Tópart

A ház mögötti területek messze nyúlnak el,
ameddig a szem ellát, egy erdőben végződnek a távolban. Fényárban
 úszik az angol stílusú kert, fényfüzérek, lampionok borítják a fákat
 és bokrokat – mégis, a tekintetet a tó tartja fogva, melynek közepén
 a színét váltogató vízsugarak csapnak fel szökőkút gyanánt. Az apró
 kavicsos ösvény úgy kunkorodik, hogy meghagyja azokat a bizonyos
 privát kis zugokat, ahol privát beszélgetések hangozhatnak el a mesebeli
fényben úszó természetben.

[Jada Bourgh]

Jada Bourgh

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

Halk nyikorgás jelzi, ahogy a fiatal kéz, ránehezedvén a kilincsre, óvatos mozdulattal betolja a sötétfa ajtót. Ez a helyiség mindig tiltás részét képezte a gyermeki játékok alól. S mivel a Destain gyerekek mind hamar megtanulták, hol a helyük, Ephram ez eddig nem járt még apja ódon bútorai közt. Most sem a kíváncsiság vezérelte. Bár nem kötődött szorosan apjához, e szobáról úgy vélte, tiszteletet parancsoló alakjának kísértete a mai napig is követeli jogos tulajdonát. S most mégis itt van, apja lakrészében lassan lépkedve az emlékek között.

De ez a szoba már nem az idősebb Ephram Destain életét és lényét tükrözi vissza. A férfi nehézkes modorából szinte semmit sem őrzött meg. S bár a bútorok több száz évesek voltak, a fiatalság és modernség, vagyis a megújulás reményével köszöntötték új gazdájuk.
„Ez a kastély, immáron a következő generációé.” Mondta édesanyja a női lakrész felé menet, mielőtt Ephramot felküldte ide. Caroline, Jadának segített a bálra való készülődésben. S bár a fiú nagyon is szerette volna, ha a két, általa legjobban szeretett nő közül legalább az egyik felkíséri, legbelül tudta, hogy az első utat, egyedül kell megtennie.  

Ahogy azonban végignézett a szobán. A bútorok kárpitjával kezdve, a fal színén, a festményeken és képeken át a legapróbb részletekig… azonnal látta, hogy édesanyja és barátnője, összedolgozva tették ezt a szobát az ő számára tökéletessé.
Ekkor meglátja az asztalra helyezett meghívót, cikornyás betűivel, valamint a szekrényajtóra előkészített egyszerű szmokingját, amit Jada üzenete kísért. Apró kis figyelmesség, de éppen ezekért is szerette annyira… Tökéletes volt. Minden ízében és formájában…
Eszébe jutott hát gyorsan, ő mivel is készült az estére. Apró ajándék, de kétséget kizárólag; tökéletes lesz, ha majd végre a lány viseli. Leszaladt régi szobájába, előkotorta a dobozt rejtekhelyéről, majd visszatért szobájába, mielőtt bárki is észrevette volna kis útját…


A kis csomag akkor is ott lapult szmokingjában, mikor Jadát kivezette a bálteremből. Bűbájjal kezelte zsebét, nehogy barátnője rájöjjön, milyen titkot is rejt. Meglepetésnek szánja. Egyszerű kis megkoronázásául mindannak, amit a lány érte tett vagy elviselt…

Néhány fordulót táncoltak csak. Alig pár percet. De ennyi is elég volt, hogy párosukat kellőképp megszemléljék és kibeszéljék. Jada szépségének éppúgy sok irigye volt, mint Ephram szerencséjének. A Bourgh lány olyan tökéletességgel mozgott mindenféle társasági eseményen, olyan tökéletességgel illeszkedett mindenhová, hogy az már szinte félelmetesen csodálnivaló volt. S épp így illett Ephram ölelésébe is…
 
A lány kezét kezében tartva vezette rá egy kavicsos ösvényre. Kellemes beszélgetésbe elegyedő párosok vagy hármasok tekintetei kísérik őket, ahogy a tó felé sétálnak. Az apró lampionok és a vízben meg-megcsillanó képmásuk izgalmas fénye tölti meg a természetet. Csodálatos, mind ez a helyszín, mind ez a lány, mind ez a nap. S Ephram oly régen érzett, meghitt boldogság közepette, csókra vonja magához kedvesét.  

