Ailish Everdean

[AILISH EVERDEAN]

AILISH EVERDEAN

A nevetés a legjobb orvosság. De ha az orvos rád néz és nagyon nevet, attól nem gyógyulsz meg.

Alapok

jelszó || 'Az utolsó ellenség, akit le kell győzni, a halál.”
így ejtsd a nevemet || Élis Everdín
nem || nő
Születési hely, idő|| Bray, 1966. 08. 22.
Horoszkóp || Oroszlán
kor || 32
vér || sárvér
munkahely || Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskola


A múlt

A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltételezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől.
Dursley úr, aki igazgatói posztot töltött be egy Grunnings nevű fúrógyártó cégnél, jókora, tagbaszakadt ember volt, aránytalanul kurta nyakkal és hatalmas bajusszal. Dursleyné ezzel szemben sovány volt és szőke, s nyak dolgában a szokásos méret kétszeresével büszkélkedhetett. Ez kapóra is jött neki, mivel naphosszat a kerítésnél ágaskodott, és a szomszédokat leste. Dursleyéknak volt egy csemetéjük is, Dudley, aki szüleinek egybehangzó véleménye szerint a legpompásabb fiúcska volt a világon.
Jelen sorok nem az ő történetüket mesélik el.

Prológus – Lover's Rock

Történetünk valamikor 1963-ban kezdődik, mikor Jim Everdean összeismerkedett Barbara Boyle családjával, s azzal a nem kevéssé meglepő, de alapjaiban véve teljesen normális kéréssel állt az öreg Boyle papa elé, hogy megkérje a lánya kezét. Hosszú tanakodás és hangos szóváltások következményeként a család úgy döntött, enged az akkori gyári munkás ötletének, s hozzáadják kisebbik lányukat az Everdean fiúhoz. Akkor, még senki sem sejtette, hogy mit szabadítottak a hősszerelmes ifjú fejére, s milyen hamar őszülésnek indul majd az üstöke újdonsült nejétől. Mindez pedig titokban is maradt, míg a vörös hajzuhatagú, meglehetősen bájos hölgyemény bele nem szokott a kényelembe, melyet férje biztosított számára. A fiatal férfi minden követ megmozgatott, hogy pénzt termeljen haza, melyet neje eleinte csak kezelt, majd később mind határozottabban elvert. Barbara szerette többnek mutatni magát, mint egy feltörekvő gyári munkás neje. Kedvelte a fényűzést, ahogy az is imponált neki, hogy hercegnőként kezelik, hajlamos volt tehát arra, hogy túlzásba vigye a költekezést.
Everdean úr pénztárcája egyre soványodott, míg a Mrs. gardróbja, valamint piperekészlete egyre hízott, s bár eleinte adódtak összeszólalkozások, a férfi szerelmes volt, a nő pedig tudta miként feledtesse el a gondokat – ha csak pár röpke órára is. Egy ilyen búfeledés eredményeként fogant meg aztán első gyermekük, a kicsi Ailish.
A lányka magában hordozta azt a fajta virgonc, mosolygós kisugárzást, mellyel elbájolta a rokonságot és mindenki mást is, akinek a drága mama bemutatta az alig pár hónapos csecsemőt. Márpedig Barbara szerette megmutatni a világnak, hogy bizony, mennyire aranyos és kedves lányka is az ő kicsi szeme fénye. Ezzel szinte egyidejűleg vette fel napjainkra már pallérozottá vált, lekezelően nagy tudású modorát, mellyel minden ismerős és ismeretlen anyának megmutatta, ő bizony közöttük is csúcsragadozónak számít. Talán ebbe unhatott bele a csöppség, hangos hisztikkel jelezve undorát, mikor anyja a több századik fodros ruhácskát aggatta rá. A virgoncság hamar daccá alakult, mely csak akkor csillapodott, ha erős kezű apja ringatta álomba.
Az eredetileg ír gyökerekkel büszkélkedő Everdean egy nap aztán azzal a neje számára elképzelhetetlen bejelentéssel lépte át a küszöböt, hogy mindhárman költöznek, ugyanis állást kapott a távoli Londonban. Mivel azonban az ottani megélhetést valamiből finanszírozniuk kellett, – az albérletet pedig nehezen tehették volna pénzzé – a családfő drasztikus lépést követett el, mely szíve választottja előtt felért egy merénylettel. A poggyászok száma egyenes arányosságban csökkent a különféle ékszeres dobozok, gardróbok és egyéb felhalmozott kincsesládák tartalmával. Ez egyaránt érintette a rég, vagy sosem hordott báli ruhákat, a gyűrűket, étkészleteket, de Ailish fodros babaruháit is. Talán ez a szikra tette az amúgy is feszült légkört valódi lángorkánná, s változtatta visszavonhatatlanul sárkánnyá Mrs. Everdean-t.

Első szín – London Calling

Az ezüst autó úgy suhant keresztül a szürkületen, mintha puskából lőtték volna ki. A motor csendesen duruzsolt, miközben a kerekek pattogó hangot adtak a betonút egyenetlenségein. A volán mögött magas úr ült, s jókora lapátkezei a kormányt szorongatták, ahogy fogcsikorgatva tűrte az anyósülésről a fülébe fröcsögő szidalmakat. Finom arcvonásai mind jobban torzultak, s a homlokát ráncolva igyekezett csakis a vezetésre koncentrálni. Szőke üstökét már ősz hajszálak tarkították, habár alig járt túl a harmincon. A jobb szeme időről időre megremegett, valahányszor olyan szitkot szórtak rá, amelyet már nehezére esett lenyelni. Mellette ezzel szemben mintha szüntelen lángokat okádna egy jól megtermett sárkány. Olyan volt a nő, kinek széles ajkai eleinte csendesen, majd mindinkább indulattól telve pergették a szavakat. Bájos, szeplős arcát a düh torzította riasztóvá, miközben vörös tincsei úgy lobogtak, mintha polip csápjai volnának. Először szeretett gardróbja tartalmát siratta, majd a szomorúság lassú, de határozott metamorfózissal csapott át tehetetlen haragba, mely jobb híján a kormányt markoló Jim Everdeant tette felelőssé a történtek miatt. Mikor ebbe is belefáradt, a skála újabb fokára lépett, passzív-agresszív aggódással töltve meg a sofőr agyát a kérdéssel: Miért nem mentek akkor már vonattal? Miért kell ebben a kényelmetlenül rázkódó, és egyébként is egészségtelen hangokkal köhögő, fémből készült halálcsapdában ülniük? Mikor aztán erre sem kapott választ, aljas lépést tett az érzelmi zsarolás irányába.
– Legalább a gyerek ruháit elhozhattuk volna. Miben fog szegény Ailish járni, mikor eladtad az összes jó ruháját? – Talán ez pattinthatta lángra a gyufát, melyet eddig igyekezett meggyújtani, hogy aztán férje agyába vesse. Megszűnt a távolságtartó csend, amelyet eddig az apa gyakorolt. Mély hangja feldörmögött az autó mélyéből.
– Mert azokat aztán úgy szerette! – Csattant a válasz, majd a kocsi hátuljában megmozdult valami. – Pedig imádkoztam, hogy minden fodorért adjanak egy fontot. Akkor most milliomosok lennénk.
– Szóval így állunk? Ha én ruhát veszek a gyereknek, az giccses? Járassam talán zsákruhában azt a szegény kislányt? – A sors iróniája lehetett, hogy az alig két és fél éves említett éppen ébredezett a hátsó üléseken. Az apa azonban folytatta.
– Mi a bajod azzal, ami most rajta van?
– Hogy néz ki szegényem abban a kantáros nadrágban? Nem fiad született Jim, jó lenne, ha végre felfognád! – Az ellentétek egymásnak feszültek az ülések között, s olyan volt, akárha két megállíthatatlan golyó találkozott volna pontosan kettejük között és egyik sem akarna letérni az útjáról. A kicsi Ailish ekkor nyitogatta világosbarna szemeit. Szőke, hullámos haja kócosan lógott az arcába, ahogy aprócska kezeivel az arcát törölgetve nyújtózkodott. Egy darabig csendesen fészkelődött, majd egyre jobban kezdett magához térni, ahogy az éles hangok a kis fülét ostromlották. Nem értette, hogy mi történik, de azt már érezte, hogy ő ezt nem akarja. Előbb csak halk nyöszörgésbe fogott, de az hamar átcsapott üvöltő sírásba, ahogy felfogta – anya és apa éppen egymást bántják. Barbara realizálta először a szituációt, és kapva kapott az alkalmon, hogy két vállra fektesse a férjét, ebben a vitában.
– Tessék! Most felébresztetted a kicsit. Ez kellett neked? – Mintha az eddig középen forgó golyók kibillentek volna az egyensúlyukból, s ahogy a papa figyelme a lányára irányult, Mrs. Everdean lövése eltalálta a halántékát. Mégis az övé lett az utolsó szó.
– Semmi baj Ailish! – Szólt hátra, megnyugtatóan dörmögő hangján Jim, a jobbjával elengedve a kormányt. Hátranyúlt, megérintette a lányka rugdosódó lábait, melyek lassan megálltak, ahogy észlelték a nyugtató jelenlétet. – Anya és apa csak beszélgetnek.
– Felkeltettünk, kincsem? – Szólt nyájasan Barbara. – Nem kell sírni, minden rendben van. – A lurkó kezdte érezni, hogy minden figyelem felé irányul, amitől a hangzavar lassan leülepedett, a könnyek azonban nem száradhattak fel maguktól. Az anyja hátranyúlt egy zsebkendővel, hogy megtörölgesse az arcát, majd az orrához tartotta, hogy segítsen a kicsinek kifújni a szortyogó hangok forrását.
Alig néhány bőrönddel vágták keresztül az országot, mire megérkeztek Londonba. Minden tagjuk elmacskásodott már, mire elérték a célt, így természetesen hosszú nyújtózkodás kíséretében kezdtek kipakolni. A gyerek egyetlen, pici zacskót kapott a kezébe, de végtelenül boldog volt, hogy segíthet az apjának. Mindig is szeretett a közelében legyeskedni, habár legtöbbször tudta jól, hogy csak zavarja a családfőt. Virgoncsága erőre kapott az új környezetben, így az addig lakatlan kertes ház napról napra egyre zajosabbá kezdett válni. A csemete naphosszat a kertben játszott, arra tévedő kóbor macskákat ölelgetve, nyúzva, míg az egyik végül meg nem karmolta. Az eset hangos sírásba csapott át, ahogy a lányka lekonyuló ajkakkal befutott a házba, és az anyja szoknyájába kapaszkodva üvöltött. Egyszóval tehát, pontosan úgy viselkedett, ahogy egy normális három éves gyerek tenné. Egy idő után cserfes hajlamait is kiélhette, mikor rádöbbent, hogy az utcájukban nem kevés korabeli, vagy nála is nagyobb ifjonc lakik. Minden alkalommal megnevettette az időnként összeülő anyákat, mikor szendén, lehajtott fejjel beszélgetett a nála idősebb fiúkkal. Barbara mindig azt mondta, őrá ütött a pici, és sokra viszi még az életben. Nem értette ugyan, hogy ez mit akar jelenteni, de élvezte a figyelmet, melyet megkapott.
Az apja lecserélte a koszos, olajos, portól feketévé aszódó ruháit. Ingbe, elegáns nadrágba, fekete, csillogó cipőbe bújtatta a lábát minden reggel, mikor Ailish hagyta neki. Úgy tűnt nem lehetnének boldogabbak, s egy időre a sárkány zsémbelése is alábbhagyott, hiszen annyi pénz került rövid idő alatt a háztartásba, melyet eleinte elkölteni sem tudott volna. Később aztán, mikor rájött, hogy mibe is ölhetné férje megkeresett fontjait, elterelődött a figyelme. Kéthetente Jim elvitte valami hangzatos nevű, elegáns étterembe, így hamarosan olyan körökben kezdett forgolódni, melyekről addig álmodni sem mert. A lányukat ilyenkor valamelyik szomszéd gondjaira bízták, miközben a lelkére kötötték, hogy viselkedjen jól. Persze ez nem mindig sikerült maradéktalanul, de hamar felismerte, hogy mennyivel jobb, ha nem rosszalkodik egyedül. Bandában tette tehát. Csapatosan, a szomszéd gyerekek körében kamatoztatta örökmozgó, mosolygós stílusát, s élvezte a sikert.
Négy éves volt, mikor megszületett a kishúga, Cornelia. Eleinte imádta az ötletet, hogy új jövevény érkezik a családba, majd hisztirohamok kíséretében követelte vissza magának a figyelmet, melyet a testvére kapott, nem pedig ő. Mikor aztán a húga elkezdett mászni és járni, újra átfordult az egész egyfajta imádatba. Ailish barátai gyakran jártak a kistestvér csodájára. Játszani akartak vele, és akinek még nem volt saját testvére, úgy kezdte nyomorgatni a tökmagot, mintha az valami plüss lenne, vagy a kedvenc hajas babája. Ilyen helyzetekben a pici sipákoló hangot adott, a nővére pedig vagy kiabálva vette el testvérkéjét a bajkeverőtől, vagy „Sajnálom, de Corni nem akar veled játszani. Jobb lesz, ha leteszed.” mondatokkal hessegette el azokat, akiket a totyogó kislány nem szeretett. A szomszéd kisfiú, Frank  egyszer megütötte, amiért a kisebbik lány sírni kezdett, és nem hallotta tőle a tévét, de több ízben is pórul járt. Először Ailish csapott a kezére, majd kézen ragadva a babát a legközelebbi felnőttnek is beárulta a kölyköt, aki az atyai pofon és az egy hetes szobafogság hatására aztán sokáig meg sem merte közelíteni az Everdean házat.
Az életük tehát lassan egyre boldogabbá kezdett változni. Azt hitték ezt sem megtörni, sem fokozni nem lehet. Pedig mindkettő egyszerre esett meg. Egészen pontosan akkor, mikor Ailish elkezdte megközelíteni a 11. életévét.

[Második szín – Cool Confusion]

