Arra szól...

Szoba a fogadóban

                                           ...a szó.

James Wolf

♦♦♦

+16

 Olyan fejfájásra ébredtem, hogy megmozdulni nem tudtam jó ideig. Annál is durvább volt, mint amikor a földön alszol a napon nyáron, majd hirtelen fel kell kelned és dezorientált vagy és nem látsz és belenyilal a halántékod is. Durván másnapos voltam, és még az orrom összeráncolása is fájt. Plusz mocsok mód hányingerem volt.
 A kezem olyan volt, mintha téglákat vonszoltam volna, ahogy kihúztam a takaró és Jamie közül. Kisöpörtem a hajat az arcomból, és addig dörzsöltem a szemeimet ameddig szúrni nem kezdtek. A szám meg porzott a szárazságtól, de ennek legalább megvolt az az előnye, hogy nem nyálaztam össze Wolf vállát, amin úgy néz ki eddig aludtam. Legalábbis úgy tippeltem, hogy a válla, mert kurva kemény volt, és enyhén fel-le mozgott. Máskor tutira nem tűnt volna fel, de most. Mintha hullámvasúton lettem volna.
 Utoljára a Minervával töltött este után voltam ennyire másnapos. Bár nem tudom mit vártam, amikor már délután négykor túl voltam vagy öt pohár whiskyn és csak utána indult az este. Szinte biztos voltam benne, hogy mindenre emlékszem. Nem mintha ez nagyobb áldás lett volna, vagy legalábbis nem teljesen. Az idegesítő érzés, hogy muszáj lenne valamiféle verbális konfrontációnak nekimennünk nem múlt el. Ha lehet, csak még rosszabb lett. Nem tudtam pontosan mit vár tőlem, hogy hányadán állunk. Meg igazából azt sem én mit vártam tőle. Őszintén fogalmam sem volt. Valahogy nehéz volt elképzelni James-ről mind a két végletet. Elvégre ismertem az előéletét, mestere volt a hosszú, monogám kapcsolatoknak. Viszont nehezen tudtam elképzelni, hogy pont velem akarna ilyet kezdeni, ráadásul pont most. Nem csak a háborúnak lett vége nemrég, de a kicseszett eljegyzésének is Kenneth-el.
 Csak még jobban belefájdult a fejem a merengésbe. Muszáj volt közelebb másznom Wolfhoz, de legalábbis le a kulcscsontjáról. Úgy szúrta a fejem, mint mikor másodikban Harintgton bébi szurcsókot rakott a táskámba.
 Amennyire akartam valami mondani, vagy kérdezni Jamie-től, annyira nem tudtam hogyan hozzam fel, pláne egy átkúrt, részeg éjszaka után. A romantikus kis lelkét tutira meghatotta mennyire jól bírom a piát. Mondanám, hogy Bishoptól vettem nőiesség leckéket, de igazából ment ez magamtól is. Jó ideje nem érdekelt már, hogy mit gondolnak rólam mások.
 Közel lenni Jamie-hez viszont egyszerű volt. Nem kellett a féltékenységével harcolnom Shafiq miatt, mint Owennél, pláne egy olyan kapcsolat fölött, ami tudtam, hogy pont most tényleg nem működne. Mintha csak vonzanám a problémás idiótákat. Lehet, hogy Balmoralnak mégis igaza volt, amikor azt mondta mentálisan James van a legjobb helyen. És atya ég, milyenek a jelöltek, ha ez valóban így van! Mert általánosságban pontosan tudtam mi zajlik Jamie fejében, és az normális mértékkel minden lett  volna csak nem egészséges. De hát nyilván én is azért értettem meg ennyire, mert pont ugyan olyan elbaszottak voltunk.
 Még közelebb másztam hozzá, és egészen nekipréseltem az arcom. Teljesen felesleges volt ezen az egészen rágódnom, amíg nincs fent. Talán még utána is, de talán… csak talán Wolfnak  vannak válaszai. Esetleg határozottabb elképzelései is, mint nekem. Abbahagytam a szemem dörzsölését, és inkább visszaengedtem a kezem Wolf hasára, ahonnan eredetileg is előszedtem. Holt felesleges megpróbálnom lefolytatni ezt a beszélgetést fejben, amikor valószínűleg úgyis James a jártasabb ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában.

