I, I keep on running
I’m building bridges that I know you never wanted
Look for my heart
You stole it away
Semmi nem létezik köröttünk. Csak mi ketten vagyunk és az emlékeink. Egy furcsa roxmortsi este, amikor az ölembe ültél. Akkor először. Nagyon nevettünk. Bár épp hogy eltelt egy év mégis úgy érzem, mintha apró gyermekek lettünk volna. Még semmit nem tudtunk egymásról, még semmit nem tudtunk a világról és úgy tettünk, mintha a minket körbe övező szenvedések nem léteznének. Voldemort volt hatalmon, Te sárvérű voltál Én pedig véráruló. Egymásra találtunk. Táplálkoztunk egymás mosolyából. Akkor éreztem először áfonya illatodat. Kis savanykás még is olyan édes, olyan természetes, hogy képtelen lennék ma már úgy nézni a kék gyümölcsre, hogy ne Te jutnál eszembe. Emlékszel? Belekortyoltál az öreg tölgyfa hordós ír whikeymbe. Megborzongott egész kis törékeny tested, ahogy végigfutott rajta az alkohol. Majd tovább ittad. Emlékszel? Én emlékszem.
Aztán eljött az Imbolc bál. Már mindkettőnk életébe beszöktek az árnyak. Hátulról támadtak és belénk marták körmeiket. Mint pokolszülte démonok elkezdték ránk fenni a fogukat, de minket nem érdekelt. Ott voltunk egymásnak. A szökőkútnál, a táncparketten… és ott a folyosón. Akkor mondtuk ki először a szavakat. A szavakat, amik csak első szálai voltak a bonyolult pókhálónak, ami kapcsolatunkat jellemezte. Bármelyik is megpendült, mi idomultunk. Testünk egymáshoz simult, mintha már régen találkoztunk volna. Mintha együtt növekedtünk volna az anyaméhben, olyan tökéletesen passzolt gömbölyű vállad oldalamhoz. Fejed mellkasomhoz. Kezed az enyémhez. Emlékszel? Én emlékszem.
Szerettük volna megállítani a pillanatot, még sem sikerült. A köröttünk lévő világ felgyorsult. Én a DS többi tagjával elvonultam a Szobába téged pedig tovább kínoztak azok a mocskok. Tudod miattad is harcoltam velük. Bár a nagytöbbség azt hiszi csak hősködni akartam, aminek az lett a következménye, hogy testvéreimmel együtt jobban bántottak benneteket. De Te tudod, hogy nem ez volt a cél. Csak így tudtam nyíltan szembeszállni velük. Csak így tudtam pálcát szegezni rájuk. Csak így tudtam megfizetni nekik a fájdalmakért, amiket el kellett viselnünk. Reménykedtünk. Azt hittük, hogyha ennek vége lesz béke és szép idők várnak ránk. Azt hittük, hogyha vége lesz elmúlik a fájdalom. Emlékszel? Én emlékszem.
Voldemort hangja a fejünkbe hasított. éles dárdamódjára fúrta át tudatunkat. Elhűlt tekintetek szegeződtek egymásra. Akkor ott egy pillanatra emlékszem még belenéztem jégkék szemedbe. Remélve azt, hogy egyre gondolunk. Becsapódtak az első átkok és a Roxfort, az otthonunk, a kastély melyről azt hittük biztonságot nyújt megremegett. Akkor és ott már érezhettük, hogy összedől az életünk azon az estén. Mint feldühödött medve törtem át mindenkin. Nem érdekelt ki áll az utamba, menekítettem a szeretteimet. Összeszedve testvéreimet, reméltem, hogy találkozunk a Szobánál. De nem találtalak. Emlékszel? Hogy is emlékezhetnél…
Véres hullákon átugorva, átkokat kerülve kerestelek. A leomló falak pora mintha még most is a tüdőmbe szökne, ahogyan átmegyek azokon a folyosókon. Mintha még mindig hallanám a sikolyokat. Mintha még mindig érezném azt a sok fájdalmat arról az éjjelről. Az arcodat akkoriról nem tudom elfelejteni. A hideg, sápadt test amit talán csak könnyeim melegítettek. A megszáradt vér és üveges mégis fájdalomteli tekintet. Biztonságban akartalak tudni. Ki akartalak menekíteni. Meg akartalak védeni, pedig a halál mintha már végig húzta volna kaszáját rajtunk. Még is sikerült. Gondoskodó kezekre találtunk. Megmenekültünk. Utolsó lélegzeteink mintha az elsővé váltak volna. A zöldfények ragyogását mintha még mindig látnám mikor lehunyom szemem. Emlékszel? Én emlékszem.
