Valamiért szösszentek

VALAMIÉRT SZÖSSZENTEK

Cseppek az író életének tintájából

KÖNNYEZŐ

1998. március

Nem küszködik könnyei ellen.
Miért próbálná maga elől is elrejteni szomorúságának áradatát? Mikor magányos lelke most még magányosabbá vált. Rejtett múltját próbálta felkutatni. S közben kétszer is hagyta az életnek, hogy elszaladjon mellette. S ismét elvegye azt, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie a számára.

De az elsővel, meg lehetett birkózni. Még, ha a szíve fájt is a felismeréstől, akkor is képes volt együtt örülni Mariel boldog házasságának. S ugyanúgy mellette lenni, kiállni érte, barátnak és testvérnek lenni egyszerre, mint minden egyes napon, azóta, hogy örökbe fogadták őket.
De most…

Csak felkattint egy apró fényű lámpát. S megsemmisülve ül le írógépe elé. Könnyfátyla mögül tekint a félig írt papírra, miközben ujjai a betűkön pihennek. Mégsem képes megmozdítani merev kezeit. Máskor enyhülést hoz az írás. Máskor felüdülést talál benne. Elvonja a gondolatait, belemerülhet a végtelenbe, a fantáziájába, ami soha ki nem merülő táptalaja történeteinek. Csakhogy… Mariel miatt tart ott, ahol tart. Ő volt az első, aki biztatta, akitől inspirációt kapott, aki segített felépíteni minden egyes birodalmát. Miatta jöhetett létre a világ, aminek azóta több millióan a rajongói. Ő volt a támasz, a biztos pont az ő csapongó lelke és élete mögött. S most itt ül a nagy Nathaniel Forest, az író, és sír. Gyászba borul világa Mariel elvesztésével… Hiszen, már sosem mondhatja el neki, mennyire szerette is. És mennyire hálás mindenért, amit tőle valaha kapott.

Leüti az első pár gombot. A kattogás ismerős magányt hoz a modern ház fehér falai közé. S az üres éjszakában mozgó fájdalmas képek, végre kiszorulnak a realitás csúfos peremére. Nincs más, csak ő és a szavak. Melyeket, mint jó zeneszerző a hangokat, a legtökéletesebb egyszerűséggel állít sorba. S így szólaltatja meg mindazt, mi gondolatai közt cikázik. Az emlékeket, boldogokat és szomorúakat. Az érzéseket, szépeket és bosszúsakat. A kimondott szavakat… és a kimondatlanokat.

Hirtelen megáll keze a levegőben. S könnyes arcát temeti ujjai mögé. Ismét csak önző volt. Most is. Még mindig csak megcsúfolja Mariel emlékét, mikor saját szomorúságára gondol. S magát tekinti a magány legnagyobb hírnökének. De sosem volt egyedül. A lány mindig ott volt neki. Mindig mosolyt csalt az arcára. Mindig gondoskodott róla. És most is hátrahagyta életének legnagyobb kincsét…

Nathaniel feláll székéből, s halk léptekkel indul el a szomszéd szoba ajtaja felé. Lassan lenyomja a kilincset, majd benyit a holdfény derengte gyermekszobába. A kislány ott ül az ágyán és szipogva tartja kezében kedvenc babáját. Nem szól semmit, csak nézi a férfit a félhomályban. Nem is kellenek a szavak. A nélkül is érzik, közös a fájdalmuk. Ahogy közös a jövőjük is. Az örök árvának, mostantól egy árváról kell gondoskodnia. Felnevelnie olyan szeretetben és békében, ahogy az édesanyja nevelte volna. És átadni megannyi emléket és szépséget, amit az édesanyjától kapott volna. Hogy majd, ha felnő, szüleihez méltó élete lehessen.

Az író óvatosan emeli ölelésébe a kislányt. Dúdol neki, s ringatja, miközben összemosódnak könnyeik. De ott, a szomorú éjszakában, az egyedülléthez szokott Nathaniel Forest csak egyetlen ígéretet suttog el.
- Sosem leszel magányos. Édesanyád, mindig vigyáz ránk!

