+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Futottak még
| | | |-+  Cedric Marlowe
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cedric Marlowe  (Megtekintve 1743 alkalommal)

Cedric Marlowe
Eltávozott karakter.
***


sourire nécrotique ;;

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 05. 09. - 23:48:00 »
+7

cedric elias marlowe



...úgy éreztem, hogy létezésem valamilyen titokzatos, de lényeges módon fertőzött.



         alapok

jelszó || száz szennyes álom ég bennem és füstölök.
így ejtsd a nevemet || szedrik ilájász marló
nem || férfi
születési hely, idő || Salcombe, 1971. január 7.
horoszkóp || bak
kor || 27
vér || sárvérű
munkahely || Mágiaügyi Minisztérium, Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály
 


         a múlt

Jég csörömpölt a poharakban, kristályfényű palackokból ömlött rájuk a méz barna nedű, hűvös leheletet hagyva az üvegen. Anya és apa a szófákon elnyúlva legyezték magukat újságokkal, míg Earl és Dwayne a bőröndjeinket hordta a szobáinkba. Aznap jöttünk meg Cannes-ból— ott töltöttünk pár hetet a nyáron, habár Salcombe-ban laktunk, Anglia egyik legnépszerűbb part menti városában, de azt nem engedhette meg magának az ember, hogy a saját otthonában üdüljön, anyánk hallani sem akart róla. Késő augusztus volt, a levegő nehézkesen feküdt rajtunk az őszi viharok ígéretével. Izzadságtól gyöngyöztünk, az idősödő Earl enyhén lihegett is.
- Még valamit, Mr. és Mrs. Marl—
- Anya, felolvasol nekem? - rángattam meg csuklóját. Akkoriban tanultam olvasni, és néha segített, felolvasott nekem, főleg verseket. Keats sorai egyenesen elvarázsoltak, ha az ő szájából hallottam őket.
- Nem, köszönöm, Earl. Elmeh—
- Menj, játssz a testvéreiddel, Cedric! - vágta közbe apám, látván, hogy nem áll szándékomban feladni anyám csuklójának ráncigálását, mindeközben orrtövét két ujja közé szorította, és erősen ráncolta homlokát, mint akit szörnyű fejfájdalom kínoz. Sosem voltam benne biztos, hogy látványom, vagy inkább hangom irritálta jobban. Furcsállta és szégyellte, hogy fiú létemre nem rohangáltam fel s alá, hogy gyíkok üldözése helyett inkább a szobámban játszottam és olvastam. Jelenlétemet gyakran ezen fejfájásai kísérték, de eleinte szerettem azt hinni, hogy csak iszonyú migrén gyötri.
Kezem lehervadt anyáméról, és elszontyolodva csatlakoztam Benedicthez és Adrian-hez a birtokon. Fogócskázni akartak, úgyhogy össze-vissza rohangáltunk, egyre messzebb— fél Salcombe apáék tulajdonát képezte —, mígnem a partot is elértük. Sós ízeket hozott a szél, lomhán suhant a vízből emelkedő sziklák közt,  a nap is lustán hevert az égen, sugaraival kacsázott a hullámokon.
- Állj—álljunk meg! - huppantam le és kezdtem a fűvel szöszmötölni.
- De hiszen csak most kezdtük.
Bántott lenéző hangszínük, ezért feltérdeltem, és készültem megint futásnak eredni, de térdeim remegtek, ruháim izzadságtól tapadtak.
- Elfáradtam - adtam fel a próbálkozást. Nem örültek, hogy ilyen hamar véget ért a játékuk, egy ideig némán duzzogtak, aminek a környező gazok és kavicsok lettek az áldozatai.
- Olyan gyenge vagy, Cedric. Gyenge, gyenge!
- Kislány, már egy kis futkosástól kifáradsz.
- Hagyjatok má’, elfáradtam! - dühösen, sértetten szorítottam rá a fűszálakra, és téptem el őket gyökereiktől, a homokos-hínáros levegő a zsenge pázsit illatával keveredett. Szégyelltem magam.
Benedict ment, és sirályokat üldözött a homokos részen, azok pedig károgva ernyőztek tovább, míg Adrian egy bottal hadonászott, és törte le a nyúlánk, magasra nőtt gyomokat. Én is egyre csak a füvet téptem, ujjaim alatt megritkult a föld. A nagy melegben inkább elfeküdtem, összemocskolva a tengerészcsíkos pólómat. Azon tűnődtem, hogy miért nem lehetek olyan, mint ők: apa, Adrian és Benedict. Óráknak, éveknek tűnő idő pergett így el, elferdülve suhant a széllel, aminek nyugalmát végül Adrian törte meg. Kezében egy letépett vadrózsával lépett oda hozzám, felém nyújtva azt.
- Nézd, Ced, olyan fehér, mint a bőröd.
- Virágot a kislánynak! - kiabálta Benedict az iszapból, szemeit keze alá rejtve a napsugarak elől. Zavart amit mondott, de hiába, szép virág volt. Finom, tiszta. Kicsit kókadt ugyan, meglátszott rajta az évszak súlya, de így is egy szál könnyedségnek tetszett a kíméletlenül egybeolvadt nyári forróságban. Ujjaim közé vettem. Szirmainak lágyát is megszagoltam volna, de nem volt rá alkalmam. Adrian két keze kulcsolódott ujjaimra, úgy szorítva meg őket, ahogy csak tudta. A tüskék késként mélyedtek húsomba.
- Áúú! - sikoltottam. A rózsa ernyedten hullt a földre, tengerészcsíkos pólóm már nem csak a fű zöldjétől volt mocskos, de vérem bíborától is. Hamvas ujjaimon karmazsin csurgott.

* * *

Az egyetlen szoba, amire egyáltalán nem emlékszem, az apám irodája. Mindig zárva volt, senki nem mehetett be oda, csakis apám engedélyével, és csakis ha ő is a szobában tartózkodott.
Még Gladys sem takaríthatott ott, pedig talán ő volt családunk legjobb szolgálója, egyszer sem lopott, és nem is kérdezősködött. Számára éppen elég öröm volt, ha a napi fizetése mellé kap egy sorsjegyet, amit nyugalomban kapirgálhatott. Ha éppen nem főzött, mosott vagy takarított, mindig azokat a sorsjegyeket kaparta húsos, fekete ujjaival, és nem győzte a papírforgácsot söprögetni  szürke egyenruhájáról.
Talán csak egyszer járhattam a szobában, abban sem vagyok biztos. Az egész egy méregzöld derengés, egy ébennel, és elefántcsont tört fehérjével tarkított álom, amit sehogy sem érek el, bármennyire nyújtom utána emlékezetem ujjait. Talán olyan súlyosan megvert érte apám, hogy a szobának leghalványabb kontúrja is feledésbe merült, vagy megeshet, csak a képzeletem szüleménye az egész.
Velem ellentétben, Adrian és Benedict gyakran járt az irodában, apám gyakran hívta be őket, és kérte, hogy zárják be maguk után az ajtót. Ha jól emlékszem, ezek gyanúsan olyankor következtek be, amikor Adrian intőt kapott, vagy Benedict megbukott egy vizsgán— Benedict világéletében diszlexiás volt. Nem tudtam pontosan miről beszéltek ilyenkor, már ha egyáltalán beszéltek… Nem merészeltem hallgatózni, túlságosan elborzasztott a gondolat, hogy mit művelne apám, ha rajtakapna, vagy épp Adrian és Benedict, ha megtudom eme értekezletek tartalmát, de sejtettem, hogy ezek az alkalmak nem kellemes hangvételűek voltak. Komoran, és némán jöttek ki a szobából, amitől a vérem is megfagyott, hiszen általában gúnyosan röhögcséltek, vagy épp következő csínytevésüknek körülményeit tárgyalták, sosem voltak csöndben. Ilyenkor hálás voltam, hogy az én nevelésemről javarészt a szolgálók és, olykor-olykor, egy-egy gála szervezése, és asztaldísz válogatása közt, anyám szigortalan szigora gondoskodott.

