Tánctér

Jégvirágok díszítik a köveket, ahogyan a szoknyák végig siklanak rajtuk mintha lágy szellő fújna a hóesésben. A zene gyorsaságától függően szállingózik a terem ezen részén a hó, pírt varázsolva a púderezett arcokra. Amikor megszólal a keringő, a Jégkirálynő varázslata felelevenedik és a tánctér pillanatok alatt a legcsodálatosabb bűbájnak tűnik a világon.

A Tánctér egy játék és sorrend kötetlen helyszín.
Csak címezzétek a reagokat, de bárki beleszólhat bármelyik játékba,
vagy éppen újat kezdhet, de a többiek folytathatják a másikat.

[DCCCLXXXIV. Prefektusbált]

Miután a diákság egésze beérkezett végre a tánctérre, felállva a tanári pódiumról sétál át oda. Sötétzöld talárja a padló jégvirágaitól csillog, ahogy poharával a kezében megáll a hangosan zúgolódó tömeg előtt, és megkocogtatja azt háromszor.
- Figyelem diákság! – koppint még egyet a pohara oldalára, majd feszes mosolyra szorul össze a szája, ahogy az izgatott tömeg abbahagyta a fecsegést. – Üdvözlöm a prefektusokat, választottjaikat, és a tanári kart a 884. Prefektusbál alkalmából – mondta, majd megvárta, amíg az illedelmes taps lecseng mielőtt folytatta volna. – Ahogy azt már önök is tudják, az iskola ezen eseménye a legrégebbiek közül származik, a hagyományokhoz híven, az első táncot a prefektuspárok fogják eltáncolni, majd a díszpárbaj következik – fejezte be szigorú pillantásokat vetve a diákságra. – Kérem, hogy mind a saját, mint a többiek érdekében tartózkodjanak a helytelen magatartástól, amennyiben nem kívánnak együtt élni a következményekkel. Jó szórakozást kívánok! – emelte fel poharát, majd visszasétált a tanári pódium felé, ahogy szétnyílt a tömeg kör alakú teret hagyva a táncolóknak, és felcsendültek a keringő első akkordjai.

Ezennel a DCCCLXXXIV. Prefektusbált megnyitom!

Minerva McGalagony
Igazgatónő

e m e r a l d  a n d  c r i m s o n

dominic till

rabbia e tarantella

☿

        Hol vagy...? A szembogaraim felzavart vadként rohannak végig a díszes társaságon, a hideg szkénén, ezen az egész halálos decemberen, amit senkinek nincs hatalma megállítani. Van valami nagyon szép is a közelgő elmúlásban, valami lírai és megfoghatatlan, de ettől még a test nehezen dolgozza fel a tényét. A test nem kíván eltűnni, csendesen a földben nyugodni és aludni, ó nem, a test táncolni akar, lángolni, élni és vágtatni egy karba kapaszkodva végig a termen. A test vörös, hosszú uszályú páncélt visel, áthatolhatatlan mosolyt és vöröset az ajkain is, aranyat a hajában, egyenes gerincét is felöltötte erre az alkalomra, ujjait is ráncba szedte, ne hozzanak szégyent rá. Hol vagy, Dominic Till? Még egyszer táncolni szeretnék veled.. még egyszer tudni vélném, hogy a világ egy jó hely, mert része vagy és megköveteled tőle. Te, aki a szövetségesem vagy, aki majd tovább viszi a nagy feladatot, ha én nem leszek, te megadhatod annak az illúzióját, hogy élek, és nem hiába halok meg.
       Vége az első táncoknak, de a keringő nem várakoztatja a híveit, felcsendül újra meg újra. Megkérem Ailát, engedjen el egy rövid időre, amíg megkeresem a mardekárosok egyik prefektusát, mert nem kétlem, hogy itt van valahol. Egy Till sosem hagyna ki egy ilyen alkalmat, mert vannak, akik a hagyományokat nem követik, hanem élik, majd teremtik, és ők közéjük tartoznak. Ismerem a dallamot, de csak úgy, mint amit egyszer hallottam valahol, de nem érdekelt annyira, hogy meg is jegyezzem, amiért most nagyon kár. Valahogy úgy érzem, elmulasztottam rengeteg mindent, és azoknak a megtestesítője éppen ez a középszerű waltzer és egyebek.. egymás után értékelődnek fel. Olyan ez, mint amikor hiányoljuk azt az ócska ruhadarabot, amit már úgysem fogunk soha viselni, majd mikor eltűnik, megértjük, hogy csak az üresség fáj benne, nem az értéke. Ha most belegondolok, az életünk nagy része lényegtelen, felesleges mozzanatok gyűjtőládája, de valami tekintetében értékessé válik..
       A filozófikus világvégéhez jól illik ez a benti hótakaró, szinte el is indulok a gépemért, hogy megörökítsem, de biztos vagyok benne, hogy ha a helyszínre nem fogunk emlékezni, a bűbáj nem engedi majd azt sem, hogy ilyen módon tartósítsam. Ez is milyen különös szokás.. nincs itt semmi, amit titkolnunk kellene a diákok előtt, még csak külsős vendégek sem, és mégis, jó részük sok mindent megadna azért, hogy beleshessen a káprázatos, de lényegtelen terembe. Ha nem azelőtt állnék, ami előtt, semmi más nem tükröződne a szememben, mint a csodálat és a hála azok felé, akik megálmodtak és létrehozták, mert a levegőben szálló hópelyhek látványa beleég a retinába, megcsókolja lágyan a bánatot, a haragot, főszerepet kíván játszani. Csak állok és bámulom a plafont, ami minden más esetben ijesztő jele lehetne a szórakozottságnak, de itt nem lehet nem megtenni.. Talán éppen ez lesz az, ami utoljára eszembe jut. Mondjuk kivételesen elvetemült gondolatfoszlány ez, úgyis egy kék szempár lesz ott, ami elkísér addig, ameddig lehetséges.
       - Á, Mr. Till...! Már egy ideje keresem önt. Mondja, nekem adná a következő táncot? - találok végre rá véletlenül, mikor meglátom az emberek között - Úgy érzem, ismét lenne miről beszélgetnünk. Kérem.. Felkérhetem egy táncra?