AGGÓDÓ

1999. április

- Nathaniel! – Károgta az asszony az írónak már nagyon is ismerős, sőt a szíve számára lényegében kedves stílusban. Még ha most csak forgatta is a szemeit, ahogy Mrs. Ballard levonult a lépcsőn és fenyegető-kérdőn ránézett. – Egy férfi durmol az ágyadban! – Jelentette, mintha ez a tény Nat figyelmét a reggeli ébredés óta elkerülhette volna… Pedig nagyon is emlékezett rá, hogy a későn kelők Elliot nevű királya még bizony a hálószobában van. És jelenleg nem is annyira zavarta, hogy a kérdés nélkül a kandallón hirtelen bevetődő Ballard házaspár nem teljes valójában, éberségében és, bár ennek azért nem örült, de, egészségében találkozott először a férfival. – Azt hittem tartod magad azon szokásodhoz, hogy nem hozol haza idegent. – Fogta suttogóra az asszony közelebb araszolva a konyhában épp kávékészítésen tüsténkedő férfihoz.
- Ő nem idegen. - Csivitelte Ada, mert, hát a kisasszonyok azon tulajdonságával, hogy azt is hallják, amit nem neki szántak, bizony ő is rendelkezett. – Elliot bácsi már itt van pár napja, csak beteg. Pihennie kell.
- Itt van pár napja? – Húzza fel a szemöldökét az asszonykájának örömére végre a dörmögő hangú Ballard úr is.
- Igen. Itt lakik. – Mondta türelmet erőltetve a hangját az író, mert hozzászokott, hogy, bár Mrs. Ballard csacsogását és faggatózását nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, de ugyanezt nem teheti meg Mr. Ballarddal. – Megsérült. Segítettem neki, aztán marasztaltam őt.
- Ó szóval befogadtál egy sebesült hajléktalant a házadba! Téged egyszer a fura felelőtlen fejed fog a sírba tenni fiam. -  Károgta tovább az asszony, de csak mert nyolc árva gyerek felnevelése után mégis csak ez az egyetlen, aki még itt van, gondoskodik róluk és bizony tűri ha cserébe jó tanácsokkal látják el. – Tudod, hogy nincsen bajom vele, ha férfi. Legyen. Így szeretünk. De ki ő? Mi ő? Hol szedted össze? És legfőképp minek?
- Kedvesem, Nat azt egy pillanatig sem állította, hogy valahonnan összeszedte. Ennél azért többre is becsülhetnéd a fiunk józan eszét és apai felelősségtudatát… - Csitította a férj a feleségét megint kicsit kilesve az újság lapjai fölött.
- Köszönöm. – Mondta csendesen az író, komoly arccal a nevelőapjára nézve, majd kirakta az asztalra az elkészült kávékat, Ada felé pedig elindult egy kis limonádéval.
- Akkor? Hogy került ide? – Harciaskodott tovább Mrs. Ballard. Amit amúgy Nat, se nem bánt, se nem idegesítette őt. Mert tudta, sajnos az elmúlt években igenis adott okot arra, hogy nevelőszülei aggódjanak érte. Vagy esetenként megkérdőjelezzék bizonyos döntéseit. Szerette őket és megbízott bennük. De ő maga sajnos nagyon is sokszor cselekedett meggondolatlanul és felelőtlenül annak előtte. Még, ha most, mióta Ada teljes mértékig az életében a része, igenis vigyáz magára, magukra. - Halljam! – Követelte ismét a nő, és Natnak be kellett látnia, hogy azért már valamit illik válaszolnia…
- Egyszer csak beesett a kandallómon. Fogalmam sincs honnan kerülhetett ide. – Vonta meg a vállát az író, komolyságot erőltetve az arcára. De sajnos megrezzenő mimikája így is elárulta.
Az asszony mosolyogva ütötte meg a karját. – Pimasz kölyök!
- Te feltételezted azt, hogy az utcáról hoztam… - Kortyolt türelmesen a kakaójába, miközben intett nevelőanyjának, hogy ha helyet foglal, akkor elmagyarázza szépen az egész sztorit.
- Úgy teszel Nat, mintha ez még sose történt volna meg… - Dörmögi megint Ballard úr az igazságot. Amit bár az író próbál nagyon nem meghallani, azért egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzul az arca. Na igen… pár éve az a kölyök lehet nem volt a legjobb ötlete… De az más volt. Az az éne már össze sem hasonlítható a mostanival.
- Elliot amúgy Lien rokona. A másodfokú unokatestvére.  Meséltem is róla, amikor Adáról kiderült, hogy Kínából örökséget kapott. Elliotnak pedig van háza, állása, családja, akik amennyire tudnak, vigyáznak rá. – Sóhajtva magyarázza… Hiszen még önmagában se tudná megfogalmazni, mi is történik most, hogy mik is ők egymásnak. És nem is akarná. De a férfi fontos neki, amit érez, nagyon is érez, máskülönben nem lenne most itt. Nem aggódna ennyire érte és nem vállalná az ápolását… Ballardéknak viszont tartozik annyival, hogy őszinte velük és ezzel nagyon is tisztában van. - De nekem amúgy sem ez a lényeg. Mert őt én nem csak ennyiben mérem. Voltunk együtt… Elmentünk egy várhoz, csak azért, hogy lássuk egymást… És igen idejött, amikor segítségre volt szüksége, de ő is segített, amikor nekem kellett. Nem tudom mi lesz ez. És igen, lehet, hogy túl korán engedtem az életembe. De hiszem, hogy ez ami most van, hosszútávon is jó lesz. Régen reménykedtem. És most furcsamód, mint valami iskolás kislány itt ülök, ábrándozom, vágyakozom, reménykedek. És érzek. Boldog vagyok, hogy itt van. Szóval higgyétek el nekem, hogy az a férfi tökéletes helyen durmol éppen.

ÍGÉRŐ

1997. május

- Mit keresel itt? – Kapja elő a pálcáját egyszerűen és határozottan, mit sem törődve vele, hogy keze megremeg, ahogy a férfire szegezi azt. Bár tudja, hogy erősebb nála, úgy gondolja sokkal erősebb, mégis rászorít a fára és védelme mögül tekint rá. – Tűnj el innen! – Üvölti dühödt kétségbeeséssel. – Tűnj már el! – Üvölti még egyszer és egy fénycsíkot küld a pálcájából a jövevény felé. Talán nem kellett volna. Talán ez feldühíti őt. Talán most meg fogja támadni. Nem érdekelte. Agyában szikra pattant, hogy ismét látja, hogy már megint itt találja, holott mindig is gyűlölte. És csak ennyi. Gyűlölte. Valamiért a félelem szót nem ismerte vele kapcsolatban. Vélhetőleg kezdettől fogva felülírta a szeretet és az aggodalom. Nem a félelem volt a fontos, a szeretet adott neki erőt, hogy most magabiztosan álljon a férfi előtt. Lényegében a szeretet adott erőt ahhoz, hogy képesnek érezze magát, akár szétátkozni is. Mert igen, ő megtehette volna. Őt fűtötte annyira az elmúlt években felgyülemlett megannyi érzés és megannyi emlékkép. Most is csak ment volna már, léptei vitték volna felfelé a lépcsőn, hogy megnézze milyen romokat hagyott hátra. – Reagan, nem mondom még egyszer. Tűnj el innen!

A férfi csak elmosolyodott. Gonosz, indulatos kis mosoly volt, ahogy állt, pálcáját tartva, amivel egyszerűen védte ki az előző átkot. És nem támadott vissza. Önelégült arccal hátralépett egyet a kandallóba. – Amiért jöttem, már megkaptam. – Mondta, majd fejet hajtott, miközben még egy csókot is dobott az asszony felé és távozott.

Mariel futva indult el fölfelé a lépcsőn miközben szemébe könnyek szöktek. Nagyon is sejtette, mi várja odafönt. Megint ugyanaz az érzés. Reagantól nem félt, de Natot, nagyon is féltette. Bár kezdetben dühös volt rá, amiért hagyja magát kínozni. Eleve Reagan tehet mindenről. Hát hiába volt kezdetben dühös, tudja, hogy Nat lelkében a fájdalom már akkora, hogy nem lehet őt hibáztatni semmiért.
Halkan, de gyorsan nyitotta ki az ajtót és lépett a férfi ágyához. Pálcájával intett, hogy a sötétítés eltűnjön az ablakokról. És csak óvatosan mert lenézni Natra. Egy pillanatra el is fordult a szinte eszméletlenül szuszogó férfi felől. Próbálta visszaszívni a könnyeit, majd mellé guggolt és végigsimított a férfi kisebesített hátán. Karmolások, vágások… vagy ki tudja mi okozta sérülések… A teste forró, az izzadtság még mindig ott gyöngyözik a férfi bőrén és a szívének ütemét szinte minden négyzetcentiméteren érezni lehet, annyira igyekszik tartani az életet.
- Nat. – Suttogja halkan. És örül, amikor a férfi gyengén, de rápillant. – Meg kell mozdulnod. – Sírja az asszony. – Le kell hűtenünk. – Mondja a már begyakorlott fázisokat. És pálcájából fénycsóvát küldd a messzi távolba, hogy Meadows segítségét kérje. Egyezményes jel volt, erős varázslat, pont az ilyen esetekre.
- Bocsáss meg. – Erőtlenül hagyják el a szavak a férfi ajkait, miközben az ő szeméből is könny gördül ki. – Csak hagyj… Ennyit érek… - Hunyja le ismét a szemeit és csak hagyja, hogy a tehetetlenség rátelepedjen. Pont, mint akkor, amikor Reagan megjelent a házában. Hagyta magát, megint. Nem azért, mert jó neki, szimplán azért, mert úgy érzi a férfi a megérdemelt büntetés azért, amilyennek született.

