Szárnyas Vadkan

I wish that I could be like the cool kids,
'Cause all the cool kids, they seem to fit in.
- Tristian Tayilor -

Normális esetben utálta az ehhez hasonló lepratelepre hajazó helyeket. De most itt kellett lennie. Eldöntötték, nem volt mese. Az apja sokszor mondta neki, hogy az embert a barátai viszik bele a legnagyobb hülyeségekbe. Ezzel ő is tisztában volt, mikor Klaus mondjuk nekiment annak a hetedévesnek még tavaly előtt, és neki is segítenie kellett, hogy aztán mindhárman a gyengélkedőn kössenek ki. Vagy mikor tavaly nyáron a Társaság erődjében beszakadt alatta az egyik folyosó, és találtunk egy pincét, tele furcsa páncélokkal és csontvázakkal, és elhitette vele, hogy az egyik rámarkolt a csuklójára, aztán pedig a fél alagsort felgyújtották. Véletlen. Hát hogyne. Viszont arra még nem biztos, hogy fel volt készülve, hogy az új barátai mibe fogják belerángatni. Rángatni. Igazából nem is volt szükség arra, hogy rángassák, már vagy másfél hónapja nincsenek látomásai, csak a jelet látja, a feje sokszor borzalmasan fáj, heti kétszer megy a gyengélkedőre emiatt, és már Madame Pomfrey-nak is muszáj volt elmondani, hogy látó. Pedig ennél jobban semmit sem utál közölni az emberekkel. Mindenesetre a boszorkány nem kezelte rendkívüliként a helyzetet, teljesen hétköznapi információként tárolta el. Szerencsére.
A lényeg, hogy most a Szárnyas Vadkanban ült Tristiannal, és mindkettejük előtt egy korsó vajsör és egy kupic lángnyelv whisky állt. Szinte már szemeztek a poharakkal, s érezhetően egyikük sem volt teljességgel elkötelezett az elhatározás iránt, miszerint ma berúgnak, de úgy istenesen. Nem mintha annyira hiányzott volna nekik a felsőbbévesek által leírt érzés, viszont szerették volna már megtapasztalni. Hiszen az mindig olyan felnőttes volt, olyan… menő. Minden valamirevaló Roxfortos rúgott már be életében egyszer, és most már ötödévesek, ez az RBF év. Mikor kezdjenek el élni, ha nem most, nem igaz? Elmosolyodott, s félszegen a kisebb pohár felé nyúlt, ám mihelyst felidéződött benne, hogy milyen szaga volt az italnak, inkább a vajsör felé terelődtek ujjai, s felemelte a korsót, majd barátjára nézett.
- Nos, Tristian. – sosem becézte. Eleinte furcsának találta, illetve a kapcsolatuk sem volt olyan szinten, azonban már eltelt egy kis idő, a viszonyuk engedte volna a tegezést, az esze azonban nem volt hajlandó engedni. A Tristie mindig olyan komolytalannak hangzott, a másik pedig már abszolút nem volt kisgyerek, s nem akarta éreztetni vele azt, hogy ő gyerekként tekintene rá. Mert hát amúgy nem. Tudja jól, hogy mennyire mocsok érzés, ha az embert gyerekként kezelik, holott rég nem látja annak magát. – Váljon egészségedre! – mosolyodott el, s szájához emelte a korsót. Egészen finom illata volt az italnak, ez pedig kellemes érzéssel töltötte el, így gyorsan bele is kortyolt párat, ám annak ellenére, hogy elhatározta, pár korty után a korsó helye ismét az asztalon van, tovább itta. A vártnál jobban esett és jobban is csúszott az ital, és mégis miért kellett volna megállnia? Úgy sem fog lerészegedni olyan gyorsan, keményebb fából faragták őt!
- Mennyivel jobb érzés. – sóhajtott fel, s kapott levegő után, mihelyst végzett a korsóval. Kissé megszédült, ahogyan az üres pohárra nézett, ő maga sem gondolta, hogy ilyen mohó lesz, és mégis. Kíváncsian tekintett Tristianra, remélvén, hogy kettejük közül nem csak neki ment ilyen könnyen a dolog.