Battersea Pie Shop

Emily Myra Dean pennájából



Mindenki tudja, hogy az angolok odavannak a pitékért. Legyen az édes vagy sós, zöldséges vagy húsos, pudingos vagy gyümölcsös, a lényeg, hogy pite legyen. A Battersea Pie Shop gyorsan meghódította a közönséget, tucatszám viszik innen a pitéket. Nem is csoda - ki ne szeretné a szájában érezni az almás-szedres, vaníliasodóval leöntött, tejszínhabbal díszített pite csodálatos ízét? Mindenki, nem igaz? Egy biztos, hiba nem-kipróbálni. Még a királynő is rajong érte.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Furcsa ennyi angolt hallani… Természetesen a családomban mindenki beszéli a nyelvet. Sőt, az otthoni kommunikáció mindig is angolul folyt. Ahogy a számomra mindenfajta beszélgetés is abban az időben, amikor Franciaországban, Spanyolországban vagy más európai országban éltem. Mikor anno Izraelbe költöztünk, fiatal voltam még, hamar átragadtak rám az ottani szavak és kifejezések. Volt is egy idő, amikor nem voltam hajlandó angolul beszélni, annyira be akartam illeszkedni oda, annyira el akartam felejteni mit és kit hagytunk hátra. Aztán persze hamar elmúlt a lázadásom. Gyorsan rádöbbentem, hogy attól még, mert másik országban kell élnem, nem szégyen az sem, ahonnan származom. Nem elfelejteni kell, hanem ápolni emlékét a szívemben, a lelkemben, a beszédemben.
Szóval most csak mosolygok, mindenre és mindenkire. És annyira boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy az már egyenesen furcsa. Látom is, ahogy a szürke kis angol hétköznapiak rám néznek. Valahogy mintha kitűnnék közülük. Nem kinézetre vagy öltözködésre, egész egyszerűen csak lelkesedésben. Bár lehet kinézetre is… Bőröm mintha még mindig a napsütötte sziklák és homok melegét árasztaná, pedig már több mint két hete nem jártam a szüleimnél… Nem baj. Élvezem, hogy itt vagyok. Ahogy élvezem azt a tudatot is, hogy bármikor vissza mehetek. Mondjuk egyelőre bőségesen nem akarok. Csak a tudat, hogy szabad vagyok. A tudat, hogy én vagyok elég bátor, hogy megpróbáljam visszakapni annak az életnek egy részét, amit a családom elveszített.

Könnyebb volt megszokni itt mindent, mint hittem. Lakást szerencsére már a nyáron találtam. A szerződésembe direkt belefoglaltam, hogy Londonban óhajtok élni, jó környéken. És erről legyenek szívesek gondoskodni. És gondoskodtak. Ha megtehetem, hogy válogassak, miért ne tenném meg? Amikor bejelentettem, hogy angol csapatban akarom kezdeni a következő szezont, azon kaptam magam, hogy nem nekem kell bizonyítanom, hanem ők versengenek értem. Kifejezetten jó reklámanyag egy menekült lány hazatérése. És persze játékosnak se vagyok utolsó… Így a lakáskérdés már a nyáron megoldódott. És így berendezni is bőven volt időm, mielőtt ténylegesen beköltöztem volna. Mára már minden tökéletes.
Bár a magány furcsa kicsit.

Hozzá vagyok szokva nagyon ahhoz, hogy sokan vesznek körül. Egy időben még közös volt a szobám is az unokatestvéreimmel. Az iskolai szobákról nem is beszélve. De itt nem akartam kollégiumban lakni. Az edzések miatt az életem teljesen össze-vissza. Így is sok olyan óra van, amit felvettem, de talán még egy alkalmon se voltam bent, mert egész egyszerűen nem tudok két helyen lenni egyszerre. Mennyire boldog lenne tőle egy szobatárs, ha teljesen váratlan időpontokban járnék haza. És teszem azt zavarnám a tanulásban, vagy az alvásban… Így marad a magány… Hiába ismerem már úgy, ahogy a szomszédjaimat. Vagy veszek észre egy-egy sokszor látott alakot az utcán. És persze akadnak egyetemi társaim is, akikkel beszélek néha. Azért javarészt még így is egyedül vagyok. Na, jó, nem teljesen egyedül. Moon azért még mindig megmaradt nekem.

Most sem egészen tudom, tulajdonképpen kinek is veszem azt a pitét, amiért erre kanyarodtam. Egész egyszerűen mesés. Beleszerettem első kóstolásra. A baj csak az, hogy a macskám épp ugyanúgy beleszeretett, mint én. Még, jó, hogy sportoló vagyok, különben pillanatok alatt elhíznék ezektől a mesebelien finom műalkotásoktól. Olyanok, mintha varázslattal készülnének. Pedig nem. Furcsa az élet…
El is kezdek kutakodni táskámban a mugli pénztartóm után, mielőtt nyitnám az ajtót. Persze mindig az van legalul, így nagyjából mindenen át kell fúrnom magam, hogy megtaláljam. Sebaj. Annyival több az időm, hogy kitaláljam, Ribizlis-csokoládé csókot kérjek vagy Banán bódítást.

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

Nem gondoltam volna, hogy vissza kell térnem Londonba pont tanítási időben. Persze azt sem gondoltam volna, hogy bármilyen ingatlan lehet az egykori nagyapám – Edward Lancaster – nevén még bárhol a Királyság területén. Természetesen a Gringottsból felvett kölcsönök miatt leginkább a kezüket akarták rátenni az illetékes szervek… és mivel az apám már rég nem bizonyult beszámíthatónak, nekem kellett intézkedni helyette.
Kellemesebb látogatási indokot is el tudtam volna képzelni Londonba. Szerencsére nem volt konkrét időpont megadva, közölték, hogy a mai napon bármikor szívesen fogadnak. A tükör előtt ácsorogtam a szállodában órákig és a tervezett kora délelőtti időpont helyett inkább délkörüli indulás lett belőle. Az a gyűrődés a másik ingen egyszerűen nem hagyott nyugodni, de a kisimítását későbbre halasztottam, így ma a kevésbé elegáns, világoskék csíkos darabot választottam.
A kabátnak tökéletesen kellett állnia, az összes szöszt eltávolítottam róla, ami az utazótáskából kerülhetett rá. Szándékosan nem ebben utaztam, hogy a lehető legtisztábban jelenjek meg a koboldok előtt… illetve előtte az említett, belvárosi lakásnál. Mégis csak szerettem volna rá egy pillantást vetni, mielőtt kiadom a kezeim közül. Talán van ott valami értékes, ami a családhoz kapcsolódik. Jó lenne megtudni, hogy régen melyik aranyvérű famíliához kötődtünk. Sajnálatos, hogy az egyik ősöm inkább a családon belüli házasságokat kezdte pártolni… akkor talán még többen lennénk, most azonban az ilyen botor döntések miatt csak én és az apám maradtunk.
Megint elfogott a keserűség. Tudtam, hogyha nem szedem nagyon gyorsan össze magamat, akkor tényleg kihal a család. Negyvenegy évesen nem éppen pozitív gyermektelenül állni a nagyvilágban, főleg ha az embernek ilyen nagyratörő tervei vannak, mint a család egykori hírnevének helyreállítása. A pénz már csak-csak gyűlik hozzá, hiszen tartalékos vagyok, szó se róla. Azonban még csak egy feleségjelöltet sem tudok felmutatni…
Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy lehajoltam és megdörzsöltem a cipőm orrát. Egy kicsit még fényesebb lett. Elégedetten bólintottam végre, jelezvén magamnak: most már útra kész vagyok.
A szállodából egyenesen egy muglikkal zsúfolt utcára jutottam. Nem zavart különösebben a jelenlétük. Én nem olyan aranyvérű vagyok, aki irtózik a varázstalanoktól – habár a betonra köpködött ragadós dolgokért nem különösebben rajongok. Nem győztem kerülni a rózsaszín, fehér, világos kék gombócokat. Ráadásul így sikerült belelépnem egy félretolt, koszos hókupacba is, amitől a jobb cipőm teljesen beázott.
A Covent Garden környékén voltam már, mikor valami csattanást hallottam. Ez rángatott vissza az olyan gondolataim közül, hogy: miért nem ismerek én egy rendes nőt? Egy tárca esett ki a földre, pontosan a lábam előtt. Lehajoltam és felvettem, de már csak egy tovasuhanó hosszú, barna hajzuhatagot pillantottam meg.
– Elnézés, kisasszony! – próbáltam utána szólni, de nem állt meg.
Lenéztem a pénztárcára, egy kicsit piszkos lett az olvadozó hótól. Előrángattam egy zsebkendőt gyorsan és kicsit megtöröltem vele. Amikor már elég tisztának tűnt a nő után indultam, illetve a hajzuhatag után, amit éppen csak kiszúrtam belőle a kékes színű kabáton kívül.
Elképesztő sebességgel haladt, így megpróbáltam én is gyorsabb tempóra kapcsolni. Azonban beázott cipővel és félig lefagyott lábujjakkal ez nehézkesnek bizonyult.
Szerencsére megállt egy üzlet előtt. Éppen csak felnéztem a cégérre, ami feltűnő betűkkel hirdette: Battersea Pie Shop. Mosolyogva sóhajtottam fel és reménykedve benne, hogy esetleg árulnak igazi angol teát. Az tudott volna csak felmelegíteni, amennyire reszkettem.
– Bocsásson meg… – szólítottam meg.
Valahogy profilból is nagyon ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam volna megmondani kicsoda. Igazából elég rossz az arcmemóriám, hosszú időbe telik, míg valakit ez alapján megjegyzek. Szerencsére a diákokkal már nagyjából boldogulok, már ami a hangosabb, feltűnőbb tanulókat illeti. Hányszor gúnyolódtak is rajtam, mikor rossz nevet nyögtem ki.
– Ezt a tárcát maga hagyta el? – kérdeztem és megmutattam, mi is van nálam.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Persze mi nincs meg? Na mi nincs meg? Ha a gyógynövényes kézápoló hiányozna a táskámból még túlélném a napot. Mondjuk azért a helyzet így is sokkal jobb, mert legalább nem a galleonos erszényem tűnt el. Vagyis hát, jobb lehetne a helyzet, ha nem vágyódnék a napi pite adagom után. De íme, itt állok, csak nézve a kirakatot és sóvárogva egy Ribizlis-csokoládés csókért…

