasonlító növénycsomót kerestem, amin apró lila virágok is nőhettek, ha éppen eleget esett az eső. Mostanában nem panaszkodhattunk a csapadékhiányra, alaposan elöntötte az egész országot, ezért tudtam: könnyebb dolgom lesz felismerni a szükséges növényt.
Az első fatörzsénél láttam is valami élénk zöldet. Gyorsan félrerúgtam a cipőmmel egy ágat, ami rajta volt. Remek – mosolyodtam el és lassan leguggoltam. Ez is fájdalmas volt, de már közel sem annyira, hogy megmerevedjek a mozdulatban és csak várjam, míg elmúlik az érzés.
A zsebemből elővettem a kicsi, ezüstös ollómat és lemetszettem egy-két szállat belőle. Remélem Dean elégedett lesz – gondoltam és közben elmosolyodtam egy pillanatra. Eszembe jutott, hogy anyám mit szólt volna, ha meglát minket együtt dolgozni… biztosan büszke lett volna, hogy harmincegy évesen már Dean is próbálkozik a fiaként kezelni. Ez sosem ment neki, mikor gyerek voltam, most meg hosszú órákat beszélgetünk és furcsa érzés, mert elmondhatom minden bánatomat. Nem érzem úgy, hogy a szavai üres fülekre találnak… hiszen mindig próbál tanácsot adni.
Anyámat talán csak egy dolog szomorítaná el: hogy még sem sikerült távoltartani Phillip Rowle-tól és már apának szólítom. Tudom, hogy a családjától féltett meg talán tőle magától is.
Ezek a gondolatok keringőt jártak éppen a fejemben, mikor valami reccsenést, majd további lépések halk, neszező zaja csapta meg a fülemet. Hirtelen nem volt kedvem a családi problémáimon gondolkodni vagy éppen az összetört szívem darabjait egymáshoz illeszteni… megfordultam.
Látni akartam ki áll mögöttem.
– Te… – nyögtem ki a lányt méregetve.
Azt hiszem, a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. A szívverésem kissé felgyorsult, ahogy felegyenesedtem. Az egyik kezemben az olló, a másikban a virágokat szorongattam és csak álltam felé fordulva, egyenesen a szemébe nézve.

[- Most igazán maga van meghökkenve, amikor inkább nekem kellene…? –]

Nem bántam volna, ha csatlakoznak hozzám a többiek. Vagy ha legalább már őket annyira nem izgatja a dolog, akkor elkísérhettek volna. Jobb híján azonban egyedül szakadok le a kis társaságomtól, amint visszafele indulnak a Három Seprűből, én azonban némi csendes duzzogással másfelé irányítom a lépteimet. Mintha nekik nem jönne jól egy kis bevágódás  Bimba profnál. Nem mintha az embernek nehéz dolga lenne a házvezetőjével Hugrabugos létére, de azért mégis csak… a plusz pontokról nem is beszélve. Pedig én még csak nem is vagyok az a rettentően stréber fajta. Egyszerűen csak merő véletlenségből tudom, hogy hol található az, amire szükségünk van. És mindenki, aki most az üvegházakat járja, kész idióta. Mert miért kéne Bimba professzor begyűjtésre olyasvalamit, amije neki is van? Szerintem nem erről van szó. Csak sajnálja a derekát, meg van jobb dolga, semhogy a régi, roxmortsi torony környékén ólálkodjon egy egészen kellemes vasárnap, csak azért, hogy mezei citromfűre vadásszon. Lehet, hogy csak a teájába kell, és nincs is rá igazán szüksége, csak minket akart rávenni, hogy kimozduljunk a pincéből… mindent lehetségesnek tartok. És a jelek szerint, nekem nincs jobb elfoglaltságom a mai napra. Bár tökre nem így terveztem, hogy csak én tartok ki, és indulok el ténylegesen gyógynövény vadászatra.

Annyira azért nem rossz idekinn, csendben, magamban. Egyébként is, aki kicsit is ismer, tudja, hogy nem vagyok én annyira hangos ember, meg nem is igénylem, hogy valaki folyton legyeskedjen körülöttem, olykor tudom értékelni a csendet. Főleg az elmúlt február fényében… eléggé örülök, hogy megérkezett a március, azzal együtt a tavasz, és mint tudjuk, minden tavasz egy új kezdet. Talán nekem is. Mintha olyan eget rengetően szükségem lenne rá, pedig azzal azért hazudnék. Sóhaj. Sóhaj, sóhaj, sóhaj.
Kis csokorba szedem a melittát, még arra is figyelek, hogy ne egy helyen ritkítsam ki teljesen a természet ajándékát, szedegetek kicsit innen is, onnan is, az illatos levelet egy ízben alaposan összedörzsölöm az ujjaim között, amitől nekem is kellemes, édeskés-citromos illatom lesz. Én ezt nem is akarnám meginni, így sokkal jobbnak tűnik.