Második szín – Cool Confusion

A kicsi körül már öt éves kora óta történtek furcsa dolgok. Gyakori esemény volt a családban, hogy esti mese helyett azt hallgatták, hogyan röptette meg a szomszéd kisfiú játékait, vagy azt, miként tüntette el az óvónő székét, míg az rá akart ülni. A történetek gyakorta ismétlődtek, s bármilyen hihetetlennek is rémlettek, mindig szórakoztatták a család többi tagját. Persze azt az egyet sosem gondolták volna, hogy az efféle meséknek bármilyen valóságalapja is lenne. Egészen addig, míg egy borongós Londoni estén kopogás hallatszott az Everdean lak ajtaján.
– Jim! Ajtó! – Kiabált keresztül a társalgóval egybekötött konyhán Barbara. Ailish és Cornelia a lába körül somfordált, s néha eltörölgettek egy-egy tányért vagy poharat, amit az anyjuk épp a kezükbe nyomott. Az apa összecsukta az újságot, lehalkította a rádiót, majd átvágott a folyosón, egészen a bejáratig. Odakint ketten álltak furcsa ruházatban. Az egyikük sötétzöld talárt viselt, szigorú arcára apró mosoly költözött, ahogy feltárult az ajtó. Őszülő haját kontyba fogta, orrán pedig szögletes szemüveg ült. Az ajtóhoz közelebb azonban egy korabeli úr álldogált, fekete, halszálkás öltönye felett földig omló kabátot hordott. Komoly arcát egyszerű cilinder takarta, míg fejét fel nem emelte a bentről szűrődő lámpafény felé.
– Igen? Segíthetek? – Dörmögött a családfő hangja, miközben a homlokát ráncolva méregette az idegeneket.
– Elnézését kérem a kései zavarásért. Ön Mr. Everdean? – Szólalt meg az ajtó előtt ácsorgó férfi.
– Én volnék.
– Pompás. A nevem Leonard Kramer, a hölgy pedig Minerva McGalagony Professzor. – Miközben bemutatkozott kezet nyújtott. – Ailish iskoláztatását illetően kerestük fel önt és kedves nejét. Volna pár perce számunkra? – Ez a mondat már felkeltette Jim érdeklődését, s az eddigi furcsálló tekintete lassan érdeklődővé változott.
– Persze. Jöjjenek be kérem. Kérnek esetleg egy teát?
– Jól esne, köszönjük. – Mosolygott Kramer, miközben mindketten beléptek a házba, s követték a befelé masírozó családfőt.
– Barbara! Vendégeink vannak! – Suhant a hangja a konyha felé, majd befészkelte magát a konyhában serénykedő anya fülébe.
– Ki az ilyenkor? – Kérdezett vissza, majd megtörölte a kezét, és megindította a lányait az emelet felé. – Mehettek játszani. Amíg anyuék beszélgetnek, maradjatok fent. Majd szólok, ha jöhettek.
– Kik azok anya? – Kíváncsiskodott Cornelia. Ekkor lépett a szobába a két idegen az apa vezetésével.
– Ailish vidd fel a húgodat, míg mi beszélgetünk. – Parancsolt a lányára Barbara.
– Mikor jöhetünk le? – A taláros nő látványa immár a nagyobbik gyerekben is felkeltette a kíváncsiságot.
– Lányok. Fogadjatok szót anyátoknak. Majd megyek és szólok, ha jöhettek.
– De csendben leszünk. Ígérem. – A nagyobbik ismerte már ezt a helyzetet. Akkor is mindig kiküldték őket a szobából, ha az apja főnökei jöttek látogatóba. Nem szerette azokat az embereket, ezek az idegenek viszont újak voltak.
– Ne kelljen kétszer mondanom. – Morgott Jim, miközben kézen fogta a gyerekeket, a lépcső felé indítva őket.
– De…
– A múltkor is ígérgettetek.
– De most tényleg. Légyszi! – Kérlelte az apját, de úgy tűnt semmi esélye annak, hogy ők itt maradjanak. Bánatosan elindultak az emeletre, miközben az anyjuk hellyel kínálta az idegeneket.
– Kedves gyerekek. – Szólalt meg ismét az öltönyös ember. – Ön bizonyára Mrs. Everdean. Örvendek. – Kezet nyújtott az asszonynak, bemutatkozott, majd leült.
– Minek köszönhetjük ezt a késői látogatást? – Kérdezett rá Barbara, majd maga is el akart helyezkedni.
– Ailish iskoláztatásáról szeretnénk beszélni önökkel.
– Ígértem egy teát a vendégeinknek szívem. – Vágott közbe Jim, majd letette magát a Kramerrel szemközti székre. Sejtése sem volt arról, hogy kik ezek, és mit akarnak tőlük, de valahogy furcsállotta az egészet. – Nos miről lenne szó?
– A professzor és én egy különleges iskola képviseletében érkeztünk önökhöz. Mielőtt azonban belekezdek a száraz részletekbe, hadd kérdezzem meg, észleltek valami különlegeset Ailish körül? Olyasmit, ami nem normális, vagy egyenesen lehetetlen az Önök számára? – Ez a kérdés már komoly gyanakvást keltett a szülőkben, de igyekeztek higgadtnak látszani.
– Nem tudok ilyesmiről. – Felelt kurtán Jim, miközben előredőlt az asztalra könyökölve.
– Semmit? Biztosak benne? És Ailish sem mesélt semmi meglepőről? – Puhatolózott tovább a kalapos.
– Mesél az a lány sok mindent. – Szúrta közbe Barbara, miközben feltette a teának való vizet a gáztűzhelyre. – Élénk fantáziájú gyerek.
– Miket szokott mesélni?
– Nem értem, hogy ez miért fontos az iskolázását érintően. – Vette át a szót az apa.
– Kíváncsiság. – Mosolygott vissza az öltönyös.
– Hát rendben. – Vont vállat Everdean, gondolván: Mi baj lehet abból, ha válaszol? Gyanús volt azonban neki az egész. Az is, ahogy az idegen érdeklődik, és az is, hogy a nő eddig egy szót sem szólt. – Legutóbb azt mesélte, hogy felreptette a szomszéd gyereket, mert az bántotta a húgát.
– És ezt önök nem találták furcsának?
– Mint a nejem mondta, élénk fantáziája van a gyereknek. A húgát pedig kicsi koruk óta pátyolgatja. Abból, amit a szomszédasszony mesélt, gyanítjuk, hogy fellökte a fiút.
– Értem. – Ekkor érkezett meg a tea, s végre Barbara is helyet foglalt. – Az felmerült esetleg önökben, hogy talán nem Ailish fantáziája az élénk?
– Maga szerint lehetséges, hogy egy tízéves gyerek megröptesse a szomszédot? – Kérdezte  az anya, s a hangjából éles gúny csendült. A válaszra azonban nem voltak felkészülve.
– Jómagam már hat évesen is csináltam hasonlót. Persze én nem mugli családból származom. – Az idegen egyre zavarosabban beszélt, ráadásul olyan szavakat használt, melyeket ők – felnőtt ember létükre sem értettek. De nem hagyták őket megszólalni. Mrs. Everdean arcán látszott a kétkedés, úgyhogy Kramer az öltönye belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy vékonyka fa pálcát. Ekkor végre megszólalt a nő is.
– Gondolja Leonard, hogy bölcs döntés ezt ilyen módon a tudtukra adni?
– Nos, hatásosabb, ha látják is, hogy mire gondolok. – Ezzel az ismeretlen alak meglendítette a pálcát, s olyasmi történt, amitől a háziak majdnem hanyatt estek. A teáskanna és a csészék a levegőbe emelkedtek. A kanalak cukrot lapátoltak a poharakba, pedig senki hozzájuk sem ért, majd az egésznek a tetejébe a kanna akkurátusan vizet töltött. A családfő értetlenül pislogott csupán, mire egy csésze gőzölgő tea röppent a keze elé. Megérintette a poharat, majd átnyújtotta a kezét felette, aztán alatta is.
– Miféle varázslat ez? – Nyelt nagyokat az apa.
– Örülök, hogy megkérdezte. Főleg annak, hogy így. Ez egy bűbáj, melyet jómagam nagyon kedvelek. – Mosolygott, majd az arca egyszerre komollyá változott. Megköszörülte a torkát, aztán belekezdett. – Most, hogy sikerült megragadnom a figyelmüket, kezdjük is a legelején. – Az idegen hosszasan beszélt, rövidebb szünetekkel megszakítva, s az otthoniak alig hittek a fülüknek. Olyan dolgokról mesélt, melyet még legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Varázslókról és boszorkányokról. Arról, hogy hogyan élnek a a muglik (mert ezt a szót gyakran használta, mikor rájuk célzott) mellett, rejtve az emberek szeme elől. Természetesen nehezükre esett befogadni, így gyakran tartott szünetet a mondatai között, s ahol úgy érezte, egy-két csodálatos mutatvánnyal is alátámasztotta a mondandóját. Mikor úgy látta, hogy a háziak lassan kezdik befogadni a számukra furcsa monológot, ismét torkot köszörült. – Mint azt említettem, jómagam, és a professzor egy különleges iskola képviseletében érkeztünk önökhöz. A Mágiaügyi Minisztérium – amely a mugli parlamenthez hasonló munkát végez a varázslók között – számon tart minden gyermeket, akiben megvan a varázslás képessége.
– Folyton ezt a szót használja. Mugli. – Morgott közbe Barbara. – Legalább azt mondja meg, mit jelent.
– Igaz is. A varázstalan embereket hívjuk így. Az olyanokat mint önök is. Nem sértő szándékkal, ha emiatt aggódna. Ez olyan egyszerű dolog nekünk, mint az, hogy a baglyot bagolynak hívjuk, vagy az asztalt asztalnak. – Nyugtatgatta a döbbenetből felocsúdó háziakat. – De a lényeg, hogy a Minisztérium számon tartja a varázsló és boszorkány gyerekeket. Akkor is, ha azok olyan varázstalan családból származnak, mint az önöké is.
– Azt akarja mondani, hogy… – Jim elharapta a mondat másik felét. A nőre pillantott, aki apró bólintással vette át a szót.
– Ailish születése óta boszorkány.
– Szuper! – Sikoltozott az említett hangja a lépcsőfordulóból. A szülők felkapták a fejüket, ahogy a lányok lemasíroztak. Barbara kapta össze magát elsőként, s mielőtt a gyerekek körbeugrálták volna az idegeneket, rájuk förmedt.
– Azt mondtam, menjetek föl! Apátok azt is elmondta, hogy szól, ha lejöhettek. Mars a szobátokba!
– Szerintem ez olyan dolog, ami őket is érinti. – Szólt közbe, még mindig döbbenten a családfő. Az asszony feje felrobbanni látszott, de az idegenek előtt, nem hagyta, hogy kitörjön belőle. – Gyere Ailish, ülj ide apa ölébe, Corni, te pedig oda anyádhoz, és egy pisszenést se, míg beszélgetünk. – A gyerekek szófogadóan leültek, s bár ficánkoltak, egy hang sem jött ki a torkukon. Kramer ekkor hajolt át az asztal felett, majd egy borítékot nyomott Ailish kezébe.
– Ezt a levelet az iskolától hoztuk. Olvasd csak el. – Bátorította a gyereket, aki sietve bontotta fel a pecsétet, és hangosan olvasni kezdte.
– Tisztelt Everdean kisasszony! Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert…

Harmadik szín – Straight to hell

Az Everdean család attól a naptól kezdve – Kramer úr társaságát élvezve – olyan dolgokat látott és hallott, amelyek addig számukra csak a mesekönyvek lapjain léteztek. Falakat, melyek egy eldugott világba kalauzolták őket, hegyes süvegben, hosszú talárban sétálgató alakokat, kik pálcákat lengetve hajtottak végre a mugli szemének elképesztő dolgokat. Úgy érezték, hogy a tündérmesék Londonba költöztek, boszorkányostól, sárkányostól, mindenestől. A minisztériumi úr nyájas idegenvezetőként szolgált számukra, így Jim hamar megkedvelte a látványosan gesztikuláló, kicsit mindig vidám férfit. Barbara azonban furcsa távolságtartással kezelte az idegent. Nem bízott benne, úgy érezte csak azért kábítja őket, hogy a pénzüket kicsalja. Eleinte komoly fenntartásokkal kezelte a varázslatokat, melyek az orra előtt történtek meg. Mikor négyszemközt lehetett a férjével, minduntalan tagadta a látottak valóságát. Aztán képtelen volt tovább ellentartani a varázsvilág hullámának, új fogást keresett, s több ízben megérdeklődte a kedves urat, hogy mennyibe fog ez nekik kerülni? Nem kapott megnyugtató választ, így az eddig féken tartott zsémbelés kezdett új erőre kapni.
Ailish azonban imádta az újdonságokat. Gyönyörködve, csodálattal tekintett mindenre, mit megpillanthatott. Az Abszol úti sétájuk alatt nem egyszer majdnem elveszett a forgatagban, s egy jókora üst mögül, vagy egy boltos karmaiban került elő a virgonc, szőke kislány. Az anyja kifejezett utasítására aztán patkányt kapott, arra hivatkozva, hogy a macska eltűnik, a varangytól a ház minden nője undorodik, a bagoly pedig összetöri a berendezést, ha kiengedik a kalitkából. Kramer ugyan bizonygatta, hogy a Roxfortban ez a három állat volt engedélyezett, ugyanakkor a hivatali körökben is járatos Barbara mindannyiszor leszögezte, hogy bizony a levél nem tiltja a patkányt, ráadásul nem fog egy vagyon költeni egy olyan háziállatra, melynek az értelmét sem látta az iskolai tanításban. Így aztán,  bármennyire is irtózott a rágcsálótól, beadta a derekát, mert azt találta a legolcsóbb állatkának, melyet még Ailish is hajlandó volt a kezébe venni. Így került a családba Boris, a fekete patkány, melytől ugyan a kislány ódzkodott eleinte, hamar rájött, hogy ugyanolyan puha és kézbe vehető állatka, mintha mókust kapott volna. Kicsit talán csúnyácska, de biztosan az övé, ami hamar felváltotta az idegenkedést.
Persze az igazi kuriózum a pálcavásárlás volt, melyre Jim kísérte be a lányát a kis boszorka kifejezett kérésének eleget téve.
Kramer javaslatára Olivandernél vásároltak, aki néhány katasztrofális próbálkozás után megtalálta a megfelelő pálcát a lányka kezébe. Az újdonsült mágustanonc élvezte, ahogy a „botot” lengetve tört és zúzott, de megelégedett a kezébe kapott végső megoldással. Imádta minden percét az új világ felfedezésének, sütkérezett annak ismeretlenségében, kerek szemekkel bámulva meg minden horgas orrú vén varázslót, fiatal, kifestett szemű boszorkányt, de igazán bárkit, aki ennek az egésznek a része volt. Nyilván olykor az anyja rendre intette, szorítva a kezét, nehogy elkóboroljon a csemete. Fanyalogva figyelt minden drága holmit, húzta a száját a koromfekete talár láttán, de ez egyszer nem tudott hatni a férjére, amiért rettenetesen megharagudott a probléma forrásának vélt Kramerre.
A szeptember állt a küszöbön, mikor a család megközelítette a King's Cross pályaudvart.
– Mindened megvan kincsem? – Mosolygott a feketében sétálgató boszorkára az apja.
– Azt hiszem. – Vigyorgott vissza a lányka.
– Boris a ketrecében?
– Igen. – Tartotta magasba a lányka a kis szőrmókot. Az anyja vette át a szót.
– Jajj kincsem, ne lóbáld azt a szegény egeret.
– Boris patkány, anyu. – Javította ki Ailish, de olyasmit kapott, amire nem számított.
– Mindegy az. Ugye tudod, hogy nem kell menned, ha nem akarsz? Anyunak nagyon hiányoznál, szívem. – Nem értette, mit akar az anyja, hiszen be volt zsongva, hogy mehessen boszorkánnyá válni. – Cornelia is hiányolni fog. – Ekkor lépett elő a szoknya takarásából a húgocskája, és szorosan átölelte.
– Mikor jössz vissza? – Kérdezte az alig hét éves lányka.
– Szünetekben jövök. – Megerősödött a szorítás, így kénytelen volt viszonozni.
– Látod, kincsem... Biztosan ezt szeretnéd?
– Barbara! – Dörrent az apa hangja, s már kezdte felismerni ezt a jelenetet Ailish is. A nyár során többször is eljátszották már ezt, a vége pedig mindig az lett, hogy leszidták. Csöndben maradt, kerekre nyílt szemekkel bámulva maga elé, hátha elmúlik az egész. Az anyja szemébe könnyek szöktek, ő pedig bármennyire is próbálta visszafojtani, a szavak megindultak maguktól.
– Le fogom késni a vonatot anya.
– Így igaz Everdean kisasszony. – Lépett a család mögé Kramer. A fején cilinder, a kezében pedig zsebóra díszlett. Barbara szemében mágikus módon szívódtak fel a könnyek, haraggá és tűzköpő sárkánnyá edzve a hölgy egész lényét.
– Ha bármi baja lesz a gyereknek… – Nem fejezhette be, mert előbb a férje dörrent, majd a kalapos, megszokottan nyájas hangja csengett a fülében.
– Nem kell aggódnia, kedves asszonyom. A kislány jó helyen lesz. A Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, és olyan nagy mágusok vigyáznak majd a lánykára, kiknek még a nevét sem ismerik.
– Pontosan ez aggaszt! – A kis boszorkány nem értette a dolgot, de szépen lassan lefejtette magáról a testvérét, arcon csókolta és rávigyorgott.
– Neked kell vigyáznod apuékra, míg nem vagyok itthon.
– Tudom. – A kisebbik testvér szája lefele görbült. – Hiányozni fogsz.
– Nemsokára találkozunk. – Ígérte a nővérke, majd odalépett az apjához, és megérintette a kezét. – Most már mennem kell. Elkések az iskolából. – Közölte, mire hatalmas csendet kapott válaszul. Az anyja haragos pillantással tekintett rá, majd megfogta a kezét, és határozottan maga mellé húzta a gyereket.
– Dehogy késel el. Jársz te már egy iskolába, az pedig holnap kezdődik, nem igaz?
– Igen. – Bólintott. – De oda vonat visz, és az ma indul. – Ailish elkapta a kezét, majd megölelgette a családfőt és Kramer mellé lépett.
– Nos, akkor ideje indulni. Ijesztő lesz az eleje. – Közölte a kalapos, majd a kezét nyújtotta a gyereknek, de az megrázta a fejét és hátra fordult a szüleihez.
– Karácsonykor jövök.
Ezzel a mondattal váltak el egymástól, mielőtt a lányka átlépett a peronokon álló oszlop falán, és életében először, egyedül indult el egy hosszú utazásra. Ahogy átért, a minisztérium embere követte.
– Ne álljon meg, kisasszony, mert jönnek még mások is. – Veregette vállon a kalapos, ő pedig követte. – Ez a nagy, vörös gőzmozdony a Roxfort Expressz. Minden boszorkány és varázslótanonc, aki az iskolába jár, ezzel a vonattal indul útnak. A most végzősöktől kezdve egészen az olyan ifjú elsősökig, mint te. Én eddig kísérhetlek, tovább nem, de megmutathatom, hogy hol vannak a kis fiókák. – Ezzel Kramer intett egyet a vonat irányába, Ailish pedig maga is arra igyekezett nézni.
– Köszönöm, innen már megoldom. – Közölte, ahogy elindult a többi gyerekhez. Félúton kapcsolt csak, megpördült, majd széles vigyorral az arcán kiáltott oda a távozni készülő alaknak. – Köszönöm a segítségét Mr. Kramer.
– Ugyan kisasszony. Ez a munkám. Siessen, nehogy elkéssen. Ha lemarad, itt maradt. – Ezzel a lányka beugrott az elsősök közé, maga előtt tolva a kiskocsit.
A felszállást követően nem telt sok időbe, hogy társaságot találjon magának. Inkább a fiókák között próbált maradni, mert tartott néhány nagyobb gyerektől, de végtére is tudta, hol kell elvegyülnie. A vonatúton ismerkedett össze Edwarddal és Paullal, az „ikerpárral” habár nem voltak még testvérek sem, csupán egymás mellett laktak, és egy napon születtek, valamint szokásuk volt egyszerre megszólalni. A kocsiban ücsörögve találta meg őket a kis Avril, egy csontsovány lányka, kinyúlt talárban és a fejéről leszedhetetlen süveggel. Rajta kívül mindhárman varázsló család sarjai voltak, így Ailish rengeteget kérdezett tőlük, többnyire olyan dolgokról, mely a többieknek triviális apróság volt csupán. A szőke mégis csodálattal hallgatta az önkeverő üstökről, a házi manókról és a koboldokról szóló meséket. Csalódottan mesélte, hogy őt még a Gringotts-ba sem engedték be a szülei, de büszkén mutogatta a kis Borist, aki mindenki szerint egy aranyos patkánynak minősült.
A lelkesedése a Roxfort iránt csak fokozódott, mikor végre megérkeztek, s bár elkavarodott a fiúktól, a bámészkodás jobban lekötötte. A kastélytól a lélegzete is elállt, ahogy csónakkal megközelítették, bár a hideg kirázta a birtokot körülölelő hangoktól. Mintha egy kísértetkastélyba akart volna belépni, de szerencsére Avril minden szűrődő hanghoz hozzáfűzte, hogy mit is hallanak. Zseniális füle volt, emellett pedig majdnem annyit tudott beszélni, mint amennyit a mugliivadék kérdezni, úgyhogy hamar idegenvezetővé avanzsált, bár rengeteg dolgot nem ismert még ő sem.
A nagyterem előtt találták meg újra a fiúkat, ekkorra azonban Ailish kikupáltnak érezte magát a sok okosítástól, melyet a sovány lányka rázúdított. Azt azonban nem gondolta, hogy az eddig látottakat be lehet tetőzni. Szó szerint, hiszen a nagyterembe lépve majdnem hanyatt vágta magát a fejük fölött húzódó égbolttól, de ugyanúgy lekötötte a rengeteg diák látványa, a hosszú asztalok, és az egész kastély roppant mérete. Imádta az egészet, ahogy a beosztási ceremóniától is bezsongott. A beszélő süveg elkápráztatta, és bátran ült a székbe, mikor odahívták.

