Lutece Rózsa

[◆ Tengerszem ◆]

◆ Tengerszem ◆

◆ Gallery ◆

Nathaniel mindig is vágyakozott a modernség és a tágas magánszféra iránt. Ezt azonban sem az árvaházban, sem az örökbefogadó otthonban, sem pedig a Roxfortban nem kaphatta meg. És bár ez utóbbi két helyet nagyon is szerette, titokban azért mégiscsak megfogadta, hogyha felnőttként megteheti, világos, tágas, nyugodt légkörű házat építtet magának. Valami meghökkentőt, egyedit, amilyet még nem látott a mágusvilág.
Mikor azonban könyvei sorra döntöttek eladási rekordokat, a kényelmes otthon igénye helyett a Mariellel közös vállalkozás kötötte le minden figyelmét. Legtöbb idejüket amúgy is a Kalamáris Kiadónál töltötték. Vagy országról országra, szállodáról szállodára jártak. Esetleg gazdag rajongók vendégszeretetét élvezték... Verhetetlen kettősüknek mindez rendkívül kényelmes és kielégítő volt.  
Mikor Mariel férjhez ment, Nathanielben ismét megfogalmazódott a saját, tágas otthon gondolata. Néhány hét keresgélés után bukkant rá a Polperrotól nem messze fekvő birtokra.
A füves területen valamikor ház állhatott vagy valami istálló féle. Málladozó téglarakásai ugyanis még mindig, némán figyelték és őrizték az óceán lenyűgöző látképét. Az író, ezekre a romokra építtette otthonát, nagyrészt mugli építészekkel és tervezőkkel együttdolgozva, hogy minél nagyobb, világosabb és mégis otthonos tereket hozzanak létre.
A birtokot mára számos védőbűbájjal vették körül. Még sincs teljesen elzárva a muglik elől. Polperro lakosai, ha nem is jól, de ismerik a házat és annak urát is.

L U T E C E  R Ó Z S A

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

Nem akarja elengedni…
Vagy már nem tudja elengedni?
Csókjai egyre forróbbak és kapkodóbbak. Követelőzve veszik birtokba az édes ajkakat.
Talán így vetett véget mindennek. Lehet, hogy ez volt az a pillanat, az a tett, ami tönkretette ezt a barátságot. De vajon barátság volt-e ez egyáltalán bármikor is?
Testével szinte a falhoz préseli a másik férfit. Előre tör belőle az az igazi zsarnok, aki bár mindig mutatkozik, mindig csak humorral enyhítve, s így veszít minden bűnéből. De most? Nem. Most nem. Most igaz valójában áll a korom kis utca sötétjében. Feltárva az összes lapját. Mert ez már az. Ez nem egy kifinomult játszma. Nincs pallérozó udvariasság, nincsenek kedves szavak, visszafogott érintések… Ez a mindent vagy semmit kör. Ahol létezik a pallérozatlan férfiasság, a buja becéző szavak és a forró érintések…

Zihálva kap levegőhöz, de mintha a tiszta éjszaka csak keserűséget tolna le légcsövén Leon csókja nélkül. – Akarlak. – Nyögi halkan, s próbál utat törni magának a jól vasalt ing mögé. – Nálam. Mint akkor. – Akkor, amikor nem kapott meg mindent, amit akart. Nem kapott meg mindent, amire vágyott. Akaratát felülírta egy pírral teli arc, amely többet és szebbet érdemelt, mint egy zsarnoki játszma. És amely mind a mai napig mégis az akaratos zsarnokot tartja fogságban. Az összes érintés, az összes csók beleitta magát Nathaniel bőrébe. S kínnal töltötte meg mindazon éveket, melyeket barátokként együtt töltöttek. A férfi szemében Leon volt a rózsa, mit a legnagyobb tökéletességgel áldott meg az ég, s amely éppen ezért tövisekkel próbálja óvni magát a világ csúfságától. S ha ez olykor nem is sikerül… nos, mindig van olyan teremtmény a világon, aki tudja, hogyan kell megérinteni a rózsákat…

- Akarlak. – Suttogja halkan. Választ nem vár, ahogy engedélyt sem. Csak testüket szoros ölelésbe hajtva hoppanál el a sötétségből. El a macskaköves utcáról, a holdvilág jelezte kerti ösvényre. S ott érkezik a fuvallat is. A tisztaság maga. Ahogy a tengeri levegő végigsüvít a két férfi között. Kitölti Nathaniel tüdejében az űrt, mit Leon csókjának hiánya okozott. A hirtelen felfrissülés, mintha ismét életet kapna egy fuldokló lélek, tisztára sodorja a gomolygó gondolatokat is.

