A falu melletti hegyek

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Saladinnak nemegyszer eszébe jutott, mert ő nem úgy mérlegel, mint Elliot, nem az átok irányának hideg, poros logikája szerint mérlegeli azt a harcot, hanem a halál, a veszteség, a pusztulás dinamikájában gondolkodik. Arra gondol, hiányozna-e ő annyira Kyndeyrnnek, hogy utánahalna a bánatban, hogy volna-e olyan sötét űr az ő pusztulása a megmaradóknak, mint azé a fiúé, és bármilyen szomorúak is a következtetések, nem tud megszabadulni ezektől a gondolatoktól. Akármelyikük ottveszhetett volna, sőt. A háromból akár ketten is meghalhattak volna, és akkor a megmaradó egy mit érezne? Ki tudja? Kiszámíthatatlan jövőképek lebegnek körülöttük, amik sose jönnek el, de az érzelmek mérlegelésében ez aligha számít. Nem logikus a szemlélete. Sose lehet olyan logikus, mint Elliot. Sose gondolkodhat irány és erővonalak mentén, mert ő szeszélyes teremtményt, kiszolgáltatott és kiszolgáltató, érzésvezérelte semmirevaló kis ember, aligha tartaná őt magát érdekesnek bárki, nem rí ki a társai közül, nincsenek különleges tulajdonságai. Olyan, mint az átlag, ebben-abban egyedi, de mégis, semmiben sem kiugró, semmiben sem gyökeresen más, mint azok, akiket egyívásúnak sorolnak vele. Nem egy Draco Malfoy, de hát a mardekár sem csak Draco Malfoyokból áll, a ház tömegét az olyanok adják, mint Saladin. Tekeregnek a sötétségben.
Aligha lehet objektív képe valakinek saját magáról, aki csak az objektív szempontokat veszi figyelembe, miközben a többi hitvány lény, aki körülveszi nagyon is szubjektív, érzékeny, nem logikus, érzelmileg hiperaktív kis senkiházi, akik még a saját logikájukat is csak ímmel-ámmal követik, és általában akkor foltozzák be a lyukakat az elveiken, amikor valaki szembesíti őket azok ellentmondásosságával, és aztán soha többé nem beszélnek az illetővel.
Jól tipor a kígyó, pedig lába sincs.
- Jah. De tudod... ő akart ott lenni. Nem te. Nem én. Ő - még folytatná, de a hangja elreked, ahogy Elliot felhorgad, ritka tőle az ilyen heves érzelemnyilvánítás, a szőke szemeiben kitágulnak a pupillák engedve egy röpke rémületnek, mintha legalábbis megtámadták volna őket, ha mások nem is, de testetlen érzelmi rémek teljesen biztosan, és egyáltalán nem joggal.
- Eheheheh - valós nevetés helyettesíti a korábbi nevetséges feltételezéseket, nem átallja kínjába szembenevetni Elliotot. Melyikük is a rossz ember.- Hát persze, hogy a te hibád volt, te beszélted rá, hogy ott legyen, te hoztad a tetves halálfalókat az iskolába, te voltál az a felnőtt, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet kölyköket megkínozni és megölni, persze, neked szánták azt az átkot személyesen felcímkézve, hát hoooogyne, még véletlenül sem valamelyik kis potteristának, ahogyan annak gondoltak téged! Legyen a te hibád Elliot, de ha nem vagy kíváncsi a valóságra, akkor engem hagyj ki az egoista emozásodból. Abban nem veszek részt, hogy emeljünk téged keresztre, téged, mert jaj, elugrottál egy átok elől, micsoda szörnyeteg vagy! Te tehetsz róla, hogy itt voltak, te tehetsz arról, hogy megátkoztak, kizárólag te tehetsz a világ összes bajáról, ha ebben a posványban akarsz dagonyázni nekem oké, de kibaszottul UNALMAS - elsőre észre sem veszi a megakadást, olyan erősen felhorgad benne a felháborodás, a gúny, a harag, ám automatikusan hátrakúszik, majd ellökve magát a fától feltérdel. Fényt bűvöl a pálcájának hegyére, hogy annak pisla fényénél bámulhassák jól meg a sötét vérű sebet, a zsigereket sejtető mély, vérdús vágásokat. Mélyre szívja a levegőt, maga elé emeli a balját, összevágott ujjainak láttán realizálja, hogy azt ott tényleg a pohárdarabja. Lehunyja törött íriszű szemét.
- Ajaj - halkabbra fogja, őszinte, csendes aggodalom tükröződik a hangjában. Egy kissé közelebb hajol, megérinti az épnek látszó részt, meghúzza kicsit, hogy lássa mozdulni a pohárdarabot, elhessenti Elliot kezét. - Nem elég kemény a húsod, hallod, én mondom - dünnyögi feszülten, az ujjai most nem tűnnek remegőnek, bár a veríték kiveri őket a hűvös estében, nyirkosan tapadnak meg a fiú bőrén.
- Ne piszkáld, majd én szemből. Annyira nem lehet mély, nem igaz? Még élsz.

