+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Willow Fawcett (Moderátor: Willow Fawcett)
| | | | | |-+  Újratalálkozás
0 Felhasználó és 9 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Újratalálkozás  (Megtekintve 5444 alkalommal)

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 08. 23. - 17:31:36 »
+1

Perth




Willow perth-i lakása egy új építésű társasház második emeletén található. Egy nagyobb szoba van benne, amit hálóként és nappaliként is használ, nagyon kevés bútorral berendezve. Egy ággyá alakítható kanapé, egy dohányzóasztal, néhány kép a falon, egy hatalmas könyvespolc és három babzsákfotel kapott helyet ebben a helyiségben. A lakáshoz tartozik egy terasz, ami ebből a szobából nyílik. A kisebb szobát dolgozó és öltöző szobának használja. A konyha annyira fel van szerelve, hogy egy főzőműsort is lehetne ott forgatni. A bejárati ajtónál rúnák vannak elrejtve, amitől a muglik nem látják többnek a lakást, mint ami, a varázslók viszont a tértágító bűbájnak köszönhetően mindig az aktuális méretűnek látják, több berendezési tárggyal, varázseszközökkel.
Naplózva


Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 08. 23. - 17:36:41 »
+1


          Tegnap jelentették be a rádióban a háború végét azzal, hogy Tudjukki elbukott a Roxfort ostrománál. Ott kellett volna lennem az iskolánál, megígértem. Ott kellett volna lennem, mikor Silas meghalt. Mardos a bűntudat, pedig tudom, hogy így is megtettem mindent, amit meg tudtam tenni.
          Azóta nem mozdultam ki a lakásból és nem is áll szándékomban még egy ideig, pedig a csapat már több baglyot is küldött, hogy menjek velük ünnepelni, de most senkinek sem vágyom a társaságára. Nem, talán mégis van valaki, akinek a közelében elfelejteném a történteket. Legalább addig, amíg itt van. A háború előtt mikor megismertem, csodálatos néhány hónapot töltöttünk együtt, de annak a háború miatt vége lett. Ki tudja mi lett volna köztünk, ha akkor nem áll kettőnk közé ez a borzalmas esemény. Nem akartam belekeverni a saját dolgaimba, és mivel újságíróként dolgozott, nem is éreztem volna annyira biztonságban magam mellette. Így is figyelnem kellett minden szavamra.

          Úgy néz ki a lakásom, mint egy disznóól, mégsem szándékozom változtatni rajta. Nem ebben a percben. Kimegyek a konyhába, magamhoz veszek egy üveg sört a hűtőből, majd a dolgozószobában az íróasztalon keresek egy pergament és egy pennát.

                    Kedves Roxana!

          Remélem, jól vagy, és sikerült elkerülnöd a háború borzalmait. Jelenleg Perth-ben vagyok, és sokat gondolok rád mostanában. Volna kedved eljönni hozzám? Tudom, nem úgy váltunk el, ahogy azt megérdemelted volna, de nem akartalak bajba sodorni a saját dolgaim miatt. Jó lenne beszélgetni veled egy kicsit.

                                                                                                         Willow


          Ez a levél pont olyan összeszedetlennek tűnik többszöri átolvasás után, mint amilyen én magam is vagyok. Odabiggyesztem a címem a levél aljára, majd legurítom a sört, az üveget otthagyom az asztalon, és megkérem az egyik baglyot, hogy bármi áron keresse meg nekem Roxanát. A többit válasz nélkül küldöm vissza a gazdájához. Nem akarok bulizni, nem akarok semmit sem csinálni. Egy kis nyugalomra vágyom, hogy ne kelljen a hátam mögé nézni, minden egyes percben. A fürdőben belenézve a tükörbe egy ismeretlen férfi néz vissza rám. A borostám lassan szakállá alakul át, és a szemeim is elég karikásak a kevés alvás miatt.
          Visszamegyek a nappaliba és egy pálcasuhintással rendet rakok ott. Ezzel valahol számítok rá, hogy rövid időn belül látogatóm lesz, de reálisabbnak látom, hogy Roxana nem fog hamar válaszolni. Igazából arra sem számítok, hogy egyáltalán válaszolni fog. Nagyon csúnyán egy szó nélkül hagytam faképnél, mikor otthagytam a Minisztériumot és ide jöttem Dumbledore halála után. Remélem, hogy tényleg nem folyt bele komolyabban a háborúba, bár újságíróként nehéz elkerülni ezt a helyzetet.
          Visszamegyek a dolgozószobába, felveszem az üveget az asztalról, és elrejtem a konyha egyik szekrényében, ahol a többi üres üveget is gyűjtöm. Nem jó, hogy bezárkózom, sohasem voltam ilyen. Valami mindig hajtott előre, de most nincs semmi, ami megváltoztathatná egy pillanatra is a gondolkodásomat. Megpróbálom félretenni ezt a gondolatot, és mégis írok inkább még néhány levelet. Szinte monotonon körmölöm csak a sorokat, és már csak akkor kapcsolok a címzetteket illetően, mikor a varázslók postájánál nyújtom át a leveleket kézbesítés céljából. Komolyan ennyire kétségbeesett és letört vagyok, hogy még Lutece-nek is képes vagyok küldeni egyet?
          Hazaérve a homlokomra teszem a kezem, ahogy Greta szokta kiskoromban, mikor megnézte, hogy lázas vagyok-e, de nem vagyok. Valaminek mégiscsak kell lennie, hogy ilyen dologra vetemedjek. Magamhoz veszek még egy üveg sört, majd lefekszek az ágyra, és azon nyomban el is alszok.

Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 09. 06. - 16:02:04 »
+1


A Nap aranysugaraival nyalogatja a kék eget, a földet, a házak falát, az arcomat. Csak a lelkemet képtelen aranyszínűvé változtatni. Az koromsötét marad, mint az az éjszaka, amit most magam mögött hagyok. A cigarettámat az ajkaimhoz emelem, szippantok belőle egyet, majd elkapom a rúzzsal bekent szűrőt magam elől és kifújom a füstöt. Még azon is játszadozik a napfény és én nem teszek mást csak figyelek. Figyelem ezt a parányi játékot és hallgatom a zongoraszót - ami az erkélyem előtt elterülő teret tölti be. Valami mugli szórakozik a billentyűkkel a szökökút közelében elhelyezett antik zongorán és általa a hajnal legelső perceiben is Chopin hangjegyei árasztják el a francia kisváros levegőjét. Nem zavar. Sőt, élvezem. Édesbús. Keserves, de szép. Tökéletes kifejezése a lelkiállapotomnak. Már ha lenne lelkem... Szóval, az állapotomnak.
Tegnap érkeztem vissza Kelet-Európa legmélyebb bugyraiból, ahol szövetségesek után kutattam, s lám, találtam is. De mostanra ez mit sem ér. A Nagyúrnak teljesítettem szolgálatot azzal, hogy elutaztam Angliából. A kitűzött célom az volt, hogy támogatókat szerezzek számára, akik legitimizálják a hatalmát és segítik törekvései beteljesítésében. De a siker mégsem lehet az enyém, hisz mint sok más társam, a Nagyúr is elbukott azon az éjjelen. Én pedig nem voltam jelen. Ezzel kapcsolatban kettősek az érzéseim. Egyrészt gyászolom az általuk elvesztett értékeket, ugyanakkor hálás vagyok azért, hogy nem kellett az életemet áldoznom értük. Ez talán kissé önzőnek hangzik, de ilyenek az emberek. Önzőek. Meglehet, hogy nagyapám ezt a szent célt és még a mártírhalált is belém sulykolta az évek alatt, ugyanakkor azt is megtanította, hogy egyedül vagyok. Így csak én számítok. Ez a túlélés kulcsa. A túlélésé, ami egyenlőre Franciaországban tart, azon a helyen, ahol a családom eredete gyökerezik. És hogy hogyan tovább? Magam sem tudom. Ilyen rezignált állapotban képtelen vagyok tervezni, észszerű döntést hozni. Egyenlőre az elfogadásra törekszem és igyekszem elég időt hagyni magamnak, hogy a düh, csalódás, félelem, megtörtség és keserűség elegye semmivé legyen, vagy legalább elhalványuljon és újrakezdhessem.
Abban reménykedem, hogy hasonlóképp halványul el, mint a jegy az alkaromon. Égessen, marjon, de ne maradjon más utána, csak a sebek és az emlékek.
Csikkem parazsa alá hullik és mire felállok a székemből már reggelt csiripelnek a madarak és a zongora hangja is a semmibe vész. Betérek a mosdóba, hogy leöblítsem az arcom, de még azután is látszik rajtam a kialvatlanság, a szorongás és a fájdalom. Mindaz, amit este átéltem. Úgy érzem még mindig képtelen lennék aludni, túl éber vagyok hozzá. A gondolatok össze-vissza cikáznak a fejemben, mégsem vezetnek sehová. Egyfajta kínzás most ez számomra. Egy olyan ember számára, aki mindig céltudatos, megingathatatlan és kegyetlenül magabiztos volt. Mindez egy pálcasuhintásra megszűnt. Úgy érzem árnyéka vagyok csupán önmagamnak...
Veszek egy frissítő fürdőt, s miközben törölközőbe burkolózva célba veszem a gardróbot, berepül egy bagoly a nyitott erkélyajtón.
- Szemtelen madár - rivallok rá és elveszem az általa hozott üzenetet, majd kihessegetem. Pár pillanatig az ujjaim között morzsolom a pergament. Bevallom, félek kinyitni. Rettegek attól, hogy mit találok benne. Így hát ledobom a szekrényre, feketébe öltözök - ahogy mindig - és miután már vöröslő ajkakkal fordulok el a tükörtől, úgy érzem itt az ideje kinyitni a kis levelemet.
Fáradt vagyok, a sorok kissé összefolynak a szemem előtt, de az, hogy Willow írt nekem, nos... azt hiszem megnyugtat. Nem mondanám, hogy bármiféle érzelmet táplálok iránta, vagy, hogy zavart, hogy egy csapásra véget ért köztünk mindent. Nem szokásom ilyen kapcsolatokba bonyolódni. Pont így volt kényelmes számomra. Semmi kötődés, semmi kötöttség.
Kissé komikusnak találom a szituációt. Pont nekem írt. Nekem, akit messziről elkellene kerülnie és már régesrég elkellett volna felejtenie. De nem tagadom, jól esne a társasága, szóval pár perc múlva már hopponálok is és az ajtója előtt várok a bebocsátásra.
- Willow! - hangom rideg és tárgyias. Három kopogás követi a megszólítást. - Roxana vagyok.
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 09. 14. - 22:07:08 »
+1



          Hallom, ahogy a nevem mondják az ajtó előtt, és a hang is ismerős, bár elég régen hallottam már. Egy levelet vártam csak Roxanától, erre megkaptam őt magát. Az ajtóhoz sietek, és kinyitom.
          - Szia! – mondom meglepődve, ahogy realizálom a jelenlétét. – Gyere be!
          Félreállok az ajtóból, és a nappaliba vezetem. Talán mégse volt olyan nagyon felesleges az a rendrakás. Mintha tudtam volna, hogy az efféle meglepetések még könnyen valóságossá válhatnak. Kiugrok a konyhába italokért és egy kis rágcsálnivalóért, amit leteszek elé az asztalra, majd leülök vele szemben.
          - Megleptél, azt hittem, hogy csak egy levelet kapok majd tőled.
          Kicsit zavarban vagyok. Ahogy faképnél hagytam, nem tudom, hogyan tudnám kiengesztelni. A pohárért nyúlok, és belekortyolok az italba. Nem valami nagy dolog, de a muglik odavannak érte, ezért én is szoktam itthon tartani néhány üveggel belőle.
          - Csinos vagy. - Nem hiszem, hogy a bókjaimra olyan nagyon kíváncsi lenne, de nem fogok most hazudni neki. Elég sokan hazudnak jelenleg körülöttem. – Sajnálom, hogy úgy faképnél hagytalak.
          Annak ellenére, hogy csinosan van felöltözve, látszik rajta, hogy megviselték az utóbbi hónapok eseményei. Sérülést nem látok rajta, talán csak a bujkálásba, a menekülésbe fáradt el.
          - Hogy megy mostanában sorod?
          Valahogy muszáj lesz megtörnöm a zavarom. Beszélgetés, erre vágytam, ezért kerestem fel. Valaki olyanra van szükségem, aki nem ismer annyira, de eléggé ahhoz, hogy együtt lehessek vele. Valaki olyanra, aki megérti, mit érezhetek most, mert meséltem neki a dolgaimról, és nem csak felszínesen, mint a legtöbb esetben.
          - Ne haragudj elfelejtettem, kávét vagy teát kérsz?
          Azért nem jegyezhetek meg mindent, elég sok időt töltöttünk külön, és elég sok dolog történt közben.
          - Még mindig ugyanabban a lakásban laksz?
          Akkor én költöztem hozzá, és nem ő hozzám, ahogy az lenni szokott. Így egyszerűbb volt, és talán, ha nem tör ki a háború, akkor most talán háborús tudósító lennék, és nem valaki, aki megpróbált megvédeni egy várost, sikertelenül. Sikertelenül? Milyen furcsa szó ez, hiszen csak én gondolom így, mások nem, akikkel együtt harcoltam, akiknek megmentettük az életét, ők mind másként látják ezt, most mégse vagyok képes arra, hogy együtt örüljek velük.

Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 09. 26. - 21:13:06 »
+1


Amint az ajtó kitárul előttem, megpillantom azt a rég nem látott arcot, ami egyszerre ismerős és ismeretlen számomra. Talán a távol töltött idő teszi, vagy csupán a Willow arcán megbúvó kimerültség nyomai, hogy kissé ismeretlennek hat. Ugyanis anno rendkívül határozott megjelenése volt, most viszont kissé félszegnek, zavartnak és megtörtnek tűnik. Bár jelen körülmények között ez nem túl meglepő. Én magam sem vagyok a megszokott formámban.
Miután megkapom a várt beinvitálást - minden udvariassági formát mellőzve - helyet foglalok a nappali egyik karosszékében. A lábaim kissé oldalra billentve lágyan összekulcsolom, a jobb könyökömet pedig a karfára helyezem és miközben vizslatom a helyiséget az ujjaimmal alig észrevehetően az arcomnál játszadozom.
Épp annyi időre hagy egyedül, hogy pozicionálni tudjam magam a szobában, így nincs időm túl sok mindent kiolvasni a lakásában húzódó apró nyomokból, amik a külön töltött időről mesélhetnének nekem. Zavart viselkedése tovább fokozódik nyílt őszinteségében és azon cselekvésében, ahogy a pohár után kap. Feltehetően felnőtteknek készült ital rejlik benne, legalábbis az illatáról bátorkodom erre következtetni. Tudom, hogy ő nem egy alkoholfüggő alkat, így inkább azt látom reálisnak, hogy a rázúdult események súlyát kívánja vele tompítani.
A bókja a köszönés utáni első megszólalásomat váltja ki.
- Köszönöm - bár nem sikerül lezárni a mondatot, hiszen ő rögtön fejest ugrik a mély vízbe, vagyis inkább a múlt zavaros tengerébe.
- Nem hiszem, hogy emiatt sajnálkoznod kellene. Ez egyfajta soha ki nem mondott megállapodás volt, vagyis számomra egyértelmű volt, hogy ez egyszer véget ér köztünk - talán kissé kemény vagyok és rideg, de ez a viselkedési forma tőlem már igazán megszokott. Bár annak fényében, hogy egy ideig együtt is éltünk talán mégis fura. Vagy mégsem? Hisz azóta már minden megváltozott... - Nem volt benne elegendő erő ahhoz, hogy egy komolyabb helyzetben is életben maradjon - és ő még csak nincs is tisztában azzal, hogy mit kellett volna átélnie az én oldalamon ebben a háborúban, ha nem lép le...
- Egyenlőre igyekszem feldolgozni ezt az új helyzetet - válaszolok az imént feltett kérdésre. Sosem mondtam el, hogy halálfaló vagyok és a jegyemet is sikerült mindig elrejtenem előle, de azt sem állítottam soha, hogy ellenük vagyok. Szimplán igyekeztem úgy kifejezni magam, hogy ne legyen oka gyanakodni a piszkos ügyleteimre. Szóval folytatom a korrigálás résszel, ami által még véletlenül sem tűnik félreérthetőnek a kijelentésem. - Túl sok áldozatot követelt ez a háború és rengeteg idő kell, hogy minden helyreálljon - és most nem az idilli átlag mágusélet visszaállítására gondolok, hanem arra, hogy hogyan és mikor fog vajon visszaállni az a rend, amit kialakítottunk. És hogy mindezek után hogyan tovább? Gyötrő kérdések... - Veled minden rendben?
Halkan felnevetek a kérdésére.
- Azt hittem megkínálsz azzal az itallal, amit éppen kortyolgatsz. Gondolom nem kávé és nem is tea. Inkább abból kérnék, ha lehetséges - jót tenne a fáradt elmémnek, még akkor is ha épp nem mágusok által közkedvelt termék.
A következő kérdésénél enyhén felkapom a fejem. Lakás? Milyen lakás? Miről beszél? Ah, tényleg. Abban az időben volt egy bérelt lakásom méghozzá pont azért, hogy a privát ügyeimet ne a saját kúriánkban kelljen intéznem. Nem lett volna összeegyeztethető, hogy ugyanazon épületbe halálfalókat hívok, ahol ő is él és miközben még csak nem is ismeri az igazságot. Így külön tudtam kezelni a magánéletemet és a "munkám".
- Nem, azóta visszaköltöztem a családi kúriába - válaszolom egy félszeg mosoly keretében, de nem fűzök hozzá egyebet. Nem akarok belemenni ebbe a témába, mert még mindig nem lenne túl biztonságos, ha esetleg megjelenne ott. Még az sem biztonságos, ha én magam megyek haza. Biztos így is lesznek problémáim a hatóságokkal, most, hogy visszatértem.
- Mesélj, kérlek! Annyi minden történt azóta, hogy elváltak útjaink - terelem a témát. Bár őszintén érdekel, hogy hogy alakultak a dolgai.
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 10. 15. - 11:21:03 »
+1



          Tudom, csak percek teltek el azóta, hogy Roxana megérkezett, mégis kicsit hihetetlen számomra. Tényleg csak egy levélre számítottam tőle, néhány megnyugtató szóra. Részben ezt Leontól megkaptam már… Részben… Mindegy.
          - Talán igazad van, de ezt már sohasem fogjuk megtudni. Ettől függetlenül sajnálom, hogy csak egy szó nélkül távoztam. Akármilyen is volt, vagy lehetett volna a kapcsolatunk, ezt senki sem érdemli meg. Legalábbis nem néhány hónap együttélés után.
          Hagytam már ugyanígy, sőt talán rosszabbul is faképnél nőket, akiket csupán egyéjszakás kalandnak tekintettem. De ő nem tartozott közéjük, és pont ezért van most bűntudatom. Nem lehet könnyű senkinek se, még ennyire friss élményekkel, amikor igazából még minden ingatag. Talán ez az oka, hogy még arra riadok fel éjszakánként, hogy egy halálfaló áll az ágyam mellett, ha egyáltalán sikerül elaludnom. Hiába egy év folyamatos készenlét nem múlik el nyomtalanul.
          - Fogjuk rá. Talán kicsit túlhajszoltam magam, de néhány apróbb sérülést leszámítva, kutya bajom sincs. Azok pedig majd begyógyulnak, mintha ott sem lettek volna. Bárcsak minden ilyen könnyen elmúlna.
          Ahogy kinézek egy pillanatra az ablakon, kicsit elrévedek. Tényleg milyen jó lenne, ha a gondok is úgy úsznának el az életünkből, ahogy a vihar után a felhők az égről. Annak csak egy hátránya lenne. Nem tanulnánk meg küzdeni és túlélni. Azt hiszem, akkor ez a háború még több áldozatot követelt volna.
          - Igen, ne haragudj. – Kiviszem a konyhába a kávét és a teát, és hozok be neki is egy másik, alkalmas poharat. – Mugli ital, ír whiskey. Jeget vagy duplán?
          Leteszem a Jameson üvegét az asztalra, miután töltök neki is egy pohárral, amit aztán felé nyújtok. A sajátomba is töltök még egy kicsit, szórok bele egy kevés jeget, majd emelem a poharam.
          - Egészségedre. Rád és arra, hogy ennek az egész nyavalyás háborúnak vége.
          Egy hörpintéssel megiszom a pohár tartalmát. A jégdarabok koccannak egymáson és a pohár oldalán, ahogy leteszem a poharat az asztalra. Egyelőre hagyom a második kört, nem akarok berúgni a jelenlétében, bár ha emlékeim nem csalnak, akkor egy sajtófogadás utáni partin ismerkedtünk meg. Csak véletlenül betévedtem, kinn szakadt az eső, tiszta víz voltam, és ő igazított útba a hotel recepciója felé. Nem is értettem, hogy nem tűnt fel a mugliknak annyi rengeteg taláros ember. Eleve nem értettem, hogy bárkinek a varázsvilágból hogy juthatott eszébe, hogy egy mugli szállodában tartson sajtótájékoztatót és utána egy fogadást is mellé.
          - Azt hiszem, ez a logikus döntés részedről. Még nem voltam Londonban azóta, de nem is biztos, hogy túlélte a harcot az a lakás. Még abban sem vagyok biztos, hogy a saját lakásom túlélte a háború alatt történt eseményeket.
          Ha rájöttek, hogy mugli születésűek laknak abban a lakásban, meg is találták a lakást és sikerült bejutniuk oda, akkor biztos, hogy nincs egyben, de majd kiderül, ha egyszer eljutok oda. Addig is megadom magamnak a lehetőséget, hogy legalább az ottani helyzetre ne kelljen gondolnom. Kicsit elgondolkodok. Mit mesélhetnék neki? Mi olyan történt velem, ami érdekes lehet a számára, és nem csak egy depressziós nála sokkal idősebb pasast lát maga előtt. Most töltök magamnak még egy pohárral, megemelem az üveget, hogy neki is tölthessek, ha kér.
          - Londonból először vissza akartam menni Belfastba, hogy figyelmeztessem aput a közelgő háborúra, de végül itt megálltam, és azóta se mozdultam el innen. Volt néhány kisebb összecsapásunk a halálfalókkal, de egész jól vette a város és a helyi mágusok is az itt kialakult helyzetet. Egy kisebb osztag alakult itt ki, akik saját döntésük alapján védték a várost, egész jó eredménnyel. De mi sem tudtunk mindenkit megmenteni, és sokan nem is gyilkosok közülük. Még csak nem is aurorok voltak az itt harcolók többsége.
          És itt visszakanyarodnék oda, hogy persze azok, akik az oldalamon harcoltak máshogy fogalmaznának, de hacsak nem kerül elő egy levél ezzel kapcsolatban, nem hiszem, hogy tudomást szerezne a másféle álláspontról.
          - Ne haragudj, nem hiszem, hogy erre voltál kíváncsi, de mind a magánéletem, mind a szakmai… Mármint a nem létező szakmai életem is ez töltötte ki leginkább mióta nem láttuk egymást.
          És igazából visszakanyarodtam oda, amint volt egy kis időm gondolkodni azon, hogy mi történt az elmúlt időszakban velem, elkezdett hiányozni a társasága.

Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 11. 23. - 21:07:00 »
+1


Nem szeretek a múlton rágódni feleslegesen, épp ezért nem is szeretném tovább feszegetni kettőnk témáját. Persze a múlt meghatározza a jelenünket és a jövőnket, de úgy érzem, kaptam én már elég pofont az élettől, hogy ne kelljen holmi szerelmi csalódáson fennakadnom. Más esetben talán rosszul esne egy ilyen tapasztalat, de akkor sem fájna, inkább dühös lennék, amiért elárultak. Ebben az esetben - ahogy azt Willownak is elmondtam - mindvégig élt köztünk az a bizonyos hallgatólagos megegyezés. Így jobb elengedni az eddigieket, mondván, hogy ami volt, elmúlt. Szóval a bocsánatkérésére válaszul csak egy illedelmes mosolyt erőltetek az arcomra és egyetértően bólintok. Igazából jól esik, hogy látom a megbánást az arcán és a szavai is tükrözik ezt, de bevallom, nem ezért jöttem ma ide. Szóval felejtsük is el.
Bár ha megkérdeznéd, nem tudnék rá racionális indokot mondani, hogy miért vagyok itt. Botorság volt visszatérni Angliába, hiszen meglehet, hogy hamarosan rám törik az ajtót és elvisznek, mint rút halálfalót és végül egy máglyán végzem, mint a boszorkányok a középkorban. Bár ez a gondolat - ami megfáradt elmémben született - inkább humorosnak hat, mint rémisztőnek. Legalábbis számomra. Bízom a káosz uralta homályban, ami elrejt és megvéd attól, hogy egyszerű célpont lehessek a csőcselék számára. Biztos vagyok benne, hogy mindenki most lélegzik fel, hogy végre vége a szenvedéseiknek - amit még meg sem éreztek igazán -, ugyanakkor ezzel  az örömmel párosul a gyász terhe is, épp ezért az emberek elméje még mindig nem tiszta, én pedig igyekszem éber maradni, nehogy váratlan baj történjen.
- Örülök, hogy nem esett bajod - mosolyodom el kedvesen, miután Willow pillanatnyi hogylétének összegzésének végére ér. Aztán elkomorodik és a tekintete egészen a felhőkig táncol, az enyém meg rá. Figyelem az arcát és próbálom leírni, hogy mit látok rajta. De még leírni sem tudom, nem hogy átérezni. Számomra ez az egész esemény teljesen mást jelent és eltérő következményekkel jár, ugyanakkor annyi empátia még él bennem, hogy megértsem: a veszteség fájdalommal jár. Még ha mi is okoztuk a veszteséget... De nincs lelkiismeretfurdalásom. Miért is lenne? Mi, halálfalók nem megátalkodott gonoszok vagyunk... Nem, nem, nem. Botor az az ember, aki ezt állítja, ahelyett, hogy megvizsgálná a mi racionális indokainkat is. Ha csak egyszer látná mennyi mindenen mentünk keresztül ezidáig és mennyi fájdalmat éltünk át olyan emberek által, akik elméletben a megtestesült jók... Másként látná a szerepünket ebben a történetben.
Ugyanakkor, ha elvárom tőlük, hogy lássák az indokaimat, nekem is megkéne vizsgálnom az övéiket, igaz? Talán megértem őket, mint embereket. Féltik az életüket, féltik a szeretteiket. Ugyanakkor abban nem látok racionalitást, amit "jó emberként" elkövettek a mi javunkra. Például, hogy engem véresre vertek kisgyermekként az árvaházban. Ezeket persze senki sem hánytorgatja fel az ártatlan áldozatok sírjánál. Mintha szentek lennének...
Közben már egy mugli ital cseppjei gördülnek végig a torkomon, ugyanis Willow révedezését a sajátom követte és miután visszasiet a konyhából, rögtön tölt mindkettőnknek és egy rövidecske köszöntőt is közbeszúr, amit én egy "Egészségedre!" hozzászólással zárok.
Egy pillanatig még játszadozom az üvegpohárral a kezemben, a nyelvemmel pedig végigsimítom az alsó ajkam és arra a következtetésre jutok, hogy ez a hétköznapi ír whiskey egész finom. Talán kérek még belőle, de egyenlőre igyekszem aktív részese maradni a beszélgetésnek, nehogy az alkohol elrabolja az érdeklődésemet.
- És mikor tervezel visszaköltözni a lakásba? - érdeklődöm, bár gondolom ez esetleg csak a távlati tervei között szerepel, hiszen az is megeshet, hogy a lakása - amiről beszélünk - már nincs is. Felrobbant, lezárták, leégett stb.
- Miféle összecsapások alakultak ki? Mármint, mi volt a halálfalók célja? - ezt egyszerre kérdezem, mint újságíró és mint halálfaló, hiszen a távollétemben nem volt túl sok információm az itt folyó hadműveletekről. Nem is igazán értem ezt az esetet. Biztos valami tökkelütött vezethette az akciót, ha nem tudtak fontosabb célpontot kiszúrni maguknak, mint Perth. Az ilyen félkegyelműek okozták a vesztünket, akik nem alkalmasak vezetőknek, mert annyi stratégiai képzettségük van, mint egy karosszéknek.
- Mit is értesz azalatt, hogy nem létező szakmai életed? - emelkedik meg a szemöldököm és hogy ne váljon kellemetlenné a beszélgetés, megemelem a whiskeys üveget.
- Szabad? Az imént nagyon ízlett - és egy kis lazítás sem ártana. Ez persze Willow társaságában mindig is ment és úgy gondolom, most sem esne egyikünknek se rosszul, ha felidéznénk az oly sokszor emlegetett régi, szép időket.
Megpillantom az egyik szekrényen pihenő zenelejátszót és suhintok egyet felé a pálcámmal, majd játékos mosollyal pillantok a beszélgetőpartneremre.
- Ünnepeljünk egy örömtánccal! Mit szólsz? Régebben mindig lenyűgöztél a tánctudásoddal - nézek a szemébe és már talpra is szökkenek, mint egy izgatott kislány, vagy inkább egy fáradt nő, aki épp most ivott töményet és szeretne mindent elfelejteni egy pillanatra.
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 11. 29. - 19:49:07 »
+1




