Folyosók

Két pont között a legrövidebb út az egyenes:
kivéve, ha emeletekről van szó, mert akkor a lépcsők és folyosók segítségét
 kell igénybe vennünk, melyek az épület mélyébe vezetnek. Magas beltér
 jellemzi őket, és ha nem csak átsuhanunk rajtuk, érdekes részleteit
 fedezhetjük fel mind a mugli, mind a varázslótörténelem szeleteinek,
 a falak ugyanis térképekkel és régi kódexek lapjaival van díszítve.
 Odafent bódító fényű csillárok világítják az utat, lábunk alatt
 vörös szőnyeg kalauzol, akármerre vezessen is a szándékunk.

          A mosdóból lépek ki, mikor belefutok egy fiatal hölgybe. Majdnem fel is lököm, akkora a lendületem, de szerencsésen sikerül megállnom.
          - Elnézést, kicsit nagyobb volt a lendületem, mint kellett volna. A mosdó nem hiszem, hogy kedvelne, ezért kidobott magából.
          Oké, elég gyenge volt, de hát, valahogy meg kell magyaráznom, hogy tényleg úgy estem ki onnan. Végignézve a hölgyön, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy keres valakit, vagy valamit, vagy csak ő is erre tévedt. Mondjuk nem nehéz erre tévedni, akárhova is akarunk menni, az út ezen a folyosón visz keresztül.
          Egy ideje már csak járkálok a folyosókon a termek között, mintha nem találnám a helyem. De az is lehet, hogy csak próbálok elkerülni néhány embert. Nem örülnék neki, ha most összefutnék Till-lel. Volt már szerencsém hozzá, és félek, hamar rájönne, hogy valamire készülök. A háború után is ő volt az, aki kihallgatott a Perth-ben történtek miatt. Sok emberrel ismerkedtem meg most, van, akit csak látásból, és van, akit személyesen egy hosszabb beszélgetés révén is. Ahogy nézem a leendő diákjaim közül is sokan jöttek el, aminek örülök. Legalább lesz néhány ismerős arc az órákon.
          - Segíthetek? – kérdezem a lánytól.
          Azt hiszem, tévedtem, mikor arra gondoltam, eltévedt. Talán csak egyik helyiségből ment éppen a másikba. Ha már így alakult, akkor nem fogok visszakozni.
          - Körbevezessem a házon, hogy könnyebb legyen a tájékozódás?
          Oké, nem is ezt akartam kérdezni tőle, de valamiért teljesen irracionálisan viselkedek most. Talán azért, mert minden egyes perccel közeledek afelé, amit nem tudok… Nem inkább nem akarok elkerülni, és ha már tényleg így van, akkor szeretnék kihasználni minden lehetőséget előtte, amit elém sodor a sors.
          - Esetleg nekem adná a következő táncot? Itt és most.
          Oké, talán nem a folyosó közepén kéne erről kérdeznem, de a zene kihallatszik ide, és nem ragaszkodok ahhoz, hogy a tömegben, a táncolók között nyomorogjunk mi is. Egyébként is vevő vagyok az újdonságokra, a szokatlan dolgokra. A kezem nyújtom felé, miközben tőle nem várom el azt, amit én megtennék. Ha azon múlik, akkor természetesen bemennék a terembe is, de ezt a táncot muszáj ellopnom akárkinek is ígérte már oda.
          - Vagy legyen csak egy ital a szalonban?
          Akármelyiket is választja, nekem mind a kettő megfelel. Legutóbb, mikor csak odahívtam magamhoz valakit, egy italra és csevegésre, nem sült el rosszul a dolog. Mi több, sokkal jobban sikerült, mint azt reméltem. Nem, remélni mertem. Szóval, most akármi is lesz ennek a vége, nem fogom megbánni.

[Még egy ital, hölgyem?]

botlás.

Elemelem a poharat ajkaimtól, és átnézek a pezsgőcseppes üvegen. Kifogyott. Már a harmadik. Félrebiccentem a fejemet és elhúzom a számat, gondolkodóba esek. A bárpultosra pillantok, majd a cseppekre. Bárpultos, cseppek. Cseppek, bárpultos.
-    Még egy ital, hölgyem?
-    Hmmmm...   - húzom el a számat ismét. -    Egye fene.   - és visszanyújtom a poharat, ő pedig újratölt.  -    Köszönöm szépen!   - elveszem, és adok neki egy kis borravalót. Majd belehörpintek, az est' folyamán negyedszerre.
Nem is tudom pontosan ki már a házigazda, kinek kell megdicsérni az édes pezsgőt, de igazán remek. Mondhatni itatja magát.
Kifordulok a pultból, és a szalon többi italozóját fürkészem. Pár ismerős, pár ismeretlen arc. Kihúzott háttal, szűk szemmel kortyolgatok, és elmélkedem, miközben a nyüzsgő emberek alakját figyelem.
Táncolni vágyom. Olyan réges-rég táncoltam. Pedig régen nagyon szépen táncoltam. Sokféle táncot tudok, és nincs is jobb érés, mint a zenébe feledkezve lépdelni ütemre olyasvalakivel, akivel érzitek egymás mozdulatait. Táncolni vágyom. De senki nem kért fel, és nem is fog, ahogy érzem. Nem csodálom, hiszen anyám régi ruhája meseszép, de oly' feketébe vagyok öltözve, mintha a Halál Asszonya lennék. Ujjammal végigsimítok a gyöngyökön és egy pillanatra elmosolygok.
Nem is adtam túl sok lehetőséget bárkinek, a bálteremben megláttam Jamest, és abban a pillanatban el is hagytam a termet, és bevonultam ide. Elég patetikusan hangzik, hogy megláttam a volt vőlegényemet, akiről azt se tudtam, hogy él-e vagy hal, és és a bárba vonultam inni. Nem, egyáltalán nem bánatomban vagy dühömben iszom, ami furcsa. Mert azt hittem, hogy azért fogok, de az az időszak már elmúlt. Hogy búslakodjak és haragudjak. Már eldöntöttem, hogy az egész háborút, minden rossz emlékével együtt magam mögött hagyom, és ebbe sajnos James Wolf is beletartozik. Nem, én most azért ittam meg négy pohár pezsgőt, mert nagyon finom volt. És régen ittam finom pezsgőt. A buborékok felderítenek, mintha csak a véremet pezsdítené meg. Talán egy picit a fejembe is szállt. De csak kedvesen.