Kétségbeesve néztem végig magam körül a földön, reménykedve, hogy talán csak kutakodásom közepette pottyant ki. De mikor lábaimnál nem találtam, tovább gördítettem tekintetem az útszakaszon, amerről jöttem. Sikertelenül. Csalódottan húztam összébb magamon legújabb londoni divat szerint szabott kabátom. Kissé furcsa még nekem az itteni latyakos tél. A hideggel igaziból nincs bajom. Bár az sem épp régi barátom… viszont ez a rengeteg eső, majd hó, majd megint eső… Teljesen újra kellett terveznem az egész ruhatáram, de persze így is akadtak darabok, amiről nem voltam hajlandó lemondani. Például a csodaszép és egyedi tervezésű bőrcsizmámról. Nem mondom, hogy az itteni tél jót tesz neki… de a napi kellemes közérzetemen még így is rengeteget dob. Ismét lenézek hát, csak, hogy megcsodáljam az említett ruhadarabot. Ha már pite nincs, legalább nőies önérzet legyen. Valamit, valami helyett… Persze azért még egyszer utoljára csalódott pillantást vetek a cégérre.

Már éppen lépnék le a bolt melletti padkáról, amikor egy kellemes külsejű, talán már lassacskán középkorúnak említhető férfi szólít meg.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy ismeretlen emberek rám köszönnek, megdicsérnek, vagy olykor-olykor beszélgetésbe is akarnak elegyedni velem. Persze a legsűrűbbek az autógramm kérők. Csalódottságomból eredeztethető türelmetlenségemben azonban most meg sem akartam hallgatni az előttem álló épp mit akar. Így rögtön a szavába vágtam, miközben már nyúltam is táskámba a tollamért.
- Természetesen, szívesen adok autógrammot. Kinek a nevére írjam? – Teszem hozzá azért elbűvölő mosolyom, nehogy még ténylegesen udvariatlannak bélyegezzenek meg. De mikor a kérdező kezeire nézek, mosolyom igazán őszintévé válik, miközben arcomat a szégyenkezés pírja önti el. – A tárcám! – Mondom csodálkozva és most végre a férfire emelem tekintetem. Valóban igazán kellemesen elegáns férfi. Öltözete és jól fésültsége is igényességről árulkodik. Nem fiatal már, így pedáns rendezettsége mögött egy szorgalmas asszony keze munkáját vélem felfedezni. De hát általában véve ez a sorsunk. És általánosan elismert tény, hogy minden férfi mellé kell egy gondos kis asszony. Ahogy minden nő mellé kell egy határozott férfi. Már várom a percet, amikor a határozott férj rávesz arra, hogy a sajátomon kívül az ő ruhatárát is éppolyan tisztán és szépen tartsam, mint ahogy ezét a férfiét az asszonya. – Elnézést én… Tudja… - Aztán elég gyorsan abba is hagyom a mondandóm. Ez mugli környék. És bár tippből simán azt mondanám, hogy az előttem álló varázsló, azért lehet mégsem azzal kéne kezdenem, hogy „Üdvözlöm, híres kvddicsező vagyok. Tudja, az egy sport, amiben emberek seprűn repkednek jobbra, balra…”. – A nevem Batsa Welch. – Nyújtom felé a kezem. – Magában pedig a mai napom megmentőjét tisztelhetem. A lovagnak jutalom jár. Meghívhatom esetleg egy pitére és egy teára?