- Nem hagylak! – Kiabálja könnyei közül Mariel, miközben végigsimít testvérének arcát. – Nem érted. Nem hagyom. Nem akarom ezt, Nat. – Sírja még mindig és óvatosan a fürdőszobába, majd a kádba lebegteti a férfit. Hűvös vizet ereszt rá és beledobálja azokat a gyógynövényeket, amiket ilyen esetekre kapott. Egy fiolát is elővesz, majd úgy, ruhástul ő is bemászik a vízbe, hogy testével tartsa meg a félig eszméletlen férfit. – Idd meg. – tartja a szájához a keveréket, ami ellenszere annak a méregnek, amivel Reagan tömi. Attól válik még engedékenyebbé és még tehetetlenebbé. Holott amúgy is simán elengedi magát, ha a férfi jön. Csak a karjába zuhan és megengedi, hogy bármit tegyen vele…
- Nagyon szeretlek, Nat. Nagyon-nagyon. – Simít végig a férfi homlokán. – Ha valakit így szeretnek, mint mi téged, vagy mint egy olyan kis ártatlan lélek, mint Ada… Ő is imád téged és ragaszkodik hozzád. Hát, hogy lehetnél te, éppen te undorító?
- Ezt érdemlem… Amit ő csinál… - Pislog fel a nőre, óvatosan kicsit belefészkelve magát az ölébe. Érezni rajta, hogy teste végre hűl lefelé és a hátán lévő sebek is el-eltünedeznek a gyógynövények hatására.
- Azt, hogy megmérgez? Hogy megver? Hogy lényegében megerőszakol? – Könnyei a férfi bőrére hullnak, ahogy kimondja a szavakat. – Nem. Nat. Ezt senki sem érdemli. Te pedig főleg nem.
- Ezt érdemli az, aki olyat kíván meg, akit nem lenne szabad.
- Reagant nem lenne szabad magadhoz engedned. Őt tényleg nem. – Mondja keserűen. – De ne hidd, hogy azért, mert a férfiakkal boldogabb vagy, te rögtön rossz is leszel. Ezt Reagan táplálta beléd. Ne kínozd magad kérlek. – Öleli teljesen körbe, teljesen magához, ahogy érzi, hogy sebei miatt már nem okozhat fájdalmat. – Neked kell elfogadnod önmagad. Csak neked… Mert mi elfogadunk így. Érted?
- Ormótlan vagyok. Egy nagy rakás tehetetlen testtömeg. Kinek kellene ez?
- Elkezdjem sorolni? – Kérdez vissza, majd óvatosan megpuszilja az arcát. – Ne engedd az életedbe Reagant. Ez az első lépés. Ha tőle megszabadulsz, biztos vagyok benne, hogy te is megnyugodsz és elfogadod végre azt, hogy a férfiakat szereted. Vagy szereted jobban… Ezek után pedig jönni fog valaki majd, aki bebizonyítja neked, mennyire imádnivaló is vagy. Valaki, aki pont úgy fog szeretni téged mint mi. Ígérd meg nekem, hogy nem engeded be többet. Kérlek Nat…
- Mariel…
- Nem. Nem. Ígérd meg. Ott van Ada. Imád téged. Ha értem nem voltál képes ezt megtenni évekig, hát tedd meg érte. – Komolyan érinti meg a férfit és emeli addig az arcát, hogy tekintete kénytelen legyen találkozni az ő tekintetével. – Nem akarlak többé így találni itt. Lemondva mindenről. Mert élned kell. Értünk. Szóval ígérd meg, hogy ha Regana felbukkan, segítséget kérsz és elmenekülsz. Ígérd meg Nat!
- Megígérem. – Suttogja és még szorosabban bújik Mariel ölelésébe. Mintha csak ott lenne képes tényleg megnyugodni… Mintha csak ott lenne képes boldognak lenni. Vele, velük. És a nő pontosan jól tudja ezt. És most ezért lehet benne bizonyos, hogy testvére betartja, amit ígért. Nehéz lesz kivitelezni, ténylegesen megvédeni, de sokan vannak, akik vigyázni akarnak rá, megoldják…
- Köszönöm. – Mondja ő is csendesen és csak ül, ölelésében a férfival, és várja, hogy a férfi zaklatott lénye kissé megnyugodjon.

REMÉNYKEDŐ

1999. április

Csak futott. Lábai egyenletes lépésekkel szelték a tengerszegélyezte ösvényt. Mi ez az egész? Kérdezte magától miközben zaklatott lelkét próbálta megnyugtatni. Bár ez tegnap délután óta nem sikerült, nem vár túl sokat a mai naptól sem…
A hasán lévő csúnya seb még mindig fáj, de mindez eltörpül azok mellett az érzések mellett, amik most a szívében vannak. Mi ez az egész? Kérdezi ismét és tudja, hogy szíve nem csak a futás miatt dobban akkorákat, hogy félő, kiszakad a mellkasából. Bolond volt, hogy meg merte tenni… Bár úgy érezte megkapta a kellő bátorítást, utólag visszagondolva akkor is bolond volt. Talán mindent elrontott most. Biztos ez is egy katasztrófa lesz, mint általában véve minden, ami ezen a téren valaha is történt vele.

Akkor is kellemes volt... Megállt egy pillanatra, hogy szembe fordulhasson a tengerrel, majd önkéntelenül simított végig az ajkain, aztán a szakállán. Előbbi mintha a férfi édes ajkainak ízét tartogatná még mindig, utóbbi a hűvös és puha érintését. Akkor is kellemes volt, még ha minden porcikájával próbált is tiltakozni a vágyai ellen. Megcsókolta. Látta a férfi szemeiben a várakozást, érezte, hogy választ vár, még ha nem is ilyen formában, de ő egyszerűen nem tudta volna megfogalmazni az érzéseit. Inkább megcsókolta. Még, ha attól félt is, hogy Elliot üvölteni fog, szitkozódni és talán a földig átkozni őt, amiért megtette... De nem így történt. Csak végigsimított a bőrén és elhívta egy kirándulásra.
Hát mikor, ha nem most van itt az ideje a reménykedésnek? Elmosolyodott. Csak nézte a tengert és mosolygott a távoli gyönyörű tájba egy ideig. Furcsa volt kicsit felszabadultnak lenni és boldognak. Régen engedte már meg magának, hogy reménykedjen. Bár azzal most sem áltatja magát, hogy minden könnyű lesz. De akkor is… Kirándulni megy Elliottal. A férfi nem utasította el élből a közeledését, holott megtehette volna, mert a nőket szerette, nőkre vágyott. De nem, most… most megengedte neki, hogy kicsit elhiggye alakulhat ez jól…
Igen, fájni fog, ha mégsem, de most nem ez számított. Most csak egy icipicit a lehetőség számított, hogy talán. A reménye annak, hogy talán ő mégsem egy ronda és behemót valaki...

Leguggolt Nautilushoz és átölelte, miközben erősen végigvakart a füle tövén. A kutya boldogan csaholt a kényeztetésre.
- Boldog vagy mi? – Kérdezte és kedvesen végigpaskolt a hátán, majd újra futni kezdett, immáron hazafelé. – Én is.

