Folyosók és liftek

Elkések! Elkések! Elkések!
Elkéstem...
Az egész előcsarnok üres. Azaz szinte üres. Hogy az a... Ezt nem hiszem el! De még nincs négy óra, még nincs!
Gyorsan az órámra pillantok és konstatálom, hogy bizony nekem van igazam. De akkor miért ilyen kihalt itt minden? Próbálom tovább fixírozni az órám, hátha csak én vagyok annyira agybajos, hogy megint összekevertem a kis és nagymutatót, mikor feltűnik, hogy valami nem stimmel. Fél három... De nem lehet fél három. Akkor indultam el innen.
Ne! Ne, ne, ne ne!
Ez is csak én lehetnék. Persze, hogy megállt az órám. És persze, hogy megint elpepecseltem az időt. Kifognak nyírni.
Gyorsabban szedem a magassarkúba bújtatott lábaimat, hátha kivitelesen mázlim lesz, és ott lesz még a főnök az irodába. Oh, adja Merlin hogy túlórázzon. Persze erre nem sok esély van. Túlóra? Nála? Ha tehetné szerintem már négy előtt lelépne. De tökre megértem, én sem szívesen melózom itt. Itt egyszerűen minden halálunalom. Semmi sem történik. Akták, akták és akták. Ebből áll az egész nap. Kivételes esett, hogy most épp házon kívül kellett tartózkodnom, és amilyen az én formám, elszúrom az egyetlen kicsit is izgalmas küldetésem. Soha többet nem küldenek sehova...

Ott a lift. Már nincs messze. Szaporábbra veszem a tempót, mert el akarom érni azt a kis bestiát, ami nem képes pár másodpercnél tovább nyitva tartania az átkozott ajtaját... Legszívesebb kiabáltam volna, az éppen beszálló férfinak, hogy várjon meg, de félő volt, ha megszólalok akkor a hatalmas számon kiáramlik belőlem nem csak minden levegő hanem a szufla apró maradéka is melyet már felemésztett a rohanás.
Éppen hogy.
Sikerült.
Sikerül!
Nem hiszem el bent vagyok!
Na ekkor érzem meg, hogy a siker élményemnek mégsem kéne annyira örülni, mert a feszes, a túl feszes mini, nem erre lett kitalálva, akárcsak a tipi-topi magassarkú sem. Elvesztem az egyensúlyom és egy pillanatra már előttem van, mint egy hátára fordult bogár próbálok felevickélni a földről, mikor két izmos kar kulcsolódik a derekamra és megmenti a popsimat a fájdalmas becsapódástól.
Még fel sem fogtam mi is történik körülöttem, egy ismerős szempár máris engem figyel, és egy régről hallott, de annál jobban megmaradt hang szólít meg.
Rodolphus...
Az én megmentőm. Oh, pont olyan jóképű mint emlékeztem rá.
- Köszönöm - és egy apró kislányos zavarban lévő mosolyt küldök felé.
De a lányos ábrándok egy pillanat alatt tova is szállnak. És próbálom összeszedni magam, felállni, és nem ezekre a kívánatos karokra összpontosítani, melyek körbezártak. Látom, ahogy végig mér, és az elégedettség tölt el, de...
Daniel... és amiket mesélt... Rod...
Nem kéne vele kettesben maradnom. Veszélyes.
De akkor miért vonz ennyire? És miért néz rám ilyen így? Nem a vadság sugárzik belőle, nem az erőszak, nem a kegyetlenség. Ez a férfi nem lehet az, akit Dan leírt nekem.
Rég hallott felőlem... Tudom mire akar célozni. De vajon erre mit feleljek? Ha igaz amit Dan állít, ez a férfi egy szökött fegyenc. Érdemes játszadoznom a tűzzel vagy célravezetőbb lenne hidegnek maradnom? Mi lenne a legjobb?
Aj, fogalmam sincs! Csak ne nézne rám így! Így nem lehet gondolkodni!
- Valóban - kezdek bele és a nyelvemre hagyom a döntést, az agyam képtelen józanul viselkedni és folytatni is szeretném, csak nem megy. Nem jut eszembe semmi olyan, mely ide illő lenne.
Zavarban vagyok.
Végre sikerül teljesen összeszednem magam, és Rod is elenged. Immár nincs köztünk semmiféle kötelék, és valahogy a gondolataim is szabadabban áramlanak fejemben. Mit tesz egyetlen érintés...
- Köszönöm az ajándékokat, igazán gyönyörűek voltak - szólalok meg újra, de arról, hogy az utóbbi időben visszaküldözgettem őket, nem teszek említést. Mit is mondhatnék? Hogy a bátyám megesketett, hogy mindenfajta kapcsolatot megszüntetek vele? Nem. De nem is akarom ezt kimondani.