[Negyedik szín – Blonde Rock n Roll]

Negyedik szín – Blonde Rock n Roll

A Hugrabugos lányka hamar beleszokott a roxforti élet apróságaiba. A társaság körülötte egyre csak nőtt, s egy idő után a nagyobbakkal is teljesen jól kijött. Persze hiányzott neki a húga, az apja, de a napjai gyorsan leperegtek. Egy ideig a tanórák is, aztán törni látszott az ez irányú lelkesedés. Egyedül az átváltoztatástan és a bűbájtan fogta meg igazán, mert ott látta is, amit csinál, és nem kellett hosszú órákat puszta jegyzeteléssel vagy kotyvasztással töltenie. A repüléstannal elvolt, de nem igazán bizonyult egy seprűlovas csodának. Közel sem érdekelte annyira a mindenki által ajnározott kviddics sem, hogy komolyabban nekifeküdjön a seprűlovaglásnak. Persze minden meccsre kikísérte a fiúkat, nem egyszer Avrilt is magával rángatva, hogy aztán teli torokból drukkoljanak a hugrásoknak. Hozzánőtt a ház önérzete, és jól esett neki, hogy kevés volt még a nagyok között is az igazán gonosz alak.
Hamar eltelt a téli szünetig tartó időszak, így mikor hazaindult, gyakorlatilag a család nyakába szakította minden élményét. Ez idő alatt megállás nélkül mesélt az apjának vagy Corneliának arról, hogy mit látott és miket tanult, bár nem mutathatta meg, mert neki még nem volt szabad varázsolnia. Ezt az anyja hangos nem tetszéssel díjazta, azzal a kijelentéssel, hogy milyen iskola az, ahol megtiltják a gyerekeknek, hogy megmutassák, mit tanultak. Meg úgy alapjaiban véve nem volt ínyére az ötlet azzal kapcsolatban, hogy a lánya olyan iskolába jár, amibe ő nem mehet el, nem találkozhat a tanárokkal, ráadásul a világ másik végén van az ő olvasatában. Nem egyszer parancsolta csendre az asztalnál, vagy zavarta a szobájába a kis boszorkányt, mert az éppen az élményeit ecsetelte, de bármilyen szigorú is volt, nem tudta megtörni a lány jó kedvét. Ha felzavarták a szobájába, Borissal játszott, ha befogták a száját, néhány perc múlva ott folytatta, ahol abbahagyta. Cornelia csodálattal hallgatta a hatalmas kastély történetét, valahogy úgy, ahogy Ailish is tette, mikor a vonaton meséltek neki róla. Jim boszorkának becézte, annak ellenére, hogy Barbara – meglehetősen hangosan – külön kérvényt nyújtott be, hogy ne csinálják.
A szünet hamar eltelt, s Ailish ismét elindult az ódon kastélyba, hogy ott folytassa az évet, ahol abbahagyta. Teltek a napok, peregtek a hetek, ő pedig lassan hozzászokott, hogy az iskolában az lesz, amivel eddig találkozott. Egyre kevésbé kötötte le az órai anyag, és egyre többet foglalkozott minden mással.
Az első éve ezzel a gyermeki lendülettel telt el. Természetesen, akár a legtöbb elsős, ő is belecsöppent a házak közti „utálatba”. A borzok sosem voltak agresszívak, így hamar a tápláléklánc alja felé kezdtek süllyedni. Egyedül a Mardekár került még náluk is lentebb, aminek köszönhetően nem voltak áldozatai olyan intenzív támadásoknak, párat leszámítva. Egy nap Avril sírva érkezett a klubhelyiségbe, ami hamar kicsapta a biztosítékot Everdeannél. A barátait és néhány önérzetesebb felsőbb évest maga mögött tudva ugrott fejest a visszavágóba.
Öles léptekkel haladt a sor legelején, ahogy Paul, Edward, és a nagyobbak szintén paprikavörös fejjel próbálták tartani vele az iramot. Neki viszont mintha súlya sem lett volna, úgy haladt keresztül a kastélyon, egészen a nyugati parkig, ahova a barátnője elirányította. Annyit tudott csak, hogy valamilyen Benettnek hívják a fiút, akit keres és Griffendéles. Ennyi pedig éppen elég volt ahhoz, hogy megközelítse a kőpadokon ücsörgő diákcsoportot. Edward ekkor lépett mellé, kissé talán lihegve.
– Mi a terv Ailish? Nem kéne hagyni a többieknek, hogy előre menjenek? – Hallgatta az aggodalmaskodó hangot a fülében. A barátjának kezdett inába szállni a bátorsága a nagyobbak láttán, ő azonban sokkal jobban fel volt paprikázva ahhoz, hogy ez megállítsa. Csak pár lépésre volt az oroszlánoktól, úgyhogy hangosan elkiáltotta magát.
– Hé! Benett! – Egyetlen fiú kapta csak fel a fejét, ő viszont nem is tehette volna rosszabb időben mindezt. Az utolsó kép, mielőtt a tarkója megkóstolta a füvet és a sarat, hogy egy számára aprócska, szőke leányzó vicsorogva nekivetül, majd tíz körömmel az arcába kap. Everdeant ketten szedték le az összekarmolt arcú gyerekről, a nagyobbak pedig gondoskodtak róla, hogy a többi macskának eszébe se jusson ficánkolni. Pálcát fogtak rájuk, majd ahogy a lányka elszórta az utolsó szitkait, kartávolságban lévő csépelni való hiányában  a legidősebb Hugrabugos lépett elő, és közölte a szituációt. A hangos szóváltásnak, melyet a sértett oroszlán, a háttérből előkiabáló szőke, valamint a szóvivő felsőbb éves lefolytatott, egy tanár vetett véget, büntetőmunkára ítélve mindkét oldalt. Eleinte csak magát a mugliivadékot, és a vörös csíkokkal gazdagított Benettet akarta elküldeni, ám mikor meghallgatta a teljes történetet a hirtelen felbátorodó Paul szájából, aki ezidáig kicsit távolabb állt az események forgatagától, minden Griffendélest munkára fogott, míg a borzok önként álltak a bátor kislány oldalára, azzal a heves tiltakozással, hogy ha Ailishnek büntetést adnak, akkor ők is mennek. A klubhelyiségbe visszafele menet azért bevallották, hogy nem igazán ez volt a terv, de ha így alakult, nem hagyják magára az elsőst.
– Azért van vér a pucádban, Everdean. – Dicsérte meg a szóvivőjük, aki egyébként a Gary névre hallgatott. – Az a szemétláda egy hétig csíkos arccal fog járni.
– Tigrist csináltál az oroszlánból, kicsi lány. – Tette hozzá egy másik felsőbb éves.
– Meg is nyúztam volna, ha nem léptek közbe. – Nem igazán lehetett eldönteni, hogy ezt dicsekedve, haragosan, vagy megbánóan mondta, mert a rövidke mondat alatt mindhárom érzelem fellelhető volt.
– Azt azért nem akarjuk. Legközelebb azért próbálj meg valami kevésbé tettleges módszer választani, de értékelem, amit tettél. Mindannyian értékeljük.
– Hú. – Nézett fel meglepetten, a lányka, s először nem is tudta, hogy hova tegye a dolgot. – Hát. Köszönöm.
– Szép dolog volt így kiállni a barátodért. Nem nekünk kell ezt megköszönnöd. – Veregették meg a vállát, s mikor visszatértek a házukba, hősként híresztelték el az édes pici elsőst, aki amőba pályát rajzolt egy negyedikes Griffendéles arcára. Egy rövid ideig jókora hírnévre tett szert a többiek között, s pár hónapig meg sem merték közelíteni a többi ház tagjai. Egyedül az oroszlánok próbálkoztak be nála, azonban Gary valahogy mindig éppen a közelében legyeskedett. A harmadikos hugrás kitartó testőrként felügyelte őt is, és a barátait is. Nem tartottak ugyan komolyabb megtorlástól, hiszen egy darabig sikerült befogniuk Benett száját,  akinek lehetetlenül megalázó érzés volt, hogy megmarta egy elsős lány. De azért vigyáztak a gyerekekre, akik ezt maguk sem tudták, hogyan hálálják meg. Ailish hírét pedig messzire vitte a szél, szájról szájra adták a diákok, jóízű pletykaként csámcsogva rajta. Persze nem keltett nagyobb felbolydulást, inkább lassan kúszott keresztül az iskolán, hol itt, hol ott ütve fel a fejét. Egy idő után a csípősebb nyelvű tanárok is felhasználták a kárvallott fiú fegyelmezéséhez, ami egy hónapos végső lendületet adott a történetnek, mielőtt végleg alábbhagyott a szárnyalása. Az év végének közeledtével az Everdean lányt amúgy sem érdekelte igazán más, csak hogy újra láthassa a családját. A június közeledtével egyre többet szónokolt az apja menőségéről, hogy az milyen nagy szám a muglik között, amit ő csinál - bár sosem tudta igazán megfogalmazni, mivel is foglalkozott az említett, mióta Londonba költöztek. Azt az egyet értette, hogy ingben és elegáns ruhában jár, ez pedig elég volt neki.
Mikor aztán leszállt a roxforti vonatról, könnyes üdvözlésben ölelte keblére a családot. Még az anyját is, annak ellenére, hogy nem volt felhőtlen a karácsonyi szünet kettejük között. Úgy tettek, mintha meg sem történt volna az eset, s igyekeztek kedvesen viselkedni egymással, az apja legnagyobb örömére. Cornelia részletes jelentést adott arról, hogy mi történt az otthoni bandával, a nővére pedig maga is előadta az éves eseményeket. Egy szóval, úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz a nyáron, aminek mindannyian nagyon örültek. Olyannyira, hogy egyszer még vendégül is látták Edwardot és szüleit, egy kellemes hétvégi ebéd erejéig. Különös távolsággal kerülgették egymást a szülők, egyikük sem igazán akarta a másikat arról kérdezni, amihez ő maga nem értett. Mikor Jim véletlen a varázsvilág felé terelte a témát, Ed apja kikerülte azt, rövidre fogva a válaszadásokat. Leplezetlenül jobban érdekelte a mugli család élete, mint amennyire azokat az övé, amit Barbara nem igen tudott hova tenni, de jó képet vágott az egészhez. A nyár folyamán mindössze egyszer látogatta meg őket Kramer, akkor is rövidre véve az ott időzést. Ailish annyit tudott, hogy a minisztérium embere érdeklődött az első éve iránt, és átadott egy levelet az apjának. A felnőttek nem avatták be, ő pedig nem kérdezte, ugyanis jobban lekötötte az otthonlét öröme. Hamar újra összegyűlt a banda az utcájukban, akárcsak óvodás, bölcsődés korukban. Mikor kérdezték az új iskoláról, kényesen kerülte a varázslói részleteket. Egyrészről az iskolában többször is a lelkére kötötték, hogy ne fedje fel magát a muglik előtt, másrészről az anyja is ráparancsolt ugyanezen okból kifolyólag. Így tehát korzózott a téma körül, mindenféle elit iskolának hazudva a Roxfortot. Minden ízben elmesélte, hogy miként tépte meg Benettet, de nem használta a varázsló, boszorkány, mágia háromszög alkotta szavakat.
Boris-t mint karácsonyi ajándékot adta el a többieknek, Corneliának pedig a lelkére kötötte, hogy egy pisszenést se ejtsen a többiek előtt. A húga persze értette a dolgát, ugyanakkor néha furcsán viselkedett a nővére körül legyeskedve. Kilopta a lány patkányát a kalitkából, de gondosan visszazárta a ketrecét, hogy úgy tűnjön, ő hozzá sem nyúlt az állatka helyéhez. Máskor mereven nézett tárgyakat, akár percekig is, hangosan sóhajtozva, mikor nem történt semmi. A család nem teljesen értette, hogy mi baja, amikor pedig rákérdeztek, nem mondott semmi konkrétat, vagy több ízben mást ugyanarról a dologról. Egyszer az apja pipáját figyelte az asztalon, majd mikor megkérdezték, mit szeretne attól a szerencsétlen dohányterméktől, közölte, hogy repedtnek látszik. Persze nyilvánvaló volt, hogy nem ez nyomasztotta, de ráhagyták, azt gondolván, hogy majd kinövi a gyerek.
A nagyobbik lány az ideje egy részét az éves anyag átismétlésével töltötte, amihez az apja kis rádióval ajándékozta meg a születésnapján. Jim először szabadkozott, mikor meglátta a gyerek arcát. Azzal próbálta mentegetni az ajándékot, hogy hasznos lesz még a gyereknek az a zenedoboz, mikor a könyveit bújja egy-egy délutánon. Nem akart neki játékot ajándékozni, mivel úgy vélte, nem tud olyasmit adni neki, amit a lányka egy pálcaintéssel el ne intézne magának. Ebben pedig bár volt logika, nem feltétlen azt a hatást érte el, amire az apa vágyott. Hetekkel később aztán,  Barbara tromfolására, valamint a bűntudat miatt, vett valami babát a nagyobbik csemetének. El sem tudta képzelni, hogy arra ér haza, ahogy a lánya szobájából valóban zene szól, pedig egy fáradt nap után bizony ez fogadta. Ailish szobájából a rádió hangja szűrődött elő, – valami új hullámos borzalmat visíttatva a recsegő hangszórókon.
Egy idő után a lány szobájában permanenssé vált a zenedoboz. Egy darabig azonban ez nem zavarta a háztartást, csupán Barbara zsémbelése irányult néha az irányába, de ő sem emelte fel komolyabban a hangját. Félig-meddig örült is neki, hogy a lánya olyan dolgokkal foglalkozik, amely szerinte „e világi”. Így aztán egy nyár erejéig csend és béke honolt az otthon melegében. Annak ellenére is, hogy időről időre felbukkantak levelek a postaládában, melyek a Mágiaügyi Minisztériumból érkeztek. A lányok gyűlölték a titokzatos borítékokat, mert ez azt jelentette, hogy napokig a házban kellett maradniuk. Az udvarra sem tehették ki a lábukat, holott rekkenő hőség volt odakint. Olyan, melyet egy átlagos gyereknek is nehéz volt a négy fal között kibírni, nemhogy a két virgonc csemetének. Ezen felül azonban komolyabb veszekedések nélkül zajlott le a teljes nyári szünet. Szinte már igazán családias hangulatban keresték fel újra az Abszol utat, idén már kísérő nélkül. Első megállójuk azonban mégsem a szabóhoz vezetett, – ahogy Jim szorgalmazta – hanem a Gringotts irányába, melynek küszöbét a lányok idén sem léphették át a szülőkkel.
A szükséges kellékek beszerzése után újra begurult a szürke autó a King's Cross pályaudvarra, könnyes búcsú keretében pedig elkezdődött Ailish második Roxforti éve. A vonatút azonban korántsem volt olyan idilli, mint az első alkalommal. Először is a vonat jócskán megüresedett székekkel büszkélkedhetett, másodszor Avril és a fiúk szinte reszketve közelítették meg a kastélyt. Nem óhajtottak beszélni a bajról, de Everdeanék lánya nem volt hülye. Érezte a bajt, s bár a legtöbben az említést is megtagadták, azt nem lehetett leplezni, hogy az előző évhez képest jócskán komorabb volt a légkör. Persze előző évben is hallott ezt-azt, de nem foglalkozott vele, hiszen jobban lefoglalta a csodálkozás, és a szájtátás minden apróságon. Meg aztán nem is kötötték az orrára. Az viszont feltűnő volt, hogy a tanári karban megannyi csere történt, így szinte alig maradt ismerős arc a hosszú asztal mellett, mikor megkezdődött a lakoma.
Egy nap aztán felkereste az általa csak „Vén Macskának” becézett McGalagony professzort, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kiderítse, mi zajlik körülötte. Rettenetesen utálta, hogy senki nem hajlandó megosztani vele, ami a lelküket nyomta, Gary pedig egyenesen kerülte, annak ellenére, hogy a tavalyi események után jó barátjának gondolta. Nem kapott megnyugtató válaszokat. Azon az estén a szőke másodikos csak annyit mondott könnyes szemekkel a barátainak, mielőtt megölelgette őket: „Most már értem.”
A karácsonyi szünetben nem engedték őket haza, amiről először az apjától érkezett levélben, majd a tanári kar bejelentésekor értesült, s akármennyire is értette az okot, elfogadni nem tudta. Tizenkét év alatt nem volt még olyan, hogy ennyi ideig távol kellett lennie a családjától. Rettenetesen dühítette, de nem tudott mit tenni a dolog ellen, így csak magában főtt a feje. Ennek eredményeként eleinte csak a talárját felejtette a hálókörletben, majd mind határozottabban kezdett kiállni az ügye mellett, aminek hatására önjelölt testőre is előkerült az eddigi ridegségből. Lassan lemorzsolódott a társaságából Edward, aki nem óhajtott bajba kerülni a szőke miatt, így a hármasfogat kezdett mind határozottabban rátapadni a nagyobbak társaságára. Ailish hangja ismét terjedésnek indult, ami miatt sokaknak jutott eszébe a kérdés: Nem ez a lány verte meg tavaly Benettet? A válasz pedig mindig egyöntetű volt, s osztatlan sikertelenséget aratott a diáksereglet körében. Egyedül a Hugrabug egy szűk rétege maradt a lányka mellett, kitartva az önjelölt forradalmár ügye mellett. A többiek azonban suttogni kezdtek, mindenféle bajkeverőnek nevezve, feltűnési viszketegségre utalva amikor szóba került a neve.
Bár tüntetése valamikor február közepén alábbhagyott, a sustorgás tovább folytatódott. Így alakult, hogy egy nap egy Griffendéles diák lépett az asztalukhoz egy közös vacsora közben, azzal a kijelentéssel, hogy ő bizony a Méhészborz (Honey Badger) bájitaltan könyvét hozta vissza, úgyhogy ha volna kedves valaki a megfelelő irányba állítani, azt értékelné. Az ezt követő hahotázásból a fiú semmit sem értett, így csak meglepve pillantott Everdean irányába, mikor az átnyúlt az asztal felett, hogy átvegye a könyvet. Így ismerte meg Reginald Cobhamet, aki bár az oroszlánok házát gazdagította, mégis ráragasztotta a becenevet, mely egész évben kísérte, s még azon is túl. A fiút Cobs-nak becézte, s bár nem lettek igazán közeli barátok, ő azért igyekezett néha kérdezősködni a hogyléte felől.
Ezeken felül az év a megszokott kerékvágásban zajlott, akár a következő, amiben már a karácsonyi „kijárási tilalom” sem kapott szerepet. Ellenben más problémákkal.