          A tánc után, amit Mimivel lejtettünk úgy érzem, ki kell szabadulnom az épületből. Egy kisebb sétára indulok a házban. Megnézem, a vendégeket hogyan érzik magukat, mindegyikükkel váltok néhány szót, majd egyenesen a hátsó kert felé indulok. Szerencsére szép csillagos az ég, a lámpások pedig nagyon jól mutatnak. Úgy tűnik, hogy mindenki jól szórakozik. Ez volt az egyetlen célom, mikor belefogtam a rendezésébe ennek az éjszakának. Azt nem tudom Leont mi motiválta, de belement, és ezért örökre hálás leszek neki.
          Úgy tűnik, hogy Mimi nem sejt semmit arról, hogy varázslókkal van körülvéve. De talán az is lehet, hogy Leon csinált vele valamit, elvégre elég sok furcsaság van az épületben, ami már fel kellett neki tűnjön. Ugyan kicsi rá az esély, de azt is el tudom képzelni, hogy valójában tud a varázsvilágról néhány dolgot, csak rólam nem tudja, hogy én az vagyok. Nem, ez biztos nem igaz.
          A kertben szintén elbeszélgetek néhány vendéggel. Olyan, mintha a hangulat kinn teljesen más lenne, mint benn, ezért eszembe jut feldobni egy kicsit. Mondjuk nem meglepő, itt kinn inkább a dohányosok és a szabad ég szerelmesei vannak jelen. Eszembe jut valami, ezért visszamegyek a szalonba, és közben azon gondolkodom, hogy oda is tettünk végül hangszereket vagy sem. Viszont sok ínycsiklandó falat nem hagy eljutnom a célig, veszek néhányat a tányéromra, és egy pohár Bloody Mary koktél mellett falatozni kezdek. Mikor ezzel végzek, megfogom az egyik akusztikus gitárt, és magammal viszem a kertbe. Leülök a tópart szélén az egyik nagyobb kőre, és játszani kezdek egy dalt, éneklés nélkül. Hagyom, hogy a dallam vezesse az ujjaimat, és végül nem is egy annyira szörnyű nóta kerekedik belőle. Lényegében megint csak magamnak játszom, nem igazán számítok nagy közönségre, de remélem, majd csatlakoznak azért néhányan. Nem akarom elvenni a benti zenészek munkáját, de ez most nagyon jól esik. Ritkán van ilyen muzsikálásra lehetőségem, és ősztől a Roxfortban pedig ki tudja, hogy mennyivel több, vagy mennyivel kevesebb lesz. Azért vannak olyanok, akik körém gyűlnek.
          - Ha van esetleg zenész itt, akkor örömmel venném, ha csatlakozna hozzám. Majdnem mindenféle hangszert tudunk biztosítani.
          Egy szerenádra azért nem vállalkozom, de ha ezen múlik, akkor elkezdem valakinek a tanítását is. Ha jól emlékszem, akkor van még a szalonban egy akusztikus gitár és a zenekarnál is van egy vagy két basszusgitár. És persze ott van Leon, ha megkérjük, talán zongorázik is nekünk. Vagy legalább hagyja, hogy egy tehetséges zenész odaüljön a zongorájához. Mikor végzek, találomra kiválasztok egy fekete hajú férfit a tömegből, és odalépek hozzá.
          - Szeretné kipróbálni? - nyújtom felé a hangszert.
          Fogalmam sincs, hogy mi lesz még itt ezen az estén, de abban biztos vagyok, hogy ha kezd lankadni az érdeklődés és a jókedv, akkor fel kell dobni valamivel a hangulatot. Bár, itt még nem jött el ez a pont, azért nem árt fokozni sem. Továbbra is várom a férfi válaszát vagy reakcióját. Már abból látom, hogy sikerült egy zenésztársat találnom, ahogy ránéz a hangszerre.

Merel
Il Mondo Nuovo

  Lehet, hogy jobban át kellett volna gondolnom, hogy mikor és hogyan kérek bocsánatot Mereltől, de én még mindig úgy vélem, hogy a bál ideje alatt kell ezt megtennem, elvégre a téma az újrakezdés. Mi lenne ennél ideillőbb? Az mondjuk, kissé megnehezíti a dolgom, hogy a lány fennhangon szidalmaz, de a köznép érdekében ez elintézhető azzal, hogy egy kis plusz segítséggel a tó partján kötünk ki.

  Ahogy a segítő kezek tulajdonosai után nézek, feljegyzem magamnak, hogy hosszas köszönetnyilvánítással tartozom nekik. Csak ne felejtsem el ezt kivitelezni valahogy. Visszafordulok, és még egyszer megnézem magamnak a tó elképesztő vízsugarait, amik színesen csapnak fel a megadott időközönként. Csodálatos. Ez a rendezvény sokkalta jobb lett, mint legmerészebb álmaimban gondoltam volna.

