Művészetek Terme

Az épület művészeti szárnya ad otthon a híres Művészetek termének. Ennek a falait és vitrineit ugyanis olyan műalkotások díszitik, melyeket azóta híressé vált tanulók alkottak az itt eltöltött éveik alatt. A hírességek korai művei között a mai napig számos órát tartanak, ahol a hallgatók megismerkedhetnek a legkülönbözőbb mágiaművészeti korokkal. De mivel a terem órákon kívül is látogatható, nem kis inspirációjául szolgálhat az ifjú művészeknek.

É D E S  K E R I N G Ő


LOTTIE
1999. december eleje

.outfit.

Egy kicsit elkéstem. Sietősebbre vettem a tempót. Az elegáns cipő talpának kopogása visszhangzott a vastag falakon. Voltam már az épületben, ismertem az akadémiát, hiszen Esmé is idejár… csakhogy akkor nem barangoltam be a rejtett folyosóit, na meg nem kábítottam el senkit, hogy bejussak egy bálra a meghívójával és az aranyozott, finom maszkkal, amit az arcáról csentem el. Könnyedén kötöttem magamra és bizonyossággal állíthattam: nekem tökéletesen állt áldozatommal ellentétben.
A hatalmas ajtókhoz érve, máris meghallottam a kiszűrődő zene lágy dallamát. A lábaim szinte maguktól mozdultak volna, ha nem parancsolok nekik fegyelmet. Ez tette velem az a rengeteg táncóra, amire anyám gyerekként rángatott el. Emlékszem, mennyit ellenkeztem, sőt néha a földön vergődtem toporzékolva, hogy ne vigyen el… olyankor leguggolt mellém, végig simított a hátamon és odasúgta: Elliot, így találsz magadnak barátokat. Még mindig tisztán emlékeztem rá hogyan csengett a hangja, hogyan omlott sötét haja fölém. Az ő kedvéért bármire képes voltam, még eltitkolni is azt, aki igazán vagyok. Hányszor próbáltam megvallani, hogy én loptam el a szomszédlány üveggolyóját vagy éppen mennyiszer zsaroltam meg más gyerekeket. Mégsem tettem. Féltem, hogy összetöröm ezzel a szívét, hogy csak fájdalmat láthatok a szemébe… és végül, akármennyire igyekeztem is. Ezt tettem.
Végig simítottam a szmokingomon. Még egyszer megigazítgattam a csokornyakkendőmet. Ujjaim finoman húzták el az anyagot, hogy lepillantottam a cipőm orrára, ami gyönyörűen fényesre volt sikálva. Újra végig futtatam a fejemben, hogy miért is vagyok itt. Egy öreg, borzas hajú professzor szmokingjának bal zsebéből kell kilopnom egy értékes családi ékszert. Egy medál, ami valami bűvös ajtót nyit. Ha varázsereje van, akkor bizonyára pillanatok alatt kiszagolom… de ilyen társaságban még az én érzékeim is össze tudtak zavarodni. Ugyanis azt biztosra tudtam: varázslók között, főleg egy bálon ezer meg ezer csecsebecsét rejthetnek a női táskák vagy éppen a szmokingok belső zsebei.