[Nincs mit megköszönnie.]

Kate lendülete sokkal nagyobb volt a vártnál, így amikor az alkarját megragadta, hamar rájöhetett, ez a legkevésbé sem lesz elég ahhoz, hogy a két lábán megállítsa a hölgyeményt. Egy erőteljesebb megmozdulással rántja magához a törékeny testet, és jobbjával öleli magához a lány derekát. Ahogy lepillant rá, megbizonyosodik abban, hogy valóban a rég nem látott, s egykor igazán vágyott személyt tartja ismét a karjai között, pont úgy, mint azon az éjszakán a búcsúcsók elcsattanásakor. Lestrange arcán nem látszik semmi azon a féloldalas mosolyon kívül, a lányé ellenben olyan, akár egy nyitott könyv.

Felnéz a férfira, s látszik világos íriszeiben a felismerés. Óh, de még mennyire, hiszen le sem tagadhatná az irántam táplált vonzalmát.
- Nincs mit megköszönnie. – Feleli még mindig azon a zengő mély baritonján, amit Kate bizony már ismerhet, hiszen pont ezen a hangon súgta a rekedtes bókokat, dicsőítő szavakat csinos kis fülébe. No de biztos vagy benne? Hogy ez volt az a hanglejtés, ami minden idegszáladat végigborzolta? Nem, a legkevésbé sem. Az ajándékok elutasításával mintha az Ő közeledését tagadtad volna meg. Így a kimért, talpig úriember viselkedés némi ridegséggel keverve nem csak az egyenes gerinc látszatát hivatott erősíteni.

Erőltetett beszélgetés, mintha csak az időjárásról kezdtek volna el csevegni, s mindezt tetézi a lány zavara. Rodolphus észreveszi, hogy a fenébe ne tenné. Szemei élesen, s igen csak éhesen villannak meg eme reakció láttán. Nem szól semmit, csak egy kellemes mosoly kíséretében tett mozdulat során veszi elő a pálcát, és egy jól irányzott suhintással parancsol megálljt a szerkezetnek.

Minden másodpercek alatt történik. A szerkezet megrándul a lábuk alatt, a férfi pedig jobbjával újra megragadva Kate derekát, terelgeti a lift oldalához. Pontosabban ellentmondást nem tűrően parancsolja oda.
- Mr. Cutteridge már nincs az épületben, így nem kell sietnie sehová, kedvesem. – Ha Kate azt hitte, a megesett kis találkozás után a férfi csak az ajándékok küldözgetésével töltötte az idejét, nagyon tévedett. Mindent kinyomozott róla, amit csak nem szégyellt, s mint tudjuk, Rodolphus Lestrange és a szégyen köszönőviszonyban sincsenek, nem hogy szoros kapcsolatban. Így azzal is tisztában van, melyik osztályon dolgozik, és hogy az a semmirevaló Atworth Cutteridge beosztottja. Micsoda pazarlás.. sokkal hasznosabb tevékenységet is eltudnék képzelni neked.
Elvonja a kezét, viszont balja tenyerét közvetlen Kate feje mellett támasztja meg a lift ajtaján. Közel van, szinte már fenyegetően közel.
- Fáj a visszautasítása Kate. Biztosra veszem, hogy nem saját elhatározásából döntött úgy, hogy nem kíván velem a továbbiakban kapcsolatot létesíteni. Netán a bátyja parancsolt kegyedre? Óvva intett tőlem, egy vérszomjas szörnyetegtől? – A pálca már nincs a kezében, a jobbjával együtt eltűnt elegáns fekete nadrágjának a zsebében. Tekintetne a nő tekintetét keresi, a hangja érdes, mégis kiegyensúlyozott, nyugodt, érdeklődő. Nem akar Ő bántani itt senkit, főleg nem az előtte lévő hölgyeményt. – Az emberek beszélnek, és én ezzel tisztában vagyok. Sosem titkoltam a múltam, ahogy az első találkozásunk alkalmával a teljes nevemet sem Kate Raimbourg..A kérdésem a következő lenne: mi változott hát? -
Finom kis célzás, hiszen a másik nem fedte fel a kilétét a férfival ellentétben, de mint sok minden más, ez sem maradt titok Lestrange előtt.