Leteszem az üres poharat, megköszönöm a pultosnak, és felállok a székről. Megigazítom a hajamat, és elsietek a mosdóba. A tükörben megnézem magamat, és egy pillanatra megállok kézmosás közben. Egy érgi emlék eszembe jut, de hamar elűzöm. Fújok egy kevés parfümöt magamra, de nem abból, ami ki van téve, hanem a sajátomból. Nem sokat, csak épp egy keveset. Visszateszem az üvegcsét a vörös táskámba, amit bűbájjal egyből visszazsugorítok, és melltartóm belső kis zsebébe rejtem. Titkos, praktikus és senki sem látja. A pálcámat pedig visszadugom harisnyatartómba, és megigazítom földig érő szoknyámat, hogy tökéletesen álljon. Egy rakoncátlankodó tincset betűzök a kontyba, aztán meggondolom magam, és mégis kihúzom belőle újra, így a göndör fürt az arcomnak ad egy kis keretet. Kilépek az ajtón, és bátortalan mozdulattal elindulok. Nem is tudom, hogy hova menjek, a szalonba vissza, vagy visszamenjek a bálterembe? Tétovázom, de azért bizonytalan léptekkel haladok, így egyszer csak...

...megtorpanok és nagyokat pislogok meglepettségemben. Majdnem megbotlok a magassarkúmban, de egy pillanatra megragadom annak a vállát, aki nekem ütközött, de abban a pillanatban el is engedem zavaromban. Feleszmélek és felnézek a férfire, aki imént kizökkentett gondolatmenetemből.
Az ütközéstől kicsit megzavarodtam, így mondatának csak a végét kapom el.
-    Öhmm, semmi baj!   - nyögöm ki nagy nehezen. Aztán helyreteszem magam.
Próbálom az arcot valahova tenni, és ismerősnek tűnik, de nem ugrik be név, sőt nem is dereng, ezért nem is erőltetem a dolgot.
-   Igazából pontosan tudom, mi merre van, elég jól megjegyeztem, csak épp azt nem tudom, hova akarok menni.    - mondom halvány mosollyal. Aztán végiggondolom, hogy végül is mit mondtam, és elkönyvelem magamban, hogy kellően furcsán hangzott ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam a férfit, de ahogy látom nem zavarta meg furcsa válaszom, sőt rettentő készséges.
Szélesebb mosoly kúszik fel az arcomra, és hirtelen felvillanyozódok belül. Nem is tudom igazán, miért, de mitnha egy löketet kaptam volna valahonnan.
-   Itt és most.  - ismétlem utolsó szavait széles, vidám mosollyal, és csillogó arccal kitárom karomat táncos tartásba, hogy bekapcsolódjon. Miután megfogta kezemet, befejezem a mondatomat. -    ...és utána egy ital!    - biccentem félre a fejem játékosan, és agyam egyből átáll a zenére, ami ugyan halkan szűrődik ki a teremből, de annál jobban élvezem, hogy összepontosíthatok rá. Ez hiányzott. Az új, az izgalmas.

          Oké, amire nagyon nem számítottam, hogy csak egy hirtelen ötlet majd megnyeri valakinek a tetszését egy olyan helyen, ahova nagyon nem odavaló. Csak félig poénból tettem fel a kérdést, és mégis sikert aratok vele. Mimiről már tudom, hogy ő vevő az olyan helyzetekre, mint ez is. Nem véletlenül táncoltunk az esőben. Az is csak egy ilyen hirtelen ötlet volt.
          Megfogom a derekát, kezemmel megfogom az övét, majd lépek egyet, kettőt, hármat, ahogy hallom a zene ütemét. Eleinte fülelnem kell, hogy meghaljam, de miután már ráállt a lábam, zene nélkül is tudnám vezetni őt. Forgunk, pörgünk a folyosó közepén, tánc közben kerülgetjük az embereket, mintha akadályok lennének. Van, aki megáll nézni minket, van, aki simán továbbmegy. Teljesen mindegy, mert a vége úgyis az lesz, hogy csak kettesben maradunk. A folyosó… átka? Talán. Közben folyamatosan a barna szemét nézem, az ajkait, amik a zene mellett most rabul ejtettek.
          - Nagyszerűen táncol, igazi kihívás az én tudásommal vezetni Önt.
          Csak halkan, szinte suttogva beszélek, hogy ne essünk ki nagyon a ritmusból. A falakon a képek alakjai mind egy csoportba gyűltek, és minket figyelnek. Gondolom nem sokszor látni olyat, hogy valakik a folyosón táncoljanak, főleg nem egy bál alkalmával.
          - Willow Fawcett vagyok – mutatkozok be, ha már ez az előbb elmaradt. – És a velem táncoló csinos hölgyben kit tisztelhetek?
          Tudom, hogy mindenkinek bemutatkoztam, mikor megérkeztek, de az sohasem baj, ha kétszer, vagy akár háromszor is megteszi az ember. Főleg egy ennyire vegyes és bő társaságban, ahol az emberek jó részét vagy ismered, vagy nem, de ha nem, akkor sok új nevet kell megjegyezni, és bevallom, nekem nem az erősségem. Nem erre a… talán száz emberre is. Azt se tudom, hogy mi lesz így a Roxfortban. Biztos kell majd néhány óra, mire megjegyzem az arcokhoz tartozó neveket. Vagy ki tudja.
          Várjunk, ez nem lesz így jó. Azon kapom magam, hogy az ajkairól vándorolni kezdett a tekintetem. Gyorsan elnézek másik irányba, bár, tudom, ezzel árultam el magam, ha észrevette. De mit tegyek, nagyon szép, és egy szép hölgyet vétek lenne nem megnézni. És még csak nem is mondtam neki.
          - Ön igazán gyönyörű. Biztos féltékeny minden férfi, aki nem kaphatja meg.
          Megint olyan dologba ütöm az orrom, amibe nem kéne. Az alakok a falon ingatni kezdik a fejüket, némelyik még fel is nevet. Ilyen helyzetben sem voltam még, hogy egy festmény nevessen ki valami miatt. Szégyelld magad, Willow. Azt hiszem, ennél mélyebbre már nem tudsz süllyedni a szerelmi életed terén.
          De igen, de azért nem kéne küzdenem azért, hogy el is érjem. Mindegy, a zene csak folytatódik, mi még mindig pörgünk és forgunk, az emberek nagyjából már elhelyezkedhettek, mert percek óta nem járt erre senki. Úgy tűnik, a mosdó sem akar beszippantani egyikünket sem.
          - És milyen italt szeretne majd inni a tánc végével, Ms. Kenneth?
          Szervezőként eddig igyekeztem csak minimális mennyiségű italt inni, de miután meghívtam, nem fogom azt mondani, hogy köszönöm nem. Bár, nem kell a legerősebbet választani, elég csak valami enyhe. Enyhe? Minden enyhe, mióta a zöld tündérből ittam. Ki is ráz a hideg. Olyan gyorsan még életemben nem részegedtem le a sárga földig, mint akkor ott. És mégis furcsa módon kívánom újra. Hozattam is volna, de hát szervező társam miatt lehetetlen volt még titokban is a beszerzése és behozatala a házba.
Lassan vége a dalnak. Nem engedem el azonnal, a szemébe nézek mélyen.
          - Köszönöm, ezt a remek táncot. Remélem, nem léptem sokszor a lábára. Szörnyen röstellném, ha igen, és úgy érzem, nem csak egy itallal kéne kiengesztelnem érte.
          Nem még több itallal, nem akarom leitatni, de biztos kitalálunk majd valamit, amivel megoldható ez a kisebb baki problémája.