Végül belöktem az egyik ajtószárnyat. Odabent több pár már finoman andalgott a szimfonikus zene klasszikus dallamaira. Ám én még sem odasétáltam elsőként, hanem az italos pult mellé. Csak intettem a pincérnek, odabökve annyit, hogy: – Egy pohárka Chateau Palmer lesz.
Meglepően jó franciasággal sikerült kiejtenem a szavakat, pedig kicsit sem értetem a borokhoz. Csupán a meghívón jelzett, ingyenes italválaszték egyikét sikerült kiböknöm. Egészen pontosan azt, ami a legdrágábbnak tűnt. Várakozás közben végig néztem a termen, de a szívem szinte azonnal heves ritmusba kezdett. A szalag is bekapcsolódott az őrült keringőbe. Csakhogy a megannyi mágikus tárgy között nehéz lett volna kiszúrni mi az, amire nekem szükségem van. Szerettem volna bejutni a tánctérre, észrevétlenül megnézni magamnak minden vénembert. Erre persze pár nélkül nem sok esélyem volt. A pultnál állókat figyeltem. Volt ott egy igencsak részeg fiatalember, aki éppen elaludni készült és egy lány. Kicsit kihúztam magam, hogy jobban megnézhessem magamnak. Szépen kiadta nőies alakját a ruha, amit viselt, ám az arcából éppen csak egy-egy vonást láttam. Furcsa érzést keltett bennem, olyat, amit nem tudtam megmagyarázni… talán ismertem valahonnan? Fogalmam sem volt.
– Még egy pohárral kérek. – Tettem hozzá, mikor előttem koppant a talpas pohár a pulton.
Amíg vártam a második adagot, a lányt figyeltem. Nem tudtam észrevett-e, de ha igen, ő sem láthatott mást, mint egy díszes maszkot, hófehér bőrt, fekete, jól karbantartott hajat és a mandulavágású, barna szemeket. Tudtam, hogy jobban néztem ki, mint hétköznap, mikor kényelmesebb ruhákban raboltam ki a jónépet vagy éppen, mikor a legdivatosabb ruhákban „kellett” feltűnősködnöm.
Elvettem a második poharat is, úgy indultam meg a lány felé. Nem mentem túl közel nem akartam tolakodni, csak felé nyújtottam a boros poharat. Reméltem, hogy elfogadja.
– Ilyen gyönyörű nő nem lehet magányosan egy bálon – mondtam a lehető legszebben csengő hangomon. – Meghívhatom egy italra?

