Punch&Judy Pub

                    Minerva Balmoral

          Bevallom, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tudni akarom a választ a feltett kérdésemre, de ha már belekezd, akkor végighallgatom. Nem leszek tiszteletlen vagy félreérthető, elvégre kérdéseket nem azért szoktak feltenni, hogy utána megválaszolatlanul hagyják őket. Igyekszem minden figyelmem rá összpontosítani, de lassan kezdem megérezni az alkohol hatásait is. Még jó, hogy nem motorral jöttem, azt most itt kéne hagynom.
          - Igen, ez biztos bizalomgerjesztő némely szempontból, de valamit ne felejts el. Mindenkit meg kell menteni bizonyos értelemben. Mind sebezhetőek vagyunk, csupán ennek leplezése miatt megpróbálunk elbújni egy álarc mögé.
          Én is, tudom már nagyon régóta. Nem is tudom, hogy volt-e olyan személy az életemben, akinek teljes valóm megmutattam volna. Egy olyan férfi vagy nő, aki úgy láthatott, olyannak, amilyen valójában vagyok. Kérdésére csak mosolygok. Soha senkinek nem árulom el, hogy mit takar a páncélom. Azzal felfedném legsebezhetőbb pontjaim. Viszont megint eljutottunk egy olyan kérdéshez, amit óvatosan kell megválaszolnom, ha nem akarok csapdába kerülni, mint korábban.
          - Lássuk csak. A lovagot kicsit hasonlítanám a gavallér fogalmához. Itt sem lehetséges már csak a hagyományokra támaszkodni. Némely nő jobban elvárja, hogy ki legyen nyitva előtte az ajtó, ha belép valahova, valaki viszont kevésbé. Vagy, hogy megvédjék és nem csak a hasonló helyzetekben. De hozzá kell tennem, a hagyományos értelemben vett lovagok mára már kihaltak. Pont ezért megfogalmazni, hogy milyennek kéne lennie vagy hogyan kéne definiálni, szinte lehetetlen. Manapság már nem vívnak kardokkal, lovagi tornákon egy hölgy kegyeiért. – Aztán elmosolyodok, nem vártam köszönetet, nem ezért csináltam, mégis jól esik. – Semmiség, de ha visszajön, hagyd, hogy én intézzem ezt el.
          Úgy érzem, elég mélyen szántanának bele a büszkeségembe, ha meg kéne védenie engem. Igaz, ha éppen az öccsét támogatom majd, nem sokat tehetek érte. De ez még a jövő kérdése, és nem hiszem, hogy újra összetalálkoznánk vele. Az ilyen alakoknak általában csak a szája nagy, de sehol sincs a bátorságuk.
          Nem akartam ráijeszteni Minervára, tényleg, mikor szóba került az öccse, de úgy tűnik mégis sikerült. Hát, amilyen jól indult ez az éjszaka, olyan rosszul folytatódik. Hirtelen felém fordul, csoda, hogy nem rándul meg a nyaka. Szemében egy pillanatra látom átsuhanni a felháborodás és harag kombinációját, de hamar elillan.
          - Igen, Murhpy – jegyzem meg, de már csak magamnak.
          Még reagálni se nagyon van időm, olyan gyorsan felpattan az asztaltól. Ma este már nem folytatódik ez a beszélgetés. Rövidre sikeredett, de talán nem is baj, elég sok dolog történt, ami miatt ideje nekik és nekem is hazamenni. Felkapom a kabátom a szék támlájáról, belebújok, majd a bárpulthoz megyek. Kifizetem a számlát, hogy ne érje szó a ház elejét, majd csatlakozok Minervához.
          - Akkor maradjunk ennyiben. A tegeződés amúgy is kényelmesebb. Hogy van?
Az édes bosszúnál semmi sem jobb, igaz? Meg is értem az okait, de azért mégse tudnám itt hagyni őt.
          - Valóban, nem a legszerencsésebb időpont, és talán túl sok minden történt. – Bár a féltékeny exet inkább kihagynám. – Mondjuk út közben jó, ha folytatjuk a beszélgetést? Segítek hazavinni az öcséd.
          Amíg elugrik a bárpulthoz, felnyalábolom a fiút a derekánál fogva, majd mikor visszaér, elindulunk az ajtó felé. Még visszanézek egy pillanatra Judy felé, bólintok egyet köszönésként, aztán már lépek is ki az ajtón. Közben a kalapot odaadom a lánynak, mert még itt elhagynánk. Szerencsére a fiú nem nehéz, és ha nem kell messzire mennünk, akkor nem is akkora gond. A pubból kilépve a még mindig kicsit nyüzsgő utcára az jut eszembe, hogy talán tényleg nem lesz gond a hazafelé úton. Még korán van, nem is értem, hogy sikerült annak a férfinek és Gregnek is így kiütnie magát. Persze, aki nem bírja az alkoholt, az ne igya. Legalábbis ne annyit.
          - Merre menjünk?
Kicsit körbenézek az úton. Már jócskán eltávolodtunk a pubtól, de még egy szót sem váltottunk egymással. Mintha elmúlt volna az a varázs, ami ott még körbelengett minket.
          - Egy kicsit térjünk vissza a megkezdett beszélgetéshez. – Megigazítom a fiút, mert kezd kicsit lejjebb csúszni. – Neked mi a véleményed a lovagokról? Van egyáltalán még ilyen ebben a korban?
Figyelmesen hallgatom a válaszát, de félbe kell szakítanom. Ismerős hang üti meg a fülem. Megállok, és keresem a hangforrás irányát.
          - Fogd meg egy kicsit az öcsédet, kérlek. Menjetek be oda – mutatok egy kapualj felé.
          Pár másodperccel később én is utánuk megyek, de kezemet nem veszem le a pálcámról, ami a kabátom belső zsebébe van dugva. El se tudnám téveszteni azt a hangot, amit korábban hallottam, és aminek a tulajdonosa Minervára támadt. Felé fordulok, és megkérem, hogy maradjanak csöndben. Úgy tűnik sikerült összeszednie három embert, most velük megy a Pub felé. Utánuk akarnék menni, nem akarom, hogy miattam az ott lévők bajba kerüljenek, de nem hagyhatom egyedül a két fiatalt sem. Főleg, hogy az egyikük ki van ütve.
          - Menjünk!
Visszaveszem a fiút, és kicsit gyorsítok a tempón. Biztos Minervának is feltűnt a dolog, de most az ő biztonságuk az első. Majd később visszamegyek, hogy megnézzem mi lett a végeredménye a látogatásnak.

[William Barrow]

William Barrow & Leon Lutece

"Ha másért nem, hát szórakozásból, felnyaljuk mind a mézet..."

Ez egy több mint hosszú nap volt. Már a fejem is belefájdult, ha csak megpróbáltam végig is venni, hogy mi minden történt. Reggel a tárgyalás, aztán az új ügyek, majd még egy tárgyalás, majd Maxwell hülyesége. Lüktetni is kezdett az ér a homlokom, ezért inkább hátra fordultam és nekiálltam bámulni a lóversenyt a tv-ben.
William, mint valami megváltó, érkezett az irodámba, hogy kirángasson. Az érvei kikezdhetetlenek voltak, hiszen már három órája lejárt a munkaidőm, és amúgy is, péntek este van. Visszafordulva a pad felé belehajtottam a fejem a tenyereimbe. Néha nehéz volt a munkát bent hagyni, de azért nem szándékoztam egész este a védőbeszédem megírásán dolgozni.
Kibontottam a kontyomat, és hagytam, hogy a hajam a vállamra hulljon, a fejbőröm meg hálásan sikítson fel, amiért végre nem húzza hátra semmi. Megszabadultam a blézeremtől is, és a nyakig gombolt ingemen is segítettem. Ezután már valahogy jobban beleillettem a környezetembe, ameddig Williamre vártam, meg a sörömre. Volt időm megszemlélni a felhozatalt, már most elég sokan voltak, akik vállalkoztak rá, hogy elisszák a munkahelyi problémáikat, vagy a többit. A legtöbb hasonlóan öltözött volt, mint én, épp csak kiszabadulva a mókuskerékből.
Szerettem ezt a pubot. Viszonylag tágas volt, jók voltak az árak, és sétatávolságra volt a Minisztériumtól. A lóverseny is mindig egyre izgalmasabb volt, csak jó sokat kellett hozzá inni.
A vállam fölött átbámulva láttam, hogy épp William került sorra és három ujját mutatva próbálja hamarabb átjuttatni az üzenetet. Na, igen, kíváncsi voltam már a másik fickóra. Will csak a nevét árulta el, meg azt, hogy ezer éve jó barátok. A névről persze beugrott a Próféta cikke, miszerint ő fogja átvenni a Jóslástant a Roxfortban, amitől rögtön lettek fenntartásaim a fickót illetően. Volt egy olyan érzésem, hogy rá is fogok még kérdezni az este folyamán. A kíváncsiságom mindig is túlfejlett volt. Meg aztán Will is jó munkát végzett, amikor azt mondta rendkívül racionális. Hogy lehet egy Jóslástant tanító ember racionális? A jó öreg Trelawneyról valahogy sosem ez jutott először eszébe az embernek. Roxfortos éveim alatt áldottam az eszem, hogy végül mégsem vettem fel a Jóslástant, csak úgy kíváncsiságból. A Legendás Lények Gondozásával legalább nem raboltak el hetente egy órát az életemből.
- Szóval, hol is van ez a te Leon barátod? – kérdeztem Williamtől, amikor becsúszott velem szembe a bokszunkba és elém tolta a söröm. – Kíváncsi vagyok már rá.