Őszintén? Erősen kételkedik. Egyrészt szent meggyőződése, hogy jelenlegi állapotuk miatt már rég körberöhögte volna mindkettejüket, mielőtt valahogy észhez téríti a túldramatizáló idiótákat, másrészt… az ő kis triumvirátusnyi naprendszerükben egyértelműen Kyn volt a Nap, ők meg a körülötte keringő kisbolygók (Elliot két apró holdacskával). A Napnak van az a szokása, hogy tesz rá magasról, ha körülötte megszűnnek létezni a bolygói, de az viszonylag kellemetlenül érinti az utóbbiakat, ha tömegvonzás híján így nagy hirtelenjében kirepülnek a naprendszerből. Egek, mennyire utálta az csillagászatot…
Valószínűleg önmagában Elliot sem tartotta volna érdekesnek Saladint. Nem mert a fiú ne érdemelné meg a kitüntető figyelmet, nem mert ne lehetne vele hosszasan értekezni nagyjából bármiről, egyszerűen csak mert… túl szociális. Mindenféle negatív hozzáköltés nélkül ez a Holló számára egy olyan fegyvertény, ami egyszerre irigylésre méltó és félelmet keltő. Túl sok kötődésre ad lehetőséget, túlságosan is szerteágazó érzelmi skálát követel meg, ő pedig nem engedhet meg magának ilyesmit. Nem engedhetné meg magának azt sem, amit most csinálnak, de mégis… ugyan, mi kárt tudna okozni a fiú lelkivilágában, amit Kyn halála nem tett még meg? A legsérültebb ember van a legnagyobb biztonságban tőle, mert bár önmagában nem Zordó, elég jó úton halad ahhoz, hogy idővel azzá váljon.
Saladinnak természetesen igaza van. Egyikük sem akart harcolni, Kyn vette rá őket. Politikai biztonság? Hogy lássák, tettek valamit és nem elítélendő nyomorult mardekárosok (és csatlósaik), mint mindazok, akiket a pincébe zavartak esélyt sem adva? Valahol nevetséges… elküldtek biztonságba mindenkit, akiben a legkevésbé bíztak meg. Az egyik auror ránézett a fejére és közölte vele is, hogy húzzon inkább a pincébe, de Lupin professzor emlékezett az elsős kis kölyökre, akit… félreértenek. Bárcsak lezavarták volna. Akkor talán a barátai is vele tartottak volna.
Nem a nevetés miatt fullad bele a saját mondanivalójába, de az egészen biztos, hogy pofonként éri. Felszisszen, ami egyszerre szól a fájdalomnak és a kínlódó hangnak, csak fél füllel hallgatja a másik szóáradatát, de becsületére szóljon, a lényeget még így is megérti. Fogait összeszorítva vészeli túl a szóvihart és válasz nélkül kúszik végül oldalra, mikor a másik végre leszáll róla.
Hunyorog, ahogy fény villan az arcába, kelletlenül nyög fel, a hasfala behorpad, ahogy hozzáér a kristálydarabhoz, mellkasa ziháló lélegzettől emelkedik és süllyed. Felül nem visel mugliruhát a talár alatt, egyszerűen csak nem tartozik abba a kategóriába, aki megőrzi az idióta mugli szokásokat, bár valamiféle hibridüzemmódban csinálja, mert deréktól lefelé szűk fekete nadrág issza a patakokban lecsorgó vért.
Halkan morran, ahogy a fiú a bőréhez ér, hasfala belefeszül, amit rögtön meg is bán a belehasító fájdalom miatt. Hogy nem vette észre ezt eddig?! Nyilván a rengeteg nyugtató, az alkohol, a főzetek… teljesen eltompítják az érzékeit.
- Francokat, nem látsz a szemedtől? – Hagyja elpofozni a kezét, karjait ráfekteti hátul a magasan föld fölé türemkedett vaskos gyökérre. Egyébként igaza van, fakó bőre alatt erős izomzat húzódik, kemény mellkasán ovális formájú, nyitható, ősinek tűnő, rengeteg apró rúnával ellátott ezüstmedál fénylik, a has finom bordázata megfelelő medret teremt a lefelé gyöngyöző vérnek, a csípőcsontok sejtelmes árnyékkal rajzolódnak ki a nadrág vonala felett. Nagyon sok mindent el lehet mondani Elliotról, de azt nem, hogy ne lenne elég kemény húsa a korához képest.
A talár sötét anyaga hollószárnyakként terül szét körülötte, bőrét nagyon gyorsan ellepi a veríték, bár nehéz eldönteni, hogy a vérveszteség, vagy az ijedtség teszi.
- Persze, annyi… mh… gyógyfőzetet ittam ma, valószínűleg már elkezdett a húsba kötni azért fáj ilyen kuuuuuhurvára. – Hangja elnyúlik a tapintgatások keltette fájdalmon. Mélyen van, de nem eléggé ahhoz, hogy maradandó károkat okozzon, vagy legalább megérintse a halál szele úgy istenigazán.
- Csak húzd ki. – Törődik bele végül az elkerülhetetlenbe, ujjai rászorítanak a gyökér durva anyagára, hátrahajtja a fejét a gyökérre, pillantása az égre rebben.
- Amit mondtál… tudom, hogy igazad van, rendben? – Közli végül csendesen, a csillagokra néz és a naprendszerre gondol, amiben megszűnt a nappal és nincs más, csak éjszaka. Mikor lettek ennyire... drámai gondolatai? - Egy idióta vagyok.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Valahol a szíve mélyén Saladin is tudja, érti, felfogja és fájlalja ezt. Sérti a hiúságát az, hogy csak neki szenvedés ez a halál, a fordítottja múló fájdalmas emlékké nemesedő barátság volna. Kyndeyrn talán gyakran használná a nevét arra, hogy hangoztassa, mit meg nem tett, mit fel nem áldozott azért, hogy jelen lehessen a jelenben, hogy győzelemre segítse a jó oldalt, ő, akinek az anyja is halálfaló volt, kétség kívül sok vér tapadt a kezéhez. Ugyanakkor, mert oly nagyon szerelmes, mint bármely költő az évszázadok alatt, több száz lélek, aki kivételesnek élte meg a maga érzelmeit, különálló értékfajtának tekintve azt, amin több ezer társával osztozott a szégyen marja minden egyes logikus gondolatért, amivel szégyent hoz az elmúlt kedves fejére, az emlékeik értékére. Holott meglehet, akit a szeretett szív leginkább kitüntetett az nem is a kígyótárs volt, hanem a másik, ám mielőtt célba ért volna a hollószelídítés a háború csúnya véget tett egy ifjú életre.
Végül is lesz szeme meglátni a másik fájdalmát, osztozik a rémületében, a gúny gyorsan kiröppen a szeméből és a hangjából, ahogy végigtekint rajta, és nem a test látványának szokatlanságától meredtek a szemei, inkább az orbitális seb az, amitől kitágul a szembogara annak ellenére, hogy a fájdalmas fénybe néz. Mondhatná, ugyan már, elég sebet láttak az elmúlt évben ahhoz, hogy ne hőköljön meg tőle, ám mert volt elég eszük, leginkább elkerülték az önkényes sebosztókat, kielégítették az akaratukat, és bölcsen hajlottak azokra a szavakra, amik biztonságot és nyugalmat jelentettek. Ám a sebek ott voltak körülöttük, vérzett az egész Roxfort, még ha nem is haldoklott, hiszen a végzetes döféshez Harry Potter kellett. Ahhoz, hogy meghaljon valaki Harry Potter kellett. Zordók, Zordók mindenütt!
- Pont a szememtől nem látok, hiúholló, puhamadár - ingerültsége a helyzetnek szól és nem Elliotnak, aki újabb adagot zsebelhet be az elbájoló jelzőkből, sose fogy ki a raktár, ha mindig újragenerálják. Éppen csak az ujja hegyével megérinti az ezüstmedált, ittas elméjét vonzza a shiny, bár a vér sokkal látványosabb és ínycsiklandozóbb a hasfalon, a kínlódás mérete és formája, na meg a seb ismeretlen kiterjedése óvatosságra inti pajzánság helyett, az ilyen sebhez halálgondolat társul és rémület, amit le kell gyűrni, le kell nyelni ahhoz, hogy hatékonyan dolgozzon az ellenvarázslaton.
Tudja a szavakat. A kezében a pálcája. Lehet, hogy nem józan, de a varázsereje nincs bebaszva és nem tesped a tehetetlen halott mákonyba, ami a gyász száműzte a létét, tehát képes rá.
- Nos ez jó hír, ha el is baszom a gyógyvarázslatot, még mindig ott van a felturbózott öngyógyításod, hogy el ne vérezz - biztatón hehhent, kézháttal megtörli a szemét, mélyen benyomja a csuklójával a szemhéját, hogy megtisztítsa a látását a maró könnyek visszhangjától, mielőtt mély lélegzetet véve hűvös, felszínes mozdulattal újra a sebhez közelítene. Persze, nem ártana némi tisztálkodás, fertőtlenítés, suvickolóvarázslat, de a pohár nem volt azért egy kehely, szóval csaknem a hátán jön ki a szilánk a másiknak. Kitisztítani most az elmét kell, nem a sebet.
- Aha, tudom. Általában igazam van, ha arról van szó, hogy mit gondolok én, ez úgy evidens, nem? - odanyúl, ahol a legjobban fáj, gyorsan, és azzal a lendülettel, ahogy levegőt vesz két szó között az ujjai közé csippenti a véres, csúszós üveget. Nem keres rajta biztosabb fogást, mint az első, hiszen egy kimérő-laborban játszadozik gyerekkora óta, aligha tudhatnak többet az ujjai másodszorra az első fogásnál, hiszen ha megcsuszamlik egy fiola, vagy éppen elszabadul egy szalamandra nincs lehetőség fogásváltásra. - Egy idióta vagy, vagyis inkább csak annyi benned az érzelem, mint egy kelpiben, egy ideig oké vagy velük, aztán beugrasz a mocsárba fejjel, mert mindenki dögöljön meg, ahol van, neked jó egyedül... vulnera sanentur - lágy szavakkal csippenti össze a hasfal húsát, a szándékos kegyetlenkedés helyett inkább erőszakosan azt vizsgálva meg, hogy a nyilvánvaló, félredobott szilánkon kívül nem rejtőznek-e a bőr alatt egyéb szeretet-darabok, amiket lehetőleg azelőtt kéne kicsalogatni, hogy rágyógyítanák a félkemény húst, de nem érez semmit, igaz, az érzékelése nem teljes, így a szükségesnél talán egy kicsit erősebben is nyomkodja azokat a bizonyos sebszéleket.
- Kurva nagy bűntudatod van. Képzeld, nekem is. Mi lenne, ha én traktálnálak azzal, hogy okolj engem, okolj engem? Miért nem védtem meg? Az én kis szerelmem volt, nem? Ott kellett volna állnom mögötte-mellette. Ott is álltam. Nem láttam. Balról jött az átok. Miért nem néztem jobban? Miért nem vigyáztam jobban? Miért nem voltam makacsabb, hogy ne legyen hülye politikai okokból? Amúgy is, érezzem magam megtisztelve, mert kiállt az elveiért és azokért halt meg. Mindenki nagyon büszke a halottaira... vulnera sanentur - mintha egy burok lenne benne, hálásan gondol Nikolaira, tobzódó indulatainak megfékezésének kifizetődését ugyan egyikük sem így képzelte el, ám hatásos.

Komoly problémák adódtak volna közöttük, ha az a hollószelídítés többről is szólt volna, mint az egyszerű barátkozás. Egy dolog, hogy Elliot nem állt készen ilyesfajta… elköteleződésekre és egy másik, hogy mit okozott volna az kis hármasukat illetően. Ha a tavalyi év kriminális is volt a maga nemében, ha halálfalók is portyáztak a kölykökre, nevetséges módon még mindig ez volt a legjobb roxforti éve – és a legrosszabb egyszerre. Boldogság nem marad megtorlatlan, így mondják, nem igaz? Bár önmagában soha nem nevezné magát… boldognak. A Holló sosem boldog. Elfoglalt? Igen. Vannak céljai? Igen. Szeret dolgozni értük? Lát értelmet benne? Vannak dolgok, amik lenyűgözik, amik vonzzák, amik motiválják? Igen, igen és igen. Megvannak mellette a maga borzalmai, félelmei, a szörnyűségek, melyek szoros béklyóba fogják és belehempereg ő is az immár véráztatta kígyófészekbe tudva-tudván, hogy a hátramaradottak egészben lennék képesek lenyelni és nem boldog, ahogy nem is boldogtalan. Nem gondolkodik ilyen felszínes érzésekben, amikor azok sokkal többrétűbbek, semmint hogy egyetlen szóval leírhatná őket.
A gúny már csak olyan madár, mely hamar visszatér a villásabb nyelvekre, a holló meg az a fajta, amelyik hiúságában inkább kiejti a sajtot a csőréből, semmint hogy a ravaszdi megkérdőjelezhesse szépségét. Ő is elfeledkezik egy pillanatra a saját sérüléséről, csak hogy a verbálisat sérelmezze.
Felciccen, hát ezért edz az egyszeri halandó, hogy ne értékelje senki? Akár botrányos is lehetne, ha foglalkozna ezzel úgy istenigazán, figyelmét azonban elvonzza a kósza érintés azon az ajándékon, melyre olyan nagyon méltatlan, hogy nem is tudja, miért hordja egyáltalán. Az apró tárgy kellemesen bizsereg a fiú ujja alatt, egyértelműen mágia duruzsol benne. Csábító fajta, ami megkívánja az érintést és a felemás szemeket, mert titkot rejt és a titok már csak olyan, hogy kikívánkozik a zárt ajtók mögül.
Részeg varázsló pálcával a kezében? Top 10 dolog, amit nem szeretne látni fegyvertelenül, de pillanatnyilag nem érzi úgy, hogy lenne más választása. Képes megbízni a másik képességeiben, s bár a szándékaiban tán az előzmények fényében nem kéne, egy része – a barátibb – fájdalmasan naiv maradt.
- Ne. Baszd. El. – Sziszegi fogai között szűrve a szavakat tagoltan, összeszűkült pillantása erősen szuggesztív benyomást kelt. A pohár ellenben maximum sterilizálva lehetett volna tisztább, elvégre szesz volt benne. Az fertőtlenít legjobb tudása szerint, bár pillanatnyi helyzetét figyelembe véve erősen megkérdőjelezi, mire elég manapság a „legjobb tudása”.
- Ez hülyeség. – Morran elégedetlenül, merthogy kurvára nem ezt mondta, vagy csak így végtelenül értelmetlennek találja. Elismeri magára nézve az igazát. Ennek abszolút semmi köze ahhoz, hogy evidens, amit gondol, vagy… mi a jóságos ég van? Összezavarodik, aztán a következő pillanatban megfeszül a hirtelen fogásra, a rántással együtt mozdul előre a test, mintha ugyan nem is akarná már kiengedni magából az idegen tárgyat. Nincs könnyű útja és visszafele húzva az éles, hosszú tárgy még inkább felsérti a sebet. A vér vidáman és újult erővel buggyan ki a nyílásból, ami most szabályos és nagyon egyértelmű lyuknak hat ott, ahol nagyon nem kéne lennie. Nyilván a gazdája szerint sem kellene, mert felnyüsszen, ujjai durván megszorulnak a fa gyökerén, ráharap a nyelvére, hogy csendben maradjon, szapora lélegzete fújtatva szisszen az orrán ki és be.
- Ez kurvára nem igaz, vannak érzéseimkapdmárbe. – Valahogy összefolynak a szájában a szavak, nyilván bölcsebbnek tartja, ha nem beszél tovább, mert csendben marad. Vagy csak szimplán nem tud, mert megvan a lehetősége, hogy inkább ordítani fog? A végeredmény szempontjából aligha számít.
Viszonylag jól viseli magát, amíg kínozzák (mert ez most kifejezetten annak tűnik), hol a nyomkodást figyeli, hol lehunyja a szemét inkább, bár általánosságban igaz, hogy a felkészületlenül kapott fájdalom mindig sokkal érzékenyebben érint. Egészen leizzad, míg a seb elkezd valamiféle javulást mutatni az értő bűbáj alatt.
- Erősen kétlem, hogy bárki is, akinek közeli halottai vannak, bármilyen szempontból is képesek lennének rájuk… így tekinteni. – Többször is elfullad beszéd közben, a hangjába belefáj a nyomkodás, de mintha az idő teltével egyre kevésbé rezdülne a kínzásra. A fájdalom fénye még ott a szemeiben, amikor felpillant rá. – Nem hibáztatlak téged. Nem is tudnálak.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