Már visszafele indulnék, elégnek ítélve az általam gyűjtött termést, halkan közlekedek én is, nem kimondottan óvatosságból, csak szinte zavarni vélem ezt a környékét a falunak, olyannyira nem jár erre senki. Legalábbis én ebben a hiszemben voltam eddig. Megpillantok egy alakot, épp előttem. Megtorpanok, a talpam alatt gally reccsen, szinte mennydörgésnek tűnik számomra. Nem akartam volna zavarni másokat, de most már mindegy. Arra viszont egyáltalán nem számítok, hogy ismerős alak fordul végül felém, és mintha ő lenne nagyobb sokkban, mint én, hogy hónapok után éppen itt találom, az én falumban…! (Még ha Roxmorts voltaképpen nem is tekinthető az én falumnak.)
Kicsit zavarban vagyok. Kicsit felszökik a szemöldököm a homlokomon - Most igazán maga van meghökkenve, amikor inkább nekem kellene…? – teszek azonban fel egy olyan kérdést, ami az istenért sem akar a fejembe férni. Itt most nem nekem kéne úgy ránéznem, ahogy ő néz rám? Én biztos csak azért maradok ilyen nyugodt, mert egészen nem várt reakcióval találom magam szemben a részéről. Némi zavart azért mégis csak tükröz a tekintetem. Persze, ezt nem tudom kontrollálni, azonnal arra gondolok, ami nyáron történt, és arra, ami egy kicsit azóta is kísért, mert a jelek szerint az a sorsom, hogy az ilyesmi megismétlődjön velem. Nevezetesen a nem kívánt csókok… csak némán sóhajtok egyet. Nem mozdulok. Egy kis kíváncsiság talán mégis csak van bennem… hogy mi történt aztán. Augusztus után.

[viselet]

Clem
1999. március 13.

– Most igazán maga van meghökkenve, amikor inkább nekem kellene…? - A lány szavai valamit felkavartak bennem. Valami régit és egyre inkább idegennek tűnőt.
Döbbenten egyenesedtem fel a növények mellől és közben le sem vettem a tekintetemet a lányról. Clementine – idéztem fel a nevét, miközben az ujjaim a virágokkal játszottak. Zavartan mértem végig és közben arra gondoltam: milyen sokat is változott. Nőiesebb lett, de azok a szép zöldes árnyalatú szemei még mindig ugyanúgy csillogtak, mint augusztusban, mikor megcsókoltam.
Ma már nem ismételtem volna meg az akkor történteket. Nem éreztem azt a vonzalmat, amit akkor, a szívemben már régóta egyetlen nő kapott helyett. Clem csak a múlt egy darabja volt… annak az emléke, amikor még nem éreztem azt, hogy ide tartozok, a családomhoz. Bár azt még most is elismerem, hogy nélküle valószínűleg nem kaptam volna meg azt a szabadságot, amiben most érek. Clem apjának aktája nélkül lehet, hogy most nyomoznának utánam az aurorok.
– Eléggé megdöbbentettél… – ismertem el.
Még mindig őt néztem. Nem tudtam levenni róla a szememet.
A hangnem alapján sejtettem, hogy még mindig sértett a nyáron történtek miatt. Nem sértésnek szántam azt a csókot, sokkal inkább egy gesztusnak. Segített nekem, én pedig megpróbáltam neki egy kis ízelítőt adni a szenvedélyből, amit kétlem, hogy sokszor átélt volna.
Közelebb léptem hozzá. Ezúttal igyekeztem tiszteletbe tartani az intim szféráját, éppen csak nem akartam kiabálni a történtekről. Most már semmiképpen nem hozhatok szégyent az O’Mara névre, hiszen a patika beindult, ráadásul nem is illet engem. Inkább Rowle vagy Lee vagyok, vagy egyik sem… sosem fogok rájönni hová is tartozom teljesen.
– Öhm… jól vagy? – kérdeztem, most jobb nem jutott eszembe hirtelen.
Nem sok olyan helyzet van, amit egyáltalán nem tudok kezelni, de ez ilyen volt. Azt hittem, hogy a csók után én csak a rejtélyes, kissé veszélyes idegen maradok az életében, aki többé nem bukkan fel. Persze nyilván nem úgy sült el a tettem, ahogyan terveztem volna és nem álmodozott rólam esténként – igaz a rémálmainak talán lehettem a főszereplője.
– Feltételezem haragudott az apád az eset után…
Miért nem találod a szavakat, O’Mara? – korholtam magamat. A beszédem érthetetlennek tűnt, mintha nehezen tudnám formálni a hangokat, de talán csak én éreztem így. A lányra néztem meg, a tekintete kicsit sem hasonlított Esméjéhez, így nem zaklatta fel annyira a lelkemet. Nem akarom annyi embernek kimutatni a fájdalmat, ami azóta is kínozza a szívemet, sőt az egész lényemet… mintha másik felemet valaki erőszakosan elszakította volna tőlem és képtelen volnék visszaszerezni. Valójában Esmé mondta ki, hogy legyen vége és nem volt döntésem. Nem hiszem, hogy fontos lett volna a véleménye.

[- Bizonyára gondolta azért, hogy a Roxfortba járok –]

Valami bocsánatkérő kis fintort produkálok – természetesen nem azért vagyok itt, hogy a frászt hozzam másokra, noha éppenséggel azt remélem, hogy nem ilyen erős reakciót váltok ki Mr. Lee-ből. Én is egészen másképp reagálok rá, mint azon a sós, tengerillatú széltől átitatott nyári reggelen, amikor még alig voltam ébren, félig pizsamába voltam öltözve, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy valakivel találkozom, hova tovább beszélnem kell. Csak egy fél éve volt, mégis nagyon távolinak tűnik az a nap. Furcsa, nem? Talán csak azért, mert a történés maga annyira abszurd volt. Olyasmi, ami lányregényekben történik, sorsfordító véletlenek, és dráma, de nem az én életemben. Mondjuk… igazság szerint ez már csak félig igaz, néha egészen hajmeresztő dolgok történnek velem, szóval valahol jogtalan, hogy az előttem álló férfi felbukkanása okozta történteket ilyen elfeledettnek érzem… hiszen ha babonás lennék, vagy jobban hinnék az efféle furcsa véletlenekben, azt is mondhatnám, hogy azóta is rá-rárímel egy-két dolog arra a találkozásra. Még szerencse, hogy életem felfordulása inkább apa amneziátor barátjával kezdődött, nem holmi lopott csókokkal…