Adrian és Benedict ezen hallgatással töltött órái voltak gyermekkorom legnyugalmasabb, és egyben leghátborzongatóbb időszakai is. Mint a legtöbb korukbeli fiú, ők is abban lelték örömüket, ha rombolhatnak, ha zúzhatnak, ha… ha fájdalmat okozhatnak. Viszont ilyenkor, miután kijöttek apánk irodájából, ugyan nem kérdeztem meg tőlük soha, de úgy tetszett, mintha megtapasztalták volna mit érezhettek saját áldozataik, még ha nem is fogták fel ezt. Tekintetük roskadt volt, megtört, mint a homokváraim, amelyeket előszeretettel rúgtak szét, amint befejeztem az utolsó tornyot. Olyanok voltak, mint két kis darázs, akik miután rémületbe ejtették a nőket s gyerekeket, kénytelenek voltak megpihenni, és csápjaikat tisztogatni, rendbe hozni gyötrésnek szentelt kicsiny kitinlétük, melyet apánk éles, olimposzi marka megbolygatott.
Ezen csendes szertartásaiknak végül úgy vetettek véget, hogy újult erővel nyomorgatták a közelükbe tévedő állatokat: tépkedték a legyek szárnyait, és törték le a gyíkok farkait, de kétségkívül az én kínzásom bizonyult a legkívánatosabbnak erre a célra. Nem számított mennyire próbáltam elbújni a hatalmas kúriában—  pedig a miénk volt a legnagyobb a városban, és szerintem egész Devonban is—, zümmögő szadizmusuk végül mindig rám talált. Később már inkább a birtokon kerestem menedéket, már olyan part menti búvóhelyeken is elrejtőztem, amelyek talán már nem is tartoztak Salcombe-hoz. Számtalanszor olvastam a sziklaszirteken, vagy csak néztem a sirályok siklását, a hullámok sodrását, a hajók háromszögletű vitorlafelhőit.

Méregzöld vibrálás, ében és fekete gránit között kígyózó fehérnek törtje. Apám irodájának ábrándja, és a Mardekár klubhelyiség félhomálya örökre eggyé olvadt elmémben. Mindkettő a rettegés verítékétől nyirkosan él bennem.

* * *

Rezzenéstelen arccal meredtem a hölgy tekintetébe, aki szintúgy hegyesen nézett vissza szemeimbe, közben sarkosan kavargatta sár fekete kávéját. Hosszú, nagyon hosszú percekig ültünk így, szótlanul a Foltozott Üst étkezdéjében. A pincérek, és a gyanúsabbnál gyanúsabb vendégek rikácsolásának lármájában néztem vele farkasszemet, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem hiszek neki, neki és a borostyán sárga tartánkabátjának. Jobban mondva, inkább nem bíztam benne.
Pedig megvolt mindenem, amire varázslóként szükségem lehetett. Mellettem ott csörömpölt ketrecében a gyöngybaglyom, a bőröndökben pedig ott csücsült a pálcám, az ónüstöm, a fioláim, a teleszkópom, a tankönyveim és a többi. Zsebemben pedig ott lapult azon levélnek ötödik példánya, miszerint felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Testvéreim és szüleim eleinte egyszerű csínytevésnek, egy gyermeki heccnek tekintették a dolgot— “Frederick ez már tarthatatlan, beszélned kell annak a Derby kölyöknek a szüleivel!” Én sem hittem többnek. Amíg augusztus valamelyik utolsó reggelén meg nem jelent nálunk a tartánkabátos hölgy.
Zord, bosszús arckifejezést viselt, mikor a csipától, és a kortól bamba Earl elénk vezette, mint aki nem is olyan régen még remélte, hogy megspórolhat magának egy kört. Komorsága viszont enyhült mikor átnyújtotta nekem a már behatóan ismert levélnek másolatát, és kért meg, hogy egy kis időre hagyjam egyedül a család többi tagjával. Nem tudom mit mondhatott, vagy milyen bűbájt olvashatott rájuk, hogy a későbbi években úgy tekintettek a varázslólétemre, mint csupán kellemetlen jellemvonásra. Azonban a roxforti éveim alatt mind nyelvének, mind pálcájának pengeéles forgását megismertem, és mindkét lehetőséget abszolút elképzelhetőnek tartottam, és tartom a mai napig, viszont úgy érzem, ez egyike lesz életem megválaszolatlan kérdéseinek. Talán tizenöt perc múlva bukkant fel mellettem a téli kertben.
- Nos, ideje volna tanszereket vásárolni, nem gondolja, Mr. Marlowe? - kérdezte, szemöldökeit szelíden megemelve, mintha jelenléténél mi sem lenne természetesebb.

- Kétkedése nem idegen - szólalt meg végül McGalagony professzor, - sőt, azt kell mondjam kiábrándítóan átlagos a mugli származású diákjaink körében.  Régóta figyelem önt, Mr. Marlowe, és maga eszes fiú, kétkedése nem világunk— illetve, már a maga világa is —ellen irányul. Maga afelől bizalmatlan, hogy mindez - szemeivel gyorsan körbepillantott a termen - egyedül magának adatott meg, már ami a testvéreit illeti. Mint legkisebb gyermek, kiváltságnak sosem volt egyedüli haszonélvezője, de egyről biztosíthatom. Magában mágia él, méghozzá nem is akármilyen, Mr. Marlowe. Nem minden kisfiú idézi ágyához az elveszett játékait, és válik láthatatlanná, hogy elbújjon testvérei ökle elől. Bizalmát nem áll szándékomban kierőszakolni, de ön közénk tartozik, és ezt mélyen ön is nagyon jól tudja. Elkezdhetne megbarátkozni a gondolattal - mondta, majd egyszerre húzta meg a keserű lét. A szeme sem rebbent.
- Most pedig, ha megbocsájt, de van még pár elintéznivalóm. Holnap tízre magáért küldök valakit, hogy vigye ki a King’s Cross állomásra. Addig is minden jót, Mr. Marlowe! - azzal felállt, néhány furcsa érmét hagyva az asztalon, és a kijárat felé vette az irányt.
- Viszont tudnia kell, - hallottam a hátam mögül, megfordultam de nem láttam az arcát, háttal állt nekem. Kissé vékonyabb, jámborabb színt vett fel a hangja. Szeretem azt hinni, hogy azért, mert számára sem volt idegen a fájdalom, amit a mugli és a varázsvilág keveredése szül.  - a varázsvilágban egyesek úgy tartják, hogy azon varázsló szennyezett, kinek felmenői közt varázstalanok is fellelhetők. Humbuk az egész, természetesen. Ellenben ezen kevesek igen nagy erővel hangoztatják igazukat. A varázsvilágnak is megvan a saját Adrian-je és Benedict-je, tudja… - s azzal kilépett London eső áztatta macskaköveire.
Már rég elment, de kínzóan meztelennek éreztem magam, mintha a húsomba látott volna.

Mindazonáltal igaza volt. Az első roxforti napomon megvert néhány mardekáros. Ott lenn, a sötét, és rettegéstől nyirkos viperafészekben.

* * *

- Nem éppen vagy bátor, véred nem pezseg a tettvágytól, a dicsőség sem vonz. A Griffendél nem neked való. Viszont jámbor vagy és szelíd—
Tudni akarom…
- Ó, vagy lehet, hogy csak voltál. Most már felemészt a tudásszomj, az akarat! Értelmes fiú vagy, igen, látom. Látom a fejedben tekergő-csavarodó tudást, a Hollóhátban társaidra lelnél. Nomeg a Mardekár se lenne rossz választás, hisz’ annyira akarsz, annyi a törekvés! De mit akarsz ennyire tudni, gyermek? A tudást akarod, az elmének ambróziáját? Vagy azt, amit az adhat, amivé lehetsz általa? Hova is tegyelek téged? Hmm?
Akarom..
- Mardekár!

* * *


- Bocsi, foglalt ez a hely? - kérdezte egy lány a kabin ajtaját félretolva, mögötte még pár másik trécselt a vonat folyosóján.
- Igen - feleltem röviden és szárazon. Egy pillanatra sem néztem fel a könyvemből, közben a csuklómat simogattam-birizgáltam. Egyedül ültem az ablaknál a  nyolc személyes kabinban.
- Bunkó… - morogta és csapta be az ajtót.
Én csak mosolyogtam. Szerintem abszolút illedelmesen tudattam vele, hogy nem vagyok kíváncsi a csacsogásukra. Nem csak az övékre, akármelyik másik diákcsapatéra sem. De nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, olyan hamar röppentek ki fejemből, mint ahogy jöttek. Túlságosan lekötött a kezemben lévő könyv. Többek között, az ókori Elafroszthenész  A három arc című drámáját vettem ki a nyárra. Borzalmas olvasmány volt— mondjuk nem is vártam mást Binns professzor egyik kedvenc írójától. Ő ajánlotta nekem, ugyan meghaladta a harmadikosok tananyagát, de mint az egyik legjobb diákja, én talán örömömet lelem benne, gondolta. Elvileg csapnivaló varázsló volt, ezért próbálkozott inkább az ősi mítoszok színjátékba öntésével, de szerintem itt is hasonlóan szalonképtelen eredményekkel járt. Ellenben még így is voltak benne kis morzsák, amelyek érdekeltek, amelyek valami nagyobb dolgot sejtettek a szavak mögött, persze ezek kétségkívül elkerülték Elafroszthenész figyelmét. Főleg az első szín nyitánya fogott meg:

“Három ifjú jő, Hekaté fáklyáját markolók:
Az egyik arca Apollóntól aranyos,
A másiknak Gaia gyümölcsétől oly’ mocskos,
Harmadiknak kozmoszt megtagadva lappangó,
S kiknek eredete a minapig nem tudható.”