Sol Harington

“I keep on damning the devil
And you keep on saying it's alright!”

♦♦♦

+16

   Ahogy beléptünk az ajtón, a tánctérre vezető lépcsőn egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam a lélegzetem hűvös füstjét, és ahogy a szellő az arcomba fújt néhány hópihét. Lenézve a lábamra láttam, hogy a ruhám alját is azonnal beborították a padló kristályai. Mégsem fáztam. Vártam, hogy a vállam libabőrös legyen, a karjaimmal együtt, ez mégsem történt meg. El kellett ismernem, hogy aki kitalálta a dizájnt az alapos volt.
 Harington kezébe kapaszkodva indultam el a lépcsőn, csak hogy tuti legyen, ami biztos. Idefelé jövet a hosszú úton muszáj volt megalapoznunk az este hangulatát egy kis ír whiskyvel, aminek a maradéka még most is ott lapult a táskámban. Nehezebb időkre félretéve. Azt hiszem egyikünk sem bízott abban, hogy ez a társaság oldódni tudna alkohol behatása nélkül. Na meg anélkül, amit Demetrius majd prezentál nekünk. Marhára reméltem, hogy nem fogok benne csalódni. Meg különben is, kell az extra lazaság a Flores megszívatására kitalált terveink megvalósításához. Az a gyerek  nem volt normális.
 Beérve a tömegbe rögtön kiszúrtam Balmoral barátném ribancvörös toalettjét. Meg is engedtem felé egy félig részeg mosolyt. Baromi jól néztem ki a ruhámban, de cserébe ma reggel óta egy fél pudingot ettem. Szóval az idevezető úton lenyakalt whiskym már jócskán csak elkezdte megtenni a hatását.
 Kiszúrtam még Belbyt is, ami egyet jelentett azzal, hogy semmi nem fog titokban maradni, ami itt történik. Mostanában az átlagnál is többet hallottam a csaj nevét a mosdókban.
 Ott volt még Dean meg Montrego is, ami azért meglepett. Azt hittem, hogy Dean majd Malfoyt hívja meg, kárhoztatva minket egy estényi bámulására. Montregóról meg úgy hallottam Parkinsonnal tanulgatott mostanában, szóval nem lepett volna meg, ha őt hozza. Mármint biztos meg akarja húzni, mi másért tettetné, hogy Parkinsontól akar tanulni?
- Basz! Basz! Basz! - rángattam meg Harington kezét, majd fordítottam Tayilor és Morgenstern felé. – Én azt hittem a húgod szopat, amikor azt mondta ezek együtt jönnek – magyaráztam neki elképedve. – Most komolyan, ezek ennyire bénák? – néztem végig rajtuk, majd a testtartásukból ítélve még más is kifolyt a számon. – Vagy ez egy bimbódzó kapcsolat hajnala? – dőltem hátrébb, hogy messzebbről is megnézzem ezt a két szerencsétlent. Merlinre mondom sose értettem, hogy ezek hogy nem haltak még bele a saját szerencsétlenségükbe. Morgenstern meg még ráadásul rohadt idegesítő is volt. – Öcsém.
 Na, Parkinsonért sem kellett ám messzire mennem. Ott feszített teljes disznós valójában, Hale alatt túrva a ganét. Pedig már azt hittem mákom lesz, és megúszom a degenerált duót. De hát kettőből egy még mindig a jobbik eset. Ráadásul Parkinson egészen elhalkult ebben az évben.
 Azért gyorsan körül néztem, hogy még véletlenül se érjen később meglepetésként Malfoy hülye feje. A múltkor, amikor ő aljasodott le először Mágiatörténelmen, azzal a maradék szánalomból érzett tiszteletemet is elvesztettem irányába. De szerencsére most nem világított az albínó feje sehol. Parkinsonnal még meg tudok békélni.
 Dealgoir hülye fejét sem volt nehéz kiszúrni, ahogy Wigburgöt füzögette. Bár lehet, hogy igazából csak az unikornisszőr piaci értékéről beszélgettek. Ennek a gyereknek mindig olyan a feje, mint aki éppen fűz valakit.
 Mielőtt tovább bámészkodhattam volna az öreg McGalagony besétált a tánctér közepére és nekiállt a nyitó beszédének.   Számítva egy unalmas, és felesleges tényekkel teli tűzdelt negyedórára, diszkréten kihúztam a flaskánkat a táskámból és felnyitottam a tetejét. – Aljasságig – emeltem derékmagasságban Sol felé, majd görnyedve lehajoltam és kortyoltam párat. Bazz. Nagyot nyelve egyenesedtem vissza, hogy Sol felé nyújtsam a palackot, mielőtt még neki kéne állnunk annak a nyitótáncnak.
- Te még tudod, mit kell csinálni? – kérdeztem tőle. Ahogy elnéztem ezt a díszes társaságot a párok nagy része tükrözte az én kényelmetlenségemet. – Én harmadik óta nem keringőztem. – Kivéve talán a múltkor pont Haringtonnal a Három seprűben, amikor már csatakra ittuk magunkat. Asszem, valamelyikünknek meggyőződése volt, hogy a zene, ami szólt, keringő zene volt.
 Végül unottan megforgattam a szemem az igazgatónő búcsúzó figyelmeztetéseire. Azon kívül, hogy senkinek ne hagyjam, hogy letapogassa a fenekem, hacsak nem kívánok lila lenni, semmi érdemlegeset nem mondott. Csak a szokásos ne csináljunk magunkból bárdolatlan bugyuta barbár bohócokat. Ahogy elkezdett szétszéledni a tömeg, kelletlenül megfogtam Sol vállát, és a vállam felett átbámulva igyekeztem a kezdő pozícióba állni, lehetőleg úgy, hogy Minervát és Tillt nem sodorjuk el.
- Ha rálépsz a lábamra, vagy hagyod, hogy elessek, a jövő hétig átkozlak – néztem jelentőségteljesen Sol szemébe, aztán hátradobtam a hajam és megfogtam a kezét is. – Meg kellett volna keresnünk Demetriust ezelőtt – morogtam még mielőtt felcsendültek volna az első akkordok.

