Az Artúr Trónja-hegy

A hegynek olyan formája van, mint egy széknek: innen kapta a nevét.
Vadregényes tájain gyakran rendeznek vadásztúrákat.
A hegy lábában van egy apró falu, ahol kényelmes panzió és derék konyha várja a vendégeket.

[To miss Bailey]

To miss Bailey

Őszintén szólva sokkal jobb volt tavaly úgy karácsonyozni, a maréknyi ellenálló csapatommal a természetben, mint egy újabb bájolgós családi vacsorán a Cobham birtokon. Igaz, hogy a húgom azért hiányzott végig, de nem kockáztathattam: mindenki jobban járt így. A családom nem került veszélybe, nem is érintkeztem velük amióta a Rend tagja voltam a biztonság kedvéért. A kis csoportomnak pedig szüksége volt rám, nem hagyhattam őket magukra. Szóval egy igen sajátos, rendhagyó karácsonyt ülhettünk meg Skóciában, a természet ölén. És hogy miért elmélkedek én erről? Nos, történetesen azért, mert amikor legutóbb a minisztériumi büfében könnyed beszélgetésbe keveredtem az egyik protectorral, név szerint a bájos miss Cherish Bailey-vel, akkor  a témánk kis nosztalgiával fűszerezett elmélkedés volt a háború után nyakunkba szakadt munka okán. És akkor meséltem is neki erről a karácsonyról, mint kis boldog szigetről egy sötét vizű tenger közepén és úgy láttam, hogy módfelett érdekelné a hely. Persze, ez még önmagában nem lenne elég... az viszont már igen, hogy sutba dobtam a józan eszem és képes voltam egy kis levélkét írni, amit a Cherishnek szánt egyik iratanyag lapjai közé rejtettem. Már akkor kételkedtem afelől, hogy jó döntést hozok, de ezúttal felül kerekedett bennem egy spontán én, ami megkövetelte a magáét a háború vége óta, ami azt illeti. Olykor engedek neki, hogy csillapodjon a nyomás, hogy ne azt érezzem: csak a hivatásomnak élek, még ha 99%-ban eddig így is volt. Persze nem hagyom, hogy munkám befolyásolja ez, de a lelketlen munkagép, aki a háború előtt voltam, már a múlté. Ez a Reginald képes arra, mint valamikor még húszas évei elején, hogy egy olyan minisztériumi kollégának, akivel csak szünetekben csevegett olykor, a hivatalos munka iratai közé csúsztasson egy kis borítékot benne egy papírral, amin az állt:

"Ha van egy szabad hétvégéje, akkor örömmel venném, ha a kisasszony hajlandó lenne velem egy könnyed erdei időtöltésre egy olyan helyen, ami régen is >>fény volt a sötétségben<<...

R. C."

Az agyamra ment volna a munka? Lehet... azonban a kocka el van vetve, a sokat mondó, mégis rövid sorokat, melyek hivatkoztak beszélgetésünkre is, a papírok közé csúsztatva útjára engedtem, majd a rám nem kifejezetten jellemző nyugtalansággal vártam a választ, aminek az eredménye végül az lett, hogy most az Artúr Trónja-hegy lábánál elterülő falu határán álljak a keresztúton, amit a későbbi levelezésben megjelöltünk találka pontnak. Természetesen hamarabb hoppanáltam ide, mint a megbeszélt időpont, de nem is én lennék, ha nem így tettem volna... A könnyed szeptember végi napsütés egész szép fényviszonyokat alakít ki s a hőmérséklet is jó, én mégis kissé nyugtalanul simítom le fél kézzel homokszín ingem gyűrődéseit (az elegancia oltárán nem áldozhattam csak ennyire, mert erdőbe azért mégse öltözünk ki, de a kényelmes katonai zöld kirándulós nadrág mellé nem álltam meg, hogy ne egy inget társítsak) s nézek várakozva körbe. Jól döntöttem?

[Reginald Cobham]

Reginald Cobham

"...to get to be known by someone else..."