Mindig is tetszett, hogy a hellászi varázslók Hekátéhoz, ehhez a három arcú, ködös asszonyhoz vezetik vissza felmenőiket, hogy egytől-egyig ehhez a hold mögül suttogó jelenséghez tartoznak. Elafroszthenész ebben a műben a mágusok eredetét, és a vér tisztaságát tárgyalja, de annyira ironikus, hogy már az első sorokban elárulja, hogy a mágia származásának körülményeit még mindig homály fedi.
Ez bosszantott.
Több, mint kétezer éve írták ezt, de ehhez képest a mai napig nem jutottunk közelebb a válaszhoz. Ahhoz, amelyen az egész varázstársadalom alapszik. Hogy mi mitől vagyunk azok, amik. Hogy mi miben különbözünk tőlük.
Megdöbbenten vettem észre, hogy még mindig a csuklómat piszkálom. Még mindig ott virított a csúnya véraláfutás, amit a nyáron szereztem.  Nyeltem egyet. Zaklatottan húztam rá az ingem, és meredtem ki a tovatűnő felvidékre.

* * *

Borzasztóan sokat gyalogoltam roxfortos éveim alatt. Javarészt azért, mert majdnem az összes létező tantárgyat felvettem. Az évfolyamtársaim azt hitték megőrültem— “Neked ennyire nem kedves az életed, Marlowe?!” —és a tanárok is óva intettek, hogy ez horribilis mennyiségű munkával, házi dolgozattal és vizsgával jár, de engem nem érdekelt. Tántoríthatatlan voltam ez ügyben. Valahol mélyen még mindig rettegtem, hogy kiderül, ez az egész csak egy álom volt, hogy bármikor visszacsöppenhetek egykori szürke és kíméletlen világomba. Ugyan normál esetben egyszerűen képtelenség lett volna egy épkézláb órarendet összehozni számomra, de Piton professzortól kaptam egy időnyerőt— igazán szoros kapcsolat alakult ki köztünk, már amennyire tanár-diák közt lehetséges. Ő kedvenc tanárommá nőtte ki magát, felnéztem a saját szakterületén túl nyúló, hatalmas tudására, a képességére, hogy egyszerűen, de szilárdan, és jegesen tudta egyes ‘menőgyerekek’ önbizalmát a földbe zúzni. Ő pedig valószínűleg értékelte tudásszomjam és ama gesztust, hogy csak akkor beszéltem az óráin, ha kérdezett. A kétely bárminemű jele nélkül bízta rám a szerkezetet , amivel még mindig embertelenül kimerítő volt megküzdeni ennyi tananyaggal, de legalább már kivitelezhető volt. Úgyhogy a Mugliismereten, és a Repüléstanon kívül minden lehetséges tárgyat, illetve három tanterven kívüli tárgyat is felvettem, az Ókortanulmáyokat, a Mágia Elméletet és az Alkímiát. Emellett eltökélt szándékom volt a következő évben megannyiből letenni a RAVASZ-t is. Szavakkal nem lehet leírni, milyen fáradt voltam. Talán nem is a tanulásba vetett energia volt a legrosszabb, hanem úgy közlekedni a kastélyban, hogy senki ne vegyen észre. Nem egyszer kötöttem ki a gyengélkedőn...
Madame Pomfrey folyton rikácsolt, hogy tönkre fogom tenni magam, ha így folytatom, de ezt a legnagyobb jósággal tette. Talán a tizedik alkalom után, hogy nála jártam hagyott fel azon próbálkozásaival, hogy rávegyen, hogy legalább néhány tárgyat adjak le. Azután már csak abba vetette minden erejét és tudását, hogy ispotáljon, ha szükség volt rá. Mivel a kimerültségen kívül különösebb bajom nem volt, így nem is szorultam különösebb főzetekre vagy füvekre, aminek ő roppantul örült. Annak ellenére, hogy gyógyító volt, ha nem volt rá jobb indoka, előbb nyúlt a mágiamentes kezelésekért, mint az új, divatos gyógyitalok és varázsgyógyszerek után. Úgyhogy gyakran csak a saját kezűleg készített sütőtöklével kúrált azalatt a két-három nap alatt, míg nála gyengélkedtem. Sokat beszélgettünk, ha éppen én voltam az egyetlen ‘páciense,’ gyakorta ült le velem kártyázni, olykor-olykor énekelt is nekem. Kedvenc dala egy kereskedő lányáról szólt, aki beleszeretett egy kalózba. Kedves, telt hangja volt, gyakran aludtam el rá.
Nem tudom pontosan miért ő volt rám ilyen hatással az iskola személyzetéből. Még azt se mondhatom, hogy különösebben megismertük volna egymást a hét év alatt, de kétségkívül szerves részei voltunk egymás életének az idő alatt.  Személye kedves volt számomra, szerettem amilyen hévvel törődött velem és a többiekkel, amilyen szenvedéllyel és ízzel tudott mesélni. Nekem ő volt az ‘élet sójának’ tökéletes megtestesítője. Mondhatni, anyám helyett anyám volt.

- “While up aloft in storm / From me his absence mourn / And firmly pray arrive the day / He’s never more to roam…” - kaptam magam azon, hogy a dal sorait mormogom az orrom alatt. Megint nagyon fáradt voltam, az aznapi utolsó órámról, Alkímiáról csoszogtam a viadukton át a nagyterem felé, azon morfondírozva, hogy vajon mi maradt a vacsorából, mikor megláttam két macskát, amint egy verebet gyilkolásznak. Valószínűleg két diákhoz tartoztak. Jöttömet észlelve viszont eliszkoltak, maguk mögött hagyva a már épphogy csak élő madarat.  Kezembe vettem a nyáltól és vértől lucskos párát, majd hosszan meredtem szemébe, figyeltem mellének erőtlen emelkedését s süllyedését. Fejemet gyengén elfordítottam, talán úgy, mint ahogy a kutyák, amikor valami ismeretlennel találkoztak. Nemrég tanultunk Jóslástanon az ornitomanciáról, a jövendölésnek azon formájáról, amikor madarak viselkedéséből, kinézetéből mondanak jövőt. Próbára tettem tudásomat a kezemben haldokló példányon.
Nem tetszett, amit látni véltem.
A viadukt korlátjához léptem, és a szakadék fölé tartottam kezem, melyben a veréb sóhajtozott. Talán csak képzeltem, de mintha kegyelemért könyörgött volna szemeivel.
- Rebecca repül… - s azzal elfordítottam tenyerem.  A veréb csöndben zuhant a mélybe.

A vacsora félangolos szűzpecsenye volt yorkshire pudinggal és borsóval, de egy falatot sem tudtam enni.

* * *

Az iskola hivatalosan véget ért. Mindenki megkapta a vizsgaeredményeit, összepakolta a cuccait, hogy másnap gond nélkül vonatra szállhasson, tankönyveiket pedig valószínűleg elégették a birtokon. Most már csak haverjaikkal mulatoztak, kiélvezték az utolsó pillanatokat, kifacsarták azoknak minden levét, elvégre valószínű volt, hogy most vannak utoljára így együtt. A klubhelyiségek megteltek a buli hangjaival, és a lángnyelv-whisky maró ízétől. Aznap este úgy tomboltak az emberek, mintha ez lett volna utolsó napjuk a földön.
Én nem tartoztam közéjük. Engem olyan rosszullét környékezett, mint még soha, a hideg rázott, izzadtam, a torkom is kiszáradt. Elborzasztott a gondolat, hogy az idő, amit a Roxfortban és magában a varázsvilágban töltöttem véget érhet.  Ugyanis példaértékű bizonyítványom lett, ennek ellenére nem adtam le egyik felsőoktatási intézménybe, vagy gyakornoki pozícióra a jelentkezésem. Minden terület idegen volt számomra. Rá tudtam volna magam szánni, hogy beletanuljak az adott munkakörbe— ezzel az eggyel soha nem volt problémám —viszont tudtam, legbelül éreztem, hogy mindegyik hidegen hagyott volna, hiszen engem csak egy dolog érdekelt, egyetlen egy, de a varázstársadalom vérlázító elhivatottsággal hagyta azt figyelmen kívül. Szóval ott voltam én, az Iskolaelső, de fogalmam sem volt,  mit fogok csinálni a jövőben, legyen szó egy évről, egy hétről, vagy épp a holnapról. Hazamenni sem szándékoztam. Az utolsó karácsonyi szünetben megfogadtam, hogy többé nem teszem be a lábam a kúriába. De akkor hova mehettem volna? Hova? Rettegtem. Úgy éreztem gyomrom, majd torkom is megtelik vízzel, a kétségbeesés pedig belülről fojt meg.
Nem bírtam egy helyben ülni, olyan volt mintha a bútorok körülöttem mindjárt rám zuhannának, és a világ is zuhanna utánuk. Úgyhogy átverekedtem magam a klubhelyiség zavarán, és a kastély kihalt folyosóin kezdtem bandukolni. Néhány szellemen, és alsó tagozatoson kívül nem jött szembe velem senki. Először reméltem, hogyha utoljára körbejárom az iskolát, és így, szertartásosan mondok tőle búcsút, talán enyhülnek tüneteim, hiszen lezárom emlékét magamban, és az elvileg gyógyír a léleknek. De nem,  határozottan rosszabbul éreztem magam. Az ismerős kövek látványa embertelen szívfájdalmat okozott, leültem egy padra és fejemet térdeim közé préseltem. Zsebeimbe kutattam a Főnix cigarettaszál után, annak ellenére, hogy az iskolába tilos volt behozni. Éreztem, hogy vészesen közel járok ahhoz, hogy kidobjam a taccsot.
- Mr. Marlowe!
Talán csak Piton professzor kimért, és kifent hangjának volt köszönhető, hogy ez végül mégsem következett be. Felemeltem tekintetem és próbáltam szalonképesnek tűnni, ami halva született próbálkozás volt.
- Mr. Marlowe, maga rosszabbul fest, mint egy kipréselt mákonybab.
Erre nem igazán tudtam mit mondani, mindenesetre jó volt tudni, hogy lelki és fizikai állapotom rendkívül finom szinkronban működött.
- Kérem, kövessen! Már egy ideje keresem önt.
El nem tudtam képzelni mit akarhatott tőlem, de szó nélkül lépkedtem mögötte a kietlen folyosókon, ő pedig néha hátrasandított rám. Gondolom meg akart róla bizonyosodni, hogy még éltem-e.