Más. Minden más mint azon az éjszakán. De mit is várhattam? Visszautasíttat. Visszautasítottam őt, pont ahogy az ajándékait, melyek szebbé tették a napjaim. De ő...
A hangja most kimért. Érzem. A hülye is érezné és most nem csak a lányos paranoia beszél belőlem, mely igencsak jellemző a női fajra. Valóban kimért. De mit is várjak? Én sem örülnék ha valaki se szó se beszéd egyik pillanatról a másikra már hidegen viszonyulna hozzám és én így tettem, mert így kellett tennem. Megígértem. Ezt diktálja a józan ész. De mikor hallgattam én a józan eszemre? Soha. Most miért tettem? Vagy teszem? Nem ezt akarom. Csak...
Nem merem tartani a szemkontaktust. Én. Miss. Kacérkirálynő. Milyen huncut voltam és felszabadult azon az éjjelen és milyen kislányos vagyok most...
Inkább a földet nézem. Azon is csak egy pontot. Így jobb. Még ha ez a legfeltűnőbb reakció a zavarra, de legalább a szemeim nem látja.
Nem látom, hogy mozdul. Nem látom, hogy előhúzná a pálcáját, pedig akkor talán az életösztön előugrott volna belőlem, ami megjegyzem szerintem bennem minimális. Mikor ezt a tulajdonságot osztogatták biztos vagyok benne, hogy én elkéstem, onnan is. Ahogy még néhány sorból, ahova nem ártott volna időben beállnom.
Hirtelen mozdulattal áll meg a lift és megtántorodok, meg kellene kapaszkodnom a falban, hogy ne dőljek el, hisz nem volt ez valami mini stop, mint átlag helyzetben szokott lenni. Oké, néha nálam még az is veszélyes, de így...
Hirtelen kapom fel a fejem, minden nagyon gyorsan történik, időm sincs kapaszkodót keresni mert Rod karja újra csak az derekam köré fonódik és falhoz nyom. Jó, a nyomás túlzás, de én így érzem. Ez van. Ami, ennél kicsit groteszkebb, hogy nem tudom eldönteni, hogy az ijedség tombol e bennem jobban vagy a vágy, mert ez a mozdulat hát ő... szóval... feltüzelt. Na igen... a józan ész, és az életösztön hiányzik, d annál több perverzitás szorult belém. Hát azt hiszem anyuék minden erejükkel azon voltak, hogy a tökéletes géneket Dan örökölje...
Cutteridge nincs az épületben? Honnan tudja, hogy neki melózom?
Szótlanul állok és csak nézek egyenesen a sötét íriszekbe. Megdermedtem. Jah, előfordul, de épp egy állítólagos elmebeteg gyilkos szorít a falhoz, aki méghozzá pont Őt szolgálja. Azért azt még én is tudom, hogy ez nem veszélytelen.
Elengedi a derekam, de fellélegezni nincs időm, mert máris ott van a fejem mellett balja, ő pedig fenyegetően közel hozzám. Aj, ha nem nyugszik le egy kicsit a végén még megfojt! Igenis, meg lehet fojtani valakit úgy is hogy csak merednek rá! Na jó, azért nem. De van rá sansz. Kate Raimbourg meghalt mert kettesben maradt egy férfival... Eléggé... groteszk felirat lenne az aktámban.
- Honnan tudja a nevem? - nyögöm ki.
Nem mutatkoztam be. Szándékosan nem. Persze a főnökön nevét is tudja, akkor ez már csak apróság. Talán kivételesen tényleg rossz fába vágtam a fejszémet?
De akkor miért érzem azt, hogy nem akar bántani? Hogy nem kéne félnem tőle? Hogy ez a rohadt ijedtség ami magával ragadt nem miatta van, hanem az idióta gondolataim miatt, melyek nem hagynak békében?
Hosszú másodpercekig csak nézek, egyenesen a szemeibe. Mélyeket, de gyorsan lélegzek, mire végül sikerül a saját hangomon megszólalnom, nem úgy ahogy az előbb:
- Nem keresett meg. Ajándékokat küldött csak, de semmi mást. Miközben elég érdekes pletykákat hallottam önről. És nem volt sehol hogy ezeket megcáfolja. Mit hihettem volna? Fogadjam el a csodás ajándékait, miközben már nem őszinte örömmel fogadom őket, mert nincs fogalmam a szándékairól? Önnek felesége van. Mit akar tőlem? - felelem, mintha a hibát nem csak én vétettem volna, hanem ő is - Egyikünk sem volt egyenes. Sem ön. Sem én. De nem hibáztathat azért, mert úgy véltem helyesebb ha nem fogadom el az ajándékokat egy Nős férfitól.