Egy emlékezetes bál




1999. december eleje

My dress

Egy bál, ami nem maszkabál és mégis maszkban kell menni. Hogy milyen lehet? Fogalmam sincs. Ez az első, hogy én magam is részt veszek egy ilyen eseményen. Kedves barátnőm unszolására és persze az ismerkedések céljából megyek el csupán erre. Nem azért, mert nem szeretem a bálokat, szeretem, nagyon is. De most valahogy akadt volna jobb dolgom is, mint idejönni.
Kérdem én melyik lány ne imádna bálokba járni, ahová csodás ruhákban libeghet, mint egy hercegnő. Minden kislány erről álmodik, hogy egyszer ő maga lehessen a hercegkisasszony. Én is erről álmodtam kiskoromban, hogy káprázatos ruhában fogok egyszer táncolni egy jóképű herceggel. Ráadásul mindenki minket bámul majd és engem csodál.  
No ennek fele beteljesült, mikor színpadon vagyok engem néznek és a társaimat a színpadon. Szóval olyankor tényleg én vagyok a központban. Igazi herceggel még sosem táncoltam és jóformán jóképű alakkal sem. Na jó ez kissé túlzás. Táncolni táncoltam már férfiakkal, de nem olyannal, aki annyira megragadta volna  figyelmemet és letudott volna venni a lábamról. Ilyennel még nem akadtam össze. Őszintén szólva már nem is remélem, hogy akad számomra valaki, aki pont az én igényeimnek megfelelő.
Főleg nem ezen a bálon, ahol szinte mindenkit ismerek. Igaz maszkban lesznek, de úgy gondolom azokat, akik ezen az egyetemen járnak biztosan felismerem, ahogyan a tanárokat is. A többiek meg  biztosan külsősök lesznek, azokat meg így se úgyse ismerem. Nem gondolom, hogy közülük ragadná meg valaki a figyelmemet. De mindegy is.
A ruhámat már hetekkel a bál előtt kiválasztottam, így most csupán magamra kell öltenem. Akárcsak a maszkomat, ami eléggé eltakarja az arcomat, de ízléses és diszkrét egyben. Nem akartam túlzottan kitűnni a tömegből, lesznek majd biztosan olyanok, akik csillogó villogó ruhákban jelenek meg. A feltűnést átengedem nekik. Én inkább egy szolidabb világoskék ruhában fogom eltölteni ezt a csodásnak ígérkező estét.
Legjobb barátnőm kíséretében lépem át a nagy terem ajtaját, ahol az esemény zajlani fog. Szépen berendezték a helyet. Két szín dominál a helyiségben a kék és a halvány rózsaszín. Két oldalt asztalok, egyiken italok a másikon meg sütemények várják az odatévedőket. Mindkét helyen pultosok segítenek a választásban. Én azt hiszem az italos pult fogom választani, egyelőre.
A terem közepén néhányan már kecsesen mozognak a zenére, szemeimmel végig mérem őket, kissé irigykedve. Sosem voltam egy remek táncos, de azért azt sem mondhatom, hogy botlábú lennék. Drágalátos barátnőm hamar faképnél hagy egy kedves úriember kedvéért. Egy pillanatig figyelem őket aztán inkább az italos asztalhoz veszem az irányt. Egyelőre még azt sem tudom, mit szeretnék rendelni, így a pultos kérdésére az italt illetően nem tudtam válaszolni.
Szememet az újonnan érkezőkre emelem. Észreveszek köztük egy jól öltözött úriembert. Igaz itt most mindenki jól öltözött, de ő valahogyan másképp nézett ki. Nem tudom megmagyarázni, de  valahogy megragadta tekintetemet. Mandulavágású szemeit jól kivettem a maszk mögül, tehát nem európai. Felém közeledett, pontosabban ehhez a pulthoz.
Megjelenése és viselkedése magával ragadó volt. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztunk volna már valahol, de nem tudtam hova tenni. Főleg így maszkban nem. Figyeltem, ahogyan kikéri az italát, aztán egy kicsit levettem róla a tekintetemet. A következő pillanatban már mellettem volt és egy pohár italt nyújtott felém.
– Ilyen gyönyörű nő nem lehet magányosan egy bálon – zavartan elmosolyodtam és lehajtottam fejemet. Nem csak jól néz ki hanem igen kedves is. Ahogy látom ért a szavakhoz is.  – Meghívhatom egy italra? - elveszem a felém nyújtott italt és mosolyogva hozzá teszem.
- Már megtette - belekortyoltam az italba, aztán őzike szemeimet rá emeltem - És az, hogy lehet, hogy egy ilyen úriember egyedül jött el egy bálra? - kérdeztem rá én is kissé flörtölve vele. Nem akartam túlságosan rámenős lenni, de szende szűz leánynak sem szerettem volna mutatni magamat. Az is meglehet, hogy van barátnője, csupán őt nem hozta el. Nem tudhatom. De ha így van akkor nem akarok bele rondítani a kapcsolatába, ezért próbáltam kissé visszafogni magamat. Már amennyire sikerül.

É D E S  K E R I N G Ő


LOTTIE
1999. december eleje

.outfit.