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

Egy kicsit meghökkentem. Milyen autogramot? – gondolkodtam el hirtelen. Mármint ismerős volt valahonnan az arca és a mosolya… de talán csak egy mugli plakáton láttam korábban. Annyi felé vannak kiragasztva a városban, hogy nem is volna meglepő. Egy kicsit zavarba jöttem, hiszen még a nevét sem tudom.
Kicsit megköszörültem a torkomat, miközben még közelebb nyomtam hozzá a kezemben szorongatott tárcát. Reméltem, hogy végre felismeri és befejezi a táskájában való turkálását.
–  A tárcám!
Az arcára hirtelen egy sokkal őszintébb mosoly ült ki. Csupán ekkor tűnt fel mennyire gyönyörű. Finom vonásai és a csillogó, vonzó tekintete egy pillanatra magával ragadott. Sok szép nőt láttam, de belőle még valami különleges kisugárzás is áradt. Nem illik így bámulni – Inkább valamiféle megállapítás lett, semmint határozott felszólítás. Még hosszú, óráknak tűnő percekig néztem egyenesen a szemébe és szívtam magamba a lenyűgöző látványt.
Nagy nehezen levettem róla a szememet és a kezében szorongatott tárcára pillantottam.
– Egy kicsit piszkos lett, ezért letisztítottam – dörmögtem egy kicsit zavartan.
Szokás szerint a sálamat kezdtem el piszkálni, mintha rosszul állna. Az az érzésem volt, hogy ezzel a mozdulattal elterelem a figyelmet arról, mennyire lenyűgözött a szépsége. Egy pillanatra még a beázott cipőmről is sikerült megfeledkeznem, de az elképesztően zavart egy pillanattal korábban. A zoknim ugyanis még mindig tocsogott a vízben és ettől a jobb lábam felől minden lépésnél cuppogó hang érkezett.
Némi hebegés rántott vissza a valóságba. Végre kevésbé foglalkoztatott ismét az átnedvesedett zoknim, amit legszívesebben azonnal megszárítottam. Persze a szállodában kellett volna még arra gondolnom, hogy némi átázás elleni védelemmel lássam el a cipőimet… nem csak az arcmemóriám borzalmas, azt hiszem. De hát fiatalabb már én sem leszek… – sóhajtottam.
–  A nevem Batsa Welch – nyújtott felém kezét. – Magában pedig a mai napom megmentőjét tisztelhetem. A lovagnak jutalom jár. Meghívhatom esetleg egy pitére és egy teára?
Nem fogadtam el azonnal a kézfogást. Gyorsan levettem a kesztyűmet, hogy megmutassam, én bizony úriember vagyok. Így érintettem meg a kissé hideg, finomnak látszó kézfejet. Valójában azonban egy kis bőrkeményedést éreztem meg, ez meglepett. Lehetséges, hogy kemény, fizikai munkát végez? – gondolkodtam el egy pillanatra. Az én kezemen is sokszor megjelenik ilyen elváltozás, ha éppen nem pálcával dolgozom az ágyásokon.
– Reed Lancaster. Örülök, hogy megismerhettem – Szépen, hangsúlyosan mondtam ki a nevemet.  
Szerettem volna, ha család nevem olyan büszkének hangzik, amilyennek igazából lennie is kéne. Tudom, hogyha boszorkánnyal is lett volna dolgom, valószínűleg csak a történelemkönyvek lapjairól emlékezne erre a névre, akárcsak egy mugli.
– Egy teát örömmel elfogadok – mondtam és kicsit elmosolyodtam ezen a lovag dolgon.
Nem hinném, hogy valaha használták volna rám ezt a jelzőt. Sőt, igazából én magam sem mondtam volna. Ha másnak az orra előtt zuhant volna a földre a tárca, nyilván szintén utána rohant volna. Ez egy természetes gesztus volt részemről és alapvetően nem szólítanék meg idegeneket az utcán. Persze azért a csodás mosolyért megérte mindenképpen így tennem.
Közelebb lépve Miss Welch-hez, belöktem az ajtót. A szabad kezemmel intettem neki, hogy menjen csak nyugodtan előre, majd követem én is. Közben megfigyeltem, milyen kecses a mozgása is, illet a szépséges arcához. Egy kicsit el is vigyorodtam, mint annak idején diákkoromban, ha szép lányt láttam. Vele aztán biztosan jó lehet teázni… – gondoltam és lelkesen beléptem én is az üzletbe.
Nem volt túl nagy, de ízlésesen volt kialakítva. A padló sem ragadt a kosztól, ráadásul isteni illat cirógatta meg az orromat.
– Sokszor jár ide? – kérdeztem.
Úgy tűnt, hogy elég jól kiismeri magát. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan készítik itt az igazi angol teát, amire most mindennél jobban vágytam. Éppen a kínálattal teleírt táblát figyeltem, habár már régen nem látok elég élesen és képtelen lettem volna kivenni, mit írtak a tea mellé.
– Vajon tejszínnel vagy tejjel készítik? – Kicsit talán túl halkan tettem fel a kérdést, pedig nem elmélkedésnek szántam.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Próbálok mindig tökéletesnek látszani, ha utcán mutatkozom. Persze valahol ezt is várják el tőlem, elvégre valamilyen szinten egy sportágat képviselek, miközben önmagam is szponzorálom. De igaziból gyarlóság és képmutatás lenne a részemről azt állítani, hogy az egyszerű női hiúságom nem játszik közre benne. Sőt, talán lényegében neki is van a legnagyobb szerepe. Nő vagyok, és szeretem is magamat teljes mértékig annak érezni. Így szinte bánom, hogy az előttem álló kedves tekintetű férfi valóban igazi angol. És kissé elpirulok, mikor tenyerem érinti. Nem, nem bánom, hogy kviddicsező vagyok. De el kell ismernünk, hogy ez egy durva sport és csinálhatok bármit, ezt a tényt nem tudom megmásítani. Ahogy a sportseprűket sem tudom ennél kényelmesebbé tenni. Pedig esküszöm, mind sportolóként, mind egy seprűkészítő család leszármazottjaként ez eddig minden lehetőséget kipróbáltam. Na, majd, ha én veszem át a családi manufaktúrát… Hátha akkor elérem a nagy áttörést, és eltüntetem örökre a bőrkeményedéses tenyereket. Addig viszont marad az enyhe pír az arcomon, amiről azt mondják, hogy csak még szebbé tesz, szóval elvileg nem baj…
Viszont Mr. Lancaster kézfogását igen határozottnak érzem. Azt mondják, az egy férfinál jó jel, bár általában csak idősödő támogatókkal szoktam kezet fogni, vagy olyanokkal, akik aztán gurkót röptetnek felém, így ezt még nem nagyon figyeltem. Persze ez teljesen belevág a róla alkotott első benyomásba. Még mindig egy kellemes külsejű angol úriember tekint rám és remélem, hogy ezt a meghívásom lejárta után is ugyanígy fogom gondolni. Kár lenne csalódni benne. Nekem sem épp szokásom teljesen idegeneket, ráadásul nőként, süteményezésre invitálni. Egész egyszerűen a bizalmat sugárzó kék szempár, a nagyon angol jó modor és a pénztárcám visszaszerzése feletti öröm együttes egyvelege sarkallt ilyen tettre. Mondjuk éppenséggel azt sem mondanám, hogy a férfi tetszetős külseje nem játszott szerepet benne. Szeretem, ha egy férfi ápolt és igényes, még akkor is, ha már túl van azokon a fiatal éveken, amikor úgymond árusítania kellett önmagát. Az ember szinte irigyli azt a hölgyet, akinek ez az elegancia jut osztályrészül. Bizonyára különlegesen szép lehet. Mert, hát a legtöbben megszerzik a nőt, majd örökre elpocakosodnak. Akkor aztán oda a romantikának… Igen, lehet, hogy egy kicsit túl igényes vagyok. De elvileg a mágustársadalom krémjével állok napi viszonyban. Mindig úgy gondoltam magamra, mint akinek nem fog gondot okozni egy helyes férj beszerzése. Persze, azok akadnak is a környékemen… Csak valahogy én nem éreztem eddig késztetést az elköteleződésre. Minek? Fiatal vagyok még és híres sportoló. Az anyaszerep a háziasszony és anyaszerep azt hiszem még odébb van.

- Szóval egy tea rendel Sir. Lancasternek. – Mosolyodom el, mikor elfogadja a meghívást, majd belépek a gazdagon, de kifinomultan berendezett helyre. – Igen. Talán sűrűbben járok ide, mint amennyire egy hölgytől az illik. De egész egyszerűen mesés, amit itt a pitékkel művelnek. – Fordulok oda kissé bizalmasabb módon újdonsült ismerősömhöz. Így a vendégek fogadására és irányítására alkalmazott hölgynek nem is kérdéses, hogy együtt érkeztünk. fejem biccentésével jelzem, hogy mi bizony beülő vendégek vagyunk, így azonnal egy kissé meghittebb, két személyes asztalhoz vezet. - Állítólag maga a királynő is imádja. Ami vagy igaz, vagy nem, de ettől függetlenül sok vendéget idevonz. Nem is akármilyeneket. Állítólag a társadalom felső részének színe-java szokott itt kényelmesen teázgatni és élvezni a tökéletes íz harmóniát. – Mesélem miközben kényelmesen helyet foglalok és az asztalra előre kikészített étlapot a kezembe veszem. – Sajnálom, de fogalmam sincs, hogyan készítik a teát. Bár a szüleim angolok én nem itt nőttem fel, ezért a teázási szokásaim egyáltalán nem hasonlíthatóak az ittenihez. De a pincér minden bizonnyal tudni fogja. – Biccentek az érkező fehér inges felé, akin már látom, hogy ismerős arcot vél felfedezni vonásaimban. És nem azért, mert hírességnek számítok, hanem mert túl gyakran visszatérő vendégnek…
Mámoros boldogság tölt el, mikor a kávém fantázianeve mellé kimondhatom azt is, hogy Ribizlis-csokoládés csók. Már szinte érzem is az ízét a számban…

- Tudja, Mr. Lancaster, ez az első alkalom, hogy nem egyedül ülök itt. – Mondom ki, engem is meglepő, egyszerű őszinteséggel a tényt, amire abban a pillanatban döbbenek rá. – Csak pár hónapja költöztem ide és ez eddig nem kötöttem túl sok ismeretséget. – Fűzök hozzá gyorsan némi magyarázatot is, nehogy aztán véletlenül valami zakkantnak tartson, akit senki sem akar társaságul. Zavaromban gyorsan le is sütöm a tekintetem és, mivel még nem érkezett meg sem a pitém, sem a kávé, amit rendeltem, hát a szoknyámat kezdem igazgatni. Persze ez az, amit tilos. Mondják az okosok, akik azért vannak, hogy másoknak jó imázsa legyen. Úgyhogy inkább ismét a férfira nézek, ha már olyan szépek a szemei, hogy azon bőven van mit nézni. – És maga, gyakran jár erre? A környéken lakik, itt dolgozik esetleg vagy csak a véletlennek köszönhetem a szerencsét?