 Két falat keksz között voltam éppen, és három nyitott mappa feküdt előttem az asztalon. Kedd este volt, bár amennyire tudatomnál voltam, lehetett volna akár szombat reggel is. Holnap reggelre össze kellett raknom a feltételeit két peren kívüli megegyezésnek és kidolgozni a vádbeszédem egy harmadik perre.
 Kortyoltam egyet a kávésbögrémből és a könyököm fölé tűrtem a blúzom ujját, hogy ne tintázzam össze. A pergamen, amire körmöltem már így is maszatos volt, nem is beszélve az alkaromról. A RAVASZ vizsgáim óta nem néztem ki így. Félre raktam a pennám és közelebb húztam magamhoz a középső borítékot, majd fordítottam egyet a lapon és nekiálltam olvasni.

"Ha van egy szabad hétvégéje, akkor örömmel venném, ha a kisasszony hajlandó lenne velem egy könnyed erdei időtöltésre egy olyan helyen, ami régen is fény volt a sötétségben...
R. C."

 Valószínűleg mások előtt szégyelleném bevallani, de legalább tizenöt hosszú percembe telt, mire leesett, hogy az üzenetnek fikarcnyi köze sincsen a peremhez, sokkal inkább hozzám. Mikor végre mégis megvilágosodtam még a keksz is kiesett a számból. Szent Merlin, ideje hazamennem! Annyira ködös volt a tudatom, hogy csak másnap délután jutott eszembe válaszolni is az üzenetre.
 Igazán meglepett Reginald hirtelen jött meghívása, de nem volt nehéz rá igent mondanom. Kellemes társaság volt, még ha csak rövid kis párbeszédeink is voltak eddig. Pénteken tovább voltam bent, mint amennyit általában túlórázni szoktam, hogy szabaddá tegyem úgy-ahogy a szombatom. Nem akartam egész végig valamelyik ügyemen agyalni, ha már randira megyek. Már nem is emlékeztem mióta nem voltam randizni. Igazából azt se tudtam, hogyan készüljek. Sejtettem, hogy sétálni fogunk, de nem tudtam mennyire nehéz lesz a terep így inkább túrabakancsot és egy könnyű virágos blúzt húztam, majd még épp időben megpördültem és kötöttem ki a kereszteződésben, amiben megállapodunk. Nem kellett Reginaldot sokáig keresnem, már várt rám. Egy enyhén megilletődött mosollyal és a hátam mögött, a vizes kulacsomon összekulcsolt kezekkel indultam meg felé.
- Szép reggelt – köszöntem és megálltam tőle néhány lépésre, hogy jobban is körülnézhessek. Nem akartam zavarba hozni, és nyíltan végigmérni őt, ezért inkább a mögötte elterülő hegyet mértem fel. – Azt hiszem, már most örülök, hogy bakancsot vettem – mondtam neki visszatekintve rá egy mosoly kíséretében, majd a turista ösvény felé bólintottam. – Indulunk, vagy esetleg napirenden van még valami, amit szeretnél a túra előtt csinálni? – kérdeztem türelmesen, bár azért izgatott voltam, és az izgalmam nehéz volt leplezni.

[To miss Bailey]