*


Hijo de la Luna - Mecano

*

 Nincs sok kedvem a bálhoz. Miért is lenne… Sose éreztem késztetést a reflektorfények hada között cikázni fel és alá. Ezt valószínű csak a nők élvezhetik, no meg azok akik enyhén… inkább hagyjuk. Szóval lesz, ami lesz alapon nézek bele a tükörbe, miközben egy finom rántással igazítom meg az öltönyömet. Egész jól áll, ahhoz képest hogy dunsztom sincs kivel varrattam. Minden esetre legalább értette a dolgát, noha gondolom anno egy vagyont hagyhattam ott. Enyhe mosollyal ajkamon indulok el megkeresni Dean-t, akivel később bevonulunk a bálba. Mert hát persze nekem, pont nekem pont vele kell mennem, aki prefektus. Nem mintha lámpalázas alkat lennék, de azért az enyhn zavaró tényező hogy a fél iskola minket fog nézni. Vagyis ja nem, pont hogy az egész. Remek.
   Izgalomtól kiszáradt szájjal lépek be a nagyterembe kísérőmmel. Épp időben persze, hisz az igazgatónő felállva megkocoktatja poharát, melynek csengésére elnémul az addigi halk morajlás. Szavait csend övezi,  miközben beszél, s amint ez abbamarad egy kis kör nyílik meg. Finoman indulok meg középre, majd fogom meg Emily derekát. Őszintén szólva a rutinomba bízok, mert a hugom szerint nem vagyok rossz táncos, sőt. Amint felcsendül a zene, el is indulnak a prefektusi párok körbe-körbe pörögve forogva, köztük mi magunk is. Valahol tényleg ösztönös dolog ez, amit talán tényleg nem felejt el az ember. De tény ami tény, jól jött az a plusz pár óra gyakorlás Blaire-el. Mire véget ér a tánc Dean arca enyhén kipirul. Nos meg kell hagyni így egész bájos.
- Hozhatok neked egy pohár frissítőt?
Nézek rá, amint kissé kihúzódunk hogy utat engedjünk az újabb bekapcsolódni vágyódó pároknak. Ott van például Parkinson, a hozzá csöppet nem illő hófehér hacukában. No persze ízlések és pofonok értem én, na de azért ez kissé mégiscsak meglepő tőle. Enyhén szólva az álszentség határát súrolja, na de mi más is várható el? Meglepő hogy nem Malfoy jobbján suhan fel és alá. Tekintetem tovasiklik, és épp a táncot abbahagyó hetedéves prefektuspáron áll meg. Lott meg pont Pansy ellentéte a gyászoló feketével… Merlin szakállára, mi van itt? Mindössze egy fejcsóválásra futja, amit persze szegény Emily nem is érthet. Mosolyogva fordulok felé, hogy megosszam vele remek kis kontrasztot árasztó felfedezésem, és hogy kivesézzük a divathóbort legújabb fokait, miközbe a szemem sarkából észreveszem iskolaelsőnket, aki az egyik Bourgh lányt kíséri. Sose tudom melyikük melyik, de gondolom hogy nem a nagyszájú Dakota az… Bincentek felé, majd Emilyre pillantok, aki gondolom már javába szórja a fejemre szemrehányó pillantásait, amiért még mindig nem indultam el a fahéjas puncsért...

Nem is gondolná az ember, hogy egy elérkező békeidőnek tudnak kevésbé pozitív hatásai is lenni. És mégis, valahogy nem találom magamat az utóbbi hónapokban. Nem állítom, hogy jobb lenne az a helyzet, ami itt tavaly volt, saját iskolámban ellenségnek lenni, mindig a hátam mögé is figyelni, nem azt mondom. De mégis valahogy azóta nem találom a helyemet a világban.
Annak megvolt a rendszere, hogy afféle titkosügynök módjára úgy éltem az életemet diákként, hogy közben fél szemmel azt is figyeltem, mikor akar valaki rajtam keresztül állni bosszút valami kinti világbeli sérelemért, vagy akar velem szólalkozni össze, többyire olyan dolgokon, amit nem is ért, lát át igazán, csak követi az erőt. De most csak semmi van. Nincsenek túlélési szabályok, nincs ellenség, csak néhány beépített kém, akikkel még csak mit kezdeni sem lehet, csak ülni a seggünkön, és remélni - bár ennek kevés nyomát vélem látni - hogy valaki illetékes sem vak annak kapcsán, hogy itt nincs valami endben, és tényleg tevékenykedik is valami érdemlegeset. Apa csak egy ember, és el tudják téríteni más ügyekkel, egyszerűen nem tud elég lenni, mást meg nem is tudok, hogy foglalkozik az üggyel.
Úgyhogy idén csak lehet seggenülni, és kontemplálni a köldökünket. És csak ülök és kontemplálok, közben csak naponta órára járok, házit írok, járőrözök, és kezdem előről a kört másnap. Mint egy gép.
Lehet, hogy végül ráigazoltam az évek óta keringő pletykákra, és felnőttem a tavalyi év nehézségeiben, azért nem tudok visszarázódni a diáklétbe azelőttről? Ha nem valami kötelesség köti le a figyelmemet, főként prefektusként, lassan már szórakozni is elfelejtek magamtól. Erre a bálra is úgy jöttem el, hogy nem is kerestem partnert, akit elhívjak.
Én.
Dominic Till.
A "Zöld Lovag". Aminek legalábbis titulálni szoktak néhányan.
Egyszerűen nem sikerült érdekelnie annyira a témának, hogy foglalkozzak vele.
A gondolataim hiányába merülve majdnem észre sem veszem, hogy megszólítanak.
-Áh, Miss Balmoral.- fordulok a hang tulajdonosa felé.
-Persze, mi sem természetesebb.
Egy egész fokkal visszábbtér belém valami hangulatra emlékeztető, ahogy a táncpartnerem felé nyújtom a kezem, hogy a kezdőállást felvegyük. És itt van az az érzés is, ahogy Minerva szavai beszédtémát említenek, hogy nem csak egyszerű szórakozásról van szó ezúttal se, és a táncunk csak egy keret lesz.