[Cherish Bailey]

Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

   
- Két korsó Bombardiert és egy üveg tonikot kérek! – Mondja a csaposnak, de vele egyszerre a kocsma népe is felzúdul a lóversenyt nézve, így rögtön esélytelennek látta, hogy a vele szemben álló bármit is értett rendeléséből. Ezt a kopottas férfi arckifejezése egyből tükrözi is. – Két Bombadier. Egy tonik! – Mondja ismét, immáron kiabálva, s ujjaival is jelezve a kívánt számokat. A pult mögött álló bólintott, hogy megértette, azzal dolgára sietett. A tömeget elnézve, Williamnek be kellett látnia, hogy ez még így is el fog tartani néhány percig…

Órájára nézett. Leonnak néhány perc múlva kell érkeznie. Jó előre lebeszélték már, hogy ezt az estét egy jó ital társaságában töltik, mert William sűrűsödő munkarendje és Leon jövőbeni munkájának előkészületei miatt egyre nehezebb mindezt összeegyeztetni. A háború romjait úgy, ahogy már sikerült eltakarítani, de most a Roxfort újranyitásán dolgozik szinte mindenki, aki a minisztériumban él és mozog. A tanintézmény működtetése ugyanis minden létező osztályt érint kisebb-nagyobb mértékben. Az új tanárok átvizsgálásától, a birtokon élő lények és növények feljegyzéséig, a terület védelmén keresztül számtalan dologban kell az embereknek összedolgozniuk.

Bár a mai napjából Cheris éppenséggel kimaradt, csak, mert a nyáron már több ügy miatt is kerültek egy tárgyalóasztalhoz, attól még látta, ahogy a nő feszülten rohangál egyik emeletről a másikra, egyik folyosóról a másikra. Mikor pedig az ő munkaideje is lejárt, és a nőt még mindig az asztal mögött görnyedve találta… nos, William akkor döntött úgy, hogy munkatársának is kijár, ami jár, egy jó sör és jó asztaltársaság formájában.

Miközben William még mindig az irdatlan lassan meg nem érkezni akaró három italra várt, az asztaluk felé néz. Csodaszép nő. Már akkor is így gondolta, amikor a nő először lépett munkatársként az asztala mellé. Formás alkat, a blúzokon kellemesen átsejlő mellek… és tökéletes, ahogy a szoknyája követi vonalait… Igen, a férfi képzeletét számtalanszor rossz útra térítette már. És erős volt a gyanú, hogy nem csak az övét. Lépni természetesen szinte senki sem mert. Ki azért, mert úriember volt, ki azért, mert balfék… Williamet inkább a tisztesség és tisztelet hajtotta. Ma pedig csak a jó szándék vezérelte. Vannak nők az életében, akik minden igényét kielégítik. Aki már csupán csak hat vagy hét évre számíthat az élettől, az ne vágyjon túl sokra… Cheris pedig olyan nő, aki megérdemli azt a sokat, amit egy párkapcsolat adhat.
Leon viszont… Na, nem barátjának ez meg túl sok lenne… Még azt se merte neki megüzenni, hogy eggyel bővül társaságuk létszáma, de arról még ez esetben is mélyen hallgatott volna, hogy a betolakodó egy nő.

Mikor hosszú percek múlva végre megkapta, amit rendelt, és fizetni is tudott, gyors léptekkel igyekezett vissza az asztalhoz.
- Szóval, hol is van ez a te Leon barátod? – Kérdezi Cheris, amint William leült vele szemben és elé tolta sörét. – Kíváncsi vagyok már rá.
- Pár perc és itt lesz. Mondjuk igaziból minden pillanatos a dolog, mert mostanra beszéltük meg. Általában már egy üveg itallal várom, hogy befusson. Így az igazi… Leon szerencsétlenebbnek hiszi magát, mint amennyire igazából az. – Nevet fel a férfi. – Ki más mondhatja el magáról, hogy ilyen roppant jó mód várják?  

Cherish Bailey & William Barrow

- Kérlek, ne menj le a katakombákba, vigyázz a lépcsőkkel, nézz a lábad elé, ne maradj fenn sokáig, és ne tegyél semmi olyat, amit én sem tennék! – búcsúzom éppen bajkeverő unokahúgomtól, aki a rá jellemző cinikus arckifejezéssel méreget – Nemsokára jövök, és…
- Ne gyere nemsokára! Komolyan, Leon, már rég lebeszéltétek, menj, nem vagy remete. Ráérsz még bezárkózni az elkövetkező hónapokban a tornyodba, de most vár az éjszaka!
- Hát… rendben. Remélem, nem okozok csalódást neki. – mosolyodom el a kifelé tessékelő mozdulatokra, és rövid búcsúzkodás után valóban megérkezem Londonba, hogy régi kedves barátommal, Williammel találkozzam. Talán meg sem lepődne rajta, ha tudná, mennyit hezitáltam a kimozduláson, amelyet pedig közösen beszéltünk meg: hiányzik a társasága, egyszerűen én bizonyulok mindig ijedt gyereknek, ha társaságba megyünk. Irigylem William magabiztosságát, amellyel olyan jól elboldogul a hétköznapi élet ösvényein, ő gondolom ellenben jól szórakozik az esetlenségemen. Míg a kijelölt helyett keresem lassan sétálva az estében, eszembe jut az eset, melyben egymás szárnysegédeit alakítottuk volna, én azonban idő előtt elaltattam a társaságot egy pálcamágiát illető értekezéssel. Őszintén remélem, most nem hozom magunkat ilyen kellemetlen helyzetbe, bár tény, ideje megacéloznom társalgási modoromat, hiszen rövid időn belül diákok figyelmét kell lekötnöm, lehetőleg úgy, hogy ne az első órám után akarjanak hazautazni…

