Belvárosi utcák

A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. És esernyőárusokkal, képeslapos bódékkal, és galambokkal.

'Kutyalegeltetés'

Daniel Tayilor

         A kutyasétáltatás alapelve, hogy sosem veszünk fel olyasmit, amit még ezután is szeretnénk.
Igaz ez egyébként a bevetések egy részére, arra, ha a szüleimhez megyek látogatóba, és valahol némi bűntudattal be kell ismernem, hogy arra is, ha eszembe jut az a randi Keannel... Ahogy telik az idő, egyre inkább érzem magam nagyobb részben hibásnak érte, pedig tudom, hogy valószínűleg azok közé tartozik, akiknek külön gadróbszobája van a jól szabott, drága öltönyök és talárok számára, és egy elvesztése járulékos veszteség. Annyiszor átgondoltam, mit hogyan kellett volna csinálnom, hogy teljesen beette magát a fejembe, és azon kaptam magam, hogy magyarázatokat fogalmazok meg arra az esetre, ha esetleg újra összefutnánk. Ha minden igaz, pár napon belül vissza kell érnie arról a küldetésről... Nem mintha tudnék róla, vagy utána kérdeztem volna, vagy ilyesmi. Nem, én elfoglalt és felelősségteljes felnőtt vagyok, aki épp most dicsérte meg négylábú gyerekét azért, mert az jó helyre végezte a dolgát.
          - Ügyes kislány! Anyu már csak akkor lenne sokkal boldogabb, ha nem éreznéd úgy, hogy a tiéd az egész ágya, de anyu nem hiszi azt, hogy nem csak magában beszél, ezért nem várja el ezt tőled. - Liza felnéz rám, aztán rögtön a belváros utcái felé kezd sétálni, mintha megértette volna, hogy a gazdájának minden maradék esze távozott az iménti kijelentéssel. Igazat adok neki, és amúgy is jól esne egy kávé, így aztán beleveszünk a londoni utcák forgalmasabb hangulatába - emberek sietnek el mellettünk a dolgukra, páran hozzánk hasonlóan kiélvezik a szabadnapot kávézók teraszán, és úgy alapvetően senkinek nincsenek olyan jellegű problémái, minthogy elnézést kérjen e egy borral leöntött öltönyért, ha abban a pillanatban ez teljesen jogosnak tetszett...
            
            Az egyik kedvenc helyem mellett elhaladva Liza ismerőst szúr ki, és a termetét meghazudtolóan oda is baktat, hogy üdvözölje, én pedig egy széles mosollyal köszönök Winston gazdijának, Danielnek.
           - Sziaaa! Hány ezer éve nem láttalak? - valóságos hobbit vagyok mellette, ezért csak a mellkasa részesül az ölelésből, de fölfelé bámulva mosolygok tovább - Mi a helyzet odafent? Mondd, hogy van időd egy kávéra, legalább elvitelre, tényleg kíváncsi vagyok, mi minden történt veled mostanában.
            Amíg a választ várom, lehajolok, és a páros hozzám közelebbi magasságú felét is köszöntöm egy vakargatással. Liza persze még nálam is lelkesebb, és ugyan magához híven rögtön leült, amikor kínálkozó alkalmat látott, de azért csillogó szemekkel jelzi a fajtárs miatti örömét. Mindig kicsit barátságosabb volt a kelleténél, bár a szüleim esküsznek, hogy nem azért kapott annyi plusz falatot, mert édes volt... Náluk sosem lehet igazából tudni, de a visszakapott kutya határozottan dundi, mindegy, mi a mentsége rá. Ma még csak részlegesen felel a külsőm rendezetlenségéért, bár az akadémiai évek alatt Daniel láthatott sokkal kevésbé összeszedetten is...
            - A vendégem vagy, csak ígérd meg, hogy nem beszélünk papírmunkáról és politikáról. - nézek fel újra régi barátomra - Továbbá ígérem, semmi felséges többes... Oké, viccet félretéve, mit iszol?