Szigorúan titkos feljegyzések

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Hagytam magam annak a dohos bűznek, ami a kis kunyhóban uralkdoott. Hagytam, hogy fojtogasson egy kicsit, fejbe vágjon, elkábítson: Éreztem, ahogy tagjaim mozognak, de lassúak voltak, gyengék, mintha csak álmodnék. A nő is olyanná vált, mint valami rajzolt kép, aki életre kelt. Minden mozdulata darabkásnak, nehézkesnek hatott. Csupán rongyos, piszkos ruhája felett viselt, vékonyka köpenye kísértet módjára követte a benti fülledtségben.
Felemeltem a karomat, hogy eltűrjem a hajamat a homlokomból, ahol megtapadt néhány izzadság csepp a benti párás levegő miatt. A sötét tincsek is benedvesedtek. Kicsit összeborzoltam őket, miközben a nő hátát bámultam, feldolgozva közben, hogy mit is vágott éppen a fejemhez. A vérem kellett neki. Az egyetlen dolog, amiért nem pénzzel fizettem, de még csak nem verejtékkel, hiszen nem loptam. Születésemtől kezdve az enyém volt. Ez jellemzett talán legjobban… nem csak engem, hanem minden embert. Mire kell az neki, O’Mara? A kegyetlen hang kétségbeesetté vált. A szalag a csuklómon, mintha szorulni kezdett volna.
– Nem a te véred kell, hanem Phillipé… – magyarázta a nő és ahogy a tűzhely és az üst mellé ért, ismét felém fordult. A szemembe nézett. Láttam az arcára kiülő, kedves, mégis vérfagyasztó mosolyt.
Nem ijedtem meg. Nem engedtem, hogy a belső hang rám kényszerítse önnön rettegését. Tettem a nő felé egy lépést és kegyetlen, grimasszerű vigyor jelent meg a képemen. Nem olyan volt, mint az övé. Egy csepp kedvesség sem volt benne, de még csak nem is együttműködési hajlamról adott tanúbizonyságot. Egyszerűen csak élveztem a helyzetet. Élveztem a veszélyt, ami hideg késének élét éppen a torkomhoz tartotta.
– Az én vérem csak félig az övé… – A válasz ösztönösan hagyta el az ajkaimat. Fel sem fogtam, mit mondok, csupán akkor, mikor már megtöltötte a viskó zajtalan forróságát. Hagytam, hogy saját szavaim átjárjanak, megértessék velem azt, amit ez az egész valójában jelentett és hogy az álom talán nem is azt akarta a képembe dörgölni, mindinkább hasonlítok rá.
Nyeltem egyet. Ujjaim újra végig töröltek a homlokomon. Ismét egy jó adag nedvességet távolítottam el. Közben éreztem, hogy egész testemen úrrá lesz a különös forróság. Mégsem nyúltam a köpeny csatjához, még sem próbáltam lerángatni magamról… mintha csak a részemmé vált volna. Tetszett, hogy körbe ölel az a sötétség, ami máskor apám sajátja. Talán már nem is igazán rettegtem, hogy azzá válok, akit ő akar… talán ez a kulcsa Lisbeth legyőzésének. Csakhogy az életemet nem sodorhattam félre Phillip miatt.
– Igen… te csak félig vagy ő, éppen ezért vagy olyan érdekes. – Bólintott a nő és megkavarta azt üst tartalmát. Szemei már nem engem bámultak, hanem azt, amit éppen főzött és ami azt az orrfacsaró bűzt árasztotta. – Egy álom miatt jöttél. Egy olyan álom miatt, ami felöltette veled ezt a sötét bársonyt.
Még közelebb léptem hozzá, ha nagyon akartam volna és kicsit előre hajolok, megpillanthatom az üst tartalmát. De nem tettem így. Nem akartam látni, mint kotyvaszt, engem az álmom megfejtése érdekelt.
– Vártál rám – állapítottam meg.
A hangom érzelemmentesen csengett. Nem mutattam ijedtséget, meglepettséget… semmit. Nem is volt bennem ilyesmi. A kíváncsiságom hajtott, a kérdéseim, amikre már olyan régóta keresek választ. Tudtam, hogy egyre inkább Phillip indulatait tükrözöm, mintha valamiféle szörnyeteggé kezdenék átalakulni. Talán már Natot, Esmét, Mathiast… vagy bárkit, aki közel áll hozzám, kezdtem megijeszteni időnként.
– Régebb óta, mint hinnéd. – Megint bólintott. – Phillipnek céljai vannak veled. Céljai, amihez meg kell változtatnia, a saját képére formálni. El kell vennie azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek, el kell vennie mindent, lecsupaszítani, hogy aztán újra formáljon. Te pedig akkor vívhatod meg igazán a harcaidat. Nélküle.
Pislogtam kettőt zavartan. Nem értettem… mi nélkül?
– Mi… mi nélkül?
– Az, hogy ebbe a köpenybe bújtál az ő győzelmét jelenti.