Nathaniel lassan engedi el Leont. Óvatosan eresztik el az ujjak a másik puha bőrét. S fájón állnak ellen az édes ajkaknak. Önmagában elkönyveli vereségét. Hiszen elbukott. Elbukott, mint barát. Ha helyre hozhatná… Ha visszamehetne az időben… De nem. Nem cselekedne másképp. Nem tudna máshogy dönteni. Ugyanúgy elbukna, minduntalan újra és újra és újra. – Bocsáss meg. Kérlek, bocsáss meg. – Mondja olyan halkan, mintha imába foglalná könyörgő szavait. – De, annyira… Mindig ugyanannyira vágytam rád, mint a legelső naptól kezdve a könyvtárban.  

my friend, forgive me

Do I stay ; And do I dare?

    Mit tehetünk, ha elménk élesen jelzi: bűnbe esünk, és annak falai körénk zárulnak véglegesen? Fuldoklom csókjaitól, a pokol tüze emészt el elevenen, és mégsem vagyok képes elszakadni, lázongó emberségem úgy kapaszkodik az ajkakba, mintha lélegzetem szeghetnék nélküle, és nem is nehéz elképzelnem ezekben a szívdobbanásokban, ebben a remegő kézben, hogy valóban ez a valóság. Miért történik mindez ismét, mikor tudtuk, hogy nem lehet folytatása közös történetünknek? Elszakítom magam tőle, a bűntudat szinte felemészti tagjaimat, kerülöm a tekintetét is - ha az iméntiek régi ismerőseim, ezek az érzések talán még inkább. Megígértem Minervának, hogy szórakozni fogok... és mégis itt állunk, tanácstalan és kiszolgáltatva valaminek, amit nem fejeztünk be, holott talán kellett volna.
     - Nathaniel, nem hiszem, hogy... - kevéssé lep meg, hogy ismét nem hallgat a szavaimra, talán ellenkező esetben magam sem tenném - Legalább ne így.. ne itt.
     Félve gondolok arra, mi járhat ezek után a nyomunkban: a mit sem sejtő Cherish magára maradva, de ami talán még ennél is jobban elkeserít, az William. Oly jó szándékkal igyekezett társaságba vonni, gondoskodni rólam, és most szinte elárulom, hiszen ezt a titkot nem osztottuk meg korábban sem. Lehajtom a fejem, mintha különösen varázslatos részletet fedeznék fel a cipőm orrán, ugyanakkor tudom, mit ér az idő, lehetetlen lenne ismét elmenekülnöm a válaszadás elől, mint azon az éjszakán. Fojtogat némi könnyekhez hasonló, hiszen tudom, mennyi fájdalmat okoztam és okozhatok még, ami alól magam sem kivétel, ugyanakkor jobb így, visszavonhatatlanul jobb...
     - Én? Neked? De hisz.. - nem tudom mire vélni kijelentését - Ugyanúgy osztozunk a bűnben, ha ezt annak lehet tekinteni.. Ugyanakkor mégsem.. Nézd...
     A szavak nehezen tolulnak a nyelvemre, inkább elhallgatok. Valami kiáltozik bennem az érintés után, mintha betegen nézném a gyógyital hűs üvegét alig karnyújtásnyira, mégis tudnám, sosem hozhat enyhülést. Hiszen tudtam, hogy a magány nem csak elválaszt és falakat emel, de meg is véd majd.. a világot tőlem, engem a világtól, és mégis hagytam magam elbűvölni. Talán régi barátom bohókás természete csupa játékot sejtet, de lelke olyan finom anyagból készülvén lebben a fényben, amelyet az én hitvány ujjaim nem érdemelnek - ahogy ő sem érdemli az aggodalmat, mi nyomomban lapul. Hogyan is bánthatnám épp azokat, akik oly közel állnak hozzám még úgy is, hogy ismerik a betegséget? Szótlan maradok, esetleg megfordulok, és távozom is.. De fogva tart valami. Valami, amit ha nem lennék oly gyáva, reménynek is nevezhetnék.
     - Sosem kérném, hogy viseld a terhet. Mindaz a fájdalom, amit nekem köszönhetsz.. bocsáss meg a gondolatért, de mintha mindig vágynál rá. - nyelek egyet, szinte eltörpülök a félelmek ölelésében - Az életed mégsem való más árnyékának, az enyém pedig oly sebeket okozott másoknak, melyekért örökké vezekelhetek majd. Mi vezetett erre, Nathaniel? Miért teszed ezt mégis?