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

Kicsit feszengve ültem le az asztalhoz. Nem voltam róla meggyőződve, hogy megfelelően letakarították az asztalt – a székről nem is beszélve –, miután a korábbi fogyasztóvendégek távoztak. Ez egy kicsit zavart, de nem Miss Welch előtt szerettem volna neki kezdeni a zsebembe gyűrt, a latyakos pénztárcától koszos zsebkendővel takarítani a székemet. Nyilván betegesnek tartaná, mint minden nő, akivel azelőtt érintkeztem. Még mindig ott csengtek a fülemben Elizabeth szavai: „Nem bírom ezt tovább!”
– Állítólag maga a királynő is imádja. Ami vagy igaz, vagy nem, de ettől függetlenül sok vendéget idevonz. Nem is akármilyeneket. Állítólag a társadalom felső részének színe-java szokott itt kényelmesen teázgatni és élvezni a tökéletes íz harmóniát.
Meglepett ez a történet, ugyanakkor nagyon is tetszett. Elmosolyodtam, hiszen a királynőből nem igen néztem volna ki, hogy egy ilyen üzletbe töltené a szabadidejét. Az is igaz, hogy ízléses a berendezés – gondolkodtam, miközben körbenéztem. Ekkor pillantottam meg a falra erősített táblát, amire felvésték: „Minőségi tea”. Zárójelben pedig ott volt mellette még valami, amiről csak remélhettem, hogy „tejszínnel” vagy valami ehhez hasonló. Ki nem állhatom, ha valaki dobozos tejjel tölti fel a legjobb teákat. Mugli teázókban nem egyszer előfordult az eset.
– Akkor biztosan ügyelnek a tisztaságra – válaszoltam.
Valószínűleg ezt nem kellett volna így kimondanom. Azonnal zavarba is jöttem, hiszen a magam megnyugtatására szántam a mondatot, nem pedig Miss Welch-nek. Nem éreztem helyén valónak a dolgot. Feszülten pislogtam, aztán inkább lepillantottam az asztalunkra, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a kínálatot.
Éppen csak az ujjam hegyével érintettem meg a másik étlapot és húztam magam elé. A forró italokhoz lapoztam és a tekintetemmel a teát kerestem. Csupán arra kaptam fel a fejemet, amit mesélt. A tökéletes, angol akcentusa ellenére nem itt nőtt fel. Ez érdekes… magam is töltöttem majdnem egy évet Indiában, pont a háború ideje alatt, de ott is állandó honvágy gyötört. Azóta pedig egyenesen elismeréssel adózom azok iránt, akik képesek elhagyni az országot hosszabb időre. Feltehetően persze gyerekként ez jóval könnyebb.
– Valóban? – kérdeztem vissza és nem is akartam palástolni a meglepetésemet.
Ez az alkalom megint jó ok volt, hogy a csillogó barna szemekbe nézzek. Igyekeztem nem nagyon megbámulni, habár az odakint történtek után már nem hittem volna, hogy lehet kellemetlenebb a viselkedésem. Túlságosan nézed megint… – suttogta a lelkiismeretem.
– Gyerekként bizonyára érdekes lehet egy új országot megismerni – mondtam őszinte lelkesedéssel. – Merre nőtt fel? Persze, ha nem túl indiszkrét a kérdés… – tettem hozzá mentegetőzve.
A kérdésre nem tudott válaszolni, mert valóban megérkezett a pincér. Egy magas, sovány alak volt, kissé megszürkült fehér ingben. Megköszörültem a torkomat és hagytam, hogy először a hölgy rendeljen. Addig is újra az étlappal tudtam foglalkozni. A tea mellett pedig rá is bukkantam a tejszín szóra. Sóhajtva nyugtáztam, hogy ezúttal minőségi helyen fogyaszthatom el az italt, ami bizonyára felmelegít.
Szívem szerint varázslattal meg is szárítottam volna a zoknimat. Ez azonban nem lett volna okos megoldás a muglik előtt, a mosdót pedig nem mertem volna még csak megközelíteni sem egy ennyire nyilvános helyen.
– Egy Earl Grey-t kérnék tejszínnel – mondtam kissé kimérten a pincérnek.
Biccentve jelezte, hogy fogadta a rendelésemet, majd magunkra hagyott ismét. Lágy mosollyal pillantottam vissza a fiatal nőre és közben megint a sálamat kezdtem el piszkálni. Iszonyatosan meleg van itt bent – állapítottam meg, de közben le sem vettem a szememet a finom arcvonásokról. Ezért is csak későn kaptam észbe, mikor már a sál és a kesztyű lekerült rólam és a kabátom gombjain matattam.
A szavai teljesen magukkal ragadta. Még a hangja is gyönyörű volt… Össze kell szednem magamat, mielőtt tényleg egy tuskónak tartana. Az viszont egyenesen meglepett, hogy egyedül szokott idejárni egy ilyen szépség.
– Nem bánja, ha megszabadulok a kabáttól? – kérdeztem. – Remélem, hogy ez esetben szórakoztatónak találja majd a társaságomat. Nem szeretném, hogy rossz emlékei legyenek erről a helyről.
Amint lekerültek a ruhadarabok rólam és szépen, összehajtva a székem támlájára tettem a sálammal együtt, visszafordultam felé.
– És maga, gyakran jár erre? A környéken lakik, itt dolgozik esetleg vagy csak a véletlennek köszönhetem a szerencsét?
Azonnal a munkahelyem jutott eszembe. Nyilvánvalóan ostobaság lett volna, ha egyszerűen kimondom: „a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában tanítok Gyógynövénytant”… pedig olyan jó is lett volna eldicsekedni vele, hogy az egykori mentorom, Bimba professzor helyét vehettem át. Ennél nagyobb megtiszteltetés ugyanis még nem ért, hiszen a Hugrabug házvezetője is én lettem. Sosem gondoltam volna azelőtt, hogy idáig eljutok.
– Nem sűrűn járok Londonban. A családom alapvetően buxtoni, de Skóciában tanítok… egy iskolában – magyaráztam.
Rá kellett döbbennem, hogy nem tudok jól hazudni. Főleg úgy nem, hogy egyenesen a szemeibe nézek. Mármint az igaz, hogy Skóciában van a Roxfort és tanítok… de az „iskola” szó azt hiszem túl egyszerű volt.
– A nagyapámnak volt a városban egy lakása, emiatt érkeztem ide – foglaltam össze röviden. Na igen, valószínűleg nem különösebben érdekli a családtörténetem sem. Annyira nem ismerjük egymást még, ráadásul az őszinteségi rohamomat legyűrni is egyre nehezebbnek bizonyult.
– Elnézést, nem szoktam ennyit fecsegni – mondtam és inkább elnéztem a válla felett, hátha érkezik már az a pincér.
Kisvártatva, kicsit higgadtabban fordultam vissza Miss Welch felé.
– Maga mivel foglalkozik? – kérdeztem udvariasan.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Nyilvánvalóan beképzeltnek tűnhet a kijelentés, miszerint hozzászoktam már ahhoz, hogy az emberek megnéznek. De, amikor a sportágam kirakatába helyeztek, egyértelművé tették, hogy a szépségem miatt. Ezek után ki ne hinné el, hogy valóban az? És ki ne fedezné fel, milyen hatással van, nem csak a férfiakra, de sokszor még a nőkre is a megjelenése? Vágyakozás és irigység kettősségét látom mindig magam körül, valahányszor kiteszem a lábam a lakásomból. Mondanám, hogy megtanultam kihasználni ezt. És bizony az életem bizonyos területein meg is teszem, mert ezt várják el tőlem. De a szüleim gondos, jó lányt akartak nevelni belőlem, így sosem a kalandot, hanem mindig a biztos párkapcsolatot kerestem. Még úgy is, hogy a férfiak ez előbbit szeretnék megkapni tőlem…
Szóval nemcsak, hogy megszoktam már, ha az elvileg erősebbik nem tagjai mohón pillantgatnak rám, de teljességgel hidegen is hagy. Az esetek legnagyobb részében…
Mert most viszont azt veszem észre önmagamon, hogy nagyon is jól esik, ahogy az új ismerősöm időnként rajtam felejti tekintetét. Persze elgondolkozom rajta vajon nem csak az újdonság ereje hat-e rám ilyen erővel. Hiszen Anglia minden ízében új. Ez alól a férfi felhozatal sem kivétel. Bár, akikkel eddig szórakozóhelyeken vagy támogatói esteken találkoztam mind hozták az eddigi szintet. Mr. Lancaster azonban merőben más volt. Nem nagyképű, nem pökhendi és nem is egy bájgúnár. Hanem egy hétköznapinak tűnő mégis  kifogástalan megjelenésű, igazán helyes férfi. Így a kedves kék szemek engem is arra ösztönöznek, hogy miközben magáról mesél, elmerítkezzek bennük. Teljesen megfeledkezve arról az eshetőségről, hogy korából ítélve, az előttem ülő akár családos ember is lehet.

