Rosa Lutece

Aloysia Rosalind Lutece

Rosa

így ejtsd a nevet || Itthon: Ölojzia Rózlind Lutesz/ En francaise: Aloiszia Hroszlin Lutész
nem || Nő
kor || 33
vér || Arany
foglalkozás || Színésznő, a Misztériumügyi Főosztály alkalmazottja
oldal || Jó. / Nagyobb jó ellenes.
funkció || Leon ikertestvére ; betekintés a varázs-színjátszás rejtelmeibe ; Misztériumügyi karakter

A múlt & most
Voltam szende gyermek ölelő karok között, vadul pörgő intrikus kihívó mosolyok kereszttüzében, tudok karminca mód, legyőztem a gravitációt, énekeltem a Fantommal és főleg, megéltem a milliók tapsából születő varázslatot azon kívül, amit anyámtól és apámtól kaptam a születésemkor az ikertestvéremmel együtt. Olyan földből nőttem erőssé, ahol a tudomány volt a fény, ami megvilágította előttünk az utat…
És komolyan, a második lépés után közöltem a szüleimmel, hogy engem sokkal jobban foglalkoztat a mesterséges fajta, ami a kulisszák fölött beragyogja a színpadot. Félre könyv, félre tanulnivalók, és azt hiszem, azóta sem igazán álltam meg. Ha akkor a fenekemen maradok szépen, ahogy Leon, szemében a rettegéssel, hogy nem felel meg, talán most én is büszkén sétálgathatnék a diplomámmal a kezemben, de én ehelyett a lüktetést választottam, amit csak azok éreznek, akik képesek meghalni minden éjszaka és újjáéledni minden este pontban hét óra tízkor, mert tőlünk, színészektől nem várható el, hogy tökéletesen pontosak legyünk, elvégre a fejünkben pörögnek a szavak, amelyeket valakitől kaptunk, akinek úgy tetszett, hogy újrarajzolja az alakunkat.
Aztán persze jó eredményekkel végeztem az iskolát, de közben élveztem a figyelmet, mindegy volt, a rendezői jobbon, vagy balon bámult a közönség – mikor közöltem drága, Moliére drámákba való nemtőimmel, hogy agyő, ha már franciául muszáj volt megtanulni, engem vár London és a színház, ők bíztatóan a vállamra tették a kezüket, és gyorsabban találtam magam a Misztériumügyi Főosztályon a közös kis időmachináló ténykedésünk miatt, mint ahogy az ember hajlamos elfelejteni a szövegét épp a legfontosabb főpróbán. Pislogtam ugyan pár percig, mert ki hallott már olyat, hogy az ember nappal köpenyben surrog mindenféle tudományos ketyerék fölött, majd onnan repül a próbájára, dühös koreográfusokkal hadakozik, ül a sminkben, aztán kivágja a magas cé-t, másnap indul újra a mókuskerék…?
Szóval, ha nem volt elég egy életre a kettősség, a kivigyorgás a merev életmód kis rácsai közül, most kiélvezhetem azt alaposan, mindkét oldalon. Szerencsére elboldogulnak nélkülem is, legalábbis általában, így vannak békés kis időszakok, amikor nem égő fáklyák az Appián a vén fák, és a legkomolyabb problémám az lehet, hogy jókor leheljem ki a lelkem, mert milyen lenne már, ha Júlia úgy gondolná, ő bizony ragaszkodik ahhoz a kimaradt monológhoz – azt hinnéd, ez nem történhet meg, de ennél sokkal cifrább eseményeknek is voltam már szemtanúja. Mondhatjuk, hogy a Minisztériumban csak vendégművész vagyok, és erről nem is sűrűn értekezem a nagyérdeművel, mert lehet, hogy le tudom neked darálni a kvantum-mechanika alapjait dióhéjban, de hát beszélgethetünk, mondjuk inkább arról, milyen baromi kínos eleinte a takarásban vetkőzni a kollégák előtt. Határozottan bizarrabb élmény, mint a kormos, megpörkölődött talárban feszítő szüleidet vizslatni, akik közönyösen megállapítják, hogy te lányom, nagyon hülye vagy, mert megint elszámoltad azt a tizedesvesszőt, és még jó, hogy csak kísérlet volt, mert ilyeneken szokott elfüstölni néhány háború. Na ne mondjátok, még Eponine-ként sem voltam ennyire Nyomorult.
Hát ez vagyok én – Ofélia a kémcsővel, Grizabella az időnyerővel, és ha odaérek időben a válogatásra, és ezúttal nem én leszek az, aki bájos csókot vált a tükörnek nekiesvén, még akár Anna Karenina is lehetek, aki legszívesebben felállna a sínekről, ráüvöltene arra a bunkó pasira, mert hát mégis, ki mondta, hogy egy nőnek nem lehet ezer és egy élete, millió és kettő szerepe, de legfőképp: annyi tüze, amiből egy egész világot lángra lehet lobbantani…?