[Nem az a kérdés, honnan tudom a nevét Kate, hanem hogy mi mindent tudok magáról.]

- Nem az a kérdés, honnan tudom a nevét Kate, hanem hogy mi mindent tudok magáról. – jegyzi meg szórakozottan a férfi, mit sem törődve a nő döbbenetével, s esetleges félelmével, ami gyermekcipőben jár. A legkevésbé sem szeretné megrémíteni, de azt még sem tűrheti, hogy egyetlen egy percig is akár, de ne vegyék komolyan. – Kate Raimbourg, született 1974. szeptember 19, Franciaországban, azon belül is Toulouseban. Abban a városban, mely mellé eső faluban nevelkedett fel. Szülei Rachel Félix és Michel Raimbourg, kik történészként tevénykedtek, egyikük mugli, másikuk pedig aranyvérű családból származik, ahonnan e tettért ki is tagadták.. hhmm.. folytassam még? -
Mintha a mosoly mögött egy halk, elrejtett nevetés is bujkálna, látva a lány arcát.
- Tudja Kate, magácska valóban felkeltette az érdeklődésem. Éppen ezért minden létezhető információt felkutattam. Remélem, kíváncsiságomért nem vet meg engem.. Óh igen, és ne felejtsek el szólni az ikertestvéréről, Danielről, aki minden bizonnyal óvva intette Önt tőlem. -

Jobbja ismét előkúszik a zsebéből, de nincs rajta sem bőrkesztyű, ahogy az ujjai között sem pörgeti a pálcát. Teljesen természetes mozdulattal veszi ujjai közé az egyik színes kis gömböt, amely Kate nyakláncán sorakoznak libasorban egymás mellett, és oly elegánsan próbálják elfedni a fehér blézer alatt megbúvó csipkés melltartót. Türelmesen hallgatja végig a másik mondandóját, zöld íriszeit el nem szakítva a másik szemeiről. Még azt a luxust sem engedi meg magának, hogy a szavakat formáló buja ajkakat figyelje a világos lélektükrök helyett.
Kifakadásnak nem nevezné, de mégis beillik egy kisebb monológnak, amire a férfi csak.. elmosolyodik. Pofátlan módon, még csak bele sem pirul abba, hogy rajta kapták a galádságon. Tehát nyíltan vállalja, hogy nős, és ilyen csalfán viselkedik? Úgy tűnik, eszébe sincs még csak tagadni sem.
- Nos, ha tud arról, hogy feleségem van, biztosan arról is jól értesült, hogy már hosszú ideje nem élünk együtt, egy háztartásban. – Higgadt a hangja, s úgy tekint le Katere, mint egy tanár úr elnézően a rosszul viselkedő diákra. – Igaza van, nem kerestem meg, mert volt, hogy nem is tartózkodtam az országban sem, bokrosabb teendőim végett. Épp a legelső visszautasított ajándék után szerettem volna felvenni Önnel a kapcsolatot, amint visszatértem Londonba. -
Nem úgy tűnik, mintha magyarázkodna. Mert miért is tenné azt? A legkevésbé sem köteles Rodolphus bárkinek is magyarázkodni, főleg nem olyan fiatal csitrinek, mint aki ott áll előtte, legyen bármily kívánatos is.
- S hogy mit akarok Öntől, kedvesem? Szerintem ez egyértelmű. Mint minden más férfi szeretne egy maga fajta csodálatos nőtől. Udvarolni neki, elbűvölni, meghódítani. -
Az tusoló szavakat igen csak halkan, szinte dorombolva ejti ki, miközben közelebb hajol a lány arcához. Ujjai közül kicsúsznak az eddig szórakozottan birizgált színes gömbök, s helyettük Kate arcát érinti meg lágyan, még sem tolakodóan.