A bolygók nem lázonganak, ha a Napjuk állapotváltozáson megy keresztül, hanem alkalmazkodnak. Egyesek légkört növesztenek, mások elégnek, megint mások kénes felhőbe burkolóznak, vagy éppen szélsőséges periódusokkal örvendeztetik meg magukat. De Kyn nem volt Nap, ő törődött a bolygóival, ám kicsi hármasukban így is kemény és vad viharok voltak a legboldogabb évben, hiszen nem lehet elfelejteni, hogy nem töltötték együtt az utolsó téli szünetet, amikor még mindhárman éltek, és elfogadható viszonyban lehettek volna, ha az egyik Mardekáros nem játszadozik a másikkal. Akkor még ártatlannak tűnt utólag csókkal és öleléssel betapasztva a seb, a sérülés, ám idővel... a jövőnek az a vonala már lezárult, és nem lehet azt mondani, hogy kár visszasírni, hiszen ismerve az Alkotó keze munkáját, bizonyára jó dolgok lettek volna belőle, ám kétségtelen tény, hogy visszasírni felesleges. Mert nincs alany, és a mágia sem képes visszaadni azt, amit az emberi rosszakarat és felelőtlenség elpusztított. Erre semmilyen varázslatnak nincs felhatalmazott joga, még a legsötétebb sötétmágia is csak önzőn használható, a világi hülyeségre nincs gyógyír, csak az egyéni pusztulás kijátszására, ahogyan azt megtapasztalták újra és újra a sötét nagyúr korában, aminek már vége. Vége? Ugyan már, aki olvas újságot és emlékezik még a háborúra, annak még messze nincs vége.
Kitágulnak az orrcimpái a mohó érdeklődéstől, de túl ijedt ahhoz, hogy a medállal foglalkozzon, hiába incseleg vele Nikolai ajándéka. Majd. Ha ezen túllesznek.
- Mert mivan akkor? Mondom, mint a gyíké, a tied is kinő - fanyar vigyorra húzza a száját, mintha odafagyna kicsit merev vonásaira az a mosoly, amit csak feszültségében ölt magára, de azért mégiscsak mosoly, ha nem is a szebbik fajta.
- Na persze, mindig a másiké a hülyeség, mert nem egy hollós mondta. Madarat tolláról, igaz? Embert meg a mondatairól, a tollmondatokról - beszél tovább, mintha a szavak egyszerűen csak kifolynának a szájából, nem lenne megállásuk, nézi, ahogyan a test emelkedik, lebegni tetszik, iszonyú pillanat, olyan könnyű, mégis súlyos, egy kibaszott szilánkot fog, nem a bordázatát, mi van, ha mégis beakadt alá, ha nagyobb volt az a pohár, mint amire emlékezik, mégis minek riogatja magát? Elcuppan a sebből az üveg, leejti maga mellé, a tenyerét visszatapasztja a hasfalra, lenyomja kissé a keménynek mondott húst, és nem érzi keménynek. Puhán remegő verítékes izmok, selymes bőr, nincs ebben a feszességben semmi keménység, legalábbis izgatottan bizsergő ujjbegyei alatt nem érti. Felhorkan, ahogy egy újabb varázsigét mormol, de a luc ezt is boldogan felhasználja a gyógyításhoz.
- Ne lovagolj már a szavakon nyergesvarjú, tudom, hogy vannak érzelmeid. Rémlik, hogy ott nyaraltunk nálad, amikor tanultad, hogyan kell őket kordában tartani? A baj csak az, hogy neked az érzelmeid a saját fejedben születnek, érted? Általában a külvilágnak rohadtul biodíszlet szerepe van abban, hogy mi történik benned. Biztos van valami oka, de Kyndeyrnnel nem jöttünk rá, szóval ha lennél olyan jó, hogy elmond... vulnera sanentur - gyengéd mozdulat, meleg pálcaérintés, nem csak a seb maga a forró, ahogy megmossa magát a vérrel, ami melegen páráll az éjszakában, köréjük csalva az erdő titokzatos vadjait halk motozással, de maga a pálca is átmelegszik, ahogy gördül a bőrön. Valahogy könnyed, nem olyan görcsös, mint az egész Saladin maga. Kifizetődő játék ez az okklumencia.
- Nem tudom, nem beszéltem velük, de látszólag így van. Amennyit én tudok. Pl. a Weasley bolt is üzemel tovább, pedig az egyik iker meghalt. Láttam a hirdetését a prófétában - rendelt is onnan valamit, de már a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit, de lehet, hogyha egy kicsit gondolkodna... máson gondolkodik, miközben koncentráltan kínozza Elliotot, de a nyomkodása kétség kívül eredményesen eredménytelen.
- Ordítsál nyugodtan, én is sírtam, elő a takonnyal és nyállal... amúgy, ez mosolygós lett - normális esetben a nem-átokseb heg nélkül gyógyul. Hát igen. Egy lucpálcával gúnyosan girbegurba mosoly kerekedik a szúrás körül, és még két kis seb is süpped felette Elliot oldalába. - Tuti van rá valami hegeltüntető krém. Amúgy meg... ha így van, akkor miért gondolod, hogy nekem olyan sunshine fucking egyszerű hibáztatni téged? Mindkettőnk hibája, mert túl gyávák és akaratgyengék voltunk ellentmondani neki, és begyömöszölni egy utazóládába.

Mindent kár visszasírni. Az idő nem visszafordítható – hála Potternek és a bandájának -, a holtak pedig nem támaszthatók fel… jelen tudásuk szerint legalábbis. Haragja ellenére megnézte Nikolai másik ajándékát is, az a könyv pedig másolata Victor Frankenstein feltételezett naplójának. Nagybátyja a levélben hagyott cetlin meghagyta, hogy ne vegye készpénznek az abban olvasottakat és „SEMMI ESETRE SE PRÓBÁLD KI”, pusztán mint érdekes esti olvasmány küldte el. Hát persze. Kapott már ennél burkoltabb felhívókat is keringőre, bár van egy olyan sanda gyanúja, hogy Saladin nem örülne különösebben, ha szerelmese valamiféle elcseszett, összeszabdalt fakó zombiként térne vissza közéjük…
Nem ezért tesztelné az eljárásokat. Nem ezért ültetné át a mágia alapjaira, pusztán mert a halál és az élet vékonyka határmezsgyéjét kutatja és talán… egy napon majd…
- Nagyon furcsa elképzeléseid vannak az emberi anatómiáról… - Sziszegi annak a vigyornak, bár szó ami szó, a fiúnak hatékonyan sikerül elterelnie figyelmét a rengeteg baromsággal. Összevonja a szemöldökét, ahogy próbálja értelmezni a tollas hasonlatok egymásután hajigált összevisszaságát. Nincs meggyőződve róla, hogy Saladin egyáltalán tudja miről beszél.
- Tollmondatok? Really? – Fintorodik a leginkább fennakasztó szóborzalom. – Ez a közmondás rohadtul nem így van ám. – Mert ki kell javítania. Muszáj, akkor is, ha közbe épp azt hiszi, hogy beledöglik, de nem. Csak kihúztak egy szilánkot a testéből, nem nagy ügy. Nem nagy. De, az a szilánk szerinte kurvanagy, a vérveszteség, a pia, a gyógyfüvescigi és a kitudjamilyen kotyvalékok úgy dolgoznak benne, mintha minimum bazietot nyomott volna így hirtelenjében arra a szilánkra, csak mert úgy… hősiesebb a túlélése? Miért gondol ilyen marhaságokat? Mintha Saladin beszivárgott volna a fejébe és összekutyulta volna az értelmesebb gondolatait ezzel a sok tollas hülyeséggel és…
A fájdalom viszonylag sok mindent képes kitörölni. Tisztára pucolja az elmét, mintha muszáj lenne, vagy az ég is úgy teremtette volna, hogy így gyártson az élet tiszta lapokat holott… ez nagyon nem így működik, nem igaz? Nem léteznek tiszta lapok. Szürkék vannak, maximum.
Mintha a teste ellene feszülne a rásimuló tenyérnek, holott erről szó sincs. Szétfolyik a vér az ujjak alatt, nekilökődik, mintha csak el akarná tolni a kezet, pedig nagyon is jó neki, hogy rajta van.
- Mnh… - Méltatlan válasz, de védelmére szóljon, hogy erőt kell vennie magán ennél összetettebbre és beletelik pár másodpercbe, míg megtalálja hozzá a vésztartalékok között. – Feltételezed, hogy nincs hatása rám a környezetnek, de ez nem ighazhhhnn… csak nem akarok másokat is bántani. – Nem figyel igazán arra, mi csúszik ki a száján és mi nem. A fiú kezére fókuszál, a varázslat finom eleganciájára. Egészen…
- Sokat fejlődtél. – Csendes megjegyzés, nem mintha Saladin eddig ügyetlen lett volna, egyszerűen csak olyan minőségi különbséget érzékel, amit nem tud megmagyarázni. Túl kevés információ ahhoz, hogy kibogozza a szálakat, de legalább elindult az útvesztőben. Mindig, mindig az útvesztők! De hát nem erre hivatott éppen? Rejtvényeket megoldani, mint minden átkozott este, amikor az ágyába próbál eljutni?
- Amit a külvilágnak mutatunk és ami belül van, két különböző dolog. Ha felszínesen figyelnek, te is úgy tűnsz, mintha semmi bajod nem lenne, holott ez kurvára nem igaz. – Nyilvánvalóan nem. Aki nem teljesen idióta, az tudhatja, de mostanában az az érzése, mindenki ostoba lett. Mintha elbutította volna őket a tény, hogy „győztünk”. Nem érzi magáénak ezt a győzelmet.
Morran valamit ellenkezés gyanánt, esze ágában sincs sírni egy nyomorult testi sérülés miatt, mintha nem élt volna már meg elég Cruciot életében. Magasabban van már ahhoz a fájdalomküszöbe, hogy úgy viselkedjen, mint az elsős, amikor először robban arcába Piton professzor szarkasztikus áradata. Óh… hogy már Piton sincs többé. Ez a tény is igen fájdalmasan érintette csatlós vagy sem, hűséges, vagy sem, ha tetszik másnak, ha nem. Ő kedvelte.
Lepillant a mosolykára, oldalra biccenti az állát. Néhány gyerekkori karcoláson kívül nemigen vannak hegek a testén, de ez valahogy olyan… mosoly?
- Nem mintha bármikor is elviselte volna, ha ellenállnak neki, hm? – Szórakozott a hangja, s bár meglehetősen kétértelmű, amit mond, viszonylag nagyon távol áll tőle a szavak perverz éle. Rásimít a hasára, a tenyere alatt eltűnik a mosolyka.
- Azt hittem így… logikus. – Egészen elhalkul az utolsó szó, halkan sóhajt. – Kösz, sokkal jobb. Adj egy kortyot. – Nem áll készen még felállni, ellenben kinyúl a piásszütyőért. Az elvérzés távoli esélye sokat rontott a józanságkívánási elvrendszeren.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