BELSŐ DÉMONOK…


2000. március
Tengerszem

"A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat."

Remegés, zuhanás, őrült, kerengő, vad feketeség. Mintha hatalmas örvénybe kerültem volna, úgy rángatott magába a sötétség. Nem volt kapaszkodó, aminek segítségével megtarthattam volna magam. Ujjaim hiába kaptak görcsösen a körülöttem lévő semmibe, csak zuhantam és zuhantam a végtelenbe. A hátam végül valamibe belecsapódott. Nem erősen, nem fájdalmasan, mégis megálljt parancsolt nekem. Különös, tömény por szökött az orromba és ölelte körbe minden porcikám. Mély levegőt vettem volna, de csak még több mocsok jutott a tüdőmbe, végig kaparva a torkomon. Halkan köhögtem fel, majd nagy lendületet véve lábra álltam.
Ekkor néztem csak végig minden pocikámon. A sötét farmer több helyen kiszakadt, vér és por borított, akárcsak a tenyeremet. Ekkor érintettem meg a homlokomat, mert onnan furcsa, csípős érzés jutott el a tudatomig. Éreztem, hogy nedves… talán onnan származott az a rengeteg vér. Nyeltem egyet, hátha akkor nem csiklandozza tovább a torkomat a korábban beszippantott por. Így néztem körbe.
Egy hatalmas, szennyezett földdarab közepén álltam. Már csak foltokban volt meg a fű, mintha szétégették volna. Körülöttem pedig, mindenhol holttestek hevertek. Talán egy hatalmas csata végére érkeztem. Nem mertem jobban megnézni magamnak a holttesteket, mintha attól tartanék, hogy felismerek egy-egy arcot. Inkább felszegtem a fejem és tettem előre egy lépést, éppen csak tudomásul véve, hogy a korábban vértől borított ujjaim között ott van a pálcám, készen a harcra.
A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki… A hang úgy csendült bennem, mint bármikor máskor. Ezúttal azonban nem őrültségre uszított, nem megutáltani akart velem valakit. Olyan tényt közölt, amit addig is tudtam, csak éppen sosem fogalmaztam meg magamban, sem magamban, sem hangosan, kimondva őket.
Lassan sétáltam, csendesen haladva a testek és a vér fémes bűzének árnyékában. Hagytam, hogy mindez az összes érzékemet magával ragadja és ne legyen más csak ez. Valószínűleg amúgy is felesleges lett volna ellenkezni. Sodortam az árral és kutattam azt, amiért ott voltam. A szalag egyre jobban lüktetett a csuklómon. A légzésem hangossá és sípolóvá vált, a szívem vad ritmust járt. Nem torpantam meg. Csak szedtem a lábam, haladtam a végtelen csatatéren… egészen addig, míg meg nem láttam a csuklyás alakot. Ismerős volt minden mozdulata a fekete bőrkesztyűben és mintha a pálcát is láttam volna már valahol. Nem az apám volt. Hozzá képes kevésbé volt vállas, törékenyebb, nyúlánkabb volt. A mozdulatai is vadabbak, kevésbé ösztönösek voltak. De csak akkor mertem kimondani a nevét, mikor felém fordult. Felismertem a mandulavágású szemeket, a sötét csillogó tekintetet, a fényes tincseket, a fehér bőrt.
– Elliot… – úgy mondtam ki a saját nevemet, mintha nem is önmagamat szólítottam volna meg.
– Hát itt vagy – közöltem azzal a különös komolysággal, amivel csak ritkán beszéltem. Közelebb lépett hozzám, ellépve a holttesttől, amit addig kémlelt. – Rájöttél végre, hogy akármilyen véres háborút is vívunk, mi nem tudjuk legyőzni egymást? Mi egyek vagyunk.
Nem tudom, miért, de bólintottam.
A következő pillanatban már arra lettem figyelmes, hogy nem őt, nem az erősebb énemet látom, hanem az ő szemén keresztül a meggyötört, fájdalmaktól lüktető testet, ami voltam addig. A kesztyűs kés a szakadt ingre simult pontosan a vállánál.
– Túl sokat vesztettünk mindketten. Együtt kell dolgoznunk, ahelyett, hogy saját magunk ellenségei lennénk… engedd, hogy a pajzsod és a fegyvered legyek… – közelebb léptem magamhoz s mintha a két test szép lassan eggyé vált volna. Félelmetes fehér fény töltötte be a teret, aprócska fájdalom a mellkasban… és puff.
Hirtelen minden megszűnt. A plafont bámultam… a Tengerszemben található hálószoba plafonját, amit már annyiszor láttam. Alattam nem volt más, csak a gyűrött takaró, egy párna és a szemembe világított a sápatag tavaszi napfény. Fájdalmasan rándult meg a testem, mintha csak zuhanásból ébredtem volna. Meddig kell még ezeket az álmokat viselned… – Suttogta kegyetlen vihogással a hang.
Az ujjam az ágyneműn kutatott. Azt kívántam, bár rátalálnék egy éles késre, amivel kivághatom magamból a hangot. Szabadulni akartam tőle, mielőtt még egészen belebolondulok. A korábbi szavak még ott csengtek őszinte igazsággal bennem: „A te démonjaid nem az ágyad alatt bujkálnak, O’Mara, ott pihennek a fejedben, várva, hogy mikor végezzenek ki…” Tudtam nagyon jól, ha így folytatom én leszek a saját vesztem.