- Pedig igazán kellemes hallgatni önt. – Mosolyodom el, mikor sajnálatomra abbahagyja mondandóját és így tekintetével is tovasiklik a vállam felett. - Sose szabadkozzon a fecsegése miatt. – Mondom, miközben megállapítom, hogy bizonyára a pincér érkezésére figyelhetett fel. Hiszen a férfi megérkezik, ahogy az ízletes Ribizlis-csokoládés Csókom is, valamint a kért italok. Nem is bírom ki, hogy villámat azonnal az édességbe ne mélyesszem. Így csak egy apró falat és egy kisebb kávékorty után válaszolok a feltett kérdésére. Nem is baj. Legalább volt időm kieszelni, mit mondjak. Elvégre az, hogy egy varázsseprűn röpködő sztárhajtó vagyok, nem feltétlen a legjobb válasz. Hiába szeretném Mr. Lancastert lenyűgözni… - Sporttal kapcsolatos hivatalos események szervezésében veszek részt. -  És akkor ezzel nem is lőttem olyan botrányosan távol az igazságtól. Persze tényleg az lett volna a legjobb, ha azt elmondhatom. Gyűlölök hazudni és nem is szokásom, de jelen esetben az igazság félelmetes és taszító lehet. Most pedig nagyon nem szeretném, ha asztalpartnerem fejvesztve menekülne. – Kár, hogy nem a környéken lakik… - Váltok inkább témát. – Legalább egy ismerősöm lenne errefelé. Akkor nem kéne a pitét mindig kizárólag a macskámmal megosztanom, mint egy szánalmas idős macskáshölgynek… - Mosolyodom el és persze közben csak reménykedni tudok, hogy viccelődésem nem faragatlan az ő szemében. – Persze a tanítás nagyon érdekesnek hangzik és, ahogy hallottam Skócia is gyönyörű. Még nem volt alkalmam járni ott. Megkérdezhetem, melyik részén van az iskola és mit tanít? – Veszek ismét egy kevés pitét a villámra, ezzel is hagyva időt a válaszadásra.

- Amúgy, és ezzel visszatérnék egy régen feltett kérdésére, ha indiszkrétnek tartanám azt a kérdést, miszerint merre nőttem fel, eleve nem említettem volna, hogy nem Angliában. – Nézek mélyen a férfi szemeibe, miközben hajam önkéntelenül fülem mögé igazítom. – Ön olyan embernek tűnik, akiről szeretnék többet megtudni és így magamról is szívesebben mesélek. - Teszem még hozzá kedvesen. - Newhavenben születtem, de a háború… Szóval a családom úgy döntött, hogy Izraelbe költözünk a rokonainkhoz. Hét éves voltam. – Hadarom el a végét, tekintetem gyorsan elkapva a férfiétól. Próbálok úgy tenni, mintha azt a szót, hogy háború ki se mondtam volna. Elvégre azok az évek, amik nekünk mágusoknak annyi kínt okoztak, a muglik nagy részének fel sem tűntek. Az ő világukban lényegében béke volt, és a legtöbb máguskatasztrófát ők csak a természet szeszélyeként élték meg. – Mi történt a nagyapja lakásával? – Terelem gyorsan megint a témát, hátha még menthető a helyzet. – Azt mondta azzal kapcsolatosan érkezett Londonba. Persze, ha tőlem sem faragatlan ez a kérdés. De ha igen, abban az esetben bocsásson meg nekem. Sajnos mindig is túl kíváncsi voltam...