A kár jelző haszontalanságot jelez, a lélek sajátossága pedig az, hogy haszontalan dolgokra veszteget el iszonyú sok energiát. Ezért olyan kimerült és fáradt Saladin, meghalt már egészen élni nincs ereje, kedve, nem látja maga körül az életet, bármennyire is tobzódik benne, szembántó látványosságként.
- Csak a tiedről, gyíkarc - mordul őszinte szívvel és szeretettel, lehet, hogy nem tudja miről beszél, de egyértelműen Elliot hibája, hogy ennyire meg kellett ijednie, szóval ehhez méltó bánásmóddal jár is el vele szemben.
- Na és, ha nem így van? Mintha a közmondások úgy lennének jók, ahogyan vannak! Hülyemadár - dünnyögi felháborodottan a javításra vitakészen, bár sokkal jobb nekik, ha erről vitatkoznak, mint a lelkük szemetéről, összegöngyölt, félredobott papírgalacsinjaikat teleírták bántó szavakkal, amiket a saját és egymás fejére zúdíthatnának, és mégsem lennének kinn a vízből, a víznek nevezett nagy posványból. Most a gyógyszer a fontos erre a sebre, ami behegedhet, mert szerencsére nem olyan mély, hogy a szívig elérjen, és oda fertőzzön, tályogosítson, sértsen durva, erőszakos hasítékokat a meglevők közé. Erre a sebre van gyógyír, és nála van rá gyógyszer, a pálcájának hegye meg boldogan merítkezik meg a vérben. A luc mindennek tud örülni. Tényleg. Mindennek tud örülni.
- Nem feltételezem Elliot, ahogyan te feltételezted az én gondolataimat, megtapasztalás nélkül, hanem megtapasztalom. Például ez az eset is jól mutatja. Én vagyok a biodíszlet, úgy döntöttél, hogy annak örülnék, hogyha halott lennél, és azért nem beszélek veled, mert nem vagy halott, ami mondjuk elég vicces mert ha halott lennél nem beszélnénk, na mindegy, a lényeg, hogy semmi benyomásod, tapasztalatod nem volt tőlem. A semmiből nem vonhatsz le következtetést. De te megteszed, mert te vagy Elliot Fucking Fejwood, az elméletek királya - nem kerüli el a figyelmét semmi, valahogy olyan állapotba itta magát, amikor minden kristálytiszta és üvegszerűen átlátszó.
- Komolyan Elliot? Te nem akarsz másokat bántani? Tőlem hallod először, hogy amúgy kurva sokszor bántasz másokat, mogorva, pökhendi szaralak vagy, és le se szarod? Ezzel akarod igazolni az érzelmeid létét, hogy úgy teszel, mintha nem volnának, ezzel jól bántva mindenkit, hogy ne bántsd őket... miafaszvan? - forgatja meg a szemét, és egy kicsit belepirul a dicséretbe. A sápatag bőrszín hátránya, de hát a szőkeséghez járt, úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, mert nem egy hiú pöcs, de valójában az, ahogyan büszke kis vigyora sejteti. Ó igen, nagyon sokat fejlődött.
- Oké. Akkor azt mondd meg nekem, hogy miért ciki nemzetszinten szomorúnak lenni, amiért megdöglöttek a megdöglöttek? - kérdezi durván, hiszen semmi mást nem akar jobban, mint elhatárolódni a saját problémájától. Elégedetlen a sírás elmaradása miatt, neki miért kellett akkor bőgnie! Még mindig érzi a könnyeket az arcán, talán odafagytak a hűvösben.
- Ahogy korábban mondtam: édesmindegy mit visel el, ha él, lehet engesztelni. Apád pincéjéből 5-10 évig mondjuk ki se szabadult volna, amíg dolgozunk rajta. Én is azt hittem, hogy logikus - nem csap le a pajzánságra, ebből is látszik, hogy mennyire kevéssé önmaga, ám abban teljesen magára vall, ami mozdulattal előrerántja a szütyőt, és kényelmesen Elliot kezébe emeli, éppen csak annyira ráhajolva, hogy némi szíjlazítással kényelmesen lehessen inni belőle, de mégse feküdjön teljesen rajta.
- Gyógyszer én mondom, bár ... te is hallottad a reccsenést? - ha a hazait issza mindig fenntartja a hallucinálás lehetőségét.

Csak azért nem mutat be egy tízpontos szemforgatást, mert pillanatnyilag túl dekoncentrált ilyen bonyolult testi reakciókhoz, de azért pillantása felvillan az égre, mintha ugyan kaphatna onnan bármilyen segítséget is. Már nem is veszi a fáradtságot válaszolni a sok jelzőre, egyrészt felesleges, mert úgysem hagyja abba, másrészt… mit lehet még erre mondani? Kizárólag bicskanyitogató címkékkel tudja felruházni a szöszi. Majd idővel elgondolkodik, miért is jó ez neki. Nyilván.
- Sajnálom Saladin, de az emberi elme ilyen, ha elveszik tőle az ingereket, a magyarázatokat, akkor csak abból tud dolgozni, amit önmagától következtet és ez a következtetés az eltelt idő arányával válik egyre sötétebbé és reménytelenebbé. Nem tudom, mit vártál. Mégis miért nem beszélsz velem akkor? – Teszi fel végül az ominózus kérdést ismét, más köntösben, mert valljuk be őszintén a „nem volt mit mondanom” nem válasz, hanem nevetséges kitérés, amit nyilvánvaló okokból kifolyólag nem fogad el válasznak éppúgy, mint a „miért kék az ég” kérdésre a „csak” morranást. Elvileg hollószárnyú gondolatiság jellemzi, hogyan is várhatja el bárki, hogy ne kérdőjelezze meg a legalapvetőbb dolgokat is?
Neki is pirul az arca, de nem a zavartól, sokkal inkább az indulattól, ami bár visszanyelt, már nem fér el a testében, kitágítja a hajszálereket, ahogy keresztülcsordul rajtuk, érzékeny lobot vet a máskor oly jól páncélozott szemekbe.
- Mégis mi a francot keresel itt, ha ekkora szar alak vagyok? Minek jöttél oda hozzám? Nem mintha zaklatnálak az utóbbi időben, menj, csinálj, amit akarsz, teszek rá. – A nagy francokat tesz rá, de mostanra eléggé felhúzta magát a folyamatos beszólogatáson, hogy pont olyan bántó legyen, amennyire elvárják tőle, bár van mit fejlődnie jelenleg a témában. Fáradt, éhes, fáj és nem önmaga, sűrű elnézést, ha nem akkora seggfej épp, mint kellene lennie.
Ez sem gátolja meg ellenben, hogy elismerje amit elismerésre méltónak talál. A zavar jól áll a szőke sápadt vonásain. Sok évet fiatalít rajta, ami mondhatni kiegyenlíti a búvalbaszottság sötét árnyait rajta. Elveszi a haragja élét a látvány, a hangja visszafullad a csendes, már kínzás után kifáradt hűvösségbe.
- Pszichológiai terror, gondolom. A társadalom elvárja, hogy jó pofát vágjunk hozzá, mert attól ők jobban érzik magukat. A hős halottak kifejezés egy ürügy, támpillér ennek az elvárásnak, amire az egész kártyavárat érintik. Senki nem akar azokkal foglalkozni, akik valóban megszenvedték ezt a csatát, mert kellemetlen látni a sok komor arcot, a szenvedést, amikor pedig béke és boldogság van, mert Tudodki már nincsen? Annak ellenére, hogy két évvel ezelőttig még mindenki arról duruzsolt, mi volt régen, amikor Voldemort először hatalomra jutott, amikor annyi varázslót ölt meg és az égen állandósult a sötét jegy. Nem tanulnak, tudod? Több mint egy évtized nem volt elég, hogy elcsendesüljön ez a tapasztalás, de most pontosan ugyanazt elvárják újra. Végtelenül ostobák… - Megadja, amit kell, hosszasan engedélyezi a saját problémáktól való elhatárolódást a kifejtéssel, egészen eltereli a témát, ami persze aztán ettől függetlenül visszatér a maga Kynérintettségi medrébe.
- Felesleges elmondanom, ez hányféle és fajta szempontból rossz, mikor egyértelműen mindig a sokkal súlyosabb következmény lesz a halála. Így nem lehet mérlegelni, nincs jó válaszom, mert ennek fényében bármi jobb lett volna amit tehetünk volna vele, mint amit végül megtettünk. Egyetlen „mi lett volna ha” sem fogja visszahozni az életbe, így pedig nem marad más, csak a bűntudat. – Felesleges ezen vitatkozniuk, mintha nem gondolta volna már át ő maga is ezerszer, hogy mit tudtak volna még tenni, hogyan lehetett volna máshogy, mi változtatta volna a végkifejletet. Nem így döntöttek. Kyn meghalt, ők pedig ismét itt vannak ebben a beteg iskolában, mintha mi sem történt volna. Hát persze…
Előrébb tolja magát, ráhajol a szütyő szájára és istenesen meghúzza a piát. A torkán leszivárgó tűzokádó sárkány kellemes melegségbe vonja fájdalomtól verítékes, immár hűvös bőrét. Köhögve pillant fel a kérdésre.
- Hogy mit? – Összevonja sötét szemöldökeit, aztán nehézkesen feltápászkodik a földről. Bár még nagyon nem kellene neki, azért ha a fiú hangokat hall a közelből, egészen biztosan nem a földön seggelve óhajtja megvárni azok gazdáját. – Nem hallok semmit. – Előveszi azért a pálcáját, egy mozdulattal fokkal erősebb fényt varázsol és körbepásztázza a területet, közben fél kezét nyújtja Saladinnak, hogy felsegítse.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