- Bizonyára gondolta azért, hogy a Roxfortba járok – hívom fel a figyelmét egy kissé triviális dologra, de talán nem is az okozza a meglepetését, hogy épp itt talál, csak az, hogy egyáltalán… megint az útjába sodort az élet. Végül is, ebben a tekintetben igaza van. Én sem igazán gondoltam, hogy ez meg fog történni - Köszönöm, jól vagyok – válaszolom kissé reflexesen, aligha alkalmas ez a helyzet arra, hogy ebbe mélyebben belemenjünk, és igazság szerint, nem is egészen tudom, hogy vagyok. Az életem mostanság néha egy kicsit vicces. Akaratomon kívül történnek velem dolgok, melyekre sosem gondoltam volna, hogy fognak, és úgy sétálok bele butaságokba, hogy voltképpen nem is ez a szándékom. Gondolom, előbb-utóbb mindenkivel történik ilyesmi… hogy egyszer csak kizökken abból, ahogy eddig élte az életét, és szépen lassan minden elkezd megváltozni.
Halvány mosoly szalad át az arcomon. Kicsit most már vicces a maga módján, ahogy visszagondolok apa reakciójára - Nos, nem volt boldog, persze… - hagyom rá apró bólintással, végeredményben azonban sokkal kisebb vihart kavart az ügy, mint amitől akkor és ott féltem - Igazság szerint, mint kiderült, nem is egészen magára utaztak… de nem nagyon tudok erről többet – van annyi eszem, hogy megelőzzek esetleges további kérdezősködést. Apa mindig kínosan ügyel arra egyébként is, hogy ne keverjen bele az auror parancsnokság ügyeibe. Mindenesetre, amikor visszament a központba a nyaralásunkkor, hogy utánajárjon ennek-annak, végül, legalábbis én így képzelem, arra jutott, hogy az ügyével kapcsolatban nincs is szüksége erre a bizonyos Mr. Lee-re.

Vicces, mintha kicsit helyet cseréltünk volna. Persze én sosem leszek szerintem igazán rámenős, vagy annyira karizmatikus, hogy minden szavam, és mozdulatom meg akarjon győzni másokat, bármiről, ami az én malmomra hajtja a vizet. Valami ilyesminek láttam akkor Elliotot, most furcsán másnak tűnik, de nem egészen bánom. Csak kicsit zavar, hogy mintha zavarná a jelenlétem. Nekem sem egyszerű aztán jót tenni, tudom…
- Ezek szerint sikeresen visszatért a családjához? Vagy miért van itt…? – nem mintha számon kérni akarnám, igazán nem is ilyesmi csendül ki a hangomból. Csak kicsit különös, hogy épp itt, az iskolához oly közel bukkan fel. De persze, egy kicsit azért érdekel is a válasza. Ha legalább tudom, hogy nem hazudott a nyáron, tényleg nyugodt lelkiismerettel le tudom zárni azt a napot az emlékeimben.

[Igazság szerint, mint kiderült, nem is egészen magára utaztak… de nem nagyon tudok erről többet]

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Clementine valóban megváltozott, ahogy már korábban is láttam. A külseje nőiesebb volt, a viselkedése pedig talán komolyabb – hamár ennél megfelelőbb szót nem tudok rá találni. Az is igaz, hogy ezűttal nem pizsamában találkoztunk össze egy vidéki ház ajtajában és nem is próbáltam meg azonnal letámadni… nem is akartam volna. Valójában a szívem minden dobbanás azt súgta: soha többé nem fogok tudni egyetlen nő felé sem közeledni.
Esmé még mindig ott volt minden szívdobbanásom mögött, akkor is, ha ő már nem akarta ezt és visszaadta azt a gyűrűt, amit én olyan nagy reményekkel adtam neki. Nem akarok erre gondolni – erőltettem a dolgot. Minden erőmmel Clementine szavaira koncentráltam:
– Igazság szerint, mint kiderült, nem is egészen magára utaztak… de nem nagyon tudok erről többet – mondta, pedig nem akartam folytatni a kérdések sorát.
Nem nagyon érdekelt kire utazott ez a bizonyos Banks nevű auror. Csupán az foglalkoztatott, hogy megvédjem anyám és Dean jóhírnevét. Ők nem tehettek arról, milyenné váltam. Ezt az utat én választottam és inkább Phillip Rowle ténykedésének köszönhetem ezt, semmint a közeli családomnak. Ők mindentől óvtak, én voltam az, aki szembe ment velük.
– Különös, vajon ki lehetett az a nagyobb hal, akire utaztak? – mondtam ki hangosan a gondolataimat.
A következő kérdésre nem feleltem, csak morogtam egyet. Összeszorítottam az ajkaimat, mintha félnék, hogy kikotyogom mi történt. Nem volt különösebben nagy titok a dolog, csak nem tudtam bírnék-e beszélni ilyesmiről ennyire nyíltan. Esmének is könnyek között meséltem el az életem rövid történetét, a hazatérésem még mindig érzékeny téma volt, ahogy minden emlék, ami anyámról maradt. Egyszerűen én még nem voltam túl a gyászon, mint Daniel és Dean. Ők előbb tudták, ott lehetettek a temetésen, én azonban akárhányszor álltam a sír felett bocsánatért könyörögve, nem lettem jobban. Anya megbocsátott volna tudom… de én képtelen voltam rá.
Nem szántam tényleges kérdésnek a dolgot. Vissazfordultam a virágok felé és leültem az éppen csak elő-elő bukkanó fűbe. A talaj már elég száraz volt ehhez, ugyanakkor nagyon hideg.
– Ha akarod csatlakozz, van itt éppen elég csáprágófű kettőnknek – mondtam.
Reméltem, hogy közelebb jön és akkor mesélhetek neki a történtekről.
Nem szerettem volna, ha bűnözőként kezel. A francia vidéki házban elcsattant csókot akkor komolyan gondoltam, nem szórakoztam vele. Egyszerűen meg akartam tenni, hogy érezze milyen a szenvedély, de talán hibáztam, fogalmam sincs.
– Amikor hazajöttem a lakásom romokban hevert, valószínűleg halálfalók túrták fel – meséltem el és közben egy kis virágot piszkáltam. – Az öcsém segített rendbe tenni… szeretettel várt haza… és ez egyszerre volt furcsa és jó. Azt hittem, hogy tizenöt év után már senki sem fog örömmel várni. Talán már érted miért is kellett tiszta háttérrel visszatérnem ide.
Jól esett kimondani ezt a részét a történteknek. Azt nem akartam kimondani, amit még mindig olyan nehezen hittem el… mégis kinyílt a szám és halk suttogással mormoltam el a szavakat: – Az anyám meghalt, mire hazaértem… csak egy kicsivel korábban kellett volna…
Elcsuklott a hangom, de visszatartottam a könnyeket. Már elég erős volt ehhez, úgy tűnt az elmúlt hónapok megacélozták mégis csak a szívemet és a lelkemet. Esmé elvesztés jobban fájt. Ő volt az én új kezdetem, a mindenem és egy pillanat alatt vált az egész ostoba álommá, amit csak én kergettem.
– Sajnálom, nem kellett volna ezt felhoznom.