Punch&Judy Pub – olvasom a feliratot, és egy mély sóhaj kíséretében belépek. Talán pár perccel később, mint ígértem magam, de valami azt súgja, barátom így is remekül feltalálta magát. Ismeretségünk hosszú éveiben volt alkalmam meggyőződni a kivételes problémamegoldói és társalgási képességeiről, ennek tudatában lépek a pulthoz, próbálva fenntartani a megközelíthetetlen álcát. Ritkán járok ilyen helyeken, talán Minervának igaza van, és valóban idő előtt akarok megöregedni… Épp rendelni akarok a szőke, alacsony hölgytől, mikor hangok ütik meg a fülemet, és ahogy hátrapillantok, szinte azonnal késztetést érzek arra, hogy megigazítsam a nyakkendőmet a mellény és zakó alatt. William egy nővel beszélget épp, ahhoz túl elmélyülten, hogy csak most ismerkedjenek meg, így azt kell hinnem, ez egy tervezett találkozó hármunk közül. Udvariasan biccentek a Judy névtáblát viselő pultosnak, aztán lassú, kimért léptekkel az asztaluk felé indulok, magamban imádkozva azért, hogy ez tökéletesen csak baráti természetű alkalom legyen… nem mintha az nem okozna elég kihívást ennyi év után is, de valahogy mintha még a saját lábamban is elbotlanék a másik nem társaságában.
- Jó estét kívánok! – állok meg mellettük, és csak remélni merem, hogy az arcom a szokásosnál nem fehérebb, a hangom pedig kellően komoly – Drága barátom, úgy sejtem, elfelejtettél szólni arról, hogy ilyen bájos társaságban érkezel. Üdvözlöm, a nevem Leon R. Lutece, nagyon örülök!
Tudom, mit követelne az illem tőlem, mégis, olyan nehezemre esik hozzáérni az idegenekhez, még magához Minervához is, holott ő a rokonom. Végül mégis a hölgy keze után nyúlok, és apró, gesztusértékű kézcsókkal köszöntöm, majd gyorsan leülök William mellé. Remélem, érzékeli a felé áradó halvány, párolgó felháborodásomat, főleg annak tudatában, hogy reagálok az ilyen váratlanságokra.
- Köszönöm szépen, - ragadom meg a szokásos figyelmességet, amely ezúttal tonic formájában érkezik – és remélem, nem késtem túl sokat, ami azt illeti, időnként nehezen ismerem ki magam a muglik között. Nem mintha nem tartanám lenyűgözőnek a tömegközlekedést, mégis, félek, ha igénybe venném, igen hamar nyilvánítanánk eltűnt személynek.
Itt teszek féket a nyelvemre, főleg, mert tudom magamról, hogy kínos helyzetben hajlamos vagyok hosszú beszámolókra mindenféle történetekről, cikkekről, amelyek lazán kapcsolódnak a megkezdett témához. Ezt elkerülve egyelőre az italomra koncentrálok, illetve a kezeimre, amelynek ujjai most az üveggel játszva rendellenesen hosszúnak tűnnek… nem, ezt a képzeletem mondatja felem, egyszerűen csak meg kell próbálnom élvezni ezt az estét, anélkül, hogy rettegnék az esetleges látomásoktól, és pontosan ezt is teszem majd.
Legalábbis nagyon remélem.

[William Barrow]

William Barrow & Leon Lutece

"There's an instant feeling when you meet people with a different point of view and it's not always scary or bad..."

Ahogy William leül velem szembe a bokszba és elém tolja a söröm, valahogy kezd bennem tudatosulni, hogy végre vége a napnak. Piszok hosszú volt. Kortyolok egyet az italomból, majd illemet a kukába dobva, lekönyökölök az asztalra az üveg mellé, és egy finom mosollyal hallgatom a válaszát.
- Pár perc és itt lesz. Mondjuk igaziból minden pillanatos a dolog, mert mostanra beszéltük meg. Általában már egy üveg itallal várom, hogy befusson – meséli.
- Késős fajta? – kérdezem, hogy fenntartsuk a beszélgetést. Mindig érdekel, amit William mond, hiszen roppant érdekes embernek találtam ismeretségünk kezdete óta. A fáradtság és az alkohol azonban máris kezdte eltompítani kissé a tudatom. Talán nem ártana rendelnem valami ételt is.  
- Így az igazi… Leon szerencsétlenebbnek hiszi magát, mint amennyire igazából az – neveti el magát, mire én is vele nevetek, majd újabbat iszom. Kíváncsi vagyok már, ki is ez a Leon. Hébe-hóba William említette már a nevét, és a Próféta cikk is ígéretes jelöltnek mutatta be. – Ki más mondhatja el magáról, hogy ilyen roppant jó mód várják?
- Ebben látod, igazad van – nevetem el magam újra. Halványan zavarba is jövök a rejtett bóktól, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy William nekem szánta, vagy az üveg tonicnak, ami egyelőre még árván állt az asztalon.
- Jó estét kívánok! Drága barátom, úgy sejtem, elfelejtettél szólni arról, hogy ilyen bájos társaságban érkezel – sétált be a látóterembe oldalról egy férfi, Leon, gondolom. Magas volt, vékony és szeplős. Mégis elegáns volt az arca, és a mozdulat is, amivel az asztalon pihenő kezemért nyúlt. – Üdvözlöm, a nevem Leon R. Lutece, nagyon örülök! – Meglepett a gesztus. A munkám miatt hozzá voltam szokva a kézfogások keménységéhez és személytelenségéhez. Csak remélni mertem, hogy nem tátottam el a szám lányos megilletődöttségemben.
- Cherish Bailey, és tegeződjünk – feleltem neki egyszerűen, ahogy beslisszant William mellé. Untam az egész napos komolyságot, Leon pedig ha jól tudom egyidős volt Williammel, így minden további gondolkodás nélkül ajánlottam fel neki ezen formalitások elhagyását. – A hirtelen létszámnövekedésért pedig elnézésedet kérem – húztam kínos mosolyra a szám. William azt nem említette, hogy esetleg problémát jelentene a felbukkanásom. Nem szívesen lettem volna a feszültség oka. Bár ahhoz sem fűlött túlzottan a fogam, hogy magányomban otthon borozgassak.
Leon a tonicért nyúlt, majd szólásra nyitotta a száját. Kíváncsi voltam, miért nem iszik velünk sört. Szimplán csak nem kedveli az italt, vagy kamaszkorában elszaladt vele a ló, és tudatosan tartja magát távol tőle? Ránézésre inkább az elsőt tippeltem volna. Megnyerő volt a megjelenése, de valahogy olyan esetlennek tűnt szegény.
- Köszönöm szépen, és remélem, nem késtem túl sokat, ami azt illeti, időnként nehezen ismerem ki magam a muglik között. Nem mintha nem tartanám lenyűgözőnek a tömegközlekedést, mégis, félek, ha igénybe venném, igen hamar nyilvánítanánk eltűnt személynek.
- Csak nem – nevettem fel, és felemeltem az üvegem jelzésértékűen, ahelyett, hogy azt mondtam volna, egészségére. – Valahogy nekem eddig még sosem volt hozzá szerencsém – folytatom a gondolatmenetet a személyes tapasztalatommal. – Több busz is jár a lakhelyem környékén, de az időtényező miatt inkább hoppanálok, vagy a kandallót használom – vonok vállat. Nem féltem tőle, hogy bárki is hallaná, amiről beszélünk. A bár kollektív zaja elnyomta a magánbeszélgetések foszlányait. – Bár, ha kedvtelésből utazom, akkor szívesen megyek vonattal – teszem még hozzá, majd a középre tett tálból kiveszek néhány szem mogyorót és a számba rakom. – Nem vagytok éhesek is? – kérdezem tőlük udvariasan. Muszáj lesz ennem valamit végre, mert már az ízére sem emlékszem a tonhalas szendvicsnek, amit még a délelőtt kaptam be két tárgyalás között. Az pedig elég szerencsétlen kombináció lenne, ha éhgyomorra tovább folytatnám az ivászatot. Csúnyább következményei lennének, mint a hangos gyomorkorgás. – Én bevallom, igazán ennék egy sültkrumplit, vagy hamburgert, vagy valamit. Farkas éhes vagyok – sóhajtom, és a gondolatra is összefut a nyál a számban, mire nem tudom megállni, hogy ne küldjek le még néhány mogyorószemet a többi után, amíg William és Leon válaszára várok.