Irodájában az asztala előtti székbe parancsolt, ő pedig csészét készített elő, egy teatojásba kamillavirágot kanalazott, a csészébe helyezte, és a kandalló fölött lógó üstből vizet mert rá.
- Igya meg, talán kap tőle egy kis színt, ugyanis inferusokat megszégyenítően sápadt, Mr. Marlowe.
Belekortyoltam a teába, de két perc csönd után egyértelművé vált, hogy addig nem mondja el, miért hivatott, ameddig az utolsó cseppig meg nem ittam, úgyhogy nagy nehezen, de magamba erőszakoltam a folyadékot. Tényleg egy kicsit jobban éreztem magam.
- Nos, még egyszer gratulálok az Alkímiából és Bájitaltanból szerzett kiváló minősítésekhez, mondjuk magától nem is vártam kevesebbet. Gondolom a többi tantárgyból is hasonlóan teljesített.
- Igen, többé-kevésbé…
- És mik a tervei a jövőben? - kérdezte.
Semmit nem feleltem, túlságosan büszke voltam kimondani, hogy halvány fogalmam sem volt mit akartam magammal kezdeni. A másodpercek kínzó lassúsággal peregtek csak tova.
- Semmi? - hangja baljósan vájt lényembe.
Hirtelen titáni feladatnak tűnt állkapcsom és nyelvem mozgásra bírása. Percekig küszködhettem.
- Semmi, Piton professzor. Egyelőre nem tudom merre kéne indulnom… Úgy néz ki, kénytelen leszek hazame—
- A mugli világba? - vágott közbe.
- I-igen.
- Ne legyen ostoba, nem áll jól magának. Főbenjáró bűn lenne a maga képességeit a muglik közt rejtegetni.
- De hiába, ha ezeket a képességeket nem tudnám sehol sem kamatoztatni. Nem vagyok aurornak, átoktörőnek való, ezekhez a pályákhoz abszolút alkalmatlan vagyok. A minisztériumi pozíciók majdhogynem ugyanazok, mint a mugli világban, a varázslényekhez valójában nincs türelmem, az emberekhez meg még kevesebb, úgyhogy alighanem az összes lehetséges karrier kizárva. Esetleg írhatnék a Prófétának—
- Ugyan kérem, maga többre hivatott az írásnál.
A kijelentést egy részem kedves bóknak érezte, viszont egy másik inkább istenkáromlásnak regisztrálta. Az írás világa, a belső gondolatok és érzelmek örvényének tintába oltása maga volt a világ nyolcadik és egyben legbecsesebb csodája. Az írott szó már kiskoromban is csontomig hatolt, összetört és meggyilkolt, majd újra összerakott, de kicsit másként, elrejtett bennem valamit. Számomra maga volt a gyönyör. Piton szavai egyszerre tűntek a legocsmányabb szitoknak, de ugyanakkor hízelgő bóknak, hogy életemben több értelmet látott, minthogy arra szánjam, hogy kiírjam magamból szenvedésem.
- Mi a véleménye a gondolatokról? Az elmének ködös, ide-oda illanó képzeteiről, amelyek vízszerűen fodrozódnak, bukkannak fel, s merülnek alá? Mit szólna, ha ezen kényes áramlatokban kéne úsznia, s akaratának kampójával kihalásznia a keresett emlék—
- A legilimencia és az okklumencia a legművészibb tudományok, de higgye el, egy két lábon járó merengő vagyok, semmi szükség a munkámban is a saját emlékeimben pácolódno—
- Hallgasson! A tény, hogy maga a legjobb diákom, nem jogosítja fel arra, hogy a szavamba vágjon, Mr Marlowe. Idáig csak akkor beszélt, ha kérdeztem, botor dolog lenne most felhagynia ezen jó szokásával - hangjától remegett a levegő, de arcán az indulatnak egy nyoma sem látszott. - Mint ahogy ön is mondta, ezek művészi tudományok. Mint ahogy meséltem már önnek, jártas vagyok ezen a területen, tudok magának mesélni egyet s mást. Például azt, hogy ezen módszerekkel megtanulhatja uralma alá vonni, és megszelídíteni legfájóbb gondolatait és… emlékeit - hangja alig észrevehetően, de elvékonyodott, torka pedig megfeszült, mint aki keserű gyógyszert küzdött magába. - Úgy hiszem az amneziátor hivatás önnek való, Mr. Marlowe. Mellesleg, javarészt mások fejében kéne kutakodnia.
- Talán tényleg ez lenne a legjobb megoldás - válaszoltam bizonytalanul. Mások emlékeiben pácolódni egy fokkal szebb kilátásnak tűnt.
- Pompás. Ez esetben holnap reggel nyolcig kérem a jelentkezését az asztalomra. Ha netalántán érezne magában annyi bátorságot, hogy holnap merészeli nem benyújtani azt, nos, garantálom, hogy ne egy darabban érkezzen haza…
- Igenis, Piton professzor - mondtam zavart mosollyal az arcomon.
- A maga helyében gyorsan elkezdeném körmölni, tudom mennyire könnyen elcsábul az ember a lángnyelv-whiskytől.
- Ó, efelől ne tessék aggódni, én nem tartozom ezen emberek közé.
- Na mars a klubhelyiségbe, élvezze az estét, amíg lehet. Elvégre ez az utolsó napja itt a Roxfortban. Mulasson a többiekkel.
Arcomról lehervadt mindennemű jókedv, ami idő közben visszacsurgott belé.
- Maga is nagyon jól tudja, miért nem fogok így tenni - szavaim veszélyesen csípősen hagyták el a számat. Egy pillanatra költőinek találtam a fordulatot, hogy most én teremtem le őt. Tudta, hogy kölcsönösen gyűlöltük egymást a háztársaimmal, nem egy mardekárost ő ítélt büntetőmunkára azért mert engem gyötört. Azt hittem arcon fog vágni, hogy diák létemre meg mertem vele ütni ezt a hangsúlyt, vagy legalábbis leüvölti a fejem, de semmi ilyesmit nem tett. Csak komoran meredt tekintetembe, fejét enyhén oldalra döntve. Úgy nézett rám, mint anno én arra a haldokló verébre. Azon merengtem vajon ő is hasonlóképpen felfedezni vélte bennem saját nyomorát, és ha igen, mifélét, melyiket? Egy ilyen erős, túlvilágian zord ember hogy szenvedhet bármitől is? Több percig figyelt némán, úgy tűnt, hogy nem áll szándékomban reagálni kirohanásomra, úgyhogy bólintottam és felálltam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Mr Marlowe! - szólt utánam, de nem fordultam meg. - Emlékeiben őrizzen meg minket szebbnek, mint amilyenek valójában vagyunk.
Egy ideig ízlelgettem szavainak jelentését, majd kiléptem a hűvös alagsorra. Akkor láttam utoljára.