[Pedig remekül vezet.]

felnőtt gondolatok.

Azt hittem, azzal, hogy ilyen bolondságokat csinálok, ismét átlagos tinédzsernek érezhetem magamat, de furcsamód nem így lett. Ahogy vezetett ez a férfi, nem jöttem kislányos zavarba, nem viselkedtem úgy, ahogy egy vagy két éve tettem volna. Magabiztosságot érzek, és azt, hogy ura vagyok magamnak. Nagyon rég éreztem ilyet, így kihasználom minden percét. Bár a pezsgő elhomályosítja talán ítélőképességemet, de mégis úgy érzem, hogy hirtelen minden tiszta. Ez a jó szó: tiszta. Felnőtt nő vagyok, aki úgy érzi, élvezheti azt, amit csinál. Nem kell emésztődnie, gondolkodóba esnie, elbizonytalanodni, hanem élheti saját életét, önálló gondolatokkal és tettekkel. Azt hittem, újra tinédzser akarok lenni, mert úgy minden könnyebb. De be kellett látnom, hogy ezen az életszakaszon már átlendültem. Túl sok halálon, csalódáson és rettegésen vagyok túl ahhoz, hogy visszatérjek a régi énemhez. Elszakadok a múlttól, és ez felszabadító érzés. Mámorít. Fantasztikus.

-   Pedig remekül vezet.   – viszonzásul megvillantom mosolyomat.
Lágyan lépdelünk a folyosón, ami szerencsénkre elég nagy ahhoz, hogy zavartalanul élvezhessük egymás társaságát a dallamok mögé rejtve. A folytonos mozdulatoknál néha egy pillanatra behunyom a szemem, csupán az élvezetért. Imádok táncolni.
Amikor bemutatkozik szívem erőset dobbant, és pillantásom is arcára villan. Mintha már hallottam volna a nevet, sőt nem is olyan rég. Rettentő zavaró gondolat fészkel elmém aljába, de nem jövök rá, mi az. Furdal a kíváncsiság, de inkább félretolom a kellemetlen érzést, és visszazökkenek a tánc, zene, alkohol csodás hármasába.
-    Lizandra Kenneth. Örvendek.    – szám sarkára apró mosoly ül, tekintetem pajkos.
Szándékosan mutatkoztam be így. Barbarának már nincs helye itt. Most Lizandra táncol Mr Fawcettel.
Apropó Mr Fawcett, aki épp dekoltázsomat tekintette meg, mintha csak egy múzeumi kiállítást nézegetne vidáman, sőt cseppet sem palástolva. Szélesen elmosolyodok, és kicsit beleharapok az ajkaimba.
-   Nincs kire féltékenynek lenniük.    – válaszolom tömören, utalva egyedülállóságomra. Régen csak megköszöntem volna egy piruló mosollyal, de ma este nem. Ma nem.
-   Pezsgőt!   – csillan fel a szemem kérdésére. –    A pezsgő kifinomult és elegáns.   – mondom halkan, és titokzatosan. A szavaknál jellegzetesen végigpillantok rajta, és végül a szemébe nézek. Hát, burkolt célzásom, avagy bókom nem tudom, mennyire egyértelmű… Őszintén szólva, amint kimondom, legszívesebben elfintorodnék. Régen flörtöltem, legutóbb a vőlegényemnek, szóval kicsit kijöttem a gyakorlatból, a pofás és szexi utalgatásokból. Ezek után úgy döntök, felhagyok a flörtöléssel, mert a végén még magam alatt vágom a fát, és különben is: egy férfi bókoljon, ne egy nő. Pont úgy, ahogy Willow teszi. Inkább csak átengedem magam az élménynek.
-    Az ötödik után már nem számoltam, de ugyan, így volt tökéletes!   – tréfálkozom. -    Legalább okot adott arra, hogy kiengeszteljen.    – mondom felhúzott szemöldökkel, huncut mosollyal, és eltávolodom tőle, majd hátat fordítva neki, szó nélkül, elegáns léptekkel elindulok a folyosón. Pár lépés után megtorpanok, és félig visszafordulva, mosolyogva kérdezem:
-    Szóval, velem tart?    – ha igen, márpedig igen lesz a válasz, visszamegyünk a bárba, és kikérünk két pohár pezsgőt, abból a finomból, amivel már megittam négy pohárnyit, és koccintásra emelem poharamat, a bárpult mellett állva, közel hozzá.

-   Egészségére!    – mondom, miközben mélyen a szemébe nézek, és koccintunk.
Belekortyolok az édes csodába, és hirtelen újabb fantasztikus ötlet jut eszembe. Egy újabb fantasztikusan buborékos ötlet.
-    Nem tudja, találhatunk valahol egy szépséges balkont, ahonnan belátjuk a birtokot? Sajnos annyira nem vagyok itt járatos.
Kint késő nyári, esti füllesztő meleg, és csodálatos táj. Mi más dukálna egy ilyen remek pezsgőhöz? Talán egy Willow.

James Wolf

Tell me why are we so blind to see...

Két perc. Két perc alatt birodalmak dőlnek meg, évszázadok fordulnak lassan egymásba, viharok törnek ki és csillapodnak le. Két perc alatt elmondhatod valakinek, mennyire sokat jelent neked, és ugyanennyi idő alatt el is veszítheted - nincs szükséged többre az igazán nagy dolgokhoz, mint ez a jellegzetes százhúsz másodperc, kijátszhatod a lapot, dobhatod a kockát, aztán figyelheted, Fortuna ezúttal kire mosolyog a szokásos törött mosolyával, amihez hasonlót könnyű festeni, könnyű imitálni, de ami uralkodik mindannyiunk fölött.
Két perccel késtem le Willow-t, miközben megálltam egy képet elkészíteni egy párról. Szépek voltak a fények, kiemelte őket a háttér, mintha a színek is kedvezni akartak volna. Tulajdonképp mondhatjuk, hogy ilyen egy fotós élete, míg annyira igyekszik megörökíteni egy pillanatot, elszalad mellette minden. Ekkor futottam bele James Wolfba, akit legutóbb Louise társaságában láttam, gondolom, neki is volt alkalma végignézni Lizandra ki és belépőjét. Nem ismertük egymást közelről, inkább csak voltak közös ismerőseink, de ez a Roxfortban óhatatlanul is azt jelenti, hogy tudunk történeteket a másikról, talán van véleményünk is, és a láthatatlan szövetségek amúgy is érdekesebbek, mint azok, amelyek papíron születnek.
- James? - szólítom meg a jelenet után - Megállnál így egy pillanatra...?