  - Szóval, tényleg nagyon sajnálom, és igen, valóban pipacs vagyok. - nézek vissza rá. Hát még, ha nem csak sejteném, mit akar ez a szó jelenteni, akkor, de örülnék. - Ostobán viselkedtem a semmiért… - mint mindig. Teszem még hozzá gondolatban, és ez talán sértő lehet egy bizonyos, itt nem jelen lévőre, de ezzel most igazán nem szeretnék törődni, hisz nem sértésnek szánom.

  Eközben hallom, hogy Willow belekezd egy dalba, de nem igazán hallom, hogy mit játszik lévén, hogy elég messze állunk tőle. Jó ötlet, hogy kijött ide, mert itt aztán tényleg nincs semmilyen lehetőség a beszélgetésen és a bambuláson kívül, de aki itt van, az valószínűleg pont ezt szeretné csinálni. Mindenesetre a zenei aláfestés csak jó lehet.

[Én szeretném.]

One day we're gonna get so high

   Őszintén szólva az egész este valahogy jobban sült el, mint reméltem. Természetesen kicsit be is vagyok csípve, Lottal azért rendesen fogyasztottuk a fogyaszthatót, úgyhogy most jól is jött a mozgáskoordinációm számára, hogy „jaj, nehogy megfázz nekem” ürüggyel hátulról átkarolhattam a derekát, miközben sétáltunk. Úgy döntöttünk hagyjuk a fancy bálozókat a maguk által kreált csillámvalóságban leledzeni, nekünk bőven elég volt a fényűzésből, sőt, még sok is. Nem azt mondom, hogy megbántam, hogy eljöttem, hiszen Lott miatt már megérte, ami Őt illeti, arra meg inkább nem is gondolok. Csak… még nem állok készen erre az egészre. A jópofizásra, a mosolygásra, és az önfeledt szórakozásra. A képmutatásra. Régen sem voltam olyan jó ebben, de egész sok batárom volt, tehát működött, még ha sokszor automatikusan is jött, de most, hogy minden második percben a rosszullét kerülget az életemtől, egyszerűen nem tudok ezekre az emberekre mosolyogni. Nem véletlen nem akartam eljönni.
   Ahogyan kiérünk az épületből, megérzem, hogy a levegő valóban hűlt egy kicsit, szorosabbra fogom karom ölelését Lott derekán, s határozottan vezetem. A tóparton egy kisebb csoportosulást látok, s gitár hangját hallom. Szemeim azonmód felcsillannak, s kérdés nélkül arra veszem, s így vesszük az irányt. Odaérve látom csak, hogy Willow zenél, ami máris kevésbé teszi ellenszenvessé a férfit számomra, még ha eddig is csak a fura nevét és a bál rendezésében való részvételt lehetett felírni számlájára.
   Zenészeket invitál, s lehajtom fejem. Szeretnék gitározni, ó, de még mennyire, hogy ezt akarom, de amióta megtörtént az a dolog Calebbel, nem játszottam. Egyszerűen nem tudtam, képtelennek éreztem magam. Sokszor elkezdtem, de egyszer sem tudtam tovább jutni annál, hogy leülök, és ölembe veszem a hangszert. Nagyon apró mozdulatokkal megcsóválom fejem, majd újra a férfira nézek, aki az utolsó akkordokat pengeti. A mellettem álló sötét hajú pasas nagyon éli a dolgot, s a beavatatlanok lelkesedésével csapkodja combját, szerinte az ütemre. Gúnyos mosoly költözik ajkaim szegletébe, majd újra Willow-ra tekintek, ahogyan közönsége tapsolni kezd neki.
   Aztán feláll, s egy pillanatig azt hiszem, hozzám jön, de a mellettem lévő férfit célozza meg, s fedetlenül gúnyos arckifejezéssel nézek rá, s a felajánlt hangszerre. Természetesen csak néz ki a fejéből, majd egy perc elteltével megcsóválja azt. Annyira tudtam. Csak egy újabb pojáca, aki mihelyst a figyelem elterelődik róla, itt is hagyja a helyszínt szégyenében. Nem bírná elviselni, hogy a mellette álló, talpig rózsaszínbe öltözött nőnek csalódást okozzon. Én azonban nem félek egy gitártól. Hogy hogy fogok játszani, azt nem tudom, tekintve az elmúlt hónapokat, de az alkohol hatására, és leginkább valamiféle bizonyítási vágytól vezérelve elengedem Lott derekát, majd Willow felé fordulok, és megragadom a gitárt, ujjaim a vékony húrokat érintik, s ennél természetesebb érzést elképzelni is nehezen tudnék.
- Én szeretném. – mosolygok a férfira, tekintetem azt sugallja: nem csak szeretném, ki is fogom próbálni.
   Elveszem tőle, és oda ülök, ahol az imént még ő volt. Nagy levegőt veszek, végignézek az embereken, akik várakozón mind engem néznek. Sosem zavart, ha van közönségem, most azonban kicsit mégis izgulok. Lottra mosolygok félénken, majd kényelembe helyezem magam, s a gitárt is a szokásos pozícióba állítom, majd végignézek a húrokon. Elmosolyodok, boldog vagyok, a fogásom biztos, s a gitár közelsége biztonságérzettel tölt el.
   Ujjaim az akkordra helyezem, majd játszani kezdek. A zene sokaknak ismerős lehet, a mugli rádiók már december óta szinte csak ezt játsszák, a nyáron is rengeteget hallottam a raktárépületben. Rengeteget gyakoroltam, még az ostrom előtt, így csak fel kell idéznem a mozdulatokat. Az elején van egy-két csúszásom, de utána belejövök, és szinte már úgy megy, mint régen. Az első versszakot még csak suttogva, halkan éneklem, hiszen így van megszokva, mindig éneklek gitározás közben, aztán ahogy bátorodok, úgy merek egyre hangosabban énekelni.
   Imádom ezt a számot, és a szöveg csak még személyesebbé teszi a jelentését számomra. A végére már vigyorgok, s a záró akkordok után lehajtom fejem, s elmorzsolok egy könnycseppet. Még mindig nehéz a megtörtént eseményekre gondolnom, részben ez hatott meg, másrészről pedig végtelen boldogság tölt el, hiszen két hónap kihagyás után tudtam úgy gitározni, hogy szívem lelkem beleadtam. Felpillantok, szemeim csillognak, majd felállok, s Willow felé nyújtom a hangszert.
- Köszönöm. – suttogom halkan, hogy csak a férfi hallhassa, s határozott célom kezet is fogni vele, miután jobbom felszabadul. Már nem is igazán zavar, hogy hogy hívják.