* * *

Je pense, donc je suis. Gondolkodom, tehát vagyok. Tébolyító a gondolat, hogy létünk minden egyes momentumát az határozza meg, hogy milyen természetűek gondolataink. De mit tehet az, akit csupán átkos gondolatok környékeznek, akinek elméje az univerzum sötét morajlásaira van kihegyezve, s akinek ezáltal egész világa egy fekete, megtört tükör? Mit tehet az, aki eme szilánkos létben bolyong egyedül? Hisz’ kínját megpróbálhatja megosztani, de teljesen átadni azt képtelen, mert életünk és annak minden rejtett fodrozódása a miénk, egyedül miénk. Szóval, mit tehet, kérdem én.
Engem csupán egy sötét gondolat kínoz szüntelen. Egyetlen egy mocskos érintés.

Még csak fél év telt el az amneziátor képzésből, de egyre határozottabban hittem, hogy kezdtem kikészülni. Bukásra álltam, amit nem az okozott, hogy nem értettem a tananyagot, sokkal inkább az, hogy nagyon is értettem azt. Kristálytisztán és hegyesen feszült koponyámnak minden, amit az elméről, a gondolatokról és az emlékekről tanultunk, és akarva-akaratlan, de képtelen voltam megállni, hogy magamra vetítsem az újonnan szerzett tudást. Úgyhogy az utóbbi időben be se jártam órára, emellett a már amúgy is vékony alkatomból fogytam pár kilót, remegtem és konstans izzadtam. Nem éppen volt szerencsés, ugyanis én voltam soron a pszichológiai vizsgálaton. Jobbnak láttam, ha egy fiola sámánbogáncs tinktúrával a szervezetemben megyek a doktor elé, ami szépen elcsitítja, elzsibbasztja az efféle idegi tüneteket, de hátulütője, hogy a nyelv is könnyebben megered, viszont jobb alternatíva hiányában ezt láttam a legjobb megoldásnak.
- Szép napot, Mr. Marlowe! Kérem foglaljon helyet - egy nő mutatott az asztala előtti székre. Azon középkorú, varangyszerű nőnek tűnt, aki minden turpisságon átlát és egyetlen tekintetbe bele tudja azt sűríteni, hogy a másik egy értéktelen légypiszok. Nyeltem egyet. Leültem a kis szoba közepén található székbe, és periferikusan láttam, hogy a szoba vörösfenyővel és kárpittal gazdagon dekorált volt, de csak a nőre, és a szögegyenes hajszálai mögött húzódó egyhangú angol síkságra figyeltem. Fáztam. A kezeimet dörzsöltem.
- A nevem dr. Edith Hewes. A Mágiaügyi Minisztérium által kirendelt pszicho-medimágus vagyok, én fogom megvizsgálni, hogy pszichológiailag alkalmas-e  az amneziátori hivatásra.
- Örvendek.
- Nos, hogy érzi magát?
- Megvagyok.
- Megvan, vagy igazából pocsékul érzi magát?
- … az utóbbi.
- Akkor miért mondta, hogy megvan? - ráncolta a szemöldökét.
- Mert az emberek ezt mondják, mikor rosszul érzik magukat.
- Rosszul érzi magát, miért?
- Beteg vagyok.
- Valóban? Mi a baja?
- Semmi, csak beteg vagyok.
- Értem - szemeit összehúzta és valami papírok között kezdett matatni. Pár pillanatig átfutotta a rajtuk álló sorokat, majd felnézett rám. - A professzorai egyáltalán nincsenek megelégedve a teljesítményével, beleértve dr. Roderick Fowlert, a kar dékánját. Ez elég aggasztó, lévén egy igen jelentős hivatásról van szó, nem gondolja, Mr. Marlowe?
- Beteg voltam.
- Egy egész szemeszterben?
- Igen.
- Ne vesztegesse az időmet, Mr. Marlowe, válaszoljon rendesen a kérdéseimre, vagy elmeh—
- Nem érdekelnek az órák.
- Miért nem?
- Az emlékek és gondolatok világa hidegen hagy. Egyszerű.
- Azt mondja egyszerű? - majdnem szilaj nevetésben tört ki.
- Igen.  Ugyan teljességgel homályos és megfoghatatlan dolgoknak tűnnek, sötétek, titkosak, de valójában olyanok, mint egy zsebóra. A megannyi csavar és fogaskerék a mélyben egy szimpla szerkezetté áll össze. Világuk egyszerű. Ellenben arról senki nem tud semmit, hogy mitől vagyunk képesek mágiát használni. Hogy míg mi a valóságot csűrjük-csavarjuk, addig a muglik csak ülnek és kalkulálnak, pedig az ő kölykeik is fadarabokkal hadonásznak. Miért van ez? Mi kattog, burjánzik bennünk és miért? Miért?! És való—
Későn kaptam észhez. Nem éppen tűnt bölcs dolognak, hogy leszólom a szakterületét, amellyel valószínűleg több évtizede foglalkozik, úgy meg pláne, hogy ezen a pályán készültem én is elindulni. Arról nem is beszélve, hogy a normalitás határait rég túlléptem a kiborulásommal. A kezemet dörzsöltem.
- Miért dörzsöli a kezét?
- Fázom.
- A szobában közel huszonkét fok van, Mr. Marlowe.
Egy ideig csak ültem, és nem szóltam semmit. Próbáltam minél természetesebben zsebeimbe dugni kezeimet. Attól félek ez korántsem járt sikerrel.
 - Elmehet, Mr. Marlowe.
- D-de nem akar tovább vizsgálni, alig voltam itt tíz percet.
- Nincs rá szükség, már diagnosztizáltam - itt hallgatott egy kis ideig. - Nagyon ügyes, hogy sulyokféreg kivonat helyett a kevesebb mellékhatású sámánbogánccsal próbált meg félrevezetni. Hogy honnét tudom? Kérem, több, mint 30 éve dolgozom a szakmában. Nem tud megtéveszteni, Mr. Marlowe. Maga rendkívül intelligens, ez a roxforti dokumentumaiból és az itteniekből is jól látszik. Maga ért az elme világához, érdekli önt, és mint egy órakészítő, maga is darabokra szedné bonyolult szerkezetüket. Maga a saját emlékei előle menekül. Azt mondja, sötét és titkos? Valami szörnyű trauma érte, és rejtegetni próbálja azt, talán mert szégyelli, hogy nem tudta azt megelőzni, vagy, hogy ön is tehet róla, vagy, hogy akár élvezte is valamennyire, esetleg mindhárom együttesen. Mocskosnak érzi magát, ezért dörzsölgette mind ezidáig a kezét. Ez afféle tudatalatti kényszer, hogy újra tisztának érezhesse magát. Mivel ez sosem következik be, ezért gondolom gyakran nyúl tudatmódosító bájitalokhoz és növényekhez, jól gondolom, Mr. Marlowe?
Nyeltem egyet.
- Maga tökéletesen alkalmatlan, hogy mások fejében kutas— hirtelen a szavába harapott. Hátradőlt, és jó pár percig átnézve rajtam bámult ki a fejéből. Majd felállt, és az ablak felé fordult, egyik végéből sétált a másikba. Nem tudtam, mit kellett volna csinálnom, hogy illetlenség lett-e volna a gondolatmenetébe vágni, vagy egyszerűen kisétálni az ajtón. Úgyhogy ülve maradtam, és csak néztem őt. Olyannak tűnt, mint aki valamire készül. Mint aki valamire rosszra készül, de nem úgy, mint a gyerekek, nem, ez komolyabb volt. Ez egy felnőtt csínytevés kezdete volt, olyan, aminek komoly következményei lehetnek, de az ember mégis meg akarja tenni. Hirtelen visszafordult. Úgy nézett rám, mintha valami érdekeset látna az állatkertben.
- Számítson egy levélre a Minisztériumból a következő napokban.
- R-rendben. Elmehetek?
Bólintott. Nem tudom milyen levélre gondolhatott, ha ki akart csapatni a szakról, akkor elég lett volna az egyetem vezetőségével levelet küldetnie. Inkább nem kérdeztem rá, így is elég meztelennek éreztem magam előtte.
- Még valami… - szólt utánam. Hátrafordultam az ajtóból.
- Afféle házi feladat, ha úgy tetszik. Még ma tegyen valamit, ami boldoggá teszi. Lényegtelen mi az, hogy mennyire szokatlan, vagy badarságnak tűnő dolog is legyen. A lényeg, hogy boldoggá tegye. Még ma - nem mertem volna rá mérget venni, de mintha enyhén fénylettek volna varangyszemei.
Bólintottam, majd bezártam magam mögött az ajtót. Hirtelen matatás hangjait hallottam a falon át. Ismerősen csengett, én is hasonlóan kutattam a drogjaim után, ha épp kifejezetten rosszul éreztem magam. Tovább sétáltam.
Aznap írtam meg az első novellámat. Pár oldal volt csupán, de mégiscsak az első komolyabb írásom. Medúza érintésé-nek neveztem el.

