Swarovski szaküzlet

Emily Myra Dean pennájából



A világ egyik legismertebb kristályékszereket gyártó cég üzlete. A kirakatban szebbnél-szebb nyakláncok, gyűrűk, karkötők vannak kiállítva, horribilis árakon természetesen. Amikor új kollekció érkezik, a bejárat melletti üvegpolcokra helyezik a divatos, gyönyörűen csillogó ékszereket, táskákat, órákat, csatokat. A bolt mindig óriási fényben úszik, de sebaj - a Swarovski kövekkel díszített napszemüvegek erre is megoldást jelentenek.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Hümmögve ácsorogtam a kirakat előtt. A tekintetemet az ezüst és a csillogó kristály tökéletes – enyhén túlzásba vitt – elegye foglalta le elmém minden apró fogaskerekét. Nem gondolkodtam, nem gondoltam bele merre is tartottam éppen, hogy nem kéne az utcán ácsorognom, mert az pontosan annyira veszélyes, mint amikor elbújtunk a világ elől Nattal. Csakhogy már elég volt a félelemből, elég volt minden szörnyűségből, amin az elrablása miatt kellett átmennünk… élvezni akartam azt, amit tőle kaptam és még többet tenni hozzá. Ezért is léptem ki azon a napon újra az utcára, immáron ismét sötét tincsekkel, tökéletesen O’Marásan. Mélyet szippantottam a mugli járművektől bűzös London nehéz levegőjéből. Ott voltam. Ez nem Párizs volt, nem a koszos környék, ahol meghúztuk magunkat vagy az erdei faház. Ez az én életem volt és szabad voltam, még akkor is ha éppen valaki a távolból felém szegezi a pálcáját és egyszerűen tarkón talál a halálos átok. Talán akkor az lesz a vége, az a pont és Phillipnek többé nem kell harcolnia Nat ellen. Én mégis, ezekkel a kétségekkel együtt éreztem a szabadság megnyugtató szellőjét az arcomon… mert tudtam: nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül az ellenségekkel szemben, mert Nathaniel Foresttel az oldalamon szembe tudtam nézni akár az egész világgal is. Vajon másnak is van olyan erős fegyvere, mint nekem? Az apámnak nevezett férfinak bizonyára nem. Bérelhet fel akármennyi fejvadászt, küldheti a nyomomra a hiénáit… engem aztán nem győzhetett le.
Tekintetem rántott vissza a valóságba. Odabentről egy női kéz nyúlt be a kirakatba, óvatosan rendezgette a ragyogó tárgyakat, készülve a nyitásra. Nem lehetett több kilenc óránál és az ilyen finom üzletek a Covent Garden területén tíz körül nyitottak. Sosem hallottam erről a Swarovskiról, de az ékszerek lenyűgöztek. Mióta Nattal éltem, nem sok alkalmam volt a saját munkámat végezni, sem megbízásból, sem kedvtelésből nem jutottam többé csillogó dolgokhoz, pedig úgy kezembe vettem volna. Szinte az ujjaimon éreztem a fémes anyag hidegségét, a kemény kis kristály anyagát. Mégsem nyúlhattam hozzá. Csupán a tenyeremet nyomhattam a kirakathoz, amikor még közelebb lapultam.
Visszaadtam Phillip széfjének kulcsát, visszaadtam a kastély kulcsát, nem volt semmim. Vásárolni tehát nem tudtam, mert Nattól még mindig nem szívesen kértem pénzt, csak a galériára és Esmé ellátására használtam fel a tőle kapott pénzt… habár a lánnyal sem találkoztam jó ideje, mindent a Gringottson keresztül intéztem, ráadásul azt sem én, hanem Nat valamelyik nagyembere. Megfogadtam, hogy keresni fogom, ha végre rendeződnek a dolgok körülöttem, de mintha mindig csak sűrűsödnének.
Éreztem, hogy valaki megállt mögöttem. Az árnyéka kitakarta a napfényt, így még jobban láttam a bent csillogó ékszereket. Sóhajtva, talán kicsit lebiggyesztett ajkakkal elmélkedtem magamban, hogy vajon megéri-e bemenni, magamra vonni a figyelmet egy pár csillogó karkötőért vagy nyakláncért. Kell ez neked, O’Mara… jól mutatnál benne… – gúnyolódott a kegyetlen hang. A csuklómon lüktetni kezdett az átkozott szalag, mintha csak karon akarna ragadni és elrángatni egészen az ajtóig, mondván: sétálj csak be.
A valaki mozgolódni kezdett talán mögöttem, ezért felemeltem a kezemet, hátra felé tartva kissé, mintha azt akarnám jelezni, nyugodjon már meg.
– Megtenné, hogy így marad?– kérdeztem.
Még egy pillantást vettem a legragyogóbb karkötőre, aztán megfordultam, hogy megnézzem, ki áll mögöttem. Nem, mintha jobban meg akartam volna nézni magamnak. Elégedett lettem volna azzal is, ha csak nem tart pálcát éppen a fejemhez vagy ne talán tán kést a vesémhez.
– Maga bérgyilkos? – kérdeztem. – Ha nem akkor ne mozduljon.