          Kicsit meghökkenek, amikor a férfi, aki látszólag annyira élvezte a játékomat, visszautasítja a felajánlásomat. Pedig azt hittem, hogy sikerül egy zeneértőt találnom. Úgy tűnik, a látszat néha csal. Ellenben a mellette álló férfi elkéri a gitárt, aminek nagyon örülök.
          - Tessék – nyújtom felé a hangszert.
          Nem mozdulok el onnan, ahol állok, úgy hallgatom a férfi játékát. Hallom a kettőnk játéka között lévő különbséget az ő javára. Nem sokszor hallok ilyet, ami részben annak köszönhető, hogy nem járok zenés klubokba, és nagyon ritkán játszom, még a gyakorlás miatt is. Hirtelen támad egy ötletem, gyors léptekkel elindulok a ház felé, egyenesen a bálterembe, ahol átvágok a tömegen, néhány ember táncát megakasztva ezzel, aztán miután megkaparintottam azt, amiért odamentem, vissza a kertbe. Igaz, éppen csak, de visszaérek a végére.
          - Én örülök, hogy sikerült találnom valakit, aki elég bátor hozzá, hogy megcsillogtassa a tudását.
          Nos, igen, a kézfogás. Nekem is nehezen megy, egy másik gitárral a kezemben. A balomba veszem, és a kezem nyújtom neki. Ki tudja mi lesz még itt ebből, és remélem, ez csak egy kapcsolat kezdete, ami a jó irányba visz.
          - Esetleg előadna velem is egy dalt?
          Rengeteg kérdés megfordul még a fejemben, de jelenleg ez a legfontosabb. És egyébként is hülyén nézne ki, ha most teszem azt, a nemi életéről kérdezném, aztán öt perccel később a közös gitározásról. Oké, arról sohasem kérdezném, nem is ide illő és nem is hárompercnyi ismertség után. Egyelőre nem veszem el tőle a gitárt, hanem leülök a kő mellett lévő egy kisebb kőre. Ez sokkal kényelmetlenebb a nagyobbnál, és többet is kell helyezkednem, de végül megtalálom a tökéleteshez közelítő pozíciót.
          Belekezdek az első dallamba, aztán a másodikba és végül a harmadikba talán az egyik meghozza a kedvét a játékhoz. De persze bármi mást is lehetségesnek tartok, könnyen tudom utánozni a ritmust valaki után, ha szükséges. Ha jól láttam, még úgy félszemmel játék közben, egy kísérővel érkezett ide, most őt keresem a tekintetemmel. Talán játszhatnánk célzottan neki, ha esetleg úgy jobb.
          Elhallgattatom a gitárt, ahogy rátenyerelek a húrokra. Figyelem a körülöttünk hullámzó tömeget, ami lassan cserélődik. Aki eddig itt volt, az vagy továbbállt, vagy várja a második kört, gondolom, de a gyülekező csoport csak még jobban gyűl. Pont, ahogy várható is volt.
          - Megkérdezhetem, hogy mikor kezdett el tanulni a hangszeren?
          Tudom, hogy nem ez a lényeges, hanem a gyakorlás, amiből én igazán gyatrán állok, de hát ez van. Azon csodálkozom, hogy egyáltalán a nyár elején sikerült két… nem három dalt előadnom egyfolytában úgy, hogy csak az elsőben voltak félrepengetések, és azok sem tűntek fel senkinek, mert nagyjából a rám figyelő emberek száma kettő volt.
          - Esetleg viszontlátjuk egymást szeptemberben a Roxfortban?
          Tudom, tudom. Én nem akartam szóba hozni az iskolát, hiszen ez az éjszaka nem erről szól. Viszont most az jutott eszembe, ha esetleg összejönne, akkor elvinném a gitárom, ami most nála van, és rendszeresen összeülhetnénk egy kis zenélgetés erejéig. Nem lennék meglepve azon se, ha nem, és azon se, ha igen. Már több forrásból is megerősítették, hogy nem volt kötelező maradni a nyolcadéven, és ránézésre pont ebbe a korosztályba tartozhat. Nem tévedhetek két évnél többet.