* * *

A legyőzöttek nyugalmával ültem a szobámban. Talán három napja voltam dr. Hewes-nál, és azóta az egyik órára se mentem be. Fölöslegesnek éreztem, lévén idő kérdése, és kirúgnak a szakról. Azon gondolkoztam milyen állásban kéne elhelyezkednem a mugli világban. Az udvaron az aurortanoncok a Patrónus bűbájt gyakorolták, mindenféle ezüst lény keringett az ablakon túl, míg az ajtó keskeny nyílásán át hallottam, ahogy két lány sutyorog. ‘Milyen pálcája van?’ kérdezte az egyik, ‘Áhh, tölgy, nem illik hozzám.’
Egy bagoly kopogtatott az ablakon. Beengedtem, elvettem tőle a levelet, és adtam neki az éjjeliszekrényen heverő sonkás szendvicsemből. A legyőzöttek nyugalmával olvastam a gyöngybetűkkel vésett sorokat.

Tisztelt Mr. Cedric Elias Marlowe!

Ezúton szeretném tájékoztatni, hogy a Mágiaügyi Minisztérium Rejtély- és Misztériumügyi Főosztálya (továbbiakban: Főosztály) dr. Edith Penelope Hewes javaslatára vizsgálatot kezdeményezett az Ön képességeit illetően. Örömmel értesítem, hogy a Főosztály alkalmasnak ítélte arra, hogy részese legyen a Főosztály kutatásainak, és ezennel halhatatlanná váljon.
Láthatatlannak lenni az egyik legmegtisztelőbb, de ugyanakkor az egyik legnehezebb foglalkozás is. Ugyanis a Főosztályon végzett kutatások feltárásai kulcsfontosságúak a Brit-szigetek és egyben az egész világ varázstársadalma számára. Ezen okból a Főosztályon végzett munkásságát illetően a Mágiaügyi Minisztérium által meghatározott, hármas fokozatú titoktartási szabályozás kötné a kutatásai megkezdésétől haláláig. Ezen szabályozás részleteit a levél mellékletében olvashatja.
Amennyiben ezen feltételt vállalja, és elfogadja a halhatatlan pozíciót, válaszát három napon belül küldje vissza azon bagollyal, amely ezt a levelet kézbesítette.

Üdvözlettel,
Artan C. Dean
vezető halhatatlan


Csak  a számat tátottam. Valószínűleg még hosszú percekig így tettem volna, ha a bagoly nem kezd el csipkedni, hogy adjak neki még a szendvicsemből.

* * *

- Ó, Ditty Hewes…Tudja anno kollégák voltunk, ő meg én. A gondolatokat kutatta, de bizonyos módszereivel nem értett egyet az akkori vezető halhatatlan, túl agresszívnek, túl nyersnek ítélte őket. Miután többszöri felszólításra sem hagyott fel ezen kísérleteivel, a vezető úgy látta helyesnek, ha a pszicho-medimágia kevésbé kihívást jelentő területére lépteti vissza. Egyáltalán nem lep meg, hogy pont ő ajánlotta önt nekünk, sosem tudott ellenállni a kutatás émelyítő ízének.
Dean egy roppantul furcsa kis emberke volt. Pöttöm termetű és enyhén pufók, őszülő tincseit pedig vehemensen bűvölte vissza a hajdani vörhenyes árnyalatukba. Színes talárokban járt és hangja kedélyesen emelkedett, majd pottyant alá, mint egy cukorka. Fejemben Dean és Bogoly Berti gondolata elválaszthatatlanul összeforrt. Sétapálcájával bohókásan mutogatott, és csak mázosan nevetett. Folyton csak nevetett.
A képzésem már a vizsgákat követő júniusban megkezdődött, és Dean ragaszkodott hozzá, hogy az újoncokat ő képezze ki, úgyhogy én is az ő gondozásába kerültem. Természetesen bemutatott a többi kollégának is, és kitartott amellett, hogy ők is megtanítsanak nekem mindent, amit csak tudtak, de a nap végén mégis csak az ő mű vörös gondoskodása volt az, ami terelgetett a tudás csarnokában.
A kiképzés közel két évig tartott és tulajdonképpen abból állt, hogy mindegyik szakterületen eltöltöttem néhány hónapot. Megmutatták nekem az ‘űrben’ lebegő bolygókat, és a lassan sikló hullócsillagokat, a merengővízben úszó agyakat és gondolatokat, a dimenziókon át kattogó időnyerőket, és az Amortentiával teli rózsabuborékos szökőkutat. Végezetül a Halálterem komor s szürke boltívét.  Ez maradt utoljára, mert ez volt Dean szakterülete.
- A halálterem! - mondta, és kezeit összecsapta, mintha egy mesterműről rántotta volna le a leplet. - A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály legdicsőbb helyisége. Ezen terem kecsegtet a legnagyobb tudással, a titokra amelyre minden ember vágyik. Visszafordítani, és életté változtatni a halált, öröklétbe börtönözni azt! Ez a legnagyobb tudás… Persze, Edna Golding a Szeretet-teremből nyilván a szeretetet gondolja legfőbb erőnek, de csak áltatja magát - nyugtázta büszkén magában, és végigsimított a boltív kőkeretén. - Tudja, ha a szöveten átmerészkedik valaki, az azon nyomban szörnyethal, úgy hisszük ebből készülhetett a Halál leple is, melyről Bogár Bárd írt anno. Ön hall suttogást?
Nem, semmit nem hallottam. Csupán azon gondolkoztam, hogy ez a buborékúr miért pont ezen a zord területen kutat, a kettő összeegyeztethetetlennek tűnt számomra.
- Nem.
- Áhh, szerencsés… Akkor gondolom kérdeznem sem kell, mit választ szakterületének - kuncogott - a halálnak kevesen tudnak ellenállni. Tudom, morbid humor! - megint nevetett.
- Engem az élet-halál kérdése abszolút hidegen hagy, Mr. Dean.
Pár pillanatig köpni-nyelni nem tudott.
- Merlinre…! Hát—hát nem féled a halált. Hogy egy lépés és kimúlhatsz?! - apró kezeivel a halálfüggöny felé lökött, de rögtön meg is markolt, hogy még csak véletlen se zuhanhassak annak túl felére.
- Ha fenyegetni akar, fenyegessen élettel.
- Gyermekem…
- Az élet és halál számomra egyáltalán nem tartogat misztériumokat. Mert az élet nem más, mint levegő. A szellő, ‘mi tüdőnkbe áramlik, amint kibújunk a méhből, és amely mozgat, lebegtet minket halálunk órájáig. A halál pedig valójában nem is létezik, legalábbis nem úgy, mint ahogyan hiszik. A halál egy ajtó és megannyi ablakkeret, melyen az élet levegője átsuhan, és onnantól egy másik térben és dimenzióban vándorol. De olykor a fuvallat visszatér, egy-egy ablakon suhan vissza, és amolyan fél-életnek láttatja magát, ezek a szellemek, a portrék, a Priori Incantatem bűbáj fantazmái. Az élet nem más, mint egyetlen lélegzet, míg a halál pusztán egy kapu - megpaskoltam a boltív keretét.
- Gyermekem… - tátotta még mindig a száját Mr. Dean.
- Elnézést, a költészet átka már kiskoromban megtalált… Engem a mágia eredete érdekel. Az a kicsiny, mégis prométheuszi szikra, mely elválasztja a varázst a varázstalantól. A forrás, amelyből mindez kifakadt - mutattam körbe a teremben, de a gesztus alatt az egész Főosztályt értettem, az egész világot. - Az a legdicsőbb tudás. Az élet-halál engem nem érdekel.
- Értem, gyermekem - azzal hátat fordított és kiment a teremből. Magamra hagyott a halál lengő foszlányával. Vérig sértettem.

Csak pár nap múlva mentem vissza a Főosztályra, Deannek vittem egy csokor napraforgót és egy csokibékát. Mindkettőért odáig volt.
- Óhóóó, milyen pazar ajándék! Pazar - kuncogott örömében. Később tudomásomra jutott, hogy feleségét, és gyermekét is elvesztette az évek során, ezért tanulmányozta oly’ bőszen az élet és a halál kettősét. Persze,  nem igazán ért el még érdemleges eredményt, legalábbis olyanokat, amilyeneket szeretett volna, és ez kétségkívül meg- és összetörte lelkileg. Bohókás viselkedése volt az egyetlen, ami megmentette a Mungó egyik kórtermétől.
- Ó, majdnem elfelejtettem, a Forrása elkészült, csak magára vár, gyermekem. Mostantól hivatalosan is halhatatlan! - azzal elkezdte a csokibékát majszolni— “Már megint Vadóc Vendelin!” -  hallottam az osztály túl feléről.