Érzékeim még mindig vadul tomboltak, a teremben megannyi varázstárgy lehetett és még csak nem is láttam senki olyat, akire illet volna leírás. Hiába kutatta tekintetem az ételes és italos pultoknál összegyűlt tömeget, nem láttam egyetlen hasonló embert sem. A tánctéren pedig annyian voltak, hogy én is csak akkor figyelhettem volna meg jobban őket, ha valakinek a társaságában feljutok oda. Részben ezért is néztem ki magamnak azt a türkizszín ruhába burkolódzó szépséget, aki a pult másik felénél ült. Szép alakja volt, csak úgy árat belőle a kecsesség. Nem különösebben számított persze, hogy ki van a maszk alatt, mégis megragadta a tekintem, érdekelni kezdett.
Így hát felkaptam a második pohár Chateau Palmert és megindultam felé. Óvatosan tettem a pultra neki az italt. Nem mértem végig, nem voltam pofátlan, hiszen tökéletesen tudtam, hogy miként viselkedik egy úriember, még ha soha életemben nem is voltam az. Ez a helyzet azt kívánta meg, hogy ne legyek feltűnő, hogy beolvadjak ebbe a társaságba, még mielőtt kidobnának az épületből.
A szemébe nézve különös érzés kerített hatalmába, mintha láttam volna már valahol azt a csillogást. Egy pillanatra végig pörgettem minden ismerősömet, ám fogalmam sem volt, hogy melyikhez tartoznának ilyen különleges, egzotikus benyomást keltő vonások. Egyetlen egy sem jutott eszembe. Mindenestre gyönyörű teremtés volt és ez éppen elég volt ahhoz, hogy majd néhány pohárka után, őt invitáljam meg a tánctérre. Sejtettem, hogy őt nem kell leitatni, de nekem bemelegítésként legalább két pohár borra volt szükségem. Gyűlöltem a táncot, bár jó voltam benne. Anyám kedvéért tanultam, aki rajongott a klasszikus táncért, míg nem mentem a Roxfortba, hagytam, hogy elrángasson az órákra. Könnyes, csodálattól ragyogó arccal figyelte minden lépésem és én szerettem boldoggá tenni.
– Már megtette – mondtam. Megemelte a poharat és finoman belekortyolt. Ezután emelte rám újra szépséges, sötét szemeit, én pedig elmosolyodtam. – És az, hogy lehet, hogy egy ilyen úriember egyedül jött el egy bálra?
Megrántottam először a vállamat, aztán mellé telepedtem, kicsit megtámaszkodva a pulton. Ajkaimhoz emeltem a saját poharamat, mielőtt megszólaltam volna. Nem akartam túl hevesnek vagy vadnak tűnni.
– A partnerem lemondta. – Válaszoltam és megint felé fordultam. – De micsoda szerencsém van, hogy egy igazi szépségre bukkantam itt. – Tettem hozzá. Megint egy lágy mosolyt engedtem meg magamnak.
Felé nyújtottam a poharamat, hogy finoman összeérintsem az övével. Az üveg finoman csendült egyet, mielőtt megszólalhattam volna: – A találkozásra! 
Még egyet kortyoltam az italból, aztán a tekintetem megint a zsúfolt tánctérre vándorolt. Mindenféle ruhák voltak ott, közöttük olyan, ami illett a finom dekorációhoz, de akadt egy-egy harsányabb szín is, amit jól ellensúlyozott a táncpartner fekete frakkja. Hatalmas színkavalkádnak tűnt az egész, ahogy felgyorsult a zene, majd lágy hullámnak, ahogyan lassult. Tetszett a ritmus, szinte éreztem, ahogy a lábam mozdulni akar rá. Bizonyára valami enyhe kis mágia is volt ebben az egészben, mert egy igaz varázsló így múltatott.
Újabb kortyot vettem magamhoz, hagyva, hogy a lányt is átjárja az a kellemes ritmus. Aztán rámosolyogtam.
– Szerintem nincs szebb nő ebben a teremben. – Mondtam, ahogy tekintetem a tánctérről visszatért a kecses alakra. – Nem csoda, hogy azonnal észrevettem ezt a szépséget. - Ezúttal finoman végig néztem rajta, de nem volt benne semmi tolakodó vagy szemtelen.