[Tudását…]

   Meglepően kellemes hangulat kerekedett itt a tó mellett. Nem számítottam volna rá, hogy a mai este ilyen jól alakul, és ha csak egy dal erejéig is, de sikerül ledobnom magamról azt a rengeteg fájdalmat és keserűséget, amivel érkeztem, és még a bal oldalamban tátongó ürességérzet is mintha enyhült volna kicsit. Igen, talán lassan sikerül nekem is feltápászkodnom a sebek tengeréből és új embereket gyűjtenem magam köré. Még mindig fáj a gondolat, hogy mindenkit elvesztettem. Mindenkit. Illetve… Lott még lelkesen mosolyog nekem a közönség köreiből, ám valószínűleg már jobban várja, hogy beakasszak neki, és ezt a kis játszadozást csupán azért viseli el, mert már neki is eléggé bizsereg.
- Tudását… - suttogom hitetlenkedve a férfi válaszára, ám azért rámosolygok. Tudom, hogy értek a gitárhoz, és már tényleg úgy áll a kezemre, mint a penna, vagy a seprű, de a rendes tudástól még mindig messze állok. Ez a művészek sorsa, az örök elégedetlenkedés önmagukkal szemben. – Öhm… - nyögök esetlenül, hiszen meglepett a kérdése, de nincs igazán mit megfontolni rajta. Lott meg a női vágyai még várhatnak. – Persze. – felelem, mellé a legőszintébb mosolyom felöltve, majd visszaülök a kőre, s megvárom míg ő is elhelyezkedik. Kissé kényelmetlenül érzem magam, amiért az est házigazdája egy látszólag is kényelmetlenebb helyen ül, míg én elfoglaltam az övét, de miután játszani kezd, csak a gitárját figyelem, és elhatározom, hogy ezúttal nem én vezetek majd, hanem csak őt követem. Hol az ő, hol az én hangszerem figyelem, és igyekszem tartani vele a ritmust és teljességgel leutánozni a dallamot. Miután észreveszem az ismétlődést benne, már néznem sem kell, az akkordokat könnyen megjegyeztem, s szemeim le is hunyom egy pillanatra, hogy élvezzem a zenét, mely most jobban esik, mint bármi más. Talán kissé érzelgős vagyok, ha iszom.
   Ahogyan elhallgattatja a gitárt, én még folytatom, majd két akkorddal később én is abbahagyom, majd kíváncsi mosollyal nézek a férfira.
- Kilenc voltam. – válaszolom halkan. Nem zavar, ha a verbuválódott közönség tovább áll, nem szándékozom többet játszani, Lott szerintem így is fázik, hiába van rajta a zakóm. Ideje lesz lassan indulni, még ha nincs is olyan sok kedvem hozzá. – Tehát már kilenc éve küzdök a húrokkal. – egészen élvezem a csevejt, mondjuk sosem derogált, ha én vagyok a társaság középpontjában, vagy ha rólam folyik a szó. – Maga mikor kezdte? – kérdem, leginkább csak udvariasságból, hiszen láttam a játékán, hogy nem olyan tapasztalt mint én, és ezt most a lehető legkevesebb fennhéjázással kezelem.
- Oh, nem. – nevetek kicsit kérdésén, leginkább azért, hogy saját zavarom leplezzem ezzel. Nem fogok visszamenni soha, és a miértjéről nem vagyok hajlandó beszélni egy idegennek. Ez elég érzékeny téma, de ma már épp elég érzelmet mutattam ki. Most nem fogom. – Fogalmazzunk úgy, hogy én abból már kinőttem. RAVASZ nélkül is túl lehet élni… - félrerakom a gitárt, a kőnek döntöm óvatosan, nehogy megkarcoljam. – Kviddicsezek, így nincs szükségem a vizsgákra. – magyarázom meg a dolgot, mielőtt még lealacsonyítva vagy lenézve érezné magát. – És mivel nem leszek a diákja, szeretném, ha tegezne. – és remélem, hogy ezt a gesztust én is megkapom tőle. Megindokolni nem tudnám, hiszen az is lehet, soha nem találkozunk többé, de mindig is könnyebb volt tegezni másokat, pláne, ha nem olyan öregek, mint McGalagony vagy Bimba. A fiatal tanároknál mindig jobban állt számra a tegezés, Vulkanovot is majdnem tegeztem néha, csak szerencsére hirtelen észbe kaptam. Nem lett volna kedvem két órán keresztül szlalomozni a lelátó tornyai körül büntetésből.