w h i t e  n i g h t s  a n d  r e d  s a i l s

willow fawcett

Esõ esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradunk

☿

        Egy lépés nem nagy dolog.
        Igazán, tényleg csak egy kis izommunka - egy hopp ide, egy oda, két lélegzet, három pislogás, és négyre már ott is vagyunk a másik ember előtt vagy mellett, attól függően, mit táncolunk. Jöhet keringő, mazurka, foxtrott, igazán mindegy, ma éjjel csak kopogás vagyok a fényes fehérségen, ruhasuhogás a levegőben, egy mosoly, ami válltól karig szalad, elrabol egy táncra, és már el is tűnt, mert az utolsó este, amikor még megtehetem. Van valami a bálozásban, ami mindig nosztalgikus, bármilyen is a zene, bármilyen is a díszlet, és igyekszem legalább a kellemetlen emlékeimet elsöpörni a következő fordulásnál, mert nincs rá szükség, hogy ezen merengjek épp a halálom előtt. Odaátra ilyesmit úgysem viszünk, és reménykedünk benne, hogy belőlünk is a legjobb marad majd itt hideg pillanatokra, mint a sál, amit örömmel találunk meg a szekrényben mégis, miután lemondtunk róla: fehér éjszakák piros sáljai ezek, fehér éjszakák piros sáljai akarok lenni.
        Tulajdonképpen két lépés sem nagy dolog.
        Annyira egészen biztosan nem, hogy kihagyjam ezt a következő táncot a tanácstalannak látszó tanár úrral. Mondja csak, tanár úr, haragszik még rám? Egészen biztosan, az egész alakja csupa gőg, csupa szigorúság, vagy a ruhái teszik, amelyek egy vitrinbe zárják, hogy onnan nézzen ki a kék szemeivel várva valamire? Mindig szerettem az értékes dolgokat eltulajdonítani, tulajdonképp a bálok erre a legalkalmasabbak, mert amíg a gyertyák bizonytalan fénye csonttá assza a táncosok arckifejezését, aztán az viaszként a padlóra csöppen, senki sem törődik a hívságokkal, mert mind azzá válnak maguk is. A számra teszem a kezem, mint kislányként, mikor kinéztem magamnak valamit, és harcra készültem, valódi pallosával a találékony emberi értelemnek. A szoknyám követ, amikor odaérkezem, semmi bűnbánó nincs benne, annak az arcomon kellene lennie, de a hálókörletben felejthettem, a szégyen mellett közvetlenül. Most egy picit magasabb is vagyok nálad, tanár úr, lenézek rád féloldalt, csak a kezem nyújtom várakozón, és elmosolyodom: tudod, hogy nem itt fogjuk megbeszélni, bármi is történt vagy nem történt, a parkett erre alkalmasabb. Látod a szembogaraim intését? Biztosan, nálam jobb megfigyelő vagy, tudhatod azt is, hogy Fehér éjszaka ez, vöröslő lobogói messze ringatják az emlékezetet.
       A három lépés végképp nem nagy dolog: gyerekjáték.
       Nem illene nekem felkérnem téged, tanár úr, de mit tegyünk, mindig rebellis kislány voltam, és most már úgy is halok meg, úgy teszik koporsóba azt, ami megmaradt belőlem, a mosolyommal és a renitens gödröcskéimmel együtt. Úgy hallom, keringő lesz, az egyik kedvencem, de hiszen emlékszel, nyáron is ezt táncoltuk, amikor az éjszaka még tisztességesen sötét volt, nem holmi gyász, lepel és hófehér, nem halott, nagyon is élénk titkokat suttogott a fülünkbe. Mit tegyek, hogy elhidd nekem, tényleg bánom, hogy kegyetlen voltam hozzád, és a háború még nem kezdődött el? Néha igazán elnézheted nekem, a hadvezérnek, ha zord vagyok, mint az északi szél, vagy a táj, amelyet cirógat szeretettel. Szeretet ez is, csak kemény, sziklaszilárd, érdes a kéznek, jeges a nyelvnek, nem kellemes a testnek, de azért nagyon is szeretet, ezzel vonlak magamhoz, és suttogom az arcélednek még a megfelelő távolságból.
       - Táncolna velem egyet, professzor úr, kérem?
       Négy lépés egy egész világ, de ha valakiért négy lépést tettél meg: igazán szereted.
       Nem igaz?