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Nem értem, miért nem tudok szabadulni a Rowle-októl? Ezek mindenhol ott vannak? Olyanok, mint a piócák, akik ha egyszer megízlelték a véred ízét, akkor már nem tudod lerázni őket. Hihetetlen, hogy képesek voltak visszarángatni Olaszországból. Pedig olyan jól éreztem magam ott. Még egy nőt is sikerült felszednem, aki ráadásul fura volt. Élvezte, ha kínozhatom. De mikor megkaptam a baglyot, amiben sürgős segítséget kértek, akkor kénytelen voltam véget vetni annak a kapcsolatnak. Pedig csinos volt. Mondjuk Pye közelébe sem ért, de nem is az volt a feladata. Másfajta kielégítésre számítottam tőle, és azt megkaptam. A végén volt a legjobb, ahogy sikoltott.
Ebben az egészben az volt a legrosszabb, hogy ott kellett hagynom a boltomat. Komolyan, már kezdtem felépíteni megint az életem, miután belenyugodtam, hogy az, aki a legnagyobb hatással volt rám, otthagyott a fenébe. De biztos vagyok benne, hogy azt még visszakapja. Nem hagyhat senki sem úgy faképnél, ahogy ő tette. Nem akkor, mikor szükségem volt rá. És nem akkor, mikor meghagytam még annak a hülye kis korcsnak is az életét. Pedig tetszett volna, ahogy rimánkodik, még akkor is, ha utána az egész Minisztérium a nyomomba ered.
De ennyit a múltról. Most a jelenre kell koncentrálnom, és arra a szánalmas feladatra, amit kaptam. Mondjuk elég jól megfizetnek érte, de szerencsére voltam annyira önfejű, hogy előbb a saját dolgaimat intézzem el. Még akkor is, ha egyébként a kettő összefüggött. Hiszen Rowle nem csak pénzben fizetett, hanem információban is. Pont ezért a véletlen volt az, ami a célpontot az utamba sodorta. Az öltönyöm miatt nem voltam annyira feltűnő, mint egy árnyékban settenkedő orgyilkos. És a muglik között jól el is lehetett rejtőzni szükség esetén.
Szóval, ha már így hozta a sors, akkor megindulok a férfi felé, aki az egyik képen szerepel azok között, amiket feladatba kaptam. Sóhajtok egyet, mert ez igazából egy magánnyomozó feladata lenne, vagy egy kisebb korcsé, aki erre is alkalmas, nem az enyém. Igyekszem normális nézelődőnek feltűntetni magam, aki talán még egy ékszert is venne a párjának, ezért határozott lépésekkel megyek közelebb a kirakathoz. A női kezet is látom még egy pillanatra, de az aztán hamar eltűnik. Pedig megismerném a tulajdonosát, igazán kecsesnek és vonzónak tűnik. Talán még emlékbe is eltenném pár napra.
Az álcámat tovább intézve igyekszem közelebb férkőzni a kirakat másik feléhez, de akkor megérzem a kezet, ami megakadályoz benne. Átlátott volna rajtam? Ennyiből? Azonnal a pálcámért nyúlok, de aztán meggondolom magam. Semmi olyat nem tettem, ami miatt gyanakodnia kéne. Viszont árnyékot vetek a kirakatra, ami még jól is jöhet a kis idegennek. Mondjuk nem is annyira kicsi, de persze mindenkinek mást jelent a méret.
Nem mozdulok. Nem akarom elrontani a lehetőséget arra, hogy kicsit közelebb kerüljek hozzá. Nem a megölése az elsődleges célom és feladatom, ezért nincs okom arra sem, hogy ellenségesen lépjek fel. De ettől függetlenül nem tűröm, hogy hozzám érjen. Ezt senkinek sem tűröm el, csak az éppen halálukon lévő nőknek. És ritkább esetben férfiaknak. Nekik már úgyis mindegy. Egy ékszer viszont nagyon is szemet szúr, és komolyan elgondolkodok rajta, hogy meg kéne vennem. Még nem tudom kinek adnám, de soha nem árt. Talán még csalinak is jó lenne. Vagy Pye kezének a megkéréséhez, hogy aztán soha többé ne tudjon olyan ostobaságot csinálni, mint az, hogy dobott.
- Maga megőrült? – Igyekszem a lehető legjobban adni az ártatlant, és felháborodni még csak a feltételezésen is.
A kérésének megfelelően továbbra sem mozdulok, bár kezd már kicsit kényelmetlen lenni ez a helyzet. Nem is kicsit, inkább nagyon.
- Ne haragudjon, de ennek így semmi értelme. Nem érek rá napernyőnek lenni. Ha akar valamit, menjen be és vegye meg, ha nem, akkor álljon félre, mert szeretném én is látni a kirakat azon részét, amit kitakar.
Ha nem mozdul, akkor kénytelen vagyok odafurakodni. Ha már játszom a nézelődő szerepét. De ha nagyon felbosszant, akkor a végén még berángatom magammal a boltba is. Mert csak kétféle ember nézelődik ennyire egy kirakatban. Az egyiknek nincs pénze, de meg akarja lepni a társát valamivel. A másiknak van pénze, de a lopás sokkal jobban izgatja. Ahogy pedig hallottam, Mr. O’Marát a második izgatná úgy igazán.
- Biztos szerencsés az a hölgy, akinek a tulajdonába kerül egy ilyen ékszer. Esetleg szeretne bemenni?
Kicsit visszafogom magam, nem akarom mindjárt az első mondatnál elijeszteni. Akkor fura lenne, hogy miért megyek utána, így viszont van még egy kis lehetőségem legalább arra, hogy beszélgessünk. Csak információ kell, világos volt a feladat, nem eshet bántódása.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Nem tudtam levenni a tekintetem a csillogó tárgyakról. Egyszerűen csak próbáltam ott tartani a fickót, hogy ki takarja az őszi napfény sápatag sugarait és én tökéletes pompájában csodálhassam meg a kristályalkotásokat. Szinte éreztem az ujjaim alatt a hideg, ezüstös fémet, amibe az apró kövecskéket pakolták. Hol egy karkötő, hol egy nyaklánc varázsolt el annyira, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Régen voltam ilyen helyen, régen voltam tettem zsebre különleges darabokat. Még a magam módján a szívem is kalapálni kezdett, csakhogy most nem a mágiától. A giccs volt az, ami igazán lenyűgözött s hát a muglik is értettek az ilyesmihez… nem egy francia kastélyban borzongtam bele a túl cicomázott építészeti formákba és freskókba. Hagytam, hogy a színek akkor is ugyanúgy magukhoz vonjanak és öleljenek egy megnyugtató pillanatra, mint abban a kirakatban állva a ragyogó, fehér kristályok.
– Maga megőrült?
A kérdésre elvigyorodtam. Láttam, hogy milyen gúnyos kis grimasszá alakult az az arcomon… és akkor megpillantottam a visszatükröződésben, pontosan mögöttem azt a pasast. Magasabb volt nálam, vállasabb, erősebb és olyan furcsa. Csak figyeltem az arcára kiült kifejezést. Ha te azt tudnád öregem, milyen őrült is ez az O’Mara… A hang is kacarászott a fejemben, szinte súgva a szavakat, amiket mondanom kéne. Ám nem ugyanazok és nem is úgy törtek fel ajkaim fogságából: – Igen, eléggé, ami azt illeti. – Természetesnek hangzott, mintha csak azt elemezném egy könnyed korareggeli csevegésben, hogy milyen csodás időnk van.
Nem akartam megismerni ezt az alakot, sőt az sem különösen foglalkoztatott, amit magyaráz. Engem csak az előttem álló kirakat és az abban sorakozó csodás ékszerek érdekeltek. Azok foglalták le elmém minden aprócska pontját, ő pedig csupán eszköz volt, ami a rózsaszínes-aranyló fényt kitakarta a képből.
– Ne haragudjon, de ennek így semmi értelme. Nem érek rá napernyőnek lenni. Ha akar valamit, menjen be és vegye meg, ha nem, akkor álljon félre, mert szeretném én is látni a kirakat azon részét, amit kitakar.
Egy fél lépéssel odébb álltam, közben le sem vettem a szemem a csillogó-villogó kirakatról. Nem akartam túl feltűnő lenni, habár bizonyára nagyon is voltam, ahogy gyermeki lelkesedéssel tapadtam arra az üvegre. A tenyeremet ismét a hideg felületre fektettem, már éppen csak az arcomat kellett volna egészen hozzá nyomnom.
– Remélem, így elfér, Felség. – Gúnyolódtam egy kicsit.
Nem tetszett ugyan a hangnem, amit megütött velem szemben, de egyelőre ennél többre nem futotta. Nem volt annyira fontos elem ott mellettem vagy éppen mögöttem, hogy leátkozzam a fejét egy muglikkal tömött utcán, sőt behúzni sem igazán akartam neki. Inkább csak hümmögve pillantottam egy csodásan kidolgozott karkötőre.
–  Biztos szerencsés az a hölgy, akinek a tulajdonába kerül egy ilyen ékszer. Esetleg szeretne bemenni?
Elröhögtem magam. Nem hittem volna, hogy komolyan úgy festek, mint aki valami nőcskének tervez ilyesmit vásárolni. Sosem voltam az a romantikus típus, még talán az arcomra is kiült ez az aprócska érzés.
– Magamnak szántam. Azért kösz a feltételezést. – Megütögettem a vállát és felé fordultam. Az orromba azonnal szivar átható bűze költözött be, ebbe beleborzongtam. Valamiért Phillipre emlékeztetett. Meg merevedtem a mozdulatban és tettem hátra egy lépést.
Szerencsére éppen ekkor fordították el az ajtóra függesztett táblácskát. Immáron azt kiáltott a világba, hogy az üzlet fogad mindenkit, akinek elég tömött a tárcája hozzá. Mióta Nattal vagyok éppen elég márkás ruhát hordok, fényes ékszereket, így tudtam, hogy nem lógnék ki egy ilyen boltból sem és kedvemre csodálhatnám a szebbnél szebb tárgyakat. Csakhogy ezúttal menekülni terveztem. Ez a fickó az apámra kezdett emlékeztetni és ettől még a szőr is felállt a hátamon. Megborzongtam és elindultam mellette az ajtó felé.
– Nézze, kinyitott! – Tettem hozzá, mikor már a küszöböt terveztem átlépni.