To miss Bailey

Vége lesz most az őrlődésnek, amely kedden vette kezdetét? Minden bizonnyal, hiszen perceken belül kiderül, hogy mi a foganatja kissé vakmerő keddi lépésemnek... A levélke ügye nem indult zökkenőmentesen, hiszen komplett idiótának éreztem magam már akkor, amikor megtettem ezt a lépést s a helyzetet nem segítette elő, hogy majd egy nappal később kaptam választ. Mit ne mondjak, aznap a papírmunkámban volt pár lap, amit újra kellett kezdenem s szerencse volt, hogy nem kellett terepre mennem, mert kicsit nehéz lett volna koncentrálni. Furcsa, hogy egy harmincon túli, több, mint egy évtizednyi szolgálati idővel rendelkező auror egy ilyen kis apróság miatt kissé ziláltabb lesz gondolatait tekintve? Kétségtelenül, ám, ha figyelembe veszem, hogy szinte idejét se tudom, hogy mikor közeledtem a szebbik nemhez az udvarlás klasszikusnak mondható útján, már annál inkább érthető a dolog. Félreértés ne essék, alapvetően nem hiányzik az önbizalom belőlem, sőt, alap járaton magabiztos és határozott alak vagyok s határozott voltam nem is oly rég, mikor a kollégákkal mentünk el szórakozni és kicsit jobban felöntöttem a garatra a kelleténél, de ez most merőben más. Érdeklődés, komoly szándékok, mondhatni tét van a dologban, na meg a régi idők sebei. Mindez végigzongorázik idegpályáimon, míg várom Cherish-t a megbeszélt találka helyen és kezdem úgy érezni, hogy még a legkilátástalanabb akcióban is rutinosabban tudnék helyt állni, de végül elfogy az önmarcangolásra szánt idő: Cherish feltűnik a színen. Érkezésére és visszafogott mosolyára természetesen én is örömteli arckifejezéssel reagálok, tényleg felvillanyoz, hogy az őrlő várakozásnak vége s bennem már át is rendeződnek a szálak, minden, amin eddig rágódtam a háttérbe szorul s nem marad más, mint a napiparancs, amit kiadtam: érezzük jól magunkat. Jó régen volt már ilyen "parancsom"... - Neked is szép reggelt. - biccentek üdvözlésére s arcomon már elcsitult a hirtelen derű, átadta helyét annak a konstans enyhe félmosolynak, amit Cheris társaságában önkéntelenül is fel szoktam venni. Közben viszont zárom kicsit a köztünk lévő távolságot, hogy, ha lehetőségem nyílik rá és hajlandó kis ideig csak fél kézzel szorongatni kulacsát, akkor kacsója ujjainak hegyére leheljek illedelmes kézcsókot, miközben azért szemeibe nézek. - Elragadó, mint mindig. - jegyzem meg nem a leghangosabban, de jól érthetően, majd már fel is egyenesedek. Nem tehetek róla, arisztokratának neveltek kiskoromtól fogva s bár az évek alatt sokat kopott már a mugli arisztokrata világ tudata bennem, van, ami részemmé vált s amiről nem mondok le, bizonyos udvariassági formák hölgyekkel szemben például. - Valóban jó választás volt. - biccentek megjegyzésére. - Afelől megnyugodhatsz, hogy nem a csúcsot fogjuk megmászni, viszont az erdei terep bakancsban lesz a legkönnyebb. - a hely, ahová tartunk közepesen nehezen megközelíthető, sőt, ami azt illeti még jobban is, mint alig egy éve, amikor saját védelmi rendszerünk védte, amit persze azóta már felszámoltunk/felszámoltak. - Szerintem nekiindulhatunk. - lépek mellé és fordulok az ösvény felé, míg karomat kínálom számára, amit ha elfogad, akkor úgy indulunk, ha nem, akkor is egymás mellett haladva vágunk neki az ösvénynek. Ott vibrál hangomban és mozdulataimban a helyzet keltette izgalom, de igyekszem természetesen viselkedni s a megszokottnak mondható, ismerős gesztusokban, mint például karom felkínálása keresek menedéket, hogy magabiztosan viselkedhessek. Emellett a gesztusoknak is megvan a maguk világa és jelentése, jelentősége, következtetéseket vonhatok le belőlük. - Igazán örülök, hogy el tudtál jönni. - sablon szöveg? Kétségtelen, de valahol el kell kezdeni s a háznak is alapot ásnak először... A munkát és a minisztériumot pedig nem kifejezetten akarom szóba hozni. - Odahaza reggeliztél valamit, vagy ebéd előtt iktassunk be egy kis étkezést? - kérdem menet közben, míg a turista ösvényen haladunk felfelé, majd egy megfelelő ponton lefordulunk róla, hogy miután félrehajtottam pár útba lógó ágat egy kicsit árnyékosabb, de jól látható mellékösvényre térhessünk át.