Ötödik szín – I fought the law

Ahogy a kis Ailish cseperedett, egyre többet hallgatta az apjától kapott régi rádiót, az anyja legnagyobb bosszúságára. Barbara zsémbelése egyre kevesebbet célozta Jimet, új célpontot találva magának, a nagyobbik lánya személyében. Az elképzelhetetlen macskanyúzás – mert az asszony így nevezte a gyerek kedvenc számait – egyre többet szólt a házban. Egy ideig csak kérleléssel, majd mind nyíltabban üvöltve, parancsolva. A szőke nem értette, mi baja az anyjának, de a Roxfortban megtanulta, hogy ki kell magáért állnia, akkor is, ha ez nem tetszik másoknak. A Mrs. amúgy is folyton kivetni valót talált az iskolájával szemben, aminek feszültségét lángra lobbantotta ez az ellentét. A két nő között puskaporossá vált a levegő, s csakis a ház ura tudott megálljt parancsolni nekik rövid ideig. Volt, hogy hosszú napokig nem beszéltek egymással a szünetekben, pedig ritkán találkoztak, mióta a csemete a boszorkányképzőbe járt. Az iskolai élet évről évre nyugodtabbá vált, míg az otthoni folyamatosan romlott. Egy idő után már Ailish maga gondolkodott el azon, hogy haza sem megy karácsonyra, de minden alkalommal eszébe jutott az apja és a húga, akikért még így is megérte Londonba utaznia. A nyári szünet alatt azonban rengeteget tűnt el, s nem egyszer napokig nem lehetett hallani felőle. Cornelia hiányolta, Jim kereste, Barbara viszont áldotta az ilyen időszakokat, s minden alkalommal csak zsémbelt, mikor a gyerek hazajött.
Egy napon aztán, az ötödik év végeztével, a nyári szünet alatt a gyerek lehetetlen kéréssel állt az apja elé.
– A nagyságos asszony koncertre menne? – Sikoltott át a konyhától a nappaliig a sárkány hangja.
– Mifélére? – Érdeklődött az újságot összehajtva az öreg Everdean. Ősz haját régóta hátrafésülve hordta, arcát ráncok barázdálták. Kivette a szájából a pipáját, és végignézett a gyereken. Lassan tényleg kész nő volt a nagyobbik gyerek, mégis nehezére esett elengedni, bármennyire is nem értett egyet a neje rikácsolásával.
– A Misfits lesz a városban és pont egy héttel… – A szavába az anyja éles hangja sikított bele.
– Akkor sem engednélek el, ha pápai rendeletet adnának rá. Nem fogsz nekem úgy kinézni, mint egy utcasarki szakadt csöves!
– Asszony! – Ez a szó ritkán hagyta el az öreg száját, de akkor dörgött tőle a ház. Most sem volt ez másként, viszont ezúttal egy pillanattal késett meg csupán a gyerek hangja.
– Már csak ezért is el fogok menni. – Sziszegte a lány, ami egy pillanatra teljes csendet eredményezett a viaskodó felek között. A tűzköpőben lassan mozgásnak indult valami, de mielőtt keresztülvethette volna magát a pulton, az apa magasodott közéjük.
– Két dolgot nem akarok többet meghallani. Az egyik, hogy visszabeszélsz anyádnak. – Nem kiabált, a hangja mégis olyan ijesztő volt, hogy megfagyott a levegő a szobában. A következő mondata előtt szünetet tartott, majd megfordult. – A másik, hogy így beszélsz a gyerekkel.
– Mikor lettem én a gonosz mostoha? – Csattant Barbara.
– Épp az előbb tetted magad azzá. – Vágta oda Jim, s Ailish úgy érezte, már-már nyerésben van. Csak egy pillanat kell, míg az apja elengedi. Ha másért nem, hát azért, hogy ellent mondjon. De nem az történt, amit várt. A ház ura visszafordult a lányához, ráncos arcán pedig mélységes szigor tükröződött. – Elmehetsz. – Felsóhajtani készült, mikor megérkezett a mondandó második fele, s az egész belefagyott a tüdejébe. – Én viszlek, és én hozlak el. Nincs apelláta. Ha bármi olyan történik, ami nekem nem tetszik, kocsiba teszlek és hazáig meg sem állok. Remélem, értette, kisasszony. – Gyűlölte, mikor így nevezték. Az pedig, hogy az az ember szólította így meg, akire ő felnézett, aki a példaképe volt, akit a világon a legjobban szeretett, megforgatta a kést a hasában. Csupán az a tudat nyugtatta, hogy az anyja, a hárpia ugyanezt élte át. – Mehetsz a szobádba. – Adta ki az útját Jim, a lány pedig összetörve indult az emeletnek. Kavarogtak benne az érzelmek, hiszen elengedték, aminek örülnie kellett volna, mégsem volt valahogy győzelem szaga az egésznek. Persze tudta, hogy ki volt ennek az oka. Az apja még mindig szerette azt a nőszemélyt, aki őt a világra hozta. Isten tudja, hogy miért, de így volt. Miközben becsukta a szobája ajtaját, kedve támadt valamit tiszta erőből a falhoz vágni. Meg is indult a keze egy üvegpohárral, de félúton elakadt a mozdulattal. Feltúrta inkább a kazettáit, az apjától kapott rádióba lökte a szalagot, és engedte, hogy a kedves hangzás lassan átszakítsa az étert, betöltve a szobát.
Csak később, mikor rongyosra hallgatta a Walk Among Us-t, akkor tudott kicsit lenyugodni. Addig azonban nyitott ablak mellett énekelt Glenn hangja mellett. A Mommy can I go out and kill tonight-ot egyenesen az anyjának címezve, még az ajtót is kinyitotta – hogy a szám végén dörömbölve becsapja. A tombolás végeztével aztán elvetődött az ágyán, a plafonra szegezve a tekintetét. Ekkor nyikordult meg a zsanér. Cornelia tapodott a küszöbén, kerek szemekkel várva a bebocsájtást.
– Ajtót csukd be. – Integetett a húgának, aki azzal a lendülettel ugrott is be.
– Megint veszekedtetek? – Hangzott el a kérdés, miközben ledobta magát az ágyra.
– Ja.
– De elmehetsz?
– Akkor is mennék, ha nem. – Vont vállat Ailish. Corni a lábát lóbálta ültében. A nővére mély sóhajt hallatott. – Apa elvisz.
– Mehetek én is?
– Visszakaptam már a London Calling-ot?
– Ha áthozom, mehetek? – Csillant fel a kisebbik Everdean szeme. A nővére vigyorogva kócolta össze.
– Nem.
– De miért? – Nyűglődésnek indult a kistestvér, amit úgy kezdett, hogy hátravetette magát a testvére hasán keresztül.
– Mert kicsi vagy. Ha annyi idős leszel mint én, akkor jöhetsz.
– Szemét vagy. – Duzzogott Cornelia, hiszen a legutóbb a nővére beetette ezzel a mondattal, mikor közölte, hogy négy évet kell öregednie egyszerre, hogy ez összejöjjön. A testvére a hajába túrt, és tekergetni kezdte a tincseit.
– Ha elérted a tizenötöt, elviszlek egy koncertre, rendben?
– Begyszó?
– Dupla begyszó. – Egészítette ki a mondókát Ailish, s ezúttal tényleg komolyan is gondolta a dolgot.
Pár héttel később aztán lezajlott a koncert, mindenféle gond nélkül, s bár a gyerek nem örült neki, hogy nem maradhat ott a barátaival, az apjának nem mondott ellent. Így is nagy lehetőség volt neki, hogy elengedték. Ezen felül pedig aláírást is kérhetett, ami már bőven az utolsó szám után került kiosztásra. Fanyalogva nézett a régi családi autóra, de aztán bepattant az anyósülésre. Hazáig egyetlen kérdés hangzott el csupán, amely így szólt: Jól érezted magad? A családfő nem szerette a lánya új szokásait, de úgy gondolta, majd kinövi, addig pedig hadd érezze jól magát.
Sajnos ez a látszólagos szövetség egyöntetű támadásra késztette Barbarát, aki ezután csak még inkább felbőszült bikaként támadta a csemetét. A szemében egy merénylettel ért fel a lány minden megmozdulása, s ezt szerette az orra alá dörgölni, ami miatt nemhogy nem csökkent a veszekedések száma, hanem egyre elfajultak a helyzetek. Augusztus végére odáig jutottak, hogy Ailish egyedül utazott ki a King's Crossra, majd ugyanígy a Roxfortba.
A hatodik évét kezdte meg, s az elmúlt esztendők alatt komoly események zajlottak le a varázsvilágban éppúgy, mint az ódon kastély fala között. Először is véget ért a háború, melynek köszönhetően mindenki jóval pozitívabb arcot tudott vágni mindenhez. Avril immár messze nem volt az a törékeny, tudálékos kislány, akinek annak idején megismerte. Egy fejjel magasabb lett, mint ő, ezzel az egyik legnagyobb lánynak számítva az iskolában. Emellett a rengeteg idő, melyet a közelében töltött, megedzette a jellemét. Nemhogy kiállt magáért, melyre anno esély sem látszódott, de kezdte felismerni azt is, hogy mennyire csábos jelenségnek számított tizenhat évesen. Bomlottak utána a fiúk, amit élvezett, s bár sosem volt csúnya lány, most élte csak ki igazán ezt az oldalát. Edward messzire került tőlük, s bár harag nem volt köztük, nagyon keveset érintkeztek. Paul azonban megszilárdult a társaságukban, s bár amúgy is egy okos srácnak számított az elsősök között is, így a hatodik évére kész lexikonná vált. Megmaradt továbbá az a szokása, hogy kisegítette a többieket a bajból, mint kívülálló szemlélő. A tanárok csak ritkán vették észre, ha egy balhé felfordulásában jelen volt, így legtöbbször az ő hangja lett a kívülálló logika, mely bár mű volt, megbízhatónak vélték. Reginald, – aki Ailish azóta elválaszthatatlanná vált becenevét adta – bár teljesen más házba tartozott, valahogy nem bánta, ha a hugrások időről időre felkeresik. Everdean pedig szerette ezt megejteni. Nem voltak közeli barátok, de nem akarta elveszteni az ismeretséget, ezért néhány hetente – különlegesebb esetekben pár naponta – megkereste a fiút, beszélgettek egy keveset, majd tovább álltak.
A kellemes változások mellett néhány kellemetlen emlék is bevésődött az agyukba. Gary, akit éveken át a testőrüknek véltek, negyedikes korukban megkörnyékezte Ailish-t, majd pár hónap együttlét után úgy dobta el, mintha megunt játék lenne csupán. Ennek zajos visszhangja kerekedett persze, mivel a lány nem volt hülye, azt pedig egyenesen gyűlölte, ha annak nézték. Bár az esemény után rászokott a dohányzásra, a bosszú sem váratott sokáig magára. Boldog-boldogtalant körbejárt a hír, hogy a fiú miképpen bánik a barátnőivel, – melyből szerencsére ekkor még nem sok volt. Onnantól kezdve, aki tehette elkerülte, mintha fertőző betegséget hordozna. Néhány hónap kínzás után aztán Gary bocsánatot kért, s eskü alatt ígérte meg a lánynak, hogy soha többet nem bánik így nővel. Persze ehhez hozzásegítettek az apróbb csínyek, melyeket a kárára elkövettek.
A tanulmányi eredmények messze elmaradtak egy darabig, míg aztán az ötödik év elején fel nem ütötte rút fejét az RBF. Ailish ettől aztán úgy bepánikolt, hogy az évet többet töltötte a könyvei társaságában, mint emberek között. Már-már azt hitték, belehalt a tömény információáradatba, mikor aztán eljött a vizsga napja. A lány javarészt V-k és K-k körében tért magához a tanulókómából, majd azzal a lendülettel vágta is ki az ablakon mindazt, mi addig a fejét feszítette.
Egyedül az átváltoztatástan maradt meg benne, de az is csupán azért, mert tartott a Vén Macskától. Ez volt az egyetlen tantárgy, melyet stabilan volt képes tartani, de úgy rebesgették, messzire fogja dobni, ha egyszer nem lesz kötelező. Ennek ellenére mégis megmaradt az órái között, bár ötlete sem volt, hogy mihez is fog vele kezdeni. Valahogy lekötötte, ahogy Borist különféle alakokba önthette, s ha másért nem is, azért megtartotta a tárgyat, hogy ne kelljen unatkoznia. Avril több ízben megérdeklődte, hogy miért folytatja, mire azt a választ kapta.
– Nem unatkozok, míg ti bájitaltanon kavartok.
– Mire akar utalni ez a kavarás? – Játszotta a szendét a barátnője. Széles vigyor húzódott az arcára, mikor szembe fordult vele.
– Nem vagyok vak, Ms. Abbott. Tudom, mi zajlik közted és Paul között. – A lány lejjebb húzta a süvegét. Ugyan hat éve jártak a Roxfortba, Avril fejéről nem akart lekerülni az az átkozott fejfedő. Sokan azt kezdték gyanítani, hogy a fejéhez van ragasztva, míg mások azt, hogy valószínűleg abból nőtt ki maga a viselője. Egyik oldalnak sem volt igaza. Ailish tudta, ami elég is volt neki.
– Elképzelésem sincs, hogy miről beszélsz, Everdean. Vagy többet tud a Méhészborz, mint én magam?
– Talán. De nem mondhatod, hogy nem vetted észre a nézését. Vagy ahogy nem néz rád. – Faggatta tovább a barátnőjét.
– Észrevettem én, persze. De ha akar valamit, majd megteszi az első lépést. Addig nem több, mint egy cukipofa a sok közül.
– Mondták már, hogy kegyetlen vagy? – Nevette el magát a szőke.
– A megközelíthetetlen kifejezést jobban szeretem.
– Oda ne rohanjak. – Nem volt hajlandó beleavatkozni a kettejük dolgába, de előre látta, mi lesz a vége.
A napok teltek-múltak, az idő pedig, melyet a Roxfortban tölthettek együtt, biztonságban, egyre fogyni látszott.

[Hatodik szín – The Beautiful People Are Ugly Too]