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

A tekintetemet visszaemeltem Miss Welchre, amint a pincér távozott. Végig néztem, ahogyan az első falat pitét és némi kávét kortyolt. Elképesztően bájos volt abban a pillanatban. Szinte látszott milyen izgatottan várta ezt a kis momentumot az édességgel.
Lassan a számhoz emeltem a csészémet. A tejszínes te selymesen lágy folyamként siklott végig a torkomon. Beleborzongtam, hogy milyen rendkívüli újra rendes teát inni. A Roxfortban sem ittam hasonlót már régóta, mert ha még sikerült is némi tejszínhez jutnom, akkor a többi alapanyag nem volt elég minőségi. Valahogy sosem kaptam meg azt a harmóniát, ami most ebben a csészében ott volt.
Ahogy kinyitottam a szememet, Miss Welch is megválaszolta a kérdésemet. Igazából meglepett, hogy mennyire könnyedén el tudok beszélgetni egy muglival. Sőt az az érzésem támadt, mintha már régebb óta ismernénk egymást. Nem volt meg részemről az általános távolságtartás, aminek kivételesen örültem.
Kicsit meglepett, hogy egy ilyen szép és finom hölgy sporttal foglalkozik. Igaz a hivatalos rendezvények szervezése még nem jelenti éppen azt, hogy élsportoló volna… meglepett a kontraszt és tetszett is. Izgalmas, legalább annyira, mint az aranyvérű, tisztaság mániás varázsló, aki a földet túrja mindennap a megélhetésért. Vajon mit szólna hozzá, ha csak úgy kibökném mi vagy? – merült fel bennem, de azonnal el is hessegettem a gondolatot. Jó lett volna lenyűgözni, de már megtanultam, hogy nagyjából két féle mugli van: az, amelyik bolondnak néz és az, amelyik rajongó. Egyikre sem vágytam most szívem szerint. Egyszerűen csak élvezni akartam egy ilyen gyönyörű nő társaságát.
A csészém koccanva ért vissza a csészealjra. Lenéztem egy pillanatra a folyadékra, ami kicsit megmozdult benne a mozgatás hatására.
– Különös, hogy sporttal foglalkozik egy ilyen finom nő – mosolyodtam el. – Tetszik ez a kontraszt.
Elismerő bólintással emeltem rá újra a tekintetemet. Az ujjaim a csésze szélén pihentek meg, élvezve, ahogy az italból áradó enyhe, langyos gőz melegíti őket. Jól esett idebent lenni a kinti, latyakos, nedves idő után. A koszos utcákhoz képest idebent valóban elképesztő tisztaság uralkodott, ráadásul a zoknim is lassan elkezdett megszárazni. A komfortérzetem is egészen megnőtt.
A sajnálkozás, hogy nem a környéken lakom kicsit meglepett. Zavaromban megint a lepillantottam. Ezúttal az ezüst gyűrűmet fixíroztam, amin még mindig szépen csillogott a Lancaster család jelképeként elhíresült vörösrózsa.
– Legalább egy ismerősöm lenne errefelé. Akkor nem kéne a pitét mindig kizárólag a macskámmal megosztanom, mint egy szánalmas idős macskáshölgynek…
Egyáltalán nem hangzott szánalmasnak és ezt a tudtára is adtam, de visszatértünk a tanításra. Annyira elmélyedtem hirtelen megint azokban a csillogó barna szemekbe, hogy majdnem hatalmas hibát követtem el.
– Roxm… – elharaptam a mondatot. Remélve, hogy nem veszi észre a hibát, kissé hadarva kezdtem a folytatás: – Egészen északon. Egyszer mindenképpen látogasson el, nagyszerű hely. Szerintem igazán tetszene magának.
Mosolyogva kaptam a tarkómhoz, mintha viszketne. Egy kicsit megborzoltam a hajamat, majd szépen vissza is simítottam a helyére a tincseket. Nem szerettem soha a rendetlen külsőt és ez a borzolás amolyan rossz szokásként volt a számlámra írható. Rendszeresen csináltam, ha kellemetlen helyzetbe hoztam magamat. Merthogy ez bizonyosan nem Miss Welch hibája… mármint ő, lenyűgöző.
– Kertészetet tanítok… – ez volt a legkézenfekvőbb és legkevésbé hazugság. – Az iskola melletti hatalmas üvegházakban egészen sokféle különleges növényt nevelgetünk a diákokkal. Most tervezem éppen, hogy egy szakkört indítok.
Már megint ez az átkozott fecsegés! – gondoltam. Persze korábban megjegyezte, hogy cseppet sem zavarja a dolog, sőt egyenesen örömet okozni neki. Én azonban jobban szerettem volna nem kikotyogni minden apró részletet, de hát azokban a gyönyörű szemekbe nézve nem lehetett hazudni. Képtelenség volt tartani a képet, miszerint egy egyszerű mugli tanár vagyok.
– Newhavenben születtem, de a háború… Szóval a családom úgy döntött, hogy Izraelbe költözünk a rokonainkhoz. Hét éves voltam.
Háború? Biztosan valamiféle mugli háborúra gondolhat… – állapítottam meg, habár nekem erről egészen más dolgok ugrottak be. Persze, a Próféta is ír időnként mugli esetekről, de nem részletesen vagy mélyrehatón, lehetséges, hogy lemaradtam valamiről, ami az én életemre nem volt igazán nagy befolyással.
– Izreal? Igazán érdekes választás. Egyszer jártam ott egy növény kapcsán… – magyaráztam. – Persze évekkel ezelőtt, még egyetemista koromban.
Egy pillanatra a szemem előtt láttam, ahogy Mr. Bryne gumikesztyűvel vizsgálgatja a mérgező kaktuszt. Szakértőnek hívták a helyszínre, valamiféle komoly sérülések kapcsán. Muglik ellen használták a növény nedvért. Jól emlékszem, még olyan fiatal voltam, hogy leginkább csak a növény különös formája nyűgözött le. Csupán utólag döbbentem rá, hogy Mr. Bryne nem véletlenül választott akkor kísérőjeként. Akkoris látott bennem valamit már. Szerencsére nem jött rá, mennyire nem foglalkoztatott a kaktusz, csak a helyi látnivalók és a különleges ételek. Fiatal voltam, meg akartam ismerni a világot.
– A nagyapám lakása? – kérdeztem vissza hirtelen, ahogy visszatértem a majdnem húsz évvel ezelőtti Izraelből a pitézőbe. – Maga nem tud faragtlan kérdés feltenni.
Talán egy kicsit túlzás volt részemről ez a mondat, nem tudom. Nem akartam mélyebben belegondolni s közben észre sem vettem, ahogy a lábam az aszta alatt az övéhez ér. Na ez illetlenség… – gondoltam, de csak nagyon lassan húztam el.
Belekortyoltam a teámba és csak utána folytattam.
– Tudja, ez kicsit kényes téma, de magának szívesen mesélek róla – válaszoltam aztán. – A lakást a bank átvenné és értékesítené, hogy a nagyapám tartozásait valamilyen formán egyenlítsük. Apám sajnos elég beteg, így rám maradt ennek az intézése. A Gringotts… – elakadt a lélegztetem egy pillanatra. – Akarom mondani a bank nem vár, ha élethalál helyzetről is van szó.
Nagyot nyeltem. Kissé izgulva azon, hogy ebből baj lesz… bár ha mugli bizonyosan nem tud semmit a Gringottsról és nem is fogja különösebben foglalkoztatni. A bank az bank mindenhol. Még szerencse, hogy azt nem tetted hozzá, hogy „és a koboldok” – futott át az agyamon.
– Ahogy mondtam, kellemetlen téma. Nem biztos, hogy hallani akar róla – tettem hozzá kissé hadarva.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Észre se vettem, hogy lábaink összeérnek. Pedig általában igen kényes vagyok ilyen téren. Az emberek sokszor túlzottan is belemásznak a magánszférámba. Világszerte ismert és elismert vagyok, ami valamiért azt az érzetet kelti sok emberben, hogy tényleg az egyik közeli ismerőének mondhat. Csakhogy ez nem igaz. Mégis képtelenek megérteni, hogy nem mindig vágyom egy hirtelen ölelésre az utcán vagy egy pacsira, esetleg egy érdektelen beszélgetésre. Hálás vagyok a szeretetükért, azt azért el kell ismernem. És mindig igyekszem kedves és kifinomult lenni, még akkor is, ha valakinek a kérését vagy közlendőjét elutasítom. De emberből vagyok, aki néha nem vágyik bizonyos közeledésekre.
És most mégsem vettem észre, ahogy a lábam szinte egy idegen lábához ért. Csak már ennek az érintésnek a hiányát. Ahogy elhúzza a közelemből. Inkább csak lassan keresztbe teszem lábaimat. Így viszont érzem, ahogy kedvenc cipőmmel súrolom az előttem ülő bokáját. Na igen, nem véletlenül mondják az okosok, hogy bokánál kell a lábat keresztezni és nem combnál. Most bizonyára azt gondolja, hogy tolakodó vagyok… És persze nem mondom azt, hogy nem vonzó. De akkor sem szeretném ha engem egy könnyed kalandornak tartana. Nem mondom, hogy sosem volt részem hasonlóban, mert világéletemben csak jókislány voltam… De most akkor is inkább egy úrihölgy és nem egy utcaleány benyomását szeretném kelteni.
 
- De… de, nagyon is érdekel. – Mondom gyorsan, miközben lábamat inkább leteszem a földre és tényleg bokánál kulcsolom. Így állítólag még a női tartás is mutatósabb. – És? Akkor ma sikerült mindent elintéznie a Gringottsban? Mondjuk, ha a bank felé való adósságot kell intézni tuti gyorsabbak a koboldok, mint, amikor nekik kell pénzt kiadniuk a kezükből… Még, ha az a pénz csak az egyik széfjükben is van és már hivatalosan réges-régen nem is az övék… Upsz! – Sikkantok fel kissé és még a kezemet is a szám elé kapom. Csak hagyom, hogy a pír teljesen elöntse az arcom, pontosan ugyanúgy, ahogy kiömlő kávém az asztalt, majd onnan lecsurdogálva alattam a gondosan csiszolt fapadlót. Várom, hogy partnerem furcsán nézzen, kérdezősködjön vagy elmeneküljön. Esetleg mindezt egyszerre tegye meg. Amitől már persze előre rettegek és szomorkodom is. Hiszen olyan kellemes volt a társasága, ahogy ez az egész este is. Régen éreztem ennyire természetesnek magam bármilyen közegben is. Jelenleg úgy érzem sem Anglia sem Izrael nem az otthonom. Az egyik még, a másik pedig már. Mr. Lancaster pedig egy pillantással és néhány mondattal elhitette velem, hogy végre tényleg otthon vagyok. Angliában. Az itteni muglik és mágusok között.

És ekkor jött a felismerés. Melyikünk is bakizott és hol. Persze, hogy természetesnek vettem, hogy a Gringottsban intézte az ügyeit, amikor ő maga mondta ki. És bár ismerek olyan bentlakásos lányiskolát, ahol tanítanak kertészkedést, de az általában szakkör szokott inkább lenni. Valamint az iskola, amit említett Skóciában van. Ahogy a híres-neves Roxfort is, aminek én sosem lehettem a tanulója. Így pedig azt a gyönyörű látványt sem élvezhettem, ami a kastély elhelyezkedéséből adódik. És persze, hogy természetesnek vettem a társaságát, hiszen a mágia mindkettőnknek szerves része. Így pedig ezen a mugli lakta helyen, valóban ő az, aki a leginkább hasonló énhozzám.