[Cherish Bailey]

Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

   

- Drága barátom! – mondja kissé viccesen megnyomva a szavakat! – Én nem vagyok sem feledékeny, sem pedig eltévedős fajta. És neked éppen ez a legnagyobb szerencséd… Kedves társaságunkról tehát, direkt nem tettem említést. Gondoltam a kezdeti zavarért később bőségesen kárpótol az intelligens és meglehetősen csinos társaság. Ha nem túl merész ilyen bókkal kedveskednem Cheris. De hát, tény, ami tény. – Arcán pajkos mosollyal tekint mindkettőjükre. Érdekes kis társaság gyűlt itt össze. Bár lassan kezdi sajnálni, hogy Nat-et nem értesítette a találkáról. Persze mióta az író magához vette Ada nevű unokahúgát kissé nehezebb elszabadulnia otthonról. Mindenesetre a kis leányzó rendkívül feldobja a férfi életét. Személyisége napról-napra változik. És örömteli látni, hogy a jó irányba. Ritkán tapasztalták eddig, hogy a felelősség alatt nem csak összeroppanni, de kivirulni is lehet olykor…

- Köszönöm szépen, - kortyol bele Leon a szokásos italba, amellyel William mindig várja. – és remélem, nem késtem túl sokat, ami azt illeti, időnként nehezen ismerem ki magam a muglik között. Nem mintha nem tartanám lenyűgözőnek a tömegközlekedést, mégis, félek, ha igénybe venném, igen hamar nyilvánítanánk eltűnt személynek.
William felhorkant nevetve, minek következtében apró hab pottyan italából az asztalra
- Ne aggódj Leon, nagyon hamar megtalálnálak! Rossz pénz nem vész el! - mondja még mindig jó ízű mosollyal és némi habbal az arcán – Viccet félre téve, egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy barátom lefesti. Meg lehet szokni, hogy keresni kell… - fordul Cherishez cinkosan. – De nem kellett rá sokat várni igaz? Meg, izgalmas személyisége amúgy is szinte rögtön feledteti azt a néhány percet, ami esetleg bosszúságot okoz…

Miközben a tömegközlekedésről beszélgettek, mintha a bár is még inkább megtelt volna… Persze Williamet általában nem zavarta a tömeg. Csak, most valahogy feltűnt neki, ahogy magát a szót is, mint italát, ízlelgette. Hát buszozásra, metrózásra neki tulajdonképpen sosem volt szüksége. Gyerekként, ha a városba kellett jönniük a mugli autójuk megoldotta a helyzetet. Persze így is, amint lehetett letette a hoppanálási vizsgát… Viszont a minisztériumnál végül nagyobb szerelembe esett, mint gondolta volna… Mikor lefoglaltak egy repülésre megtanított Land Rovert, William szíve nagyot dobbant. Végül néhány napi harc és papírmunka árán; munkájához elengedhetetlennek minősítették a járművet. Így Magda, a kocsi, immáron hat éve hű társa mindenféle, hosszabb-rövidebb utazáson. Igen, még a szökésben is… - Nekem sosem kell mugli járművet használnom. Magda tökéletes és megbízható. – Jegyzi meg csak úgy mellékesen.

– Nem vagytok éhesek is? – Kérdezi Cheris, teljesen elterelve végre a szót Leon szerencsés megérkezéséről. – Én bevallom, igazán ennék egy sült krumplit, vagy hamburgert, vagy valamit. Farkas éhes vagyok.
- Amit csak akarsz!– Mondja William és már ugrik is föl. - Mit hozzak? – Kérdezi, aztán barátjára néz, nem csak az étel miatt kérdőn. Leon ugyanis kiolvashatja tekintetéből a következőket is; Kettesben hagyhatlak vele? Miközben jelzi a következőket is; Nem fog megenni. de végül csak ennyit kérdez – Leon, neked hozhatok valamit?

Cherish Bailey & William Barrow

Ha nem lenne régi barátom, William, minden bizonnyal a macskák falnának fel – már néhány ember vélekedése szerint, nekem sokkal szimpatikusabb, hogy egyszerűen nyugalmat találnék a magányban, ahogy eddig, nem kell ebbe belekevernünk a faunát is. Nyilván úgy gondolja, rám fér hölgyek társasága, és azon túl egyet is értek vele, hogy mennyire zavarban vagyok, elvégre nem szórakozásból választom inkább a megszokott helyzeteket és időpontokat, nagy tett tőlem eleve, hogy itt vagyok.
- Jelezném, barátom, hogy jelen vagyok. – jegyzem meg mosolyogva, és meglapogatom a hozzám közelebb eső vállát – Akár túlzásokba feledkezel, akár meg sem érdemelt bókokkal halmozol el.
Elgondolkozva hallgatom Cherish véleményét a mugli tömegközlekedésről, amelyhez ezek szerint jóval több köze van, mint nekem valaha volt vagy reményeim szerint lesz. A testvérem sokat riogatott vele, hogy egész életemben taxikhoz leszek kötve, mert nyilván nem remekelek majd a hoppanálás elsajátításában, de mindkettőnk szerencséjére én vagyok a látó, így ez a jóslat nem igazolódott be.
- Á, Magda. Hogy érzi magát a hölgy? – kérdezem – Tudja, Cherish, első megismerkedésünk meglepően viharosra sikerült, mivel drága barátom nehezményezte, hogy javaslatokat teszek a vezetési stílusát feljavítandó. Húsz percet várakoztam egy tanya mellett a szántásban, remélve, hogy visszatér értem. Adódhat a kérdés, hogy varázsló létemre miért éreztem szükségesnek a maradást a kukoricásban, de emlékeim szerint közösen igyekeztünk egy addig nem ismert helyszínre.

Csak a gondolat végeztével jut eszembe, hogy tegeződésre kértek, de az évek által kifaragott, hagyományokból emelt kerítést nehéz lebontanom magam körül, így csak bocsánatkérően mosolygok a nőre, remélve, hogy nem könyvelt el máris reménytelen alaknak, aki semmibe veszi az igényeit. Vádoltak ezzel, elvégre kevesen sejtik, hogy a tartózkodásom mögött nem felsőbbrendűség vagy utálkozás áll, sokkal inkább zsigeri félelem az újdonságoktól és azoktól, akik által szárba szökken az életemben a váratlanság, de ezt megszoktam már. Nem számítok általában szimpátiára, megtanultam, hogy az esetemben az nem adódik olyan könnyedén, mindegy, mit is gondolnak az arcom látványára, főleg, ha még a hírem is megelőz.
- Köszönöm, én már vacsoráztam, mielőtt elindultam volna. – bólintok a kérdésre – Ellenben ha tartanak süteményeket… - a mosolyomat az üvegem mögé rejtve pislogok Williamre, akinek évei voltak már arra, hogy tudja, szeretem az ilyesmit – Mit gondolsz a mugli konyhaművészetről? Esetleg a különböző országok konyhájáról? Tudod, úgy vélem, igazán érdekes megvizsgálni, hogy rögzült egy-egy étel egy bizonyos alkalomhoz vagy napszakhoz, és habár a szüleim meglepően szabad szelleműek e téren, számukra az édes dolgok és a tea ideje lejár, amint az óráik elkongatják az estét.
Igyekszem visszafogni magam, mielőtt őt is halálra ijesztem, ahogy a múltkor a hallgatóságunkat. Nem tudom biztosra megmondani, milyen viszonyban áll régi barátommal, vagy az mit szeretne, hogyan változna ez köztük, de ezúttal úgy teszek, ahogy mindig javasolják nekem: önmagam adom, és közben jól szórakozom. Már amennyire én képes vagyok ezekre.

[William Barrow]

William Barrow & Leon Lutece

"Never Lose a Holy Curiosity."

Halvány mosollyal az arcomon lötyögtetem a sört az üvegében, mialatt hallgatom, ahogy Will és Leon modoros hangnemben osztja ki egymást. Dinamikus volt a kapcsolatuk, jól bejáratott. Számomra pedig viccesen hatott, ahogy burkoltan és úriemberek módjára próbálták a másik tudtára adni a véleményüket. Mindazonáltal tényleg roppant egyszerű volt interpretálnom a lényeget.
William történeteiből mondhatni sosem hiányozhatott Leon, mégis így szemközt ülni vele egészen másként hatott. Ahogy Williammel nekiálltak kivesézni Magdát az autót, volt időm végigmérni őt. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik. Szerettem tudni ki ült velem szemben.
Hátrahajtottam a fejem és halkan nevettem a történeten. Valahogy el tudtam képzelni őt a kukoricában ácsorogva.
- Lehet, hogy dacból haza hoppanáltam volna, ha engem hagysz ott, Will – jegyzem meg mosolyogva, majd lopok egy mogyorót a tálból, középről. – Mellesleg, sosem kérdeztem, de mugli jogosítványod van? – a hangom talán kicsit túl formális. Önkénytelen reakció egy esetleges szabály megkerülésre. Nem mintha a levegőben veszélyeztetne bárkit is egy éles manőver a galambokon kívül.

