Neptune, the Mystic

Azok, akik az ellenséges hadsereget – harc nélkül is – cselekvésképtelen helyzetbe hozzák, azok a valóban kiválóak.

Nagyon nehezen tudtak csak kiparancsolni a Gyengélkedőről. Az első éjszakát még elnézően megengedték, hogy lisichka mellett töltsem, hiszen még idejében közöltem a javasasszonnyal, hogy én el nem mozdulok innen, de ő ápolja csak nyugodtan, nem fogom zavarni. A második este viszont bármennyire is erősködtem, nem sikerült elérnem azt, amit akarok.
Liliya nélkül az egész kastély idegenebb, mint eddig volt. Nekem a Roxfort nem otthon. Hadszíntér. A tudat maga viszont sokkal elviselhetőbb volt úgy, hogy mindig ott volt velem hús a húsomból, érezhettem bőrét, illatát, s ereinek finom, mámoros lüktetését. Mi egyek vagyunk, két testben. Együtt alkotunk egységet, a különbségeinkből egy nagy tökéletességet. S mégis, most egyedül vagyok.
Szerencsétlenségemre a hálóterem felé vezető úton sem akadtam össze senkivel, akinek megfelelő erőfölénye lenne velem szemben. Első gondolatom, hogy valahogyan mégis Lilinka közelébe kerítem magam, ehhez pedig cseppet sem bánok néhány összetört csontot, vagy fájdalmas rontást. Fortuna viszont messze elkerül, még azzal a buznyák Mattel se találkozom a klubhelyiség felé menet. Biztosan a nyomi csaját keféli valamelyik takarítószertárban.
Köszönni luxus. Sietek be a hálóterembe, ahol egyenesen az ágyamat környékezem meg. Gyakorlatilag azt se veszem észre, hogy vadidegen tartózkodik köztünk. Egyetlen dolgon tud csupán járni az eszem, de őt elvették tőlem. S ezúttal nem virraszthatok mellette.
Kigombolom roxfortos taláromat, s hanyagul az ágyam szélére hajítom azt. Éles a kontraszt az alig néhány négyzetméternyi területen található ingóságaimhoz, illetve ingóságainkhoz képest. Újonnan már Lili ládája is az enyém mellett van, beláttuk ugyanis, hogy teljesen felesleges a lányok szobájában tartani azt, ha úgyis itt alszik velem. A hely kicsi, ennek ellenére pedáns rend uralkodik. Anjicska terráriumán egy folt sem, a könyveken pedig egy porszem, még annyi sem látszik. Már-már kínos nem csak a tisztaság, de a rendszer is, ahogyan dolgainkat tárolom. Nem bírom elviselni a rendetlenséget magam körül. Nem is értem, Caeliusék hogy bírnak ilyen disznóólban létezni, mint amit alkotnak maguknak. Mindehhez a precíz pedánssághoz eléggé oda nem illő a hanyagul az ágy szélébe gyűrt talár.
Éppen csak kezembe venném az Opus Paramirum-ot, amit kis ügyeskedéssel sikerült megszereznem a könyvtár zárolt részlegéből. Tulajdonképpen tényleg nincs más célom a könyvből, mint beteljesíteni azt, amire születtem. Most pedig, hogy ismét megízlelhettem a halált, küldetésem még inkább előrébbvalóvá vált. Oakley professzornak is elég volt annyi az engedélyhez, hogy gyógyítói pályát választok magamnak, hogy megkaphassam a tanári engedélyt.
Ahelyett azonban, elmerülhetnék Paracelsus valaha volt legjobb orvoslástani munkájában, idegen hangot és torokköszörülést hallok. S semmiképpen sem egy diáktársamtól érkező a foszlány. Leülök az ágy szélére, hátamat hanyagul előre döntöm, s kinyitom a könyvet a közepe táján ott, ahol abbahagytam az olvasását. Csak fél szemmel pillantok fel az idegenre, aki kedélyesen megkéri Domot, hogy mutasson be nekem, mert annyi mindent mesélt már rólam. Cöhh. Képmutató, hitvány féreg. Nem több annál a patkánynál, amit abban a ketrecben tartok. Ez teljesen hülyének néz engem? Két hónapig hozzám sem szól, ha nem muszáj, nem vagyok a barátja.
- Hagen. - tartom vissza indulataimat, esetleges kéznyújtását pedig viszonzom, de nem kezdeményezem. Ellenkező esetben érje be egy biccentéssel. Mellesleg hasonlít Domra. Ugyanaz a karótnyelt pofa. Épp aurornak való.
Tán csak nem gondoltátok, nem intéz a családom egy háttérellenőrzést azokról, akikkel egy szobában alszom? Fordulnék vissza olvasmányomhoz. Baszottul nem a jó pillanatomban kapott el. Most nincs türelmem aurorokkal játszani.

Oh Lazarus, were you so afraid?