[Reginald Cobham]

Reginald Cobham

"Walk with me."

  Szerettem volna jó benyomást tenni Reginaldra, de nehéz volt, mert folyton zavarba hozott. Már éreztem is, ahogy elpirul az arcom, amikor kézcsókkal köszöntött. Ez nyilvánvalóan az én lelki szegénységem bizonyítéka volt, de már túlzottan hozzá voltam szokva az erélyes kézfogásokhoz, amivel a mindennapokban köszöntöttek. Mégis kellemes érzéssel töltött el, hogy Reginald ilyen figyelmesen viselkedett velem. Mindössze csak hozzá kellett szoknom.
- Elragadó, mint mindig – tette még hozzá, mire le is kellett sütnöm a szemem, az előző elhatározásom ellenére is, bár azért a halvány mosolyt nehéz lett volna visszafojtanom, ami kiült az ajkaimra.
- Azt hiszem, már most örülök, hogy bakancsot vettem – felelem egy bólintás után, amivel szelíden próbáltam tudomásul venni a bókot.
- Valóban jó választás volt. Afelől megnyugodhatsz, hogy nem a csúcsot fogjuk megmászni, viszont az erdei terep bakancsban lesz a legkönnyebb.
- Ha a csúcsot másznánk meg az sem okozna problémát – feleltem Reginaldnak, ahogy belekarolok és elindulunk először a szélesnek mondható turista ösvényen. – Régebben sokat túráztam az öcsémmel. – Nos, igen, Petarral egyszer megpróbáltuk bevenni az összes olyan kocsmát, ahol állítólag helyi kézműves söröket árultak, vagy különleges whiskyket. A kihívás pedig sokkal izgalmasabb volt két lábon, túrázva. Gyakran valamelyik szintén nem túl épp elméjű haverjával, vagy az unokatestvérünkkel Bogdannal. Igazából jó lenne feleleveníteni eme jó szokásunkat.
 Fel is jegyeztem a gondolatot későbbre, hogy bagoly formájában felvessem Petarnak is. Jót tenne amúgy is a kapcsolatunknak, ha megint együtt töltenénk néhány napot.
- Igazán örülök, hogy el tudtál jönni – vonja ismét magára a figyelmem Reginald, mire csak felmosolyogok rá, és átlépek egy nagyobb gödröt, aminek az alján még állt a tegnap éjszaka leesett eső. - Odahaza reggeliztél valamit, vagy ebéd előtt iktassunk be egy kis étkezést?
- Bevallom őszintén, nem igazán volt már időm reggelizni – legyintek a karjára font kezemmel. – De miattam aztán nem kell megállnunk – mondom neki ismét felmosolyogva rá. – Hozzá vagyok szokva, hogy akkor eszem, amikor tudok, és különben sem szívesen fordulnék vissza, csak azért, hogy egyek – lépek át Reginald előtt a mellékösvényre, figyelmesen lebukva, hogy a félretolt ágak ne akadjanak bele a hajamba. – Szívesebben sétálok ebédig. Persze, ha te szeretnél, az egészen más – várom meg, amíg Reginald is átbújik az ágak alatt, majd ismét belekapaszkodom a kezébe. – Hogy bukkantatok rá erre a helyre tavaly?  - kérdezem tőle, ahogy egyre beljebb cisz minket az ösvény az árnyékban.

[To miss Bailey]

To miss Bailey

"Learning to walk again"