Tudom, hogy szükségem lenne egy cigarettára, vagy egy italra, esetleg a kettő keverékére, és mondjuk, egy amolyan Louise-féle alapos megrángatásra, miszerint nem kesergünk egy bál közepén, de mivel ebben a szent másodpercben egyikhez sem tudok hozzájutni maradéktalanul, legalább megőrzöm az utókor számára James arckifejezését és alakját.
- Köszönöm. - mosolyodom el a kattintás után - Ha szeretnéd, küldök egy példányt magadból neked. Ha épp Lott leitatásáról gondoskodsz, veled tartok, mert a sajátomról ugyan én gondoskodom, de eléggé rám fér... Ami meg őket illeti...
Nem gondoltam volna, hogy itt fogok állni az unokabátyám házában, és rögtön egy drámába csöppenek majd, mert ugyan híreket, találgatásokat mind hallottunk róluk, de az igazság nem szerette ilyen könnyen adni magát.Nem tudom, rá volt e írva az arcomra a rúzs és a mosoly alatt, hogy kettőnk közül inkább én igénylem a bizarr párbeszédet, mindenesetre igyekeztem a lehető legcsekélyebb jelét sem adni a zavaromnak.
- Tudod mit? Igyunk. - intek a nyitott bálterem ajtaja felé, bár a hangomból érezhető volt, hogy nem éppen a tánc jár az eszemben - Megsúgom Lott kisasszony kedvencét, legalább nektek legyen egy jó estétek.
Lehet, hogy ez egy két perces alkalom lesz, ami nem is igazán az én estémet színesíti majd meg, két pohárcsörgős pillanat, a háttérben táncoló párok, pár korty, aztán visszacsatlakozunk a saját köreinkhez, de ahogy a múlt szerepet követel magának, úgy nekünk is szükségünk van épp ugyanennyi időre ahhoz, hogy tovább meneküljünk előle...

          Táncoltam már, nem gyakran, de mostanában elég sokszor. Mindegyik más volt, és azt hiszem, ez így normális. A táncpartner határozza meg a táncot, de ez most mégis más valahogy. Talán azért, mert nem azt a szabadon pergő-forgó mugli nótát hallom, vagy azért, mert jelenleg nem zuhog ránk az eső? Bármi legyen is az okom, ezúttal visszarepülök tizenöt évvel ezelőttre. Fiatal vagyok, fiatalabb, bóhokás és úgy élvezem a táncot, ahogy akkor tettem. Az akadémia alatt, mikor az sem számított, hogy ha elrontok néhány lépést.
          Mikor volt az, hogy ellágyulok egy rám villantott mosolytól? Még mostanában sem, pedig a nyáron majdnem fenekestül felfordult az életem. Most mégis, mintha kicsit el is pirulnék tőle.
          - Lizandra, nagyon szép név. A szüleinek biztos jó izlésük van, mert nem tudom eldönteni, hogy a hölgy szebb, akivel táncolok, vagy a neve. De az biztos, hogy együtt minden szépséget felülmúlnak.
          Most már legalább tudom, hogy udvarolni se felejtettem el, pedig a legutóbbi bókjaim májusban hagyták el a szám, előtte pedig egy évig is hallgattam ebből a szempontból. De mint minden hallgatásnak, egyszer ennek is meg kell törnie.
          Így hogy tudom, egyedülálló megint más színezetet kapnak a szavaim. Nem is látom értelmét annak, hogy firtassam a témát, nem tudom milyen körülmények között ért véget a kapcsolata a korábbi partnerével, és sajnos ezúttal bármi szóba kerülhet, és tényleg bármi.
          - Pezsgő? Igazán tökéletes választás egy olyan hölgynek, mint ön. Bár, jómagam nem rajongok érte, szívesen megiszok egy pohárral, ha ön ezt szeretne. Nem szeretném ezzel elrontani ezt az estét.
          Először nem tudom eldönteni, hogy csak viccel a lábra lépős dologgal, mert nem éreztem, hogy megtörtént volna, de ez nem zárja ki a lehetőségét, aztán végül rájövök, hogy akár igaz, akár nem úgy tűnik a pezsgővel és a bocsánatkéréssel sikerül majd elintézni.
          - Természetesen kiengesztelem. Ha ilyen sokszor léptem a lábára, akkor lesz az az egy pohár pezsgő?
          A karomat tartom, hogy belekarolhasson, és így induljunk el a szalon felé a bárpulthoz. Úgy tűnik, ma este az emlékeké, mert ez egy újabbat idéz fel bennem, de ez sokkal régebbi, mint amik eddig jutottak eszembe.
          A bárpulthoz lépve kikérem a két pohár pezsgőt, majd Lizandra felé fordulok, és megemelem a poharam. A két üveg csörömpölése közepette a szemébe nézek.
          - Egészségére!
          Belekortyolok az italba. A buborék azonnal felszalad az orromba, ami nagyon kellemetlen érzés tud lenni önmagában is, de most még rosszabb. Elfordulok egy pillanatra, majd gyorsan rendbe szedem magam.
          - Bocsánat, mint mondtam, nem vagyok hozzászokva a pezsgőhöz és a buborékos italokhoz.
          De az is lehet, hogy inkább az volt a baj, ahogy ittam a pezsgőt. Egy kortyra meginni a pohár tartalmát sértés az itallal szemben. Ez nem vodka vagy hasonló alkohol.
          - Van egy balkonja a háznak, elmehetünk oda. Bár, a sötétség miatt a teljes birtokot nem látnánk most be, a lámpások nem világítják be az egészet.
          Újfent a karom tartom, és elindulok a felső emelet felé. Ha jól tudom, akkor a folyosóról nyílik egy erkély. De szerintem, ha találnánk egy üres szobát, ami a ház hátsó felére nyílik, akkor az is jó lenne. Úgy gondolom, most csak az ér valamit, ha kettesben lehetünk egy kicsit, és még annyian sincsenek körülöttünk, mint a folyosón, vagy a szalonban.
          - Ha esetleg foglalt lenne az erkély, kereshetünk más helyiséget is.
          Visszatérünk ahhoz a helyhez, ahol nem sokkal korábban elindultunk. A folyosó vége felé vezetem. Még nem látni semmit, de mintha beszélgetés hangját hallanám beszűrődni onnan. De az is lehet, hogy csak azért, mert közel vagyunk a bálteremhez, ahol a zene mellett a társalgás is elég hangosan folyik. A terem előtt elhaladva be is nézek oda egy pillanatra, és megnyugodva veszem észre, hogy mindenki jól érzi magát még mindig. Sajnos nem tévedtem, mikor az erkély felől beszélgetést hallottam.
          - Úgy tűnik nincs szerencsénk, mert foglalt, más erkélyről viszont nem tudok. Esetleg egy üres helyiség ablaka is megtenné, vagy egy séta a birtokon? Úgy is meg tudom mutatni, amire kíváncsi.
Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz hír-e, de semmi esetre sem akkora csalódás. Nagy ez a ház, biztos találunk valamilyen megoldást majd.