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Azt mondják, hogy a hasonló emberek szavak nélkül is felismerik egymást. Azt hiszem, az én esetemben is ez történik éppen. No nem mondanám, hogy Mr. O’Mara pont olyan lenne, mint én, de az a vigyor, amit mutat azután, hogy megkérdezem, megőrült-e, nagyon arra utal, hogy elindult egy bizonyos úton. Persze, miután el is árulja, hogy mit gondol erről, már kezdem úgy érezni, hogy nagyon is tetszik ez a helyzet. Talán otthagyom majd Rowle ténykedését, és inkább kialakítok a kölyökkel egy szorosabb kapcsolatot.
De nem szabad elsőre lebuktatnom magam, talán ezúttal másodikra sem kéne. Szóval maradjunk annyiban, hogy játszom a szerepem. Csak egy nézelődő vagyok, aki vagy vesz majd valakit, vagy nem. Pont ezért, mikor félreáll oda is megyek a kirakathoz. Meg is látom azt a darabot, ami megragadj a tekintetem és elhatározom, hogy bármi áron, de megszerzem magamnak. Mondjuk a bármi az már olyan ár, amit nem akarok most mindjárt megfizetni. Még csak nemrég tértem vissza az országba, és nem szokásom ennyire nyíltan gyilkolni. Majd alakul, ahogy alakul.
Visszaveszek magamból, és így mindjárt kicsit meg is nyílik nekem. Magának? A kedves párja nem látja el ilyen szép csecsebecsékkel? Pedig ha jól láttam, akkor nincsenek éppen anyagi gondjaik, és ha ez tényleg így van, akkor nem figyelnek egymás szükségleteire. Bezzeg én mindig figyeltem rá, hogy Pye-nak mire van szüksége.
- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy nincs szüksége ilyen csecsebecsékre.
Azért hangosan is kicsúszik a számon a gondolatom. Nem mintha nem tudnám kivágni magam belőle, csak kíváncsi vagyok rá, hogyan reagál majd. Tekintetemmel követem, ahogy elmegy mellettem, és mikor megáll az ajtóban, akkor látom meg én is, hogy immár nyitva van a bolt. Nem is habozok, azonnal megindulok felé.
- Akkor bemegy vagy megvárja, míg bezár?
Nem kell válaszolnia külön, elég nekem az is, ahogy nyúl a kilincsért, és hamarosan már benn is lesz a helyiségben. Rövid időn belül én is követem. Benn még nagyobb a választék és még szebbek az ékszerek, mint a kirakatban lévők. Bár a hölgy keze még mindig jobban érdekel, mint bármi más a boltban, azért nem hagyom szem elől veszni a vásárló társamat.
- Mondja csak mit szeretne venni. Ön volt itt előbb. Addig én úgyis még körbenézek.
Van néhány kamera felszerelve, ezek jól láthatóak a sarkokban, szóval azokkal kéne bármit is tenni először mielőtt még akcióba lendülnénk. Ha Elliot nem foglalja le az eladót, akkor én vonom magamra a figyelmét. Persze gondosan úgy helyezkedem, hogy szemmel tudjam tartani, de az eladó ne.
- Az a karlánc érdekelne ott a kirakatban, és az ott az elzárt részlegnél. Előbb az utóbbit nézzük meg. Főleg az ára érdekelne.
Nem, amúgy nem érdekel, de legalább elterelem a figyelmét. A darab egyébként egy sok karátos fehéraranynak tűnik és egy nyaklánc, karlánc, fülbevaló szettről van szó. Szóval az ára is biztos nagyon magas lesz.
- Ön mit szól hozzá? Szép, igaz?
Megpróbálom bevonni a vásárló társamat a nézelődésbe. Nem félek tőle, hogy hirtelen pálcát ránt, de ha mégis megtörténne, akkor kénytelen lennék én is. Nem akarom, hogy hátrányos helyzetbe kerüljek miután a kamerák megszűnnének működni.
- Nem nézzük meg, hogyan áll a hölgy csuklóján a karlánc?
Mikor Elliot felé fordulok, akkor látom meg azt a valamit, ami már nagyon régóta hiányzott nekem. Innentől ki kell derítenem, mi is az, amit látok.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Volt abban az üzletben valami lenyűgöző a maga mugli léte ellenére is. Nem éreztem a mágiát, nem éreztem semmiféle átkot, ami vad ritmusra tudná gyújtani a szívemet. Más volt. Más még is olyan csodás, hogy egy pillanatra megálltam. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon a hátam… vagyis a hátunk mögött, mert a fickó persze követett. Lehunytam a szememet, majd mélyet szippantottam a levegőből, mintha csak orron át is be tudnám szívni azt a fehér fényt, ami olyan tisztaságot kölcsönzött a helyiségnek. Nem kalapált a szívem, nem izzott bennem semmi féle agresszió, mint amikor meg akartam szerezni az áhított kincseket. A szalag is éppen csak lüktetett a csuklóm körül, azt suttogva: a lehető legjobb helyen vagy, O’Mara.
– Mondja csak mit szeretne venni. Ön volt itt előbb. Addig én úgyis még körbenézek.
Erre a mondatra tértem magamhoz. Olyan volt, mint egy arculcsapás, ami kirángatott egy mély álomból – s az nem tartott tovább egyetlen pillanatnál. Szemeimmel is próbáltam befogadni a hatalmas fehérséget, amit a kristályok csillogása keltett az üzletbe. Imádtam és rajongtam érte, annyira, hogy minden porcikám megremegett. Alig fogtam fel, hogy ott áll előttünk az eladó és széles mosollyal kérdezi, miben is segíthet.
– Még nem döntöttem, igazán sok szépség van itt… – Magyaráztam. Elmém azonnal tolvajüzemmódra kapcsolt, mintha valami mugli masina volna. A helyhez persze tökéletesen illet ez a hasonlat, annyira, hogy még egy mosoly is kiült az arcomra.
A nőcske persze azt hihette, neki szántam a bókot, mert azonnal elpirult. Remegő kézzel tűrte a füle mögé a szőke tincseket, élénkre festett ajkai pedig lágy mosolyra húzódott. Nem vettem le róla a tekintetem, nem néztem körbe, csak rá függesztettem sötét szemeimet és egy hosszú pillanatot szenteltem arra, hogy alaposan végig is mérjem. Ez az, O’Mara, most már csak rád figyel.
– Az a karlánc érdekelne ott a kirakatban, és az ott az elzárt részlegnél. Előbb az utóbbit nézzük meg. Főleg az ára érdekelne.
Hangosan sóhajtottam, mikor a másik fickó megszólalt. Egyszerűen nem értettem, minek kellett éppen abban a pillanatban benyögnie ezt a két mondatot. Jobb lett volna, ha meghúzza magát valahol és nézelődik. Bosszankodva forgattam meg a szemeimet. Keresztülgázolt a terveimen, amik éppen csak összeálltak a gondolatok sokaságából. Egy általános taktikát akartam alkalmazni: elterelem a figyelmét, kipakoltatok vele mindent és elveszem, amit meg kívántam szerezni.
A nő persze engedelmesen bólintott és elvonult a kért ékszerekért. A szett került először elő, ahogy Mr. Mindenholottvagyok azt kérte. Megnéztem magamnak ugyan, de különösen ízléstelennek tűnt. Nem olyannak, amit szívesen vágnék zsebre. Én a finom darabokat szerettem, esetleg a túlzottan giccseseket, de ez egyiknek sem felelt meg.
– Ön mit szól hozzá? Szép, igaz?
Megköszörültem a torkomat. Végül is, Elliot, nézd a pozitív oldalát. Ezekért is sokan fizetnének vagyonokat, csak azért, mert a mugliktól származnak. Megrántottam a vállamat inkább.
– Nem nézzük meg, hogyan áll a hölgy csuklóján a karlánc?
Gúnyos vigyor ült ki az arcomra. Tetszett volna egy ilyen játék, éreztem, ahogy a szívem ezúttal tényleg vad ritmusba kezdett. Csupán az zavart, hogy fogalmam sem volt, mit akar ez a fickó valójában. Hogy miért von be ebbe, hogy miért teszi ezt… én ugyanis nem lopok társaságában. Hiszen a legutóbbi alkalommal is majdnem megölt az egyik társam. Nem vágyok újabb halálos sebekre, amik örökre nyomot hagynak az amúgy is elgyötört testemen.
– Inkább a saját csuklómon nézném meg – válaszoltam. A hangomban olyan természetesség csillogott, hogy az eladónő még megrökönyödni is elfelejtett… sőt meglepő gyorsasággal vette ki a dobozból az ékszert és a kapcsolat a felé nyújtott kezemre. A hideg szín finoman simult a fehér bőrömre. Engem cseppet sem zavart, hogy esetleg túl nőies az a darab. Csak az számított, hogy milyen csodálatosan csillog a fényben. Önmagában nem is volt csúnya a karkötő. Talán maga a szett zavart, túl sok volt, túl zavaró.
– Igazán csodálatos… – Sóhajtottam és végig simítottam az ékszeren. Megint elvigyorodtam persze, ahogy átjárt a szokásos meleg és a tudat, hogy ezt megszerezhetem magamnak.