Egy emlékezetes bál




1999. december eleje

My dress

Az úriember mellém telepedett le, csak úgy áradt belőle a jól neveltség. Furcsamód még mindig olyan érzésem volt, mintha ismertem volna valahonnan, de nem tudtam hová tenni. Igazából miért is érdekelne ez. Most csupán egy jó társaságra van szükségem és azt hisz ő pont ilyen lesz. A többivel pedig nem akarok foglalkozni, csak élvezni a pillanatot.
Bókja nagyon jól esik. A pult felé fordulok és zavartan elmosolyodom. Hát tudom milyen, mikor valakit felültettnek. Nem kellemes érzés az egyszer bizonyos. Úgy érzi az ember, mintha valami rosszat csinált volna, pedig talán nem is ő a hibás az egészért. Mit ne mondjak. Kurva szar érzés ez az egész.
- Sajnálom - motyogom arra, hogy faképnél hagyták - Kedves, hogy ilyen pozitívan fogja fel a dolgokat - mondom megnyugtatás képpen. Közben pedig kacéran mosolygom rá. - Én biztosan nem tudnám ilyen könnyen lerendezni ezt - teszem hozzá tekintetem belehelyezve az övébe ha rám néz. Közben egyik kezemet állam alá teszem felkönyökölve.
Én is feléje nyújtom a poharamat, ahogyan ő is teszi. A poharak pedig finoman összekoccantak. - A találkozásra! - ismétlem meg a mondatot lágyan ajkaimmal, miközben le sem veszem a tekintetem róla. Aztán mégis. Lassan belekortyolok az italomba, miközben magával ragad a zene ritmusa. Nem vagyok egy profi táncos, sőt talán még közepes sem. De ez mégis valahogy nagyon dallamosnak hangzik és érzem, hogy testem is majdnem megmozdulna rá. Tuti, hogy elvarázsolták a hangszereket, meg az egész termet, hogy mindenki jól érezze magát, még ha nem akarja is.
- Ugyan már. -  mondtam bókjára és éreztem szinte tetőtől talpig menten elvörösödöm, ami szerencsétlenségemre fehér bőrömön hamar meglátszik. - Vannak itt nálamnál szebb hölgyek is -   szabadkozom mosolyogva. Habár nagyon is jól esik, hogy ez az úriember engem tart itt a legszebbnek. Melyik nő ne örülne egy ilyen bóknak. - De ön sem panaszkodhat - néztem végig rajta én is. Szó szerint flörtöltem vele. Mert mért ne. Jelen pillanatban nem tartozom senkihez. Szóval bűntudat nélkül megtehetem ezt a dolgot. Ráadásul még nekem is ínyemre válik a dolog. Finoman alsó ajkamba harapok, aztán ugyanolyan lassan el is engedem azt, miközben tekintetemet nem veszem le róla. - Ha nem veszi indiszkrétnek, hogy hogy egy ilyen jóképű úriembernek, mint ő nincs barátnője? - kérdezek rá, csupán magam miatt. Azért én sem kezdenék ki egy olyan férfival akinek kedvese van, vagy ne adj isten felesége.   

É D E S  K E R I N G Ő


LOTTIE
1999. december eleje

.outfit.