[- Köszönöm, de nincs szükségem rá –]

Tétován megrántom a vállamat – nem tudom a választ. Ha tudnám is bizonyára vonakodnék megmondani, elvégre ez biztos nyomozási titok, vagy mi, de apának több esze van annál, semhogy ilyen választásokat rám bízzon. Nem mintha szerintem nem bízna meg bennem, inkább arról lehet szó, hogy nem akar ilyenekkel terhelni, vagy potenciálisan veszélybe sodorni. Mindenesetre, most nem érzem magam veszélyben. Talán csak az ismerős terep teszi, vagy a tudat, hogy ezúttal aligha van olyasmi, amit Mr. Lee akarhatna tőlem. Csak egy épp erre járó, átlagos diáklány vagyok, semmi több.
Nem voltam mondjuk benne biztos, hogy őszintén válaszolni, vagy egyáltalán válaszolni fog a feltett kérdéseimre. Valószínűleg tudni fogok tovább élni akkor is, ha nem teszi, csak elfogott ez a furcsa, befejezetlenségnek ható érzés. Pedig igazság szerint tényleg nem gondoltam rá sokat az elmúlt időben, ahogy arra sem, vajon mi történt vele.

- Köszönöm, de nincs szükségem rá – már hogy a csáprágófűre, noha azt nem éreztem szükségesnek, hogy közöljem, miért vagyok itt voltaképpen. A bizonyíték mondjuk ott figyelt a kezemben, ha jól ismeri a növényeket, biztosan nem okoz számára gondot felismerni mezei citromfüvet. Mindazonáltal, ahogy megszólalt, kénytelen voltam közelebb lépkedni hozzá, vagy aligha hallhattam tisztán a szavait. Nem akartam leülni a földre, úgyhogy egy kicsit biztosan vicces párosnak tűntünk, ahogy nem messze tőle „tornyosultam” fölé, pedig egyébként elég átlagos a magasságom.
- Tizenöt év? Az sok idő – mondtam halvány csodálkozással. Nem ismerem persze az egész történetet, úgyhogy nehezemre esik elképzelni, valakit mi űz el a családjától ilyen hosszú időre. Lehet az mondjuk bármi, a rossztól a kevésbé rosszig, halálfalókról viszont semmilyen kontextusban nem hallok szívesen, ahogy ezzel szerintem a legtöbb ember így van, így érthető, hogy kicsit komoran hallgatom.

Aztán a dolog még indokoltabb lesz - Ó… sajnálom – mondom egyszerre meglepve, és őszintén sajnálkozva. A meglepetésem annak is szól, hogy nem igazán számítottam efféle válaszra. Ahhoz túlságosan is tragikus, hogy csak a bolondjárt járassa velem, amiért érdeklődni merészeltem, az viszont meglep, hogy ezt megosztja velem - Igazán sajnálom. Hogy nem láthatta viszont… – ismétlem magam némileg, ezúttal azonban meghökkenés nélkül, mert azt hiszem, amikor az ember ilyesmiről hall, akkor akaratlanul is a saját családjára gondol. Vagy jelen esetben a saját édesanyjára. Engem különösen rosszul érint a gyász gondolata, hiszen rögtön kénytelen vagyok egyúttal azzal is számot vetni, hogy milyen helyzetben van jelenleg a családom. Leginkább változatlanban… anya továbbra sem óhajt hazaköltözni, és továbbra is gyerekesen fúj apára, míg velem csak mérsékelten érzékelteti a neheztelését, de azért igenis van benne neheztelés irányomba is. Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Hovatovább, innen, az iskolából, nem is nagyon tudok mit tenni, hogy változtassak a dolgok állásán. Ha arra gondolok, hogy anyával pont ilyen helyzetben akár történhetne is valami… görcsbe rándul minden idegszálam.