- Még egyszer ki szeretném hangsúlyozni, hogy a házasságom már rég nem házasság. Csak papíron létezik, nem azt akarom, hogy a titkos szeretőm legyen. Sosem kényszeríteném magácskát egy ilyen lekicsinylő posztba. Nem illene Önhöz, sokkal többre hivatott annál. -

Köpni nyelni nem tudok. Csak tátogok mint egy hal a hallottakra. Ez képtelenség. Vagyis az oké, hogy ha a nevemet kiderítette, akkor a születési helyem és időm sem nagy cucc, és az sem, hol is nőttem fel, hisz a bejelentett lakcím csodákra képes, de az már más tészta, hogy honnan tudja a szüleim származását, és hogy apámat kitagadták. A francia nemesség nem olyan földhöz ragadott mint az angol, csak épp az én nagyszüleim álltak érdekesen ezekhez a dolgokhoz... Na meg azért egy-két unokatestvérem is érdekes, de hagyjuk a Raimbourg családfát. Sosem érdekelt.
- Nem kell... - sikerül kicsikarnom magamból két szót. Két aprócska valamit. De ez elég hatalmas ugrás az előző hal effektushoz.
Biztos vagyok benne, hogy Rod élvezi a helyzetet, én már annyira nem. Vagyis... magam a felállás, hogy végre egy igazi férfival vagyok összezárva egy liftben eléggé igazgató, csak hát azért a vágyat le tudja lombozni, a félelem és a tehetetlenség kettőssége, még akkor is ha ennyire szexi félistennel hozza össze a sors? Miért kell Rodnak egy pszichopata gyilkosnak lennie? És egyáltalán az? Vagy csak Daniel hordott össze minden zagyvaságot? Ezt azért mégsem kérdezhetem meg?
Ne haragudjon, maga véletlenül nem ölt és kínzott meg legalább egy tucat embert és még élvezte is?
Igazán érdekes eszmecsere alakulna ki, ebben biztos vagyok...
Az meg, hogy felkeltettem az érdeklődését, imponál. De vajon hány nőnek mondja ugyanezt? Hány nőt akar maga köré csábítani ugyanígy? Jól csinálja azt meg kell hagyni, de nem akarok egy lenni a sok közül. Mert tudom, hogy nekem egy kevés nem lenne elég belőle.
Villan egyet a tekintetem, mikor felhozza Dant. Na, ő érte képes lennék akár ölni is, a bátyám a mindenem.
- Jobban szeretem, ha én mesélhetem el az életem titkait - szólalok meg de most ott van már egy kis felháborodás a hangomban, egy kis dac, egy kis bosszúság - Így el tűnnek azok az élvezetek, melyek az ismerkedés kezdeti fázisaiban mind előszoktak jönni, pedig az a legizgalmasabb szakasz.
Igen, van némi lekorholás és enyhe él a hangomban. Nem mindig vagyok a cserfesen csacsogó leányzó, tudok másmilyen is lenni, mégis csak ott csordogál az ereimben valami aranyszerű izé is.
Szemem sarkából látom csak, hogy ismét mozdul a jobbja, de a mozdulat helyett inkább továbbra sem eresztem a tekintetét. A lélektükrök párharca nem más mint erőfitogtatás, és eme harcban ritkán maradok alul.
Ujjai végül megérkeznek az indult célhoz, mely mint a számomra is kiderült a nyakláncom volt. Játszadozik vele, és valahogy megint máshogy kezd izzani a levegő, mint percekkel ezelőtt. Nem tudok kiigazodni rajta, nem megy. A félelem és a vágy csak cikázik bennem, és megint az utóbbi kerül előtérbe. Az ahogy itt tornyosul előttem, ahogy néha-néha véletlenül éppen csak megérint, vagy csak bőrének közelségét érzem felkorbácsol és kiráz a hideg, de az a jól eső hideg.
Rossz fiús mosoly ül ki az arcára, pontosan mint a kisgyerekek akiket rajtakaptak egy csínyen. Szóval, ennyire nem érdekli hogy nős?
A tanár bácsis magyarázatára legszívesebben visszaszólnék. Zsibbad a szám, hogy visszafogom magam. Igen, valóban nem élek évek óta együtt, hisz külön cellában raboskodtak. De csöndben maradok. Nem keresem a bajt. Ezt túl szemtelennek érzem, és még nem tudom vajon mi az mit megengedhetek Rod közelében és mi az ami nem.
- Ezt bárki állíthatja - és nem bírom tovább, kitörnek belőlem a szavak - De tudja, nem vagyok a megvásárolható alkat. Ajándékokkal nem fog tudni az ujjai köré csábítani, ahhoz Önre van szükség, nem pedig holmi tárgyakra. Arra bárki képes, én meg szeretem a különlegességeket.
Meg akar hódítani. Engem. Vajon hány év lehet köztünk? Nem számít! Az első pillanatban sem érdekelt, ahogy most sem. Ha Dan nem követelte volna ki magának az esküt, miszerint távol tartom magam Lestrange-től, akkor soha nem utasítottam volna vissza őt, nem érdekelt hogy börtön viselt. Legalább izgalmasabb lett volna a kaland, de azért persze a félsz mindig is ott lett volna, ahogy most is itt van. De inkább csak azért, mert még nem tudom a játékszabályokat.
Nem bírom tovább. Nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, nem megy. A szavai... Ahogy kimondja őket, és ahogy utána közelebb hajol... És ahogy hozzá ér az arcomhoz...
Nem érdekel kivagy Rodolphus Lestrange. Nem érdekel. Ha engem nem bántasz, tőlem azt öltél vagy ölsz meg akit akarsz. Nem érdekel.
- Tudom, milyen egy tönkre ment házasság, nem kell magyarázkodni.
Hát igen... van tapasztalatom a házas életről... És arról, hogy milyen ha már nem dúl a szerelem...
- Szóval akar engem. És ezért mit tenne meg? - kérdem huncutul, most végre visszatért az az énem, mely képes az összevissza csacsogásra, ez már én vagyok, az akit megismert azon az éjszakán - Csak vigyázzon magára, mert lehet, hogy ki tudott rólam deríteni néhány adatot, de hogy ki is vagyok az bizony még rejtély, akárcsak én sem tudom Önről, hogy mit takar a külső, csak mert néhány pletykát már hallottam.