- Amit csak akarsz! – oldalazik ki a padról Will, amint kiejtem a számon, hogy ennék valamit. Szinte a számban lévő mogyorót sincs időm lenyelni. Mindig kellemes érzés tölt el, ha ilyen férfiak társaságában vagyok, hiszen nem megszokott számomra, hogy ennyire nőként kezeljenek. Máshol nem is engedhetem meg magamnak, hogy emiatt különbséget lássanak köztem, és valaki más között. Épp ezért is olyan különleges és jól eső érzés. Hálás mosolygok fel rá, és bár legszívesebben felé nyújtanám a megfelelő mennyiségű mugli fontot, mégsem teszem. - Mit hozzak? – kérdezi, majd Leon felé is odafordul. – Leon, neked hozhatok valamit? – Kevésbé a kérdés, mint az arckifejezése hívja fel a figyelmem ismét a velem szemben ülő férfira is. Intrikál a kérdő arckifejezés. Szinte biztos vagyok benne, hogy a ki nem mondott kérdés témája én vagyok.
- Ha van, akkor hamburgert és sültkrumplit is kérnék – válaszolom végül, hosszas megfontolás után. Bár valószínűleg ilyen mennyiségű ételt bevinni, egy ennyi koplalás után badarság, mégsem tudtam volna egyikről sem lemondani a másik javára.
- Köszönöm, én már vacsoráztam, mielőtt elindultam volna. Ellenben ha tartanak süteményeket… - feleli Leon, és nem olyan nehéz kinéznem belőle az édes szájat. Főleg, hogy jómagam is rajongok mindenféle édességért. Ezután Leon felém fordulva folytatja tovább, és csak remélem, hogy már túltette magát a jelenlétem miatt érzett zavarán, bár a magázódáshoz való visszatérés nem ezt indukálja. – Mit gondolsz a mugli konyhaművészetről? Esetleg a különböző országok konyhájáról? Tudod, úgy vélem, igazán érdekes megvizsgálni, hogy rögzült egy-egy étel egy bizonyos alkalomhoz vagy napszakhoz, és habár a szüleim meglepően szabad szelleműek e téren, számukra az édes dolgok és a tea ideje lejár, amint az óráik elkongatják az estét.
Nos, a témaválasztás nem túl szerencsés. Bár mindig is lenyűgözöttek a kulináris különlegességek, fogalmam sem volt róla, hogyan kell összeütni egy tojásrántottánál bonyolultabb ételt.
- Szégyellem magam miatta, de igazság szerint azon kívül, hogy szívesen kóstolok meg különlegességeket, nem sokat tudok a mugli konyháról, vagy bármilyen konyháról – vonom meg a vállam, majd zavaromban halkan és röviden felnevetek. – Amint látod, legtöbbször még enni is elfelejtek – bökök a magam elé húzott mogyorós tálra, és a táskám felé is az állammal. Három akta teteje is kilóg belőle, ami épp elég szórakozást nyújt majd a hétvégém unalmasabb perceiben. – Nagyjából müzli szeleteken és pizzán élek – sóhajtom. – Néha, ha van időm be szoktam menni a kínaiba a lakásom alatti soron – vallom be. – Számomra az ételek nem napszak szerint rögzültek, ha éjfélkor van időm, akkor eszem steaket, ha reggel kilenckor, akkor pedig akkor – fonom össze ismét az ujjaimat az üvegem körül. Talán Leon kezdeti merevsége miatt érzem magam zavarban, talán a tudatlanságom az oka, minden esetre nagyon igyekszem valami általam is ismert témán törni a fejem. Felnézve Leonra, eszembe is jut az újságcikk, amiben a nevét olvastam. A kíváncsiság pedig már rögtön fel is üti a fejét bennem. Mindig is érdekeltek az ilyesfajta dolgok, bár materiális személyiség lévén, amit nem tudtam megfogni, abban nehezen hittem. – Ha nem tartod tolakodásnak a kérdést, izgatott vagy már a professzori kinevezésed miatt? – kezdem kicsiben, de már most alig várom, hogy kibontakozzon a téma, és feltehessem a sokkal égetőbb kérdéseimet is. Elengedve az üveget felkönyökölök, és gyermeki lelkesedéssel fektetem az állam a tenyerembe. Sosem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek, ha tudtam.

[Cherish Bailey]

Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

   
Hátra-hátra pillantva indul meg a pult felé. Kissé félti barátját a nő társaságában úgymond, mégis egyedül hagyni. Az évek alatt számtalan próbálkozást tett már arra, hogy Leon feszélyezettségén segítsen, persze vajmi kevés sikerrel… A férfi mindig elkezdett igazán furcsán viselkedni a hölgyek társaságában. Zavarát beszéddel leplezte, beszédével pedig leginkább csak elijesztette az esetleges partnerjelölteket. William legalábbis mindig így látta… Bár a múlt ismeretében lehet mindezt újra át kéne gondolnia… és a női nem képviselői helyett esetlegesen máshol is körülnézni…
Nos, abszolút nem zavarták a tények, melyeket barátjáról megtudott. Sőt, igazán nagy tiszteletet érzett iránta és még nagyobb szeretetet abból fakadóan, hogy mindezt, mely lelkének titka, megosztotta ővele is. Bár valahol beismerte magának, hogy sejthette volna… Leon mindenekfelett intellektuális típus. A testiség nála nem meghatározó, amennyiben ezen szükségleteit kielégítik. S ő mindig úgy tekintett a férfinak erre a tulajdonságára, mint legnagyobb erősségére.

- Hamburger van? – üvöltötte a pultosnak, túlharsogva a pubot körülölelő zajt.
- Van. – Jött a kurta válasz egy hórihorgas fiatalembertől, aki már indult is volna, hogy eleget tegyen a meg sem várt rendelésnek.
- Kettőt kérek! – mutatta Will az ujjaival is a számot – Sült krumplival! – ordította megint csak roppant úriember módjára, nehogy aztán valami ázott főtt krumplit kapjanak, ne adj isten rizst… igen… járt már ennyire pórul. – Valami édesség van?  - A fiú egy üveges szekrény fonnyatag tartalma felé bökött. Még a legfrissebb valami is feltételezhetően a két napos vagy a két hetes között mozoghatott… - Kösz! Nem! – vágta rá rögtön, és már előre is sajnálta, hogy Leon kívánságát nem teljesíthette. Általában igyekezett mindenben a kedvére tenni. Valahogy mindig úgy érezte meg kell védenie, mert ő az erősebb. És igen, néha elgondolkozott rajta, mi lesz barátjával, ha ő is távozik az élők világából. De ez a pillanat, most nem a mélázás helye és ideje volt.

A nagy tülekedésben ugyanis kézhez kapta, pontosabban a pultos a kezébe vágta, az immáron késznek nyilvánított hamburgereket. Will látott már szebbet, de elnézve a nőt, most valószínűleg bármit megenne, ami kicsit is hasonlított az ehetőre… ez pedig eléggé stimmelt a leírásnak.
Mikor azonban fordulni készült, hogy a helyükre siessen. Egy ismerős alak lökte meg kezeit…

[William Barrow, Cherish Bailey]

William Barrow, Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

   
Hirtelen találta szemben magát barátjával. Tudta hol keresse, mindig tudta… Mintha valami beépített helyjelző mindig megmutatná, merre menjen. Csak nekiindul és hoppá…
Már ki is üti Willie kezéből rendeléseit. Vagyis ütné… ha az elszökő tányér nem éppen Nat kezébe borulna, aki némi egyensúlyozás után sikeresen megmenti azt.

- Na, csak nem esett le. – Jelenti ki ezres mosollyal. – Megtaláltalak! – Harsogja túl ő is televízió miatt felhorkantó tömeget, majd cseppet sem szolidan belekezd mondandójába. – A fél minisztérium téged keres! Én meg persze pont bent voltam egy új könyv mugli-engedélyeztetése miatt. És mindenki egyértelműnek veszi, hogy én pontosan tudom, te mikor és hol vagy… Mondjuk történetesen ez így is van… Na, de a lényeg; Arthur Weasley egy tucat baglyot küldetett szét miattad, és engem, hátha valamelyikünk megtalál. Az olasz mágiaügyi miniszter valami halaszthatatlan ügy miatt idehoppanált, vagy mit csinált, mindegy itt van. Legutóbb is te képviselted Angliát, amikor odakint voltál, és jó benyomást tettél rá. E miatt Shacklebolt szeretné, ha most is részt vennél a találkozón! Szóval nyomás! – Miközben beszél, már tuszkolja is ki barátját a pub ajtaján. Majd gyorsan le is esik neki a tantusz. – Amúgy kinek lesz a kaja? – És akkor megpillantja Leont, ahogy épp Cherissel beszélget.