[Köszönöm, de nincs szükségem rá]

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Jó volt kicsit leülni a hideg földre. A fű még csak foltokban nőtt ki, hiszen esőt azt rendesen kapott és a fagy is, mintha múlté lett volna. Különös dolog ez itt messze északon, ugyanakkor kicsit megkönnyíti a gyógynövények után kutató életét.
Kellemes volt a fűkezdeményen ücsörögni, a kabátom – amit finoman magam alá csúsztattam – némileg megvédett a hűvöstől. Bár, ha nem így lett volna az sem számít… végül is nem fontos, hogy beteg leszek-e vagy sem. Majd összedobok egy bájitalt és reggelre kutyabajom sem lesz – ahogy Dean mondaná.
– Köszönöm, de nincs szükségem rá – mondta a lány.
A csáprágófűre gondolt nyilván. Na igen, láttam, hogy citromfű csokrot szorongat a kezében… nyilvánvalóan bájitaltanra, esetleg gyógynövénytanra kellhet neki. Talán házifeladat volt. Fogalmam sem volt róla, habár nagyon is beleillett a képbe az elmélet. Nekem is rendszeresen kellett ilyesmiket beszereznem, igaz én az Abszol útra küldtem el a rendelésemet, annak reményében, hogy időben megérkeznek az alapanyagok.
– Biztosan? Szerintem szereznél a házadnak jó pár plusz pontot, ha a bájitaltan tanárodat meglepnéd ilyesmivel – mondtam őszintén. – Nem különösebben ritka növény, de jórészt csak itt nyílik az országban.
Felnéztem rá, kissé értetlenül, hogy miért ácsorog.
De modortalan vagyok! – gondoltam. A nőket általában zavarja a piszok, főleg ha csinosan vannak felöltözve. Beletúrtam a kezemmel a földbe. Éppen csak megcsillant ott egy fényes, fehér kő felülete. Nem volt különösebben nagy darab.
A kabátom zsebéből előhúztam a pálcámat és egy gyorsa mozdulattal, halkan elmormolt varázsigével a kő felé böktem vele. A kő pillanatok alatt bordó bársonypárnává változott. Egész jól sikerült – gondoltam és még el is mosolyodtam.
– Most már leülhetsz – mutattam neki a kényelmes ülőalkalmatosság felé.
A pálcámat magam mellé tettem a fűbe és elégedetten figyeltem a párnát. Valóban egészen jól sikerült… sokat fejlődtem az elmúlt években minden téren, de talán az utolsó pár hónapom volt most igazán intenzív.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen sikerélmény után a melankólia pillanatok alatt átveszi felettem az uralmat. Kimondva az a tizenöt év nagyon soknak tűnt. Valójában az is volt, nem ment el olyan gyorsan, mint ahogyan utólag láttam. Hányszor feküdtem erdőkben és bámultam fel az égre a levéltelen lombok között. Hol csillagokat, hol a holdat, hol pedig csupán felhőket láttam és arra gondoltam, mit hagytam a hátam mögött. Csavargó voltam és ez most sem változott sokat, mégis van egy igazi otthonom, van tisztességes munkám… csak akkor lopok, ha kedvem van hozzá. Az éhség már nem vezet annyira.
– Valóban sok – ismertem el. – Nehéz lenne megmondani kinek a hibája, hogy gyerekként lettem földönfutó… de az biztos, hogy nem a közvetlen családomé.
Nem kellett volna folytatnom, de mintha árként törtek volna elő belőlem a múltam emlékei. Csak meséltem és meséltem. Valahol a halálfalókig, akik anyámat megölték. Azt sem tudom, hogy volt-e köze az apámhoz. Nyilván azt állította, hogy ő meg akarta védeni az anyámat, mert mindig szerette. A kérdés csak az, hogy Phillip Rowle mennyire megbízható?
– Igazán sajnálom. Hogy nem láthatta viszont…
Ezt nem akartam hallani. Persze jól estek a szavak, de nem tudtam eldönteni, mennyire gondolja komolyan. Clementine valóban megváltozott, annyira összeszedett volt… mintha most én lennék kettőnk közül a sarokba szorítva, holott nem kellett volna így éreznem. Azonban az egész elmúlt időszak olyan nehéz volt, kezdve a balesetemmel, befejezve a szakítással.
– Nem kellett volna tényleg ezeket a dolgokat elmondanom neked. Sajnálom – mondtam és letéptem egy újabb adag virágot.
– Gondolom mindenkinek kijutott a tragédiákból a háború során – rántottam meg a vállamat.

[- Azt hiszem, annyira nem szeretem lenyűgözni őket, ha csak nem kérik direkt –]

Halványan elmosolyodok. Gondolom, jó szándékból mondja ezt, de valahogy mégsem akaródzott élni a lehetőséggel - Azt hiszem, annyira nem szeretem lenyűgözni őket, ha csak nem kérik direkt – és talán ez egy kicsit igaz az életemre is. Soha nem igyekeztem, hogy túlságosan feltűnő legyek bárhol, túlságosan kitűnő legyek bármiben (bár igazság szerint Flitwick professzor az RBF vizsga óta mindig azt mondogatja, hogy nagyszerű dolgokat vár tőlem a RAVASZ-omon, de ettől csak erőteljes gyomorgörcsöm támad minden egyes alkalommal), vagy olyan rettentően azt akarjam sugallni a világnak, hogy nézzetek, nézzetek, engem nézzetek, hiszen olyan nagyszerű vagyok…! Mindig is szolid émelygéssel viseltettem az ilyen emberek irányába, noha nem ítélem el őket, és még csak azt sem mondhatom, hogy ne kedvelném őket egyáltalán, egyszerűen csak arról van szó, hogy tőlem rettentően távol áll az ilyesmi. Ideges leszek a túl sok figyelemtől, a jogtalan dicsérettől, és teljesen zavarba jövök, ha a megszokottnál többen figyelnek rám, vagy foglalkoznak velem. Talán azért is esett valahogy jól ma elszakadni a többiektől, és egyedül a végére járni ennek a citromfű dolognak, mert nem sok esélye volt annak, hogy itt belefutok bárkibe is az iskolából. Sikeresen leéltem hat békés, észrevétlen, vagy legalábbis, közel észrevétlen évet a Roxfortban, az ezeréves, békás pletykát leszámítva, a hetedik évemre viszont minden rettentően másnak tűnik. Ez zavart, noha úgy éreztem, lassan ehhez is hozzászoktam.