- A te elméd Elliot. Az emberi elme, már a többségé ilyenkor szünetjeleket hagy és miafrancvan kérdésekkel van tele. Nem a legrosszabb feltételezésekkel, nem ruháznak fel másokat olyan gondolatokkal, amik amúgy nem jellemzőek rájuk, de az információhiányban "logikusnak tűnt". Őszintén szólva Elliot annyira sértő, hogy számodra logikus, hogy én ezt akarnám, hogy az valami nagyon durva. Oké, hogy nem álltunk túl közel egymásoz, de ezt nem érdemeltem tőled. Érted a problémát?
Mit várt? Nem ezt. De valahol mégis ezt, hiszen mindig a legrosszabbat várja, és mi lehet ennél rosszabb? Könnyek és takony, a mardekár szégyene, bőg az erdő közepén, mint egy hugrabugos kisgyerek, hogyha valaki a lábai közé magifixezi a seprűt, és nem akar lejönni, de a gyengélkedőre meg mégsem tud elmenni. Lassan tisztuló tekintetét fájdalmas félárnyékolt fényt sötétíti el, mintha a bal szemében sokkal komorabb gondolatokat tükrözne a lélek. Még mindig szenvedi azt a látványt, és a tudatot, hogy ő maga hogy néz ki, a pálcás kezét végighúzza maga előtt, hogy jól látható legyen felpüffedt arca, táskás szemei, sápadtsága a sírás lázrózsái alatt, a nyakában összenedvesedett könnyek, a csaknem lehányt rendetlen talárt, akár a kezét is mutathatná, de ott vannak az összetapadt szempillák, a kócos hajzat, a bíborfoltos homlok, a ráncok a szeme sarkában, a meztelencsigásnak érzett duzzadt száj: a sírás nem kegyes sminkes.
- Azt hiszem ez elég egyértelmű. Ezért, amit tesz velem a beszéd veled - ez is semmi válasznak számít? Saladin szerint egyáltalán nem. Hiszen mije maradt önmagán kívül? A méltóságának foszlott romjain kívül? Ha annak a látszatát sem tudja megőrizni, hogy egy olyan ember, aki ura az indulatainak, érzelmeinek, könnyeinek, amikre igazából senki nem kíváncsi, akkor mi értelme van az egész létezésének? Nincs jövő, ami miatt élhetne, hát a jelen színvonala határozza meg a tetteit, és Elliot jól demonstrált hatása miatt mi más is lehetne, mint elkerülendő?
- Mi ez a hiszti? Csak őszinte voltam - hökken meg, de nem válaszol érdemben a kérdésekre, fivére van, megtanulta már, hogy az olyan gondolatok, amik úgy végződnek, hogy "teszek rá" valójában nem igénylik a megválaszolást, még ha el is gondolkodik rajtuk az ember, és ott marad egy megbántott tüske, hogy mégis mivel érdemelte ezt ki? Főleg, hogy nem is ő cuppant Elliotra, az merészkedett a felségterületére!
Micsoda korcsulás, ha igazi mardekáros lenne, ezt nem hagyná szó és kifejtés nélkül, de nagyon méltatlannak érzi magát a házhoz, amibe választották, és amire annyi szégyent hoztak az elmúlt időben.
- Ahogy mondod. Pontosan ezért dögöljön meg egytől egyig minden képmutató kis doximony, amelyik azért, hogy kényelmesebb legyen a többinek magában tartja, hogy mit gondol erről az egészről, köztük persze én is - mert így igazságos, hiszen ő maga is ezt teszi, de ez nem mentség. Nem keres mentséget. Nincs szüksége semmilyen mentségre, se felelősre, se másik gyilkosra, se semmire, amitől kevésbé véres a keze, mert véres a keze, ő tudja, és azt is tudja, hogy ez nem az ő hibájuk, de mégis, részt vettek benne, és a részvétel a fontos, nem a győzelem.
- Ne ezt mondd el Elliot, mert ez teljesen felesleges valóban. Azt mondd, hogy igen, ezt kellett volna tennünk, elbasztuk, kegyetlen elbasztuk, mert akaratgyenge kis pöcsök voltunk kollektíven mellette, és csak fanyalogtunk, de arra egyikünk se volt elég tökös, hogy konfrontálódjunk a nagyobb jó érdekében - olyan határozottan néz Elliotra, mintha teljesen kijózanodott volna. Ez az elismerés persze nem váltja meg a világot. De ettől az elismeréstől olyan lenne, mintha egy oldalon állnának ebben a diskurzusban, ami valahol azzal kezdődött, hogy egyáltalán mit keresnek itt.
Iszik ő is a másik után, mert a bolond iszik magában, borzongva elfogadja a kezet, bár csak jelképesen, jórészt önerőből áll fel, körbepislog a nagyobb fénykörben, miközben kioltja a saját lángját, hogy egy egészen más, esetleg támadóbűbájra legyen előkészítve a véres lucvessző. A szemét a sötétségbe mereszti.
- Lehet, hogy csak képzeltem - bár megint hall valamit, előretekint az ösvényen, aztán vissza, a Roxfort minden irányban nagyon-nagyon messzi célnak tetszik.- Valami reccsenés. Nagyobb súly, nem madár, legalább emberméret. Mint egy lépés. És dobbanás. Meg suhintás. Levélzörgés.