MEGFEJTŐ

1999. május

Önkéntelenül kapok a kezemhez, hogy megvakarjam. Persze ez az, amivel az egyik lehető legrosszabb dolgot követem el magam ellen. És szinte nyikkanok egyet, ahogy a körmeim nyomán a fájdalom végighasít karomon egyenesen a fájdalomközpontomig. A franc… Ezt Will jól elintézte nekem. És hát mégse panaszkodhatok egy pillanatig se, hiszen nem is tudom, ki kérte meg rá, hogy szórjon rá egy átkot… Nem, még véletlenül se én. Én, aki vagyok olyan béna, hogy egy egyszerű rontás elől se tudok kitérni. Másnak egy ilyen varázslat után egyértelműen semmi baja se lenne. Csak nekem csúfítják ronda kelések a karomat, amik kipattogva rondán beszínezik még sötétkék ingemet is. Will persze meg akart volna gyógyítani. Én voltan az, aki ellenkezett, mondván, hogy jobb így, egy emlékeztetővel, miért is fontos gyakorolnom. Csak most meg nem merek hazamenni… pech. De azért nem akarom az egész estémet és éjjelemet se az irodában tölteni. Csak azt se igazán tudom, hogy mit hazudjak Elliotnak. Na meg azt a mit, hogyan tálaljam… Ebben kétségkívül ugyanolyan béna vagyok, mint bármilyen varázslati trauma okozásában. Ez van. Ha folytatom titokban a gyakorlást Willel, gondolom, egyszer csak belejövök az egyszerű védő és lefegyverzőbűbájokba is. Vagy gyorsabbá válok. Mert néha mintha az lenne a gondom, hogy a testem még mindig igencsak behemót…

Felsóhajtok, miközben gyanúsan úgy támasztom kezemmel a fejem, mintha az éppen levándorolni kívánna a nyakamról. Még jó, hogy elfüggönyöztem az irodámat, különben már tuti itt állna egy kisebb siserehad, hogy istápolja kedvtelennek tűnő urát. Legalábbis az elmúlt pár évben igazán hozzászoktattam a jónépet, hogy ha bármi bajom van, akkor legyen mindig itt valaki, aki úgymond lesi a kívánságom. Igen, amikor megalapítottam a kiadót, egészen más ember voltam még. Követelőző és unott. Mennyivel másabbnak láthatnak most. Most, hogy már nem használom ki úgy az embereket körülöttem, mint anno. Nem csak Ada, de Elliot is jobb emberré tett. És ezt nagyon érdekes napról-napra észrevenni magamon.

Megint sóhajtok egyet. Na, ez már azért eléggé aggasztó, szóval igyekszem inkább a karom fájdalmára összpontosítani, hátha akkor nem festek úgy, mint a világ legmélabúsabb embere. Nem, mintha nem lenne okom rá, hogy gondterhelt legyek. Mert az sajnos éppenséggel akad… Már egy ideje bámulom a gyönyörű selymet, ami kikandikál az egyszerű papírzacskóból. Szinte épp csak a szegénye látszik ki, annyi is bőven elég volt hozzá, hogy szemeimbe könny gyűljön és inkább visszaüljek a helyemre. Nagyon is tudtam, mit jelent. Tudtam, abban a percben, ahogy az emberem behozta és felnyitotta. A legegyszerűbb bizonyíték, a számomra legegyszerűbb fenyegetés köntösébe bújtatva…

Már egy jó ideje nem láttam ezt a sálat otthon. Nem is tudom, mikor lehetett utoljára Elliot nyakában. De az a gyanúm, hogy én adtam rá, amikor azon a túlflancos jótékonysági esten voltunk. Visszagondolva azonban már rémlik, hogy az este folyamán lekerült róla és soha többé nem is került elő. Egésze mostanáig… Nem kértem részleteket. Hogy nem könnyed úton jutott hozzá az emberem, azt egy pillanatig se kérdőjeleztem meg. De most olyan hevességgel vetettem rá magam a csomagra mintha legalábbis valami gyerek lennék a karácsonyi ajándéka fölött. Kezembe vettem a gyönyörű anyagot, finoman végigdörzsöltem rajta, majd orromhoz emeltem. Elliot illata volt. Tisztán ott érződött rajta a férfi édes illata és olyan volt, mintha semmi sem szennyezte volna be. Semmi… Kivéve egy kevés véren és sáron kívül… Esetlen próbálkozás, de kétségkívül, egy aurori nyomozás során hatásos. Tudtam a legjobb fegyver lehet Elliot ellen. És Elliotot mellőlem a legegyszerűbben Reagan gyilkosságának felderítésével lehetne. Mi sem egyszerűbb hát, mint végérvényesen rákenni az egészet…
Felpattanok, és kezemben a sállal azonnal hoppanálok is. Minél előbb meg kell találnom Ellitot, mert azt hiszem, tudom, hogy hol találjuk meg a holttestet…

MEGGYŐZŐ

1988. október

Mariel csak nagyokat pislogva nézett rám. Nem csodálkoztam rajta. Tisztában voltam vele én is, hogy a sértettség és a düh szól belőlem. Mégis úgy éreztem, sosem voltam még ennyire komoly.

Az, hogy az első könyvemet kiadták, majdhogynem a véletlen műve volt. Egy régi roxforti tanár ajánlását komolyan merték venni és elolvasták a kéziratokat, amiket beküldtem. Senki sem számított rá, hogy ifjú géniusznak fognak titulálni. Legkevésbé én nem. Hogy most már annak tartom magam, az nyilvánvalóan nem kérdés. Több milliót érek, aranyban mérve. Ezek után ki ne tartaná magát zseninek? A könyveim bestsellerek  nem csak a mágus, de a mugli boltok polcain is. És még a húszat se töltöttem be. Ne csodálkozzon hát senki rajta, ha arcátlanul semmibe veszem. Lássuk be, én már vagyok valaki.
Kár, hogy Reagan ezt sosem képes beismerni… Pedig bőven legyőztem már az eladási listákon. Meg is kaptam érte a büntetésem… Fájdalmasan csúsztatom a kezem a derekamra. Nem kérdés, hogy ott van még a seb, Reagan marásának a nyoma. De próbálok nem törődni vele. Majd elmúlik ez is, mint mindegyik. Végül is megéri. Azt hiszem. Persze Mariel ezt utálja, így látom, hogy csodálkozó pillantása, immáron kicsit morcosba megy át. Á… Szóval csak kiült az arcomra, amit érzek. Franc…

Megint kihúzom magam inkább, és visszaerőltetem mimikáimra a sértettséget és a dühöt. Elvégre most aztán messze nem Reagan a téma. Hanem az, hogy mindenféle vadbarom bele akar szólni abba, hogy hogyan írjam meg a könyvem. Mintha ez nem is az én történetem lenne, hanem a kiadóé. Aki szépen az egészet kénye-kedve szerint akarja formálni. De én nem akarom. Én úgy akarom megírni, ahogy én terveztem, mert az úgy lesz a tökéletes. És úgy gondolom, hogy az olvasóknak is az én általam kitaláltak tetszenének jobban, elvégre arra kíváncsiak. Nem holmi, fatökű, harminegynehány éve egy betűt le nem vető emberére. Aki még csak nem is fantasztikus könyveket írt régmúlt fénykorában, hanem egyszerű kis krimiket. Pff… És ez akarja megmondani, hogy mit csináljak… Szánalom. És körülbelül eddig is voltam hajlandó úgy táncolni, ahogy fütyül.