          Vajon felfoghatja ésszel az ember időben, hogy egy-egy ember mit jelent neki? Vagy tényleg ezekre már csak akkor döbben rá, mikor késő?
          - Én is örülök neki, hogy sikerült túlélned ezt a háborút, és most itt lehetsz. Ennek különösen örülök.
          Elmosolyodom, aztán lehúzok még egy pohárral az italból. Van, amit nem lehet kibírni józanul, ahogy azt sem, hogy itt és most ne elevenítsem fel azonnal a múltunk minden egyes pillanatát. Azt hittem, hogy a beszélgetés elég lesz hozzá, hogy jobb kedvre derüljek, és ez így is van, csak nem számoltam azzal, hogy mást is kapok ajándékba mellé. Képeket, vágyakat, amiket igyekszem elnyomni, de nem megy olyan könnyen.
Megemelem a poharam koccintást imitálva, majd megdöntöm megint, de ezúttal csak félig iszom ki a tartalmát.
          - Nem tudom. Talán sohasem költözök már vissza. Egy mugli származású család lakott benne, ha túl is élték, akkor sem hiszem, hogy használható állapotban van. Talán valamikor a nyáron visszamegyek, de nem tudom, mikor.
          Egyértelmű, hogy nem hagyhatom úgy. A muglik is tudnak a lakásról, sohasem rejtettem el. Annál jobban nem, mint amit a környezet és a helyzet megkívánt. És tudom, az sem fair, hogy a védelmem ígértem nekik, most mégis otthagyom őket, pedig nem is biztos, hogy tudnak a háború végéről.
          - Egyszer – ismétlem még egyszer halkabban, mint ahogy eddig beszéltem.
          Azt hiszem, egy elég furcsa kérdést kapok, amin egészen eddig nem is gondolkodtam. Mit akartak itt Perth-ben a halálfalók? Nem tudom. Annak viszont örülök, hogy Roxi talán visszatér a normális életbe, ha ezeket a kérdéseket már újságíróként is teszi fel.
          - Nem tudom – vallom be hangosan is. – Az egyik halálfaló korábban megkeresett már, hogy csatlakozzam hozzájuk, de mind az első, mint a második háború alatt elutasítottam. Nem gondolom, hogy miattam jöttek volna ide, hiszen tudtam néhány tervről, amit az a bizonyos halálfaló azért árult el, hogy megkönnyítse a döntést számomra, de azt se hiszem, hogy csak úgy véletlenül ki lettünk volna szemelve egy támadáshoz. Ahhoz azért nem jönnek ide egyszerre húszan.
És tényleg nem, de fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka.
          - Neked van sejtésed róla, hogy mi vezethette őket ide?
          Azt hiszem, mára már túl sokat ittam. Le is teszem a poharat az asztalra. Nem azért hívtam ide, hogy lásson lerészegedni. Vagy talán már el is késtem az arcát látva? Aztán rájövök, hogy mennyire félreérthetően kérdeztem.
          - Ne haragudj. Arra gondoltam, hogy mit súg az újságírói ösztönöd. Meséltem neked erről a helyről, nem sok minden van itt, ami érdekelhet egy sereg halálfalót.
          A sereg halálfalón van igazából a hangsúly. Nem hiszem, hogy ha egy-kettő néha kiruccant volna ide, az nem lett volna elég. De nem. Az egy év alatt, háromszor vagy négyszer jöttek nagyobb csapatokban. És igen, most már biztos, hogy előbújt belőle az újságíró.
          - Roxi, meséltem neked. Az Akadémián végeztem auror vagyok, de soha egy percet sem dolgoztam úgy.
          Nem hibáztatom azért, mert nem emlékszik rá. Sok dolog történt, és nem emlékezhet mindenre, amit meséltem neki. Megfogom az üveget és újratöltöm a poharát. Ezúttal a sajátomat kihagyom, de elmosolyodok.
          - Mi történt veled, amíg távol voltál? Nem kényszerítettek a halálfalók, hogy nekik dolgozz? Gondolom, újságíróként hatalmas befolyásod lehet az emberekre, és ők próbáltak mindenféle médiát megkaparintani maguknak.
          Nézem a kezét, hallgatom a dallamot és elmosolyodom. Talán pont erre van most szükségem. Egy lassú szám. Tökéletes. Megfogom a kezét, átvezetem a vállam felett. Én átölelem a derekánál fogva, és lassan magamhoz ölelem. A dallamra mozogni kezdünk, megsimogatom az arcát.

          - Köszönöm, ez most jól esik. - Kezem lejjebb csúszik a fenekére. – Hiányoztál. Nem maradsz egész hétre? Vagy ameddig akarsz.
Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 12. 05. - 15:55:01 »
+1


Figyelmesen hallgatom az általam feltett kérdésekre adott válaszait és közben az arcát figyelem. Van benne valami, ami minden egyes alkalommal megfog. A sötétbarna haja és borostája együtt adnak keretet arca jellegzetes vonásainak és egyúttal férfiassá is teszik. Ugyanakkor fényes, kék tekintete megtöri a sötétbarna okozta komor hangulatot, ártatlanságot sugároz és a lelkedbe lát. Igen, talán a tekintete teszi igazán különlegessé.
Nem tudok semmi érdemit hozzáfűzni a mondandójához, épp ezért, csak egy lágy bólintással jelzem számára, hogy ettől függetlenül figyelek arra, amit mond. Bár nem feltétlen értek vele egyet. Örül, hogy túléltem a háborút. Nos, én vajmi kevés örömet véltem felfedezni ezidáig benne. De hát a halál a legkönnyebb út. Ilyen esetben túlélni, felállni és küzdeni senkinek sem leányálom. Illetve keveseknek is sikerül. De ezt az utat választottam - vagy épp a sors jelölte ki számomra -, tehát szenvedés az ára, hogy rajta keresztül célba érhessek. És hogy mi a cél? Jelen pillanatban még magam sem tudom és túl gyötrő kérdés ez ahhoz, hogy ebben a szent momentumban csak erre fókuszáljak. Kortyolok is egyet a poharamból figyelemelterelésként.
Hogy őszinte legyek, ismertem azt a listát, ahova felkerültek a halálfaló-jelöltek nevei és kicsit sem repestem az ötlettől, hogy Willow is szerepelt rajta. Nem szeretem keverni a munkát és a magánéletet, bár tény, hogy hasznunkra vált volna, ha csatlakozik a seregünkhöz. Azonban sosem tudtak elég erős ajánlatot tenni vagy fenyegetést eszközölni, amivel kordában tudták volna tartani, irányítani és megszerezni őt magunknak, amit nem is bántam. Ugyanakkor megölni nem lett volna értelme, hisz a potenciál megvolt benne, nyílt ellenállást pedig sosem tanúsított. Én magam nem akartam beleavatkozni ebbe az egészbe. A mi kis titkunk maradt a közöttünk lévő kapocs, így senkinek eszébe sem jutott, hogy engem kényszerítsen arra, hogy megkörnyékezzem. Még azzal is tisztában voltam, hogy bármilyen manipulatív halálfaló is próbálja a sötét oldal felé csábítani, terve sikertelenségbe fog fulladni. Elveihez hű embernek ismertem meg őt, így csak időpocsékolás lett volna a meggyőzésére fordítani az időmet. Én is elbuktam volna.
- Nem volt elég csábító az ajánlatuk? – kérdezem ironikusan, mintha egy halálfaló ajánlata nem lehetne elég csábító. Attól függ kitől érkezik. Tőlem egy haláltáncra való felkérés is kifejezetten csábítóan tud hatni.
A következő kérdését furcsának találom. Talán gyanít valamit? De hát okot sem adtam rá. Mindegy. Biztos csak bízik a hírforrásaimban, amik tényleg mindig pontosak és naprakészek. Azonban a saját érdeklődésem hiányában nincs semmi, amit ténylegesen mondhatnék neki. És ha lenne sem oszthatnám meg vele. Zsákutca, bárhogy is nézzük.
- Nos, ha ismertem volna a halálfalók stratégiai hadműveleteit, akkor megtudnám ezt válaszolni neked. De igyekeztem távol tartani magam tőlük – helyileg biztos, hiszen az ostrom alatt sem tartózkodtam Angliában. Bár, ha egy halálfalótól vett távolságomat kellene mérnem, akkor mérhetném magamtól is, nemde? Ebben az esetben viszont sosem sikerült elég távol kerülni a halálfalóktól, ebben az esetben magamtól. Hmm..
Mindenesetre Willow érthetően a tudtomra adja, hogy semmi gyanú nem keletkezett benne a hovatartozásommal kapcsolatban, én pedig csak legyintek, hogy semmi okom haragudni rá. Választ pedig továbbra sem tudok adni neki. Talán csak egy elvetemült ötlet volt, amely célul tűzte ki, hogy létrehozzanak egy bázist Skóciában is a londoni mellé, ezzel két részre felosztva a szigetet, így megkönnyítve a saját helyzetünket és a stratégia működtetését. Logikusabb magyarázatot képtelen vagyok találni.
- Á, igen, emlékszem – felelek. Nem mintha ezidáig nem lettem volna tisztában a végzettségével. Annyi erővel fegyvertelenül besétálhattam volna egy oroszlán barlangjába. – Csak arra nem kaptam ezidáig választ, hogy miért nem hagyod, hogy létezzen.
Ez számomra a kérdéses. Hiszen halálfalókkal szembeni ellenállása épp azt tükrözi, hogy azt akarja, hogy létezzen.
A külön töltött időről, csak szűkszavúan nyilatkozom.
- Igyekeztem távol tartani magam a kellemetlenségektől – meglehet, hogy ez egy hazugság, ugyanakkor elég szubjektív, hogy kinek mi a kellemetlenség. – És nem, nem környékeztek meg a halálfalók azzal, hogy álljak közéjük – én magam léptem a soraikba. – A saját fejemet követtem, ahogy mindig, így nem keveredtem bele az eseményekbe – ez valahol igaz is. – Próbáltam a szakmai életemre koncentrálni. A háború alatt nem publikáltam, de folyamatosan gyűjtöttem a történeteket, amiket megeshet, hogy egy könyv formájában kiadok – bár egyenlőre nem akarok nagy feltűnést kelteni.
A következő pillanatban megszűnik a tárgyilagos beszélgetés légköre és már lágyan ringunk a zene dallamára. Gyengéden beletúrok a hajába, miközben a fejem a vállára hajtom. Magamba szívom a zene által átadott érzéseket – mintha tudnám milyen érzés a szerelem. Ha ezt nem is, azt értem, amiről énekel az előadó. Mintha rólunk mesélne és a külön töltött időről. Az is épp ilyen búskomor volt, mint ezek a levegőben szétáradó hangjegyek.
Halkan felkacagok a kérdésére, hogy mi lenne ha egy egész hétre maradnék. Aztán a fülébe suttogok.
- Te is hiányoztál – csókot lehelek a nyakára. – De attól félek, ha újrakezdenénk, az már jelentene valamit. Bár lehet, hogy csak nekem...
Hogy mi?
Miért mondok én ilyeneket? Talán túl sokat ittam? Te szent Merlin...
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 12. 06. - 14:06:40 »
+1