- Varázsló vagy. – Engedem le lassan a kezem. – És a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzőben tanítasz gyógynövénytant. – Olyan halkan mondom, hogy más bizonyosan ne hallhassa, de azt így is kiveheti az állításomból, hogy egy szemernyi kétely sincs bennem. - Én kviddics játékos vagyok. A családom pedig az első Voldemort-féle háború elől menekült Izraelbe.

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

Egy pillanatra, mintha megállt volna a szívem, ahogy Miss Welch cipője a bokámhoz ért. Azt hittem, hogy elhúzódni akar tőlem a fészkelődéssel, ehhez képest egy újabb érintkezési pontot talált. Kényelmetlennek éppen nem mondanám a helyzetet… sőt, éppenséggel kellemes volt. Valószínűleg a fecsegésemre is csak kedvezőbb hatással lehetett ez a finom kis cirógatás.
Nem itt kéne elveszítenem a fejemet – futott át az agyamon az igencsak ésszerű megállapítás. Szerencsére Miss Welch is észrevehette a dolgot, mert hirtelen megint mozgolódni kezdett. A cipője ezt követően már nem a bokámat súrolta.
Különös érzés futott át a testemen. Mintha hiányozna az az érintés, amitől amúgy – ha nem vonzó hölgyekről van szó – elítélek. Nem szeretem, ha más a koszos részeivel érinti a tisztára mosott ruháimat. Most azonban szinte magányossá vált a bokán ott önmagamában az asztal alatt. A melegség, amit éreztem hirtelen megszűnt és csak akkor találtam újra rá, mikor a nő szemeibe néztem.
– És? Akkor ma sikerült mindent elintéznie a Gringottsban? Mondjuk, ha a bank felé való adósságot kell intézni tuti gyorsabbak a koboldok, mint, amikor nekik kell pénzt kiadniuk a kezükből… Még, ha az a pénz csak az egyik széfjükben is van és már hivatalosan réges-régen nem is az övék… Upsz!
A sikkantás helyett azt fogtam fel, amit mondott. Koboldok? Egy mugli honnan tud róluk? – gondolkodtam el hirtelen, de akkor meghallottam azt a különös, csöpögős hangot, amitől kirázott a hideg. Az asztalon megpillantottam a kiömlött kávé nyomát, ami megindulva – félig Miss Welch felé – a padló irányában talált utat.
A pálcám, a pálcám… hol van? – futott át rajtam a pánik, ahogy a latyaktól már amúgyis átázott cipőmre gondoltam. Szokás szerint elsápadhattam és a kelleténél ijedtebb arckifejezést öltöttem, ahogy nagy szerencsémre, a pálcám helyett egy szalvétát ragadtam meg és dobtam a folyadékra. A fehér vászon pillanatok alatt átázott, de legalább nem csöpögött tovább.
– Ezt a foltot még Madam Suvickus csodaszerével is képtelenség eltűntetni… – jegyeztem meg, ahogy szétnyitottam a teljesen elázott szalvétát.
A kérdésre még nem is sikerült válaszolnom, mikor hirtelen leesett. Nem egy mugli ült velem szemben és nem csak azért, mert máskülönben nem tudhatott volna a koboldokról… szinte éreztem, a kezdetektől fogva, hogy van bennünk valami közös és ha az nem is csak a mágia, egyrésze bizonyosan.
– Varázsló vagy. – Közben leengedte az eddig szája elé szorított kezét. – És a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzőben tanítasz gyógynövénytant.
Ahogy a halk szavak elhagyták az ajkait egy kicsit zavar mosoly ült ki az arcomra. Madam Suvickust nem kellett volna felhoznom… – gondoltam lelkes bólogatás közben. Azt hiszem azzal a megjegyzéssel örökre elástam magamat előtte. A nők nem szeretik a „piperkőc alakokat” – ahogyan Ann mondta öt-hat évvel ezelőtt, az akkor feleségjelöltem.
– Én kviddics játékos vagyok. A családom pedig az első Voldemort-féle háború elől menekült Izraelbe.
A fejemben hirtelen összeállt valamiféle kép. Én láttam már Miss Welch-t valahol és az bizonyára a Prófétában volt egy fotó, amire éppen csak futólag pillantottam rá. A tanáriban rendszeresen megbeszélik a kviddics mérkőzések eredményeit és más híreket, amik engem nem kötnek le. Nem rajongok különösebben a sportokért, bár a kviddics igazán nemes ága azoknak.
– Hát ezért volt ismerős az arcod… – nyögtem ki kicsit rekedten. Hirtelen furcsának hatott elengedni az eddigi magázódást, de mivel így tett, hát én is megadtam magamat a helyzetnek.
Mosolyogva dőltem előre, de éppen csak annyira, hogy ne legyen zavaró. Kicsit megköszörültem a torkomat és újra kezet nyújtottam felé.
– Hát akkor kezdjük elöről… a nevem Reed Lancaster, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Gyógynövénytan tanára és a Hugrabug ház vezetője vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek – mondtam és közelebb húztam magamhoz a kezét, hogy csókot leheljek rá.
– És ezúton is elnézést… de nem vagyok túl jártas a kviddicsben.
Még mindig nem hittem el, hogy ilyen véltelen történhet. Nem foglalkoztatott már a Gringotts. Egyszerűen csak élvezni akartam a boszorkány társaságát, aki ezzel a fejleménnyel talán csak még nagyobb hatást gyakorolt rám. Én azonban féltem, hogy érdektelenné válok a szemébe, hiszen már nem egy titokzatos angol úriember, aki megmentette a tálcáját egy jó adag latyaktól meg az elvesztéstől.
– Ne rendeljünk neked egy másik kávét? – kérdeztem, de aztán hirtelen észbe kaptam: – Persze, ha valamikor szeretnéd meghívhatlak egy másikra…
Nem azt akartam mondani, hogy máris zárjuk rövidre ezt a találkozót. Semmiképpen, inkább azt, hogy szívesen látnám még egyszer. Éreztem, hogy kissé zavarba jövök, a fülem hegye is talán vörösebbé vált, mint kellett volna.

REED LANCASTER

A szedres a kedvencem,
de a csokis is jó lesz...

outfit

Mr. Lancastert rövidke egy óra alatt kétszer is a megmentő lovagommá üthettem volna. Hála a gyors reakciójának, és a szalvétának, a kávé, bár a földre kissé lecsöpögött, engem és a ruhámat elkerült. Igazán sajnáltam volna, ha a híres mugli ruhatervező, Valentino által megálmodott ruhám hordhatatlanná vált volna. Ha valamiben, hát szabászatban nagyot tudnak alkotni a varázstalanok… És általában a pénztárcám sínyli meg a tehetségüket…
Egy pincér siet oda, mikor észreveszi mi történt. Gyors mozdulatokkal törli tisztára az asztalt, majd a padlót. És mikor végzett egy pillanatra rám néz. Tudom, hogy azt várja rendelek-e újat, de csak gyorsan, szinte észrevétlenül nemet intek a fejemmel. Az ital varázsa elszállt az elfolyt cseppekben. Nem úgy, mint az előttem ülő férfié, akié percről percre csak nő.

- Szóval ismerős voltam? – kérdezem őszintén felnevetve. És mivel ő is előredőlt kicsit, hát én is követtem a példáját. Így olyan bizalmas közelségbe kerültünk, hogy a pitéző többi vendége számára talán egy pillanatig sem kérdéses kapcsolatunk. Éppen csak, hogy egy órával ezelőttig semmiféle ismertség nem volt köztünk. De most már egy pillanatig se próbálom másnak leplezni az érintést, ahogy egyik bokám ismét az övéhez közelítem, míg térdem óvatosan combjának döntöm. Mintha mindenféle falat vagy gátat ledöntött volna csupán az a tudat, hogy ő is mágus. Ettől még nem tartom kevésbé úriembernek, vagy kevésbé érdekesnek, sőt… Viszont valahogy bátrabbá is tesz.