Folytatás

[James.]

Egy végső bús románc…

+16

   Arcom még mindig pirosban játszik, ahogyan a folyosó felé lépdelek, s mihelyst meglátom a kijárat előtt elsétáló párost, vonásaim fájdalmas fintorba torzulnak, majd beljebb lépve az ajtófélfának dőlök karommal és undok, lekicsinylő kifejezéssel tekintek utánuk. Nem tudja ez a Willow pasas, hogy mire vállalkozik, ha Lizandrával kezd. De szerencsére nem is az én tisztem felvilágosítani róla. Nem mintha bármit is akarnék a lánnyal. Cöh. Inkább megpróbálom elengedni a jelenetet, és a bálterem felé nézek, ahonnan a hatalmas zsivaj mellett melegség és bűz ömlik. Emberszag. Csodás.
   Éppen indulnék is beljebb, mikor egy fiatal női hang szólít meg. Észre sem vettem eddig a lányt, s kissé szégyenkezve, de visszadőlök a félfának.
- James. – suttogom. – Én hát. – szavaim gúnyos csengése ad egy kis élt is arckifejezésemnek. Noha nem a fényképezőgéppel kattintgatót akarom bántani, azonban egyedül ő maradt itt, így valahogy le kell vezetnem azt a rengeteg feszültséget, ami az elmúlt másodpercek alatt öntött el. De kibszott jól esne most egy bagó.
   A köszönetét konstatálva arcomra erőltetek valami formális mosolyszerűt és csak bólintok, majd közelebb lépek és megállok mellette. Valamilyen Minerva. A vezetékneve nem jut eszembe, de nem is igazán fontos. Fiatal kis fruska. Sokszor szeretem azt hinni, hogy a nálam fiatalabbak még mind gondtalanok, és az én nyomorúságomnál rosszabb nincsen, ám a lány arca pont az ellenkezőjéről árulkodik. Végülis… mindenki a saját baját éli meg a legszörnyűbbnek.
- Nem szeretném. – közlöm vele közömbösen, majd mikor Lottot említi, egy pillanatnyi mosoly átfut arcomon. Szóval így terjed a pletyka. Remek. Nem szégyellem igazándiból, de nem is akartam világgá kürtölni, hogy én meg Lott.... ehm. Pláne nem a konkrét történések előtt. Vicc. Az utolsó megjegyzésére pedig csak vállat vonok, majd fejemmel beljebb bökök, jelezvén, hogy akkor hát jó volna ha csúszna is az, aminek csúsznia kell, és most kivételesen senki bugyijára sem gondolok.
- Jó esténk. – nevetem el magam, közben hangom kissé reszelősre vált és köhintek párat. Lehet, hogy a következőt jég nélkül fogom kikérni. – Ugyan már, ezt te sem gondolhatod komolyan. – hitetlenkedő mosolyom villantom felé, és valóban érdekel, mit lát, vagy mégis mit gondol. Elvégre ő valamiféle szervezősdi, vagy legalábbis személyzeti feladatot tölt be itt. A partifotós, húúúú. – Ez az egész… - mutatok körbe két kezemmel a bálterem csillámló díszeire utalva. - … egy bazinagy képmutatás. Egy dicsekvés, hogy a szervezők már réééég túl vannak a háborún, és mindenki más, aki nem, az nyomorult. Ennyi. – zárom kis kifakadásom egy vállvonással. – Az emberek nagyrészének abszolút nincs jó estéje, csak tudják, hogy kell úgy csinálni, mintha az lenne. A fényképeid nagy része hazugság. – bökök állammal a masina felé, majd jobbommal a pultra könyökölök. – Mondd hát, mi enyhítené szomjodat, csinos hölgy? – nézek rá gúnyosan felvont szemöldökkel, s mosolyom is mellé formálom.
   Senki sem szólt, hogy ma este álarcosbál lesz.

James Wolf

Tell me why are we so blind to see...