          Azt hiszem, plusz órákat kéne vennem már, ami a gitározást illeti. Eddig fel sem tűnt, hiszen csak magamnak játszottam, de még bőven van hova fejlődnöm. Főleg, ha egy olyan valaki mellett foglalok helyet, aki már a fél életét ezzel töltötte el. És ez alól még az sem lehet kifogás, hogy nem éppen a legkényelmesebb pozícióban ülök, mert játszottam már ennél sokkal rosszabb helyzetben is. És mi sem bizonyítja jobban, hogy a gyakorlás hiánya a legnagyobb problémám, hogy pillanatok alatt felveszi a dallamot utánam, csak hallás alapján. Nekem ez ennyi idő után még nem menne.
          - Lényegében két időpontot tudok mondani. Az egyik, mikor először fogtam gitárt a kezembe, az tizenöt éve volt, de csak pár hónapig tartott, és az alapokig jutottam. Addig, hogy meg tudjam egyáltalán szólaltatni ezt a csodálatos hangszert. A másik időpont három évvel ezelőtti. Akkor döntöttem úgy, hogy újból visszatérek ennek a hangszernek a bűvkörébe, de akkor sem úgy sikerült, ahogy akartam. Nem volt sok időm a gyakorlásra, és azt hiszem, ez meg is látszik.
          Illetve jelen esetben hallatszik. Hetente nagyjából négy órát gyakoroltam csak és azt se rendszeresen minden héten. Főleg a háború alatt maradtak el nagyon a gyakorlások, és azóta is csak hébe-hóba próbálkoztam vele.
          Óvatosan félrerakom a fűbe a hangszert, ügyelve arra, hogy senkinek se kerüljön még csak véletlenül se az útjába, és ügyelve arra is, hogy egyetlen kődarab se kerüljön alá. Amit biztos vagyok benne, hogy nem sikerül elérnem, de legalább megpróbálom.
          Azt kéne mondanom, hogy meglep a döntése az iskolával kapcsolatban, de mégsem. Nem voltam ott, nem tudom, hogy mi fogad majd, és legfőképp, nem tudom, hogy mi fogadja majd a diákokat, akik megélték azt az éjszakát.
          - Nem, ez teljesen jogos, megértem. – Kicsit elmélázok, és aztán folytatom. – Ha nem így alakul az életem, ahogy, akkor nem valószínű, hogy Ravaszozok. Mármint csak nagyon a minimálisból.
          Ha belegondolok, hogy mit is csinálok azóta, hogy elvégeztem a főiskolát. Igen, határozottan nem volt szükségem eddig a ravaszokra. De az sem baj, ha vannak, szóval lényegében teljesen mindegy, hogy kiszenvedtem azokat a vizsgákat vagy sem.
          - A kviddics jó, bár az egyetlen foglalkozás és sport, ami mindig is jobban érdekelt a nézőközönség szempontjából, mint a játékoséból. És természetesen tegeződjünk. – Felállok, és a kezem nyújtom felé – Szervusz.
          Nekem is sokkal könnyebb így. Van elég karót nyelt ember a társaságban, akiket még magázni is alig merek nemhogy tegezni.
          - Ne haragudj az italom elfogyott már, de ha gondolod, egy másik alkalommal bepótolhatjuk a pertut, vagy ha esetleg még itt összetalálkozunk később, akkor is megejthetjük.
          Néha meglepődök, hogy a nálam sokkal fiatalabb generáció már mennyire másként látja a világot és ezzel együtt a saját jövőjét is. Azért furdalja egy kis kíváncsiság az oldalam.
          - Ha nem haragszol meg, akkor kérdeznék valami személyeset. Természetesen, ha nem akarsz, akkor nem kell válaszolnod rá. Ha nem jön össze a kviddics, akkor is így döntöttél volna?
          Nem várok nagy monológokat, nem igazán akarom felbolygatni senkinek sem a múltját, csak arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg ennyire másként látják a jövőt a mai fiatalok, főleg így a háború után, mint én? Pedig én is egy háború után kerültem ki a Roxfort falai közül.
          - Illetve arra lennék még kíváncsi, hogy melyik csapatban is játszol?
          Nem tudom, mennyire bírom majd a bezártságot, de biztos vagyok benne, hogy ha elmennék egy-két meccsre az iskola falain kívülre is, nem lenne gond belőle. Régen láttam már egy igazán jó mérkőzést. Azt hiszem, többet leszek büntiben, mint a diákok.