A gyűlölet oly végtelen, uralkodik a lelkeken... láttam, és nem túl szívderítő élmény még a hetven réteg jelmez alatt sem, ha a közönség szemében nem azért csillan megértés, mert ismeri a darabot, hanem mert maga is átéli, milyen bölcsnek és józannak lenni egy hordó lőpor tetején. Az öcsémre nem tudták rátenni a kezüket a halálfalók, a szüleim tökéletesen elszigetelték magukat, ha fejük fölött átsuhant a kasza, én meg táncoltam tovább. Kíváncsi voltam, meddig tűrik a két világom pörgését, meddig nyújthatom a mozdulatokat, mikor szólít meg valaki, hogy kövessem, és mikor intik be a függönyt elém...
Meguntam. A háború utolsó hónapjaiban, amikor a nem elég nemesfém-szerűnek ítélt kollégáim lassan, de biztosan tűntek el, leléptem a világot jelentő deszkákról, és idegbeteg táncmesterek botjától edződött tagjaimat is bedobtam a közösbe, és hát azt kell mondjam, igaz a mondás: a színészek nem normálisak. Persze Bacchus vigyáz az övéire, én ezúttal átélhettem a csata hevületét a valóságban is, és habár most vér volt a vörös az egykori griffendéles anyagot helyettesítendő, nem számított az ár, amit a szabadságért fizetni kellett. Ott álltam a kastély védői között, amikor elhangzottak a megadásra szólító szavak, és arra gondoltam... Veled uram, de nélkülem.
Most tehát Európa csendes, újra csendes, én viszont nagyon nem vagyok az, ne haragudj, tudom, hogy azt ígértem, mindent elmesélek az életemről, amit tudni érdemes, de legközelebb folytatjuk...! Ne nézz így rám, megint impovizálni fogok, otthon hagytam a karaktercipőmet, és már így is lekéstem a hangbeállást... Megígérem, legközelebb elmesélem, milyen, ha forog a tánc, és milyen máglyán égni a hitedért... de ahhoz előbb oda kell érnem, mert az élet szigorú nézőtéri felügyelő, még a főszereplőt sem várja meg...!

Jellem
Mindig változó, mindig szerephez igazított - de mindig tűzgyújtó. Sia mindkét arca a végletek játékosa, a tudományos színtéren megfontolt, bár kockázatvállalóbb, mint a szülei, viszont a nevelésüknek köszönhetően a legjobb csapatjátékos, akit kívánni lehet. Az időnyerőkkel dolgozók számára modern, haladóbb szellemű megjegyzésekkel egészül ki a háttértudása, amit otthonról kapott Leonnal együtt, de míg ez utóbbi sosem érezte nehézkesnek összeegyeztetni ezt a saját személyiségével, a nő szereti kikerülni inkább a témát, nem teljesen érzi sajátjáénak a tudományos világot, de a segíteni, haladni akarás erősebb az idegenkedésénél, így ragyogó elméjét nem csak a színpadon kamatoztatja.

A színház szeretete teszi azonban igazán önmagává, nem nehéz elcsípni, amint kócos hajjal, az idő és helyszín teljes kizárásval a szövegét magolja, fel-felnéz ugyan, de ilyenkor szenvedélyes monológokban tör ki, élénk gesztusokkal ölti magára a karakter bőrét. Mivel igazán művész, ezek a megnyilatkozások a vele való időtöltéskor bármikor előkerülhetnek, meglehetősen kiszámíthatatlanná téve a hangulatát és a társaságát. A családja nevét ismerők egy megfontolt, aranyvérű fiatal hölgyet várnak a vele való találkozáskor, és ő nagyon gyakran érzi úgy, hogy korlátok közé akarják szorítani, ezért már csak dacból is csípős megjegyzéseket tesz, grimaszol és zavarba hozza a közönségét. Kifejezetten jól szórakozik mások esetleges karótnyeltségét látva, imádja paródizálni a merev jellemeket, és cseppet sem sértődékeny vagy megbántható kritikával. Talán kissé vakmerő is, ez leginkább akkor mutatkozik meg, ha az öccsét veszélyeztetve érzi bármi által, ilyenkor megmutatkozik az egyébként is inkább csak a saját farkát kergető oroszlán haragja...
Élcelődő, szórakozott, és a legváratlanabb momentumokban teljes darabokat lejátszva az arcán tehát elmondható, hogy Aloysia Rosalind Lutece olyan karakter, akit visszatapsolunk a dráma végén.

Külsőségek
szemszín || Kékesszürke
hajszín || Szőkésbarna
kinézet || Első látszatra lehetőségek tárháza, másodikra egy sportos,
szerepei miatt folyamatosan az alakjára ügyelő fiatal nő, harmadjára kifinomult, tökéletesen
megtervezett karakter, negyedjére jégkirálynő, de ötödjére elmosolyodik, grimaszol, megjegyzést
tesz, körbeforgat és rád nevet: az igazi fénylő lélek ott lapul a rétegek alatt, csak kérdés, tudsz e
ötször pislogni a soha el nem nyugvó megjegyzések körhintáján...?

Kapcsolatok

Robert Lutece - apa, a mindig biztos kapcsolat
Emanuelle Lutece - anya, a kölcsönösen inspiráló
Leon R. Lutece - az iker, a félszavakból is megértő
Minerva Balmoral - az unokahúg, egy tanítható lehetőség
Elsa Channing - a másik unokahúg, a társ a hétköznapokban
Annmarie Dalton - a barát, aki mindig tud újat mesélni...

Azt beszélik…

Két életem van - igaz, a színház mellett olyan dolgokkal foglalkozom,
amelyeket a nagyközönség nem láthat. Irónikus, hogy ők arra tippelnek,
illegális utakon járok.
Mindent a szüleimnek köszönhetek - mindenki a vendégem egy felvilágosításra.
Biológiai értelemben biztosan, egyébként a saját utamat járom.
Sok mindent meg szoktam tenni egy szerepért - igaz, két könyvet fejből
megtanulni nem a legpihentetőbb, és zúgtam már be a zenekari árokba,
de inkább nyugodjon a derekam a színpad alatt, mint valakinek a kanapéján.

Egyéb
avialany || Cara Delevingne