Ujjaim finoman siklottak aranyozott, szépen kidolgozott maszkomra. Tökéletes keretet adott mandulavágású, barnán csillogó szemeimnek. Talán ezért is igazítottam egyet rajta, hogy még tökéletesebben álljon rajtam és még inkább meggyőzzem a környezetemet, hogy igazi úriember vagyok. Épp csak egy pillanatra bámultam el a nyüzsgő tánctér felé, kutatva a tömegben azt a bizonyos személyt, akinél a keresett holmi lehet. Érzékeim még mindig nehezen álltak rá az ezer meg ezer különböző lüktetésre. Képtelenség volt kibogozni őket, rájönni melyik az a vonzó kis szál, amit követnem kéne… ami az én nyomom a varázstárgyhoz.
A lányra mosolyogtam, amint sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt. Megvillantottam felé tökéletes fehér fogsorom, majd poharaink csilingelve értek össze. Nem is lehetett volna kellemesebb dologra inni, mint a találkozásra. Szép volt, formás és elegáns. Tökéletesen megfelelt volna, hogy köré fonva a karjaimat felvezessem a tánctérre. Így nem csakhogy a küldetésemet tudtam volna teljesíteni, de még jól is éreztem volna magam. Ez az, O’Mara… tökéletes terv. A szalag vad lüktetésbe kezdett a csuklómon, mintha csak örömét próbálná kifejezni a tökéletes ötlet felett.
– Vannak itt nálamnál szebb hölgyek is.
Elmosolyodtam ismét. Tetszett, hogy elpirult a bók hatására.
– Aligha valószínű. – Rántottam meg a vállamat kedvesen.
Valószínűleg fogalma sem volt, hogy nem szólítok csak meg embereket. Honnan is sejthette volna? Sosem találkoztunk, hiába tűntek olyan ismerősnek a sötét szemek. Azonban Elliot O’Mara csak is érdekesnek tűnő személyekkel áll le ismertlenül társalogni. Így hát a lány megtisztelve is érezhette volna magát, hogy éppen őt szúrtam ki először a muffinszerű ruhába bugyolált hölgykoszorúból.
– De ön sem panaszkodhat.
Cseppet sem rejtegetve a dolgot, végig mért. Még inkább kihúztam magam, hogy magasabbnak tűnjek, a vállaim pedig szélesebben feszüljenek a szmoking alatt. A mozdulatsort követően még én is megéreztem saját kölnim lágy, mégis férfias aromáját.
– Ha nem veszi indiszkrétnek, hogy hogy egy ilyen jóképű úriembernek, mint ő nincs barátnője?
A kérdésre nem válaszoltam azonnal. Sőt, az ajkaimhoz emeltem a boros poharat és még egyet kortyoltam a drága italból. Nem volt szükségem persze ilyesmire a magyarázkodáshoz. Rendszerint a hazugság úgy dőlt belőlem, mint egy színészből a megfelelően bemagolt mondatok. Közelebb húzódtam a lányhoz, mintha valami titkot akarnék megosztani vele. Így már nem csak a saját illatomat, de az ő finom kis aromáját is megérezhettem.
– Kalandor vagyok, így nem volt eddig időm komoly kapcsolatokra. –Halkan beszéltem. – Speciális tárgyak felkutatására specializálódtam. Ez pedig állandó utazásokra kötelez.
Direkt használtam olyan szavakat, amiktől sokkal komolyabbnak tűnök. Egyelőre el tudtam nyomni magamban az igazi Elliotot, aki már türelmetlenül tört volna a tánctér felé. Tudtam ugyanis, hogy nem ragadhatom csak úgy meg a karját és húzhatom magammal. Rendesen kellett felkérni, rendesen kellett bókolni.
– Ezért is venném olyan szívesen, ha ma egy igazán gyönyörű nővel keringőzhetnék. – Megérintettem a kezét és magamhoz húztam. Apró csókot leheltem rá. – Természetesen csak akkor, ha van kedve hozzám.
Megint rá emeltem barna szemeimet. Hagytam, hogy lássa a várakozó csillogást és igent mondjon. Úgy nem itattam le, de már éppen elég bort vett magához, hogy ellazuljon és végre meghódítsuk a táncteret.
– Biztos vagyok benne, hogy a kecses mozgásával nem csak engem, hanem másokat is megbabonáz majd.