[Tudom, hogy mit akarsz.]

Már fáradt lesz az óra, romlott a bor,
a tükrök közt a csarnok már szinte forr!

   Fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a hétvégétől és úgy összességében véve Lottól. Bevallom: féltem, szorongtam és rengeteg titok nyomott, ám ez az egész elmúlt, mikor meglátott, megölelt, és puszit nyomott arcomra. Mikor megéreztem az illatát.
   Hónapokig győzködtem magam, hogy hiányzik. Hónapokig csak utána vágyódtam, epedtem, és szörnyen éreztem magam. Üresnek, félnek, szarnak. Aztán most megjelent itt Lott, megölelt, és az egész elmúlt. Én pedig nem tudtam mit kezdeni a szituációval, így inkább ittam, ameddig csak tudtam. Ameddig csak tudtunk. Ugyanúgy kerülgettük a témát mindketten, sőt, igazából már a nyári együttlétünk óta kerülgetjük levelezésünk során.
   Már öt hónap eltelt azóta, hogy Barbieval utoljára beszéltünk, és kicsivel kevesebb, hogy legutóbb láttam. Akkor még szörnyen fájt, azonban fogalmam sincs, hogy most hogy reagálnék, viszont van amit nagyon pontosan tudok: Louise tartotta bennem a lelket ezalatt az öt hónap alatt. Ő volt az a biztos pont az életemben, akire szükségem volt és miközben azért küzdöttem, hogy egyszer valamikor újra Barbie karjai között lehessek, Louise volt az, aki megnyugtatott, aki mosolyt tudott csalni az arcomra, és mindeközben szinte észre sem vettem, hogy mi mindent megtett értem, annyira természetesnek tűnt.
   Most pedig mikor újra találkoztunk, szinte mellbecsapott az érzés, majd lenyomott a víz alá, és jó ideig levegő nélkül hagyott. Minden együtt töltött perccel egyre tudatosabb lett bennem, hogy mit érzek, és nem tetszett. Mármint nyilván élveztem, de fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék vele. Mondjam el neki? Megijedne. Elég ha csak végigtekint az eddigi kapcsolataimon, vagy akár mondjuk rajtam. Katasztrófa. Ez az a szó ami mindent tökéletesen körülír körülöttem. Aztán meg még ott van az is, hogy csatlakoztam a Hírnökökhöz. És igazából azt sem tudom, ő mit érez. Lehet csak azért dugott velem, mert a Porpicy SC – immár – hivatalos terelője vagyok.
   
   Egy valamiben viszont biztos voltam: Lottal lenni a világ egyik legegyszerűbb dolga volt. Legalábbis eddig. Arra ébredek, hogy mocorog, a hasamon simítanak ujjai, arcát bőrömhöz préseli. Mosolyogva csókolok kusza tincsei közé, és lágyan simogatom karját. Érzem rajta, hogy nyugtalan, és az a baj: nagyon is tudom, mit akar. Vajon mióta várhat erre? Fogadjunk tegnap este csak azért nem hozta fel, mert már részeg volt, mikor ideértem.
- Tudom, hogy mit akarsz. – sóhajtok megadóan. Nem sokat kellett győzködnie, egyébként is egyszerűbb az nekem, ha ő kezdi el, így legalább nem rám hárul a felelősség ha valami szarul jön ki. – Hallgatlak.

James Wolf

♦♦♦

"Cause I wanna feel what I've missed those years,
Wanna know and see what's beyond my fears."

