Some birds are not meant to be caged, that's all. Úgy ülök a számomra kiutalt széken, mint ahogy egykor a Roxfortban Binns professzor mágiatörténet óráin. Könyökömet a combomra támasztom, arcomat az ujjaim mögé rejtem, és időnként ráfújok arra a hajtincsre, ami az orrom előtt leng ide-oda. Erősen be vagyok szarva, de ezt nem kötném senkinek az orrára. Inkább egy valamikor hallott, megragadt ütemre mozgatom a lábfejem, ahogy a mágikus cella falát bámulom. Se ki, se be. Inkább se ki. A mongol varázsbűn-elhárítás érti a dolgát, de most igazán mellényúltak. Várok, míg erre maguktól is rájönnek, lévén nem beszélem a nyelvüket, és akiket mellém őrként állítottak, amúgy sem szólnak hozzám. Semmirekellő bűnöző vagyok a szemükben, aki hamarosan fizetni fog - vagy így, vagy úgy.
Ha most bárki hallaná a gondolataimat, joggal kérdezhetné, mi a fenébe keveredtem? Nos, a helyzet egészen egyszerű, számomra legalábbis, aki egy idegen ország vendégszeretetét élvezem még hosszú ideig. (Vagy ameddig nem kapok némi támogatást fentről, mert a vezetőség mégsem talál olyan könnyen pótolhatónak. Ki tudja?) Visszatérve a sztorihoz, amit valószínűleg még az unokáimnak is mesélni fogok. Csapatostul jöttünk, a mongol kapcsolat megerősítéseként, ugyanis Gwenog kijárta, hogy a következő idényben a számunkra itt készített talárokat viseljük. Ennél nagyobb reklám aligha kell egy csöppnyi varázsvarrodának itt, a sztyeppek közepén, és turisztikai szempontból sem elhanyagolható. A vendéglátóink elbűvölőek és kedvesek voltak, még abba az erdőségbe is elkalauzoltak minket, ami az ország területének csupán 8,8%-át teszi ki. Ott, az erdő melletti tavak egyikén lebegve láttam meg a madarat, ami miatt az egész ügy kirobbant.
A mandarinréce szigorúan védett szárnyas Mongóliában, Japánban és Kazahsztánban. Míg ott ültem a tó partján, és a pálcám intésével a vizet kavargattam, gyönyörködtem a színes tollazatában, a kakaskodásra készen meg-megnyúló nyakában, ahogy a szürkésbarna tojóját védte, ha egy másik színes egyed evezett arra. És akkor a madár, akit én pislogás nélkül figyeltem - hirtelen átbucskázott a saját fején, és kinyúlt a felszínen. Annyira megdöbbentem, hogy felsikoltottam. Az idegenvezetőink próbáltak megnyugtatni, valami olyasmit magyarázva, hogy mindig ez van vele, ha egy versenyképesebb ellenfél közelít, de őszintén, abban sem voltam biztos, hogy a madár él-e még. És a történet befejezetlen maradt, egészen ma reggelig, mikor a Hopp-hálózatra várva ácsorogtunk a Minisztérium aulájában. A többiek sorra beléptek a tűzbe a csomagjaikkal, azonban mielőtt énrám került a sor, egyszeriben a kemény márványon találtam magam, miközben - gyors fejszámolás szerint - hét-nyolc varázspálca szegeződött rám. Az egyik alak kinyitotta a bőröndömet, és ott találta... nos, a madarat. A lélegző, de alvó madarat.
Szóval, most itt ülök. A széken, egy lezárt szoba aprócska székén, és a hetedik óra óta nem számolom a perceket. Ha kaphatnék egy szótárat, kisilabizálnám belőle a "Nem én öltem meg a madarat!" szavakat, de a madár láthatóan nem halott. Úgy alszik, mint a tej - oké, varázslat hatása alatt áll. De bárki is szánta ezt ízléses viccnek, már Londonban van, rám pedig hosszú évek büntetése vár, mert varázslattal delejes álmot bocsátottam egy mandarinrécére, majd megpróbáltam kicsempészni az országból, ahol már alig harminc maradt belőle.
Felkapom a fejem, mikor a nyíló ajtó hangját hallom. Belép egy mongol férfi, a tartása olyan feszes, mintha az anyját gyilkoltam volna meg, és a nyomában valaki más is érkezik. A felmentősereg? Talán.
- Remélem, ön madár-és emberjogi ügyvéd. Vagy legalább beszél mongolul - teszem hozzá, olyan reménykedő hangsúllyal, hogy elszégyenlem magam. Miből gondolom egyáltalán, hogy egy ilyen tett után kijár nekem a védelem ezen a helyen?