- Én, komolyan mondtam Mariel. – Néztem megint határozottan húgom szemébe, majd felemeltem forró csokis bögrém és belekortyoltam. – Ahogy hallom, mindenki elégedett a szerkesztői munkáddal. Tudom, hogy jó vagy, de ennél gyanúsan jobb. – Ja. Az nem kifejezés… Konkrétan jobban csinálja a dolgokat, mint maguk a fejesek a kiadónál. És ezt nem az én elfogultságom mondatja csak, pletykák innen-onnan. – Jelenleg úszkálni tudnék a pénzben, mint az a kacsa Dagibódé bácsi, vagy ki, abban a bugyuta mugli mesében.
- Dagobert… - nevet ki, mert már megint valami totál hülyeséget mondhattam az eredeti név helyett. – Még mindig szörnyű a névmemóriád!
- És az is marad!
- Akkor is, ha fontos üzleti megbeszélésed lesz, mert egy kiadó fejeként az ilyesmi kötelező? - Kérdezi játékos vigyorral az arcán. Jól ismertem már ezt a kifejezést. Lényegében biztos lehettem benne, hogy győztem. Mennyi ideig is tartott, volt vagy öt perc? Zseni vagyok… Na meg, jól tudom, hogy mostohatestvéremet vonzza az a lehetőség, hogy főnökké váljon. Eleve erre alapoztam mindent.
- Akkor meg aztán pláne. Mert tudni fogom, hogy győzni megyek a tárgyalásra. Elég lesz, ha mindenki más megjegyzi az én nevem. Meg a kiadómét…
- Úgy legyen! – Emeli fel a bögréjét, hogy az enyém felé tartsa.
Hozzákoccintom a sajátom és megint belekortyolok az édes italba.
- Úgy lesz. Partner.

NÉLKÜLEDÉLŐ

Valamikor

Hunyorítva tekintek bele az ablakon átfénylő napsugarakba. Kissé álmatag lassúsággal emelem fel a kezem, hogy segítsen túltekinteni a fényességen. De egy darabig még így is olyan érzés, mintha apró tűk szurkálnák végig látómezőmön.

Más bizonyára kellemesnek mondaná ezt a júniusi túlmeleg napot, én meg… Igaziból épphogy csak rossznak nem nevezném. Végül is… Szép a világunk. Azt hiszem. Tele van klisékkel legalábbis. Madarak csivitelnek odakint. Az ablaküveg előtt falevelek játsszák el boldogító táncukat, nekem, mint nagyközönségüknek, aki próbálja kivenni őket a fényességen át. Rajtuk túlnézve az emberek napfénytől átjárt színdarabja jön, melynek egész egyszerűséggel annyi címet lehetne adni, hogy a parkban. Hisz ott is minden rózsás, ékes, boldog és szép. Párok sétálnak keresztül a díszburkolattal kirakott ösvényen, amit virágágyás, majd pázsit keretez. A zöld, dús gyepen emberek piknikeznek, szülők dobálják labdáik gyermekeiknek, vagy tökéletesen rosszá idomított házi kedvenceiknek. Néhány méterrel odébb idős férfiak sakkoznak a kitett asztalokon, míg asszonyaik a padokon ülve pletykálkodnak. Minden olyan idilli, mintha egy romantikus költő álmodta volna bele a városi forgatagba őket.

De hátrébb… Ott, egészen messze a látóhatár végében, talán csak én látom, talán csak én veszem észre azt a csendes kis fiatalembert. Mindennap egymagában üldögél, s néha csak felsóhajt, bárcsak ő is épp olyan tökéletes és boldog lenne, mint mindenki más ugyanilyen időben. Ő viszont nem az. Az ő lelkében nincsenek klisék. Csak fájdalom. Csak szomorúság. Talán nem tud tenni ellene, talán nem akar tenni ellene… Bár az is lehet, hogy mindössze csak elhiszi, az ő sorsa sosem fordulhat jobbra, mert őt rosszá, undorítóvá tette a nagyvilág. Csalódottan föláll, hisz nem, ma sem érzi úgy, hogy a friss levegő és a napsütés megoldotta volna a gondjait, csak csalódottan rúg egyet a pad előtti porba, majd elsétál. Nem hagyva mást hátra, csak sötét árnyékát, melyet hosszú időn át bámulok még, a napsugarakon át.

Igen. Mintha az én lelkemet látnám ott. Talán az is… Fordulok vissza az ablaktól papírhalmom fölé, mit újonnan lerángattam a legeldugottabb könyvtári részleg legmagasabb polcáról. Jobb itt. Jobb itt, mint máshol…  Munkának álcázott magányomban csak üldögélni és arról ábrándozni, hogy egyszer én majd jó leszek. Sőt… Néha, mikor már az álmosság lehúzza pilláim jegyzeteim fölött, egészen elhiszem, lesz egyszer valahol valaki, aki mindennél jobban szeretni fog majd. Hozzám bújik, átölel. Fülembe súgja, hogy szeretlek. Nem csak azt, hogy vágyom rád, vagy akarlak, nem… ennyit; Szeretlek.
Mindegy. Lapozok egyet inkább. Hátha a következő oldalon majd elém tárul a megoldás írói válságomra. Talán... Talán egyszer életem könyvében is lapozhatok egyet, s akkor majd csak visszanézve mutatom meg neked, most még kedves idegen, hogy ilyen fájdalmas volt az életem nélküled. Akkor majd ez, ami most van, lesz épp olyan furcsa és idegen, mint nekem, vagy a padon ülő magányos kis léleknek mindaz, mit más most úgy hív; Boldogság.