- Jaj, nem szüksé…! – amikor rájövök, vajon miért húzta elő a pálcát, persze rögtön szabadkoznék, hogy miattam aztán ne bajlódjon ilyesmivel, de a varázslat gyorsabban végbemegy, minthogy befejezhetném a mondatot, így hát csak elharapom. Halvány mosollyal szemlélem meg a munkáját. Most már udvariatlanság lenne visszautasítani a „foglalj helyet” eddig kimondatlan ajánlatát, úgyhogy lehuppanok a párnára, és félig-meddig törökülésbe helyezkedem. Igazából nem zavar, hogy a nadrágomat így félig-meddig föld éri, engem inkább a talaj hűvössége tartott vissza eddig attól, hogy leüljek Mr. Lee mellett. Meg talán egy kicsit az is, hogy furcsa lenne. Hát… nem mondom, hogy nem az. Általában nem ismerek olyan embereket, semennyire sem, akiket nem tudok életem valamelyik kategóriájába könnyedén beilleszteni, de ő pontosan ilyen volt. Az egész ismeretségünk valami kissé hihetetlen kalandra épült, és most, hogy semmi ilyesmi nincs a levegőben, voltaképpen nem is tudom, mit mondanék, ha egy ismerősöm erre tévedne, és megkérdezné, ki ez a fickó. Hát… az egy tök jó kérdés lenne.

Próbálok azért nem úgy nézni rá, mintha valami furcsa lény lenne, aki felé csak bizarr kíváncsisággal lehetne fordulni, de azért bizonyára érezheti, hogy mindaz, amit mond, az csak töredék, kis szilánkok, melynek ő bizonyára látja az összes többi részét, bennem azonban csak kérdőjeleket hagy. De én nem vagyok az a tolakodó fajta. Hagyom, hogy annyit mondjon, amennyit akar, és nem teszek fel keresztkérdéseket, melyek mélyebbre akarnának ásni. Nem hiszem, hogy ez az én feladatom.
- Semmi baj – pislogok rá egy kicsit meglepetten, nem érzem úgy, hogy bármiért bocsánatot kellene kérnie, legalábbis azért semmiképp, ami most történik. Megszoktam igazából, hogy az emberek szeretnek beszélni hozzám, gondolom, ilyen az arcom, vagy csak a szófukarságom teszi olykor. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom. Hagyom pár pillanatig, hogy csend telepedjen ránk. Hallgatom a szelet a fák között, ahogy zizegnek a frissen, épp csak növekedő fűszálak, és az elmúlt időszakhoz képest meglepően nyugodtnak érzem magam - És… hogy-hogy erre járt? Csak a csáprágófű miatt? – teszek fel aztán mégis csak egy kérdést, talán egy olyat, ami egy kicsit kevésbé személyes.

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Clementine végre lehuppant mellém, így megérezhettem a lágy illatát, ami ezúttal enyhén keveredett a citromfű aromájával. Nem emlékeztem már erre, ahogy sok minden másra sem vele kapcsolatban – csupán azokra a gyönyörű, csillogó szemeire–, hiszen annyi minden történt augusztus óta. Nehéz elhinni, hogy még egy év sem telt el azóta és az életemet fenekestül felforgatta a szerelem és az apám.
Egy kicsit elszorult a szívem, ahogy Esmére gondoltam és arra, amit neki köszönhetek. Nélküle lehet, hogy valóban nem ismerem meg Phillip Rowle-t. Annyira sorszerű volt az egész, mintha meg lett volna írva az egész a nagykönyvbe. Talán szándékosan meg kellett ismernem őt, hogy eljussak az életemnek egy új szakaszára. Esmé az én őrangyalom volt, aki jó útra terelgetett, erre most itt állok – jelenesetben ülök – magányosan a mocskos talajon és sajnáltatom magamat egy diáklánynak. Elvesztetettem mindent, ami bearanyozta az életemet.
–  És… hogy-hogy erre járt? Csak a csáprágófű miatt? – kérdezte.
Hálás voltam a témaváltásért. Nem akartam volna még jobban kifacsarni az amúgy is rendkívül érzékeny, fájó szívemet. Éppen elég borzalmas volt hazamenni az üres lakásban, semmint ezt az önsajnálatot nyilvánosan folytatni.
– Ó, igen – bólintottam és a kezemben szorongatott csáprágófű csokorra pillantottam. – A megmaradt rokonaimmal közösen nyitottunk egy patikát Észak-Írországban. Engem küldtek el beszerezni az alapanyagot egy főzethez.
Néha nem árt őszintének lenni – zártam le magamban, hiszen nem ezzel tárulkoztam ki ma a legjobban. Sőt talán egy újabb vevőt is szerzek, ha elmondom neki a dolgot. Clementine megbízható volt, nem hittem volna, hogy esetleg kiad az apjának, megmondja neki, hol keressen.
– A mostohaapám és az öcsém is medimágusok, engem is annak akartak taníttatni a szüleim – magyaráztam és ránéztem a lányra.
A tekintetét kerestem, hátha egy kicsit jobb kedvre derít a belőle áradó ragyogás. Csak egy pillanatra akartam élvezni a látványt, aztán vissza is fordultam a növények felé és újabb adagot szedtem le belőle. Madzagot vettem elő a zsebemből, a virágokat pedig letettem közvetlenül magam elé.
Egy jó darabot vágtam le belőle a pálcám segítégével és könnyedén kötöttem át a növények vékony szárát. A következő csokornak előkészítettem még egy madzagdarabot, majd a gombolyagot visszasüllyesztettem a zsebembe.
– Nem nézted volna ki belőlem, hogy értek a gyógynövényekhez és a főzetekhez, igaz? – vigyorogtam rá a lányra és felé nyújtottam a csokrot. – Ez a tiéd.
Reméltem, hogy elfogadja, hiszen volt még itt egy jó adag, amit le tudtam szedni. Nem kapkodtam, nem siettem sehová. Dean pontosan a tudtomra adta, hogy nem akar ma a patika közelében tudni, ezért is engem küldött csáprágófüvet szedni.
– Fogadd el nyugodtan! A csáprágófűből kiváló szépítő főzetet lehet készíteni. Remek a pattanások ellen, egészségesen fényessé teszi a bőrt, de a frizurával is csodát tesz – magyaráztam és továbbra sem engedtem le a kezemet.
A csokor egyébként meglehetősen szépen mutatott a kis virágokkal. Az élénkzöld fű mellett a lilás árnyalat szinte világított.
– Talán egy randi alkalmával hasznát veszed – rántottam meg a vállamat. – Ilyen csinos lány nem marad sokáig férfi társaság nélkül.