Csendben marad egy nagyon hosszúra nyúló szívdobbanás erejéig, pillantása megállapodik a másik arcán. Tényleg nem álltak túl közel egymáshoz és valóban a legrosszabbat feltételezte róla, de a saját értékrendje alapján ez egyenes következménynek tűnt, mert ő saját magát hibáztatja. Túl sokszor bukkant fel benne a gondolat, hogy neki kellett volna meghalnia Kyn helyett, hogy ő tehet róla, hogy jobb lenne, ha ő halt volna meg. Aztán persze azonnali módon elvetette ezt a gondolatot, mert Elliot nem halálvágyó, ragaszkodik az életéhez, a céljaihoz, a jövőjéhez. Nem érdemli meg, hogy bárki is igazán tekintettel legyen rá, amikor ő nyilvánvalóan képes idővel túllépni a veszteségen, míg Saladin egyszerűen csak… tönkreteszi magát. Ezt látta akkor is, amikor nem beszéltek és látja most is olyan világosan, mint a Nap.
- Nem kellett volna kivetítenem rád a saját érzéseimet. Sajnálom, valóban igazságtalan volt. – Hajlandó beismerni, ha hibázik és visszavonulót fújni miatta. Nyilvánvalóan tévedett a kérdésben, bár aligha szívhatja vissza a saját szavait, még ha konkrétan nem is a szőke szájába adta azokat, egyszerűen csak elmondta korábban ő mit gondol a maga szemszögéből és magára nézve. Nem tagadható ettől függetlenül, hogy gondolt Saladin ezirányú érzéseire és elkönyvelte annak, aminek feltételezte őket.
Végignéz a másikon újra a szavakat követően. Látja a beszélgetésük eredményét, a hatását rajta. Nem akarja ilyennek látni, de ez még mindig sokkalta őszintébb, mint bármi amit az elmúlt fél évben madártávlatból látott tőle.
Nem számít semmi válasznak, csak épp kielégítőnek sem nagyon.
- Akkor ennyi? - Csendes hangja nem számonkérő, inkább csak… nehéz szavakba önteni. Komor, sötét, mély tónusú hang, egy cseppnyi lemondással, több ecsetvonásnyi megbántottsággal, amihez joga sincsen és a tudás erre a jogtalanságra. – Visszamegyünk és nem beszélünk többet? – Érthető valahol, elvégre a mardekáros nem akarja, hogy ilyen hatással legyen rá. Miért is akarná?
Nem válaszol. Mi a francnak, mit mondjon? Hogy az őszintesége bántó és ez így ugyanúgy nem válasz a kérdésére? Minek van itt? Minek jött oda hozzá? Megvárhatta volna, amíg elhúz balra, nyilván hamar megtörtént volna az elmúlt fél év tapasztalatainak fényében, Saladin pedig kényelmesen lerészegedhetett volna a tudattal, hogy ez olyan eset, ami szinte meg sem esett. Elveszti mellette a méltóságát, amúgy is szar alak, tudatlan hülye, bántó és durva feltételezésekkel mindenkit sért maga körül és amúgy is menjen már a picsába, mert biodíszleteket használ és egyéb számos, kevéssé hízelgő jelző, amit nettó fél óra alatt kapott. Nem mintha az eddigiek fényében lenne bármilyen pozitív tulajdonsága, amiért bármi értelme van a közelében tartózkodni. És hát… végtére is ez volt a célja annak idején, nem?
A medál konok, hideg hallgatásának szinte fájó súlya van a mellkasán.
- Nem tudok senkit vádolni a képmutatásért. Természetellenes reakció egy természetellenes elvárásra, amellyel szemben csak így lehet túlélni. Már ha az ember nem akar előbb, vagy utóbb a pszichológusnál ülni, vagy az Ispotály zártosztályán. – Már szerinte. Vannak olyan elemek, melyek képtelenek ilyen mértékben színjátszani, kötőfékre tenni az érzéseiket és azt díszletezni a világ színpadának, hogy milyen kurvajól vannak, mikor valójában nem is. A pozitív látszat elősegíti a pozitív gondolkodást? Micsoda baromság.
- Amikor hazahurcoltak, Nikolai megkérdezte, miért vettünk részt a csatában. Miért nem volt egyikünknek sem annyi esze, hogy nemet mondjunk és nem tudtam rá válaszolni semmit azon kívül, hogy mert Kyn ezt akarta, szóval igen. Elbasztuk, Saladin. SOHA nem szabadott volna részt vennünk a háborúban. Egyikünknek sem, eleve idiotizmus volt, hogy egyáltalán megfontoltuk Kyn „politikai” szempontjait és nem vonszoltuk le a pincébe. For the greater good. – A beleegyezés könnyen jön, mert teljesen egyértelmű, hogy ezt kellett volna tenniük. Hogy Saladin behódolt neki? Egy dolog, ő szerelmes most és szerelmes volt akkor is, ez pedig ködösíti az ítélőképességet, de ő? Neki mégis mi az istennyila mentsége van erre? Neki kellett volna az okosabbnak lenni, elvégre ő a kibaszott hollóhátas! Erősen kétli, hogy ezt az eszmefuttatást a másik nem egoista, önző emózásnak nyilvánítaná, úgyhogy inkább bele sem kezd. Felesleges.
Már álltában emeli magasra a pálcáját, hogy nagyobb fénykört lásson be, bár így sem pillantja meg a hang forrását, a leírás alapján nem is biztos, hogy akarja.
- Menjünk vissza. Képzelődsz vagy sem, ezen a területen sok a vadlény és letértünk az ösvényről. A vérszag vonzza a ragadozókat. – Hátrébb lép és vonja magával a fiút is, hogy visszatérhessenek a Szellemszállás ösvényére. Még nem tudja, hogy ott nagyobb problémák várhatják, mint idekint…

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Kitartóan állja a másik tekintetét, pedig ez egyáltalán nem könnyű. Nehéz uralkodni a vonásain, mert azokat újra és újra eltorzítaná a harag, aminek elég buta okai vannak, és a bánat, a könnycsatornái szeretettel azt üzenik, hogy még vannak ott vizenyők, amiket elsírhat, ha éppen engedi a gőgje. Fintorogna, de a pofavágás a gyengeség jele és méltatlan kommunikációs eszköz, ahhoz nem kellett Nikolai, hogy megtanulja, nem kell és nem szabad Elliot arcába meredve engedni az arcvonásainak, hogy széthulljanak az érzelmei, mert rossz üzenetet közvetítene. Olyat, amiből nagyon is jogosan vonhatna le téves következtetéseket, de vajon nem tévedés az is, hogy van ereje megállni a tekintete előtt széthullás nélkül?
- Jahm, de tisztáztuk, nem para - úgy tetszik, hogy könnyen nagylelkű, pedig ez egyáltalán nem könnyed gesztus, el kell nyomnia magában a gyanakvás szárba szökkenő csíráit, és a szavakra koncentrálnia, amiket jól esik hallania. Márpedig ami jólesik az mostanában kizárólag tévedés, vagy folyadéknemű lehet, esetleg másfajta élvezet, de annak is van valami folyadéktermészete. Hogy rossz szemmel nézi még mindig a fiút, azt inkább alkati sajátosság, mint az érzéseinek tükörképe.
- Szerinted erre nekem van jó válaszom? - emeli meg a szemöldökét, hiperkordináltságának hála mindkettőt egyszerre, miközben távolabb tartja a pálcát magától, mert a homály jótékony ami körülöleli fényesség és megmutatkozás helyett, csak engednie kell, hogy beburkolja, mint egy jó köpönyeg.
- Ha bármilyen szinten döntés-kompetens lennék ebben a témában, nem itt tartanánk. Nem vagyok Kyndeyrn, hogy megmondjam, mi legyen, kitartsak mellette, higgyek benne, és beledögöljek - szóról szóra szárazodik meg a hangja, mintha a könnyezés sója tisztára szívná a lelkének sivatagfelszínét, hogy összegubancolódó ördögszekerekként hajtson végig rajta ez megporosodott gondolatot. Torz vigyorra húzza a száját.
- Mintha érdekelne, hogy mi lesz, ha visszamegyünk. Elliot, addig meg is halhatunk, főleg, ha ilyen tempóban folytatom a véred pazarlását - és talán az lenne a legjobb. Hiszen már úgyis halottak, vagyis Elliot szerint akkor is élnek, tehát akkor kettőjük ötvözött gondolatainak szűkös keresztmetszetében élőhalottak.
- Látod ezért nem vagy a Mardekárban, pedig lehettél volna a szobatársunk. Mert ilyen mocskosul objektív vagy, és nem vádolsz senkit. Igenis vádold meg őket! Az ő hibájuk! Mindannyiuk hibája! Ott kéne ülnünk a pszichológusoknál és a zártosztályon, de nem csak nekünk! McGalagony mit keres az igazgatói székben? Mit keresnek aurorok a minisztériumban? Gyerekekkel töltötték fel a soraikat, mugliéknál ezért háborús bűnösök még a győztes oldalon is! Hoppá, hoppá, milyen fejlett az a mocsoknemzet, nemigaz, amit állítólag éppen az ő fajtájuk, Potter fajtája védett meg tőlünk, de jobb, ha tőlem tudod, a muglik _szégyenkeznének_ ettől az ügyintézéstől! - nem sokáig találja meg a hangját, ám ezúttal nem a harag fullasztja el, hanem egyszerűen csak elmosolyodik. Nikolai. Tőle is megkérdezte. Bólint akaratlanul, és csak remélheti, hogy Elliot ezt a részeg önkifejezést betudja annak, hogy egyetért azzal, hogy hát ez Nikolaira vall.
- Tudod nem az ésszel volt itt a gond. Én nem akartam. Szerintem te is tudtad, hogy rossz ötlet. Logikusan nem volt jó ötlet. Politikailag persze jó ötlet volt, de őszintén szólva, hogyan hagyhatta a Mágiaügyi Minisztérium, hogy egy gyereknek legyen oka félni attól, hogy egy életre megbélyegzi a jövőjét, ha nem ontja a vérét a felnőttek háborújában? Márpedig, volt oka ettől félni. Nem az eszünk volt kevés, hanem a bátorságunk. Elbasztuk, és ebben kiegyezünk. Egy szót se többet arról, hogy mi lett volna ha, mert nincsenek érveink. Se neked, se nekem, hm? - a hangja egyre halkabb, de nem az indulattól, inkább mert az erdő felé fülel, a pálcájával apró köröket ír a levegőbe, néha egy-egy néma, halvány Lumos Maximát elküld a fák közé, de a pisla fény úgy tetszik, csak az árnyékok mélységét növeli, fényben járó válaszokra nem világít rá.
- Jól van mosolyka, menjünk. Hogy érzed magad? Támasszalak?