          Azt már tudom, hogy létezik az az érzés, mikor hiányozni kezd az, amit elvesztettél. De eddig fogalmam se volt róla, hogy hiányozhat úgy valaki, akiről korábban nem gondoltad, és erre az egészre akkor döbbensz rá, amikor már újra a karjaidban tartod. Nem, ez a megfogalmazás nem pontos. Roxi eddig is hiányzott, de most érzem csak igazán, hogy mennyire. A folyton körüllengő kellemes illata, amiből tudtam, hogy hazaértem, akárhol is voltam, és akármit is csináltam. Hamar ez lett az otthon illata számomra.
          - Csábító? – Térek magamhoz a régi emlékekből. – Mi lehet vonzó egy olyan ajánlatban, ami arra vonatkozik, hogy embereket, talán a barátaimat kell megölni? Vonzó volt benne, hogy nem kell féltenem a szabadságomat, nem kell a családommal törődnöm tovább, hogy megfeleljek nekik, de ez közel sem volt elég számomra. És azt sem hiszem, hogy az a szabadság, amire én vágytam, tényleg az enyém lett volna hosszú távon. Nem ringattam magam tévhitekbe, pontosan tudtam, hogy amit hallok, azok csak üres szavak.
          Első alkalommal, mikor hallottam az ajánlatot még az első háború idején sokkal közelebb álltam ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatot, de addigra mire megadtam volna a válaszom, elbukott a Nagyúr. Szerencsére. Szerintem tényleg ez a szerencsém, mert most már, ha akartam volna se tudtam volna kilépni a soraik közül.
          - Nagyon helyes. Örülök neki, hogy így tetted. Nem… - Mást akarok mondani, nem kéne elárulnom magam. Még akkor is, ha az lenne a valóság. – Nem örültem volna neki, ha azt hallom, hogy bajod esett, csak mert a munkádat végezted.
          Talán le kéne szoknom róla, hogy kétértelműen fogalmazok. Bár, azok, akik ismernek már biztos megszokták tőlem, de sokszor lett már bajom ebből. Eddig viszont szerencsére nem olyan komolyak, amiket ne lehetett volna egyszerűen és gyorsan orvosolni. Miért nem lettem végül auror? Ezen is gondolkodtam már rengeteget.
          - Mivel az apám kényszerített rá, hogy auror legyek, bosszúból nem dolgoztam soha abban a szakmában, és inkább végeztem mugli munkahelyeken is. Lényegében mindegy volt, csak ne az legyen, amit ő akar. Később pedig már megszokásból. Nem akartam sohasem karriert építeni, nem akartam sohasem annak az árnyékában élni, hogy egyszer gyilkolnom kell.
          És mégis, egy háború elég ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Visszatérjek aurori ösztöneimhez, és akár még a gyilkolással is – még ha önvédelemből is – de számolni kelljen vele. Nem szeretem, nem akartam és soha semmi nem fog feloldozni ez alól. Nagy kő esik le a szívemről, mikor meghallom, hogy szerencsére ő kimaradt ebből a dologból. Féltem, hogy a munkája miatt esetleg sokkal jobban belekeveredhet, mint amennyire kell neki. Mármint egyáltalán nem kellene neki.
          - Könyvet? Lehet enyém az első példány majd belőle? Természetesen aláírva, és ha esetleg kell még történet, azért tudok én is mondani majd.

     A dal.
          A dal olyan dolgokat mondd el ebben a percben, amiket én képtelen lennék. Nem mondom, hogy az ital beszél belőlem, mert ez nem igaz. A dal és a táncunk viszont olyan emlékeket ébreszt bennem, amikről muszáj volt elfeledkeznem, ha túl akartam élni. Nem hagyhattam, hogy bármilyen emlék megzavarjon. Most… Most mégis rá kell döbbennem, hogy pont az tett gyengévé, hogy el akartam felejteni ezeket az emlékeket. Tánc közben megpuszilom a feje tetejét.
          - Honnan tudod, hogy csak neked? Honnan tudod, hogy nem akarom ott folytatni, ahol abbahagytuk, és ami még fontosabb. Honnan tudod, hogy nem akarom, többet jelentsen, mint ami korábban volt?
          Továbbra is biztos vagyok benne, hogy nem az ital beszél belőlem. Nem csak az egyedül. Talán a háború, a megkönnyebbülés, a viszontlátás, talán ezek összessége kell ahhoz, hogy most ezeket mondjam. De nem csak érzem, így is gondolom, és ezen semmi sem fog változtatni. Még a válasza sem.
          - Roxi, komolyan mondom, maradj itt, és ha nem működik, akkor nem hozom fel többet ezt a témát. Vagy időközben lett valakid?
          Ezt is megérteném, bár, az nem vágna össze a szavaival. Vagy nem is tudom. Akármi is lenne, akárhogy is lenne, ez a pillanat örökre szól. Már régen vége van az előző dalnak, és már kezdődött az új, de még mindig ugyanúgy ringatózunk. Nem lehet véletlen. Szeretném azt hinni, hogy nem lehet véletlen.

Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 12. 28. - 18:33:06 »
+2


- Helyesen döntöttél – bólintok egyetértően, hisz nem egy kellemetlenségtől óvott meg engem azzal, hogy nem csatlakozott Voldemort seregéhez. Jobb volt ez így neki is, nekem is.
- Gyilkolni? Azt hiszem ez eléggé egyoldalú megközelítése az aurori hivatásnak. Persze, nem akarok apád védelmére kelni és biztos vagyok benne, hogy racionális és jó döntést hoztál. Csupán fura, hogy milyen eltérően kezeljük a lelki terrort - a saját életemre gondolok. - Az én esetemben, mivel nagyapámnak szinte mindenben igaza lett, végül meg sem fordult a fejemben, hogy szembeszegüljek vele – összegzem életem történetét röviden leginkább magamnak, mintsem neki, majd az utolsó kortyot is kiürítem a poharamból. Eszembe jut, hogy mennyit  civakodtam vele és hogy éveken keresztül milyen rendületlenül álltam ellen az akaratának. Ennek ellenére öntudatlanul is azzal a tudással éltem túl a saját életem csapásait, amit ő adott nekem. Ironikus a sors.
Ugyanakkor Willow ezen vélekedése engem igazol. Szilárdabb az erkölcse, mintsem halálfaló váljék belőle, hisz felénk a gyilkolás egy készség, egy ösztön. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a tett morális értékelése megállítson minket.
- Persze, tiéd az első példány – bólintok halvány mosollyal az arcomon, ami annak gyümölcse, hogy jól esik gyermeteg lelkesedése a munkám iránt.
Őszintén szólva, most úgy érzem magamat, mintha én is egy gyerek volnék. Egy gyerek, aki a mézesmadzag után idáig futott és mást sem csinált, csak meggondolatlanul követte a megérzéseit, benyomásait, mindent aszerint, ahogy épp kedve tartotta. De én nem vagyok ilyen. Mindig azt teszem, ami az érveim, az elképzeléseim, terveim alapján konzekvensnek tűnik, nem befolyásol semmiféle érzelem, vagy kedélyállapot. Kivéve ha egy egyszerű vallatás közepén például megjön a kedvem a kínzáshoz. Csupán ez az egyetlen megnyilvánulási formája létezik a belső romlottságomnak, vagy épp a pillanatnyi belső késztetésemnek. Azonban ez a szituáció most egészen más és be kell valljam, hogy talán nem is zavar.
Érzem, ahogy az alkohol szétárad a testemben és kevésbé vagyok ura annak, amit mindegyszerre melegség jár át, de magam sem tudom, hogy Willow körülöttem összefonódó karjai, vagy az elfogyasztott whiskey okozza ezt az érzetet. Lépteim kissé bizonytalanná válnak, ugyanakkor a csípőm még mindig ritmusra ring a felszálló zene hangjaira és belül egyre magabiztosabban látom  magam előtt a képet, ahová a ma este vezet.
- Nem vagyok gondolatolvasó. Nem tudhatom mi járhat a fejedben – válaszolok hosszú kérdéseinek sorára. Bár tehetném. Bár ismerném a saját elképzeléseit, de ez természetesen nem ilyen egyszerű.
Önelégült mosolyra húzódik a szám arra a feltételezésre válaszul, hogy időközben lett-e valakim. Nem szokásom egy valaki mellett rostokolni túl hosszú ideig, lételemem a vadászat, ugyanakkor mértéktartó és kifejezetten válogatós vagyok. Nem váltogatom a partnereim napról napra. Azonban ezen kérdéséhez nem szándékozom semmilyen megjegyzést fűzni. Egyszerűbbnek látom, ha egyenesen a tárgyra térek.
- Nos, csak egy módon tudhatjuk meg, hogy működik-e…
Egy pillanatig még hagyom a tekintetünk összekapcsolódjon, majd az arcát fürkészem és gyengéden végigsimítom azt. Aztán körbefonom a karjaimat a nyaka körül – bár most nem alattomos kígyó módjára ahogy szokásom az áldozataimnál. Nem gyilkolni készülök. Bár megeshet, abban az esetben, ha méreg gyöngyözik az ajkamon vagy én magam vagyok a méreg.
A szemhéjam lecsukódik és érzéki csókot lehelek az ajkaira, picit elidőzve a pillanatban.
- Mit gondolsz?
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2016. 01. 01. - 21:56:27 »
+1



          Tudom, hogy helyesen döntöttem, nem kell megerősítenie benne, mégis olyan jól esik, hogy ezt mondja. Nem sokszor kaptam visszajelzéseket a döntéseimmel kapcsolatban, ezért mindig megbecsülöm azt a keveset, amit viszont igen.
          - Nem szó szerint értettem a gyilkolást, és nem gondolom, hogy az aurori szakma csak ennyiből állna, de az biztos, hogy előbb-utóbb eljutottam volna oda, hogy vagy én vagy valaki más nem kerül ki élve egy harcból.
     Kicsit meg kéne nyugtatnom, mert úgy gondolom, hogy jelen esetben félreértjük valamennyire egymást.
          - Ne aggódj, nem tudsz a védelmére kelni apámnak. Ő teljesen másként gondolkodik, mint mások, és akárki is próbált meg jobb belátásra téri vele és a testvéreimmel kapcsolatban, végül rájött, hogy felesleges próbálkozás.
     Makacs vagyok ezzel kapcsolatban, de úgy gondolom, aki tizenhét évig hallgatja azt, amit én, az egyet is ért velem.
          - Nem vagyunk egyformák, ezt már megtanultam. Roxana, nem tudom, hogy milyen lehetett a nagyapád, de van olyan, aminek nem lehet ellenszegülni, mert nem éri meg. Igazából így utólag visszagondolva, elég gyerekes az a bosszú, amit végrehajtottam azzal, hogy nem lettem auror, de akkor ez tűnt a jobb megoldásnak.
          Gyerek voltam még, a tojáshéj a fenekemen, és akkor nem az járt a fejemben, hogy mi lenne jó a jövőben számomra, hanem az, hogy mi jó most. Akkor és ott viszont ez volt a jó. Ma belátom, hogy tévedtem bizonyos döntéseimmel kapcsolatban, de nem az összessel, és azt továbbra sem bánom, hogy nem lettem auror.
          Elmosolyodom, úgy érzem, hogy a háború kirobbanása óta először teljesen őszintén. És nem azért, mert tényleg enyém lehet egy példány a könyvéből, hanem maga az ígéret miatt, ami a jövő felé mutat. Tudom, hogy lesz jövő és nem csak nekem, hanem másnak is. A világnak lesz jövője. Talán nem egy ilyen egyszerű dologból kéne ennyire komoly következtetéseket levonnom, de a jelenlegi állapotomban valahol el kell kezdenem.
          És újra ott vagyok, hogy az alkohol nem biztos, hogy a legjobb párosítás velem. Még érzem, tudom, hogy mit csinálok, de néha már nem tudom befolyásolni csak hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek. Megsimogatom az arcát.
          - Tudom, hogy nem vagy, és ezért ha kell, bármit elmondok neked.
          Nyilván a bármit azért elég tág fogalom, de amit lehet azt elmondom neki. Aztán végül mégsem lesz szükség arra a monológra, amit a kérdésekre adnék feleletként. A dal, amire lassan ringunk, és az alkohol nyilvánvalóan megtették a hatásukat. Mégis egyértelműen tudom, hogy mire gondol, mikor a karjai összefonódnak a nyakam körül, én meg mintha ledermedtem volna, csak fogom még mindig a derekát, bár közelebb húzom még ennél is jobban magamhoz, és ahogy közelít, behunyom a szemem. Megpróbálok mindent kizárni a tudatomból, hogy pusztán az érzéseimre hagyatkozhassak.
          Valahol szerencse, hogy ő volt az utolsó nő a háború előtt, akivel együtt voltam, mert így most pontosan meg tudom mondani, hogy mi is az, amit érzek. Halál pontosan, és ehhez viszont szerencsére nem ittam sokat, még teljes mértékig önmagam vagyok. Lassan nyitom ki a szemem, és az övébe nézek, csak még egy pillanatig, amíg nem válaszolok.
          - Igazad van. Ez már nem ugyanaz, mint volt.
     Hiányzik valami, ami korábban még meg volt, ami nem a szenvedély, de legalább ilyen jelentős, mint az.
          - Szerinted?
          Azért kíváncsi vagyok az ő véleményére is, nem szeretnék elhamarkodott következtetést levonni. Egy második próbálkozás még beleférhet, ha nem egyezik a véleményünk. Nem, mégse. Nem akarom se az ő szívét fájdítani, se az enyémet. Van olyan dolog, amivel nem lehet viccelni.
          Mégis magamhoz ölelem, legalább a közelségét had érezzem, hiszen továbbra is tökéletes beszélgető partnernek tartom, akivel meg tudok beszélni sok mindent. Habár nem mindent, és talán ez a kis apróság az, ami miatt most úgy érzem, hogy valami kettőnk közé állt.