Elérkezik a pillanat, melyet egy relatív időben mért hosszú várakozás előzött meg. A valóság alig pár perce tudatomban már-már fojtogatóra dagadt, olyannyira, hogy kezdtem tettem helyénvalóságát megkérdőjelezni, de ez az egész úgy vált semmivé, mint a leprikónok aranya, amikor Cherish feltűnt a színen. Onnantól kezdve már csak az adott pillanatra gondoltam, illetve kicsit a tettek is átvehették a szerepet, legalább addig, amíg üdvözöltem s kecses kacsójára udvarias csókot is kap. A "régimódiság"-ot én inkább úgy tekintem, mint egy kis bányát, amiből a régi idők értékeit igenis ki lehet és ki kell menteni egy.egy szituációban, mint például most. Nincs ebben semmi teatralitás, neveltetésemnél fogva tökéletesen és természetesen tudom az egészet elővezetni. Minden csak megszokás és az illemszabályok ismeretének kérdése. Tekintetem pedig, mely közben is rá szegeződik, konstatálhatja, hogy nem lőttem mellé különösebben: a pírt egy pozitív megnyilvánulásnak könyvelem el, akárcsak azt, ahogy aprócska bókomra inkább a cipője orrával köt vizuális ismeretséget. Sok év szolgálat után már észre se veszi az ember és agyának fogaskerekei óramű pontossággal forognak és működnek: most is már-már önkéntelenül értékelem és elemzem Cherish mozdulatait, megnyilvánulásait s tudatalattim "nyomozati notesze" bejegyzésekkel gazdagodik, minek köszönhetően arra a következtetésre juthatok, hogy Cherish lelki állapota sincs messzebb attól a kisebb "zsongástól", mint amivel én vártam őt. - Örömmel hallom, hogy a vállalkozó szellem adott. - tartom továbbra is a félmosolyt az arcomon. - Ennek tükrében a későbbiekben benne vagyok, hogy csúcsokat is meghódítsunk. - rendben, azt hiszem nem ártana azért mégis picit gondolkodnom előre, mert ahogy kimondom, eszembe is ötlik, hogy ez talán kétértelműre sikeredett. Ennek hatására gyorsan végig is simítok kényszeresen tarkómon, majd karomat kínálom Cherishnek, hogy meg is induljunk. Ennek megvan az az áldásos hozadéka, hogy ha elértette a mondatot, nem kell rögtön a szemébe néznem s rendezhetem kicsit soraim. - Ó, az remek! Én nem a húgommal, inkább a nagyapámmal jártam a természetet. -  gondolok vissza kicsit én is gyermekkorom ezen érdekes és boldog pillanataira, míg Cherish is mereng kicsit, feltehetőleg hasonló dolgokon. - És merre jártatok? - elég nagy ahhoz a sziget, semhogy minden pontját könnyen bejárhassa az ember, így kíváncsi vagyok, hiszen lehet, hogy új célpontot ismerhetek most meg. - Ha bírod, akkor rendben. - bólintok szavaira. Meg tudom érteni, hogy neki is kialakult egy ilyen ritmus. Nánnuk is ha 24- vagy 48 órás megfigyelés alatt kell tartani egy területet és nincs más megoldás, akkor bizony nem lehet szó semmilyen bioritmusról. Akárcsak a mugli különleges erőknél, nálunk is van, hogy a "mesterlövész" egy helyben kell maradjon ilyen hosszabb időket és még a szükségét sem oldhatja meg túl komfortosan. Extrém helyzet, de egy "első számú közellenséget" pl. mint némelyik halálfaló, olykor csak drasztikus eszközökkel lehet elkapni. - Én is bírom, viszont nem kell visszafordulni egyikhez sem. Lehet, hogy nem vagyok szakavatott chef, az ebédre azért készültem... vagy a menedékhelyen étkezünk, vagy előtte is csaphatunk egy pikniket, ha annak a hangulata jobban tetszik. - paskolom meg katonai hátizsákom, hogy én bizony készültem. Egy kis varázslattal pedig a táska befogadóképessége is merőben más, szóval minden eshetőségre kész. Közben persze lefordultunk a fő ösvényről egy olyanra, ami ennek előtte 70 évvel volt járt, azóta viszont nem kifejezetten gondozzák és