L U T E C E  R Ó Z S A

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

Nyel egy nagyot.
Fájdalmas lesz. Bármit is mondhatnak egymásnak, bármit is fognak egymásnak mondani. Egy szakasz immáron tényleg lezárult. A barátságuk, nem lehet már az övék, amit hozhat a jövő, abban pedig annyi keserűség és félelem lesz. Megéri vajon? Nem tudja. Egyikük sem tudhatja. Még Leon jövőt jósló szemei sem láthatják, megéri-e mindaz, amire most készülnek. De szükség van rá. Ez most, ebbe a pillanatba zárva dőlt el. S ezen múlik most egy jövő ígérete.
És mégis talán ki lehetne mondani, hogy megéri. Nathaniel bólint inkább egyet, csak úgy önmagának. Hiszen tudja, mit akar. Most már tudja. Marielnél elhibázta, hogy rejtve tartotta érzéseit, vágyait, holott ki kellett volna mondania. Mert így csak ott lebegett mindkettőjük feje fölött az érzés, hogy az életük nem más, mint egy elszalasztott pillanat, s mint több tucatnyi ki nem mondott szó.  

- Lehet. – Leheli halkan, hiszen tudja, van igazság abban, amit Leon mond. Mintha mindig is akarta volna a fájdalmat. Mintha azért létezhetne, hogy az az érzés belé marjon vagy fizikálisan vagy lelkileg az mindegy is… Csak érezhesse azt a késhegynyi fájdalmat, ami végigszánt érzékein… Tekintetét elvonja a férfiról, hogy előbb végigvezesse a tenger helyén látszódó sötétségen, majd a házán, s végül ismét visszaterelődjön a mellette állóra. Komoly csend telepszik közéjük, melyet csak a tenger zúgása bont meg. Mintha ez a pillanat örök volna. S mintha ebben a pillanatban az ég is ítéletet mondana kettőjük fölött. Ezt Nathaniel is érzi. És óvatosan, egy sóhaj kíséretében indul keze lassan Leon keze felé, hogy megérinthesse azt. Hogy végigsimíthasson a fehér ujjakon. Csak óvatosan, szeretőn, de félve és aggódva minden négyzetmilliméternyi érintéstől.

– Menjünk be. Készítek egy kakaót. – Mondja ki végül, s megfogja a másik kezét, hogy óvatosan maga után invitálja. Sehol sincs már az az erőszakos akarás, amivel elrántotta Leont Tengerszemhez. Az emberi és sebezhető Nathaniel Forest lépked most a ház felé. Ő nyitja ki a bejárati ajtót, ő vesz elő két bögrét, ő rakja fel a tejet főni. – Ada a szüleimnél van. – Jelenti ki, miközben kakaóport szór a bögrékbe. És Leonnak talán fel is tűnhet a szó, amivel a nevelőszüleit, Ballardékat emlegeti. Ezelőtt sosem hallhatta ezt a kifejezést ennek a férfinak a szájából. Igen. Ada nagyon sok dolgot megváltoztatott Nat életében. És talán ennek a napnak is éppen a kislány léte miatt kellett eljönnie.