Egy emlékezetes bál




1999. december eleje

My dress

A bókjaitól csak még jobban zavarba jövök. Még most sem értem miért pont engem szúrt ki? Hisz itt vannak szebb hölgyek nálamnál. De az, hogy én fogtam meg őt, abban lehet valami. Ennyire jó kisugárzásom van és ilyen megnyerő a külsőm? Hm. Elmélkedem. Ez picit emeli az önbizalmamat, ami mostanában nem éppen jó magasságban van. Főleg azok után, hogy az elmúlt jó pár hónapja nem volt pasi az életemben. Finoman szólva is férfi hiányom van, hiányzik a szerelem meg az a figyelem, kedvesség, amit a páromtól kaphatok. Nem csoda hát, hogy ennyire elpirulok és beleugrok szinte minden hívásba. Olyan kiéhezett vagyok egy férfire, mint Elliot O`Mara a csokira.
Lehet, hogy ez a színésznők átka? Nem fogja őket soha senki komolyan venni és szeretni sem, csak pusztán kalandra, románcra használják fel őket. Nem tudom. De kezdem elhinni ezt a dolgot. Bár felmerült bennem az is, hogy bennem van a hiba. Ez pedig sokkal valószínűbb, legalább is most már sokkal inkább ez furakodott bele az agyamba. Ez van. Azt hiszem úgy fogok meghalni, hogy soha se lesz senkim.
Talán munkamániásnak kellene állnom. Akit nem érdekel senki és semmi csak az az átkozott munkája. Az talán boldoggá tehetne engem. Hisz szeretem, amit csinálok és szeretek mosolyt csalni az emberekre vagy azt az érzést látni az arcukon, amit elakartam érni náluk.
Hirtelen ötletből fakadt ki belőlem az elhangzott kérdés. Szinte gondolkodás nélkül. Igazából tudni is akartam meg nem is a választ rá. Ránéztem a férfire, aki mindeközben közelebb húzódott hozzám, mintha nem akarná, hogy más is hallja, amit mondani fog. Minden esetre naiv kislány tekintettel figyeltem a válaszát, miközben  magamba szívtam bódító férfias illatát.
- Kalandor? - hm ez érdekes. Egy igazi kalandor. Mutató ajkamat ajkaim közé veszem, pontosabban alsó ajkamhoz emelem miközben végig simítok rajta. Közben le sem veszem a tekintetemet róla. - Ez nagyon izgalmasan hangzik. - teszem hozzá csábítóan. Bár igazából azt sem tudom, hogy az meg mi a csuda. A kalandort még értem, a többit is valamennyire de mégsem igazán. Ám valami fontos és izgalmas munkának hangzik, ami csak még vonzóbbá teszi őt. Nem is ez érdekel vele kapcsolatban, hanem ő maga. Hogy miért azt nem tudom megmagyarázni. Csak megfogott a személyisége és az egész lénye. Ennyi.
Mire észbe kapnék kezemet már magához húzta egy csókot lehelve rá. Istenem! Milyen udvarias és szívdöglesztő férfi. Teljesen elönti az agyamat ez a furcsa érzés, ami nem szerelem. Hogy is lehetne az, hisz még csak pár perce ismerem, mégis olyan hevesen ver a szívem, hogy azt nem tudom megmagyarázni. Érintésétől érzem libabőrös leszek, na meg olyan vörös, mint a rák. Tudom. Nem kell  belenéznem sehová se, hogy lássam. Egyszerűen csak érzem, annyira ég az arcom, mintha egy forró kályhára helyeztem volna rá.
- Ön most tényleg felkért táncolni? - nézek rá, int egy kis bárány. Olyan botlábú vagyok, hogy csak na. Legalább is én annak tartom magamat. Igaz még sose mondta senki, hogy rossz volnék, de azt sem, hogy jó. - Be kell vallanom én nem vagyok valami nagy táncos. - motyogom összezavarodottan. Azt hiszem ez attól se változna, hogy most elég sokat ittam úgy érzem. Nem vagyok részeg csupán egy kissé érzem csupán ezt. Aztán a szemébe nézek, és szinte azonnal elolvadok. Sőt bókjára talán még jobban elpirulok. - De ha ennyire szeretné akkor csakis önnel és csakis azért mert ennyire akarja táncolhatunk. - válaszolom mosolyogva rá. Ha pedig a kezét nyújtja felém én bele teszem az enyémet. Ha pedig elindul a tánctér felé, akkor követem őt.  

É D E S  K E R I N G Ő


LOTTIE
1999. december eleje

.outfit.