Borzalmas fényképész lennék, ha nem tűnne fel, az én kissé riadt tekintetem legalább olyan lelkes az ittlét lehetőségére, mint amilyen James erőltetett közönye. Felkapom a kikért italt, és egy húzásra magamba döntöm, hűen drága jó apám szokásaihoz, akinek tudománya idáig szokott terjedni, ugyanis nem bírja a töményet. Azt hiszi, nem tudom, vagy nem veszem észre... James is azt hiszi. Sőt, hogy a helyzet még viccesebb legyen, még én is azt hiszem magamról, hogy majd a második, már az ujjaim között tudott pohár majd megoldja a hangulatomat.
- Már miért nem? Ha Lott mellett nem tudsz kikapcsolódni, akkor te csinálsz valamit rosszul. - jegyzem meg, a pultnak dőlve kényelmesen. Most mindjárt nem tűnik olyan szépnek ez a terem, andalítónak a zene. Vagy a whiskey az oka, vagy mindaz, amit a mellettem álló mond. Nincs jelentősége, lassan kezdem elhinni neki, pedig eredetileg szórakozni akartam, sőt, az alkoholra pillantva még felejteni is. Érezni, hogy az a nihil nem is létezik, csak én vagyok rosszul összerakva már megint.
- Azt hiszem, most próbáljuk újrafesteni a képet. Mintha egymással akarnánk elhitetni, hogy lehet még jobb, és kell is, hogy kilépjünk valahogy az általános fásultságból. Láttam az unokabátyámat foglalkozni ezzel az egésszel, és tudom, hogy neki segített a tudat, hogy talán szövetségek köttetnek, és hasonlók. Én hinni akarok neki, még ha... nem is tudok. - csúszik a második ital legvége is, már intek a harmadikért. Nem lesz ez így jó, ilyen ütemben elegánsan részegedni szokás, én meg csak szíverősítőnek szántam. Mondjuk nem hiszem, hogy pont James lesz az, aki majd erélyesen rám szól, a sötét gondolatait meg muszáj leöblítenem, mielőtt mondjuk eltűnök hirtelen, megunva az egészet.
Meglepetten figyelek fel a gúnyos hangnemre, és viszonzásul egy hasonlóan kedves mosoly szalad végig az arcomon. Itt a következő kör whiskey, de az ezután érkező már nem a minősége alapján lesz kikérve.
- Ezt a bájt tartsd meg későbbre, még jól jöhet. - koccintásra emelem a poharam - Az őszinteség, még ha fanyar is, mindig jobban esik, mint a hazugság. Na persze van, aki sem az ezután következő tequilát, sem az őszinteséget nem bírja.. Vigyázz Lottra. Nem azért, mert törékeny, hanem mert ő egy jó dolog, ami ezután történhet veled.
Örömmel konstatálom, hogy a csapos ma este különösen gyors, és nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy legálisan iszom e ilyen lelkesen. Lehet, hogy Leon rokonsága teszi, és bár ő mindenféle hegyibeszédekbe kezdene erre a látványra, most akaratlanul is hozzásegít a pillanatnyi nyugalomhoz. Két kis pohár tequila. Mellette narancs és fahéj. Kemény este lesz ez, még ha külön-külön is.
- Tudod, igazad van a képekkel kapcsolatban, jó részük hazugság. Pózolunk, meg fényeket keresgélünk, hátteret nézünk, hatást keltünk.. de amikor elkezdtem, olyan érzésem volt, mintha arra a pillanatra, amíg elkészítem, a dolog spontán és igaz lenne. - felé tolom a kis poharat és a hozzávalókat, megnyalom a kezem, és fahéjat szórok rá - Amikor előveszem, tudom, hogy milyen mű, de hinni akarok benne. A hit az, ami a leginkább hiányzik mostanában, mindenkiből.
Az ujjaim közé fogom a narancs lédús szeletét, és egy kacsintás kíséretében lehajtom az erős italt. Könnyek fátyolozzák a szemem, de mintha észhez is térítene az alkohol lefelé tartó tűzfolyama, ráharapok a gyümölcsre, és kíváncsian figyelem, James hogyan boldogul az itallal, a hittel, meg úgy egyébként..

[Igeeen, igen.]

Mellettem állsz, de érzem, távol jársz.

+16

   Arcomon félmosoly ül, s csak csóválom fejem. Nem arról van szó, amire gondol, nem Lottal van a baj, nem ő az oka, hogy hangulatom nem felhőtlen ma éjjel. Mostanában mindig ilyen vagyok, ha nem jöttem volna el ma ide, akkor csak rosszabb lenne. Mondhatni, ez olyan, mint egy vulkán kitörése után maradt törmelék, és láva. A kőzetek, amiket maga után hagy, az elején még forróak, aztán szép lassan kihűlnek, a végére pedig sziklaszilárd hűvösséggel maradnak meg az utókor számára. Én még nem tudok sok mindent kezdeni magammal, a sebek még oly újak, s gyakran még a csend is megsebez kicsit. Az alkohol legalább segít felejteni.
- Igeeen, igen. – gesztikulálok üres kezemmel, a másikkal pedig a pultra könyökölök. – Nagyon, öhm… magasztos gondolatai vannak a te nagybátyádnak. Szövetségek. – ejtem ki a szót, mintha különös ámulattal viseltetnék iránta. – Azok kellenek ide. Szerezzünk jóóóó sok barátot, hogy aztán a következő háborúban a mostaninál is többet veszíthessünk el. – lehajtom aktuális italom, és a következőért nyúlok, melyet az imént kaptam csak kézhez. – A mai éjjel legyen hát az ünneplésé, s koccintsunk, mire koccintani egyáltalán illik. – felé emelem a poharat, és undormányos mosollyal beszélek tovább. Ha józan lennék, és egyébiránt régebbi önmagam, arconrúgnám a mostani Jamest. – A vérontásra, és arra a sok veszteségre! –a fájdalomra, az órákon át tartó sírásra, a gyászra, a veszett szerelemre, az öröknek hitt barátságokra, a megfáradt testvérekre és az örökre némán maradt gyermekekre. Az anyára, kinek mosolya soha többé nem lesz gondtalan, s az apára, ki fia elvesztésével örökre nyomorult maradt. És ránk, mert mi még itt vagyunk. Nem mintha megérdemeltük volna. Nem mintha életben akartam volna maradni.
   Enyhén csíp a kritikája, de a töménynél nem jobban. Egyszerűen csak lerázom magamról, nem érdekelnek az ítéletek, nem foglalkozom azzal, mennyire gondol gecinek. Vagy egyszerűen csak őrültnek. Megfáradtnak. Nem érdekel, mit lát. Úgy érzem, ez most kijár, s a végtelen önzőség, mely jelenleg lényemből sugárzik, abszolút nem zavar.
- Örömmel veszem. – lófaszt. – Én ugyanis nem fogok neked hazudni, pláne nem azért, hogy jobban érezd magad. – vonom meg vállaim, mi sem egyszerűbb. Közben látom, hogy nem csak én nyúlok szaporábban a poharak után, mint az szokványos lenne, Minerva is tartja az iramot, sőt. Jobb, ha belehúzok, nem ihat le egy fiatalabb csaj! Megjegyzésén elmosolyodom, nem olyannak tűnik, aki ne bírná az őszinteséget, a tequiláról nem tudok nyilatkozni. – Sosem hagynám, hogy baja essen. – válaszolom kicsit halkabban, s most a mosoly is arcomra fagyott már. Nem akartam, hogy komolyabb vizekre evezzünk, ki kell lépnem ilyenkor a komfortzónámból, hiszen erre nem válaszolhatok közönyösen, fájó-gúnyosan.
   Tequilát rendel, s beszélni kezd. Érdeklődve nézek rá. Lehet, hogy stílusom a szokásosnál nyersebb volt, azonban szavaim egyike sem jelentette azt, hogy nem szívesen diskurálok vele. Nem azt mondom, hogy ő a kedvencem a mai éjszakában, ám társasága sincs ellenemre. Jobb embert keresve sem találhattam volna röpke kis bátorsággyűjtő italozásra. Példáját követve én is applikálom a fahéjat, a narancsot pedig ujjaim közé fogom, másik kezemben már a poharat markolom.
- A hitre! – emelem a poharat. – Jelentsen bármit is… - motyogom egy kicsivel halkabban, s kivégzem a tequilát is. Mohón harapom ki a narancsot héjából, majd kissé fintorogva nézek a lányra. A hitről előadott kis monológja valóban elgondolkodtatott, és erre a későbbiekben is többször fogok gondolni. Kicsit idegesít, ám igaza van. – A képemből akkor sem kérek többet. Ha akarod, tartsd majd meg, ha nem vagy rám kíváncsi, égesd el. – mosolygok kissé szomorkásan, abszolút nem miatta, csupán az alkohol minél lentebb ér, annál inkább égeti, hevíti testem, s annál több emléket, kellemetlenkedő érzést hoz felszínre, én pedig egyikből sem kérnék, már ha lehetne válogatni. Talán ebből a tequilából nem kéne több ma estére.