ÓRIÁS


2000. augusztus
Valahol magasan…

"Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát."

Nem egyedül ültem ott a szikla szélén, lógatva a lábam a semmibe. Volt ott még valaki más is, láthatatlanul meghúzódva bennem. A régi Elliot volt, őrült mód csapkodta a vállamat, mintha arra akarna késztetni, hogy ugorjak fejest a mélységbe. Ismeretlen volt és veszélyes, éreztem, ahogy kavarog a gyomrom, még ha nem is pillantottam le szánt szándékkal.
– Buta vagy, O’Mara… – Suttogta a régi Elliot. Szinte meg is jelent szemem előtt a kócos, tépett tincsekkel keretezett dacos barna szem. Az enyém volt és még sem. Elpuhultam, ellustultam, más ember lettem. Egy selyembe-bársonyba bugyolált játékbaba és már tudom… nem Nat tett azzá, én választottam ezt. Az övé akartam lenni, neki akartam tetszeni, neki akartam megfelelni s túlhajtottam. Túlhajtottam addig, hogy már nem voltam önmagam.
– Te is buta vagy… elszöktél, miközben szeretett odahaza mindenki – mondtam sértettséggel a hangomban. Vissza akartam vágni, mintha a szemek nem is magamnak szólnának, hanem valaki másnak… igazi beszélgetőpartnernek. Oldalra fordultam hát és megpillantottam a maga dacosságában lefelé bámulni a mélybe. Nem félt tőle, nem remegett meg a gyomra úgy, mint nekem. Bátor volt és vakmerő. Hol vagy te hülye gyerek? Miért költöztél el belőlem? Megragadtam volna, hogy öleljem, amíg a részemmé nem válik, de a kezem nem mozdult.
– És te most újra meg akarod ismételni – folytatta a maga egyszerű bölcsességével és megfogta a kezemet. Nem akadékoskodott ezen. Egyszerűen csak tette, amit tennie kellett. Ezt akarta, hát megérintett a sima ujjaival, koszos körmeivel és nem engedett. Nem kötötték úgy a társadalmi szabályok, mint az új valóját. – Téged is szeretnek.
Szabad kezével megpiszkálta a nadrágján tátongó lyukat. Az láttatta, hogy hatalmas véraláfutás csúfítja el a bőrt a térde felett. – Azt hiszed, hogy elhagytalak? Mindig ott vagyok veled, te nagyon hülye… ott benned. Szerinted kiszorongatja a pálcát, mikor meg kell védened az óriásodat? Én szájalok az apánkkal is, mikor felbukkan. Csak egy új héj ez a régi éneden. Egész jól néz ki a maga túl tiszta módján. – Kacsintott rám vigyorogva a mondat végén.
Megszorítottam az ujjait kicsit, nem akartam elengedni. Jó volt látni és hallani, szerettem. Furcsa, hogy ennyire szeretheti magát az ember… vagy legalábbis azt az egykori valakit, aki volt. Éreztem rajta az erdők friss illatát, az avar sáros-nedves aromáját. Magam mellett akartam tartani, hogy emlékeztessen igazán a múltra. Nem szabad emlékekbe temetkezni… – gondoltam.