♣

Minnie Balmoral

          Legalább olyan szétesetten állok most a helyemen, mint pár órával ezelőtt a szobámban. Nem is tudom, mi volt eddig a nehezebb. Úgy tenni mintha minden rendben lenne, hiszen csak én csinálok a bolhából elefántot, vagy kimondani saját magamnak is, hogy baj van, és amire vágyom, az bűn. Talán ez vezetett oda is, hogy a párbajszakkör után még visszahúzódóbb lettem, és már azon is nagyon gondolkodnom kellett, hogy egyáltalán megjelenjek ezen az estén. Az eszem viszont azt mondta, nem hagyhatom cserben a diákjaimat, hisz kitesznek magukért, megérdemlik a szórakozást. És én azzal adhatom meg nekik a legnagyobb tiszteletet ezért, ha eljövök. Még akkor is, ha a szívem kiszakad a helyéről.
          Egy pohár gyöngyöző ital van a kezemben, nézem a táncolókat. Nem merek erősebbet inni, a nyár megmutatta, hogy már nem bírom annyira az italt, mint korábban. Ez az egy pohár is elég ahhoz, hogy legalább úgy tegyek, mintha élvezném az estét, de tudom, hamarosan még egy kirándulást is kell tennem a Mungóba. Szeretném tudni, hogy van Ms. Edevane.
          Látom közeledő alakod, mire lábam lendül hátrafelé, de mellettem álló kollégám miatt nem tudok menekülni. Igen, úgy gondolom, ez már menekülés lenne. A nyitótánc alatt nem tudtam levenni rólad a szemem, ez teljesen nyilvánvaló volt bárki számára, aki akkor rám nézett. És most közeledsz, nekem pedig nincs menekülési utam, pedig mindent megtennék azért, hogy ez az éjszaka ne egy újabb vitába torkolljon. Mint az a novemberi nap, vagy mint a párbaj szakkör után a gyengélkedőn.
          De nem, kitartóan és lendületesen közelítesz, és a szívem hevesebben kezd dobogni. Le fogom gyűrni az érzéseimet, ahogy eddig se mutattam ki őket, úgy most is képes leszek fapofával mondani bármit is. Mégis belekortyolok az italomba, és azonnal félre is teszem, mikor megérkezel. Nem húzhatjuk tovább ezt a macska-egér játékot, igaz? Akkor hát jöjjön, aminek jönnie kell.
          - Ms. Balmoral, örömömre szolgál, hogy felkér, ezért nem is tudok ellent állni ennek a kísértésnek.
          Megfogom a kezed, és a táncparkett felé vezetlek. A sajátom úgyis reszket, biztos érzed, de nem a tánc miatt. A tánc már nem jelent akadályt, legalábbis a keringő nem, ahhoz eleget gyakoroltam, és a tangót is. Ez most miattad van, hogy újra ilyen közel vagy hozzám, hogy érzem az illatod, látom a szemed ragyogását, és hogy újra gyerek lehetek itt mindenki előtt.
          - Gyönyörű vagy. Egy igazi démon.
          Megszegem a szabályokat, amennyire lehet közel hajolok hozzád. Egy keringő pont olyan, mint a mi kapcsolatunk. Folyton összejövünk, kerülgetjük egymást, jól érezzük magunkat, majd ahogy vége a dalnak, úgy röppenünk is szét, hogy aztán egy másik dal alkalmával újra összehozzon minket a sors. Mert én a tiéd vagyok, szívem rabul ejtője pedig, még ha nem is tudja, mit érzek ebben a pillanatban, egyszer talán elmondhatom.
         Forog körülöttünk a terem, a táncparkett, de a szemeid megakadályozzák, hogy elveszítsem a külvilágot. Kezem lágyan pihen a derekadon, másikkal szorosan tartalak; most egyek vagyunk. Pont úgy, mint mikor a teraszomon ott aludtál a karjaimban, és figyeltem, ahogy tincsed az arcodba hull, ahogy szemed vörössége elmúlik.
          - Bolond vagy és felelőtlen, ugye tudod?
          Hozzá akarnék érni az arcodhoz, de tudom, hogy ezután a remek bók után, talán majd kipörgetsz a nézők közé, és ott hagysz dúlva-fúlva. Megérdemelném, de muszáj tudnod róla, akármi is áll a vitáink háttérében, nem kell rejtegetned előlem.

e m e r a l d  a n d  c r i m s o n

dominic till

rabbia e tarantella

☿

        A december minden bizonnyal a csodák ideje lehet - nincs szükségem mesekönyvekre sem ahhoz, hogy tudjam. Szoknyák lándzsái szakítják át a bálok forró fokát, és ahogy felkavarodik az ősi mágia a tél legfényesebb hónapjában, visszalopja belénk a nosztalgia keserűségét, édességét, mindent, amit elfelejteni vélünk és bennünk mégis él. Akárhány bálba elmehetnék táncolni, akármilyen dalra kopoghatnám az ütemet akárkinek a karján, mindig felrémlik majd bennem az első, amikor minden elkezdődött.. és nem is volt az olyan régen, nem igaz?
        A bársonyujjú nosztalgia az én nyakamat is megragadja, lágyan dőlök bele a karjaiba, aztán kölcsönadom a sajátjaimat aktuális Tillnek, a lábfejeimet pedig a waltzernek.
        - Ahogy mondja.. és milyen csinos már megint...! Önöknél ez családi vonás lehet. - mosolygok rá szélesen, pedig mennyire nem illik ez jólszituált úrilányokhoz egy bálon, nem igaz? - Mondja, hogy van a kedves édesapja?
        Nem mintha nem sejteném, milyen melengető szeretettel nyilatkozhat rólam a háttérben, bizonyára legalább olyan lelkesedéssel, ahogy Shafiq teheti anyámmal. Milyen szép is a generációk egymás mellett élése, kikerülhetetlen részeit képezzük egymás életének, még ha a legkevésbé sem kívánunk ilyesmit. Az életünk háború, még a színeink sem változnak, legfeljebb a fegyvereink korszerűsödnek: és nekem most szabad keringőznöm egy elvtársammal, akár szegeződik érte szurony a csigolyáimnak, akár nem.
        - Ne haragudjon a modortalanságomért, de egyből a tárgyra térek. - és mégis nagy levegőt veszek, amíg a cipőink koppanása elválaszt minket a gondtalanságtól, és visszarepít egy olyan időszakba, amikor még az udvarias mosolyunk mögött tényleg vér is folyhatott volna - Az északi fenyegetésről van szó. Ezúttal sokkal megalapozottabban, mint azon a bulin.. Személyesen volt alkalmam meggyőződni az egyikük hitvallásáról. Talán balsejtelem volt, de bizonyítékok hiányában is erős a gyanú. Ismeri a Nagyobb Jó eszméjét...?
        Ahogy vadul elsuhanunk, elvágtatunk néhány ember mellett, a szoknyám vörös zászlóként pördül meg a sovány, fehér alak előtt: Liliya Romanovna tiszteletét tette köztünk. Engem már nem befolyásol sem ő, sem a testvére, de szeretném úgy itt hagyni ezt a világot, hogy tudom: Till mindent megtesz majd, hogy őrlángja legyen.