James Wolf

Pursuit of happiness

+16

                                 Nem tetszik, ahogy lassan, de biztosan behúzódóm James hangulatának sötét leple alá, és együtt pislogunk a sötétben, mint a gyerekek, akikre rácsukódott a szekrény ajtaja játék közben, de ki már nem nyílik. A fejemre akarom rántani a biztonságos gondolatokból szőtt takarómat, hogy ne legyen minden megint olyan keserű, mint a kezemben az ital, de a háborúnak vége, a sebek hegednek, és nem szaladhatok oda az anyukámhoz, hogy simogassa meg az arcom... főleg, mert ha megtenném, készségesen nyúlna értem, de az ostorcsapást idéző átkaival.
                                 Talán nem tetszik, de úgysem tudok ellene mit csinálni, már azon kívül, hogy kikérem az újabb italokat, egyenesben tartom a fejem, amíg lecsúsznak, és reménykedem benne, hogy lesz a szavaiban valami, ami nem ilyen melankólikusan ásít bele az arcomba, és nem lesz ennyire reális.
                                 - Szeretem érte. Mintha megőrzött volna valami szépet és jót ennyi faszság közepette is. - remek, ha elkezdtem káromkodni, nincs visszaút - A magányosság kérdése meg... Ő mindig az. Azt hiszem, ő már évekkel ezelőtt arra a kurva konklúzióra jutott, hogy jobb neki egyedül, és most próbál ellene tenni... Igaza van. Neked is igazad van. Mindkettőtöknek rohadtul igaza van, és ezen már az ivás sem segít.
                                Fájdalmasan elmosolyodom, amikor tósztot mond, és hagyom, hogy átjárjon az alkohol, eltépje a bennem növekvő tiltakozást. Nem leszek igazán részeg, és nincs olyan színe ennek a beszélgetésnek, amire nem lehetne ráfesteni egy kiadós sétával valami semlegesebbet, de azért pár pillanatra most jobb. Nem sokáig, ezt mindig tudjuk, mikor a szánkhoz emeljük a poharat, de még ez a kis fájdalomcsillapítás is olyan kívánatos tud lenni, mint Willow egyetlen félmosolya. Igen... Nem. Tessék? Mármint ez nyilvánvalóan igaz, magamban nem is lenne érdekes letagadni, de a lehetőség, hogy az ő mással történő intim időtöltése ilyen szinten érinthet, az ijesztő. Jamesnek van igaza. Kevesebbet kellene barátkoznom.
                                - Nem is feltételeztem, meg nincs is rá szükség. Akinek kellett volna, soha nem vette rá a fáradtságot, de az is lehet, hogy csak szar színészekkel vagyok körülvéve. - vonom meg én is a vállam, és a pult felé fordulok - De legalább van okom 'ünnepelni'. Mindig van ok ünnepelni...
                                Felpillantok rá, mikor Lou kerül szóba, és ezúttal őszintén is elmosolyodom. Nem gondolom tovább a dolgokat, de nincs is rá szükség, miután tudom, hogy az igazi érzelmek nevesítetlenül és skatulyázatlanul mutatkoznak meg igazán, mindegy, szóba kerülve milyen címként kapnak egy-egy beszélgetésben. Szórakozottan figyelem a mutatványát a tequilával, és követem is a példáját, mert itt a következő kör, ami után már illene megállnom. Lassan....
                                - Arra...! - mivel az alkohol már leért, csak a gyümölcsöt rágom elgondolkozva, aztán elnevetem magam az utolsó mondatra - Odaadom Lottnak, ha szeretnéd, elvégre ő nyilván kellemes emlékeket őriz rólad, és egyébként sem égetném el a munkámat. Megvan a saját képgyűjteményem arról, akit kurvára nem kellene nézegetnem, mert nem is egy világban élünk, de pont olyan kék a tekintete, mint... mint... Oké, még egy kör? Nem szórakoztatlak ilyesmivel, Lotti pedig biztosan hiányol már, csak akkor zárjuk szépen az elmélkedésünket.
                                Szinte egyből meg is kapjuk az ezúttal jóval nagyobb adag tequilát, friss citrommal és fahéjjal. Az egész képet andalítóan elszínezi valami részeges boldogság, pedig csak most kezdem érezni igazán - feltartom a kezemet, benne a poharat, és az övéhez koccintom.
                                - A hitre, Lottra, meg erre az egész kurva boldogság és nyugalomkeresésre, amit itt mindannyian leművelünk kisebb-nagyobb sikerrel... Egészségedre, Wolf!

[Hát nem tudja, hogy Lott örülne-e egyáltalán neki.]

(Szép) Nem színház az élet!