[Ezt mellesleg meg tudom érteni, hiszen egykoron én is nézőként kezdtem még a kviddicset, ám a rajongás hamar úrrá lesz az emberen, onnantól pedig, hogy bekerül háza csapatába, nincs mit tenni.]

   Illedelmesen mosolygok, ahogyan válaszol. Hát igen, a Ravasz-téma sosem volt egyszerű, ám mégis, ha teljes családban élnék, szerintem meg kellett volna csinálnom. Mármint a szülők többsége elvárja gyermekétől, hogy legalább pár tárgyból tegyen Ravaszt, még ha nem is olyan tehetséges vagy okos is, hogy tovább tanuljon. Nos, nálam nem ez a helyzet, de nem firtatom inkább. Egyszerűen csak nem csinálom meg, és kész. Annyi munka van, amit vizsgák nélkül is be lehet tölteni.
- Ezt mellesleg meg tudom érteni, hiszen egykoron én is nézőként kezdtem még a kviddicset, ám a rajongás hamar úrrá lesz az emberen, onnantól pedig, hogy bekerül háza csapatába, nincs mit tenni. – a levegő szerelmesei vagyunk mi, igazi bolydult madarak, kik csonka szárnyakon repkednek, holmi mesebeli, nevetséges boszorkák módjára. Félelmetes és felszabadító érzés, ami egész életünk során kísér minket. – Sőt, manapság is sok meccsre eljárok. Az ember úgy tanul a legkönnyebben, ha sokat nézi a profikat. – mosolygok. Igaz, akik meghallják, hogy hol játszom, hajlamosak arra gondolni, hogy akkor már én is profi vagyok, vagy afféle, de erről szó sincs. Csak a szerencsének, és Vulkanov ajánlólevelének köszönhetem, hogy a Porpicy SC fogadott.
- Jaj, ugyan, hagyd csak. – reagálók fogadkozására. – Ittam már eleget. – mutatok a ház felé. – De legközelebb bepótoljuk. Most már nem megyünk vissza. – pillantok Lott felé, hogy értse, a buli számunkra ennyi volt ma este. Újabb kérdésére arcomra fagy a mosoly, majd kicsit megcsóválom fejem, és igyekszem összeszedni magam, hogy normális választ préselhessek ki. Talán könnyebb lenne, ha nem pont ezzel a férfival láttam volna… - Tudod… nem maradt már ott számomra semmi sem, amiért visszamehetnék. – keserű mosolyom kíséri a bántóan igaz mondatot. – Szerencsére Vulkanov segített, így azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, így nem volt szükségem arra, hogy alternatívákban gondolkozzak. – vonok vállat, majd következő kérdése immár őszinte mosolyt varázsol arcomra. Meglepően sok mosollyal jár ez a kis találka. – A Porpicy SC-ben. De nem szeretek villogni vele, és csak tartalékos terelő vagyok még. – talán most egy kicsit azért hazudtam, de egye fene. Azért elég jó érzés kimondani, legalább annyira, mint amennyire jól is hangzik. – De egyszer hátha élesben is játszhatok majd. – igaz, ahhoz kb. ki kéne halnia valakinek a csapatból, ami azért elég morbid. De előfordulnak például balesetek, a profiknak pedig gondoskodniuk kell arról, hogy legyen megfelelő utánpótlás.
- Most viszont, ha nem haragszol, Louise és én távoznánk. Nagyon örültem a találkozásnak, Willow, és köszönöm ezt a kellemes meglepetést! – intek a gitárok felé. – Remélem hamarosan látjuk egymást ismét, akkor talán majd koccinthatunk is egy korsó vajsörrel, vagy amivel szeretnél. – nyomom a témát hatalmas mosollyal. Nem gondoltam volna, hogy majd pont ez a férfi fog jókedvre deríteni. Kezet fogok még vele, majd a búcsút követően Lott derekára csúsztatom jobb karom, és bevesszük magunkat az éjszakába. Van még mit tenni, ezt pedig – a kis kitérőnktől eltekintve – ő is nagyon jól tudja.
   