Hatodik szín – The Beautiful People Are Ugly Too

Csak idő kérdése volt, míg egy napon felborul az a parányi egyensúly, mely a kettejük közti erőviszonyokat jellemezte. A szünetek szüntelen körforgásban teltek. Ha nem anya marta a lányát, akkor éppen fordítva. Barbara mindenen húzta a száját, s előtörtek belőle a rég elfojtott sérelmek. Az iskola költségei, a lánya zenei és öltözködésbeli radikális megváltozása, a gyerekkori hisztik mind-mind terítékre kerültek, természetesen az anya stílusában, mely csak egyre hergelte a gyereket. A passzív-agresszív technika, mellyel az apját támadta a hárpia, nála nagyon korán kipattintották a szikrákat, tomboló lángorkánná téve a kamaszlány lényét. Ezzel persze Mrs. Everdean is felvette a kesztyűt, nem egyszer kezet emelve Ailishre, ha épp nem volt otthon a családfő. Csak akkor tudták türtőztetni magukat, mikor Jim éppen a házban tartózkodott, ám a csipkelődés akkor sem maradt abba. Enyhült csupán. Cornelia az ilyen eseményeket rendszerint a szobájában ücsörögve várta végig, majd órákkal később osont csak át a nővére szobájába, hogy megvigasztalja.
Nem sokat dobott az általános közérzeten az sem, hogy Ailish a nyári időszakokat déli keléssel, egy órás távozással, majd hajnali hazaéréssel vészelte át, ahogy nem volt előnyére a bejelentés nélküli eltűnés sem. Mivel azonban mindig hazaért, és a családfő már csak a tettlegesség kategóriájában tudta volna csillapítani a helyzeteket, egy idő után nem is kérdezték, merre járt. A nagyobbik Everdean lány pedig nem mondta meg, hogy éppen melyik klub mélyén lelte meg a megváltót egy üveg rum mélyén. Azt sem kötötte senki orrára, hogy amikor csak tehette, rágyújtott, hogy megnyugtassa az idegeit. Gyakorta töltött napokat a barátainál, sokszor kéretlenül állítva az ajtóba. Megtörni viszont nem tudta semmi. Ahogy a búfeledés megtörtént, majd az azt követő kijózanodás is, ugyanolyan mosolygós, kedves lány volt, mint előtte. Ez csakis akkor változott, ha az anyja közelébe került.
Hogy honnan szerezte a pénzt a cigire vagy az italra, senki nem tudta, a lány pedig hülye lett volna közölni bárkivel is. Tizennyolc éves korában aztán elszabadult a pokol. Mivel a Roxforton végzett, a világ, melyet addig ismert szétcsúszott körülötte, míg a végén odajutott, hogy telefonon keresték fel az apját. Jim azon az estén egy szó nélkül kocsiba pattant, elhajtott a házból, majd megállt a Scotland Yard előtt. Kifele már a lányával érkezett, aki felszakadt szájjal, másnaposan, kóvályogva esett a szürke autóba. Az ekkorra kifejlett öntudattal rendelkező punk akkor és ott képtelen volt beszélni, – ám ebben nem a sérülése akadályozta meg. Otthon ugyan már várta volna a megszokott stílus, azonban az apja a szobájába parancsolta, mielőtt Barbara megszólalhatott volna.
Hat hét csönd következett, melyet elősegített az a tény, hogy a csemete kora reggel kelt, narancssárga kezeslábast húzott, majd London különböző pontjain végzett közmunkát, melyet vandalizmus vádján rendelt el neki a bíróság. Jim nem szólt hozzá, Barbara nem mert. Cornelia volt az egyetlen, aki a hogyléte felől érdeklődött, de ő sem kapott megnyugtató válaszokat.
Az autóban, mely a Yardról hazahozta, egyetlen mondat hangzott el csupán, majd hosszú, terápiás csendesség borult a házra. Az apja annyit mondott mindössze: Gondolkodj el azon, hogy mihez kezdesz az életeddel. Ez pedig olyannyira megragadta, hogy a munka időtartama alatt jóformán egy szót sem szólt senkihez. Mikor letelt a hat hét, csak az apjától kéredzkedett el, hogy meglátogassa a roxforti barátait, akiket akkor már közel két hónapja nem látott. Az iskola véget ért, így mindenki szétszéledt a saját dolgára, s bár néha megvendégelték Everdeant, igazából egyikük sem tudott róla semmi érdemlegeset. Leveleket küldtek a lánynak, melyekre nem jött válasz, majd rövidesen megszűntek a látogatások is, hála a rend éber őreinél tett látogatásnak. Jim azonban elengedte, összecsomagolta a bőröndjét, ellátta az utazáshoz szükséges pénzzel és útnak eresztette.
A lány végigjárt mindenkit, akit a barátjának tartott, és tudta, hol lakik az illető. Avril és Paul, akik ekkoriban már az összeköltözésen gondolkodtak, megvendégelték, meghallgatták a bocsánatkérését, majd végre a kezükbe kapták a fonalat, melyet Ailish addig nem volt hajlandó a kezükbe adni. Ez a séma a túra minden megállójában így alakult, majd visszatért az origóra. Haza.
Otthon meleg étel várta, forró fürdő, és egy meghitt vacsora. Persze az anyja hajthatatlan volt, látszott a szemében, hogy fel tudna robbanni, mindent a lány nyakába zúdítva, ám Everdean úr szorosan tartotta a pórázt a megőrülni látszó asszony nyakában. Szombat este lévén a család késő estig fennmaradt, kivételesen közösen nézve a tévét. A nagyobbik lánynak ekkor tűnt fel csak igazán, hogy a testvére az ő ruháit hordja, úgy festi ki magát, ahogy ő szokta, s mindezt gátlástalanul megengedi magának. Felfigyelt már rá korábban is, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, hiszen jobban lekötötte a tombolás. Ez az esemény viszont eszébe juttatta, hogy megígérte a testvérének, hogy elviszi egy koncertre mikor tizenöt lesz. Ahhoz viszont pénzre volt szüksége, és nem utolsósorban lábra, melyeken megállhatott. A híradó közben kelt fel a kanapéról, majd az apjához lépett.
– Apa. Beszélhetnénk? – Hangzott el a kérdés, melyre mintha Barbara nyögni akart volna valamit, de lenyelte inkább.
– Várj meg a teraszon, kincsem. Egy perc, és én is megyek. – Úgy is tettek. A lány kabátot vett, papucsba bújt, majd kilépett az őszi hűvösbe várakozni. Kisvártatva érkezett az öreg Everdean, a kezében olyasmivel, melyet a lány nem tudott elhinni. Jim mindig is pipázott, ez nem volt titok, viszont az ujjai között cigarettás dobozt markolt. A keze remegett már kissé, egykori szőke üstöke – mely a családjában több generáción át nem tűnt fel senkinél – megőszült. Arcát a gondok ráncai barázdálták, a tartása viszont mit sem változott. Nem volt sosem egy feszült hátú lord, ugyanakkor élete korai szakaszát fizikai munkával töltötte, melyről az íróasztal mögé kerüléskor sem mondott le teljesen. Erős alkat volt az öreg, s bár nem magas, rettentően szívós. Ailish meglepve pillantott a felé nyújtott cigarettára. Biztos volt benne, hogy az öreg nem látta bagózni, dobozt és öngyújtót pedig nem hordott haza.
– Honnan tudtad? – Kérdezte, ahogy pironkodva átvette a dohányt. Az apja vállat vont.
– Nem tudtam. De volt egy sejtésem, hogy nem fogod visszautasítani. Tüzed van? – Fejet csóvált a gyerek, majd végignézte, ahogy a férfi gyufát gyújt, majd a cigarettája elé tartja. Mélyet szívott a füstből, de nem segített a megértésben. – Beszélni akartál velem.
– Igen. – Kapott észbe a csemete, habár nem tudta hogyan is kezdjen hozzá. Végül aztán belevágott, lesz ami lesz alapon. – El akarok költözni.
– Sejtettem.
– Nem csak ennyi. Szeretnék főiskolára menni. És szeretnék dolgozni is. Nem akarlak kihasználni.
– Mennyire határoztad el magad? Mert, ha egy hónap múlva az ajtón kopogsz, már nem foglak ugyanolyan jó szívvel fogadni, mint mikor elengedlek. – Rideg volt Jim hangja, de tudta, hogy nem ellene szól. Haragszik rá, ez tény, de valahol mélyen örül is neki.
– Arra gondoltam, hogy beiratkoznék a Godrik-ra. Az Ügyviteli szak nagyon felkapott.
– Melyik barátod jár oda?
– Jogos kérdés. – Itt szívott egyet a cigarettából, majd lassan felengedte a füstöt. – De nem jár oda egyik barátom sem. Paul aurorira jár, Avril pedig a Madragórában tanul valamit. Nem tudom, mit.
– Tudod, hogy nem ismerem a varázslói dolgokat.
– Ugyan már. Annyit tudsz, amennyit elmeséltem. Az ügyvitelisek íróasztali munkát végeznek. Semmi veszélyes. Paul meg lényegében mágusrendőr. A vizsgáim még jók is lennének, hogy felvegyenek, de nem akarok vakon belerepülni. – Mintha elismerés csillant volna az apja arcán, ahogy bagózott. Nem tudta feldolgozni a látványt és a helyzetet, de minden alkalommal kizökkentette, mikor megszólalt az öreg.
– Sejtettem, hogy egyszer eljutunk erre a pontra, ezért hoztam neked valamit. – Everdean úr a zsebébe nyúlt, majd előkapott onnan, egy kis aranyszín kulcsot. A lánya kezébe nyomta, majd fojtatta. – Míg a Roxfortra jártál, nyitnunk kellett egy széfet a Gringottsban. A minisztérium oda utalta a támogatást, amiből fizetni tudtunk. Támogatás már nincs, mert nem jársz oda, viszont a széf a te neveden van, és nem szüntettem meg. – Döbbenten pislogott maga elé a lány. Olyannyira, hogy majdnem lehamuzta magát mire észbe kapott. Megrökönyödve kérdezett vissza.
– Miféle támogatás?
– Kincsem, a Roxfort egy nagyon drága iskola. Gondoltad, hogy egyedül fizettem? A Minisztérium intézte a tandíjat és havi szinten küldött egy kisebb összeget, amiből a tanszereket fedezni tudtuk.
– Azt akarod mondani… – Nem merte befejezni a mondatot. Tudta, hogy a kastély nagyon drága, eszébe sem jutott, legvadabb álmai sem szóltak arról, hogy az odajárását a Minisztériumnak kellett volna fedeznie, mert ők maguk nem tudják. Márpedig ha ez így volt, akkor valójában a háztartástól vette el a pénzt, amit a tanszerekre költöttek minden évben. Márpedig neki mindent újonnan vásároltak. Az anyja pedig mindig is szeretett költekezni. Így viszont ezt megvonta tőle. Kezdett összeállni a fejében a kép, hogy miből is pattant ki a szikra kettejük között. Megölelte az apját, hosszasan szorítva, mintegy bocsánatkérésként, de hang nem jött ki a torkán. Nem tudott mit mondani egy ilyen felismerés után.
– Na, ne itasd az egereket azért. Megoldottuk, mert az Everdean vér szívós. De ha komolyan gondolod a költözködést, akkor ne úgy vágj bele, hogy közben a múlton bánkódsz. – Még csírájában fojtotta el a könnyeket ez a mondat, így azok elő sem bukkantak. Helyettük gyönge mosolyra futotta Ailishnek.

Csengett a fülke, ahogy a lift leért a Mágiaügyi Minisztérium bejáratához. Rengeteg ember nyüzsgött odabent, mind valamilyen ügyes-bajos dolguk intézése végett talpalt fel és alá a hatalmas csarnokban. A szőke lány tőle teljesen szokatlan módon hosszú, elegáns zakót, öltönynadrágot és inget viselt, méghozzá nyakkendővel díszítve. Elegánsan akart öltözni az első alkalommal, hogy itt járt, ugyanakkor hosszú órák válogatása után rádöbbent, hogy nincs egy olyan gönce, amelyet fel is merne venni. Amelyik szoknyája derékban jó volt, abban nem tudott, – illetve nem mert leülni, míg a földig omlóak vagy agyondíszítettek voltak, vagy szimplán felbukott bennük. A felsőit régen kinőtte vállban és mellben, így azok szóba sem kerülhettek. Az egyrészes ruhákban pedig úgy érezte magát, mint egy utcasarki örömlány. Ráfért a vérfrissítés a gardróbjára, de az ügy, amiért ideérkezett, nem tűrt halasztást. Szégyen lett volna bevallania, de a zakó és a nyakkendő az apjáé volt, míg az inget a húgától kapta kölcsön – s fel is húzta magát a tényen, hogy a testvére felsője gondtalanul átéri. Ez ugyanis azt jelentette, hogy mellbedobással legyőzte a gyerek, s ezt nehezére esett lenyelni egy tizenöt évestől. Egyedül a nadrág és a talpa alatt kopogó magassarkú – de szerencséjére zárt – cipő volt a sajátja. Ahogy belépett a hömpölygő tömegbe, megigazította a vállán az általa kabátként viselt zakót, és áldotta a szerencséjét, hogy az apja megőrizte a kihízott ruháit. Nem volt kövér az öreg, ellenben a munka és a hazai konyha kombinációja jóval méretesebbé tették, mint mikor Londonba költöztek. Igaz, azokra az időkre már csak fényképekről emlékszik.
A tömeg, melynek kelletlen tagjává vált, szinte egymást taposták, hogy minél előbb érjenek az ügyfélváró pultokhoz, mindenki a saját dolgát tartva a legfontosabbnak. Grimasz rándult az arcára tőlük, hiszen pont az ilyen tömegemberek voltak szerinte a társadalom rákfenéi. Agyatlan zombik egy-egy kormány vezetése alatt. Felbuzgott benne a punk vér, mikor rájött, hogy most épp ő is ennek a társaságnak a tagja, de igyekezett lenyelni. Főként azért, mert szerencsétlenségére megjárta már ugyanennek az ügyintézésnek a mugli megfelelőjét is, ahol a helyzet messze rosszabb volt, mint itt. Ott tényleg ölre mentek a vének egy-egy sorszámért, holott éppen ugyanannyi dolga volt mindenkinek. Azt külön gyűlölte, hogy akárhova lépett be a saját ruhájában, úgy néztek rá, mintha betegséget terjesztene.
Miután kivárta a sorát, a pulthoz lépett, ahol egy idős asszony várta, az arcán mérhetetlen undorral. Nem akarta magára venni, viszont a nulla alól kellett visszahoznia a kedvét, hogy megszólaljon, s ne verje pofán a hölgyet.
– Miben segíthetek? – Kezdte a dolgozó, s Ailish azt hitte, leviszi a lábáról a kicsattanó energia, amit a nő közvetített. Mikor pedig az öreglány végigmérte, konkrétan megsértődött, s már meg akart fordulni, de erőt vett magán.
– Jó napot. – Mosolyt erőltetett az arcára. – Igazából Leonard Kramer urat keresem.
– Milyen ügyben tetszik járni? – Vágta vissza a pultkentaur, mintha meg sem hallotta volna a mondandóját. Mély levegőt vett.
– Kramer úr régi ismerősöm, és szeretnék vele néhány szót váltani. Ha volna kedves megmutatni…
– Milyen ügyben jár a kisasszony? – Vágott közbe a nő, s még ő érezte magát hülyén, mikor a sor elkezdett mögötte zizegni. Kezdett betelni nála a pohár, így közelebb hajolt, hogy jobban hallja a láthatóan süket nőszemély.
– Ha volna kedves megmondani, merre találom Kramer urat, az sokat lendítene a dolgok menetén. – Felforrt az agyvize, amikor a másik a szemét kezdte forgatni, majd fellapozott egy kiskönyvet. Megérintette a pálcájával, majd kimondta a nevet, mire a lapokon betűk tűntek elő.
– Sajnálom hölgyem, de Leonard Kramer két éve nem dolgozik a minisztériumban.
– Hogy mit tetszett mondani?
– Itt áll feketén-fehéren, hogy az úriembert '81 decemberében eltávolították a hivatalából.
– Eltávolították?
– Igen kisasszony. – Fortyant az öreg, majd hozzátette. – Az úr a mugli születésű gyermekek támogatását intézte az ügyviteli osztályon. '81 decemberében a Mágiaügyi Rendészet parancsára eltávolították a hivatalából. – Szíven ütötte a dolog, s egy pillanatra lesokkolt a hír hallatán. Ha az itteni rendőrök is úgy működtek, mint a muglik közt, akkor lényegében börtönbe csukták az egyetlen embert, akit valamennyire még ismert a Minisztériumban. Nagyot nyelt, aztán improvizált.
– El tudna irányítani ahhoz, aki most ezzel foglalkozik?
– Hatos felvonó, első emelet, balra az első folyosó. – Adta ki az útját, majd roppant barátságosan hozzátette. – A következőt! – Ailishnek kedve támadt átnyúlni a pult felett, hogy megfojtsa a minisztériumi recepcióst, viszont fontosabb dolga volt, így megfogadta, hogy visszafele jövet osztja majd ki a goromba nőt. Egyelőre a felvonókhoz sietett.
Egy emelettel lejjebb és egy folyosóval odébb egy irodát talált, rajta a felirattal: Donna Findlay. Kopogás után kedves hang szólította be, s meglepődve tapasztalta, hogy a takaros helységben alig harmincas hölgy várta. Méghozzá mosollyal az arcán. El sem tudta képzelni, milyen térkapun ment keresztül, hogy ide kerüljön…
– Miben segíthetek? – A nő intéssel jelezte, hogy üljön le, de előtte azért átnyúlt az asztal felett, hogy kezet nyújtson.
– Ailish Everdean vagyok, és érdeklődni szeretnék. – A nőnek erős szorítása volt, de nem agresszív, ami melengette a lelkét. Jobb kedvre derült az előző atrocitás után. – Szeretnék főiskolára beiratkozni, és azt szeretném megtudni, hogy jár-e nekem ehhez valamilyen támogatás a Minisztérium részéről.
– Milyen jogcímen, ha szabad kérdeznem? – Tette fel a kérdést a nő, miközben a pálcájával intett néhányat az oldalfalak mellett sorakozó fiókok felé. Azok kinyíltak, majd egy-egy akta emelkedett ki belőlük, melyek közül az egyiken a szőke megpillanthatta a saját nevét.
– Mugli születésű vagyok. Emellett most költözök saját lakásba.
– Származás. – Szólalt meg az egyik fiókhoz lépve a hölgy, mire egy papírköteg emelkedett  ki a többi közül. Ezeket begyűjtötte, majd tovább indult. – Önellátó. – Egy másik fiókból emelkedtek fel akták. – Hány éves Ms. Everdean?
– Tizenkilenc.
– Első beiratkozás lesz?
– Igen-igen.
– Első beiratkozás. – Minden új parancsra papírok tűntek elő, melyeket a nő összegyűjtött, majd az asztalához ült. – Tehát akkor lássuk. – Fellapozta a nevével fémjelzett aktát, majd hümmögés keretében kezdett kérdezősködni. – Ön a Roxfortba járt, '77-től '84-ig. A Minisztérium támogatást folyósított az ön Gringottsi széfjébe. Láthatnám az igazolványát?
– Máris. – A táskájába nyúlt, majd előkapta az igazolványát, és átnyújtotta. A nő összevetette az adatokat, majd folytatta.
– Ezek alapján a származási hozzájárulás továbbra is jár, amennyiben a hallgatói jogviszonya újra érvénybe lép. – Hosszas beszélgetésbe kezdtek arról, hogy milyen támogatást, és milyen jogcímen vehetne igénybe az Everdean lány, s bár Ailish egy szót nem értett abból, hogy mit miért lehet, vagy nem lehet neki, a végén azért egészen sikerült megnyugodnia. A megbeszéltek alapján a Minisztérium állta a tandíjat,  ahogy tette ezt a Roxfortos évei alatt is. Ezen felül pedig, ha saját lakásba költözik, s egy hónapon belül sikerül munkát találnia, akkor további plusz juttatásokat kapna. Persze ez legfeljebb annyira lett volna elég, hogy az iskolai költségeit fedezze, de munka mellett – mint ezt közösen megállapították – egész jól ki tudna jönni a pénzéből.
– Mielőtt megyek, hadd kérdezzek meg valamit. Mi történt Leonard Kramer úrral? – Roppantul kíváncsivá tette a téma, s remélte, hogy végre választ kaphat arra, hogy mi történt az emlékeiben élő, mosolygós, kalapos úriemberrel.
– Kramer urat a Mágiaügyi Rendészek eltávolították a hivatalából.
– Igen, ezt mondták fent is. Meg tudja mondani, hogy miért? Mi volt az oka? – A nő szemei elkerekedtek.
– Nem is tudja?
– Mit?
– A rendészet mindenkit eltávolított a hivatalából, aki a háború alatt Tudjukki oldalán működött. Akik vagyonosabbak, vagy nagyobb köztiszteletnek örvendtek, a tárgyalásokból kimentették magukat. – Kezdett számára egyre nyomasztóbbá válni ez a téma, de azért muszáj volt megkérdeznie. Tudni akarta, hogy mi lett azzal az emberrel.
– És Kramer?
– '82 februárjában sikkasztásért és a Halálfalók bűntársaként az Azkabanba zárták. Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnia.