A következtetés, amit Elliot levon az, hogy Saladin képes uralni a saját érzelmeit annyira, amennyire korábban képtelen volt rá, hiszen… régen minden az arcára volt írva, nem igaz? Ha nem is mindig tudott olvasni belőle, ha nem is értette, miért változott dühöngő őrültté egyes félreértelmezett pontokon, utólag rájött a saját értetlenségéből fakadó igazságra, hiszen ahol jót akart, valójában további károkat okozott. Mi eredményezte a változást? Kyn halála edzette volna meg ennyire? Azok a bizonyos szociális, társadalmi elvárások, amiről pár gondolattal később értekeznek? Nem tudja az okát, ellenben egészen felkelti az érdeklődését a tapasztalás. Egészen lenyűgöző, még ha az alapok, melyre épülnie kell mérhetetlenül szomorúak is.
Biccent a nagylelkűségre, bár nem feltétlenül érzi úgy az eddigiek fényében, hogy megérdemelné, attól még legördül egy nagyobbacska kő a szívéről. Sok van még rajta, de nem is tűnik olyan elvetemült kezdetnek ez. Ha nem is lesz folytatása, legalább nem feltételez olyasmiket a másikról, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Csendesen hallgatja a fiút, bár az egyre szárazabb szavak dörzspapírt jelentenek a hallójáratának. Megcsóválja a fejét a torz vigyorra, rossz ellenállóként nyög fel a megjegyzésre.
- Meglehetősen ciki lenne belehalni egy nyomorult buliba. Inkább már mégse. – Elveszi a korábbi szavak élét. Nem mintha neki lenne válasza arra, amire a fiútól várná, hát nem is kísérletezik, hogy meglelje őket.
- Tisztában vagyok vele. – Biccent végül a muglik témakörére, elvégre kettejük közül ő az, aki az első éveit varázstalanok között töltötte. Ha nem is számít ez jelentős időnek ahhoz, hogy különösebben mély ismereteket szerezzen a világról, azért ahhoz eléggé, hogy az alapvető gondolkodásmódra emlékezzen, továbbá elég időt töltött a nagyszüleivel, anyjával és Richarddal, hogy képet nyerjen az ilyesfajta dolgokról még az Exmemoriam előtt. – A muglik világában élből nem számítanánk 17 évesen nagykorúnak, a besorozás pedig csak felnőttként lehetséges. Nincs semmi, ami indokolttá tenné, hogy gyerekek hulljanak el egy háborúban, de legalábbis senki nem hirdetné ezt később győzelemként. Nem őket nem vádolom, hanem azokat nem tudom elítélni, akik takargatják a valódi érzelmeiket, amiket ez a világ nem akar látni. – Hogyan is tudná? Elvégre ő maga is ebből él. – Nincs semmi, ami lelegitimálhatná a kölykök halálát, vagy hogy egy iskola lett az epicentruma az egész átkozott háborúnak és ezt hagyták. Az a rengeteg mágus a világban mind hátradőlt és, persze, majd a Roxfort megoldja, Potter megoldja. Hát megoldotta. Bőven van okunk szégyenkezni, mint társadalom, a varázsvilág fél évvel ezelőtt szánalmasan elbukott jellemből, emberségből, logikából. – És ezen véleménye miatt még mindig nem mászott le a süveg McGalagony asztaláról, hogy a fejére ugorjon és éjt-nappallá téve ordítozza, hogy MARDEKÁR, tehát szerinte a következtetése minden rosszindulat nélkül is logikus, egyenes következménye az eseményeknek. – És mit mondana erre a sok Potterista? Hogy csináltuk volna jobban, de ahhoz persze nem vagyunk elég tökösek, hm? Hát leszophatnak. – Csak úgy a miheztartás végett, bár Elliotra messze nem jellemző ez a fajta szókimondás, vagy hogy ennyit káromkodna egyáltalán. Vagy a mérgek teszik, vagy a külön töltött idő, ki tudja.
Betudja annak a mosolyt, a bólintást. Mi másként is értékelné? Saladin ismeri Nikolait, ismerheti az észjárását is és mostanra abban is teljesen biztos lehet, hogy éppúgy nem tudott választ adni a nagybáty kérdésére.
- Bukott társadalom. – Biccent újra, mintha a fiú szavai megerősítenék a korábbi feltevést és… valóban. Helyeslése egyúttal beleegyezés is a felajánlásba. Felesleges a mi lett volna ha kérdéseket tárgyalniuk tovább, megegyezhetnek abban, hogy elbaszták. Közösen. Ki ezért, ki azért, de nagy megértésben, tehát pontosan ez az igazság.
- Jah. Nem lenne túl elegáns eltanyálni, azt hiszem. – A cigi már a szájában, szándékában áll elszívni végre egy teljes szálat, mielőtt vissza kell térnie a kastélyba, az utolsó szállal megkínálja társát, bár a meggyújtás feladata ezúttal rá vár, az ő pálcája mással van elfoglalva. Átkarolja a fiú vállát és nem. Annyi jóérzés nem volt benne, hogy összegombolkozzon, a pia fűti belülről, a hideg idő meg kissé hűti forrongó vérét. Ha szerencséje van, legalább egy izmos megfázást nem szed be, pedig jól halad felé. Pálcája továbbra is előrefele világít, biztosan tartja, bár egy ponton rávillan a fiú kezére.
- Nem ártana azt is ellátnunk. Szarul fest.

16+
Elliot
állapot: szarkasztikus bánat

Nem gondolta volna, hogy így bukik le, ám a megfigyelés jogos és a lebukás maga is borítékolható volt, de nem is tudta volna megelőzni semmilyen módon sem a jelenséget, amit éppen az eredményez, hogy míg korábban bátran, büszkén vállalta az érzelmi hangulatváltozásait, a jelen érzelmeivel ezt képtelen megtenni. Egyszerűen csak nem lehet felvállalni ésszel azt, amire mostanában hajlik.
Ki más is érthetné meg ennek a szomorúságát Elliotnál, és mégis, titokban tartja előtte, mert már maga a tény, hogy osztoznia kell az önkontrollra kényszeredettség terhén, noha annak okát Elliot esetén legfeljebb betegségnek tudhatták be, messze járva a valóságtól, szégyenbélyeg a lelkén, lemoshatatlan változás, amit önmagában nem akar elfogadni. Mindennél kedvesebb volna neki, ha egyszerűen csak nem kéne változnia a jelennel. Mert ezek a változások nemhogy jövőt nem mutatnak, szépet, de még a jelent is egyre csúnyábbá teszi. Kyn halála, és főleg, a körülményei kikezelhetetlen seb, éppen annyira súlyos mélység, amennyire elkerülhető, kikerülhető lett volna az egész sebződés.
- Inkább egy buliba, nem? Legalább ittál előtte egy jó - érinti meg az üveget, úgy tetszik, hajlandó letenni a smirglivé lett hangját, noha túlzás volna azt állítani, hogy könnyed, vidám, vagy éppen pajkos az, ahogyan azután szól, nem érezni már benne a csontsivatag ízét. Elliotra koncentrál, és ez ha akarja, ha nem, ad neki egyfajta fűszert, hátteret, hogy ne legyen olyan síri.
- Pedig kéne. Mert miért engedhetik meg mindezt maguknak a hatalommal rendelkezők? Azért, mert azok, akiknek vannak más érzelmeik takargatják magukat, hogy persze, legyen csak meg az akaratuk, nekünk kell elrejtőzni, mert máshogy gondoljuk. Nagyon tudom hibáztatni őket. Magunkat - ő is felismeri a csoportot, ami tartalmazza őt is, kérlelhetetlen szigorúsággal beteszi a saját fajtáját abba az embercsomagba, amit undorítónak és visszataszítónak talál. Miért is hinné magát élőnek, ha egyszer már erkölcsileg, etikailag és érzelmileg is halott? Minden szempontból el elbukott ember, még ha politikailag hozott is egy jó döntést. Tény, ami tény, ettől még mardekáros marad, és a kígyó ugyan levedli a bőrét, de alatta nem szalonna van, hanem egy másik kígyóbőr.
- Szerintem nincs joguk bármit is mondani - mosolyodik el egészen mértéktartóan, szinte büszkén, főleg Elliot szókimondásával szemben tűnik diszkrétnek a gesztus, de ennek ellenére valóságos. Megjegyzi magának a pillanatot, hátha még szüksége lesz egyszer rá, hátha kovácsolódik belőle emlék, valami szép, valami meghitt, valami olyan érzés, ami után nem akar egyszerűen csak ordítani.
Simán elindul a fiúval anélkül, hogy megválaszolták volna azt a kérdést, hogy mi lesz a jövőben, mi lesz, ha visszaérnek, mi lesz, ha megint felkel a nap és ott ülnek majd számmisztikán, mi lesz, hogyha elmennek egymás mellett a folyosón. Saladin nem gondol rá. Nem gondol másra, mint az ágak között motozó akármire, az út göröngyeire, a vállára nehezedő súlyra, amit azért viszonylag biztosan megtart.
- Elegancia, hahaha, Elliot, egy halálmadár vagy, attól, hogy feketét viselsz és sötéten nézel, még nem leszel elegáns - fújja gonoszkodón, hogy átsegítse magukat egy cigarettagyújtásnyi gondolatszüneten, az elméjében fellobban a varázsige, aztán ki is alszik, mintha ott sem lett volna. Mélyre szívja a füstöt, elégedetten, éhesen a tüdejét megtágító érzésre.
- Hagyd el - rázza le a kezéről a vért, megmozgatja az ujjait. - Nincs benne szilánk, azt érezném, megmosom majd a klubhelyiségben és tolok rá egy bűbájt, csak már biztos tele ment mindenféle kosszal a talárodról, a földről, meg mindenhonnan, a suvickus meg azt hiszem egy kicsit fájna, szóval inkább nem - nyafog, majd előrehunyorog, már nem csak a hátuk mögött hall zajt.- Mi ez a mászkálás?
Folytatás itt

A HELYSZÍN SZABAD

[viselet]

1999. február 20.

Nem sok hangulatom volt visszatérni Roxmortsba. Mostanában túl sokat járok ide és ha a tekintetes Phillip Rowle nem rángatott volna el a helyi gyógyítóhoz ismételten, biztosan nem bukkanok fel újra a környéken. Természetesen nem apám erőszakossága volt az egyetlen indok, hiszen alapvetően akkor el sem tudott volna vonszolni otthonról… egyszerűen csak ismét kíváncsi lettem.
Már lassan hetek óta nem történt ilyesmi. Különös volt ismét érezni azt a megfékezhetetlen vágyat, amit Elliot O’Marát Elliot O’Marává tette. Szinte lüktetett bennem ez a fantasztikus érzés, mikor a kezembe vettem a Prófétát és megpillantottam Madam Sudworth „csodatojásainak” hirdetését. A kép alapján egy enyhén mesterkélt külsejű banyát kellett keresni a Roxmorts környéki hegyekben, aki valamiféle gyógyterápiát akart tartani a természetben. Érdekes… – gondoltam még reggel is, mikor fellapoztam a kávé mellé újra azt a számot.
– Viszketek ettől a hülye pulóvertől – jegyeztem meg, mikor Esmé öntött egy kis tejszínt a kávémba. – Miért kell kiöltöznöm egy gyógykezelésre?
Valójában költői kérdésnek szántam, hiszen amint visszafordult a konyhapult felé, kitéptem a szükséges oldalt és még egy pillantást vetettem a „csodatojásokra”. A képek alapján, kézzel készített, kínai porcelán labdácskák voltak. Nem ismeretlenek előttem ezek a tárgyak, magam is rendelkezem egy készlettel, de remek volna eladni egy másikat. Az ilyesmiből könnyen meggazdagszik az ember. Minden bizonnyal hasonló képességekkel rendelkeznek, mint az enyémek. Azok ugyanis megnyugtatják az idegeket a nehéz munkanap után… és ha valamit biztosan tudok: az emberek két dologért igen is hajlandóak kifizetni elég nagy összegeket. Egy kis etyepetye és szórakozás mellett mindenkinek az egészséges a legfontosabb.
Gyorsan begyűrtem a nadrágom zsebébe a lapot. Majd később megnézem újra… ha leráztam Phillipet – gondoltam és gyorsan megittam a kávém maradékát.
Mire apám megérkezett már kabátban, a bottal a kezemben vártam. Nem akartam, hogy udvariasságból meg kelljen hívnunk kávéra… egyszerűen csak túl akartam lenni ezen az egészen. Egyszerűen csak szerettem volna a küldetésemmel foglalkozni. A kandalló előtt még elbúcsúztam Esmétől.
– Még mindig nem tudtam megszokni az új hajszíned, de jól áll – suttogta és lágyan megcsókolt, mielőtt távoztam volna.