+16

   Eszembe juttatja Lottot, természetesen ismét, hiszen az elmúlt fél órában szinte máson sem járt az eszem, csak rajta. Tényleg csak ennyi lett volna? Fél órányi szórakozás az erkélyen? Nem, James! Nem állhatsz neki most balfaszoskodni. Neked még dolgod van, pontosan az említett testrészeddel. Remélhetőleg. Rád férne.
- Hát nem tudja, hogy Lott örülne-e egyáltalán neki. – hé, várjunk. Miért beszélek magamról harmadik személyként? Tekintetem a már üres pohárra téved, és szemeim meresztgetve inkább a pultra rakom azt. Egyelőre elég volt, a bátorságom, amiért jöttem, az úgy érzem megvan. – Hát… - rázom meg kicsit a fejem – remélem, hogy még vár rám. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mióta csevegünk itt, de azt ígértem neki, hogy sietek majd vissza. – mosolygok bárgyún. Elképesztő, hogy már most teljesen olyan érzés, mintha a barátnőmről beszélnék. Mármint olyan kontextusban, hogy együtt is vagyok vele, igazi párkapcsolatként, nem csak megdugom, amikor jólesik mindkettőnknek.
   Nem feltétlenül vagyok benne biztos, hogy az újabb adag jól fog jönni a szervezetemnek, de van egy mondás, hogy inkább a kurvák vére folyjon, mintsem az alkohol, és bizony nagy kár lenne pazarolni, úgyhogy poharam a lányénak koccintom, és teszem, amit a haza megkövetel, még ha ezúttal egészen sajátosan is követeli a dolgokat.
- Egészségedre… Balmoral. – nyögöm ki, kissé kótyagosan miután már kivégeztem az italt. Ha most nekem még egyet innom kéne. Idehánynék. De nagyon.
   Sosem gondoltam volna, hogy szerencsétlen Minnie-nek is ennyi problémája van. Persze, kamaszok vagyunk, mindenkinek hatalmas problémái vannak ilyenkor, de az ő szavaiból arra tudok következtetni, hogy beleszeretett egy mugliba, amiről meg tudom, hogy mocsok szar érzés tud lenni. Ez ilyen extra szívás kategória. Mint mikor véletlen mantikórral alszol. Mármint nem saját tapasztalataim alapján mondom ezt, hanem Grisam példáját látva. Szerencsétlen már évek óta azután a mugli lány után fut, sőt, állítólag miatta lett gárgyult is. A nőkkel csak a baj van. Megcsóválom fejem, és inkább messzebb tolom magamtól a poharat, még akkor is, ha az már rég üres.
- Na ide figyelj. – tolom el magam kissé a pulttól, és hirtelen el is felejtem, mit akartam annyira mondani. Elnézek a válla felett, merengek kicsit, majd vállat vonok, és folytatom. – Majd még látjuk egymást hamarosan. – hogy hol, arról fogalmam sincs, de azért jó ötletnek tűnt ezt mondani. Megszokott formula, az már biztos, a megszokás pedig nyugalmat ad. Biztonságot. – Addig meg próbálj meg jól viselkedni, rendben? – mosolygok hozzá pimaszul, ami pont az ellenkezőjét sugallja annak, amit kértem, de miért is ne lehetne így? A társadalmunkat a lázadók irányítják, azok, akik nem hagyják magukat apuci pici lányainak lenni. – Örültem a találkozásnak, és azért hagyj másoknak is még a tequilából. – kacsintok rá, majd ellököm magam a bárpulttól, hogy szerezzek egy kis lendületet is. Teszek néhány bizonytalan lépést, és ha egy széles vállú pasas nem segít, simán bezakózom a táncolók közé. Zavartan nevetgélek és szabadkozom, majd nagy levegőt veszek és igyekszem mihamarabb kijutni innen.

James Wolf

Pursuit of happiness

+16

        Az alkohol olyan, mint egy ügyetlen festő, akit rászabadítanak egy jól ismert képre, vagy egy túl kreatív rekonstruktőr, esetleg kettőjük totyogó gyereke egy vödör festékkel, aki nem fél belekontárkodni a lehetőségekbe, belemarkol az anyagba, és hopp, placcsan is a borgőzős filter a valóságon, te meg kapaszkodót keresel az első percekben, mert hát az istenit, ki akar egy körhintán mulatni egész éjszaka, de aztán vagy te veszed fel a ritmust, vagy az áll le, mert megszokod, és a lendület egészen másnap hajnalban az első szilárd felületig űz, és még csak eszedbe sem jut, hogy milyen szürreálisan lett a klasszikus vonásokból dadaista remekmű. Most legalábbis valami ilyen benyomásom van James arcát figyelve, igencsak tequila illatú ködben leledzve.
        - Balmoral sem tudja, mit mondjon erre. - bólogatok nagyon bölcsen, és persze ezt agyoncsapva egy széles vigyorral - Biztos megvár, ha elég ígéretes voltál, és erre neki jó szeme van.
         Egy laza vállon csapással akarom jelezni az együttérzésem, de miután szerintem elvétem a mozdulatot, legalábbis a tenyerem a pulton csapódik, inkább hagyom a támogatás kifejezését, mielőtt esetleg kárt teszek valamelyikünkben. Iszom szépen tovább, ez tűnik ésszerűnek, addig sem fáj.. mi is? Na ugye.
        - A tiédre is! - intek az üres pohárral, és ugyan elsőre meglep, hogy lehet több benne a levegő, mint az ital, nem sokáig zavar a hiány - Hogyne, ha Lott is úgy akarja. Különben nem hiszem, hogy sűrűn kiengednének a meccseidre, vagy téged be a birtokra. Hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk... És Wolff, mikor viselkedtem én rosszul...?
          Már nyíltan. Bizonyíthatóan. Hitelt érdemlően. Soha, a felszínen egész biztosan nem, mert osonni a szabályok között, néha egy prefektus kezét szorongatva, az igazi művészet, még ha annyira nem is elismert. Hazudni könnyű: jól hazudni eszméletlenül nehéz, de magunknak hazudni valóságos szoborért kiáltó epifánia, és ismerve magamat, meg a hozzáállásomat a kötelező dolgokhoz, messze állok attól, hogy megígérjek valami ilyesmit. Ez vajon még ugyanaz a gondolat, ami először felmerült bennem az elhangzott mondatok után? Nem vagyok részeg, de azért nem is szárnyalok szellemi magasságokban, viszont cserébe már nem érzem szükségét annak, hogy bezárkózzak egy kicsi, sötét helyre, és ott álomba bőgjem magam.
        - Én is. Neked.. nektek meg jó szórakozást. - integetek utána, és elfojtom a kitörő röhögést, ami a mozdulatainak szólna - És ne legyél olyan szomorú. Ha meg kell baszódni, hát meg kell baszódni!
         Ezzel az elegáns végszóval búcsúztatom a távolodó alakot, és az utolsó, elfelejtett poharamra bámulok, ami kacéran rám kacsint. Lehet, hogy csak képzelem, és az is lehet, hogy rossz ötlet magamba dönteni, de amikor átfut a fejemen egy égszínkék szempár, már lendül is a kezem, és megnyugtatóan kulcsolja a kezeimbe a sajátját az ital. Felhámozom magam a helyemről, Wolf esetéből okulva kihúzom magam és felmérem az elkövetkező lépéseket, majd mikor érzem, hogy kicsit eltérek balra, nem feltétlenül akaratlagosan, kiszúrok egy ajtófélfát, és ahhoz képest egyenesen indulok utamra az éjszakában. Elhaladok sok boldog pár között, fel is fordul tőlük a gyomrom, de fizikailag nem leszek rosszul... Nem én, csak mosolygok és távozom, ahogy korábban olyan sokszor. Keserédes lezárása ez egy estének, legalábbis ezt képzelem, amikor egy apró ásítást követően fel akarok menni a szobámba, de még szöget üt a fejembe a gondolat, hogy jól esne pár slukk friss levegő. Hogy mennyire hülye ötleteim vannak néhány pohár után, az csak később derül ki, de annak a történetnek már egy pohár pezsgő, egy kellemetlen régi barát és rózsák a főszereplői... mindenféle rózsák. A feketék, a fájdalomra, a fehérek, az ártatlanságra... és vörösek, a szenvedélyre. Vajon hogy ért véget a te estéd, James...?

Köszönöm a játékot