* * *


Miután Voldemort elbukott, és Shacklebolt megtísztította a minisztériumot a Nagyúr szövetségeseitől, a többiek elmesélték, hogy az én termemet, a Forrást használták azon kísérletek elvégzéshez, melyekből megállapították, hogy a sárvérűek és félvérek mágiája gyengébb az aranyvérűekénél. Nem egy sárvérűt injekcióztak be mindenféle oldattal, majd csapolták le a vérüket, összehasonlítva a változások mértékét. A kísérlet több tucatnyi helyen hibás volt, egyrészt nem volt kontroll csoport, másrészt aranyvérűeket nem vetettek alá ennek a procedúrának, nem volt viszonyítási alapjuk, harmadrészt pedig a változásokat sok minden befolyásolhatta, a beinjekciózott oldatok is  felvetnek néhány kérdést. Egy koholmány volt az egész.
Mindenesetre felháborító volt a gondolat, hogy az én termemben művelték ezt a szennyet. Ebben a teremben, amelyet arra szenteltem, hogy megtaláljam minden mágia forrását, a minden mágusban fellelhető magot, amitől képesek képzeletük szerint hajlítani a valóságot, a termet, ahol minden mágia szent.  A termet, ami arra hivatott, hogy egyszer majd magam oltsam be a halandókat a mágia szikrájával és annak csakis legtisztább manifesztálódásával. Voldemortot is valószínűleg lenyűgözte a ‘laborom,’ és ezért adta neki e 'dicső' feladatot. Kíváncsi vagyok mit tett volna, ha rájön, hogy ez a csoda egy sárvérű tulajdona.
Erre viszont sosem került sor. Amikor Voldemort visszatérte napvilágot látott, és azt sutyorogták, hogy a minisztériumot is lassan uralma alá vonja, Dean, aki aranyvérű volt, néhányunkat elküldött az osztályról, és tanácsolta, hogy bújjunk el, mondjuk magunk köré az összes védőbűbájt, és ne maradjunk sokáig egy helyen. Így is tettem. Visszavedlettem mugli énemre, és motelekben szálltam meg, egy hétnél pedig sehol sem maradtam tovább.
Egyszer viszont későn kezdtem el készülődni, és nem maradt időm egy neve-sincs motelt keresni, ezért úgy döntöttem, hogy abban a londoni lakásban fogom átvészelni a hetet, amit a szüleim vettek nekem a 17. születésnapomra. Devonban az hallatlan volt, ha tehetős szülő nem támogatta a csemetéjét, még ha olyan ‘kellemetlen jellemvonásokkal’ is rendelkezett, mint én. Úgyhogy egy szép kis lakást kaptam tőlük, és a mai napig utalnak a gringottsi fiókomba havonta tízezer fontot, amit a koboldok átváltanak nekem. Szóval április közepén levonatoztam Edinburgh-ből Londonba. Felcammogtam a csöndes lépcsőházban a harmadik emeletre és előhalásztam zsebemből a 23A lakás kulcsát. Sikerült, de egyből ki is esett a kezemből.
Az ajtó előtt fehér rózsaszálak hevertek. Elfonnyadtak és összeaszottak. Tizenegy darab. Tizenegy éve nem láttam a családomat. Tizenegy éve nem láttam Adriant és Benedict-et. Úgy tűnt, azóta minden születésnapomkor hoztak egy fehér rózsaszálat.
Az émelygés kerülgetett. Aznap este egy közeli hotelben szálltam meg, néhány szedatív drog társaságában.

* * *

Felnőtt tartalom!

Nehéz és sós volt a nyári levegő aznap este. A bogarak vergődtek a száraz füvön, és csak kínjukban ciripeltek egy kis esőért. Az én ajkaim is cserepesre száradtak, bőrömre pedig rátapadt az ing.
Azt a könyvet bújtam, amelyet Flitwick professzor adott fel házi feladatnak a nyárra a harmadikosok számára, de azon kaptam magam, hogy egy betű sem marad meg bennem, a szavak elúsztak a szemem elől, és ugyanazt a bekezdést olvastam harmadjára. Becsuktam a könyvet, nem tudtam figyelni. Fojtogató volt az esti félhomály és a csönd. Túl nagy volt a csönd.
Apánk aznap behívta magához mindkettejüket. Benedict megbukott a történelem érettségijén, Adriant pedig nem vették fel a St. Andrews-ba, Nagy-Britannia egyik legjobb egyetemébe, ahova az uralkodói család sarjai is jártak.
Tudtam mit jelent ez. Nagyon jól tudtam. De nem volt hova bújnom, és már erőm se volt elbújni. Sötét volt, a levegő pedig vihar ígéretével ragadós. Lekapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényen, és ledőltem az ágyra. A húzat sörtéi szögként súrolták végig hátamat és karomat, de figyelmen kívül hagytam. Összeszorítottam szemeimet, és Madame Pomfrey sütőtöklevére gondoltam, remélve, hogy ezzel hamarabb álomba merülök, hogy hamarabb itt a holnap. Nem tudom meddig heverhettem úgy, rongyosan az ágyon, de éreztem egy nehéz jelenséget. Egy súlyt, mely testemre tapadt.
Kinyitottam a szemem, de csak pár pillanat múlva rajzolódtak ki előttem körvonalai.
-  Adrian, - sóhajtottam - sajnálom.
- Fogd be, Ced!
Tudtam mit jelent ez. Nagyon jól tudtam. Ingerült testtartása, és a közöttünk feszesen hurkolt levegő már ismerős volt. Markom a pálcámért bizsergett, de nem voltam életveszélyben. Közben Benedict is megjelent. A sötétség éles, fekete pengét kovácsolt borostás állából. Nyeltem egyet.
Felugrottam az ágyról, és az ajtó felé rohantam. Elkaptak, és a földre löktek.
- Ne—
Belém rúgtak. Egyszer. Kétszer. Az arcom elé kaptam a kezemet, de Adrian összefogta a csuklóimat, Benedict az ingemnél fogva dobott az ágyra. Elszakadt,  körmei a húsomba martak. Bőrömön karmazsin csurgott.
- Mit tudsz te, Cedric?! - sziszegte Benedict és arcon ütött. Felszakadt a szám. Adrian lecsatolta az övét és azzal vágott az oldalamra. Csípett. Hasított.
- Mit tudsz te, te gyenge—
Még egyet vágott vele. Ez már csuklómat érte.
- Te hitvány, kis - véres államat a csontos ujjai közé fogta - féreg! - köpte a szót az arcomba.
Benedictről közben lekerült a nadrág, az alsónadrág. Ott duzzadt eres, kegyetlen férfiassága.
- Ne! - sírtam, de hajamnál fogott meg és húzott maga alá. Megkéselt tekintetével.
- Te féreg! - hányta rám a szavakat, miközben repedt ajkaimhoz dörzsölte magát. Közben Adrian letépte rólam az összevizelt nadrágot, és nem láttam, de tudtam, hogy már ő is meztelen.
Éreztem, ahogy húsa, gerjedelme belém hatolt. Egy ideig kapálóztam, de mikor Benedictet is megízleltem, feladtam. Feladtam. Akkor már csak rongyként hevertem a testvéreim döfései közt, és csak némán hulltak a könnyeim. Ennek a pillanatnak könnyes, sós ízét számtalanszor megízleltem abban, és az elkövetkezendő szünetekben. Nem tudom miért nem tettem semmit. Talán még így is szerettem őket, valahol mélyen, és megértettem fájdalmukat, és azt, hogy beszennyezésemmel próbálnak megbirkózni a világgal.
Mocskos voltam. Hitvány—
- Egy féreg!—

- Mr. Marlowe, öt perc és értekezlet. Jajj, gyermekem, túl sokat úszkál abban a merengőben! - szólt be Dean, majd zárta is be maga mögött az ajtót.
Én a szófához botorkáltam, és ledőltem rá. Rongyként hevertem, rettegéstől nyirkosan. Éreztem bőrüket, húsukat a sajátomén. Meggyújtottam egy cigit.
- Egy féreg…