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarjak vagy ne akarjak Elliottól. Úgy látszik, hogy nem gondol többnek, mint egy tahó mugli, és ez jó nekem. Nagyon is. De most inkább azon leszek, valahogy közelebb kerüljek hozzá, és ezt jelenleg az ékszereken keresztül tudom elérni. Viszont furcsa, hogy az előbb még nagyon is határozottnak tűnt, most viszont még nézelődni akar. Persze, lehet csak én gondolom túl, mert nem ilyen típus vagyok. Amit akartam, azt meg is szereztem magamnak mindig, és sikerült megtartanom is. Addig mindenképp, amíg érdekes az a valami számomra.
Így volt ez Pye-jal is, de figyelmetlen voltam és elengedtem. Viszont nem fogom hagyni, hogy ez így is maradjon. Bármilyen módszert megragadok. Az életével tartozik. Nem élhet nélkülem, mert neki halottnak kéne lennie. Már a Mungóban meg kellett volna halnia. Nekem kell adnia a szeme csillogását. Az az enyém, csak az enyém. De most vissza az ékszerbolthoz és Elliothoz. Ez egy feladat, amiről nem terelődhet el a figyelmem.
Elkérem a szettet, majd a nő kezéért nyúlok, hogy megérinthessem a bőrét. Persze úgy teszek, mintha véletlenül történne, de tudom, talán csak én tudom, hogy ez nem így van. Megpróbálom vásárló partneremet is bevonni a kis játékomba, látom a szemén, hogy valamin nagyon töri a fejét. Kíváncsi vagyok mikor fog akcióba lépni, ha majd nem tudja már tovább türtőztetni magát.
Elfintorodom a felvetésre, hogy majd a saját csuklóján nézze meg, és elsőre talán az eladónak se tetszik az ötlet mégis felkapcsolja neki. Amilyen vékony csuklója van, még akár jól is állhat neki tényleg és nem kéne aggódnia azért, mert férfi vagy női ékszert hord.
- Azért egy nő csuklóján jobban áll, mint a magáén.
Röviden összefoglalom a látottakat, majd megyek is tovább a következőre. Visszaadni vagy visszakérni nem az én tisztem lenne. Inkább odamegyek a kirakathoz, vonom magammal az eladót is, és elkérem a karláncot. Azt biztos Pye kapja, nincs mese. El is csomagoltatom. Ki is fizetem. Nem úgy akarok adni neki valamit, hogy annak nem tisztázott a háttere. Ezt így blokkal tudom majd bizonyítani, hogy jogosan van nálam. De a többi persze ki tudja milyen módon kerül majd hozzám. Hátra nézek vásárló partneremre, aki mintha még mindig el lenne bűvölve.
- Uram, lehet egy kérdésem?
Tudom, ismerem a szakállas viccet. Megvolt, jönne erre egy vicces kedvűtől a válasz, de ezt biztos figyelmen kívül hagynám. Kezemet inkább lassan a zsebemhez csúsztatom, kitapogatom a pálcámat, majd folytatom a csevegést.
- Meg tudná mondani, hogy mennyi az idő?
Nem mintha ezt akarnám megtudni, de addig, amíg odamegyek az ajtóhoz, addig legalább jó lesz. Mert mi értelme lenne az üzletben maradni, ha már nem szeretnék vásárolni? De valamit még akkor is tudatni akarok vele. Főleg úgy, hogy az eladó hölgy megindul Elliot felé, és biztos vagyok benne, hogy fel fog tűnni neki, ha valamelyik ékszer eltűnik.
- Amúgy vannak megfigyelő kamerák ebben az üzletben, mit gondol?
Jogos a kérdés, hiszen kirakva látványosan egyet sem látok, de biztosra veszem, hogy nem fogják védtelenül hagyni ezt az üzletet. Viszont abban is biztos vagyok, hogy el kéne tűntetni szem elől ezt a helyet egy kis időre. De a vadász ösztön, ami felébredt O’Marában, nem lenne kielégítve, ha kiiktatnám a nőt és a kamerákat, meg esetleg a nézelődők elől is eltűnnénk egy kicsit.
Megállok az ajtóban, majd úgy teszek, mintha észrevennék valamit a földön, amit otthagytam.
- Egyszer az eszemet fogom elhagyni.
Ami valójában már megtörtént, de erről nem kell mindenkinek tudnia. Szóval elindulok visszafelé, és egy jól irányzott mozdulattal kigáncsolom saját magam, nekiesek az üvegnek, ami persze összetörik. Nem is kell az eladónak több, pánikba esik, bár lehet inkább azért, mert érzem ahogy végigfolyik rajtam a vérem, és látom, ahogy a kezemen is felszakítja néhány üvegszilánk a bőrt.
- Rettentően sajnálom. Én… megtérítem a kárt.
Legalábbis az üvegét, mert néhány ékszer a zsebemben landol. Jók lesznek azok még a későbbiek folyamán. Úgysem rövid időn belül akarok megszabadulni tőle. A hátam mögé fordulok és szemmel figyelmeztetem a férfi társamat, hogy ha akar, akkor most fogja meg a szajrét, mert öt perc múlva nem szabad az üzletben lennünk.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Hosszú percekig el tudtam volna nézni a csillogó ékszert. Elég vékony volt a csuklóm ahhoz, hogy egy nőknek készült darab finoman fel feküdjön rá. Nem tetszett a fehérarany, nem volt az én ízlésem, de ezt mégis úgy bámultam, mintha valamiféle különös áhítat talált volna rám ott az üzlet közepén ácsorogva egy vadidegen férfi mellett.
– Ha maga szerint ez jobban mutatna egy női csuklón, akkor ízlése nem sok van… – Sóhajtottam és óvatosan megcirógattam az ujjbegyeimmel az ékszert.
Ez kell neked, O’Mara… – állapította meg a hang, mintha nem is léteznének a mugli biztonsági berendezések. Nem, mintha számított volna bármelyik is, én tudtam a módját, hogyan legyek láthatatlan, hogyan ne találjanak meg többé. Éreztem, ahogy végig fut a testemen az annyira hiányzó adrenalin löket, ahogy a másik csuklómon egyenesen táncra perdül a szalag. Még talán egy kegyetlen kis mosoly is húzódott az arcomon. Nem tudtam biztosan, hiszen minden gondolatomat lefoglalta a karkötő.
Nem figyeltem, ahogy a pasas – aki már kint is hozzám szólt – és az eladó elmennek. Nem, sőt még zsebre vágtam egy finom, lila kristállyal díszített, ezüstgyűrűt. Ezt egy oldalsó kis tartóból emeltem el, míg mindenki háttal volt nekem és olyan nyugalommal helyeztem a zsebembe, mintha nem történt volna semmi. Hallottam, hogy jövés-menés van, hogy beszélgetnek… de nem nekem szólt egyetlen szavuk sem, így csak várakoztam. Úgy tettem, mintha még mindig a csuklómon csillogó ékszer foglalna le.
– Uram, lehet egy kérdésem?
Összerezzentem. Az egyetlen uram én lehettem az üzletben a bosszantó alakon kívül. Csak ekkor vettem észre, hogy ő már kifelé megy. Igazából nem követtem, éppen csak tettem felé egy lépést. Persze nem volt olyan hatalmas az üzlet, hogy a pult több méterre legyen a bejárattól. Így még mindig éreztem a ruhájából áradó szivarfüstöt.
– Amúgy vannak megfigyelő kamerák ebben az üzletben, mit gondol?
– Nem nagyon érdekel. – Megrántottam a vállamat. Pontosan abban a pillanatban, ahogy visszafordultam a pult felé pillantottam meg a polcon valami sokkal nagyobb fogást, mint a magamnak beszerzett kikötőt és azt a gyűrűt, amit majd szépen tovább adok valamelyik lepusztult kocsmába. A pult mögötti polcon ott díszelgett egy kisebb állványon az a szépséges fülbevaló a maga fekete kristályaival. Nem tudom, mi színezhette el, de lenyűgöző erő vette körbe még a maga mugli léte ellenére is. Szépen kidolgozott volt, elegáns és megfelelően giccses.
Megint nem figyeltem és már csak a csörömpölést meg az eladó sikolyát hallottam. Nem érdekelt semmi. Úgy másztam át azon az átkozott pulton, mikor megint a hátuk mögé kerültem és lekaptam a polcról. Éreztem, ahogy a szívem még vadabbul – szinte fájdalmasan – kezdett kalapálni a sikertől. Az ujjaim között szorongatott ékszer pedig, mintha felizzott volna.
– Rettentően sajnálom. Én… megtérítem a kárt.
Ennyit hallottam, miközben a kabátom belső zsebébe süllyesztettem a szerzeményem. Aztán elindultam a kijárat felé tök elégedetten. Felőlem aztán rám hívhatják a rendőrzőket, de addigra már úgyis messze járok és sosem tudják meg ki vagyok… hacsak nem ismernek meg Nat miatt. De erre elég kicsit az esély, általában próbálom nem az arcomat tolni a kamerákba.
– Dehogy téríti meg a kárt… maga jön velem szépen az ispotályba… kórházba… – Javítottam ki magamat a „kór” szórészt alaposan hangsúlyozva. Belekaroltam Mr. Ügyetlenfeltűnésiviszketegségbe és szabályosan kirángattam az üzletből, miközben a hölgy azt magyarázta, hogy siessek, mielőtt elájul.
– Mi a franc baja van magának? – kérdeztem idegesen, immár a tömött utcán. – Minek kell feltűnösködnie? Esküszöm, minden mugli hülye és még csak bájitallal sem lehet kezelni őket… tudja a maguk fajtának össze szokták varrni a bőrét, ha megsérül… az talán kellemesebb? Remek! Most még amneziálnom is kéne!

