A Szükség Szobája

„– Dobby tudja a legjobb helyet, uram! – sipította boldogan. – Dobby hallott róla a többi házimanótól, mikor a Roxfortba jött! Jössz és Mész Szobának hívják, vagy más néven a Szükség Szobája. – Miért ez a neve? – kérdezte kíváncsian Harry. – Mert olyan szoba – felelte nagy komolyan Dobby – amibe csak akkor tudunk belépni, ha igazán szükségünk van rá. Egyszer a helyén van, máskor nincs ott, de ha megjelenik, mindig az van benne amire a keresgélőnek épp szüksége van. ”

[Nem is itt találkoztunk volna, baszki!]

   h a r i n g t o n s    

Várok, amíg a lépcső átfordul. Fellépdelek, majd jobbra kanyarodok, és felsietek a maradék fokokon, és benyomom a nagy fa kaput. Hetedik emelet. Elmegyek pár diák mellett, és az emelet legeldugottabb zugaiba megyek, ott leülök egy párkányra. Kibújok cipőmből, lehajolok felvenni őket és elrejtem őket táskámban. Elégedetten mozgatom meg lábujjaimat. Sóhajtok egyet, és kicsit várok. Veszek pár mély levegőt, megpiszkálom karkötőimet és körbenézek.
Megint késik. Oz a tinédzserek sztereotípiájának megtestesítője lett. Mintha pálforduláson ment volna át, de mióta felléptünk a Roxfort Expressre, azóta egy barom. A barátai előtt szekál, és szúrkálódik, aztán meg lekicsinylően mondja, hogy miért kell mindenen megsértődni. Pedig nem sértődöm meg, csak nagyon bánt. Aztán tojik a sulira, a házi feladatokra, szabályokra, és mindenhonnan elkésik, de nem is izgatja. Egyre kevésbé önmaga. És a haját is olyan furán hordja. Nem tetszik a mostani Oz.
Egy dalt kezdek dúdolni amíg várok. Nagyon elég régi dalt, még azt, ami apa énekelt kiskorunkban nekem és Oznak. Sok dalt szerettünk és az Éjjeli fénybogár az egyik kedvencünk volt. Legalábbis az enyém, Oz nevében nem szólhatok. Lassabban dúdolom, mint ahogy a ritmus kérné, de nem zavar. Ezzel jó elütni az időt.

- Nem is itt találkoztunk volna, baszki! - ikertestvérem hangja a folyosó végéről szól, mégis kristálytisztán hallom.
- Ne káromkodj, Oz. - mondom neki. Anya is mindig rászólt, hogy ne tanítson ilyen csúnya szavakra engem és Keyrát. Persze én elviselem, nem vagyok már kislány, csak nem szeretem, Keyra pedig nincs itt. Sol azt kérte, neki ne szóljunk a dologról.
Oz megforgatja szemeit.
- A baszki nem káromkodás. Tudok cifrábbat is, amitől kiszaladnál a világból.
- Köszi, nem kell bemutatnod a fantasztikus szókincsed. - mondom undokul, amin én is meglepődök. Nem tehetek róla, nem szoktam ilyen lenni, de oz kihozza belőlem mostanában. Olyan... olyan utálatos. - Amúgy itt beszéltük meg.
- Pedig nem. Biztos megint az agyadban turkáltál, és nem figyeltél jól. - mosolyog széles mosollyal.
- Mindegy. - mondom, és durcás arccal felállok a párkányról. - Mehetünk?
- Neked elmondta, mit akar? - kérdezi felém fordulva.
Megrázom a fejemet.
- Kíváncsi vagyok, mit akar. Pláne, hogy azt kérte Keyrát hagyjuk ki belőle.
Igaza van, tényleg nagyon furcsa, amit Sol kért. Nekem és Oznak jelenésünk van a Szükség Szobájában ma, vagyis szombat délután. Azt mondta, ő már ott lesz, és csak azt kell elképzelnünk, hogy otthon legyünk. Ennyit mondott, nem többet, nagyon titokzatos volt. Nem szeretem a titokzatos Solt, olyankor sokkal tudálékosabban viselkedik, mintha felülkerekedne mindenkin, mert tud valamit, amit én nem. Szeretem az apró kis titkokat, de a tudatlanság viszont nem a szívügyem.
Teszünk pár lépést és egymásra nézünk.
- Itt jó lesz? - kérdezem, és körbepillantok.
Oz vállat von, és olyan arcot vág, mint aki nem tudja mit tegyen. - Biztos.
Még állunk egy pillanatig, és megfogjuk egymás kezét. Behunyom a szememet.
Otthon. A leprikónmezőre gondolok. Az erdőre. Aztán a házra, a sok apró zugát, fa gerendáit. Elképzelem, amikor karácsony reggelén lejövünk mind a négyen a lépcsőn, és jellegzetes "karácsonyillat" terjeng mindenhol. Aztán eszembe jut az otthoni ágyam, a kis szobámban, aminek az ablaka az erdőre néz. Egyszer láttam onnan egy mókust. Nagyon szép volt, jó hosszú farka volt, és...
- Hé! - ütik meg a vállamat.
Oz kizökkent és felpattannak szemeim. Egyből ránézek.
- Mi van? - förmedek rá, most már elegem van belőle...
Fejévvel az előttünk lévő díszes ajtóra bök.
Hirtelen elkerekednek a szemeim. Rossz érzés tölt el. A gyönyörű míves ajtó tavalyelőtt még ismeretlen volt számomra, tavaly pedig csak rosszat jelentett. Azt jelentette, hogy háború van, és hogy a hőn szeretett bátyám bent raboskodik több diáktársával, és veszélybe sodorja magát. Szerettem ide járni, hozzájuk, mindig biztonságérzettel töltött el, de most mégis görcsbe rándul a gyomrom. Az ajtó a tavalyi évre emlékezte.t A veszély, a halálfalók, a halál, ostrom, testek...
Oz kinyitja az ajtót, és gyorsan bemegy. Én pedig körbenézek az üres folyosóm még utoljára és én is belépek.

A korábbi rossz érzésem egyből szertefoszlik, sőt szívem is nagyot dobban. Hirtelen elmosolyodok. Nagyon szélesen.
A Szoba úgy néz ki, mint a nappalink. Talán kicsit tágasabb, mint amilyen valójában, de még az illatok is ugyanazok.
- Azta Sol, ez durva! Nem hittem volna, hogy ezt is lehet. - néz elismerően Oz a szoba másik végébe. Solra.
- Sol! - ragyog fel az arcom. - Szia! - mosolygok szélesen, és arra gondolok, hogy most átölelném, de Oz kicikizne. Ezért nem teszem.
Oz ledobja magát a kanapénkra (vagyis, ami szakasztott úgy néz ki, mint a kanapénk), én pedig csak állok az eltűnt ajtó helyén álló fal előtt. Lábujjaimmal megérintem az alattam futó szőnyeget. Varázslatos... Annyira élethű. Hirtelen otthon érzem magam, és megnyugszom. Te jó éj! Ezentúl minden hétvégén ide fogok járni! Hogy nem gondoltam még sose erre? Buta Mona.
- Na, mi a helyzet? - kérdezi Oz. - Mi ez a nagy titkolózás? - hangja őszinte kíváncsiságot rejt, és meg kell, hogy mondjam engem is felcsigáz kérdése. Miért vagyunk itt? És Keyra miért nincs itt ezen a fantasztikus helyen?
Nem mondok semmit, csak Solra pillantok, és várom magyarázatát.