[Cseppet se féljen, lesz még alkalma mesélnie a.. titkairól Kate.]

- Cseppet se féljen, lesz még alkalma mesélnie a.. titkairól Kate. – Kétértelmű mosoly, s a hanglejtés is arról tanúskodik, hogy bizony nem holmi születési dátumra, szülők neveire, és testvéri kapcsolatokra gondolt itt az imént. Óh nem, titkok tekintetében sokkal jobban preferálja azokat, amelyek mocskosak, és csak pirulva, a gyóntatószék homályában rebegnek el a női alakok az ablak túloldalán lévő papnak. – Élvezettel fogom hallgatni, higgyen nekem. -
Még csak nem is próbálja titkolni, vagy leplezni piszkos fantáziájának agyszüleményeit. Kate még sem érezheti úgy, hogy Rodolphus azért enged meg vele ilyen hangnemet, és tesz enyhén túlfűtött, buja megjegyzéseket, mert könnyűvérű fruskának tartja Őt, akivel nem kell megtartani a tisztes távolságot. Akit nem kell tisztelni, nem kell neki udvarolni, egyszerűen csak megragadni, s beleharapni. Nem, nem. A helyzet intimitása teszi ezt, hisz ha egy nyilvános helyen lennének, nem pedig kettesben, valószínűleg visszafogná magát. Most viszont miért tenne így? Főleg, ha jól láthatóan a másik is élvezi a helyzetet.

Látja, hogyne látná, hogy a lánynak ott van a nyelve hegyén a megjegyzés, ráadásul a csípősebb fajtából, mely elevenig hatolhat. Olyan szavak, amelyek elrontanák a kialakult kellemes légkört, és talán a mondatban benne rejlene a jelszavak egyike is, amely előcsalogatja Lestrange másik oldalát. Azt, amitől jogosan intették óvva Katet. Hiszen a férfi korántsem a szőke herceg fehér lovon, aki daliás, s fedhetetlen. Jobb is, ha nem feszegeti már most a határokat, és ezt a belső kis hangot csak megerősíti a férfi szemeiben lappangó megmagyarázhatatlan csillogás. Ott van, jól láthatóan, hiszen látja Kate, de nincs olyan, aki megtudná mondani, mit is lát pontosan. Kivéve a Nagyurat, és a feleségét, akit inkább emleget ex feleség címszó alatt.
- Valóban. – nyugtázza fapofával, s a lány kifakadását hallgatva még csak meg sem rebbent a szempillája sem. – Csak hogy elfelejti, hogy én nem vagyok bárki. -
Ismét az az elnéző mosoly ajkain.
- Félreértett Kate, én a legkevésbé sem magyarázkodom. Tényeket közlök. – Elvégre miért pont egy ilyen kis fiatal fruskának magyarázkodna? Ezt még a fiatal hölgyike is beláthatja, hogy teljesen abszurd.