        Fiatalkorom egyik kedvelt sportja volt a vadászat, és habár eleinte idegenkedtem tőle, hogy akaratomat rákényszerítsem látszólag védtelen állatokra, be kellett ismernem magamnak, hogy rejt számomra bizonyos élvezetet az egész rítus. Apám mellett térdeltem a fák között, kezemben fegyver, hiszen varázstalanok között nevelkedtem, és zsigereimben éreztem az állat félelmét, a gyanakvást, hogy valami erősebb les rá, és hamarosan magáévá teszi. Most, felnőttként már képes vagyok ezt oly módon használni, hogy engem segítsen és ne hátráltasson. Kevés szebb dolog van, mint a találat öröme, a pontosság eufóriája, és végül a tudat, hogy megint legyőztük az állatvilágot, kölcsönösen megharcolva a háborút, kölcsönös tisztelettel távozva. Mikor Dominic tájékoztatni kezdett újdonsült szobatársairól, rögtön tudtam, hogy hasonló tánc van kialakulóban közöttünk, hiszen én is hallottam az idegenekről, láttam befolyásukat a munkahelyemen, és meg kell mondjam, a legkevésbé sem nyugtatott meg a jelenlétük.
       - Bemutatnád az urat, fiam? - fordulok a fiatal felé, akiről lerí, mennyire derogál neki az ittlét - Jó napot kívánok, Mr. Romanovna, Arnold Till.
       Megtörténik a kézfogás, ahogy illik, közben nem tudja nem kiszúrni a szemem, mennyire más ő, mint a fiam többi szobatársa. Dominic körül sincs rendetlenség, de ennyire pedáns precizitás sem - ez mindenképpen elgondolkodtató, többnyire szorongó személyiségeknél fordul elő, és hatalmas kontrasztot alkot Edevane káoszával. Természetesen az is közrejátszhat, hogy ennyire zárkózott az új környezetben, de ugyanakkor nem magyarázza a második ládát az övé mellett... erről is hallottam, de még reménykedtem, hogy nem bizonyul igaznak. Példátlan lenne, ha Vulkanov elnézné ezt a devianciát, még akkor is, ha nem illeszkedtek be egyelőre.
       - Lenne önhöz néhány kérdésem, Mr. Romanovna. - tartom szóval, bármennyire is igyekszik kizárni - Magántermészetűek. Dominic, ha lennél oly kedves...
       A képzeletére bízom, mit társít hozzám, de nem hiszem, hogy ne tudná a nevem vagy a beosztásom ilyen rokonsággal. A Romanovnák híre megelőzte őket, és egy hivatalos figyelmeztetésre minden jó megfigyelő felkapná a fejét: az orosz kollégáink ritkán viccelnek ilyesmivel, engem pedig nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy elmenjek ilyesmi mellett. Nem ringatom magam abba a hitbe továbbá, hogy most igazán nagy titkokat tudok meg a fiútól, nyilván kiképezték a hasonló helyzetekre, de most nem is a lövés a célom: ott térdelek a fák között, és ugyan ott a célkeresztben a vad, leteríteni nem fogom. A vadászat művészet, a halál művészete, és nem kétlem, hogy ezúttal is kölcsönös tiszteleten alapuló táncban lesz részem.

Nyomorék auror. Ez komolyan azt hiszi, hogy szórakozhat velem. Így is elég egyértelmű, szobatársam miért sunnyog. Lám, csak pár szó a kedves apától, máris boldogan iszkol tovább, csak ne kelljen egy légtérben lennie velem. Jobbomba hirtelen görcs nyilall, egyet pedig alig észrevehetően rándul. Kapkodva kapok balommal másik kezem után, melynek szívesen lenne kedve ökölbe szorított marokkal meglátogatni valaki arcát. Indulataim viszont most kénytelen vagyok másként levezetni. Ahelyett, hogy a szokásos módon járnék el, kénytelen vagyok másképp elintézni, hogy ne boruljon el az agyam az idegtől. Úgy, ahogyan már évek óta nem tettem - körmeimmel belevájok tulajdon húsomba, apró, hosszúkás, jellegzetes sebeket róva bőröm felületén. A fájdalom a legjobb eszköz arra, hogy újra a saját testemben, a saját jelenemben érezzem magam.
Lehúzom pulóverem ujját, mintha fáznék, holott a punci kis britek rinyája a novemberi hidegről általában inkább mulattat. Nem ismerik ezek a telet. Nem tudnak ezek semmit. S legjobb lenne, ha ez így is maradna. Ahhoz kétség sem fér, a vérauror ne látott volna legalább valamennyit önkínzásomból, de nem hiszem, valaha is felfogja majd ennek jelentőségét.
- Chhh... - szökik ki számból a keserű felnevetéssel és undorral vegyült hang. Tillfater nem viccel, komolyan az én vérem akarja szívni. Sosem tetszett Dominic képe, már nem csodálom, hogy két hónap alatt gyakorlatilag hozzám se szólt a sunyi ábrázatával. S nagyon helyesen tette, hogy inkább megpattant, mielőtt az én agyamban is megpattan valami. Kurvára nincs most ehhez semmi hangulatom.
- Madzsa tényljæg bæzsélgætni akar væljem. - éppen csak néhány pillanatra kapom el tekintetét, s megpróbálom kiolvasni belőle, mire is számíthatok tőle. Bár a rokonaim már mindent elmondtak nekem, amit tudnom kell róla. Veszélyes ellenség, akit inkább a maguk oldalán látnának, mert valami csecse kis auror, aki a rabok felét az azkabanba juttatta. Hallottam sztorikat, épp eleget. De ő is csak ember. Legyőzhető.
Lecsukom a könyvet, ujjamat azon az oldalon tartva, ahol éppen tartottam, a címe pedig, ahogyan magam mellett tartom, jól olvasható. Bár a könyvtár tiltott részlegéről van, ennek oka inkább nehezen érthetősége, és a roxforti tananyaggal való összeférhetetlensége, semmint mondanám veszélyesnek.
- Mit akar? Mit mindjenki mázs? Tudni, miért vagyjok itt. - kerekre nyílt szemekkel, ábrándozó tekintettel meredek lelkének tükreibe, bár az egész inkább tűnik karikatúrájának az alábbi gesztusnak, mintsem valódi érzelemnek. Hiszen különben is, szopjon faszt.
- Azært vagyjok itt, hogy felgyújtsak mindent, ézs mægerőzzakoljak mjindenkith. Nőket kætszer. - jelentem ki határozottan, majd újra kinyitom a könyvem ott, ahol tartottam. Dominicről végképp kiderült, erősen  csicskalelkű, és még a faterját is rám uszítja. Mintha bármivel bármikor ártottam volna neki.
- Madzsa tud mindent, ælmehjet. - dőlök hátra ágyam háttámlájának, s keresem azt a sort, ahol abbahagytam, bízva benne, hogy az alkímiai ismereteim növelése majd segít kicsit levezetni az ideget. Hisz nekem most nem itt lenne a helyem. Hanem ott, lisichka mellett.