w h i t e  n i g h t s  a n d  r e d  s a i l s

willow fawcett

Esõ esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradunk

☿

        Vajon rád nem vonatkoznak a szabályok, tanár úr? Itt mi mind a kellem és báj kalodájába vagyunk zárva, még a gondolatot is honorálják, ha eltévedne az akaratlan képzelgések erdejében, neked meg szabad ilyen illetlenül közel állnod hozzám? Tulajdonképpen nem is lesz időm már megbánni semmit, ez a szép az egészben, csak te még nem tudod, hogy egy holttesttel táncolsz, az mosolyog rád olyan vidáman. A halottak is remek táncpartnerek alkalomadtán, ők már nem fáradnak el semmiben..
         - Démon...? Mint a bibliai történetekben? - gondolkozom el egy pillanatra, aztán azon is, hogy ki jutna eszembe először erről a szóról: persze, hogy Roxana. Vajon olyan lettem, mint ő? Gyerekként rajongtam a tartásáért, a büszkeségéért, de volt egy pont, amikor már nem győztesnek láttam, sokkal inkább olyan eszmék rabjának, amelyeket egy jobb világban nem kellene ennyire szorosan ölelnie, hogy életben tartsák. Én nem születtem aranyvérűnek, és mégis a trónjukra ültettek, a jóból nem mértek, de a rosszat jól ismerem: ironikusnak találom, hogy halálom előtt azért pont az lettem, ami nem akartam. Talán ez örök igazság, talán kikerülhetetlen, ha elég ideig sétáltunk a végzetünk felé a bársonyból varrt függönyök és családfák alatt.
         -Csak annyira, amennyire te is. Nekem sem könnyű egy tükörbe nézni. - mormolom, mert a kérdéses percekben egy másik pár tűnik fel mellettünk, és bár nem hiszem, hogy érdekelné őket a mondandóm, nincs szükség rá, hogy kibővítsük a hallgatóságot - De én elnézem neked, mert tudom, hogy jó okod van rá.. talán tehetnél te is így a bibliai haragod helyett. Nem menthetsz meg mindenkit.
         Lehetséges, hogy mindenki mást igen, de engem véletlenül sem. Próbálták már mások, még én is nekifutottam, hogy aztán mind a sikertelenség hideg padlóján számolgassuk a megmaradt fogainkat. Ez még nem a búcsú ideje, sőt, valószínű, hogy tőled nem is teszem majd, túl jó megfigyelő vagy ahhoz, hogy elsunnyogjak az orrod alatt mindenféle hazamenetelre tett megjegyzésekkel, nem vagyok olyan szilárd, olyan kemény. Az egyik vadabb fordulatnál azért elönt valami bizarr nyugalom, a gyomorban ujjait próbálgató fajtából: Roxana sosem tenné ezt. Tehát mégis van köztünk hajszálnyi különbség... vajon ő hogyan reagál majd a halálom hírére?
        -Mitől is féltesz pontosan? - hazudom már a kérdéssel is magabiztosan, mert én tudom, hogy mitől, a nevét is megsúghatnám, de nem fogom - Mert tudom, hogy félsz. Én is félek, de nem helyetted.. már nem bízol bennem?

[- Jó itt látni!]

Soon we'll be thirty years old, our songs have been sold
We've traveled around the world and we're still roaming
Soon we'll be thirty years old

Elégedetlenül, kipirult arccal forgolódom a tükör előtt, mintha csak a maratont futottam volna le éppen az imént. Tökéletesen ívelt szemöldökömet összeráncolom, ahogy tekintetemet végigfuttatom a tükörképemen. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán át kellene öltöznöm, de ahogy az órára pillantok, el is vetem a gondolatot, hiszen már így is késésben vagyok. Nem tudom, hogy miért megy ennyire nehezen a készülődés, amikor - kivételesen - tényleg vártam ezt az eseményt. Végül lassan kifújom a levegőt, nem túl nőies módon megropogtatom a nyakamat, majd felkapom ezüstösen csillogó táskámat, és kilépek az ajtón. Ujjaim még gyorsan végigfutnak vállamra lágyan omló tincseimen, biztos, ami biztos, hátha oldódik egy picit a feszültség, ami úrrá lett rajtam.

A folyosón végighaladva több ismerős arc is rám mosolyog, pár alsóbb éves pedig csillogó szemekkel néz végig rajtam, ami azért jó önbizalom-tuningnak bizonyul. Talán mégsem volt annyira rossz döntés, hogy ezt a ruhát vettem fel – jut eszembe, de száműzöm is a gondolatot, ahogy meglátom Montregot. Ami azt illeti, ismét biztosítok némi alapanyagot a pletykára éhes hiénák számára. Az utóbbi időben elég sok férfivel láthattak együtt, és már az sem titok, hogy Brandon és köztem… Hogy is lehetne fogalmazni? Több van, mint egyszerű ismeretség.

Ahogy odalépek Montregohoz, egy légies csókot nyomok az arcára, hadd adjuk meg a népnek, amit kíván. Elkezdődik a tánc, amitől lassan megnyugszom. Közben furcsa bizsergés jár át: Dracora, Cassiusra gondolok. Legutóbb velük voltam bálban. Kár lenne tagadni, hogy mindketten hiányoznak - így vagy úgy.

- Jó itt látni! – suttogom halkan, majd a kíváncsi tekintetekre terelődik a figyelmem – Ezért már megérte visszajönni, nem igaz? – mosolyodom el egyszerre kacéran és viccelődve.

Élvezem a táncot, kellemesen megnyugtat, hogy ebben legalább jó vagyok, Montrego meg igazán jó táncpartnernek bizonyul. Még egy utolsó forgás, és elhalkul a zene. Illedelmesen pukedlizem egyet, miközben belekacagok egyet a mozdulatsorba. Felszabadultnak érzem magam, már amennyire az ember egy ilyen helyzetben az lehet.

- Köszönöm a táncot, remek volt! Talán közös órákat is vehetnénk! – viccelődöm, majd bólintok – Igen, egy ital jól esne, köszönöm. – mondom, és ezúttal tényleg minden bájosságomat és kedvességemet tálcán kínálom.

Mikor visszaér az italokkal, átveszem tőle az egyik poharat, megköszönöm, majd koccintásra emelem.

- A visszatérésedre! Illetve rám, hogy sikerült visszacibálni ide. Megdolgoztam az elismerésért. – villantom ki hófehér fogaimat, majd belekortyolok az italba.

- Milyen újra itt lenni? – kérdezem, miközben egy félreesőbb hely felé indulok. Őszintén érdekel, hogy érzi magát. Pontosan tudom, hogy nem lehetett könnyű, amin az utóbbi hónapokban keresztülment. Én meg az ominózus Meredező Pálcák buli óta tartozom neki annyival, hogy legalább én mellette álljak… Már, ha egyáltalán szüksége van rám.