Hetedik szín – Stay Free

Három év alatt az immár felnőtt nő végre igazán szabadnak érezhette magát. Az anyjával szinte minden kapcsolatot megszakított, s ez egyáltalán nem bántotta. Végre a saját lábán állt, s ezt nem adta volna fel semmi pénzért. Persze voltak nehézségei, de úgy érezte, képes felülemelkedni rajtuk. Az első egy évben bukdácsolva ugyan, de sikerült elindítania az életét. Mikor már kellőképp hozzászokott a jóléthez, melyet a saját verejtékével keresett meg, elkezdődtek a bajok. Előbb Boris távozott mellőle. A kis patkány, amely kilenc éven át a barátja volt, s egyetlen háziállata, végül az idő vasfogának esett áldozatul. Könnyes búcsú után állt fel ismét az Everdean lány, mikor újabb csapás érte.
Az apja régóta gyengélkedett, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget maga Jim sem. Egészen addig, míg végül, hosszas betegség után, egyszer lehunyta a szemét, s többet nem ébredt fel. Ailish példaképe, a szívéhez legközelebb álló szerette elrendezte a gyerek dolgait, majd álmában, nyugodt körülmények között halt meg. A temetésen az anyjától távol helyezkedett, hiszen úgy vélte, a nő habitusába rokkant bele az amúgy szívós Everdean papa. Nem volt nehézség, mely földre kényszeríthette volna, de a végsőkig hajszolta a pénzt és a jólétet a családja számára. Lassan, csendben emésztette el az, amiért küzdött. A sírjára Ailish kérésére és pénzéből finanszírozva a következő felirat került:
Szerető apa. Odaadó férj. Igazi hős.
Persze az anyjának nem tetszett az ötlet, viszont messze állt attól, hogy joga legyen beleszólni. A temetés végén, mielőtt elbúcsúzott az öregtől, elszívott egy szál cigarettát, emlékezve arra a napra, mikor először gyújtott rá az apjával. Pont akkor, mikor végre elhatározta magát új élete felől. Viszont a szőke lány emlékezett az apja szavaira. Az Everdean vér szívós. Ez pedig arra ösztönözte, hogy tovább haladjon azon az úton, melyet kiköveztek neki. Ott sírt tehát, ahol senki sem látta, mialatt napközben megtartotta a mosolygós, közvetlen stílusát, melyért az apja mindig is dicsérte. Titáni erőről tett tanúbizonyságot, mikor két hónapnyi gyász után először ment el Misfits koncertre, s magával rángatta a húgát is. A testvére sokkal nehezebben viselte a dolgot, így aztán igyekezett megtenni mindent, hogy jól érezhesse magát a kölyök.
Néhány öröm is érte ebben az időszakban, melyeket akkor értékelni kevéssé tudott. Egy idő után kapaszkodónak számítottak a gyászból való kikecmergéséhez. Először is mélységes boldogság öntötte el, mikor kiderült, hogy az anyjának dolgoznia kell, hogy eltartsa Corneliát és magát. A nőnek, aki egész életében hercegnőként élt, most verejtékkel kellett, hogy fizessen a jólétért. Ez pedig, akármennyire gonosz is volt tőle, teljesen jogosnak ítélte meg. Ha pedig a káröröm nem volt elég egy éjszakájához, nyugtatta a tudat, hogy az apja ráhagyta az autóját. A gépet, mellyel megjárták az Írország-London távot, s mely amúgy nem egyszer fuvarozta az egész családot. Öreg autó volt már, kicsit rozoga is, de őt az öregére emlékeztette, ami mindennél többet ért. Ennek örömére persze megtanult vezetni is, így a járgány nagy hasznára lett a főiskolai évek alatt.
Másfél év küzdelem után adta fel a godriki pályafutását, arra a döntésre jutva, hogy nem neki való az irodai munka. A rengeteg száraz, nyers lexikális tudás, mellyel igyekezték megtölteni az agyát, egy percnyi örömöt nem okozott neki, így hosszas gondolkodás után újra RAVASZ vizsgákat tett, hogy megkezdhesse a tanulmányait pszicho-medimágia szakon. Élete egyik legkeményebb féléve volt az az időszak, de rettenetes erőbedobások árán megnyerte a csatát, s nem is dönthetett volna jobban. A csendesedni látszó punk ugyanis kifejezetten sikeres lett az új szakon. Olyannyira, hogy egy-egy féléven sikerült tanulmányi ösztöndíjat is szereznie a szociális juttatások mellett, melyet ekkor már az iskolától is kapott.
A pályája tehát felfele ívelt, aminek hatására kissé elengedhette magát. Újra elkezdett összejárni a régi barátaival, így összeterelve az egykori négyesfogatot. Paul és Avril ekkoriban már együtt laktak, Edward pedig nősülni készült. Így került a kompániába Natalie Crumb, az akkoriban feltörő Weird Sisters egyik zenészének húgocskája.
Így esett meg, hogy egy nap Ailish Aberdeenben találta magát az ottani varázslófesztiválon. Nem akkor hallotta először élőben a bandát, de messze ekkor érezte őket a legjobbnak, melyben talán közrejátszott az, hogy a tomboló tömegben egyszerűen otthon érezte magát. A varázslók és boszorkányok, akik körülötte csápoltak, éppen olyan lelkesedéssel voltak a banda felé, mint ő. Így aztán az ugrálástól leizzadva, csapzottan, lihegve lépett ki az épület mögé, hogy rágyújtson, és igyon a barátaival. Nem ő vezetett, ami bátorrá tette a rumosüveg és az Edward apjától kapott Whiskey nyakalásában. Éppen egy hosszú korty közben kapta rajta a kifele tartó Weird Sisters, akik maguk sem voltak már szomjasak. Hangos kiabálással skandálták a szőkének: Idd! Idd! Idd!
– Annyira hülyék vagytok. – Nevette Natalie, ahogy kibújt a banda mögül, hogy bemutassa a tagoknak a három újoncot. – Srácok, ők itt Avril, Ailish és Paul. Ed barátai még a Roxfortról.
– Szasztok. – Intett az énekes, mintegy szócsőként a két társaság között.
– Hello. Laza volt. – Fogta rövidre a leendő auror, miközben kezet nyújtott.
– Örülünk ha tetszett.
– Tetszett? Állat volt. Utoljára Clash koncerten voltam ennyire eleven. – Vigyorogta Everdean, ahogy szívott egy slukkot a cigijéből. Egy darabig még beszélgettek a hűvös tavaszi estében, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az egész társaság beszivárgott az öltözőbe. Nem tudják meddig lehettek még ott, de mikor az együttes pakolni kezdett, a négyesfogat önként lépett oda, hogy segítsen nekik. Így alakult, hogy meghívták őket az éjféli kocsmázásra, melyet terveztek, mielőtt hazavándorolt mindenki.
Órákkal és a kisbuszban való nyomorgással később, az italukat szürcsölték egy aberdeeni mugli kocsmában.
– Szóval Paul, te meg aurorira jársz? – Érdeklődött az asztal felett Kirley, a csapat gitárosa.
– Ahha. – Nyögte a sör fölött a fiú. – Nem olyan érdekes meló, mint amit Ed csinál, de nekem bejön.
– Nem olyan érdekes. – Nevetett fel Myron, az énekes. – Ha majd aktív leszel, szólj.
– Most azon gondolkodok, hogy nekem utálnom kell majd téged, öcsi. – Vette át a szót Ailish.
– Merthogy? – Egyszerre többen dobták fel a kérdést, melyet a lány határozottan csapott le.
– Merthogy punk vagyok. Tudod a rendőrök bekaphatják.
– Jaj már. Tegyél kivételt. – Legyintett Avril a barátja helyett is.
– Nem lehet. Ha kivételezek, akkor hogy döntöm meg a rendszert? – A szőke lány beszédén ekkor már érződött, hogy kezdi elveszteni a kontrollt maga felett.
– Úgy nézem, te már nem fogsz megdönteni semmit sem. – Vigyorgott kihívóan Myron, majd poharat emelt. Everdean az asztalra csapva állt fel, s bármennyire imbolygott is, megmaradt a talpán.
– Ne szóljál be selyemfiú. Minden zsarut kiütök! – Döngette a mellét a sértett. Gideon húzta ülő helyzetbe. A barátai azonban csak hangosan felnevettek.
– A Méhészborz visszatért! – Ujjongott Paul, miközben legurította a söre maradékát.

Onnantól kezdve a csipet-csapat rendszeresen járt a Wierd Sisters koncertjeire, ingyen belépővel, vagy anélkül, s lassan felépült köréjük rajongótábor kemény magja. Ők voltak a leghangosabbak és a legelevenebbek, amit aztán átragasztottak másokra is. Ennek örömére, meg a Crumb lány közbenjárása miatt gyakorta ragadtak ott a koncert után, hol dicsérve, hol csipkelődésként szidva a bandát, ha azok éppen elbohóckodtak egy fellépést. Ilyen esetekben Everdean és Wagtail volt a leghangosabb, s egy idő után kellemesen összemelegedtek. Egy buli után aztán azon kapták magukat, hogy egymás szájában vannak. Az esetet egyikőjük sem kommentálta, s a többiek úgy gondolták, az ital beszél belőlük. Egy pár napig maga Ailish is, míg egy délután meg nem pillantotta a fejét a kandallóban. Az énekes arca rajzolódott ki a lángokból, vacsorára invitálva a szőke mugliivadékot. Kipróbálták, összeragadtak, majd néhány napon belül közölték a többiekkel a hírt, akik meglepő lelkesedéssel fogadták a szerelmespárt. Márpedig ők tényleg azok voltak, ezt egyikük sem tagadta, habár váratott magára, míg ezt így megfogalmazták. Ailish kedve fellendült, melyet az sem tört le, mikor egy nap Cornelia csengetett az ajtójában. A húga egy bőrönddel a kezében, könnyekkel a szemében, csontsoványan esett be hozzá, a szeme alatt karikákkal, azt hajtogatva, hogy nem megy haza, és ő bizony a testvéréhez költözik. Miután a nagyobbik Everdean lány közölte vele, hogy ez ki van zárva, toporzékolva dühöngött egy sort az ajtóban, majd összeesett.
Napokkal később derült csak ki, mikor a gyerek már lenyugodott némiképp, Ailish pedig tett egy látogatást a családi fészekben, hogy kiossza az anyját, hogy bizony Corni mindenféle szert magához vesz, amire rá tudja tenni a kezét. A nővéri felpofozás eredményeképp kezdett magához térni, s miután néhány napot a kanapén töltött, úgy nézett ki, hogy sikerült valamennyire észhez kapnia. Ennek örömére a testvére magával vitte a soron következő Sisters koncertre, hogy a barátai és a zenészek között magához térítse a drogos leányzót. Egy szavába került a belépés, a banda pedig körülrajongta a muglit. Ekkor derült ki, hogy Myron és Cornelia egyidősek, s ekkor kezdte el Ailish „öcsikémnek” nevezni a barátját.
Úgy nézett ki, hogy kezdi visszavinni a gyereket a jó útra, az élete is egyenesbe állt, szerelmes volt, a tanulmányi átlaga pedig ekkor érte el a csúcsát. Egyre nem vágyott, az pedig a felhajtás a banda körül. Ő a barátainak tartotta őket, s ennek megfelelően nem akart újságcikkben lenni, vagy bármilyen módon meglovagolni a hírnevet, ami a pozíciójával járhatott volna. Ezt többször is kifejtette mindenki számára, ők pedig vették a lapot. Ezzel tehát Everdean életének csónakja kiköthetett egy ideig. Néha elővette a régi könyveit, leporolta a varázsigéit, minden alkalommal eltűnődve, hogy mennyire keveset felejtett a Vén Macska óráiról. Csakhogy nem volt teljesen felhőtlen ez a képessége. Eszébe juttatta Borist és az apját. Így aztán mikor másodjára bőgte el magát egy átváltoztató bűbáj elsütése után, Myron merő jóindulatból úgy döntött, elviszi a lányt az Abszol útra, hogy új kisállatot nézzenek neki.
Így került a lány kezébe egy kicsi, de virgonc denevér. A barátja úgy vélte, összepasszolnak,  hiszen mindketten elevenek, s már meg is akarták venni a kis jószágot, mikor a boltos sűrű elnézések közepette jelezte, hogy bizony az a bőregér nem vásárolható meg magában. Nem értették a dolgot, erősködtek, hogy nekik pedig csak az az egy kell, de valahányszor ki akartak lépni az ajtón a kicsivel, az visszacikázott a boltba egy másik denevér mellé. Az említett nem volt olyan eleven, mint ő. Igazából meglehetősen lomha, nagydarab lény volt, ehhez tartozó lassú felfogással. A kicsi nem egyszer körberepülte, mielőtt az megmozdult volna. Egy pillanatban átlibbent a légtéren, s egy bagoly szemébe lesett értetlenül, mintha csak azt kérdezné: Miért áll a madár fejjel lefele? Irgalmatlan méretekkel rendelkezett – kicsivel nagyobb volt, mint a baglyok, az eladó pedig erősködött, hogy bizony a két állat csak együtt vásárolható, mert a kisebbik nem megy sehova a barátja nélkül. Heves vita után, végül megállapodtak abban, hogy Ailish magához veszi mindkettőt, de a nagyobbikért csak fele árat fizet, elvégre neki nem az kell. Kezet ráztak az ötletre, s hazafele tartva az Everdean lány gyerekkora egyik kedvenc képregényének főszereplőiről nevezte el őket – hisz Boris is onnan kapta a nevét. A kisebbik, virgonc denevér lett Rocky, míg a másik a Bakacsin nevet kapta, s látszólag boldogak is voltak ezzel.

Egy hosszabb, boldog idő kezdete volt ez. A Wierd Sisters egyre nagyobb népszerűséget tudhatott magáénak, így aztán pénz is egyre több jutott a házhoz, mely lassacskán olybá tűnt, két ember hajléka lesz. A négyesfogat – Corneliával öt főre duzzadva – majdnem minden bulin ott volt, így egy idő után a banda nekik is gázsit kért, színpadi munkásokként hivatkozott rájuk, egy-egy lemezfelvételnél pedig felkérték őket háttérvokalistának. Avril, Natalie és Ailish komplett dalok női hangjai lettek, míg Paul és Edward ott segített, ahol kórushangot kellett imitálni. Ennek ellenére nem kerültek borítókra, nem tüntették fel őket sehol, melynek egyetlen egyszerű oka volt. Nem óhajtottak hírnevet szerezni, amit a banda megértett. Ha elkerülhetetlen volt, hogy említésre kerüljenek, álneveken, vagy azokon a beceneveken jelölték meg őket, melyeket ők használtak. Egyedül Everdean nem került soha megemlítésre. Méhészborzként volt ismeretes ugyanis, s úgy tartotta, neki az túl bensőséges jelentéssel bírt ahhoz, hogy bárhol is használják. Egyedül a barátaitól tűrte el, Myron számára pedig szinte kötelező megszólítási forma volt.
Szépen alakultak a dolgok, s amennyi szabadideje lett az egykori szőke Hugrabugos lánynak, kezdte egyre mélyebben beleásni magát az átváltoztatás rejtelmeibe. Néha elővette a régi könyveit, leporolta a tudását, majd gyakorlatozott a két denevéren – leginkább Bakacsinon, mert Rocky-t ritkán találta el. Megkönnyítette az életét az, hogy régen erre odafigyelt, s hét éven keresztül megtartotta a tantárgyat. Áldotta McGalagony nevét, valahányszor eszébe jutott valami, amivel sikerült komfortosabbá tennie a mindennapjait. Persze sokat felejtett, de igyekezett behozni a lemaradását. Hobbi volt ez számára, nem életcél, de rengeteg idő volt a kezében, melyre nem tudott elfoglaltságot tervezni. Gyakorta fél napokat töltött otthon egyedül, mely alkalmakra nem tudott elfoglaltságot, így aztán gyakorolt és olvasott a témában. Olykor becsukta a könyveket, letette a pálcát, végiggondolva, hogy pár éve elképzelhetetlen volt számára az ilyesmi. Mielőtt főiskolás lett, a délelőttjei az utcán teltek, másokat megbotránkoztatva, vagy zenével az agyában. Más esetekben a kocsmák mélyét járva, hogy a világ tudtára adja, hogy mennyire nem érdekli az egész társadalom. Persze a zenei ízlése nem sokat változott, de csendesedett a nappali órákra a jelleme. Eszébe jutott, hogy az apja hányszor mondta egy-egy vita után az anyjának: „Majd kinövi a gyerek.” Most pedig, negyed évszázadnyi tapasztalat után, otthon ül és élvezettel tanul, érdeklődik. Mikor a barátainak mesélt erről, úgy fogalmaztak, kitombolta magát. Everdean viszont teljesen mást jelölt meg, mint okot. Immáron évek óta nem beszélt a szükségesnél többet az anyjával, nem volt a mindennapjai része az állandó veszekedés, nem volt, ami ellen lázadjon.
Ez másfél évig így is ment, míg aztán rátalált a baj. Egy bulis estén ugyanis arra lett figyelmes, hogy a banda valami olyan számot kezdett el, melyről ő még nem hallott, nem is ismerte, ami pedig nagy szó volt, hiszen minden számot látott még akkor, mikor dolgoztak rajta. Ennél a dalnál viszont Myron úgy kezdte: Egy különleges lányról szól a dal. Végigfutott a hátán a hideg, mikor rájött, hogy bizony róla beszélnek.
A Weird Sisters Honey Badger című száma hónapokig foglalt el előkelő helyet a legtöbb máguslap ranglistáin. A WWN rojtosra játszotta, így a banda igazi áttörést ért el, s ekkoriban emelkedett arra a népszerűségre, melyet azok után stabilan tudott tartani. Azonban ezért komoly árat fizetett. A buli után ugyanis Ailish az öltözőbe viharzott, majd heves vita keretében szakított az énekessel. Ugyan nem volt semmi bántó a szövegben, épp ellenkezőleg, de a lány úgy érezte, hátba szúrták. Külön kérte, hogy ne legyen megemlítve sehol, hogy ne legyen híres, erre dalba foglalták. Rövidebb idő következett, mikor beletemetkezett az önszorgalmú tanulásba, miközben munkahelyről-munkahelyre járt. Volt egy stabil helye a világban, melyből ezzel a húzásával kiugrott, s nem állt szándékában visszalépni a döntésétől. Nem volt könnyű időszak ez, de messze volt a régi problémák káoszától, egyetlen esetet leszámítva.
Az említett alkalommal a telefonja csörgött. Az anyja hangja szűrődött át a kagylón, aki egész idáig egyszer sem hívta, nem kereste. Úgy remélte, már el is felejtette, hogy két lánya volt valaha is. Azonban nem hozott számára megnyugvást a zokogás, ami átütötte az étert. Barbara csupán egyszer szólt a telefonba.
– Cornelia eltűnt. – Ez a rövid mondat szíven szúrta a nagyobbik testvért, s bármennyire is utálta a nőt, aki a világra hozta, most kedvesen szólt vissza.
– Ne aggódj anya. Kocsiba ülök és megkeresem. Hazaviszem. – Ezzel letette a kagylót, bőrkabátot öltött, majd bevetette magát az apja kocsijába és kihajtotta a lelket az öreg négykerekűből. Tudta, hogy hol keresse a gyereket, hiszen ő vitte abba a társaságba. Myron többször próbálta elérni őt. Eleinte bocsánatkéréssel, majd mind dühödtebben, míg végül abbamaradtak a kísérletek a beszélgetésre. Ezzel egy időben kezdtek kimaradni a húgával folytatott esti beszélgetések is, így nem esett nehezére összekapcsolni a két eseményt.
Az éjszakán keresztülsuhanva azon tűnődött, hogy vajon miért éppen őt fogta ki a sors az ilyen bajok leküzdésére. Előbb az anyja fordult ellene, majd elvesztette a barátját, akit hét éven át nevelgetett, etetett és szeretett. Aztán az apja is elment, miután ő végre a saját lábára állt. Folyamatosan kapta a pofonokat, mégis arra a döntésre jutott, hogy kitart az apja mondása mellett. Az Everdean vér szívós. Nem hagyta magát legyőzni, nem maradt a földön a pofonok után. Bármit gördített elé az élet, ő egyre biztosabban állta a sarat. Most pedig úgy nézett ki, hogy ideje volt felvennie a stafétát, melyet Jim anno neki szánt.
Jól ismerte a kocsmákat, ahova jártak, elvégre nem egyet ő mutatott a bandának, így aztán pontosan tudta, hogy az aznapi koncert után hol találja meg a társaságot. Szerencséjére nem kellett a csehóba sem lépnie, ugyanis az egész társulat kint dohányzott. A húga a volt barátja karjaiban, a régi évfolyamtársai pedig kellőképp illuminált állapotban ahhoz, hogy ne jusson eszükbe bármit is tenni a dolog ellen. Vagy talán már régóta megszokták ezt a látványt.
Öles léptekkel közelített a részeg banda felé, miközben többen is örömüket fejezték ki, hogy újra láthatják. Ailish feje vörös volt a dühtől, s olyan sebességgel közelített az énekes felé, mintha puskából lőtték volna ki. Paul arcán látszott, hogy felismerte a jelenetet. Ő ezt már látta a Roxfortban. Pont ugyanígy indult az is, mikor lecsapta a nála nagyobb griffendéles fiút. Mozdulni akart, de nem az történt, amire számított. A szőke ugyanis karon ragadta a testvérét, átpördítette maga mögé, majd vissza kézből egy akkorát kevert le a leányzónak, hogy az menten felocsúdott az eddigi mámoros érzésből. A nagyobbik Everdean ezután a pálcát emelt az egykori pasijára.
– Ne ficánkolj tündérbogaram.
– Neked tényleg elment az eszed.
– Kuss a neved, Wagtail. – Sziszegte az egykori punk, majd a húga felé fordult. – Maga pedig, kisasszony, a kocsiba. Azonnal. – Cornelia hangja élesen csattant.
– Mit képzelsz magadról? Ez az én életem, azt csinálok… – Nem fejezhette be, mert a nővére közbevágott.
– Cornelia Everdean. Mondtam valamit. – A hanglejtése az apját idézte, amit láthatóan a testvére is felismert, mert duzzogva bár, de beült a szürke autóba. Ezzel Ailish figyelme újra a banda felé fordulhatott. – Egy tetű vagy, Myron, remélem, tudsz róla.
– Én volnék a tetű? Én dobtalak ki, mikor még dalba is foglaltam a neved? – Csattant az énekes. Szikrákat szórt a szeme, de egyedül maradt a bajban. A többiek nem akartak közbeavatkozni.
– Írásba kellett volna adnom, hogy nem akarok a barátnődként az újságokban pózolni?
– Minden nő kapott volna az alkalmon. A húgod meg is tette.
– Hozzá is lesz egy-két szavam. Te viszont – megszorult a keze a pálcán – hagyd békén a családomat. Nem azért vitettem elvonóra a gyereket, hogy te és a nagy arcod aztán visszarángassa a szennybe.
– Elvonó? – Hallatszott többek hangja is a bandából, de Myron nem tágított. Egy lépést tett a lány felé, aki válaszként meglendítette a pálcáját.
– Stupor! – Szólt a varázsige, s a lány agresszióját kellőképp tükrözve fogant meg a fény a pálca végén, majd ütötte gyomron az egykori barátját. A falon landoló férfi úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli, ami neki elég is volt. Úgy érezte, kellőképp befenyítette ezzel az egész társaságot, hogy legközelebb eszükbe se jusson ilyesmi. A szürke autóhoz viharzott, bevetette magát a volán mögé, és a gázra taposott. Cornelia egy darabig a testvérét szidta, lehordva mindenféle álszent ribancnak, amiért előbb belevitte egy ilyen társaságba, majd megtiltotta neki, hogy ott maradjon. Ez lassan váltott át duzzogó tüntetésbe a tény ellen, hogy a nagyobbik lány boszorkány, ő pedig nem. Sérelmezte továbbá, hogy a punk lány prédikált a szabadságról, aztán elvette tőle ezt az érzést, mikor végre megtalálta. Mikor erre sem kapott választ önsajnáltatásba kezdett, amiért a nővére otthagyta az anyjukkal. Ez aztán lassú metamorfózissal csapott át tehetetlen dühbe, mely így célpontjává tette a sofőrt.
Ailish keze mindjobban megszorult a kormányon, miközben az arca megrándult minden olyan szitoknál, melyet nehezére esett lenyelni. De tartotta magát, amiért Cornelia aljas lépésre szánta el magát.
– Hiába csinálsz úgy, mint apa, nem leszel olyan. – Ez pattintotta lángra a gyufát, melyet a testvére agyába igyekezett dobni. Megszűnt a távolságtartó csend, de valahogy nem az a mély hanglejtés jött, amelyet a kisebbik Everdean várt.
– Ideje lenne eldöntened, hogy mégis mit akarsz az életeddel. Mert nem leszek itt melletted, hogy megvédjelek. – Csattant a válasz. A húga fagyos duzzogással fordult az ablak felé.
– Nincs rád szükségem.
– De igenis van. Még most is arra kajtatsz, amerre én járok. Ha valahova megyek, kiskutyaként jössz utánam. Corni, én szeretlek, de ez nevetségessé kezd válni.
– És ennek én vagyok az oka? Mit gondolsz, ki kapta az ívet éveken át, míg te boszorkányosdit játszottál? – Sivított a lány hangja. – Te csak a szüneteidben kaptad ezt, de nekem éveken át, napi szinten el kellett viselnem. De nem szóltam, örültem, hogy otthon voltál. Erre mikor végre kezdett nyugalmam lenni, fogod magad és megpattansz.
– Muszáj volt.
– Nem. Te akartad, hogy az legyen. Majd mikor felbukkantam nálad, mert már nem bírtam tovább, kidobtál. Mit gondolsz, mit éreztem akkor? – Érzelmi zsarolással akarta maga alá teperni, de nem hagyhatta. Lélegzetvételnyi csend támadt, mire újra megszólalt.
– Majdnem börtönbe csuktak, Cornelia, ha fel tudod idézni. Apa jóvoltából csak közmunkát kaptam, de a Yard majdnem rács mögé dugott. Ezt akarod te is? Vagy kényszerelvonót, hogy leszokj végre? Most éppen mi van benned? Heroin? Meth?
– Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! – Sikította az anyósülésen tomboló sárkány, de érezte a hangján, hogy ki fog borulni. Megfogta végre, s úgy érezte, ha lök rajta még egyet, akkor elérheti, hogy kiadja magából a fájdalmat.
– Úgy beszélsz, mint anya. – Ez a mondat szúrta le a testvére tombolását. Corni patakokban könnyezett, zokogott, vergődött. Előbb a pokolra küldte a nővérét, majd kérlelte, hogy vonja vissza amit mondott. Hosszú volt az útjuk hazáig, ami elégnek bizonyult a megnyugváshoz. Mikor a kisebbik Everdean kiszállt az autóból a családi fészek előtt, mintha kiszívták volna minden erejét. Rettenetesen nézett ki, Ailish mégis úgy érezte, sikerült megmozdítania benne valamit. Ahogy a lány visszafordult elköszönni, még feltett egy utolsó kérdést. – Jól leszel?
– Igen. Megoldom. – Sóhajtotta.
– Begyszó?
– Dupla-begyszó. – Tette hozzá, halovány félmosoly keretében a kisebbik.
– Az Everdean vér szívós. Apa mondta egyszer. Bízok benned, hugi. – Már csak bólintott a lány, mielőtt otthagyta, és belépett a házba. Egy darabig még tűnődött, azt fontolgatta, hogy bemegy utána, de lemondott a dologról. Hazaindult.