Oh Lazarus, were you so afraid?

    Xenofóbia lenne az idegenekkel szembeni visszakozás? Háború után az öntudatunkon is esett sebek sósabbnak érződnek, ha ezt esetleg a Romanovnák nem kalkulálták bele vélt vagy valós terveikbe, szarvashibát vétettek. Akár be akartak illeszkedni, akár nem, ez a lehetőség elúszhatott, mikor egyként járultak a beosztásra, és tudtommal azóta sem törték össze magukat a társaikkal való ismerkedésben. Kinek állna érdekében egy ilyen csoport jelenléte az iskolában? Még ha a kelletlenül rám figyelő fiúnak semmi köze nincs is a háttérhez, mindenképp megéri a kikérdezést.. A bürokrácia ezúttal is félrelő, és megint nem azt óvja, akit kellene. Már meg sem tudok lepődni rajta.
    - Nem. Én tudom, miért van itt. - állapítom meg, kikerülvén az első megjegyzésére tehető válaszokat - Kitől hallotta ezt az ostobaságot?
     Figyelmen kívül hagyom még a pökhendiségét is, az nem egyéb, mint védekezés. Kezdő kollégák képzelik, hogy a veszélyes bűnözők mindig kiszámíthatóak, mert emberi logika mentén gondolkoznak, ez azonban nem igaz. Kicsit magunknak is szörnyetegnek kell lennünk, hogy a nyomukba eredhessünk.. Van köztük egyszerű teremtés, aki a figyelmünkre áhítozik, vannak, akiket inkább a szórakozás mozgat, és néhányan, akik jónak képzelik az elveiket. Hagen Romanovna még egyik sem, de nem gondolom, hogy a viselkedése több lenne a környezete elutasítására való reakciónál - a Durmstrangból érkezett információk alapján egyébként is hányatott szociális élete mellett ez nem meglepetés.
    - Hogyan bűvölték meg a Süveget, hogy beossza magukat? - térek a lényegre egyből, mert efölött valahogy mostanra elsikkadt a közvélemény szuflája - Tisztában vagyok vele, hogy az egyik olyan család leszármazottja, amely segített az épület renoválásában. Ha egyedül lenne, azt kérdezném: miért van itt, de többen vannak, és szokatlanok a körülmények, amelyek között a beiskolázásuk zajlott.
     Mikor engedélyért folyamodtam az osztályon, azt a választ kaptam, hogy tehetetlenek vagyunk a menekültekkel szemben, ugyanakkor ez az egész elmélet ott bukott el, mikor nyilvánvaló lett, hogy három teljes családról van szó, ezek közül egynek pedig a hazájában hatalmas politikai befolyása is van. Ha a Romanovnák valóban ismét távozni kényszerültek volna, annak egészen más visszhangja érkezne a kontinensre, és ahogy hivatkoztam is rá, a Süvegnek akkor sem lett volna kötelessége a befogadásuk, még az igazgatóasszony döntése mellett sem. Abban már nem bízom, hogy itt és most válaszokat fogok kapni súlyos kérdésekre, de ha a fenyegetés ilyen közel ásta magát a fiamhoz, ahhoz nekem is közöm van, és lesz is, törvényeken és jogon felül.