– Hogy mi vezetett rá erre? – Ismétli meg a kérdést, de úgy, mintha csak önmagához szólna, aztán komoly tekintettel, de szemeiben őszinte szeretettel néz fel Leonra. – Elgondolkoztál valaha azon, hogy mi lehettünk-e egyáltalán barátok valaha is? Hogy mi lett volna akkor, ha nem hagyom, hogy eltűnj az életemből? Ez a rengeteg ha… Talán ez vezetett rá erre. Talán az én feladatom megtapasztaltatni veled, hogy az életed nem csak rombolás és fájdalom. Mert ott van benned mind az a jóság és kedvesség és gyermeki lelkesedés, amit én látok. Megpróbálod elrejteni, sőt, talán te magad fel sem fedezted még létezését, de én látom. - Egy pillanatra elveszi tekintetét, de csak, hogy a tejet a kikevert kakaómasszára öntse, majd az egyik bögrét óvatosan Leon felé tolja. – Ha bűn az, hogy vágyom rád. Az érintésedre, a csókodra, de éppúgy az ölelésedre és az illatodra is, akkor vállalom a kárhozatot. De én nem tekintem annak. Ahogy fájdalomnak sem mindazt, amit veled együtt kaphatok. Sőt… Leon… Mi van, ha én, ha enyhülést hozhatnék… Nem kell vezekelned, nincs miért. Nem vagy egy elfuserált ígéret, ezt már akkor is mondtam neked. A szememben csodálatos vagy. És én hódolni szeretnék ennek a csodának. Mert nélküle élnem, az az igazi fájdalom és keserűség.

my friend, forgive me

Do I stay ; And do I dare?

   Most először érzem úgy, hogy nem akarok kakaót inni Nathaniel társaságában.. egyszerűen nem odázhatjuk tovább a felelősséget magunk között görgetve, hát nem látja, milyen könnyedén menekülünk, akár együtt is a realitásból? De számára Ada, számomra az iskola az, ami szilárdan kell, hogy tartson, és annak idején sem a kémia akadályozott, sem az intellektus: én vagyok a métely. Én nem lehetek elég egy egészséges elme számára, nekem kellene elnézést kérnem a létezésem minden súlyáért, a létezésem minden súlyával.. Minden eszközzel menekülnék, kitépném magam a gyengéd karjai közül, és futnék tovább - ezt ismerem, ez vagyok én. Fawcettet vetem meg a szabadság hajhászása okán, de én is bűnös vagyok ebben, és azt viseljük legkevésbé, aki tükröt tart elénk... De ő nem ismeri az okot, amiért a sorstársa vagyok.
   - Volt rá néhány évem. - hagyom rá, mikor a gondolataimról kérdez - Nem számít, mi van bennem, Nathaniel, te sem tagadhatod meg a betegségem. Akkor azt a döntést egyedül hoztam, és ha szükséges... ma is megfogom.
   Elnémulok, csak figyelem, hogyan önti a port a bögrébe, hogy igyekszik megteremteni újra az intimitást közöttünk.. és én vágyom rá, kinek is hazudhatnék? Vágyom megölelni, vágyom csókokkal illetni, de éppen ezért nem szabad, korán megtanultam, hogy nekem nem szabad, nem lehet, nem... Miért teszem sokkal nehezebbé azzal, hogy maradok? Ha józan lennék, távoztam volna, és akkor szellemi fölényem maradékában ítélhetném meg azt, aki gyenge - de hiszen én is éppen úgy az vagyok láttadra. Mégsem elég, úgy tűnik, az érzelmek, a tiszta szeretet, a vágy, még a ragaszkodás és a bizalom: NEM ELÉG.
   - Nem elég.. - mondom most ki hangosan is - A vágy és törekvés nem elég, Nathaniel. Tudod.. tudod, milyen nehéz ez? Hogy emlékszem mindenre, láttam a lehetőségeket, és mégis el kellett mennem? Mit gondolsz, milyen jövőnk lett volna..? És milyen lehet így? Felnőttek vagyunk.
   A szó éppúgy tűnik fel, mint egy káromkodás, ólomsúlyú kötelesség, amely leránt a magasságokból. Fáradtan az egyik kezembe temetem az arcom, és kényszeríteni igyekszem az áruló testem, hogy forduljak meg végre, és rontsak ki az ajtón, mert különben újra elkövetem azt a hibát.. és mégis.. soha édesebb hibát. De mégsem tanultam Irwinből? Mégsem tanultam a háborúból, a sokéves magányból? Miért követjük el újra és újra éppen ugyanazt? Sírni tudnék a kíntól, és az is megfutamodás lenne, de túl könnyű, túl könnyű megoldás az elvesztegetett időre: a kihagyott találkozókra, az elmaradó barátokra, a meg nem tett lépésekre, a tapasztalatokra. Ezt az életet választottam, és belátni, rossz döntést hoztam: valóságos pokla az elmémnek. És éppen így akarsz magadhoz vonni?