[Nyolcadik szín – Should I Stay or Should I Go]

Nyolcadik szín – Should I Stay or Should I Go

Másfél év nyugalom következett. A húgára úgy tűnt, sikerült hatást gyakorolnia, mert esténként újra csörgött a telefon, s a kölyök hangja tiszta volt. A háttérből sem sikoltott az anyjuk hangja, így végre Ailish is megnyugodhatott. Miután kihajtotta a kocsiból a lelket, az felmondta a szolgálatot, de mindent megtett, hogy megmentse. Mintha azzal a lendülettel, mellyel a családot végre rendbe szedte, az apja végleg elengedte volna a kezét, így az autó is megpihent volna. Hónapokig küzdött a javíttatással, s egy kisebb vagyont költött az apjától maradt utolsó emlékére, mielőtt ő is elengedte volna azt. Végül egy gyűjtőnek adta el az öreg modellt, aki úgy tűnt, vigyázni fog rá akkor is, ha már nem működik. Az ár, melyért az öreg megvette a klasszikust, nagyjából visszahozta azt a pénzt, amit ráköltött. Miután ezt, és a Gringottsban lévő tartalékait – melyet még a főiskolai éveiből és néha a bandától kapott gázsiból rejtett el ínségesebb időkre – összerakta, egy másik autó árát kapta meg. Áldotta az eszét, hogy nem verte el a megtakarítását, akkor is, ha eredetileg ezt a Myronnal való összeköltözésre szánta. Jobbnak látta, hogy így alakult. A régi barátai lassan kezdtek elszivárogni mellőle. Eleinte a banda miatt, majd a saját életük építése végett. Nehezére esett feldolgozni, hogy azok, akik egész idáig kitartottak mellette, most ilyen könnyedén hagyták magára, de cserébe olyan társat kapott, aki vér volt a véréből. Cornelia néha kávézni hívta, s örömmel látta, hogy a lány lecserélte a régi, szakadt ruhákat. Újban, színesben járt-kelt, ami sokkal jobban illett hozzá. Boldogabbnak látta a testvérét, ami melegséggel töltötte el a szívét. Egyrészről azért, mert jól esett neki, másrészről azért, mert nem kevés munkája volt benne.
Az anyjával továbbra sem beszélt, de már nem is gondolt rá, hogy miért. Megszokta a tényt, s nem akarta a régi sebeket feltépni. Így aztán, bár megvoltak a mindennapi bajok, általánosságban nagyon békés időszakba ért. Lassan betöltötte a huszonkilencet is, de valahogy nem tudott megkeseredni, mint mások. Megőrizte a régi, mosolygós, virgonc énjét. Ha tehette koncerten csápolt, de ugyanúgy előfordult, hogy hétvégente otthon ücsörgött, az átváltoztatástan tudását csiszolgatva, vagy egyszerűen a két bőregeret pátyolgatva. Bár valójában csak az egyiket akarta megvenni, Bakacsin is meglepően hozzánőtt. Néha nekivetült a falnak, vagy lázasan próbált elkapni egy legyet az ablak túloldalán, értetlenül pislogva, hogy miért nem éri el. Kellett a segítség a lomhábbik jószágnak, de cserébe rendkívül szófogadó, nyugodt állatka volt. Ezzel szemben Rocky virgonc és hiperaktív röpködőnek bizonyult, ellenben rengeteg trükköt tanult meg. Egy idő után – mikor már TV sorozatként is adták névadóikat – Ailish betanította a kis jószágnak a levegőben lebegő integetést is. Néhányszor ugyan majdnem lezuhant a denevér, de ilyenkor ott volt a gazdája, hogy megvédje.
Kis spórolás után Everdean egy új autót is vásárolt, mely ugyan színében ugyanaz a szürke volt, melyet az apja szeretett, minőségében már jócskán felülmúlta azt. Jobban illett a lányhoz az új járgány, kényelmesebbnek is bizonyult, és valahogy a pénztárcáját is jobban kímélte hosszabb távon. Ennek ugyan nem volt meg az a varázsa, mint a réginek, ugyanakkor az újdonságét birtokolta, így a lány könnyedén átszokott. Ez pedig kapóra is jött, mikor szárnyra kaptak a hírek a Roxfort felől.
A Trimágus Tusa eseményei után egy évig nyomasztó volt számára varázslók között járni, de az érzés akkor is kergette, ha elkerülte őket. Rossz érzése volt, mintha mindenki egyszerre hibbant volna meg, suttogni kezdtek a hangok a régi veszély visszatéréséről. Tudjukki említése pedig benne is megfagyasztotta a vért, hiába úszta meg az előző háborút. Tudta, milyen érzés volt olyankor járni-kelni, arról pedig volt elképzelése, hogy ez felnőttként mivel járna, ha újra kitörne a cirkusz. Azt pedig a háta közepére sem kívánta.
Elkerülni azonban nem volt esélye, s csak idő kérdése volt, mire értesül arról, hogy bizony, a Minisztérium is elismerte a híreszteléseket. Az a Mágiaügyi Minisztérium, amelyik egészen addig egy éven át tagadott, s amely Dumbledore-t lehordta mindennek. Felbuzgott benne a régi punk vér, de nem hangoztatta, hogy mekkora baromságnak tartja a mágus média képmutatását. Megvolt a véleménye, de kiokosodott már az „én megmondtam”-ból. Inkább abban reménykedett, hogy ez őt nem éri el. De sajnos tévedett, minek köszönhetően egy éjszaka Paul kopogtatott az ajtaján. A fiú – Avrillel karöltve – összecsomagoltatta Everdean cuccát, a denevérekkel együtt, majd a kezébe nyomtak egy svéd nyelvkönyvet, térképeket, kocsiba ültették, és a lelkére kötötték, hogy meg se álljon a svéd határig. Az ekkorra már aurorkénd dolgozó fiúnak ugyanis éltek ott rokonai, akik hajlandóak lettek volna a nyaralóházban vendégül látni, amíg csak kell.
Kapott tehát az alkalmon, s bár megejtett egy búcsúzárt a húga felé, azt is csak telefonon intézte el. Életében nem vezetett még annyit egyhuzamban, mint akkor, de szerencséje volt, hogy elérte a szigetország szélét. A barátai még a komoly bajok előtt szóltak neki, emiatt pedig hálás volt nekik. Hajón folytatta az útját, mely idő alatt elkezdte a nyelvtanulást. Ugyan nem ment neki könnyedén, de a legalapvetőbb szavakat, kifejezéseket elsajátította. Annyira elég volt, hogy a határon átverekedje magát, majd a megadott helyen találkozzon Paul rokonaival.

Hosszú, csendes időszak következett, melyet Sannäs városától nem messze tölthetett el egy tengerparti házikóban. Rocky és Bakacsin itt igazán elemében volt, hiszen naphosszat röpködhettek a szabadban, melyet Londonban nem engedhettek meg maguknak. Ugyanakkor Ailish számára önkéntes száműzetésnek tűnt. Egy darabig a befogadói is eljártak hozzá, de mint később kiderült, csak addig, míg meg nem tanulta a nyelvet, mely egyébként fél év intenzív tanulásába került. Ennyi időbe tellett, hogy akcentussal bár, de társalgási szinten el tudja sajátítani a gyönyörű svéd nyelvet. Egy ideig minden szavát gyűlölte a skandináv országnak, de muszáj volt beszélnie. Nem akart három teljes évet a házban eltölteni, elvárva, hogy a vendéglátói élelmet hozzanak neki. Belebolondult volna. Bár ez így is majdnem megtörtént. A házban ugyanis egyetlen TV és egy régi, rozoga rádió volt, melyek egyike sem tudott a „hazai” adókon túl mást szolgáltatni. Neki pedig messze nem volt arra pénze, hogy ilyen luxusra költsön. A tartaléka nagy részét felemésztette az idejutás, míg a maradékot arra tartogatta, hogy megéljen egy darabig. Havonta egyszer küldött levelet a húgának, azt is álnéven tette, rettegve attól, hogy bajba sodorja a családját.
Lassan tehát berendezkedett, hosszú távú maradásra számítva. Még a nyelvtanulás idején dugták be egy vegyesboltba, egyszerű takarítói munkára, ami ugyan bosszantotta kissé, lenyelte a mérgét. Nem akart senki terhére lenni, így kelletlenül is, de dolgozott.
Az egyedüllét eleinte megviselte. Aludni csak nehezen bírt, s bármennyire is takaros, berendezett lakást kapott, a borzongás járta át minden éjszaka. Túl nagy volt a csönd, amitől az agya olyan neszekre is megugrasztotta, melyeket amúgy észre sem vett volna. Ha TV-t nézett, vagy rádiót hallgatott, abból nem sokat értett, így természetesen hamar megunta a próbálkozást is. Idegtépővé vált a malmozás, így a fizetése nagy részét könyvekre kezdte költeni. Először regényeket vásárolt a saját nyelvén, aztán egyre többet kereste fel a családot, aki befogadta, hogy szerezzenek be neki ilyen-olyan mágiával foglalkozó könyveket. Miután a munkahelyén naphosszat ücsörgött, kapóra jött az olvasnivaló, s szórakozás gyanánt sem volt utolsó dolog. Egy idő után azon kapta magát, hogy naponta elfogyaszt egy kisebb könyvet, máskor pedig a vendéglátóktól kapott tankönyveket bújta, melyek egy része a Dumstrang tanagyagát is képezte. Persze magáról az iskoláról egy hangot sem tudott meg belőle, de nem is vágyott erre az információra.
Miután sikerült megtanulnia a Svéd nyelvet, egyre bátrabban nyúlt olyan könyvekhez is, melyek az ottani írók zsenijét dicsérték. Az eszét pallérozta, a képességeit gyakorolta, azt is rejtve, titokban.
Így jutott el az első éve végére arra a gondolatra, hogy ő maga is írhatna egy könyvet. Az életében történt annyi, hogy merítkezhessen a tapasztalataiból, akkor is, ha nem életrajzi regényt akart alkotni. Maga sem tudta, hogy mit alkot – legalábbis eleinte. A betűk azonban peregtek, oldalak teltek meg, vagy kerültek tűzre, s szépen lassan rájött, hogy a magányos légkört meg az éjszakai borzongást könnyedén a saját javára fordíthatja. Az eleinte csak vázlatolgatott története mindinkább kezdett testet ölteni. Régi, szakadt sci-fi könyveket lapozgatott, vagy nagy horrorírók műveit, s kezdett testet ölteni az alkotása. Az Alien filmek hangulatát kezdte magára ölteni a kialakuló regény. Ugyanakkor valahol rejtve, a felszín alatt megbújóan, beleöntötte a mágia világát is. Ezzel egy olyan elegyet hozott létre, mely – szerinte – hírből sem volt ismeretes a világban. Sem a muglik, sem a varázslók nem foglalkoztak ilyen hibridekkel, de nem is ízért alkotta, hogy komoly pénzeket kaszáljon vele. Lekötötte a dolog, s bár ki akarta végül adatni, megelégedett volna egy minimális profittal, egy kisebb táborral, akik elolvasták az ő „szörnyszülöttét”.
Így aztán lassan megszokta a helyzetét, lekötötte magát, ha már mást nem tehetett. Minden nap várta a leveleket a húgától, aki előbb arról számolt be, hogy fiúja van – nem más mint az utcájukban nevelkedett kis srác, az időközben vállalkozóvá cseperedett Frank. Az a Frank, akit ő maga megvert, mert meg találta ütni a húgát. Eleinte aggódott, hisz az emlékeiben ez az eset élt csupán, de megnyugodott, ahogy záporozni kezdtek a levelek a srác jó szívéről, odaadásáról. Úgy tűnt, hogy megérte fejbe vernie kicsiként. Sajnos azonban – mint eddig mindig – a jó hírek közé beékelődött egy rossz is. Valamikor 1997 telén egy olyan hírt kapott, mely szíven ütötte, habár maga sem tudta, hogy miért. Egy napig nem tudott magához térni, a munkahelyén pedig beteget jelentett, mikor végre sikerült összeszednie magát annyira, hogy beszélni tudjon. Az anyja megbetegedett, majd ugyanabban a hónapban meg is halt. Nem tudta, hogy miért érintette ez olyan mélyen, hiszen akkor már évek óta nem beszélt a nővel, mégis…
Nehezen dolgozta fel, hogy nem lehetett ott a temetésen, s egy idő után az értetlenségén is túl tudott lendülni. Hiába volt minden vitájuk, minden probléma kettejük között, attól még a vén hárpia az anyja volt. Az, aki a világra hozta, s aki ugyan megfizettette vele ezt az árat, a húgán túl, az egyetlen rokona maradt. Sokára tudta megfogalmazni a levelet, mellyel válaszolt  Cornelia bejelentésére, arra kérve a lányt, hogy vigyen egy szál virágot a nevében a síremlékhez. Ennyit tehetett abból a helyzetből, hogy kifejezze, amit érzett. Akármi is történt, attól még az anyja volt, s ezt nem felejtette el sosem.
A hosszú napok ezután csak még elnyújtottabbak lettek, s a hírek hallatán Ailish olyannyira belemerült a könyvébe, hogy egy nap a tükörbe nézett, és nem hitte el, amit látott. Elkényelmesedett, s bár meg nem hízott, messze volt attól a formás kinézettől, melyet az ideköltözése előtt birtokolt. A felismerést követően tehát biciklit vásárolt, s bár gyűlölt korán kelni, minden nap azzal járt a munkába. Edzett, mozgott, s egy idő után a kazettáit is előtúrta valamelyik bőröndje mélyéről. A tánc hozta meg végül a kívánt eredményt, így mire újra tavaszba fordult az idő, bármennyire is túllépte a harmincat, úgy érezte magát, mint 18 éves korában.
Mintha ez lett volna a jelzés, melyet leadott a világ felé. A könyv elkészült, ő pedig régi formájában tündökölt, miközben az agyát kezdte szétfeszíteni az új ismerethalmaz, melyet az itteni könyvekből vett magához. Az átváltoztatástan maradt az erőssége, de újratanulta az olyan tananyagokat is, melyeket csak kényszerből tett le, hogy beiratkozhasson a Godrikra, majd a Mandragórába. Úgy érezte, jelzőfényt lőhetett ki ezzel az élményhalmazzal, mert a tavasz végével újra felbukkantak az akkorra már keveset látott vendéglátók. Egyetlen jó hírrel köszöntek be hozzá csupán.
Pakolhat. A háborúnak vége.