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését a női csuklókról. Nem is tudja, hogy valójában teljesen mindegy milyen csuklón van, maga a testrész a lényeg. Annak a gyönyörűsége messze felülmúlja egy ékszer csillogását. De mind tudjuk, hogy más-más dolog az, ami egy-egy embernek tetszik. Elliotnak az ékszer, nekem meg a testrészek. Főleg a szemek, és meg kell mondjam, nagyon szép szemei vannak olyankor, mikor éppen lopásra készül. Teljesen megváltozik az aura körülötte.
Ez az aura pedig nagyon tetszik nekem. Talán nem ismerte a muglik ilyen üzleteit, mert én nem merném bevállalni azt, amit ő most tesz. Még akkor is, ha a normál embernek nem tűnik fel, a kamerák mindent látnak. Persze, lehet mondani, hogy talán meghibásodnak, és egy varázsló egyébként is könnyen eltűnik a szem elől, de ez ahhoz túl forgalmas helyen van. nyomokat nem úgy kell eltűntetni, hogy alaposan körbenézünk. Pont ezért, mikor megyek kifelé és látom megindulni az eladót Elliot felé, akkor inkább visszaindulok, mintha elfelejtettem volna valamit.
Persze, nem véletlenül botlok meg. Egy kis zűrzavar elég lehet arra, hogy befejezze a munkáját, hogy én is eltegyek egy keveset magamnak a zsákmányból, és persze, hogy a káoszban ne tűnjön fel elsőre a felmerült probléma. Szóval először csak ott állok, pontosabban fekszek a törmelék között. Mintha látnám is vörösleni magam alatt a padlót ott, ahol a kezem van, de továbbra sem fáj semmi. Már nem is fog. Igyekszem elbűvölni a hölgyet, de aztán O’Mara akciózni kezd, felrángat és kivezet a boltból.
- Mi a fenét akar? Ne rángasson már.
Szándékosan háborodok fel, kicsit meg is indulok egy közeli sikátor felé, közben egy zsebkendővel megpróbálom elállítani a vérzést. Az ispotállyal eléggé bakot lőtt, de szerencséjére értem a dolgot, és inkább csak mosolygok rajta, hogy mennyire rosszul próbálja menteni a menthetetlent.
- Magunk fajtának? – adom a hülyét.
Közben megállok a sikátor szélénél úgy, hogy a látómezőmben legyen az üzlet. Nem maradhat az a nő életben. O’Mara meg majd ráér megköszönni később is azt, amit tenni készülök. Addig hagyom, hogy had magyarázkodjon, játszom még egy kicsit a hülyét.
- Nem érzem a fájdalmat, tőlem akár varrhatják is. De amúgy mit is jelent az, hogy amneziálni? Az valamilyen újfajta drog?
Nem mintha nem lenne ellenemre. Mostanában a szivar mellett vagy éppen helyette néha beveszek valami pirulát is, ami ellazít. Persze csak akkor, mikor tudom, hogy nincs dolgom. Ha munka van, akkor muszáj tisztának maradnom. A többiről majd akkor döntök, ha már találkoztam Pye-jal. Az ő szavai lesznek az igazán döntők ebben az ügyben. De mondjuk, mindig is olyan voltam, mielőtt bármit is a piacra dobtam, előtte teszteltem. Ha veszélytelen volt, akkor magamon, ha kicsit nagyobb volt a kockázat, akkor már máson.
Végül persze megunom a játékot, nincs kedvem tovább tettetni a hülyét. Főleg azért nem, mert a végén még tényleg elvisz valami mugli kórházba, ahova nem nagyon akarok menni. Nincsenek jó tapasztalataim velük kapcsolatban. Szóval előveszem a pálcámat, és lényegében felrobbantom a boltot. A napfényben szerencsére nem látszik az átok annyira, ami keresztül szeli a kis teret, majd pillanatokkal később kirobban az üvege az üzletnek, majd lángok csapnak ki rajta. Jó érzés, mosolyra húzódik a szám. Szép látvány is, megbabonáz kicsit.
- Meglepetés – gyújtok rá egy szivarra, mint aki jól végezte dolgát.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Irritáló egy teremtmény a mugli. Vajon, ha Minisztérium őket is besorolná a veszélyességi listáján, milyen értékelést kapnának? Számomra akár a legveszélyesebb kategóriát is könnyedén megtestesítenék. Hiszen, mi a fenét művelnek? Beszállnak zörgő dobozokba, hogy aztán alaposan áthajtsanak a szerencsétlen varázslón vagy éppen annyira feltűnősködnek, hogy a végén engem is bajba kevernek. Hát ilyen volt az én vérzőfejű „társam”, aki valami ispotályba kell majd kísérnem, hogy összevarrják a fejét. A puszta gondolatba is beleborzongtam. Az érzést csupán a belőlem kiszakadó sóhajtás tudta félresodorni: Szokd meg, O’Mara, vonzod az idiótákat!
Még mindig erősen szorítottam a karját is rángattam. Mit számított, hogy egy kicsivel magasabb és nagyobb darab volt? Az adrenalin olyan erősen lüktetett ereimben, hogy a legnehezebb ládát is elbírtam volna, amit éppenséggel az Apotékában rám bíznak. Dean nem hinne a szemének, ha ilyet látna… de valószínűleg az öcsém sem. Mindketten gyengének tartottak, hiszen amikor csak lehetett a lebegtetést választottam. Legyengültem, mióta Esmé elhagyott. A testem megváltozott. A kevés izom is, ami rajtam volt, szinte eltűnt… felszívódott, mintha nem is létezett volna korábban sem. Csak az önuralmam volt, az erőszakos jellemem, amivel legyengült testemet is makacsmódon mozgásra kényszerítettem.
– Magunk fajtának?
Megállt, habár még rángattam volna tovább. Vérző fejjel egy mugliktól hemzsegő utcán nem éppen a legjobb ötlet megállni. Az ilyesmi mindenkinek feltűnik és én már nagyon nem szerettem volna ott lenni. Egyszerűen csak szerettem volna megszabadítani a kellemetlen emlékeitől, hogy aztán tovább álljak, mintha semmi sem történt volna. Ne töketlenkedj, O’Mara! Ragad meg és rángasd be a sikátorba! Rám parancsolta a mindig olyan kegyetlen kis hang. Éreztem, ahogy a szalag még vadabbul lüktetni kezdett a csuklómon.
– Nem érzem a fájdalmat, tőlem akár varrhatják is. De amúgy mit is jelent az, hogy amneziálni? Az valamilyen újfajta drog?
Mi a franc van? Szívem szerint ezt kérdeztem volna, közben a zsebemben szorongatott pálcára kulcsolódtak az ujjaim. Alig vártam, hogy előrángassam és megszabaduljak a fickótól. Haza akartam menni Nathoz, hogy a kincsesládámba dugjam a legújabb szerzeményeimet. Később is ráértem vevőt találni rá, odahaza úgysem fog semmilyen mugli rendőrző keresni.
– Igen az. Van egy olyan kellemes hatása, hogy maga nem fog rám emlékezni… csak sajnos én fogok magára… – Morogtam el az utolsó mondatrészt.
Észre sem vettem, mit történt. Annyira elmerültem a fejemben sorakozó kérdések súlya alatt, amiknek legfontosabb eleme az volt, hogy: Még is mi a francért kell nekem állandóan ilyen helyzetbe kerülni?
Egy robbanás hangjára rezzentem össze. Éreztem, hogy még az utca is beleremeg, holott csak egyetlen, kis területre koncentrálódott az egész. Pontosan oda, ahol néhány perce még mi is időztünk: az ékszerboltra. Egy halk kis sikoly is elhagyta az ajkaimat, mielőtt a kopaszra tévedt a tekintetem. Megpillantottam a kezében a pálcát és bizonyára úgy festettem, mint aki kísértetet látott.
– Meglepetés.
Figyeltem, ahogy rágyújt egy cigire. Közben a hajamba túrtam és megráztam a fejem. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam és felfogjam, hogy a fickó egy varázsló… annak sem ép elméjű. Mert te aztán az vagy, O’Mara… – gúnyolódott a hang, aztán a csuklómon lüktetni kezdett a szalag.
– Hmmm… kösz. Nem, mintha szükség lett volna egy újabb feltűnösködésre. – Rántottam meg a vállamat. A hangom eddigre már nyugodtan csenget és egy grimaszszerű kis vigyor is kiült az arcomra. – Feltételezem akkor nincs szükség az amneziálásra.
Tettem egy lépést hátrébb, a sikátor felé. A tekintetem azonban nem vettem le a fickóról. Volt benne valami, ami nem tetszett. A dohány és a vér szaga keveredett és közben valami gyanús fény csillogott a szemében.
– Jobb lesz, ha én most megyek… – Még egy lépést tettem hátrafelé.
Gyerünk, O’Mara, húzz el innen, gyorsan! Parancsoltam magamra, ezúttal nem a sötét kis hang csendült fel a fülemben. Ez én voltam, a józan eszem, ami tudta: ilyen alakok közelében csak az életem kerül veszélybe, na meg Nat jó hírneve, ha újabb szarságba keverem magam. A tekintetem még egyszer az üzletre siklott, de a testem, mintha nem akart volna mozdulni. Sem futni, sem hoppanálni nem sikerült. Csak álltam és vártam, hogy mégis mit tervez az ismeretlen.