- Ha nem lenne rejtély, s titokzatosság maga körül, most nem lennék itt. – Persze, vigyáz Ő, már ha lenne mitől óvakodnia. S mivel ő maga az, akit el kell kerülni, eszébe sem jut, hogy talán egyszer pont fordul a kocka, így ha mosolyog is az arca,a  szemei, valójában az egyik fülén be, a másikon pedig ki, ami a lány ezen szavait illeti. – Kezdetnek elvinném vacsorázni, ha nem bánja. Vagy van olyan bátor, s eljönne az otthonomba? -
Miközben beszél, az erős férfikéz, lesiklik az arcról a csinos nyakra, s onnan tovább zongorázva csúszik lejjebb a vállra, majd a kis kézre, amit határozottan fog meg, még sem durván, sokkal inkább odafigyelően. Az ajkaihoz emeli, s egy jelképes csókot lehet a puha kézfejre, miközben Kate szemeit figyeli.
- Komolyra fordítva a szót, valóban szeretném ha megtisztelne jelenlétével egy találka keretein belül. A kérdés már csak az, hogy mihez lenne pontosan kedve? A többit pedig rám bízhatja. Remélem, szereti a meglepetéseket. – mély, rekedtes baritonja olyan, mint egy andalítódal, vagy egy kígyóbűvölő dal szólamai. Miközben a szavak elhagyják a száját, közelebb húzza magához Katet a kezénél fogva, s a puha kis kacsót a vállára helyezi, míg a másik karja alattomosan öleli körül ismét a vékony derekat, amint eltávolodik a kecses hát a lift falától.

Közelebb hajol, s a rá jellemző fűszeres, férfias illat csak még inkább intenzívebben érezhető a lány számára. Orrát a lány orrához érinti.
- Bocsásson meg nekem Kate, amiért ezt most megteszem. – s ahogy ejti a szavakat, úgy tapadnak ajkai forrón a lány telt ajkaira.

Nem félek! Nem félek. Nem félek...
Na jó egy kicsit. Talán. Még is csak itt vagyok kettesben - a bátyám szavaival élve - az emberiség egyik leggonoszabb emberével összezárva. Egy liftben. Kettesben. Aj, miért ilyen szexis ez a gondolat? Finoman a pálcámért kellene nyúlnom és védekeznem de... hát valójában nem tartok annyira Rodolphustól amennyire kellene. A szemeimből nem azt olvasom ki, hogy bántani akar. De persze ilyen téren az érzékeim egy növényével egyenlőek, de legalább nem parázom túl az életet. Mindennek van haszna. Nem igaz?
- Oh, valóban? Ne ígérjen olyat, amiben nem biztos, hogy be is tudja e tartani - a hangsúlyom pontosan az éllenközéjól árulkodik a gondolataimnak, hisz míg szándékosan kicsit játékosabban ejtettem a szavakat, az igazság az, hogy engem végig hallgatni néha tényleg kínszenvedés lehet. Amennyit beszélni tudok...

- Igazán örömmel hallom, hogy ön nem bárki, azok unalmasak, és nem szeretek unatkozni.
A tűz ami bennem ég, már erősebb annál, hogy kordában tudjam tartani. S képtelen vagyok takargatni. Érezni lehet a levegővételeimből, látni lehet a szememből, a rezdüléseimből és hallani a hangomból.
Jó színésznő vagyok, de vannak az életemnek olyan pontjai, mikor képtelen vagyok játszani, egyszerűen nem. Akárcsak most. Pedig tudom, hogy meg kéne erőltetnem magam, takargatnom kellene az érzéseimet, de ez a légkör... ez a helyszín... és ez a férfi... Vadabb álmaimat idézi. Nem a legvadabbakat, de ha elfajulnának a dolgok, akkor talán megközelíteni ez a mostani helyzet is azokat.
Ahol hozzám ér, ott lángolok és belém ívódnak a forró jóleső csóvák és sokkal tovább áramlanak, mint azt szabad lenne nekik. Nem is ismerem még ezt a férfit! S mégis... Van benne valami... Ellenállhatatlan.
De hiába várja, hogy a karjaiba omoljak, nem fogom megtenni. Pedig egyrészről az a fajta lány vagyok. Hisz a szex az csak szex, de Rodolphus játékra sarkall. S tetszik a játék. Nem egy macska egér hajsza, hanem annál sokkal több. Valami megmagyarázhatatlan. Valami amelyről tudom, hogy a nyomorba fog dönteni, fel fog emészteni, és mégis a legszebb pillanataimat fogom átélni vele.
Szóval félreértettem. Ha ő mondja... Nekem akkor is magyarázkodásnak tűnt.
- Ha maga mondja... - és most először igazán engedek a bennem uralkodó szemtelen szörnyetegnek. De talán ennyi belefér.