- Ugye, nem randit szerveztél neki? – kérdezi, de választ már nem vár. Pontosan jól tudja, mik a tervei és célja is. És általában véve lenyűgözi William e téren mutatott kitartása. Felesleges próbálkoznia, Nat mindig megmondta, barátja pedig mindig elengedte a füle mellett. Sebaj. Egymás furcsaságainak kedvelésével együtt voltak tökéletes barátok és ez volt a lényeg. – Majd én vigyázok rá Willie! – Nevetett,  pontosan jól tudta, mennyire bosszantja a férfit, ha így nevezik, majd kikapta kezéből a még ott maradt hamburgert és vállával meglökve ösztökélte indulásra.
Mikor megbizonyosodhatott felőle, hogy barátja tényleg útra kelt… a páros asztala felé indult.

- Hölgyem! Uram! Íme a rendelésük! – tette le Leon és az ismeretlen nő elé az ételt. – Üdv! – Nevetett a viccesnek szánt gesztusán, majd az asztal széléhez húzott még egy széket és lehuppant rá. – Öhm. Kedves Leon, bemutatsz a hölgynek?

Cherish Bailey & Nathaniel Forest

Rámosolygok Cherishre, remélve, hogy a gesztus hasonlít azokhoz a kedves hangulatot keltőekhez, amelyeket William csodálatosan képes volt prezentálni, és amelytől az embernek bízni támadt kedve benne, bármit is vezetett be ezután a beszélgetésbe. Nem álltatom magam azzal, hogy sikerült is, ezért inkább egyből válaszolok is a fel sem tett kérdéseire.
- Meg kell vallanom, elsősorban elméleti tudással rendelkezem a konyhaművészetről. Azt hiszem, ha az életem múlna rajta sem tudnék megfőzni még egy olyan egyszerű ételt sem, amilyen a zacskós leves... - kissé zavartan megigazítom a nyakkendőmet - Óriási szerencsém van a házimanóimmal, nem is tudom eléggé kifejezni számukra, mennyire hálás vagyok, amiért lényegében életben tartanak. Ahogy mondod, lenyűgözőnek tartom a kultúrák ételben való keveredését, de kizárólag fogyasztóként tudom értékelni. Első sorban talán a francia konyha áll a legközelebb hozzám édesanyám révén, remélem, nem hoztalak zavarba a kérdéseimmel.
Az utolsó két dolog között már megint csak a fejemben volt logikai kapcsolat, így féket teszek a nyelvemre, mielőtt halálra rémisztem a hölgyet. Tudom, a vacsorájuk nem készülhet el ilyen rövid idő alatt, de nem tudom, hogy magyaráznám meg a barátomnak, hogy újabb estét kell kényszerből csak velem töltenie, ha mondjuk valami mást is tervezett a hölggyel.

- A kinevezésem miatt...? - elgondolkozva pillantok rá - Talán nem ezt a kifejezést használnám, de igen, lényegében igen, örömmel tölt el a lehetőség, és az, hogy visszatérhetek az iskolába. Hosszú évekig éltem izoláltan, remélem, most változtathatok rajta. Kihívásokkal teli lesz, ebben biztos vagyok, ugyanakkor tanulságos, és remélhetőleg nem csak a diákjaim számára. Meg kell azonban kérdeznem... ha olvastad a hírt, nyilván tisztában vagy a tanítandó tárgyammal is - hogyan viszonyulsz a jóslástanhoz?
Érdeklődve méregetem a vonásait, hátha kiolvashatom belőlük a várható szándékot, készülök is már az érvekkel, amelyek ilyenkor teljesen jogosan merülnek fel, főleg, ha az érdeklődő összeköti a képességemet a nevemmel is. Ha kívülről figyelném magam, számomra is érthetetlen, de legalább elmélkedést kiváltó lenne az ember, aki időnyerőkkel dolgozó generációk leszármazottja, talán magának is köze van az eszközhöz, a tudományhoz, és akkor azt állítja, a jövőbe lát... Talán ez az egyetlen dolog, ami felkeltheti mások érdeklődését velem kapcsolatban, ezt szomorúan el kell ismernem magamban. Én nem vagyok a világot bejáró örökmozgó, akár William, aki úgy húzza elő a jobbnál jobb történeteket a zakója zsebéből, akár a legügyesebb bűvészek a csodálkozó varázstalanok szeme láttára. Ahogy másik közeli barátom, Raoul mindig ráérez, mit kell mondania, hogy kell fordulnia, ha figyelemre vágyik, én ehhez sem értek, hiszen nem vagyok művésze sem a testnek, sem a beszédnek...
Nem rendelkezem azzal a bódító, mégis pezsdítő energiával sem, amellyel a váratlanul befutó Nat - bevallom, kicsit úgy nézek rá, mintha egy ügyesen megtestesült szellem lenne, kezében étellel. Szokatlan elképzelés, de valóban olyan, és olyan szélesen vigyorog ránk, hogy tudom, egy kicsit sem sértődött meg.
- Nat...! Jó estét neked is...! - állok fel mosolyogva kezet rázni vele - Minek köszönhetjük a nagyon is kellemes meglepetést? Átvetted a stafétát Williamtől? Egyébként az egyik adag épp az övé...
Úgy helyezkedem, hogy semmiképp ne érezze magát betolakodónak a beszélgetésben, aztán folytatom.
- A hölgy Cherish Bailey, a Mágiaügyi Minisztérium protektora, és briliáns társaság. - megismétlem a mosolyt, remélhetőleg több sikerrel, mint az imént - Az úr pedig Nathaniel Forest, aki úgy tűnik, ma este kiéli egyik titkos vágyát, miszerint pincér lesz. Csodálatos könyveket ír, és szintén remek partner, ha az ember izgalmas beszélgetésekbe kíván bonyolódni.

[Nathaniel Forest]

Nathaniel Forest & Leon Lutece

"Everything is debatable."