[- Patikát? Nahát –]

- Patikát? Nahát – ha nagyon igyekeznék, egy egészen kicsikét talán tudnám leplezni a meglepetésemet, de talán akkor is egyértelmű lenne. Cseppet szégyellem mondjuk magam érte, biztos nem én vagyok az első ember, akiből meglepettséget vált ki ezzel. Már ha sok olyan embernek mesél jelenlegi pályaválasztásáról, akik más szerepkörben ismerték meg. Egy szolid bűnöző, aki nyári lakokban settenkedik aurorok és lányaik után, végül békés betörést rendez meg, majd hazatér és patikát nyit a családjával…? Hát, egészen mesébe illő történet, talán ezért az általános meglepetés. De épp a meseszerűsége miatt, bevallom, nekem kimondottan tetszik. Az ember mindig minduntalan azt hallgatja a felnőttektől, hogy a valóságban semmi sem olyan, mint a mesékben, és ostoba vagyok, ha ilyesmit várok el az életemtől, de néha ennek ellentmond egy-egy dolog, amit a világban tapasztalok, és olyankor nehéz nem reménykedni - Gratulálok. Vagyis… nem tudom, illik ilyesmihez gratulálni? – tűnődök el fennhangon ahelyett, hogy csak magamnak és magamban tenném fel a kérdést, de igazából kevéssé aggaszt, hogy Mr. Lee hülyének néz, mert a megismerkedésünkkor szerintem már végigvonult rajtam a pipacs minden árnyalata, és valószínűleg úgy gondolta, rettentő bután viselkedem. Annál már minden csak jobb lehet.

Ránézek, kicsit el is mosolyodok mellé, amikor érzem, hogy engem néz. Ha már butaságokat fecsegek, legalább legyek kedves. Mindenesetre tényleg találok valami szépet abban, hogy úgy-ahogy visszatalált ahhoz, amit eredetileg is talán neki szánt a sors. Bonyolult históriát szimatolok a háttérben, de természetesnek veszem, hogy nem faggatózom - Nem, tényleg nem – feleltem meg a kérdésére, elvégre már amúgy is elárultam magam korábbi meglepettségemmel, aligha válaszolhattam volna mást - De ez szép hivatás – teszem még hozzá kissé sután, nem mintha most agyon akarnám dicsérni, amiért vélhetőleg új életet kezdett (vagy valami olyasmit), de ha már én kérdeztem arról, mit csinál, mégsem csinálhatok úgy, mintha kicsit sem találnám érdekesnek.
- Ó. Köszönöm – ugyan az előbb azt mondtam, nem szedek, de nem úgy néz ki, mintha nemleges választ elfogadna, hát hamar elveszem a felém nyújtott kis csokrot, és hozzáfogom a most is szorongatott citromfűhöz.

Igazából én ennyire nem értek a gyógynövényekhez, azokhoz meg pláne nem, amelyek valamiért a tanórákról sem rémlenek, úgyhogy nem pusztán udvarias a figyelmem, amivel Mr. Lee a csáprágófüvet illető szavait hallgatom - Ahhoz képest, hogy ilyen dolgokra használják, nem adtak neki valami csábító nevet – mondom kissé elmélázva, mert igazából kicsit távol állnak tőlem az efféle szépítkezési tippek és trükkök. Annak gondolata meg, hogy majd pont egy randi kedvéért élnék ilyesmivel… hát, nem is tudom, csoda, hogy nem nevetem el magam magát az eshetőségnek akár csak az elképzelésétől is, inkább hatalmába kerít az érzés, hogy nem hogy jelen életkoromban nem értem a férfiakat, de talán soha nem is fogom. Vagy nem tudom… talán az a keresztem, hogy az apám korabelieket szabályosan könnyebben tudom kezelni, mint a saját korosztályomat. Kész komédia.

[Gratulálok. Vagyis… nem tudom, illik ilyesmihez gratulálni?]

[viselet]

Clem
1999. március 13.