tavaly azért mi is kicsit rásegítettünk, hogy ne legyen olyan könnyen járható. Én is hajlok az ágak alatt, de már-már nemtörődöm rutinnal. - Ez egy kicsit hosszabb történet. - válaszolok, míg gyorsan összeszedem gondolataimat. - Egyrészt ez a hely része a családi legendáriumomnak s ezért nagyapám gyakran hozott erre. Még 1341-ben nézett itt farkasszemet felmenőim két ága is: az egyik az angol oldalon, a másik a skótokén. Végül az edingburh-i várból elmenekült angol helyőrség pár tagját, akik között volt egy anyai ősöm, az apai egyik nagyapám felmenői, a Douglasek szorították be a hegyen és gyilkolták le. - rendhagyó történelemóra? Lehet, nekem valahol ez a természetes, hiszen ebben a családi legendáriumban éltem gyerekkoromtól, ez volt az "esti mese" - Szóval az ösvényt és a régi elhagyott turistaházat már innen ismertem. - teszem még hozzá, majd a meredekebb sziklás terepet kicsit kihasználom: Cherish elé kerülök, hogy kezem nyújtva neki segíthessem. Tudom, hogy bírja ő, a gesztus számít, na meg az, hogy ezzel nyerhetek némi időt, amíg ismét foghatom a kezét, ha ezzel teljesen tudatosan nem is számolok... - Amikor elkezdtek sűrűsödni a fekete felhők társadalmunk felett, jó, enyhén paranoiás auror módjára elkezdtem menedékről gondoskodni: a választásom erre esett és előzetesen már kicsit fel is készítettem, de használatba még nem került. - elhagyjuk közben a sziklás terepet és újra a simább ösvényen haladunk, remélhetőleg kart karba öltve s élvezve a fák sárguló lombjai közt átszüremlő kora ősz-reggeli napsugarakat. - Amikor a Minisztérium elesett, a lojálisok egy csoportjával, akiket magam köré tudtam gyűjteni, elkeseredett gerillaharcba kezdtünk Londonban. Persze egyre inkább kifelé szorítottak minket Forest Hill külvárosig. Akkor megvetettük a lábunkat és egy mindent, vagy semmit partizánakciót még bevállaltunk október végén: ebből alakult ki a "Mayfair-katlan" - igyekszem a lényegre szorítkozva mesélni Cherishnek, hiszen ez hosszú küzdelmekbe került s ő lehet, hogy tartotta a kezében az ezekkel kapcsolatos hivatalos jelentéseket is egy-egy ügyben. - Az remek példája volt annak, hogy a túlerő milyen fontos, de így is tudtuk tartani magunkat november elsejéig. Akkor hoztuk meg a kínos döntést: eljött az idő a kitörésre, amiben a kétharmad társaság végül életét vesztette. Maroknyian menekültünk csak meg, de volt előkészített útvonalunk: Cornwallban, Tintagelbe hoppanáltunk elterelésként, de ott már várt minket egy zsupszkulcs, ami ide hozott. Utána villámgyors ütemben védtük le a szükséges varázslatokkal a helyet és rendezkedtünk be passzív ellenállásra. - mikor ezt elmondtam, elhallgatok, hogy kicsit csendben végiggondoljam mindazt s egy néma másodperccel adózzak az elesettek emlékének. Londonban se sokan nyitottunk, de itt már tényleg tíz fő alatti csoport állt csak rendelkezésemre a kitörés után. - Oh, bocsásd meg tapintatlanságom, azt hiszem elszaladt velem a  ló a beszámolóval, de ritkán szoktam mostanság ilyen hosszan beszélni. - szabadkozom kicsit, ahogy belegondolok, hogy most bizony rendes adagot kapott "belőelm" Cherish s tán lehettem volna figyelmesebb is... - Viszont módfelett örülök neki, hogy most nem ilyen körülmények között kell ide visszajönnöm s talán egy ilyen kellemes emlékkel kicsit visszakapom a helyhez kötött gyermekkori varázst is. - teszem még hozzá Cherish szemeit fixírozva, már amennyire ezt a terep engedi, hiszen az előző beszámoló nem volt a legvidámabb, ettől a naptól meg valahol pont az ellenkezőjére számítunk, így fontos a pozitív hangvétel fenntartása.