L U T E C E  R Ó Z S A

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

- Nem érdekel! – Szorítja meg az asztallapot, de csak, hogy valamin levezesse a késztetést aziránt, hogy Leont szorítsa magához. Akkor nem tudná elengedni többé. Az kínzás volna önmaga számára. És… Mi mindent vétene akkor Leonnal szemben. Erővel magához láncolni? Kényszeríteni? Ide elhurcolta… így is eléggé bűnös már… De egy pillanatra elgyengült. Engedett annak a vágynak, ami hosszú évek alatt előtte is rejtve maradt. S most mégis olyan erővel áramlik szét nemcsak testében, de lelkében is, hogy abba a fájdalomba már ő is beleremeg. Ez már nem pusztán testi kielégületlenség. Leon sosem csak ennyi volt neki. Azon az estén, amikor találkoztak Nathaniel kész volt megnyitni a szívét valaki felé. Ölelésre vágyott, szeretetre, s arra, hogy ő is ölelhessen és szerethessen valakit. S annak a vágya, hogy mindezt Leonnak megadhassa, azóta is bele van vésve tintával fejezeteik lapjaiba.

– Nem érdekel Leon! Egyik érved sem. – Mondja szinte már éles határozottsággal, amivel hangjának remegését próbálja leplezni. – Tudom mit csinálsz. Ismét megpróbálod meggyőzni, legfőképp önmagadat, hogy a zsigereidig áthatóan romlott vagy és bűnös. Hogy maga vagy minden pokol, amely az ember életét érheti. Hogy te vagy a betegség maga. A métely! – Elengedi a konyhapultot, s Leon közelébe lép. Nem tolakodóan, nem fenyegetően, de most nagyon is érezni rajta azt az erőt, melyet e nagy férfitest rejthet. – Nem akarom ezt többé hallani. Ne mondd nekem azt, hogy egyedül könnyebb. Évekig ittam a magány mérgét. Tudod milyen szomorú voltam aznap? S mennyi enyhülést hoztál, hacsak egy estére is, az életembe? Kerestelek Leon, többször is kerestelek. De mikor William bemutatott minket egymásnak nem akartam évek barátságát tönkretenni egy nem kívánt vallomással. Akkor én is bűnösnek éreztem magam. S évekig igyekeztem törleszteni feléd. De elég volt… - Egy pillanatra elhallgat, mintha azt igyekezne felmérni, hogy az előtt állóra miként hatnak a szavai. De aztán mikor az újabb pillanat is eltelik minden szó nélkül, egy könnycsepp árulja el viselőjének igaz érzéseit.

- Én hiszem, hogy lehetne jövőnk. – Kezdi csendesen, miközben letörli szeme alól az apró gyöngyöt. – Ha adnál nekünk egy esélyt. De legfőképp, ha önmagadnak megadnád azt az apró esélyt. Cipelhetném a fájdalmad egy részét. Én elbírnám. Nézz rám Leon. Van egy szép nagy mihaszna testem, amit bedobhatok a közösbe. Érted megtenném. – Ismét közelebb lép vendégéhez. De most meglepően gyengédnek látszik. Épp olyan kedvesnek és gondoskodónak, mint aznap, mikor szinte idegenekként kakaóztak a félkész konyhában. – Bízz meg bennem kérlek. – Mondja szinte suttogva, még mindig remegve. S Leon láthatja rajta mennyi erőre is van szüksége ahhoz, hogy ilyen közel álljon hozzá, de ne érintse. Szinte tapintani lehet a férfi feszültségét, ahogy vágyik őrá, az illatára, ölelésére, csókjára. De még sosem félt ennyire az elutasítástól. S így csak áll, remegve. És nem érinti meg… – Engedd, hogy bebizonyítsam neked, mennyit is érsz. Add meg, magadnak a lehetőségét, nekem pedig a kiváltságát annak, hogy szeresselek.

my friend, forgive me

Do I stay ; And do I dare?