 Enyhül a tartásom, ahogy Leon is bevallja, hogy leginkább kiélvezni szereti a kulináris különlegességeket, nem elkészíteni. Sőt, ha lehet, még kevésbé ért a gyakorlati részéhez, mint én.
- Kérdésekkel? – nevetek fel halkan, majd újabb mogyorót teszek a számba, mielőtt kifejteném. – Ennél jobban nem is érezhetném magam otthon – mosolygok rá, majd behódolva önön kíváncsiságomnak rákérdezek a hivatására, csak hogy végre elinduljon abba az irányba a beszélgetés. Igazság szerint kedvem lett volna kikérdezni az egészről és részletről részletre elmeséltetni vele egy látomását, csak hogy valamiféle képet kaphassak az egészről. Valljuk be Trelawney nem volt éppen a megbízható jóslatok forrása. Amit mondott, annak nagyjából akkora súlya volt, mint a Háztájőrző véleményének Számmisztikából.
- A kinevezésem miatt...? – kérdez vissza, mire csak bólintok egyet és várom, hogy folytassa. - Talán nem ezt a kifejezést használnám, de igen, lényegében igen, örömmel tölt el a lehetőség, és az, hogy visszatérhetek az iskolába. Hosszú évekig éltem izoláltan, remélem, most változtathatok rajta. Kihívásokkal teli lesz, ebben biztos vagyok, ugyanakkor tanulságos, és remélhetőleg nem csak a diákjaim számára. Meg kell azonban kérdeznem... ha olvastad a hírt, nyilván tisztában vagy a tanítandó tárgyammal is - hogyan viszonyulsz a jóslástanhoz?
Tényleg szakmai ártalom volt, de egy idő után az ember protectorként hiba nélkül megtanulta a kívánt irányba terelni a beszélgetés folyamát. Felmosolyogtam Leonra és felemeltem az állam a tenyeremről, hogy ne egy adag értelmetlen morgás jöjjön csak ki a számból.
- Hmm, magával a jövőbe látással semmi bajom nincs, még úgy se, hogy ezen ajándék mellőzője képpen a szkeptikusok táborát erősítem – kezdem, és közben azért remélem, nem sértődik meg. Semmiféle negatív kritikát nem állt szándékomban felvésni a számlájára, mindössze csak szerettem azt gondolni magamról, hogy reálisan látom a világot, és nem hiszek el mindent. Olyan dolgokat, amiket pedig nem tudom megnézni a saját szememmel is, még kevésbé hittem. – Azonban az igazán érdekel, hogyan fogod majd interpretálni a tananyagot gyerekeknek. Bevallom a roxforti Jóslástan eddig amolyan hókuszpókusz számba ment, véleményem szerint. Elvégre mennyi az esélye, hogy egy embernek tehetsége legyen a jövőbelátáshoz? Egy a millióhoz? Amit meg Trwelaney csinált, az tényleg picit a vicc kategóriába esett – vontam meg a vállam. – Úgy gondolom éppen ezért különös nehézségi faktorok rejlenek a tantárgyadban Leon, nem éppen a megszokottak, mint mondjuk az Asztronómiánál – gesztikulálok a kezemmel, majd egy újabb adag rágcsa landol a számban, ami kezd egyre keserűbb lenni. Tényleg ideje lenne ennem is valamit.
Szinte végszóra jelenik meg az asztalunk mellett a két tányér, de William helyett valaki egészen más a pincérünk.
- Hölgyem! Uram! Íme, a rendelésük! – teszi le egy vigyorral Leon és elém a rendeléseket, habár újdonsült beszélgetőpartnerem nem kért semmi ehhez hasonlót. – Üdv! Öhm. Kedves Leon, bemutatsz a hölgynek? – neveti, miközben egy széket húz az asztal mellé és lehuppan rá.
- A hölgy Cherish Bailey, a Mágiaügyi Minisztérium protektora, és briliáns társaság. – A bók hallatára aprót biccentek Leon felé, igazán édes személyiség még a zavara ellenére is, majd a kezem nyújtom Nathaniel felé. - Az úr pedig Nathaniel Forest, aki úgy tűnik, ma este kiéli egyik titkos vágyát, miszerint pincér lesz. Csodálatos könyveket ír, és szintén remek partner, ha az ember izgalmas beszélgetésekbe kíván bonyolódni.
- Ó, olvastam néhány könyved – mosolygok rá, majd végre odafordulok az ételem felé, és egy szem sült krumplit tömök a számba. Ez volt eddig a nap legszebb perce. – Tegeződjünk, ha neked is megfelel – mondom neki, majd újabb falat következik. – Leonnal épp a tanári pályájáról beszélgettünk. Hogy álltál a Jóslástannal anno Nathaniel? – kérdezem tőle, hogy ezzel őt is bevonjam a beszélgetésbe, és egyúttal vissza is kanyarítsam azt. Szerettem volna hallani Leon véleményét az aggályaimmal kapcsolatban.

[William Barrow, Cherish Bailey]

William Barrow, Cherish Bailey & Leon R. Lutece

♦ outfit ♦

 
Széles vigyorral tekint előbb Leonra, majd Cherishre. Próbálja felmérni mi is történhetett itt, amíg William és ő lejátszották gyors személycseréjüket. Nyugtázza barátja zavart mosolyát, majd a nő kacér pillantásait. Oké. Nem akarja tudni mi is zajlik itt pontosan. Szóval inkább csak nagyot harap William hamburgeréből. Ő elment, vélhetőleg úgy se hiányozna neki… Bár azért gondolatban megfogadja, hogy mielőtt hazamenne, dob be valami ételt a minisztérium eme igencsak fontos személyének. Majd azt is elmeséli neki, mennyire sikeredett összeboronálnia a kis gerlepárocskát. Vagy épp mennyire nem. Vajon hány perc után nem gáz lelépni? Igen aggódik, hogy esetleg itt elunná magát…

- Ó. Olvastad? – Kérdezi mielőtt egy újabb harapást eszközölne az ételen. – És melyiket? – Kérdezi aztán. Persze ő közben nem finomkodva eszik, mint a nő. Nem, csak olyan lazán és férfiemberesen, vagy gyerekesen, ez csak nézőpont kérdése… Mindig rendkívüli módon elegáns és tapintatos szokott lenni. De Leont már vélhetőleg meg sem rendítik a furcsaságai. Cherish meg nem tűnik affélének, aki őt komolyabban érdekelheti. Így minek igyekezzen a jó benyomással. Van elég nő az életében ahhoz, hogy egy újabb már ne kelljen. Ráadásul túl merevnek is tűnik az ő számára. Bár ki tudja… lehet épp ezért tartogat meglepetéseket. Végigméri… Nem… Imádja a dominancia játékokat, de valahogy ez a nő nem mozgatja meg a fantáziáját ezen a téren sem. – Gyűlölöm a formális dolgokat. Ha magázni próbálnálak, abba előbb-utóbb beletörne a szókészletem. Szóval meg sem próbálom… - Mondja egyszerűen. Aztán hosszabb szünetet tart, míg harap párat. A nő kérdését most figyelmen kívül hagyja, mert nagyon is más foglalkoztatja. Igaziból még nem hallotta azt az egyetlen-egy nagy kérdést, amit pedig megérkezésétől kezdve várt.

- Tényleg? Nem? Egyikőtök sem? – Néz fel miután éppencsakhogy lenyelte a falatot.– Még csak meg se kérdezitek, hova az édes viharba tűnt William? Ennyire nem érdekel titeket? Na, szép dolog mondhatom… - Félig nevet, félig felháborodik. Most igaziból nem annyira lehet tudni róla, hogy sértőnek vagy épp viccesnek találja William hiányának semmibevételét.

Cherish Bailey & Nathaniel Forest

        Tulajdonképp meglepődhetnék, hogy William ilyen hirtelen vált köddé, de tudom, mióta ilyen felelősségteljes pozíciót tölt be, ez bekövetkezhet időnként. Természetesen örülök az elismerésnek, amellyel végre viszonyulnak hozzá, hiszen eddig is páratlannak bizonyult a területén, de most érett csak be igazán a több éves tanulás és a kapcsolatok hálója, és látni, hogy sikeres a munkájában, nagyobb öröm, mint amit el tudtam volna képzelni korábban. Azt azonban még mindig nem tudom, mi lehetett a szándéka a hölggyel, és most még inkább rám telepszik a félelem, hogy esetleg épp én rontom el a randevúját, amire pedig bokros teendői között is szakított időt. Vagy ez egyszerű baráti alkalom? Zavarban vagyok a hagyományos kapcsolatok terén, barátaim mind régiek, és nem sokszor mozdulok ki, ami most így bosszulja meg magát. Veszek egy mély levegőt, kicsit el is vörösödöm Nat mosolyát látva, ő tényleg nem akad bele a szavaiba, pontosan tudja, mit és hogyan akar...
         - Gondoltam, hogy munkaügyben szólítják. - viszonzom a mosolyát, bár ez még mindig nem az igazi - Remélem, minden rendben... Erről van szó, ugye? De te hogy tudtál ilyen hirtelen elszabadulni?
         A feszélyezettség, ami második találkozásunkat jellemezte, mára köddé vált közöttünk, de olykor még felidéződik bennem, hogyan is ismerkedtünk meg, ezt pedig lehet, hogy nem Cherish előtt kellene felemlegetnünk, nehogy rossz helyzetbe hozzuk vele Williamet. Bár meg kellene tartanom az aggályaimat akkorra, mikor már kiderült, pontosan mit is terveztek egymással.
         - Hogy válaszoljak közben a feltett kérdésedre, ne haragudj, két megközelítést szeretnék alkalmazni az óráimon: egyrészt, mivel magamat is a tudomány emberének tartom, semmiképp nem szeretném ráerőltetni a képességgel nem rendelkezőkre a görcsös próbálkozást. A látás idézőjeles művészete örökölt tulajdonság, vagy rendelkezünk valamilyen érzékenységgel irányába, vagy nem, így azok számára, akik nélkülözik, az ész segítségével szeretném megvilágítani a szakterületemet. Szeretném azt hinni, ebben külön segítséget nyújthatok számukra, elvégre nekem is nehezemre esett elfogadnom ezt... - egész kis monológ, realizálom, de nem akadok bele szerencsére - Összefüggéseket, következtetéseket szeretnék megvilágítani, és eszemben sincs olyasmit elvárni, amit nem tudnak elsajátítani. Abból semmi jó nem származna.. Emlékszem, amikor én tanultam, szintén nem szerettem, mert hiába volt hozzá úgymond tehetségem, az oktatónk nem ügyelt az igényeinkre, ezzel pedig akaratlan is megnehezítette a közös munkát. Együtt szenvedtük végig a képzést Williammel, és nem épp jó emlékeket őrzünk... Ezeket az árnyakat szeretném elűzni a logika és a lehetőségek segítségével.
            Veszek egy mély levegőt, és beleiszom az üvegembe, kicsit olyan érzettel, mintha egy védőbeszéddel éltem volna a tárgyamat illetően. Biztos vagyok benne, hogy még párszor meg kell majd tennem, hiszen én is szkeptikus vagyok, ezernyi kérdéssel a világ felé, természetes, hogy mások is kíváncsiak az enyémre... Ugyanakkor ijesztő is számomra, miután évekig önkéntes magányt választottam védelmemül, és főleg, mások védelmére. Nem történhet még egyszer olyan, mint ami Williammel, Willow-val... és ami a háborúban. Nem hibázhatok, hiszen a felelősségem nem csupán a saját népszerűségemért köt, hanem mások életéért, és ennél nagyobb kincs nincs is. Mikor leteszem a tonikot a kezemből, elnevetem magam Nat már ismert evési szokásain, de eszemben sincs kifogásolni, hiszen ismerem. Tudom, hogy mindent hévvel és tűzzel tesz, épp ez adja a lénye különlegességét. Akkor is ez tetszett, mintha csak a nap gördült volna az ujjaim közé a maga természetes vadságában.. Kicsit megbillentem a fejem, és a jelenre koncentrálok.
            - És te hogy élted meg az iskolai éveket? Korán elhatároztad, hogy erre a pályára lépsz..? És persze, ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy melyik ház tagja voltál? Az úriember szórakoztató történeteit pedig ismerem, bár el tudnám őket hallgatni életem végéig. - finom, izgatott vibrálást érzek még mindig, ha arra az elképzelhetetlenül csodálatos megtiszteltetésre gondolok, amelyet pár napja tudtam meg... Tudom, hogy megfelelek majd a feladatra. Még Natnek sem árultam el, nem volt rá lehetőségem, mert személyesen akartam, most azonban szinte önkéntelenül őszinte mosolyra húzza a szám a gondolat, hogy szeptembertől magam is vörös-aranyba öltözöm..

