Elhagyatott raktárépület

A rakpartot reggelente egész beborítja a sűrű, tejfehér londoni köd (ami a nap további részében ritkul ugyan, és visszahúzódik a folyó felszínére, lelapul az ember csizmájáig, de makacsul ottragad a tájon). Bekúszik az épületek közé, befurakszik a legvastagabb sál alá is, megmérgezi az ember lelkét. Dohszag, nyirok és olajfoltok jellemzőek a helyenként macskakövesbe váltó, kátyús betonútra; egyik oldalt a Temze, rajta kisebb hajók ringnak kikötözve, a másikon raktárépületek egész sora kígyózik. Rémségesen gyér a közvilágítás. Még is nehéz időkben furcsa alakok bukkannak fel a környéken.

De csak egy raktár van. A lakatot rég letörték róla. Hatalmas, kétszárnyú, halványzöldre mázolt falécekből összetákolt ajtaja fölött betörött, félkör alakú ablak mered vakon a világba. Odabent kötelek, üres ládák, mocsok, szemét, patkányok és pár régi lábnyom a porban. A raktár mértani közepén, viszont ha valaki felsöpri a port egy játék méretű kővarangyot talál, amit alig lehet megkülönböztetni a körülötte fekvő kövektől.

Csak suttogd el neki a jelszót és egy bűvös csigalépcső indul meg az álmennyezet felé, ahol egy mindig tiszta, díszes antik asztal és hozzáillő székek fogadnak a sápatag kék lánggal izzó lámpások fényében.

Akik idejönnek, biztosan elrejtőznek a figyelő tekintetek elől.