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Lehet inkább színésznek kéne mennem, mert úgy tűnik a hülyét nagyon is jól tudom adni. Nem is hiszem el, hogy sikerül ennyire megvezetnem O’Marát. De pont ez a lényege az álcámnak. Komolyan, ha néhányan nem látnának az Abszol úton vagy valamilyen varázsló helyen, akkor akár el is vegyülhetnék a muglik között. Mondjuk ez nem akkora hátrány, és az életem így rendeztem be. Ha lehet úgy mondani, akkor ez egy önkéntes száműzetés, amiben még jól is érzem magam. De azért mindennek eljön az ideje.
Ha lenne bajszom, akkor jót mosolyognék az emlékezős részen. Könnyen elintézhetem, hogy ő ne emlékezzen csak én, de erről nem kell tudnia még. Legalábbis addig nem, amíg ténylegesen meg nem unom a dolgot. Elmosolyodom a sikoly hallatán. Komolyan? De nem foglalkozok vele, inkább csodálom a munkámat. A cigaretta is nagyon jól esik, mintha ezzel hazaértem volna ténylegesen.
- Ki akar feltűnősködni? Senki sem tudja, hogy mi voltunk. Nézz körbe, az emberek a robbanással, a tűzzel és a pánikkal vannak elfoglalva. Ha odamennék az egyikükhöz és leszúrnám, valószínűleg akkor venné észre, amikor már a földön fekszik.
Sok tapasztalatom van ezzel kapcsolatban, így biztos lehet benne, hogy igazam van. Bár, ha belegondolok, hogy nem ismer, ezért nem tudhatja mennyire igazam van valójában. De akárhogy is, most majd megtudja.
- Örülnék neki, ha néhány dolog eltűnne az emlékeimből, de nem hiszem, hogy szükség lenne az amneziálásra. De hallottam, hogy nem igazán akarsz emlékezni rám. Szívesen segítek ezen, ha akarod.
Előveszem a pálcámat, majd megforgatom az ujjaim között. Szándékosan nem emelem rá, bár lehet azt kéne. Akkor legalább tudná, hogy komolyan gondolom. Mindegy, nem akarom elijeszteni magamtól, ki tudja, hogy az apja még milyen terveket szövöget ott magában. Ahogy nézem, már így is megijesztettem eléggé.
- Nem szükséges, én nem sietek. Mi lenne, ha meghívnám egy kávéra ide a kávézóhoz?
Mint mondtam, ha gyanakodnának is azzal kapcsolatban, hogy közünk van a boltban történtekhez, nem hiszem, hogy valaki az itteniek közül konkrétan meg tudná mondani. Ez a jó a sokk hatásban. Nagyon kevés az az ember, aki józan tud maradni egy ilyen helyzetben és vissza tud emlékezni arra, ami történt.
- De ha nem itt, akkor mehetünk akár máshova is.
Mondjuk nem fogok nagyon erőszakoskodni, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy nem ártana alaposan elrejteni az ékszereket. Szóval, ha maradunk is, akkor sem sokáig. Teszek O’Mara felé néhány lépést így beljebb kerülve a sikátorban, majd nekidöntöm a hátam a falnak.
- De ha menni akarsz, csak nyugodtan. Úgy gondolom, hogy jelenleg… - Hirtelen mozdulok, és a falnak szorítom, majd suttogni kezdek a fülébe. – A szemedben csillogó fény már nem a lopásnak köszönhető, hanem inkább valakinek.
Elengedem, majd elindulok a sikátorból kifelé. Szívesen megismerném annak a lobogásnak a kiváltó okát, de legfőképp azt nézegetném még, ahogy végrehajtás közben lángol.
- Igazán szép volt, nincs miért szégyenkezned. Elmehetnénk megint majd valahova lopni, hogy újra láthassam.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Ennyit rólad, öregem… A megállapítás aközben született, hogy megrökönyödve bámultam a fickót. Igen, őt, a járókelőkkel ellentétben engem nem érdekelt robbanás vagy éppen tűz. Egyszerűen csak éreztem a belőle áradó szivar szagot, amitől undorodtam. Ez Phillip bűze volt, az ő aromája, ami úgy égett a tudatomba, hogy aligha volt valami, ami kitörölje.
Különös volt, milyen gyorsan válthat valaki érdekesből kerülendővé. Ugyanis az idegen, a kirakat előtt még kíváncsiságot váltott ki belőlem. Hiába léptem el tőle, vártam, hogy kövessen, hogy többet tudjak meg róla. Bolond volt, talán csak annyira, mint én, talán jobban és ez veszélyessé tette. Nem akartam a közelében lenni.
– Ki akar feltűnősködni? Senki sem tudja, hogy mi voltunk. Nézz körbe, az emberek a robbanással, a tűzzel és a pánikkal vannak elfoglalva. Ha odamennék az egyikükhöz és leszúrnám, valószínűleg akkor venné észre, amikor már a földön fekszik.
Fintorognom kellett még a hangjától is. A szívem ugyanis vad kalapálásba kezdett, mintha felvette volna a csuklóm körül táncoló szalag kegyetlen ritmusát. Tovább kellett állnom, mielőtt elmémet elborítja az a sötétség, ami oly sokszor vetett már árnyékot rám az elmúlt hónapokban. Ezúttal nem szerettem volna a keblemre ölelni. Egyenesen menekülni akartam. Volt elég bajom Phillippel, nem kellett volna még egy őrültet is benyelnem.
– Ó, értem. Kár, hogy ez nem jelent semmit. A mugli kütyük a falon, távolra továbbítják a felvételeket. Így a robbanás ellenére is felismerhetők leszünk. – megrántottam a vállam. Engem nem érdekelt néhány kamera, hiszen a nevem egyetlen mugli nyilvántartásban sem szerepelt, ha meg még is, hát megvan a módszerem, amivel eltűntethettem volna. Még csak Phillip Rowle-ra sem volt szükségem hozzá.  – De igazad van, öregem, megérte felgyújtani a fél utcát. – Tettem hozzá gúnyos bólintással.
Sóhajtottam egyet aztán és megráztam a fejem. Tekintetem a füst és a tűz irányába vándorolt. Gyűlöltem, hogy miattam ölt meg egy ártatlan, varázstalan nőt. Nem azért, mert megfogott volna… egyszerűen csak éppen elegen haltak már meg miattam és éppen elegen vannak veszélyben még.
Figyeltem, ahogy forgatja az ujjai között a pálcát. Hallgattam a hangját, ahogyan beszél az amneziálásról. Erősnek hitte magát… olyannak, aki mindent megtehet. Láttam már ezt az arckifejezést saját magamon, a tükörbe nézve. Éppen csak akkor tűnt el, mikor előkerült az az ember, aki leigázhat, aki mindenek felett állt. És nem, az nem a nagyságos Phillip uraság volt, de nem is ez az „izomember.” Hanem Nat. Egy író, aki jóformán azt sem tudja melyik a pálca eleje és vége.
– Nem szükséges, én nem sietek. Mi lenne, ha meghívnám egy kávéra ide a kávézóhoz?
Ez nem normális! Hangos horkanás szakadt ki belőlem. Nem féltem tőle, nem ijesztett rám, egyszerűen csak tudtam: szükség lesz arra távolságra, elkerülni őt végleg. Kitöröltem volna magam a fejéből, de nem voltam hajlandó harcolni vele mindezért.
– De ha nem itt, akkor mehetünk akár máshova is.
– Mi van? – Felháborodás érződött a hangomon, nem is igazán akartam titkolni az érzéseimet. Pontosan úgy jöttek ki a szavak a számon, ahogyan azt hallani akartam.
Nem léptem hátrébb, hiába akart rám ijeszteni azzal, hogy közelebb jött. Éreztem, ahogy a fülemhez hajol és rá lehel a bőrömre. Beleremegtem ebbe az érzésbe. Hirtelen, mintha az ingerültség mellett valami különös düh is pumpálni kezdett volna az ereimben. Az adrenalin elöntötte az agyamat.
– A szemedben csillogó fény már nem a lopásnak köszönhető, hanem inkább valakinek.
Ujjaim még erősebben szorítottak rá a pálcámra. Óvatosan húztam ki a zsebemből, de még nem emeltem fel. Tud Natról… tud Natról… – ismételgette a hang. Fájdalmasan szorongattam a varázspálcát.
– Igazán szép volt, nincs miért szégyenkezned. Elmehetnénk megint majd valahova lopni, hogy újra láthassam.
Hirtelen emeltem fel a kezem. A pálcám hegyét egyenesen a mellkasába fúrtam. Vicsorogva bámultam rá. Éreztem, ahogy az adrenalin erőszakosan lüktet végig az ereimen, vegyülve a dühvel, ami hamarosan robbanni fog.
– Honnan tudsz róla?! – Emeltem fel a hangom. A kérdés persze Natra vonatkozott. Nem említett konkrét embert, még is láttam rajta, hogy pontosan tudja, kiről van szó. Persze lehet, hogy csak a paranoia szólt belőlem… de túl sokat viseltünk el. –Rohadtul nem érdekel, milyen kemény faszinak képzeled magad, ha ártani mersz neki, rólad is gondoskodom, mint a többiről. – Gonosz kis vigyor váltott fel a vicsort.
Ezúttal én léptem közelebb hozzá, úgy hogy egy kicsit kijjebb lökjem a sikátorból.
– Látom a képeden, hogy élvezed ezt… a robbantást, a tüzet, a fájdalmat… – suttogva beszéltem. – Ez engem nem ijeszt meg. Őszintén szólva hidegen hagy a betegességed, mert érte téged is eltiporlak.