*


Adam K - Breathe

*

Enyhe zavart érzek. Olyan feszengős ez az egész. Az, hogy Dean egy csókot ad nekem, már önmagában furcsa, na de az, hogy ezt a fél iskola látja már szinte sokkoló. Nem hiszem el, hogy hagytam magam belerángatni mindebbe! Persze látom, hogy ő mennyire örül, így hát evidensen nem akarok ünneprontó lenni. Meg hát amúgy is, szoknom kell ezeket. Állítólag mi rendszeresen részt veszünk ilyen eseményeken. Ki tudja mik történhetnek ott….! Most azért sajnálom, hogy nem emlékszem semmire, leginkább a tapasztalat hiányáért. Mennyivel könnyebb lenne ezt rutinosan lenyomni. Mély sóhajt hallatva magamba nyugtázom hogy ez a sárkány már rég elrepült és kár ezen pörögni. Inkább koncentrálok a többi dologra, mint például a tánc. Habár ezzel nincs gond, hisz Emily-től jobb partnert nem is kívánhatnék. Arról nem is beszélve mennyire gyönyörűen fest a ruhájában. Igen, azt hiszem ezek után biztosan pletykálni fognak rólunk, de valójában ezt most egy csöppet sem bánom, sőt…
Elnézem ahogy a tánc közben kecsesen forog és a végére szinte tényleg teljesen felszabadul. Bájosan pukkedlizik és közben kikacagja saját magát. Igen, rám is átragad a jókedve és a görcsös feszesség is felold valamennyire bennem. Még viccelődik is. Inkább válasz nélkül hagyom csak vigyorgok a szavaira. Hát na ja végülis lehet tényleg nem ártana több táncóra. Na majd befogom a húgomat! Mikor visszatérek az italokkal a poharak csilingelésére eszmélek fel, ahogy Emily az enyémhez koccintja az övét. Olyan természetes ez. Elfeledkezem a többiekről, arról ki figyelhet vagy ki mit is csinálhat s osztatlanul csak a lányé vagyok. Elnevetem magam a szavain és bólintok.
- Nos igen! Meg kell hagyni, te és a húgom lehetetlen személyek vagytok és tökéletes munkát végeztetek. De… nos be kell valljam az érdem nagy része a tiéd. -
Biccentek neki, majd belekortyolok az italba. Enyhén kesernyés, talán túl sok a fahéj benne de feltételezem ez az itt lévőknek a legkisebb gondja. Tulajdonképpen nekem sem kellene ezen fennakadnom. Igazából időm sincs, mert a lány újra magára vonja a figyelmet, s most nem állom meg, hogy ne vegyem őt alaposan szemügyre. Bájos vonások, szépen leomló sötét haj, az ezüstszürke ruha finoman emeli ki nőies alakját, a fekete csipke betét pedig szolídan elegánssá varázsolja mindazt. Igen, eszméletlen vonzó most Dean úgy ahogy van, no de vajon mindig így volt ez? Fel se merem tenni a kérdést, mert nagyon hülyén hangzana. A húgomat pedig hiába faggattam, csak a folyosói pletykákat osztotta meg velem azokba is fülig vörösödött. Azt hiszem beszélgetnem kell Eric-el, mert ez a témakör kényes és jelen helyzetemben aggasztó. Feltételezem nem volt soha semmi köztünk Emilyvel, mert elhallgatva életét eléggé lefoglalt volt szinte mindig. De azért akkor is kissé kínos…
Milyen újra itt lenni?
Eltöprengek, percekig csak gondolkodom, majd ránázek és kissé összehúzom a szemem miközben válaszolok. Őszintén.
- Furcsa. Nem igazán találom a helyem… - a táncolók felé tekintek, majd vissza rá. Némi nevetéssel a hangomban folytatom.
- Olyan az egész mint ez… - bökök a bálozók irányába. - Elvileg ide tartozom, ez a helyem. Mégsem érzem a sajátomnak a dolgot. -
Megérti a lány? Talán. Ki tudja. Minden esetre fusztrál a légkör és a hangzavar. Viszont a lány társasága továbbra sem lenne elvetendő dolog.
- Van kedved még táncolni? Vagy inkább beszélgessünk egy csendesebb helyen? -
Remélem nem érti félre hogy meguntam a társaságát vagy hasonló. Szimplán a ricsaj sok nekem. A nevetgélések, léptek, tapsok, kiáltások. A húgom pedig tudom jól hogy jó helyen van és élvezi a bált, mivel az italokért menet láttam széles vigyorral az arcán keringőzni, szóval tulajdonképpen semmi miatt nem kell aggódnom, elvileg.

[- Ó, hát, köszönöm, köszönöm]

Now I see fire, inside the mountain
I see fire, burning the trees
And I see fire, hollowing souls
And I see fire, blood in the breeze
And I hope that you'll remember me

Néha azért bejönnek a jóslataim. Na nem azokra gondolok, amiket anno Jóslástanon akartak kipréselni belőlem, azokkal nem volt ekkora szerencsém, és akkor szépen fogalmaztam meg magam. Végig tudtam, hogy ez az este csak jól sülhet el, éppen ezért nagyok voltak az elvárásaim. Végre más, végre nem a megszokott forgatókönyv, nem kell rejtőzködnöm senki elől, nem kell aggódnom semmi miatt. Éppen ezért volt Montrego a tökéletes választás erre az alkalomra. Egy percre sem bántam meg.

Minden mozdulatát figyelem és magamban jól szórakozva, elégedetten nyugtázom, hogy a társaságomban kezd végre feloldódni; kisimulnak a korábbi görcsös vonásai, arca mintha megtelne élettel – végre ő is csak élvezni szeretné a percet. Pontosan ez volt a célom, ezért hívtam őt magammal.

- Ó, hát, köszönöm, köszönöm – hajolok meg színpadiasan, majd ismét belekortyolok az italomba - Tudod, én eddig nem is vettem észre, hogy ilyen jófej a húgod. Lehetnék a mentora, mit gondolsz? – nevetem el magam – Gyakrabban kéne összeereszteni minket, szerintem a világuralom sincs kizárva, ha mi összefogunk.