Restellem, hogy ennyit kellett rám várni, ne haragudj!
Nagyon szépen köszönöm a játékot!

          Mindig van olyan kérdés, amit megbán az ember, még akkor is, ha előtte bocsánatot kér, vagy tudja, hogy a beszélgetés folytatásához muszáj feltennie azt. Nos, ma este sok ilyen kérdést tettem már fel, volt közöttük félreérthető is, és volt olyan, ami teljesen más irányba vitte el a beszélgetést, mint amire egyébként számítottam. Ez utóbbi olykor jól, olykor rosszul sült el, de semmi esetre sem rémesen. Jamesszel a beszélgetés és a találkozás viszont egy olyan fordulatot hozott, amire nem számítottam. Rájönni, hogy van még fejlődnöm bármiből, egyszerre lehangoló és felemelő érzés, de tudom, hogy innentől minden attól függ majd, hogy mennyi időm lesz különböző dolgokra.
          Egyszer nekem is el kéne menni megint egy meccsre. Régen voltam, bár akkor sem sokat, mostanában pedig teljesen más dolgok kötötték le a figyelmem.
          - Ezzel egyetértek, és nem csak a kviddiccsel kapcsolatban. – utalok még egyszer utoljára a zenéléssel kapcsolatos tehetségére. De tényleg utoljára. – Még profiként is érdemes nézni a profikat. Úgy tanul és új ötleteket is kap az ember.
          Bólintok egyet, mikor végül a koccintásra és az ivásra terelődik a szó. Nekem még beleférne az az egy pohárka, de ha neki nem, akkor nem fogom erőltetni. A két dal közös játék a hangszereken nekem bőven elég ahhoz, hogy kiváltsuk ezt az élményt.
          - Legközelebb mindenképpen bepótoljuk.
          Nem lep meg, hogy nem akar visszatérni a bálra. Ha nekem lenne ilyen csinos partnerem, és nem lennék házigazda, akkor én se térnék már vissza, de ez esetben halmozottan hátrányos helyzetben vagyok.
           Bólintok egyet a magyarázatra a R.A.V.A.SZ. kihagyásának okáról. Azt hiszem, meg tudom érteni. Sok emlék köt, és sok diáktárs az iskolához, ha valamelyik hiányzik, nem jó vagy csak egyszerűen már nem adja azt az élményt, mint korábban, akkor nem érdemes visszatérni. Legalábbis azok, akik megtehetik, mint James is. És nem árulnék el senkinek sem nagy titkot, ha azt mondanám, meglep, hogy egyáltalán van olyan, aki visszatér a nyolcadévre.
           - Pedig szerintem villoghatnál. Ez nem egy olyan dolog, amit titkolni kell. Valaki auror lesz, valaki fényképész, valaki patikus és valaki szakács a mugliknál. – Elnevetem magam, hiszen a felsoroltak közül majdnem mindegyik voltam, de ebbe most hosszú lenne belemenni. – Ha szereted csinálni, márpedig szerintem szereted csinálni, akkor nincs miért titkolni. Senki sem az élmezőnyben kezdte, seprűn születve.
          Vulkanov neve ismerősen cseng, bár egyelőre nem tudom hova tenni. Annyi mindenre kellett mostanában figyelnem, hogy talán csak egy széljegyzetben vagy egy apró újságcikkben láttam a nevét, de ha nem felejtem el, akkor utánajárok még.
          Elmosolyodom a búcsúnk alatt. Örülök neki, ha sikerült egy jó élménnyel távoznia, és most nem a kisasszonyra gondolok, bár ő sem elhanyagolható tény.
          - Akkor kereslek majd még, és majd közös megegyezés alapján eldöntjük, hogy mi mellé ülünk le az asztalnál.
          Még akkor is mosolygok, mikor már a kapu felé tartanak. Tényleg érdekes találkozásokat tartogat ez az éjszaka.

Ugyan, semmi gond.
Köszönöm a játékot.