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara
+12

Egy pillanatra azt hiszem, hogy O’Mara más. Hogy a fény, ami ott van benne, az talán jelent is valamit, de nem. Tévedtem, de szerencsére most, és nem később, mikor esetleg már belevinném valami olyanba, amibe talán nem kéne. Legalábbis most úgy látom. Mert most csak egy ijedt kiscicának tűnik, aki néha felveszi egy erősnek tűnő oroszlán álarcát. De nem, nem az.
- Mint mondtam, most odamehet közéjük, akkor sem fogják tudni, hogy volt. Mire a rendőrség lekéri azoknak a felvételeknek a másolatát mi már messze járunk. És mivel egyikünk sincs…. Mert ugye maga sincs benne a varázstalanok nyilvántartásában, soha nem jönnek rá, hogy mi voltunk.
A gyúnyos megjegyzését úgy hagyom figyelmen kívül, ahogy csak kell. Ha mindig fennakadnék az ilyeneken, akkor sehova se jutok. Pontosabban tényleg valami angyal szerűség lennék, amitől meg kiráz a hideg. De most komolyan, ki bukik az olyanokra? Milyen álszent az összes? Még O’Mara is. Fogadjunk, hogy van valaki, aki előtt úgy tesz, mintha angyal lenne. Nem muszáj a szerelmének lennie, elég egy barát vagy családtag.
Nem akarom, hogy elmenjen egyelőre, ezért meginvitálom egy kávéra. Talán nem a legjobb helyre, aminek hangot is ad. Pedig alternatív változatot is felajánlok, ha olyan nagyon félne a lebukástól. Persze, nem férek sokáig a bőrömbe, és amikor csak lehetőségem adódik, kifejtem a szeme mennyire szép, mikor csillog. Nos, ha úgy alakulna még talán rá is mozdulnék. Teljesen más kihívást jelentene, mint Pye, de ez nem számít. A kihívások változtatják érdekessé az életünket.
És nagyon is beletenyerelek egy kihívásba. Még úgy is, hogy tudom kihez siet haza, hiszen megkaptam minden adatot Rowle-tól, nem fogom elárulni magam. Nem addig, amíg biztos nem leszek benne, hogy inkább tart semlegesnek vagy barátjának, mint az ellenségének. Elvégre Rowle ajánlata csábító volt, de nem annyira, hogy azonnal igent mondjak neki. Pedig lassan ideje lesz.
Tetszik, ahogy nekiszorít a falnak, ahogy a pálcájával fenyeget, miközben az enyém a mellkasának szegezem a zsebemből. Azt hiszi, hogy félelmetes? Dehogy. Az olyan embereknek, mint O’Mara én csak a képébe röhögök.
- Kiről? A szerelmedről? Ugyan, kérlek. Rád van írva, aki egy kicsit tud olvasni a testbeszédből vagy annyit olvasta már az emberek tekintetét, mint én azok egy pillantásból megmondják, hogy van valakid.
Főleg, mivel a szerelmet az elmúlt időszakban magamon is tapasztaltam. Nem lehet eltakarni már előlem ezt az érzést. Bevallom, kicsit keresem is a szerelmes párokat, mert sokkal nagyobb élvezetet jelentenek, ahogy egymásért aggódnak és próbálják menteni a másikat. Pedig azzal csak rosszul járnak. Nyugton kéne maradniuk és akkor talán megkapnák azt a kegyet, hogy együtt múlnak ki.
- Azt hiszi, bármit elér ezzel a fenyegetőzéssel. Nem – mosolyodom el nagyon szélesen. – Ezzel csak még inkább megerősíti azt, amit egyébként is gondolok. Nekem maga kell. Ez a tűz, ami most is ott lobog a szemében. Amit néha eltakar, ami magában van, aminek szabadnak kéne lennie, de jelenleg úgy verdes, mint egy kismadár, amit kalitkába zártak.
Az utolsó dolgot a végére tartogatom. Ezzel ugyan lebuktatom magam, de annyira nagyon kíváncsi vagyok az arckifejezésére. Meg aztán a feketepiacon híres emberről van szó, akitől nem közvetlenül, de én is vettem valamit. Kideríteni a nevét pedig nem tart sokáig, csak egy kis utánajárás.
- Nos, O’Mara. Bizonyítasz vagy hazamész a barátnőd szoknyája alá, és úgy teszel, mintha továbbra is egy báránybőrbe bújt farkas lennél.

M I N D E N,  A M I  F É N Y L I K


MR. WALSH
1999. szeptember vége

„Elmúló mind, ami csillog a fényben…”

.outfit.