SZERETVELEVŐ

1999. augusztus

A hajnali nap fénye bevilágít a hatalmas ablakon át. Nyár van. Gyönyörű nyár. Erre emlékeztet, miközben végigcirógatva pilláimon eléri, hogy szemeim végre apró pislogások között felnyíljanak. Üde mosollyal köszön rám a hajnal, jó ismerősként üdvözölve, magával hozva minden egyes, általam oly sokra tartott illatát a tájnak. A nyitott ablakon át hűvös fuvallat zúg végig a szobán. S én enyhén megborzongok. Hagyj még. Nincs kedvem kiszállni. Makacskodom, s eddig fedetlen lábfejemre lököm takaróm, miközben még álmos szemeimen át nézek a napsugarak plafonra vetített játékát. A tenger illatát érzem most. Csábít újra, miközben elfedi a harmattal borított fű markáns aromáját. Ez tisztább, sokkal tisztább, pedig sós léte mellé megannyi érzetet hordoz magában. Nekem a megnyugvást. Egy olyan otthon meglétét, amiről megannyi éven keresztül még álmodozni sem mertem volna, s most. Most mindennel együtt az enyém. Nem. Nem csak a fizikai valója, mely megnyilvánul a tárgyakhoz való ragaszkodásomban. Nem én tettem ezt a helyet otthonná, én csak egy üres épületet rendeztem be funkcionális bútorokkal. De észre sem vettem, hogy élettel elfelejtettem megtölteni. Ez csak egy váz volt. Csak létezés, semmi több, még akkor sem, mikor a szomorú, s keserű gyászt, felváltotta az őszinte gyermekkacaj.
És most? Ez most már nem egy csupasz váza az életnek. Ez már maga az élet.

Szempilláim ismét rebbennek, ahogy a fény erőteljes játékba kezd. Ébredj fel. Suttogja nekem, s csábítana magával. Miért van az hogy máskor ez olyan könnyedén megy, s most mégis még csak pihennék itt?
S ekkor… Édeskés illat kúszik át a párás tengeri levegő harsányságán. Óvatosan, lassan cirógat végig előbb ajkaimon, majd orromon, s végül a lelkemen. Igen, még azon is. Mert érdekes ám ez az édeskés aroma. Van benne egy leheletnyi kesernyés íz, igen, ez a felszín alatt lapul meg, s csak néha-néha érezni. Most például nem. Aztán ott van egy nagyon halovány illatfelhő. Éppen csak megbújik, nem harsány, nem tolakodó. Ő csak gyönyörű érzelmekre és szeretetre vágyó. S aztán érkezik hevesen és erőteljesen, nem tolakodó, de figyelmet követelő, bár épp ettől olyan izgalmas, vágyat keltő. A domináns illat, ami semmihez sem hasonlítható, de édes. Nagyon is édes. Olyan, mint egy kellemes parfüm, csak ez épp természetes és ez a legszebb és legfinomabb benne…

Megmozdulok. Immáron nem csak szempilláim kémlelik a plafon fehérét. Ujjaim kutakodón szaladnak végig a lepedőn, s én oldalra fordulva végre megérinthetem őt. Ujjait ujjaim közé fonom, szuszogó alakjához közelebb húzódom. S szabad kezemmel végigcirógatok gyönyörű, békés arcán, majd fekete tincsein. Aztán átölelem. Mint legféltettebb ajándékot vonom magamhoz, s arcommal csak belebújok nyakának finom bőrébe.
Az illata, maga az otthon. S bár követelőzve ragaszkodom földi javaim minden egyes darabjához. Ő hozzá még inkább.
S lehet itt napkelte, tengeri levegő vagy friss fű illata… Az, hogy az ő édességére nyitom ki szemeim, s az ő szerelmével ébredek minden reggel. Az motivál a leginkább arra, hogy éljek, s ne csak létezzek.

TOVAKÖLTÖZŐ

2002. augusztus

Hagyom, hogy áradjon be a levegő és vele együtt minden, amit ez a táj, ez a szél, ez a hang és nap adni tud magából. Szeretem. Sóhajtok csendesen, miközben forró csokimat kezemben tartva csak nézem, ahogy egy halom sirály épp tenger fölötti végtelen táncát játssza. Szeretem. Suttognám csendesen, de magamban tartom inkább a szavakat éppúgy, mint az érzéseket. A sirályok lecsapnak, rikácsoló hangjukkal telítődik a környék, miközben zsákmányaikon hadakoznak némi osztozkodás reményében. Szeretem. Állapítom meg újra leheletnyi, szomorkás mosollyal arcomon. Mélyet szippantok a sós levegőből, amit a szél hoz mindig felém, és aminek gyógyító nehézségét éveken keresztül élvezhettem. Szeretem. Minden egyes esszenciáját a levegőnek, ahogy megtölti tüdőmet, ahogy kiprésel belőle mindent, ami káros, ami elhasznált, s ahogy furcsa enyhülést hoz. Szeretem. A képet, ami mindig elém terül a messzeségről, a végtelenről, ahogy emlékeztet rá nap, mint nap, honnan is jöttem és mivel értem el mindezt. Szeretem. Ahogy nem látok néha mást a távolban csak egy csíkot a horizonton, ami a maga egyenes egyszerűségével sokszor segített rendet tenni az én kusza gondolataim között is. Megtalálni a vezérfonalat, s felfűzni rá mindazt, ami igazán fontos volt.

Szeretem. Mégis elhagyom. És furcsa, hogy épp ez a táj, ez a látvány, ez a mindent körülvevő sós illat segített dönteni. Bár talán őrültségnek tűnik… sőt elsőre még én is annak gondoltam, hátrahagyni valamit, valamit ami ennyire összenőtt az életemmel. Még sincs más amit tehetnék. Tovább kell lépnem. Életben maradni, létezni, nyugalmat találni és csak írni, elfeledkezve a fájdalomról. Ez lesz az én utam. Érzem.

Lépek párat mezítláb a zöld gyepen, amit komótosan legelget az az egy szem bárány, aki valami hóbort miatt a kertemben kötött ki. Most egy rózsaszín szalaggal a nyakában kóborol egyik saroktól a másikig. Azt hiszem neki is hiányozni fog ez a vidék… Ismét megtöltöm tüdőmet a tengervíz illatával, aztán lassan, mindent szemrevételezve, körbefordulok.
Itt a mini istálló, amit végül a két kezemmel építettem. A kis veteményes, amit egy ideje senki sem gondoz, de Bárány már mindent lelegelt belőle. Nautilus kis kuckója, amit leginkább KisNat használ búvóhelynek. Az ablakkeret, amit egy időben két macska körme is koptatott. A teraszajtó, amit az építkezés alatt bejáratnak használtam és bizony tudna ezt-azt mesélni a vendégek számáról, személyéről és khm… az érkezésük céljairól… Ezen egy pillanatra el is mosolyodok. Fiatalságom. Bolondságom. S végül egy házasság, amit utolsó kapcsolatomnak, a legfontosabb művemnek és értékemnek szerettem volna megtartani.
Nem sikerült.

Megy hát vele együtt minden, majdnem minden, ami fontos és fontos volt a számomra. Beleértve ezt a házat, ezt a tájat is. Eltűnök kicsit. Új vidékre, új helyre, új illatokba és képekbe. Remélve, hogy az majd felülírja a bennem lévő, végtelen fájdalmat. S végül nem csak a ház és a környék lesz új a számomra, de végre a lelkem is újjá születik.