+16

  Egy kicsit reménykedtem benne, hogy még pihenhetek a beszélgetés előtt, de úgy tűnik, ezzel a minimális mozgással is sikeresen felkeltettem Wolfot. Nem mintha ez annyira meglepett volna. Ha éppen nem matt részegen és kellemesen kielégülve aludtam volna el, én is könnyen felébrednék a legkisebb neszekre, vagy fuvallatokra is.
 Ahogy a karom kezdi simogatni, kiráz a hideg és erősen elgondolkozom rajta, hogy csak lejjebb simítsam a kezeimet, és kitoljam ezt a beszélgetést… valamikorra. Nem kéne sok, éppen csak el kéne kezdenem. Amennyire akaródzott Jamie-nek tegnap a beszélgetés, szinte biztos voltam benne, hogy mind a ketten a másikra várunk. Eldönthetném a problémát, ebbe, vagy abba az irányba, netán felállíthatnék egy tézist, vagy valami egészen mást is.
 Végül Jamie eldöntötte helyettem a kérdést, amikor megszólalt.
- Tudom, hogy mit akarsz – sóhajtotta, mire csak megforgattam a csukott szemem. Mert nekem személy szerint fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok. – Hallgatlak – fújta hozzá nagy előzékenyen, mire kipattantak a szemeim. Nem egészen úgy képzeltem én ezt, hogy nekem kell beszélnem.
 Megfontoltan gördültem át a hasamra, és támasztottam az állam a mellére, hogy jobban is megnézhessem magamnak, meg hogy csillapodjon a mozgástól még inkább hasogató fejfájásom.
- Fogalmam sincs mit akarok – vallottam be neki, és közben felbámultam végre a szemeibe is. – Gondolkoztam már rajta, Jamie, de tényleg nem tudom – sóhajtottam én is, majd pótcselekvés képpen elkezdtem simogatni a vállát és a kulcscsontját. – Nem is igazán azt nem tudom, hogy mit akarok, inkább azt, hogy mi lenne a legoptimálisabb mindkettőnk számára – mondom neki, és csak kibaszottul remélni tudom, hogy nem fog a képembe röhögni, és ő is elgondolkozott azon, hogy mi ketten együtt mihez kezdenénk. Úgy igazán… komolyan. Nem csak dugni és aztán menni tovább, hanem beleadni mindent. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszaköszön a Minervával való piálásom, amikor nem tudtam neki tanácsot adni ebben a kérdésben. Be kellett látnom, hogy magamnak sem tudok jobbat mondani. Elég félelmetes érzés a tudat, hogy valamilyen téren elérted a korlátaidat. Mert most nagyon úgy éreztem, hogy a párkapcsolataim szintjén elértem azt, amit már kezdtem nem érteni, és aminél baromira reméltem, hogy Wolf majd kisegít. Tapasztalatból, vagy csak szimplán azért, mert kevésbé volt érzelmi fogyatékos, mint én, igazából mindegy.
 Jamie állán enyhén látszott a borosta, így végighúztam rajta az ujjam, amíg próbáltam összeszedni a gondolataimat – nem segített a fejfájásom sem. Muszáj voltam lesütni a szemem, mert sikerült zavarba hoznom saját magam azzal, hogy gőzöm sem volt róla mit kéne mondanom. Sosem csináltam még ilyet. Hülyítésből, valami céllal, jártam már ímmel-ámmal fiúkkal, de sosem gondoltam komolyan. Nem kötöttem le magam. Ha jött valaki jobb, vagy izgalmasabb, vagy csak más, már ott sem voltam. Az egy éjszakákról és barátság extrákról már ne is beszéljünk. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy nem dughatunk-e inkább, de végül visszanyeltem a kérdést. Nem lett volna értelme konklúzió helyett tovább halogatni. Sóhajtottam még egyet, bár nem mintha segítene.
- Te mit gondolsz? – kérdezem tőle. - Mármint számomra az egyértelmű, hogy akár egész jól is kijöhetnénk, de kicsit építettem arra, hogy te leszel az okosabb.

[Én sem tudom, hogy mi lenne a legoptimálisabb nekünk.]

Aki nem vigyáz, az mind csalódik.