Figyeltem, ahogy a pálcám hegye egésze belesüpped a ruhájába. Elképzeltem, milyen érzés lenne, ha ilyen közelről találná be őt valami makacs átok… szinte vágytam rá, hogy ártsak neki. Már a gondolat is, hogy apám embere lehet nem ismeretlen, sötét érzéseket keltett bennem, hagyva a bársonykarkötőnek, hogy vad lüktetésbe kezdjen csuklóm körül. Megint a dühömből, az aggodalmamból táplálkozva taszított még kegyetlenebb, még erőteljesebb érzések irányába. Szívem is felvette azt a ritmus s olyan volt, mintha egyenesen ki akarna szakadni a mellkasomból. Meg kell védened Őt… – harsogta bennem a hideg kis hang, én pedig még jobban nyomtam a lucfenyőpálca hegyét a fickó mellkasának.
A dohány illata még erősebben ért el, simított végig arcomon és ölelte körbe a testemet. Tudtam, hogy ez részegít meg, hogy ez mondatja azt velem: Phillip embere. Csakhogy volt valami a tekintetében, valami ami nem tetszett és szörnyű érzéseket ébresztett bennem. Szinte az ösztöneim súgták a fülembe: Ez Rowle embere. Én pedig hittem nekik, mert azok mindezidáig nem hagytak cserben.
– Kiről? A szerelmedről? Ugyan, kérlek. Rád van írva, aki egy kicsit tud olvasni a testbeszédből vagy annyit olvasta már az emberek tekintetét, mint én azok egy pillantásból megmondják, hogy van valakid.
Egy felháborodott hang tört fel csupán belőlem. Ujjaim az indulatok lüktetés alatt csak még erőteljesebben fonódtak a pálca köré. Éreztem, ahogy a düh egyetlen hatalmas valamiként feszít belülről. Remegtem is talán tőle, de éppen csak annyira, hogy én vegyem észre. Téged nem győzhet le Phillip és egyetlen talpnyalója sem…
– A pillantásom mi? Nem vagyok ilyen hülye, ismerem a magadfajtát. – válaszoltam, fogaim között szűrve a szavakat. – Azt gondolod nem ismerem fel az ő bűzét, ami belőled árad? Nem ismerem fel a tipikus talpnyaló tekintetet?
Megint megremegtem. Ezúttal a szalag is vadul lüktetett csuklóm körül. Fájdalmasabbá vált szívem ritmusa, ahogy apámról beszéltem. Bele sem gondoltam, milyen lenne kimondanom a nevét annyi idő után. Hiszen otthon sem beszéltünk róla, mással meg nagyon nem oszthattam meg az ilyesmit. Titok volt, méghozzá hétpecsétes.
– Az egyetlen dolog, amit a pillantásomban láthatsz, hogy véged, mielőtt kettőt pislogsz, öregem. – Vicsorogtam rá megint.
Aztán jött az a mosoly. Persze, tudtam, hogy ez sem vesz komolyan. Miért is venne? Soha életemben nem figyeltek rám, egészen addig, míg ki nem derült, mire vagyok képes. Csakhogy untam az állandó bizonygatást és nem is éreztem szükségét. Részemről tökéletesen elégedett voltam, ha legalább csak fájt nekik, mikor már betalált az egyik átkom. Imádtam azt az érzést is, mikor megjelentem a Rowle kastélyban rendezett kis összejövetelen, hogy megmentsem Esmét. Talán Lisbeth addig hitte azt, hogy nem vagyok veszélyes… de ott, ami az arcára volt írva az maga volt a gyönyörűség. Erősnek éreztem magam, pontosan úgy, ahogy ezzel a fickóval szemben.
– Azt hiszi, bármit elér ezzel a fenyegetőzéssel. Nem. Ezzel csak még inkább megerősíti azt, amit egyébként is gondolok. Nekem maga kell. Ez a tűz, ami most is ott lobog a szemében. Amit néha eltakar, ami magában van, aminek szabadnak kéne lennie, de jelenleg úgy verdes, mint egy kismadár, amit kalitkába zártak.
Úgy verdes, mint egy kismadár, amit kalitkába zártak. – Megismételtem magamban a gondolatot. Megismételtem, mert pontosan ugyanaz volt, amit én is annyiszor éreztem már, sőt amit egyenesen Nat arcába mondtam. Tudtam, hogy ismer, olyan biztos voltam benne, minthogy képes lennék ezzel is végezni. Veszélyes volt rám, rá, ránk.
– Nos, O’Mara. Bizonyítasz vagy hazamész a barátnőd szoknyája alá, és úgy teszel, mintha továbbra is egy báránybőrbe bújt farkas lennél.
Megragadtam a vállánál fogva és minden erőmet bevetve neki préseltem a falnak.
– És mégis kinek bizonyítsak? Phillipnek? – kérdeztem ingerülten. – A talpnyalója által akar most behálózni?
Szinte fel sem fogtam, hogy üvöltöm ezeket a szavakat. Éreztem, ahogy a dühből valami különös erő ébred, pontosan az, amit már korábban is annyiszor fedeztem fel magamban. Megremegett minden porcikám.
– Tudod mit, bebizonyítom neki és neked is, hogy velem számolni kell. Nem csak egy elcseszett rongybaba vagyok! Többé ne merészeld Őt és az igazi nevemet a szádra venni. – Jelentettem ki, még mindig dühtől remegő hangon.
Hátrébb léptem tőle, de a pálcámat nem eresztettem le.
– Mondd meg mit akarsz!

[Elliot O'Mara]

Elliot O'Mara

Tetszik O’Mara. A lendülete, a dühe és minden, amit egy olyan sérült emberben fel lehet lelni, mint ő is. Egyértelmű, hogy megviselte az élet és vannak olyan dolgok, amiket még nem emésztett meg teljesen. Ezek a dolgok akár akarja, akár nem ott marják belülről, és akármit is csinál, soha nem fog megállni, mert soha nem fogja a megnyugvást érezni. De talán ő ezt még nem tudja, viszont már nem kell sok hozzá, hogy ráeszméljen. A sötétség, ami ott van benne, innentől csak növekedni fog, eltűnni soha.
Csakhogy, én ismerem az ő fajtáját, de ő nem biztos, hogy mindent tud az én fajtámról, és így elég merész húzás csak úgy kikezdeni velem. Mindig mérd fel először azt, akitől akarsz valamit. Elég forrófejűség csak úgy nekiesni valakinek, akit nem ismerünk egy kicsit sem. Márpedig ahogy látom, O’Mara most pont ezt teszi. Szerinte mi lenne, ha ez az egész fenyegetősdi most rosszul sülne el? Ha nem én állnék itt, hanem egy másik társam?
- Nem vagyok meggyőzve róla, hogy ismeri a magamfajtát.
Bűz? Bevallom, kicsit meglep, hogy ezt a szót használja, és keresem is az emlékét magamban, hogy kiről beszélhet, de egyelőre nem jut eszembe. Mindenesetre, amikor ezt a szót meghallom, általában a szivarra gondolnak az emberek, aminek elismerem néha nagyon büdös a szaga, de most egy kivételesen jó fajtát szívok. Talán ezért kever össze valakivel. Esélyes, hogy a Phillippel, mert tőle kaptam ezt a doboz szivart.
- Elég nagy a szája egy piti tolvajhoz képest.
Hergelem, igen. Tudom, hogy bár képes lenne rá, nem fog elmenni a végsőkig. És ha mégis, tudok néhány nem feltétlenül legális helyet, ahova tudok menni. Pye előtt még nem akarom felfedni magam. Főleg nem úgy, hogy sérülten botorkálok be hozzá. De az továbbra is igaz, hogy ő az egyetlen, aki képes megállítani. Senki más kedvéért nem vagyok hajlandó megállni. Hiszen csak akkor voltam a múltban is kegyetlen, az ő szavával élve, mikor felbosszantott.
Azt hiszem, rossz hatással volt rám, hiszen elpuhultam mellette. Normál esetben O’Marával nem játszadoznék. Elintézném, amit akarok, és mennék is tovább az utamra. De valószínűleg az ő esetében inkább másféle kapcsolatunk lesz. Mondjuk hülyeség is lenne egy leendő üzletfél szemét kikaparni csak azért, mert szépen csillog.
Nem lep meg… Pontosabban valahol meglep, hogy őrá asszociál azonnal, és ha már így konkrétan rá is kérdez, akkor nem fogom letagadni. De hazudni nem fogok. Amúgy sem döntöttem még el, hogy Rowle-nak fogok dolgozni, ez igazából függ O’Marától is.
- Nekem bizonyíts! Nem hiszem, hogy Rowle-nak a távollétében tudnál. Meg aztán, még nem döntöttem el, hogy neki dolgozok. Ha jobbat ajánlasz, akkor el tudok tekinteni a közös munkától vele.
Fura, mert eddig ezt nem ajánlottam fel senkinek. Kaptam egy megrendelést, elvégeztem a feladatot, és mentem is tovább a következőre. De az eddigi kutatásaim szerint, ezúttal lehet, hogy jobb lenne változtatni a hagyományaimon.
- Miért ne? Magunk között vagyunk, nem hiszem, hogy valaki is meghallaná ebben a sikátorban. Kivéve, ha esetleg a szélnek akarod kiabálni.
Örömmel tapasztalom azért, hogy hátrébb lép. Bár, valahol ez egy igazi csalódás is. Ebből itt mégsem lesz semmi a mai nap folyamán. Viszont nem akarom, hogy olyan messzire menjen, ezért elkapom a csuklóját pont ott, ahol a szalag van. Átjár engem is valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, de nem különösebben foglalkoztat. Így legalább már tudom, hogy részben honnan is meríti ő az erejét, és mi az a különös sötétség, ami körbelengi, és ami kicsit más, mint az ő saját sötétsége.
- A kapcsolataid akarom – fogom továbbra is a csuklóját, de nem szorítom, csak annyira, hogy ne tudjon meglépni. Mondjuk, tudom, hogy nem fog, de kell a biztosíték. – Be akarom indítani újra a boltom, és szükségem van néhány gyógynövényre, amit egy patikán keresztül kéne beszereznem. Nem éppen legális a beszerzési útja, csak a tartása.
Ha tényleg újra le akarok itt telepedni, akkor ez lenne a legjobb módja annak, hogy visszarázódjak. Mellesleg az sem árt, ha az embernek van egy hátvédje egy patika személyében. Amolyan szponzor, hogyha kell valami, akkor ők könnyebben beszerzik akár legálisan is, amit én csak gyötrelmesen vagy drágán tudnék a fekete piacról.