   Nem érdekli - oly könnyen tódulnak ajkára a szótagok, hogy csak attól meg lehetne botránkozni. Néma szirt leszek, amely a jogos indulatai fölött magányban őrködik, csak a lélegzetem adja tanújelét a jelenlétemnek, az én bűnös jelenlétemnek. Nem érti talán, hogy éppen emiatt kell távoznom, hogy ne okozzak ilyen sebeket ismét? Ha különleges virágot látunk jártunkban-keltünkben, csak akkor szakítjuk azt le, ha értékelni, helyén kezelni nem tudó önzők vagyunk, és az ő lelke azt érdemelné, hogy minden száraz, sápadt és kiégett gondolatom azt simogassa ahelyett, hogy kételyeimnek hangot adok - de éppen ezért lenne hatalmas bűn. Kételyeim önálló életet élnek, saját jogukon lehetnének családapák, családanyák, egész birodalmak irányítói.. fejlettebbek, mint talán én magam. Néha az is megfordul a fejemben az üres órák apró zörrenései között, hogy én csak lenyomatuk vagyok, árnyéka nagyobb jellemek fényének.. 
   Ismerem a kudarcot, mérföldekről felém suhogó illata kitölti a tüdőmet, és lehajtanám a fejem, ha nem kényszerítene a közelsége a szemkontaktus megtartására. Talán önkéntelenül is, de tudja, hogyan ragadja meg a figyelmem, hogyan ne tudjak visszamenekülni az enyéim közé: a biztos, hideg logikába, a szilárd elvekbe. Fel kellene nőnie, ahogy mindannyiunknak, de nem tette, és devianciája mégis olyan szirmokat bont, olyan hangon játszik, amiért ki tudna haragudni? Kiolvashatja lesütött szembogaraim pulzáló köreiből is, hogy apró lépések választanak el csupán a zuhanástól, és ki tudja, mi vár odalent?
  Lassan szólalok meg, mint a betegek, vagy mint a könyvtárak csendjét őrző néma alabárdosok.
  -Nathaniel... - szaggatottan fújom ki a levegőt, a térdeim majdnem megrogynak alattam, és emberfeletti erő szükségeltetik csupán ahhoz, hogy ne omoljak kártyakárként össze, csak robogó pulzusom árulja el, mennyire félek most - Én nem benned nem bízom.. de miért akar valaki a sötétbe zárva élni egy betegágy mellett, ha létezhet odakint is, érezheti az élet minden szépségét? Jönnek majd vaskarmú évek, és bánni fogsz, gyűlölni magad miattam, az eltékozolt fiatalság és remények okán... én... én gyarló vagyok, de nem tudnám elviselni a tudatot, hogy tönkretettem mindezt.
   
  Nyűgös, lázas gyermeknek érzem magam, a nyakam körül a gallér szinte fojtón tapad a légcsövem fölé, pajzsként mégis fogva tart a maradék józanság néhány utolsó morzsája. Ha most bírnék a képességemmel, bizonyára a jövő szeletei villannának fel előttem, és eddig egyszer sem voltam ilyen hálás, hogy ilyen módon birtoklom, és valamennyire még uralkodom felette. Ha esetleg ismét közös lehetőségeink haláltáncát kellene látnom, nem tudnék parancsolni magamnak, még egyszer biztosan nem - a gerincem is suttogja, hogy azonnal távozzak, még ha tudom is, hogy mik a következményei egy ilyen cselekedetnek. De én itt maradok, minden létező érv ellenére, amolyan bibliai alakként, kinek makacssága, örömóhajtása fogja beütni az utolsó szeget koporsójába. Hitvány ember vagyok, és el kellene takarnom az arcom, szégyenkezve esedezni a megbocsájtásért, de nem teszem.. talán Fawcettnek igaza volt, és valóban nem az vagyok, akinek mutatom, ebben az esetben hiszem magam.