Azt hiszem Clementine-t őszintén meglepte a patika nyitás s az, hogy én magam is ott dolgozom. Nyilván nem egy tolvajhoz való szakma a gyógynövények szedés, szárítás és a főzetkészítés. Otthonosan mozgok ugyan a témában, de az embereknek való segítség nyújtás valóban nem a szakterületem. Talán engem is meglepne, ha kívülállóként hallanám a saját számból a dolgot.
– Gratulálok. Vagyis… nem tudom, illik ilyesmihez gratulálni?
– Köszi... – mosolyodtam el – habár eddig senki sem gratulált ez tény.
Valójában nem akartam rátukmálni a csáprágófüvet. Egy egyszerű gesztust tettem. Valószínűleg a legkevésbé sem lenne hihető, ha azt mondanám megváltoztam. Nem is volna igaz. Éppen csak kezdek vissza találni ahhoz az Elliothoz, akit annak idején ott felejtettem a Kakaóbirodalomban Esmé hatására. Ő észre sem vette talán, mennyire meglágyította a szívemet. Nyilván kellett ez a csalódás, hogy sok mindent megértsek.
– Ó. Köszönöm.
Csak biccentettem egyet, majd a csáprágófű hatásának magyarázatába kezdtem. Szerettem volna kicsit lenyűgözni, hogy ne csupán a tolvajt lássa bennem, mint annyian.
– Ahhoz képest, hogy ilyen dolgokra használják, nem adtak neki valami csábító nevet.
– Talán pont azért adtak neki ilyen nevet, hogy elrejtsék a képességeit – válaszoltam vigyorogva. – Talán egy hiú, ám meglehetősen csúnya boszorkány vagy varázsló bukkant rá először. Meg akarta óvni a szépsége titkát, így ezt a nevet adta a gyógynövényes kertbe ültetett legújabb növényének.
A kis történet után le sem tudtam vakarni a képemről a mosolyt. Önkéntelenül is az jutott eszembe, ahogy Amber hallgatta a meséket, amiket rögtönöztem neki, ahogy a kincsekről kérdezett. Gyakran pakoltuk ki közösen a ládát, amiben tartottam őket. Nem mindent engedtem, hogy a kezébe vegyen, csupán a kevésbé veszélyes tárgyakat.
Amber az öt éves kislányok érdeklődésével csüngött a szavaimon. A szemei csillogva fürkészték az arcomat és ez volt az igazi megnyugvás amit itthon kaphattam. A kislány maga volt a csoda. Olyan mélyen ivódott belém minden szava... és bár egy részem irtózott a gyerekektől, tőle soha. Sőt meghozta a kedvemet az apasághoz.
– Az unokahúgomnak szoktam ilyesmiket kitalálni – mondtam és közben összekötöttem egy újabb csokor csáprágófüvet.
– Sosem gondoltam volna, hogy nagybácsiként térek vissza Londonba – tettem hozzá és a lányra néztem.
Érdekelt volna, hogy most milyennek lát. Tudni akartam, mit gondol rólam és erről az új arcomról. Ő nyilván nem táplált pozitív érzelmeket a történtek után... bár kissé furcsáltam hogy ennyire nem értékel egy szenvedélyes csókot.

[- Pedig egy üzlet megnyitásához talán mégis csak illik egy gratuláció –]

Pillanatig összepréselem a számat, majd mintegy vállvonás helyett csak kicsit félrebiccentem a fejem, és elmosolyodok - Pedig egy üzlet megnyitásához talán mégis csak illik egy gratuláció – ha ahhoz esetleg nem is, hogy egy tolvaj jó útra tér, bár szerintem akár ahhoz is illene. Csak talán a társadalmunk túlságosan is evidenciának veszi, hogy a „helyes útra térni” nem választás, és siker kérdése, hanem kötelessége mindenkinek. Már a szóválasztás is valahogy erre utal. Pedig nem hinném, hogy ez olyan egyszerű lenne. Sőt, Mr. Lee-nél biztos vannak súlyosabb esetek, ahol ez egyáltalán nem is opció. Voltaképpen, egészen őszinte volt a szándék, amivel gratuláltam neki. Csak talán egy szemernyit személyeskedő. Hiszen csak a tényt tudom, hogy nem mindig volt törvénytisztelő polgár, arról semmit sem tudok, miben utazott, vagy mit követett el. Apa nem nagyon beszélt róla, ő maga augusztusban pedig épp csak annyit mondott, hogy soha nem ártott igazán senkinek, csak szeret elemelni dolgokat… de hogy ez pontosan mit jelent, és pontosan miket tett élete során, arról mit sem tudok. Így talán kissé üresnek tűnhet a szándékom. De többet aligha tudok nyújtani.

Kicsit hunyorogva, és talán egy egészen kicsikét gyanakodva hallgatom a történetét. Voltaképpen logikusnak hangzik, csak valahogy nem egészen életszerűnek. Vagy talán csak az teszi feltételessé az egészet, hogy Mr. Lee maga is egy „talán”-nal vág bele. „Talán”-okkal nem lehet rendes történeteket kezdeni. Kitalált történetnek viszont annyira tényleg nem rossz. Figyelmesen hallgatom, és egy kicsit újfent meglepődök azon, amit hallok. Pedig egyébként könnyen el tudom képzelni nagybácsinak, olyannak, akinek a kalandos múltja miatt rengeteg története van. Sőt, rengeteg jó, és izgalmas története van, ha pedig kicsit igyekszik ki is színezni őket, vagy olykor egyszerűsíteni, hogy egy gyerek is élvezhesse, és megértse… hát, az biztos sok örömet okozna egy gyereknek. Én is imádtam a meséket, a kalandokat mindig is. Igazából tagadhatnám, de ez még most is így van.

- Biztosra veszem, hogy szereti a történeteit. Így van, nem igaz? – mondom könnyed mosollyal. Nem hiszem, hogy nehéz lenne eldönteni, a családja mivel jár jobban – ha ott van, és meséket talál ki az unokahúgának, vagy ha a világban csavarog, és Merlin tudja, mit művel. Olyan egyszerű választásnak tűnik. Csak van egy olyan sejtésem, hogy a valóságban ez nincs így. A valóságban semmi sem ilyen egyszerű, és nincsenek sorsszerű befejezések, mint a mesékben.
- Azt hiszem elég az is, ha azt gondolta, hogy egyáltalán visszatér – nem vagyok benne biztos mondjuk, hogy pont nekem kéne bárkinek is efféle életbölcsességeket adnom. Mit tudok én az életről, vagy egyáltalán, bölcsességről? Jó vicc. Leginkább szerintem semmit.