Tetszik a bók. Én rejtély és titokzatosság. Ezt még soha senki nem mondta. Hmm... ezt a látszatot sokáig fenn kéne tartanom. De vajon hogyan? Arra képtelen vagyok, hogy ne beszéljek, vagyis... vannak azért helyzetek, mikor épp nem szavak formálására használom a szám.
Vacsora? Komolyan? Merlinre ez igaz? Jól hallottam?
És most épp a Mini Kate, akivel mindig veszekedni szoktam örömtáncot jár a fejemben. Persze ezt minden idegszálammal titkolom. Mini Kateben az a jó, hogy diszkrét, legalábbis a külvilág felé, bent a kis birodalmában harsány és obszcén és trágár és korántsem nőies. Ő az én kisördögöm. Az, hogy az angyalkám hol van, fogalmam sincs. Évekkel ezelőtt, mintha lett volna, de már abban is kételkedem.
- Sajnálom Uram, de én csak akkor megyek férfi otthonába, ha már tegezőviszonyban vagyunk - válaszlom a meghívásra.
Örömmel.
Még szép, hogy örömmel, csak kicsit nem árt visszafognom magam, ha már egy igazi úriembert hozott mellém a sors. Vele mégsem viselkedhetek úgy, mint a tinilányok. Még akkor sem ha valójában rájuk jobban hasonlítok, mint a kifinomult hölgyekre, de ha több időt szándékozik Mr.Lestrange velem tölteni erre bizony rá fog jönni. Nem vagyok egy átlagos lány az biztos.
És újabb lángnyelvek égetik a már így is forró testem, ahogy a hideg ujjak arcomról tovább vándorolnak, le a nyakamon, vállamon át egészen addig, míg a férfias ujjak birtokba nem vehetik az én, hozzájuk képest, apró kacsómat. Minden apró érintés ezerszeresére nagyítódik, de a szemkontaktus egyetlen percre sem szakad meg köztünk. Majd az érzéki száj hűvös csókja érinti bőröm, és enyhén beleremegek ebbe az apró gesztusba, mely akár a meghívás részét is képezhette volna, de ez sokkal több volt annál.
- Imádom a meglepetéseket, és még jobban imádom, ha egy férfi kitalálja mire is vágyom - válaszolom, de első nekifutásra nehezebben találtam meg a hangomat a szokásosnál.
Nem jelent számomra problémát, hogy megmondjam egy férfinak mihez is lenne kedvem, de most nem tudom mit kéne pontosan felelnem. Más körökhöz tartozunk, más szokásaink vannak. S különben is, az hogy mit talál ki a partner az első randira az a továbbiakat nézve döntő fontosságú lehet. Leginkább azért is, mert akkor megtudhatom mi a szándéka velem.
Annyira érzéki. Annyira más, mint az eddigi férfiak akik az utamba akadtak. Ő olyan... De képtelen vagyok gondolkodni, ahogy az előbb a szavakat is alig találtam, hisz a távolság köztünk egyre kevesebb, majd szinte teljesen eltűnik.
Ott állunk egymással szemben és csak hajszál választ el egymástól minket. Karom a nyakában az övé a derekamon, a tekintetünk egymásba olvad és tudom mi a következő a lépés, és akarom. Akarom. Az illata ellenállhatatlan, pontosan olyan mely azonnal képes levenni a lábamról és most hogy ennyire intenzíven érzem... A legszívesebben beleszagolnék a nyakába, de akkor tudom, hogy nem tudnám magam visszafogni, akkor elvesznék.
Bocsánatot kér. Miért?
Elkalandoztam. Már máshol jártam. Jó pár lépéssel előrébb, mint hol tartunk, de aztán egyből megértem, mikor forrón tapadnak ajkai az enyémekhez. S engedek. Utat engednek a bennem lángoló tűznek, hogy végre csituljon egy kicsit, de csak egyre nagyobbra duzzad és nem akar ereszteni.
Csókja édes és szenvedélyes. Ujjaim a halántékát masszírozza, aztán a hajába túrok. Mindkét kezemmel próbálom közelebb vonni magamhoz, pedig ez szinte már lehetetlen, miközben enyhén hátrébb lépek, hogy a hűvös falnak támaszkodhassak. Az talán kicsit lehűt, de elsősorban arra használom, hogy megtartson.