         jellem

Kisgyerekként Cedric nagyon jámbor, kedves és figyelmes volt, és inkább az élet finomabb dolgai érdekelték, mint például az irodalom, a nesztelen merengés, a tenger hullámainak figyelése. Ösztönösen, csöndesen, és lágyan szerette az embereket, semmi nem okozott neki nagyobb örömöt, ha ezt viszonozták. Gyöngéd lélek volt, akinek arcára már egy verssor, egy érintés, egy bimbózó virág is mosolyt csalt. Valójában még mindig ilyen, valahol mélyen. Nagyon mélyen.
Ám az otthonában és a Roxfortban tomboló terror megkeserítette finomságát. Szelídsége és származása miatt bántották, amit ő, mint intenzíven érző ember abban hitben élt meg, hogy valami őbenne romlott. Olyan akar lenni, mint ők, őket hiszi helyesnek. Tisztátalannak, szennyezettnek érzi magát. Úgy gondolja mások ezért nem közelednek felé, és elméjében minden emberbe ártó szándékot ültet, még ha nincs is rá oka. Megszokássá vált számára, hogy emlékeiből, költői lelkének csalfa megérzéseiből rekonstruálja magában az embereket. Kedves természetét így az idő többségében eltemeti, és csak ritkán képes megnyílni másoknak, akkor is általában az idősebb személyek, tanítói felé, köztük is azok felé, akikben megérezte a szeretet melegségét. De még számukra sem teljesen. A többiek elől hűvös falak, erődök mögé bújik. Távolságot tart, szavait röviden, fagyosan intézi nekik.
A mágiában látja mentsvárát. Anno elbűvölte gyermeklelkét, úgy érezte az mentette meg testvéreitől, és úgy hiszi, hogy eme hatalmas erő mentheti meg ismételten. Ezért megrögzötten kutatja azt, sóvárog annak forrása után, és ha kell magát is felemészti, csak hogy megtalálja. Ez megkeményítette, még mélyebbre taszította szerető jellemét, és Cedric rideg logikát, szilárd eltökéltséget, telhetetlen tudásszomjat, és bizony arroganciát termesztett helyébe. Lelkileg fuldokol, de tudat alatt úgy gondolja, hogy ez csekély ár, ahhoz képest, amit a mágia édes nedűje ígér. Hogy végre tiszta lehet, és legnemesebb önmagává válhat. Addig viszont kényszeresen mosakszik, tisztálkodik, környezetében pedig már-már beteges rendet tart, ha pedig úgy érzi, semmi sem segít belőle kipucolni a mocskot, a drogok után nyúl.
erősség || szerető, törődő, költői lélek, logikus, intelligens, kitartó, eltökélt
gyengeség || érzékeny, a felhőkben él, magának való, rideg, megszállott, arrogáns, önpusztításra hajlamos

         apróságok

mindig || kutatás, könyvek, irodalom, írás, a tenger, egyedüllét, tisztaság, Főnix cigaretta, tudatmódosítók
soha || tömeg (és olykor az emberek, úgy ámblokk), mocsok, hanyagság, tudatlanság, agresszió, érintés, sport
hobbik || szeret olvasni, legyen szó regényekről, versekről, vagy éppen száraz, tudományos könyvekről. Előszeretettel sütöget és főzőcskézik otthon, szereti, ahogy az illatok melegséget kölcsönöznek az amúgy rideg lakásnak. Illetve olykor-olykor kedve támad rövid novellák írásához, amiket álnéven szokott a Reggeli Próféta szerkesztőségébe küldeni, ők pedig néhány művét meg is jelentették az újságban.
merengő || legkedvesebb emlékeként őrzi azt a kritikus estét, amikor a letargiától az esőben esett össze, és súlyos tüdőgyulladást kapott. Aznap este Madame Pomfrey nem mozdult az ágya mellől, és reggel mikor Cedric magához tért, egy rózsaszín szegfüvet formáló, arany könyvjelzőt ajándékozott neki. Utána arról mesélt, hogyan került a dédnagyanyjához, és szállt gyermekről-gyermekre, és hogy virágnyelven a szegfű annyit tesz: sosem felejtelek majd el. Cedric talán legbecsesebb tulajdona. Legrosszabb emléke pedig valójában egy torz képsorozat azokról az éjszakákról, amelyeken Adrian és Benedict megerőszakolta őt.
mumus || Adriant és Benedict-et látja, az egyiknek kezében öv lóg, a másik fehér rózsaszálat tart felé.
edevis tükre ||  kezében egy fiola, a mágiának szikrázó oldatával töltve, ő pedig tiszta, levetkőzte az élet mocskát, kifaragta önmaga plátói ideáját.
százfűlé-főzet ||  színe olyan, mint az angol köd és az angol tengerpart szennyes kékje, már-már szürke, íze pedig halványan azokra a francia ánizscukorkákra emlékeztet, amelyeket kis fém dobozban árulnak.
amortentia || a tenger sós-hínáros illata, szerecsendiós sütőtöklé párolgása, Dean cukros parfümje
titkok || ugyan nem szűz, testvérei azt elvették tőle, de mással sosem szeretkezett. Mi több, szerelmi kapcsolata, vagy épp szeretője sem volt egy sem, törődő érintésből is csak Madame Pomfrey-ét ismeri.
azt beszélik, hogy... || egyes kollégái szerint csakis azért követelt külön kutatótermet, hogy szabadon lőhesse magába az anyagot.



         a család

apa || Frederick Marlowe, 55, mugli, fagyos távolság feszül köztük, mint akik nem egyazon valósághoz tartoznak.
anya || Rebecca Audley, 51, mugli, Cedric keserűséggel gondol rá, sosem fogja neki megbocsátani, hogy cserbenhagyta, hogy nem védte meg testvéreitől, pedig minden bizonnyal sejtette, hogy mit műveltek vele. Egy anya mindig sejti.
testvérek ||  Adrian és Benedict Marlowe, 32, illetve 31, muglik, gyűlölet, a félelemnek azzal a sajátosan fémes és kesernyés ízével elegyedve, amitől az embernek belei, és egész léte összefolyik, majd vízként ömlik előtte a padlóra. Ugyanakkor sajnálja is őket. Nem tudja mik történhettek apja irodájában, de bármi is volt az, mélyen, legbelül talán meg tudna bocsájtani nekik, elvégre valaha szerette őket. Talán még mindig.


         külsőségek

magasság || 180 cm
testalkat || szálkás, szikár
szemszín || halványkék
hajszín || sötétbarna
kinézet || apja maga a megtestesült Adonisz. Feszesen felépített, izomtólduzzadó, emellett angolságát meghazudtolóan sötét színeket örökölt. Haja dús és ébenfekete, sötét szemeit, és árnyas bőrét megkoronázva. Ugyan Cedric teste sosem teljesedett úgy ki, mint apjáé, és soha nem is fog, ahhoz túlságosan passzívan él, viszont még így is örökölte körvonalainak árnyékát, melyeken anyja halovány vonásai finomítottak. Teste nyúlánk és szikár, váza és izomzata lehelletgyöngén tónusolja azt, emellett apja egészen mediterrán színpalettája angolosan fakóra mosva köszön vissza róla. Haja sötétbarna, szeme finoman kéklik, vékony ajkai pedig halványan rózsásak. Arca is légiesebben ívelt, viszont a fekete-fehér ruházatot kedveli, ami visszacsen egy kis élt ábrázatába. Összeségében olyannak tetszik, mint azok a kifeszített madár csontvázak, amelyeket múzeumokban látni.

         tudás és karrier

pálca típusa || 10 és ¼ hüvelyk, magyal, unikornisszőr mag, szinte teljesen merev
végzettség || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola - RAVASZ
Alkímia (M) - K
Asztronómia - K
Átváltoztatástan - K
Bájitaltan - K
Bűbájtan - K
Gyógynövénytan - K
Jóslástan - V
Legendás Lények Gondozása - E
Mágiatörténet - K
Mágia Elmélet (M) - K
Ókortanulmányok (M) - K
Rúnaismeret - K
Sötét Varázslatok Kivédése - V
Számmisztika - K

Griffendél Godrik Akadémia - LGAK - Amneziátori szak - nem fejezte be
2 év speciális halhatatlan képzés a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon

foglalkozás || halhatatlan
varázslói ismeretek || tanulmányaiból és foglalkozásából eredendően behatóan ismeri a mágiát és annak természetét. Számtalan varázsigét, bájitalt, növényt, mágikus lényt ismer, tisztában van a mágia történelmével és jelenével, érti a rúnák, számok és az elemek  nyelvét, ezenfelül kicsit konyít a jövendölés, a legilimencia és az okklumencia tudományához is. Ellenben nem párbajra termett ember. Ha erre kerül a sor, több, mint valószínű, hogy ő marad alul. Reflexei lassúak, és ügyetlen is, ebből kifolyólag a seprűlovaglás is távol áll tőle. Ismeretei inkább az elmélkedés, és a kutatás síkján bontakoznak ki igazán.


        egyéb

avialany || Gaspard Ulliel

Naplózva


sol
Vendég

« Válasz #1 Dátum: 2016. 05. 16. - 15:18:41 »
+3

Üdvözöllek köreinkben!

Előtörténeted nem véletlenül kapta meg már elfogadása előtt
azt a rengeteg pluszt. Bámulatosan összeraktad Cedriket,
egy teljesen emberi és kidolgozott karaktert kaptunk
a sárvérű vonalat és a Vér Tisztasági Háború misztérumügyi
vonatkozásaitól még nekem is leesett az állam.

Köszönöm, hogy javítottad a kért részt, alkotásod tökéletes immáron

Gratulációm mellett előtörténeted a legnagyobb természetességgel



Hamarosan baglyot kapsz teendőidről!
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 30. - 12:36:28
Az oldal 1.275 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.