- Azért annyira nem kell a legelejéről kezdeni… - Helyeztem ujjaim óvatosan tenyerébe, mikor felém nyújtotta azt. A mosolyom immáron eltüntethetetlenné vált, de ezt már igazán nem is bánom. Talán ezzel is elterelhetem kicsit a figyelmet arról, hogy kezem szánt szándékkal az övében felejtettem. – Legalábbis, ha nem baj a tárcámat nem óhajtom megint megáztatni egy olvadt hókupacban. – Nevetek fel, majd tettetett komolyságot varázsolok arcomra. – Batsheba Valorie Welch vagyok. Simán csak Batsa. És amúgy igen elismert kviddics közéleti személyiség. – Mosolyodom el ismét, hiszen alapjáraton nem a túlzott komolyságomról vagyok híres. - Nos, így mennyire maradtam finom nő a szemedben? Tudván, hogy egy seprűn egyensúlyozva kerülgetem a zúzni vágyó gurkókat? Nyilván nem olyan nemes foglalkozás, mint a tanítás. De nekem ez a szenvedélyem.

Nem, attól egyáltalán nem ijedtem meg, hogy Reed, mennyire hangzatos is ez a név… Szóval, hogy Reed esetleg most akkor inkább gyorsan távozna. Legalábbis a mozdulatai nem ezt sugallják felém. Ahogy a következő találkozó felajánlása sem. Amibe azonnal bele is mennék, amint megbeszélünk egy megfelelő helyet és időt. A vonzalom egyértelmű köztünk. De bármennyire is úriembernek látom az előttem ülőt, az azért tény, hogy alig ismerem. Nem úgy, mint a férfi nemet általában… De nem… Egyszerűen érzem, hogy ő nem az a szokásos bájgúnár, akik alapjáraton legyeskednek körülöttem. És összevissza hazudnak mindenfélét, hogy biztos a közelembe férkőzzenek. Eddig minden reakciója őszinte volt. És egész egyszerűen érzem, hogy ha nem volna szabad, nem viselkedne így velem. Gyűrűt pedig nem látok az ujján, ami eleve jó jel…  

- Nem kérek új kávét. – Húzódom még közelebb hozzá, melynek következtében már nem csak lábaink, de karunk is egészen összeér. És már szinte suttogni is elég lenne… - Bármikor meghívhatsz egy másikra. – Mondom halkan. – Bár jelenleg el tudok képzelni édesebbet is a kávénál…  

[outfit]

BATSA WELCH
1999. február vége

Ahogy közelebb kerültünk egymáshoz és a nő térde a combomhoz ért megborzongtam. Belenéztem azokba a szép, addigra már egyre inkább játékosan csillogó, barna szemeibe és szinte elöntött a forróság, a különös öröm, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni magamban. Évek óta nem éreztem így magamat és nem azért, mert egyetlen nővel sem volt dolgom ez idő alatt. Egyszerűen csak olyannal nem, aki ennyire felkeltette az érdeklődésemet.
Szerencsére egy pincér is a segítségünkre sietett és a maradék kávét is eltávolította a környezetünkről. Egy pillanatra – a forróság megszűnése nélkül – ránéztem. Figyeltem, ahogy takarít és megállapítottam: egyáltalán nem végez alapos munkát. Azonban ez nem számított egy cseppet sem. Most a pillanatért éltem.
– Szóval ismerős voltam? – kérdezte nevetve.
Bólintottam, majd miután egyet kortyoltam a teámból ki is fejtettem.
– Bevallom, nem túl jó az arcmemóriám és bizonyára nem olvastam eleget a Próféta sportrovatát sem – válaszoltam és mosolyogva tettem vissza a csészét az asztalra. – Igaz arról fogalmam sincs, hogy egy ilyen csinos arcot, miként tudtam csak úgy elfelejteni.
Már éppen csak egy korty maradt a meleg italból, amit nem bántam. Már nem volt szükségem semmire, hogy felmelegítsen. Batsa megtette ezt a tea és az alaposan megpakolt kandalló vagy más mugliknál szokásos fűtésforma helyett.
Az újdonsült bemutatkozás jobban sikerült határozottan az elsőnél. Nem csak azért, mert a játékos csillogás a szemében még akkor is ott csillogott, amikor megpróbált komolyabbnak látszani… egyszerűen abban a percben, ahogy megéreztem az ujjait a tenyeremben és csókot lehetem a puha bőrre, még erősebbnek éreztem a vonzalmat, ami már eddig is ott motoszkált bennem.
Nem tudtam volna levenni róla a szememet többé, de már nem is akartam. Azt hiszem, átléptük azt a határt, ahol bár nem teljesen, mégis legalább egy kicsit levetkőzhettem az úriemberségemet. Nem is csoda, hogy ebben engednem kellett kicsit, hiszen az újra felvillanó, gyönyörű mosoly elvonta a figyelmet a merev szabályokról.
– Nos, így mennyire maradtam finom nő a szemedben? Tudván, hogy egy seprűn egyensúlyozva kerülgetem a zúzni vágyó gurkókat? Nyilván nem olyan nemes foglalkozás, mint a tanítás. De nekem ez a szenvedélyem.
Tetszett a mondandó befejezése. Sőt, az vonzott benne csak igazán, hogy finom nő létére ilyen szenvedélynek hódol. Rólam sem gondolná senki, mikor belép a buxtoni házamba és meglátja a fényesre sikált ablakokat, a pormentes könyvespolcokat, hogy imádom a földet túrni. Valójában a személyiségemből sem szokták gondolni… hiszen iszonyatosan félek mindenféle kosztól, de az is gyakran elborzaszt, ha vizes lesz a ruhám.
– Talán éppen ez tesz téged különlegessé – válaszoltam lágy hangon, kicsit szokatlan is volt magamhoz képest. – Egy ilyen finom nő megfér egy testben a kiváló kviddics játékossal.
A nemleges válasz után – már hogy kér-e újabb kávét – még közelebb húzódott. Már alig volt közöttünk távolság. A karja az enyémhez simult. Az ujjaimmal finoman rá is kulcsoltam, hogy aztán lágyan végig simítsam. Közben végig a szemébe néztem és nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez történik velem. Hiszen egy jó órája éppen csak elindultam a Gringottsba, ami akkor még nagyon fontosnak tűnt, eddigre azonban jelentőségét vesztette.
– Bármikor meghívhatsz egy másikra. – halkan folytatta a mondandóját. – Bár jelenleg el tudok képzelni édesebbet is a kávénál…  
Újra végig simítottam a karján, majd egy kicsit elmosolyodtam megint. Most inkább zavarba jöttem, hiszen ilyen fordulatra végképp nem számítottam ma. A koboldok helyett egy gyönyörű nővel találkozni nem kis kiváltság és ezt nagyon is értékeltem. Még ha agyban meg is próbáltam végig úriember maradni, de a testem nem tudott hazudni. Azok a lopott pillantások, a különös melegség, ami végül is forróságba csapott át.
– Szívesen megédesítem a napod hátralévő részét – suttogtam, amint közelebb hajoltam a füléhez.
Nem akartam, hogy más is hallja, ez csak ránk tartozott. Olyan intim dolog volt, amit nem akartam mással megosztani. Az asztal alá, a saját combomra tettem a kezemet, de közben finoman az ő térdét is megsimítottam.
Szívem szerint még közelebb húzódtam volna hozzá, de az a kis asztal már nem engedett többet és nem akartam túl rámenős sem lenni. Biztos voltam benne, hogy azt már éppen elégszer megkapta. Ezért ahelyett, hogy azonnal megcsókoltam volna, csak a szája sarkára nyomtam egy lágy puszit. Remélem, hogy ezt nem érezte túl tolakodónak, habár az ajánlata egyértelmű volt.
Elhúzódva megint a szemébe néztem.
– Ilyen szépséges szemeknek amúgy is nehéz volna ellenállni... és nem is akarok.
Valószínűleg túl nyíltan beszéltem és én magam is zavarban voltam. Azonban örültem, hogy csak ő hallja ezen a suttogáshoz közeli, halk hangon. Nem akartam továbbra sem megosztani mással ezt a nagyszerű pillanatot.

Folytatás:itt
A helyszín szabad.