Epilógus – Dirty Punk… No More.

 Ailish Everdean a folyosón sasszézott, kezében könyvekkel, a vállán a denevéreivel, az utolsó slukkokat szívva a cigarettájából. El volt már kissé késve, de úgy vélte, ennyi még belefér az első óráján. Amúgy is dolga volt még az igazgatónővel, mielőtt elkezdhette a mai napját. Áldotta a Vén Macskát, amiért felvette, ugyanakkor átkozta is, mivel éppen a saját utódjává tette ugyanezzel a húzással. Márpedig rettegett attól a gondolattól, hogy neki kell az új diákok szemében egy olyan névvé válnia, mint amilyen az ő korában Minerva McGalagony volt. A hideg kirázta tőle, viszont ugyanakkor megtisztelte valahol mélyen. Még mindig kicsit nehezen tudta felfogni az egészet. Mi járhatott az eszében, mikor beadta a jelentkezését? Biztosan elment az esze, s mire visszatért, már belekerült az események lavinájába.
Rocky mocorgott a vállán, ahogy ő lassan kezdte lehamuzni magát. Mindig elfelejtette, hogy dohányzik, mikor belemerült a gondolataiba. Eldobta a cigarettáját, majd ahogy hullott, egy Reducto-val karöltve küldte a kukába a csikket. Szerette ezt a varázslatot, bár nagyon ritkán használta olyasmire, amire értelme is lett volna. Viszont most kifejezetten kedve lett volna ellőni egy párat, csak hogy levezesse az idegességet. Nem tudta, hogy miként is kezdjen neki, bár már berendezte az osztálytermet az előző este. Biztos ami biztos alapon. Viszont ötlete sem volt, hogy mit fog mondani. Persze elvégzett egy pszicho-medimágusi szakot, amiből meríthetett volna némi ötletet, de az nem segítette volna ki a hiányos tanári ismereteiben. Életében nem kellett még a húgán kívül bárkinek is megtanítania bármit.
– Corni. Hogy én most hogy utállak. – Morogta maga elé, ahogy az üres folyosókon cikázott. A testvére ugyanis adta a lovat alá, bátorította, lelkesítette. Ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy egy ekkora marhaságot csináljon. Hangzatos volt az Everdean professzor megnevezés, de ötlete sem volt, hogy miként nézzen ki tanárnak. Az ő oktatói ritkán voltak lazák, vigyorgósak, vagy úgy általánosságban negyven alattiak. Erre itt van ő, harminckét évesen, egy töretlen kedvű nőként és fogalma sem volt, hogy mit fog csinálni. Persze leadja az anyagot a nebulóknak, de hogyan? Miként?
Gyötörte a gondolat, aminek hatására majdnem fennakadt egy kiszögellésen, a kisebbik bőregér rikácsolása térítette magához, így azért nem kenődött a falra, de nem sokon múlott. Kicsit úgy érezte magát, mint amikor elsős volt. Ennek örömére pedig már előző nap jól megnézte magának az összes régi helyet, melyre még emlékezett. A lerombolt termeken és parkokon túl, minden maradt a régiben, ami azért kicsit megnyugtatta.
Lassan, de biztosan közeledett a tanteremhez, s kezdett gombóc nőni a torkában. Mintha az egykor volt hangos punk most hírből sem ismerte volna, sőt, letagadta volna azt, hogy ők ketten ismerik egymást - nemhogy azt, hogy az valaha ő maga volt. Majdnem elejtette a könyveit, ahogy a kilincsre fonódtak az ujjai, de igyekezet erőt venni magán. Majd ezt is megoldja valahogy.
– Jöjjön, aminek jönnie kell. – Sóhajtotta, majd megigazította a ruháját, meg a keze tartalmát, aztán belökte a teremajtót. A két bőregér beröppent, így az összes diák figyelme az ajtó irányába fordult. Igyekezett magabiztos léptekkel haladni, egyenes vonalban. Több lépést is megtett, mire eszébe jutott, hogy meg kellene szólalnia. – Jó reggelt. Ailish Everdean professzor vagyok, ahogy azt valószínűleg már tudjátok is. – Egész gördülékenyen haladtak a szavai. – A fejük fölött röpködő tündéri jószágok Rocky és Bakacsin. – Ekkor ért az asztalához, majd a könyveket az asztal szélére téve megfordult és nekitámaszkodott a bútordarabnak. – Aki felismeri, hogy melyik-melyik, az nálam máris szerzett egy jó pontot. – Mosolygott a diákokra, s mintha megfogta volna a figyelmüket. Folytatta tehát. – Az én órámon megtanulják, hogy miként kell a tárgyakat, vagy akár az élőlényeket átváltoztatni. Megmutatom, hogyan tudnak állatokból tárgyakat varázsolni, fából vasat, vagy akár folyami kavicsból aranyat. – Ez a megnyilvánulása még neki is tetszett, s a legtöbben vigyorogva vették a lapot. – Ugyanakkor, aki azt hiszi, hogy az átváltoztatástan pusztán ennyiben ki is merül, az nagyon is téved. Nálam megtanulják, hogy hogyan táncoltassanak meg egy széket, vagy bírjanak futásra egy kőszobrot. Aki teljesít, azt jutalmazom. Aki nem… nos. – Itt hátrapillantott, a tábla felé fellógatott két vállfára. Olyannyira ki akarta magát tekerni, hogy a keze megcsúszott a könyv stócon, s az egész torony mozgásnak indult. Kevés híja volt, hogy le ne borítsa az egészet, de megúszta ezt a kellemetlenséget. Torkot köszörült és megpróbálta folytatni. A narancssárga kezeslábasokról akart beszélni, és a büntetésről. – Aki tudja, hogy az a két ruházat micsoda, vagy nagyon tájékozott, vagy szégyellje el magát. A többieknek pedig preventív jelleggel elmondanám, hogy nálam a büntetés nem fog annyiban kimerülni, hogy levonok néhány pontot a házuktól, Aki rossz fát tesz a tűzre, nem tud viselkedni, vagy szimplán olyanon kapom, amin nem kellene, az kap egy ilyet tőlem, és Friccs úrhoz szegődik közmunkára. Akinek nem tetszik, két választása van. Megszokja, vagy megszökik. – Kezdett felbátorodni, már-már megveregette volna a saját vállát. Viszont ezzel várnia kellett. Még messze nem volt kint a vízből. Csak most ugrott bele, méghozzá mentőöv nélkül. Mély levegőt vett. – Kezdjünk neki, lurkók!


Jellem
Az Everdean vér szívós, s ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint a család nagyobbik lánya. Ailish gyerekkora óta mosolygós, kedves jelenség napjai nagy részén. Eleven kölyök volt, melyből mára leginkább az maradt meg, hogy könnyedén szót ért az emberekkel, habár sokszor nem úgy, ahogy tervezi. Bárkivel el tud beszélgetni, rettenetes szociális túlfűtöttség jellemzi, ami miatt kevésbé aktív ismerősei, barátai, kollégái is ki tudnak tőle készülni. Mentségére szóljon, hogy keményen dolgozik, igyekszik beleadni mindent, ha elkötelezi magát valami iránt. Emellett igencsak jóindulatú tud lenni, ha az első benyomásai jók valakiről, viszont agresszorként viselkedik olyanokkal, akik már ismeretlenül is ellenszenvesnek tűnnek. Az így kialakult képet nehéz benne megváltoztatni, ami miatt sokszor olyanoknak is hajlamos megbocsájtani, akik már talán nem érdemelnék meg. Ugyanakkor talán ezért képes arra is, hogy a végsőkig küzdjön olyan emberekért, akikről mindenki más lemondott.
Aki viszont úgy gondolja, hogy éppen ezért könnyedén kihasználható, vagy vajszívű lenne a szőke lány, az bizony nagyot téved. Az egykorvolt punk ugyan sokat csendesedett „aktív” évei óta, de még mindig dübörög benne a vér. Ennél fogva gyakoriak a heves reakciói, könnyedén felismeri, ha át akarják verni – még ha később ezt hamar el is felejti. A hivataloktól, megkeseredett, begyöpösödött, életunt alakoktól a hátán feláll a szőr, ahogy mind a mai napig képes haragra gyújtani egy egyszerű rendőr látványa is. Persze ezeket már nagyrészt elfojtja, nem adja a világ tudtára minden gondolatát, de nem is hajlandó meghajolni olyasvalaki előtt, akiről ő nem érzi úgy, hogy megérdemelné. A család emiatt aztán úgy mondta, az apjára ütött, ami részben igaz is. Tartását az apjától örökölte, illetve tanulta, ezért bár megélt két háborút, – egyet gyerekként, egyet Svédországban bújkálva – mindkét szülőjét elvesztette, a húgáért pedig napi szintű csatákat vívott, mikor az ráfüggött a drogra, mégis sikerült megőriznie a régi, mosolygós énjét. Megtanulta azt is, hogy nem érdemes sokat rágódnia dolgokon, így hamar fel tud állni, ha az élet a padlóra küldi. Ebben mondjuk gyakorta segítségére van az ital és a cigaretta, mikor éppen semmi baja nem él ilyen szerekkel.
Tanárként rendkívül emberi igyekszik maradni. Mivel nem alakult ki benne a mindenkinél, mindent jobban tudó attitűd, nem óhajt bosszút állni a világon, s nem okol másokat a saját bajaiért – legalábbis ártatlanokat nem – kedves, könnyen megközelíthető nőnek tűnik. Viszont nem szokott még bele az új munkájába, ami miatt kissé szétszórt tud lenni, aggodalmaskodva azon, hogy mit gondolnak róla a diákjai, vagy a kollégái. Igyekszik híres elődje nyomdokaiba lépni, miközben önmaga marad, ami komolyan leterheli szellemileg.
A családját imádja, akkor is, ha az mostanra már csak a testvérét, és a két denevérét jelenti. Igyekszik tartani velük a kapcsolatot, illetve mugli körökben is szeret forgolódni, hogy ne felejtse el, honnan is jött.




Erősség || Mosolygós, vidám, odaadó, keményen dolgozik, szeret emberek között lenni
Gyengeség || Agresszív, rendszerellenes, heves vérmérséklet, kegyetlenül őszinte, az agyára tud menni másoknak


Apróságok

mindig || Cornelia, az apja, Rocky, Bakacsin, Boris, The Clash, Misfits
soha || Az anyja, Myron Wagtail, háború, hideg, rendőrök, ügyintézés
hobbik || Tánc, bulizás, a denevérei pátyolgatása (előtte: átváltoztatástan tudás csiszolása)
merengő || Legjobb: Amikor elköltözött otthonról.
Legrosszabb: Mikor meghalt az apja.
mumus || Az anyja rendőrként.
Edevis tükre || Magát látná, ahogy az apja megveregeti a vállát.
százfűlé-főzet || Sárga, patkányhús ízű.
Amortentia || Dohány, benzin, erős kölni illatok
titkok || Sokáig járt a Weird Sisters énekesével, és a banda róla írta a Honey Badger című számukat.
azt beszélik, hogy... || A tanári kar több tagjával is lefeküdt.



A család

apa || Jim Everdean, 60 (elhunyt), mugli, a példaképe, felnéz rá, imádja
anya || Barbara Everdean, 63 (elhunyt), mugli, utálja, amíg élt rengeteget vitatkoztak
testvérek || Cornelia Everdean, 28, mugli, a legjobb barátnője, szereti
állatok || Rocky és Bakacsin, a két denevér. Előttük Boris a fekete patkány.

Családtörténet ||
Az Everdean család egyszerű mugli família, mindenféle komoly vagyon, vagy háttér nélkül. Jim és Barbara munkás család sarjai, akiknek bejött az élet, noha annyira nem, hogy haláluk napjáig nagy lábon éljenek. Az apa egyszerű gyári munkásból küzdötte fel magát a ranglétrán, míg végül íróasztal mellé kerülhetett, míg az anya a háztartást vezette összeköltözésük pillanatától kezdve. Ailish még Írországban született, majd pár évre rá költöztek Londonba. Itt született meg második lányuk, Cornelia. A többi pedig már ismeretes.


Külsőségek

magasság || 165 cm
testalkat || átlagos, vállban, csípőben erősebb
szemszín ||világosbarna
hajszín ||szőke
kinézet ||
Mindenféle túlzás nélkül elmondható, hogy Ailish az a fajta nő, aki bármikor szembe jöhet az utcán. Szőke hajzuhataga, világosbarna szemei és karakteres mosolya emlékezetessé teszik a megjelenését, ugyanakkor messze nem egy modell alkat, s nem is igazán szereti magát annak mutatni. Ugyan megjelenése kiemeli a tömegből, megközelíthetőnek, emberinek igyekszik mutatni magát. Ettől függetlenül viszont teljesen tisztában van azzal, hogy attraktív látvány, méghozzá valóságosan, megfoghatóan. Persze neki is vannak frusztrációi az alakját tekintve, melyek közül a legtöbbet a vastag combjait, vagy az átlagtól kicsivel szélesebb vállait jelöli meg.
Öltözködésére az egyszerűség jellemző. Nem szereti a fodros öltözékeket, a hosszú báli ruhákat. Egyszerű pólókat, farmert hord, ha éppen semmi komolyabb dolga nincs, ugyanakkor régi szerelései között megtalálhatóak bőrkabátok és -nadrágok valamint bakancsok. Mindennapi öltözetei azonban kerülik a feltűnést és a divatot, könnyed megjelenést kölcsönözve a nőnek.
Néhanapján előkerül az olvasószemüvege is, bár ennek kevés szükségét érzi.


Tudás és karrier

pálca típusa || 10,6 hüvelyk hosszú, ébenfa pálca, egyszarvúszőr maggal.
végzettség || Pszicho-Medimágus (Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály)
Lediplomázott Várakozáson felüli átlaggal.
RAVASZok: Bűbájtan (K), Bájitaltan (E), Mágiatörténet (V), Gyógynövénytan (V), Átváltoztatástan (K)
 Beszélt nyelvek: Kobold, Svéd
foglalkozás || Átváltoztatástan tanárnő
iskola || Roxfort (kijárta), Griffendél Godrik Akadémia (Ügyviteli szak, nem fejezte be), Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály (Pszicho-Medimágusi szak, kijárta/lediplomázott)
szak || -
felvett tantárgyak || -
varázslói ismeretek || Szakértői szintű átváltoztatástan ismeretek, stabil párbajtudás, stabil bűbájtan ismeretek. Mágiatörténetből, bájitaltanból, gyógynövénytanból gyenge. Ért a háztartási bűbájokhoz, egy két hangtechnikai bűbájt (pl. hangtölcsér bűvölése)ismer.


Egyéb

avialany|| Billie Piper

[Kedves Ailish!]

Kedves Ailish!

Elnézést kell kérnem, hogy csak most érkezik a bírálatod, azonban szeretnék mentegetőzni egy sort, ugyanis nem csak átfutni akartam az írásodat, hanem tényleg erre koncentrálva szerettem volna végigolvasni.
Bevallom, célom volt, hogy szigorú legyek.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nem azért olvasom a történetet, mert ez a feladatom, hanem azért ülök felette, mert érdekel. Nagyon olvasmányos, életszerű volt, szinte láttam magam előtt minden egyes részletet. Alapos, átgondolt, jól felépített történet, életszerű karakterformálás, érdekes fordulatok. Azt hiszem, ezek jutottak így elsőként eszembe róla.

Tetszett, hogy nem egy "szép" vagy "csúnya" történetet írtál, hanem egy olyat, mint amilyen az élet: egyszer fent, egyszer lent. Ettől vált hihetővé az egész. Érthetők voltak a motivációk, értettem az összefüggéseket, láttam, hogy mi-minek a következménye.

Imádtam a stílusodat, nagyon tetszett, hogy ilyen választékosan fogalmaztad meg a történetet. Tetszettek a leírások, a párbeszédek nem voltak mesterkéltek. Mindemellett pedig nagyon jók voltak a karakterek jellemei.

Feladtad a leckét, azt hiszem.
DE.
Nagyon köszönöm neked, mert élmény volt olvasni az előtörténetedet.
Nagyon jól szórakoztam, és bátran ajánlom mindenkinek olvasásra!

Természetesen
E L F O G A D O M
az előtörténetet!