Szemem sarkából látom, hogy alaposabban végigmér, mint eddig, ami egy pillanatra zavarba is hoz. Egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, hirtelen megint a másik ruhára gondolok, hogy DE, azt kellett volna… Merlinre, vajon miket hallhatott rólam mostanság? Csak remélni tudom, hogy osztja kettővel a történeteket, amiket a Roxfortban hordanak össze, mert igenis, Miss Dean megjavult. Nem olyan rég, de megjavult. Jó kislány lett… Többé-kevésbé.

A gondolatfolyam megállíthatatlanul hömpölyög tovább, de szerencsére nincs sok időm ezen merengeni, hiszen ismét megszólal. Egy pillanatra felrémlik, amikor elmentem hozzá, hogy visszahívjam a Roxfortba. Emlékszem, hogy olyan volt, mintha egy vadidegen ember állt volna előttem. Még a hangja is ismeretlennek tűnt. Érdekes, de még mindig ismerős ismeretlen érzés hallani szavainak csengését. Megint elfog az akkori hangulat, de most sokkal bensőségesebbnek és őszintébbnek érzem a pillanatot és a beszélgetést.

- Tudod, jobban meglepődtem volna, hogyha azt mondod, hogy „ja, minden olyan, mint rég, tök jól vagyok, köszi”. – szünetet tartok – Valójában ez a normális, és ami azt illeti, nem sokat segít a helyzeten, hogy az emberek többsége nem találja a helyét. Gondolj bele – vége. Nincs háború. Ehhez elég… nehéz alkalmazkodni. A bizalmatlanság továbbra is körbelengi a társaságot. – befejezem, kiiszom a poharamból az italt, majd felpillantok.

- Teljesen értem, amit érzel, mert én sem nagyon találom a helyemet, tudod, sok minden változott nálam is… De most nem ez a lényeg. – váltok vissza – Majd én segítek találni valami visszautat. Már az is hatalmas lépés, hogy egyáltalán itt vagy. Hozzá kell tennem, a legjobb emberrel, természetesen. – mondom viccelődve-nagyképűen, majd elnevetem magam.

- Benne vagyok, hogy menjünk egy csendesebb helyre. Megmutattuk magunkat, érjék be ma ennyivel. – mondom, aztán kedvesen mosolyogva intek a fejemmel, hogy menjünk, majd búcsúzóul elveszek két zacskó sütőtökös gumicukrot az asztalról.

- Bűnözzünk… - magyarázkodom elpirulva, majd inkább témát váltok - Van ötleted, hogy hova menjünk?

*


X Ambassadors "Unsteady"

*

Jófej a húgom. Nos igen, ez tény. Elnézem őt egy pillanatig miközben Emily róla beszél. Hirtelen nem találom a tömegben, majd mintha a terem másik végében az ő arcának az élét vélném felfedezni. Igazi nővé értett már, s igen, már tény hogy nem szorul az én védelmezésemre. Ettől függetlenül tudom, hogy ez sosem lesz így, mert a testvéri ösztön sosem múlik el.
Világuralom.
Felhorkantok a gondolatra, de nem ellenkezem. Hagy higyje a lány, hogy megtehetik. Bár szerintem sejti, hogy nem értek vele egyet. Nagyon nem. Hallgatom őt. Nincs háború, no igen. Elmesélték többször, részletesen, de persze fogalmuk sem volt hogy mi és hogy történt velem. Minössze a halálfaló létem biztos és az, hogy a Winzengamot az elsők közt mentett fel. Egyrészt a még épphogy kiskorúságom is közrejátszott illetve apán kényszerítése. Arról nem is beszélve, hogy végül az exmemoriammal semmire nem mentek velem.
Ösztönösen kapok a bal alkaromhoz, ahol a Sötét Jegynek hűlt helye már és csak egy nagyobbacska csúnya heg éktelenkedik. Ösztönösen megdörzsölöm. Az utóbbi időben ezt sokszor teszem, bár igazából öntudatlanul. Nem mondanám hogy fáj vagy viszket, ez amolyan talán reflexszerű… Fene tudja.
A bizonytalanság továbbra is körbelengi a társaságot.
Mély hallgatással egyetértek és bólintok. Nem egyszerű a dolog, még annak sem, aki tudja mi minden történt vele. Átélni a traumát, nos az tuti hogy az iskolapszichológusnak van dolga bőven. Akad elég alapanyag posztraumatikus sokkal és utólagos viselkedészavarral. No meg persze az emberek legtöbbje akik súlyosabb sérüléseket szereztek akár fizikálisan akár mentálisan valószínű életük végéig ebben a kísértésben fognak élni. Ha más nem az éjszakai álmok elősegítik majd ez. Nem, nem igazán szívderítő gondolat. És a béke, mint olyan ennyi borzalom és rettegés után olyan luxus, amihez nem szoktak hozzá az emberek. Tiltott gyümölcs, amit talán félnek megragadni, mert akkor kemény árat kell fizetni utána. És azt az utóbbi években megtanulta mindenki, hogy minden döntésednek, minden kósza gondolatodnak ára van. És van amelyik nem éri meg.
Elmosolyodom úgy igazán, mikor közli a másik, hogy ő majd segít visszatalálni.
- Ebben nem is kételkedtem egy percig sem. - élvezem a látványt ahogy kissé nagyképűen de bájosan elneveti magát. Kacagása eltart egy percig és többen felénk is fordulnak. Holnap már biztos a fél iskola erről is fog pusmogni. Meg persze ki tudja mi másról. Mintha Parkinson is felénk fordult volna, egyhe dühvel arcán, de lehet csak én értelmeztem félre a jeleket. A fene ismeri ki a nőket….
Emily végül helyt ad ötletemnek én pedig a karom nyújtom hogy bele tudjon karolni ha szeretne. Egy zacskó gumicukor társaságában és persze enyhe nagyképűséggel testartásunkban kivonulunk a teremből hátrahagyva a hömpölygő, táncoló, zsibongó tömeget. Azért mielőtt végleg magunk mögött hagynánk mindent egy látványos pörgetésre késztetem Emilyt, hogy végül nevetve tűnjünk el mások szeme elől.

Folytatás Itt