[Nathaniel Forest]

Nathaniel Forest & Leon Lutece

"Dear old memories..."

 Lenyelem a falatot a számból, és nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy újabbat bele, mielőtt válaszolnék Nathaniel kérdésére.
- A Noldar világai első két részét – mondom neki, majd kortyolok egyet a sörömből és megtörlöm a szám a kézfejemmel. – Megvan a másik kettő is, de még nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam – mosolygok fel Nathanielre. Igazán jó könyvek voltak, de mivel csak januárban kaptam őket, semmi esélyem sem volt a végigolvasásukra. Helyette folyton mappakupacok voltak az éjjeli szekrényemen.
 Egy hangosabb hümmentéssel konstatálom a véleményét a formális dolgokról, másra ugyanis nem igazán telik, ahogy éppen betolom a számon a hamburger jó egyhatodát. Még le se nyelem, amikor a következő falat is a számban van már. Nathanielből kiindulva nem zavartatom magam annyira, hogy késsel és villával álljak neki, azonban remélem, Leon nem veszi zokszónak a modortalanságom. Amennyire sikerült megismernem ebben az egy órában, ő valószínűleg még nálam is jobban értékeli a formalitásokat, vagy legalábbis biztonságban érzi magát, ha szabályokkal van körülvéve.
- Tényleg? Nem? Egyikőtök sem? - Amikor Nathaniel felcsattan, kicsúszik a fél hamburgerem a kezemből és egy toccsanással landol a tányérom közepén, darabokban. Franc. – Még csak meg se kérdezitek, hova az édes viharba tűnt William? Ennyire nem érdekel titeket? Na, szép dolog mondhatom…
 Habár nem tudom, hogy humorosnak szánja-e a kérdést, egy vállrándítással kezdem, és amíg Leon válaszol, megpróbálom összekaparni a mustárt egy uborkával, hogy aztán újra egymásra rakhassam a két szétvált felet.
- Gondoltam, hogy munkaügyben szólítják. Remélem, minden rendben... Erről van szó, ugye? De te hogy tudtál ilyen hirtelen elszabadulni? – Leon aggodalmára engem is elfog egy cseppnyi bűntudat, de aztán csak sóhajtok egyet.
- Már meg sem tudom számolni két kezemen, hányszor próbáltunk meg Williammel meginni egy kávét a Minisztériumban, éppen akkor, amikor szükség volt rá. Bár legalább most már megkapta, amit megérdemelt cserébe. – Igazán régóta kijárt volna már Williamnek ez a pozíció, évek óta, ha jobban belegondolok. Csodáltam is sokáig a kitartását, amiért képes volt mindig a saját szabadidejét feláldozva teljesíteni a kötelességét. Igazán példaértékű volt.
- Hogy válaszoljak közben a feltett kérdésedre, ne haragudj, két megközelítést szeretnék alkalmazni az óráimon: egyrészt, mivel magamat is a tudomány emberének tartom, semmiképp nem szeretném ráerőltetni a képességgel nem rendelkezőkre a görcsös próbálkozást – kezdi Leon, mire visszafordulok felé, és kíváncsian hallgatom az álláspontját. - A látás idézőjeles művészete örökölt tulajdonság, vagy rendelkezünk valamilyen érzékenységgel irányába, vagy nem, így azok számára, akik nélkülözik, az ész segítségével szeretném megvilágítani a szakterületemet. Szeretném azt hinni, ebben külön segítséget nyújthatok számukra, elvégre nekem is nehezemre esett elfogadnom ezt... – Szívesen megszorítanám a kezét, de azt hiszem, kevesebb megnyugvást hozna számára az érintésem, mint amennyi kellemetlenséggel járna számára. - Összefüggéseket, következtetéseket szeretnék megvilágítani, és eszemben sincs olyasmit elvárni, amit nem tudnak elsajátítani. Abból semmi jó nem származna.. Emlékszem, amikor én tanultam, szintén nem szerettem, mert hiába volt hozzá úgymond tehetségem, az oktatónk nem ügyelt az igényeinkre, ezzel pedig akaratlan is megnehezítette a közös munkát. Együtt szenvedtük végig a képzést Williammel, és nem épp jó emlékeket őrzünk... Ezeket az árnyakat szeretném elűzni a logika és a lehetőségek segítségével.
 Párhuzamosan rágódom a hallottakon és a sült krumplin. Igazán szívesen részt vennék egyszer Leon egyik óráján. A saját Jóslástan óráimról mindig csak az jut eszembe mennyire elpazarolt idő volt. Helyette felvehettem volna az LLG-t, vagy a Repüléstant. De megvolt már bennem akkor is ez a fajta kíváncsiság és nem tudtam megállni. Emlékszem apám csak úgy egyezett bele, ha mellé a Számmisztikát és a Rúnaismeretet választom. Merengésemből a hozzám intézett kérdések zökkentenek ki. - És te hogy élted meg az iskolai éveket? Korán elhatároztad, hogy erre a pályára lépsz..? És persze, ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy melyik ház tagja voltál? Az úriember szórakoztató történeteit pedig ismerem, bár el tudnám őket hallgatni életem végéig. – Rámosolyogok először Leonra, majd Nathanielre az utolsó mondat hallatán.
- Igazából nagyon hamar eldöntöttem, hogy protector leszek, bár nem volt nehéz választás – meséltem szűkszavúan. Igazság szerint unalmas történet volt. – Az édesapám is az volt – mosolyodom el. Függetlenül attól, hogy milyen tényeket dugott az orrom alá Petar az elmúlt hónapokban, még mindig élt bennem egyfajta gyermeki rajongás az apám iránt. Elvonatkoztatva a hibáktól, amiket elkövetett. – A ház pedig… mire tippelsz? Tippeltek? – kérdeztem tőlük megtámasztva az állam a csuklómon. Kíváncsi voltam mit mondanak, mert a legtöbben általában rosszul tippeltek. Valamint az is intrikált, hogy vajon Leon képes-e valahogyan valahonnan kinyerni ezt az információt. Az felettébb bravúros lenne.