KELETENÉLŐ

2002. szeptember

Egészen mások voltak itt az illatok… Körbenézett a szűk kis utcán, amit elárasztott a furcsa fűszerek megannyi aromája. Nem először járt itt. Most mégis nagyon idegennek hatott számára minden. Egy kicsit úgymond soknak, a tengeri levegő és a háttérzajként feltűnő morajlás után most minden színes, hangos és tömött. Nem mintha bánta volna… Sőt. Kifejezetten élvezte, ahogy a házak magasan tornyosultak fölé neon reklámjaikkal még többet elvéve az amúgy is szűkös utcaképből.

Egy idős asszony, vélhetőleg szitokszavak közepette kergette arrébb biciklijének útjából, pont nem törődve vele, hogy ő, aki ránézésre is egy idegen, valószínűleg semmit sem ért az egészből, csak önkéntelenül mozdul.

Itt minden más volt… Ő pedig csak egy névtelen idegennek számított az utcákon. Ahol nem kellett attól tartania, hogy valaki leszólítja, megszólítja, lefotózza, leszidja vagy épp szánalmasnak nevezi. Megbámulták, de fel nem ismerte senki. Nem volt más csak egy oszlopmagas, hirtelenkék szemű férfi. Úgy is hívták őt, Torony. Ezt a becenevet kapta és pillanatok alatt tova is terjedt az itteni alkalmazottai közt. Tisztelettel beszéltek vele, de Toronynak szólították. Ő pedig csak legyintett, majd nevetett egyet az egészen. Akkorát, amekkorát régen volt ideje, ereje és legfőképp lelke nevetni.

Most sem tett hát mást, arrébb lépett az asszony útjából és nevetett egy jót, miközben legyintett egyet Szürke morgolódására. Ő kevésbé szívlelte ezt az utazást. De mentségére szóljon, a legtöbb esetben sikerült kifejezetten jó képet vágnia hozzá.
- Hát nem izgalmas? – Kérdezte az író, titkárnője felé fordulva, akinek még egy utolsót rezzent a mimikája, hogy aztán felnézve végül ő is elmosolyodjon. – Na, látod. Nem jobb így? – Mosolyog tovább az író. Észre se véve önmagán az apró változást, ahogy, mintha jégből olvadnának ki nevetőráncai, s húzódnának vissza a gondterhelt vonalai.  
Pedig szerencsére így volt… Már érkezésük után pár nappal érezni lehetett, ahogy a szakáll és morgás alatt elveszett férfi előpislákolna a sötétségből. Visszatért szeszélyessége, a forró csoki helyett inkább a kólát választotta, és egyik nap egy halom borzalmasan ronda, színes pólóval érkezett haza egy közeli boltból.

- De. Jobb így Mr. Forest. Minden sokkal jobb így.

KÉRDÉSFELTEVŐ

2002. szeptember

- Családod van, igaz?

A kérdés úgy hasít bele a néma csendbe, mint meleg kés a vajba. Azt mondtuk, lazák leszünk. Azt mondtuk, nem érdekel mi van a másikkal. Azt mondtuk, ez könnyű lesz. Azt mondtuk, semmi mögött nincs komoly szándék.
Akkor most… Akkor most mégis miért teszel fel ilyen kérdést?

Leeresztem a tollat. Finoman ráteszem az előttem lévő kézzel teleírt lapok egyikére. Majd szemüvegemért nyúlok s lassú mozdulattal mellé teszem azt is. Ujjaimmal kicsit megdörzsölöm a helyét. Nem is tudom hány órája ülhetek így, itt, görnyedten a lapok és gondolataim fölött. Nem zavart senki és semmi. Teljesen átadhattam magam a munkának, ezért is szerettem itt ülni, ebben a sarokban.

Pontosan jól tudta ezt ő is.
Nem tett hát többet, mint néha felém lesett, hogy új bögre forró csokit, esetenként egy kis citromos kekszet hozzon nekem. Sosem ült le. Sosem szólt semmit. Sosem kérdezett. Mindig csak várt. Várta azt a percet, hogy kimondjam; szabad vagyok a számára. Akkor, mégis mi változott most meg?

- Nős vagy. Igaz? – Kérdezi, most sokkal határozottabban, mint az előbb. Sötét szemeit az én kék tekintetembe fúrva. Gyönyörű ujjait összekulcsolta az asztal fölött. Egész testén látszik, minden magabiztosságát összeszedte, hogy feltegye ezt a kérdést. Aggódott. Aggódott, milyen választ kap majd. Pedig nem olyannak ismertem meg, akit elrettentenek a kihívások. Pontosan az tetszett benne, hogy két lábbal állt a földön. És véghez vitt mindent, amihez mások gyengének tartották. És most félt feltenni a kérdést, amire választ várt…
Sóhajtottam. Egy pillanatra lehunytam a szemem, de ahogy kinyitottam nem változott semmi. A fekete szempár ugyanolyan várakozón pislogott rám. - Csak akarom tudni. – Von vállat, leeresztve a karjait ölébe. Próbál úgy tenni, mintha semmiség lenne az egész. De látom, hogy nem az. Egy ideje látom. Mégsem tudtam eldönteni, mit is kezdjek a helyzettel. – Gondolom vár valaki Angliában… Gazdag vagy és jóképű. Az ilyeneknek mindig van felesége, gyerekei és egy-két szeretője.

- Hmm… - Sóhajtottam egyet ismét, miközben nem vontam el a tekintetem az övétől. Láttam, hogy ez kicsit megint elbizonytalanítja. – Érdekes feltevés. Ezekszerint minden gazdag férfi egy erkölcsi trágyadomb… - Nem mintha messze járna az igazságtól, tekintettel rá, hogy életem jó pár évében halomra csaltam a női partnereimet, próbálva „normális” életre kényszeríteni magam. Kevés sikerrel.

- Én nem… nem… nem akartam ezt mondani. – Visszakozott, és már pattant volna fel a szemben lévő székről, csakhogy gyorsan elkaptam a csuklóját, mire megállt a mozdulatban. Lassan visszahelyezkedett.
- Elváltam. De van három gyermekem, akiket én nevelek. Tessék. – Mondom csendesen. -  Miért akartad tudni? – Kérdezem, megint a tekintetét keresve.
- Egy hét és mész. – Néz határozottan a szemembe, miközben kihúzza a karját szorításomból. – De jössz még erre. Tudod hol lakom. Látogass meg. – Áll fel, még mondandója közben és visszatért magabiztosságával együtt a győzelem tudatában lépked el tőlem.