A nyár minden fájdalma valahogy széppé vált. Pedig szenvedtünk. Élet és halál vékony határmesgyéjén táncoltunk, de együtt voltunk. Ahogy házunkat megringatta a víz annyiszor szerettem újra és újra beléd. Megmentettük egymás életét és közösek voltak a kínjaink. Közös volt minden. Egy volt a lélegzetünk, egy volt a tekintetünk és szívünk minden dobbanása eggyé olvadt. Nem hittem soha, hogy fogok valakit ennyire szeretni. Hogy egyszer fog engem valaki ennyire szeretni. Nem hittem soha, hogy kínok és fájdalmak közt ilyen boldogságra és nyugalomra találhatok. Bár én tartozom az erősebb nemhez még is gyengének éreztem akkor magam és csak a Te erődből és élni akarásodból tudtam táplálkozni.
Férfi vagyok. Azt mondják a rossznyelvek mindig erősnek kell lennem. Azt mondják az én dolgom megvédeni mindenkit, meghalni a háborúkban és feláldozni magamat mindenkiért. Mindezt rezzenéstelen arccal. Hiszen egy férfi nem sírhat. Egy férfi nem mutathatja ki mit érez. Érzéktelen, önfeláldozó katonáknak kellene lennünk. Arcunkat soha nem törhetik meg meleg könnyek húzta nedves csíkok. Nem adhatunk hangot olyan fájdalomnak, melynek nincs fizikai nyoma testünkön. Most még is sírnék és üvöltenék. Bömbölnék órákon át, mint egy kisbaba, aki elveszti szeretett játékát. Taknyosan, szipogósan. Üvöltenék és könnyeim serkenő patak módjára törnének elő szemhéjaim sziklái közül. De nem teszem. Nem teszem mert ez most itt nem rólam szól.
Talán azt hiszed nem vettem észre. Nem vettem észre, hogy terhes lettem számodra. Hogy bár tudom a tűz még mindig ég, minden velem töltött perc az elmúlt fájdalmakra emlékeztet. Hogy mezítelen testemen éktelenkedő hegek eszedbe juttatják sajátjaidat. Én is érzem. Megremeg a lelkem minden pillanatban, amikor lélegzetünk már nem egy, másra tekintünk és szíveink üteme teljesen eltér már egymástól. Elbújnék. Menekülnék, félelembe burkolódzva meghúznám magamat, hogy ne kelljen kimondanom ezeket a szavakat, de tudom, hogy Te nem tennéd. Te tudod, hogy gyenge vagyok, tudod hogyha Te mondanád ki összetörnék. Ezért csak arra kérlek engedd, hogy én mondjam.
Emlékszel, amikor a főnixek nászáról meséltem neked? Amikor két főnix egymásra talál csoda történik és szerelmük talán a legszebb mágiává változik. Még is tudnod kell, hogy ők sem maradnak mindig együtt. Nem. Eljön néha az a pillanat, amikor a tűz színei megváltoznak. Amikor bár még lángol köztük mindketten tudják, hogy ez már nem ugyanaz, mint ami egykor volt. Önzőség lenne tartogatniuk ezt a megfásult lángot nem igaz? Hiszen lehet, hogy még vár rájuk más, akivel az a színes tűz örökké égni fog. Nem akarok a terhed lenni. Nem akarom, hogy azt hidd bántasz, hogyha nem vagy őszinte.
Tudod én szeretlek. Szeretni is foglak azt hiszem, ameddig csak élek. Biztos vagyok abban is, hogy nem most ölellek meg utoljára. Ez közel sem az utolsó csók kettőnk között, de tudjuk hogy már nem olyan mint az első. Boldognak akarjuk látni a másikat, de amíg csak a kínra emlékeztetjük egymást ez lehetetlen.
Szeretlek Nadine. Mindennél és mindenkinél jobban, ezt te is tudod. Éppen ezért kell most elengedjelek.
Örökké szeretni foglak…
Roxfort RPG
Szerző