Naplózva


Roxana V. des Pres
Eltávozott karakter
*****


beauty of the dark.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2016. 01. 07. - 11:01:43 »
+1


Úgy érzem Willow mondatai tökéletes lezárásai a beszélgetés egy-egy adott szegmensének, így aztán nem fűzök hozzájuk semmi tartalmasat, csupán egyetértően bólintok, jelezve, hogy figyelek, bár őszintén szólva a gondolataim már máshol járnak, szépen elkalandoztak.
Túlröppentek az épp magunk mögött hagyott pillanatokon és Willow fülemben csengő szavai körül forognak: ez már nem ugyanaz, ami volt.
Volt. Mindig a múlt fránya ködös fátyla borítja be a jelent és épp emiatt újra a bőrömön érzem az elmúlt órák üres reménytelenségét, amiből ez az apró találka épp kiragadott. Jó itt lenni, jó érzés újra látni egy kedves arcot a múltamból, amit most már elválaszt tőlem valami. Valami, amit úgy hívnak, hogy vég. A vég, ami szükségszerűen együtt jár az új kezdettel, de az a szomorú helyzet áll fenn, hogy én nem találom a saját, új kezdetem. Jelen pillanatban még csak sejtésem sincs róla, hogy és miként kezdhetném újra és aztán mi módon lenne megfelelő és bölcs alakítani az életem. Jó döntés lenne Őt is belevonni ebbe az egészbe?
Újra visszazuhanok az elmúlt éjszaka zaklatottságába és a lágy dallamok hangjai sem képesek megnyugtatni kimerült érzékeimet. Nem is tudom mi zavart meg ennyire. Talán az alkohol jellegzetes hatása? Vagy az a csók, amit Willow az imént leírt?
Mintha minden egyszerre kiüresedett volna. Ez a pillanat, Willow, én és a köztünk lévő … akármi. Talán ez egy apró jel, amibe kapaszkodni kell, hogy vezessen. Hogy hova? Azt hiszem messzire mindentől és mindenkitől.
- Szerintem? Őszintén? – elmosolyodom, de ez a mosoly nem kedves, vagy barátságos, inkább szarkasztikus és álnok. - Az őszinteség egy olyan dolog, ami sosem volt a miénk, Willow – jelentem ki, miközben végigtáncoltatom az ujjaim a mellkasán. Nem tudom, hogy pontosan hová is fog vezetni ez a megállapításom és vajon milyen kárt is hagy maga után, de abban biztos vagyok, hogy el kellett hangoznia. Először és utoljára. Ez a mérföldkő az, ami két út elé állít minket. Hogy együtt indulunk, vagy ki – ki megy a maga útján, csupán ettől az egyetlen szikladarabtól függ.
- Sosem voltam veled őszinte – suttogom a fülébe, miközben megcsókolom a nyakát. - Most mégis miért legyek az?
Lassan elhúzódom és a szemébe nézek. A zene még mindig szól, hangom még épp oly nyugodt, mint az előző percekben, ellentétben a mondanivalómmal. Életemben először őszinte akartam veled lenni, Willow. Tényleg. És sikerült is, de félek, hogy erre nem állsz készen. Gyanítom, soha nem is fogsz.
- Az a Roxana, akit te ismersz, egy egészen másik ember, kedvesem – szavaim ridegek és érzelemmentesek. Elhúzódom tőle és azzal a lendülettel az ablakhoz sétálok, hogy fürkészhessem a felhőkkel beborított eget.
- Egyébként igazad van, valami tényleg elveszett – konstatálom, aztán megfordulok és az ajtó felé indulok.
Rápillantok Willowra és lepereg előttem az együtt töltött idő összes pozitív pillanata, amit mindegyszerre kirekesztek a tudatomból és megpróbálok gyorsan elmenekülni előlük, előle, mielőtt még valami visszaránt.
- Azt hiszem, jobb ha megyek – bár kérdéses, hogy kinek.
Naplózva

Willow Fawcett
[Topiktulaj]
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2016. 02. 04. - 18:59:03 »
0



          Mikor azt gondolod, hogy minden jól megy, akkor egyszer csak rádöbbensz, hogy minden csak látszat és valójában semmi sem megy jól. Akkor kell arra is rádöbbenned, hogy amit látsz, egy ablakon keresztül nézed, lehet akár a múltad része, akár a jövődé, és ha nem töröd ki ezt az ablakot, akkor örökre elválaszt majd attól, amit el akarsz érni. Most épp azon tépelődöm, hogy kitörjem azt a bizonyos ablakot vagy sem. Roxi itt áll előttem, és a szívem szakad meg azután a bizonyos mondat után. Talán kicsit olyan érzés ez, mintha egy tüsszentés elindítana egy lavinát, vagy a kavics, amit bedobsz a vízbe és annak köszönhetően fodrozódni kezd a felszín.
          És belátom, igaza van. Nagyon sok minden van, amit nem osztottam meg vele. A múltam bizonyos pillanatai, amiket nem akartam a kapcsolatunk első felében a nyakába zúdítani, de most már késő.
          - Elismerem, valóban lehettem volna veled őszintébb.
          De sohasem késő elkezdeni. Így kellene folytatnom, de nem tudom. Most már… Most már nem is biztos, hogy tudnék vele úgy őszinte lenni. A kezem még mindig a derekán pihen, de érezhetően remeg. Félek attól, ami most következik, de egyszerűen, mintha lefagytam volna. És ezen a helyzeten a következő néhány pillanat csak ront. Feljebb emelem a karom, hogy közelebb húzhassam magamhoz, de akkor mintha a fülembe súgná a kegyelemdöfést. Ez nem csak annyi, mint eltitkolni előle, hogy mennyire utálom a családomat, és valójában nem is haltak meg, mint ahogy neki mondtam.
           - Még nem késő, meséld el, nem számít, hogy mi az. Legyél most őszinte.
           Erőtlen próbálkozásnak érzem, bár teljesen igaznak. Vadul kattog az agyam, hogy mit és hogyan kéne most csinálnom. Ahogy távolodik, a kezem csak lassan csúszik le a derekáról. Mi az, hogy akit ismerek, az nem létezik?
           - Roxi…
           Hogy jutottunk el eddig a pontig? Alig fél órája még olyan önfeledten beszélgettünk, most pedig itt állok, nézem a távolodó alakját, és rájövök, hogy nem is benne kell keresnem a hibát, hanem saját magamban. Ide kellett hívnom, ez nem kérdés, de miért hoztam fel ennyire a múltat? Miért erőltettem rá valamit, amit nem kellett volna?
           A következők már egy pillanat alatt történnek. Elmegyek mellette és megállok az ajtóban. Nem muszáj azon keresztül távoznia, hoppanálni is tud, de akkor sem engedhetem még el. Nem így!
           - Még ne menj! Kérlek, csak még egy kicsit maradj. Még akkor is, ha ez már nem az lesz, mint mikor idejöttél. Még akkor is, ha ez csak hiú ábrándja lesz valaminek, ami nem létezik. Nem kell beszélnünk egymásról. Nem kell beszélnünk a múltunkról. Beszéljünk úgy, mintha idegenek lennénk.
           Tudom, hogy lehetetlen dolgot kérek tőle. Hogy lehetne egy ilyen dolgot, egy olyan dolgot, mint ami közöttünk volt félretenni? Sehogy, azt pedig nem kérhetem tőle, hogy felejtse el.
           - Roxi, kérlek, csak egy kicsit.
           Hirtelen újra erőt vesz rajtam az a rossz kedv, mint ami azelőtt uralkodott rajtam, mielőtt ideért volna. És igen, ott állok az üveg előtt, és akárhogy próbálom áttörni, mintha lehetetlenség lenne. Még próbálkozom egy kicsit, aztán majd meglátjuk, hogy tényleg sikerül-e vagy sem. Nem akarom elveszíteni, még akkor sem, ha társak már nem lehetünk, szeretnék barátként adni magunknak egy esélyt, és ez lehetne a tökéletes pillanat neki.
           Elállok az ajtóból, ha menni akar, akkor nem tartom fel. Nem merem hangosan kimondani a kérdésem abban az esetben, ha most az ajtóhoz lép. „Soha többé nem látlak, ha kisétálsz azon az ajtón?” Nem tudnám elviselni a visszautasítását. Csak még egy órára maradjon, és utána már minden jobb lesz. Talán újra képes lennék olyanokra, amikre ebben a pillanatban nem. Legalábbis hamarabb, mintha most kilép az ajtón.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 15. - 03:11:45
Az oldal 0.096 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.