   Reméltem, hogy Lott majd megkönnyíti nekem ezt a beszélgetést, hiszen ő mindig is ilyen és ez volt nekem: egy egyszerűbb, könnyebb megoldás a problémákra, amit mégis jobban szeretek, mint az edigi összeset. Nem tudom, hogy miért, vagy hogy mikor és hogy sikerült ezt elérnünk, de itt vagyunk, és anélkül nem tudunk semerre sem tovább állni, hogy megbeszéltük volna. Sajnos. Mert igazából nagyon nem akarok belerondítani az egyszerűségbe egy kacifántos lelki fröccsel.
   De reményem hiábavaló volt, mert ő sem tud túlzottan többet nálam. Mármint a nem tudom az egy egészen jó válasz, de abszolút semmire sem elegendő. Sőt, konkrétan a falat tudnám kaparni tőle, mert a nem tudom még soha nem oldott meg semmit. Sóhajjal adok hangot elégedetlenségemnek, most még a simogatása sem esik jól. Tudom, hogy kínosan érzi magát, és csak a figyelmét akarja lekötni ujjaival. Egyedül annak örülök, hogy nem kalandozott el kissé lentebb, bár lehet, hogy az mindkettőnknek egy könnyebb és járhatóbb út lenne.
- Én sem tudom, hogy mi lenne a legoptimálisabb nekünk. – nem várok a válasszal. Ne tőlem várja, hogy majd okos leszek, mert érzelmileg én sem állok magasabban. Maximum tudatosabb vagyok és határozottabb, de helyette én sem dönthetek el mindent. – Vagy hogy egyáltalán kéne-e olyan, hogy nekünk. Olyan, hogy mi. – mondom ki a szavakat, amiken már nagyon sokat rágódtam nyár óta. És most éppen ez a baj, mert a mi kettősünk nem a rágódásról, hanem a gyors és jó döntésekről szól, és szólt mindig is. Valahogy mégis eljutottunk ide, és nem értem ezt az egészet. Pedig tudom, hogy mit szeretnék. Hogy kit szeretek, de ezzel nyilván nem állhatok elő neki. Még nem. Az is nagyon fura, hogy ez a szerelem teljesen más, mint amit Barbie-nál éreztem. Ő volt az első, az nyálas volt, és csöpögős, könyvekbe és filmekbe illő, ezt pedig keseríti az élettől kapott megannyi pofon és a realitás, ami körbevesz mindent. A fájdalmak sokkal valósabbak, és azt hiszem mi is sokkal inkább felnőttek vagyunk már. Talán ideje lenne egy érett kapcsolatnak, de mégis hogy, mikor ő a Roxfortban van, én pedig Londonban. – Én szeretném. – nézek rá, de nem tartom sokáig a szemkontaktust. A felnőttek nehezebben beszélnek az érzelmeikről, azt hiszem ez egy jó konklúzió. – Nem is, inkább akarom. – azt hiszem ebben a korban inkább akarni szoktunk. – De most gondolj bele… Louise Lott és James Wolf távkapcsolatban… rajtunk röhögnének a Roxfortban. Mégis ki hinné el? – talán épp emiatt lenne különleges és jó. Hogy senki nem hinné el, hogy hűségesek tudunk maradni.
- Igen, mondhatni egész jól is kijöhetnénk. – bólintok majd kicsit feljebb tolom magam az ágyban, hogy jobban láthassam arcát. Eddig is rendben ment minden, szóval kétlem, hogy bajok lennének, ha megpróbálnánk, csak olyan nehéznek, olyan törékenynek tűnik. Azt hiszem mindketten túl sok sebet szereztünk az elmúlt évben. – De mindenképpen számot kell venni a hátráltató tényezőkről és a lehetséges nehézségekről is. Ahhoz pedig, hogy működjön, elég sok szart kéne kibírnunk. – a kérdés pedig csak annyi, hogy hajlandóak vagyunk-e ezeket vállalni. Louise Lott nagyfiút akart, és engem kapott.
   Én úgy vélem, döntöttem.