Már őszintén kezdtem unni a flörtölést. A tánctérre akartam menni, hogy minél előbb megszerezzem az ékszert, amiért idejöttem. Talán azért is nyögtem oda, hogy kalandor vagyok, mert azt a legtöbb nő valami csodálatos, izgalmas dolognak tartja. Sokak lába közé befurakodhattam volna egy ilyen szöveggel. Az a kézcsók pedig csak megkoronázása volt az egésznek. Tudtam, hogy ezzel most minden falat ledöntök. Jól van, O’Mara, már majdnem olyan ügyes vagy, mint régen… – gúnyolódott a kegyetlen kis hang, ahogy elöntött megint az adrenalin. A szívem hevesen vert, ahogy egy pillanatra a tánctér felé sandítottam. Megannyi varázstárgy ereje gyűlt össze a terembe, de nem érdekelt… ha kellett, hát minden zsebet áttúrtam észrevétlenül, csakhogy kijussak már innen. Bár mások élvezték az ilyen közösségi összejöveteleket, én egyenesen megfojtva éreztem magam… talán csak a gyerekkorom miatt, de a tánc még egészen feldobott.
– Be kell vallanom én nem vagyok valami nagy táncos. – Motyogta a szépséges nő, aki eddigre már kezdte visszanyerni a korábbi színét. Eddig ugyanis rákvörösen pompázott és még a libabőr is végig futott a karján. Bevallom az elég vonzó volt, ahogy reagált rám, de továbbra sem volt időm ezzel foglalkozni. Elvégre nem csajozni jöttem ide, hanem megszerezni valamit, amire igenis szükségem volt.
– Ne aggódjon, drágám, biztos vagyok benne, hogy csodásan mozog. – Tettem hozzá azért némileg bíztatva. Még egy lágy mosolyt is megengedtem magamnak, ahogy megint találkozott a tekintetünk. Aztán újra felé nyújtottam a kezemet, hogy fogadja már el és induljunk meg a tömeg felé. Engem nem zavart, ha nem tökéletes a mozgása, úgyis én vezetek és remélhetőleg nem tapos meg.
– De ha ennyire szeretné akkor csakis önnel és csakis azért mert ennyire akarja táncolhatunk.
Végre megfoghattam a puha ujjakat. Arra ismét lágy csókot leheltem, majd úgy húztam fel a székből finoman. Gyengéden tartottam a kezét, egészen addig, míg el nem értünk a táncparkettig, akkor közelebb húztam magamhoz. Finoman simítottam a derekára, a másik kezemmel pedig mutattam az irányt. Szép lassan egyre beljebb és beljebb táncoltunk, míg nem a teremt közepére jutottunk. Onnan néztem alaposabban körbe, a lányt olyan közel húzva magamhoz, hogy érezhettem a heves szívverésem. Persze fogalma sem lehetett, hogy az nem neki szól, hanem annak a bizonyos medálnak, amivel titkos ajtókat lehet feltárni.
– Magácskának van a legszebb mosolya az egész teremben… – Suttogtam a fülébe, de a tekintetem közben a legközelebb öreg, professzor kinézetű pasason és a balzsebén akadt meg. Ha közelebb kerülök hozzá, akár észrevehetetlenül is be tudtam volna nyúlni. Így hát, finoman a lányhoz simulva indultam meg abba az irányba, a zene ritmusára. Nem is számít, milyen jó táncos, annyira magára vonja a figyelmet. – Folytattam a bókolást és ahogy a fickóhoz értünk, egy pillanatra elengedtem a derekát. Olyan rövid volt az egész, hogy a kecses szépségnek, fel sem tűnhetett. Én pedig üres kézzel maradtam, amire csak mordultam egyet. Remek, hány öreg fickó van mégis ebben a teremben? A hang gúnyolódott, de nem csodáltam.
Tovább haladtam a következő áldozat irányába.
– Látja? Így hogy vezetem, megy ez a tánc… – húztam kicsit el, hogy a szemébe nézve mosolyogjak. Közben újabb üres zsebbel gazdagodtam.