Utánanézek. Tudom, hogy nekem csinálja most a műsort, ahogy flörtöl másokkal. És ő is pontosan tudja, hogy látom és élvezem. Nem is értem miért aggódott rajta ez a kis hülye, hogy házas vagyok-e… Amikor tudja jól, hogy minden éjjel az ágyban veszek meg érte… 

KARÁCSONYFÁZÓS

2002. december

Még egy húzás. Aztán kicsit felegyenesedik, kesztyűs ujjával megvakargatja a sapka alatt verejtékező homlokát, aztán szusszan egyet. A válla megereszkedik, izmai picit pihennek, mielőtt újabb erőpróbának lennének kitéve. A havas tájon látszik a lehelete, de az erőlködés miatt a kabátját még az elején félredobta a ház előtt. Sejtette, hogy arra úgysem lesz szüksége, amúgy sem egy fázós típus.
Azt viszont sajnálatára kezdi beismerni magának, hogy ő sem fiatalodik. Titokban számolgatni kezdte, mikor is lesznek a fiai elég nagyok hozzá, hogy segítsenek, de aztán vállai megint megereszkednek egy nagy sóhajt végigkísérve porcikáin. Soká. Nagyon soká…
Kesztyűs kezével ismét a fa törzséért nyúl. Az erős szöveten keresztül is érzi ahogy a kéreg igyekszik bőrébe hántani. Természetéből adódóan ellenkezik a mozgatás, vonszolás, nyúzás ellen és ezzel egyet lehet érteni. De hosszú élete után most néhány gyereknek az arcára fog mosolyt csalni, ez pedig Nat számára minden kellemetlenséget megér.

Izmai ismét megfeszülnek, miközben lába előre mozdul. A fa megindul, nyoma ismét megjelenik a szállingózó hó által fedett ösvényen. Apró tűlevelek maradnak utána a fehérségben, miközben méterről méterre haladnak előre óriási termetével.
Még pár méter, még néhény lépés és a ház ajtajánál van már. Élete első maga által vágott karácsonyfája ott díszeleg majd a nappaliban, három gyermeke által, és persze ő maga által, feldíszítve, ez pedig most furcsa melegséggel árasztja el a mellkasát. Tavaly csak a veszteséget érezte és a szorongást, félelmet a jövő miatt. Magára maradt. Van segítsége, mégis azt érezte, hogy magára maradt és senki nincs aki megérthetné vagy segíthetne neki. Azt gondolta, kénytelen örökre elveszni egy foltos, bozontos, karikás szemű apatest mögött, amit a világ magányra kárhoztatott. Nem látott semmi szépet és jót az életében és pláne nem látta annak a reményét, hogy valaha lehet még boldog az életében.

Egy kis placcsanást hallott és érzett, ahogy a hógolyó a hátának csattant. Az érzést hangos babahahota követte, ahogy gurgulázva bukik fel a boldog torkokból. Újabb placcsanás, újabb nevetés. Ezúttal azonban Nat torkából szökik fel a hang. Megfordul és túlzó lépésekkel gyerekei felé indul, miközben karjaival medvét formáz és nevetve üvölt egyszerre. A hármas azonnal szökne, ha tudna, de a legkisebb még csak elesni képes a nagy hóban, így hamar hátramarad. Az apamedve első áldozatát összeszedve hempereg a hóban, mire sorra ugranak rá a foglyot menteni próbáló testvérek.

Boldog. Még ha itt-ott fel is bukkannak a bizonytalanság fájdalmai, ő magának sziklának kell lennie. Egy mindenét védelmező apamedvének, akinek ez a három gyermekbocs a legféltetebb és legnagyobb kincse. Tavaly nem tudta élvezni az apalétet. Hát megfogadja, ott a hóban hempergőzve, csurom vizesen és fáradtan, de nevető szájjal, hogy boldogabb lesz és igazi szerethető apa. Ezt adja magának karácsonyra, az érzését annak, hogy szeretve lehet és ő is tud szeretni.

to ELLIOT

2004. december

Eszembe jutottál.

Sóhajtok és könyvemet leteszem magam mellé a dohányzó asztalra, miközben felülök kanapémon. Odakint a hó már ellepte a tájat, némi fényt hozva a komor téli erdő lelkébe. Valahogy a szobában is díszesebb most a félhomály. De ettől még félhomály. Egyedül töltött estéim egyetlen állandó résztvevője.
Megszokhattam volna már. De valahogy a szív nem így működik. Pedig azt hittem könnyebb lesz. Tudod, azt hittem az odafönt szuszogó kis gyermekek, az egész naposan végtelenül leterhelt agyam majd gyógyírt hoz. És esténként nem lesz más csak az üres sötétség körülöttem, üres gondolatokkal. Az lenne az igazán felszabadító. Lehunyni a szemeimet és tényleg nem látni semmit, és tényleg nem gondolni semmit…

De aztán megint eszembe jutottál.

Nem is tudom, hol kezdjem… Épp melyik pillanatra gondolok a sok közül, amikor dacos szemeid az elmémbe tolultak kéretlenül.

Ismét sóhajtok egyet, ahogy könyökeim megtámasztom térdeimen és arcomat ujjaim közé rejtem. Nem mintha bárki elől is el kéne rejtenem, ha sírni támad olykor-olykor kedvem…

Hahh… persze. Meg is van.
Ott voltunk Tengerszemben, akkor még úgy éreztük minden rendben. S te csak megint elérted, hogy rád figyeljek. Nem mintha sokat kellett volna tenned. Elég volt rám nézned és annyit suttognod: Kérlek. És én mindent elfelejtettem. Az évszakok váltakozását a világban éppúgy, mint azt a tényt, hogy olykor lemegy, majd felkel a nap és, hogy régen azt hittem a forró csokiénál nincs finomabb illat a földön. De, de van.

Inkább felállok. Kicsit hátrahúzom görnyedt vállaim, ahogy kikémlelek a sötét, havas tájra. Ennek annyi éve már… És még mindig ugyanott toporgok, míg te messze jársz, míg te tovább lépsz, egyik lábaddal a másik után, itt hagyva engem minden emlékeztetőddel és emlékeddel.

A lépcső felé fordulok. Csend van. Olyan szuszogós, elégedett csend morajlik le fentről, pont úgy, ahogy egy ilyen élményekkel teli nap után annak lennie kell. Te továbbléptél, én itt ragadtam abban a jövőképünkben, ami magányos jelenemmé vált nélküled. Bár nem mindig boldogtalan jelenemmé…

Elindulok felfelé. Óvatosan lépkedek kolosszus lábaimmal. Nautilus gyors tappancsokkal követ engem, ahogy végigsétálok a folyosón. Bekukucskálok az üres lányka szobába. Pár nap és haza jön az iskolából… Már alig várom. Aztán továbbmegyek a fiúk hálójáig. Finoman belököm az amúgy résnyire nyitva hagyott ajtót.
Nézd. Itt vannak. Az ott, az ott KisNat. Néha még megkérdezi merre jársz. De már rég nem tudom rá a választ. És lassan talán ő is elfelejti az arcodat.
Közelebb sétálok. Lassan lépkedek a rácsos kiságy felé, jól kivehető a fekvő gombafrizura az őrzőfény sárgájában. Lenyúlok érte, karomba veszem. Picit megnyílnak pillái, de aztán kényelmesen fészkeli magát az ölembe. Itt a fiad, a fiunk… az én fiam. Ugyanaz a szem, ugyanazok a hisztis kis ajkak. Ugyanaz az akarat.
De ez már nem te vagy. Csak mi. Mi a hátrahagyottak.

Csoda hát?
Hogy eszembe jutottál?