A gyógyító rendelőjében léptünk ki a kandallóból. Gyorsan leporoltam a ruhámat és ellenőriztem, hogy a világítóan fehér pulóverem nem lett piszkos. Esmé biztosan azt akarja, hogy legalább pár órán át csinos legyek – gondoltam és a tekintetem a szőkére színezett hajamra vándorolt. Már otthon megcsináltam, napokkal ezelőtt – Esmé nagy bánatára. Ez egyszer tökéletes álcát akartam, hogy később ne tudjon ezen a Madam Sudworth beazonosítani.
A kezelés fájdalmas volt. A borogatás, amit kaptam, égetett és éreztem, hogy megint fel fog szökni tőle a lázam. Apám szokás szerint azonnal távozott – a nagyon fontos családjával akadhatott valami dolga – én pedig egyedül léptem ki Roxmortsba. Tudtam, hogy bottal kicsit nehezebb lesz a diákok között ellavíroznom a hegyek irányába vezető kis ösvényig.
Legalább félórámba került, mire elbicegtem odáig és tudtam, hogy fájdalmas kísérlet lesz. Ugyanakkor eldöntöttem: az enyémek lesznek azok a porcelán golyók. Feljutni még nehezebb volt, de az első pihenőnél közvetlenül rábukkanttam egy kisebb csoportra.
Egy szőke hajú, erősen sminkelt banyát szúrtam ki elsőre és a zsebemből előrángatott hirdetés alapján biztos lehettem benne: őt kerestem. Madam Sudworth mögött egy aprócska kosárban voltak a porcelán labdácskák. Szinte éreztem a belőlük áradó mágiát. Ez is valódi, kínai árú lehetett – habár fogalmam sem volt hogyan jutott hozzá az asszonyság, hiszen az ilyesmi igazi ritkaság.
Beosontam a fák mögé. Halkan, feltűnés mentesen igyekeztem mozogni, de tudtam: csak a körülötte lévő boszorkányok és varázslók holtkóros szövegelés ment meg attól, hogy észre vegyenek. Könnyű menet lesz – gondoltam nagy vigyorogva, ahogy az utolsó fát elértem. Innen már valóban csak kiléptem volna, hogy aztán gyorsan elvegyem és rohanni kezdjek vele. Valahogy a tudatomig nem nagyon jutott el, hogy a „rohanás” most legfeljebb egy teknős gyorsaságával vetekedhet esetemben.
Mindenféle tervezés nélkül nélkül léptem ki a fás részről. A talpam alatt valami összeroppant. Talán egy vékony ág lehetett, ami a közeli lombokról hullott alá. Nem figyeltem ennyire, egyszerűen lehajoltam, belemarkoltam a kosárba. Négy golyó került a kezembe s ahogy felemelkedtem rémült pillantásokkal és egy pálcával kerültem szembe.
– Tegye le! – mondta Madam Sudworth undorítóan kikent szája. Közelről kifejezetten bohócszerű képe volt és ez annyira megzavart, hogy egy pillanatra csak tátott szájjal tudtam bámulni.
– Ne aggódjon, szép otthon keresek nekik – válaszoltam és hátra akartam fordulni, hogy elmeneküljek, de valakinek neki ütköztem. Éreztem, ahogy összekoccan az állam valamivel, de még mielőtt ezt felfogtam volna, a valakinek megragadtam a kezét és rohanni kezdtem a fák közé, ahogy csak tőlem tellett.
– Álljon meg! – üvöltözött a banya. – Nézzék meg mindkettőjük arcát! Bűntársa is van!
Nem hiszem, hogy megpróbált volna varázsolni, ha pedig igen, akkor elég szerencsétlen sikeredhetett a dolog. Az ilyen boszorkányok általában nem értenek a párbajozáshoz – vigyorodtam el, de alig néhány száz méter után lassulni kezdtek a lépteim.
A lábamban egyre erősebben tombolt a fájdalom. A homlokomról patakokban folyt a hideg veríték. Meg kellett állnom egy hatalmas fa törzse mellett… de legalább a „bűntársnak” titulált egyén felé tudtam fordulni.
– Nem állhatunk meg – mondtam és kicsit előre dőltem, hogy levegőhöz jussak. – Egy pillanat és megyünk tovább. Ígérem, nem esik bántódásod, ha a közelemben maradsz.
Az az érzésem támadt, mintha már évek óta nem rohantam volna így, pedig csak néhány hete volt. Levegő után kapkodtam még mindig, de lassan megindultam előre. Reméltem, hogy újdonsült ismerősöm is követ.

Elliot O’Mara

Sosem vártam még ennyire, hogy kiszabaduljak az iskolából. Az volt a nagy tervem, hogy sikeresen leteszem a RAVASZ-t, és tovább tanulok, de a lelkesedés elmúlt. Már nem érdekel az auror szakma. Sem más, amihez RAVASZ szintű vizsga szükségeltetik. Belefáradtam a tanulásba, a hajtásba. Hogy mindenkinek meg akarjak felelni a tanáraim közül. Nem sikerült sosem, és nem is fog. Nem lehetséges.
Hálát adok az égnek, amint kiszabadulok a birtokról a vadkanok őrizte kapun át. Végre egy kis szabadság. Már rég éreztem magam ennyire bezártnak, hét és fél év után éppen ideje volt. Már tegnap elkészítettem egy hátizsákot, amibe egy iránytűt tettem, valamint reggel egy kevés elemózsiát. Túrázni készülök a Roxmorts melletti hegyre. Oda még szabad mennünk, és tudtommal nem olyan forgalmas, mint bármely más hely a falu közelében. Ideális hely a kikapcsolódásra.
Az elsők egyikeként érek a közeli faluba, és még gyors beszaladok a Három Seprűbe venni két-három üveg vajsört, elvégre fogalmam sincs, meddig maradok. Ezután kezdődhet is a túra. Soha nem jártam még a hegyekben, érdekesnek ígérkezik a mai nap. Főleg, hogy nem tudom használni az iránytűt, melyet magammal hoztam. Majd az ösvényre hagyatkozom, és reménykedem, hogy nem lesz sok útelágazás arra, amerre én megyek.
Csupasz fák, szürke táj és csupa élettelenség vesz körül. Főleg a sápadtabb színek dominálnak a természet festővásznán, a hangulatomat mégsem roncsolja ezen műalkotás. Nekem már az is elég, hogy lépésről lépésre egyre távolabb kerülök a kastélytól - még ha estére vissza is kell mennem. Ahogy nő a távolság, nő a nyugalmam is. Mintha végigsétáltam volna a gondtalanság útján, egyre inkább úgy érzem magam. Csodás érzés, hogy nem kell aggódnom a jegyeim miatt. Nem kell aggódnom a mínuszban lévő jó híremért. Nem kell aggódnom a házi dolgozatok hossza miatt, vagy bármi más miatt. Egyszerűen csak nyugalom van. Nem zavar senki és semmi…
Kis idő múlva úgy tűnik, elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet, ugyanis egy kisebb csapat állja utamat. A középpontban egy vastagon mázolt boszorkány beszél nagy lelkesedéssel valami tojásokról, de különösebb figyelmet nem akarok az alakuló csapatnak szentelni. Ügyelve arra, hogy senkit se zavarjak meg, kerülőútra indulok az idős nőtől minél távolabb, de még úgy, hogy lássam az ösvényt, melyről pár pillanatra szándékozom csak letérni.
Már majdhogynem vissza tudnék menni a számomra biztonságot nyújtó, kitaposott útra, mikor is egy ingerült, dühös felszólítást követően nekem ütközik valaki. Egyensúlyom meginog, mégis állva maradok, még ha egy kicsit kellemetlen is az ütközés. Hátrébb lépnék pár lépést, hogy szemügyre vegyem a másik embert, ám megragadja a csuklómat, s várakozási időt egy percet sem hagyva már húz is el, minél messzebb az úttól, az utolsó szalmaszálamtól.
Még hallom, ahogy a csoportból, kiket ki akartam kerülni, valószínűleg a nő elkiáltja magát. És amit hallok, nem feltétlen tetszik. Bűntársa is van! - visszhangzanak fejemben a szavak, és mardosni kezdenek. Mit csinált ez az ember? Kirántom a kezemet szorításából, és megallok, amint ő is így tesz. Nem néz ki úgy, mint aki menekülni tudna bármi elől is.
-Mit tettél? - szegezem neki a kérdésem némi szuszogást követően. Nem fut gyorsan… Bizonyára  lábával van valami baj, de ez esetben mért kísérletezik? - És mért rángattál bele engem is? - szilárd meggyőződésem, hogy ha nem rángat el magával, akkor nem is gondolná abból a csapatból senki, hogy Vele vagyok. Elmentem volna mellettük, fel az útra, és tovább azon. Semmi izgalom, semmi aggodalom. Úgy látszik, ez ma nem jár nekem.
Nincs túl jó bőrben az akció vezetője. Kicsit talán meg is sajnálom, de megjegyzést az állapotára már nem igen tudok tenni, mert ismét futásnak ered, én pedig gondolkodás nélkül utánamegyek. Ki tudja? Az is lehet, a végén ez lesz a kikapcsolódásom a mai napra.
Hátra-hátranézek futás közben, s mikor megbizonyosodok arról, hogy senki sincs a közelünkben, most én kapom el a csuklóját. - Leráztuk őket! - és most válaszokat akarok hallani!