– Nem szabad. Szóval ugrjunk! – lelkesen felpattant, magával rántva engem is. Így néztünk le a szikláról, mi ketten. Én remegtem, az ő arcára azonban izgatott vigyor telepedett. – Szeretném én ezt az óriást boldognak látni. Mutassuk meg neki többször magunkat rendesen.
Noszogatásként megrángatta a karomat.
– Na gyere, te majom! – Mondtam, majd magával rántott a mélybe. Éreztem, ahogy zuhanok, hideg szél borzolja a hajamat. Aztán egyszer csak nagy rándulással tértem magamhoz odakint. A házunk előtt, egy karosszékben… megpillantva az óriásom.

a két óriás


1977 ősze


 

Falkapott az egyik nagydarab pasas, aki a társával alig egy pillanattal korábban tört be a házunkba és egyenesen a kamrába tuszkolt be. Nem érdekelte anyám sikoltozása vagy könyörgése, egyszerűen rám zárta az ajtót és még el is torlaszolhatta valamivel, mert akármennyire rángattam, nem sikerült kiszabadulni. Nagyon rövid idő telt el, de máris éreztem a helyiségben uralkodó hűvösséget. Ide nem ért el a kandallókból áradó meleg, odakint pedig már bőven érezhető volt, hogy közeledik a tél… emlékszem, fél órával korábban még az volt a legnagyobb problémám, hogy idén miképpen vegyem rá Deant, hogy építsen velem hóembert.
Zaklatottan tapadtam az ajtóhoz. Tenyerem rátapasztottam a hideg, göcsörtös fára. A zihaló légzésem hangja volt az egyetlen, ami megtöltötte a füstös aromájú helyiséget. Éreztem, ahogy a szívverésem is felgyorsul, a ritmusa hamarosan beköltözött a fülembe és addig irritált, míg kulcslyukra nem tapadtam. Azon kinézve rettegésemben még a lélegzetem is elakadt. Anya… anya… anya… Ez a rövidke, de annál többet jelentő szó vadul lüktett bennem.
– Megmondta, hogy add neki oda a jussát, nem?! – üvöltött az egyik férfi, de éppen csak egy kis részletét láttam annak, ahogy széles vállaival, hatalmas alakjával az anyám fölé magasodik. Ő olyan törékeny volt hozzájuk képest, hogy féltem, kárt tesznek benne már azzal is, hogy hozzá szólnak. Ezért álltam elé, mikor megláttam az aggodalomtól előbukkanó könnyeket és a rettegést az arcán.
Lábujjhegyre álltam, hogy még jobban kilássak a kulcslyukon, de csak nem rajzolódott ki rendesen a jelenet így sem. Csak anyám arcát láttam immáron tökéletesen. Az ajkai remegtek, a szép vonásai eltorzultak a félelemtől. A szívem még mindig vadul kalapált, de már nem a rettegéstől. Utáltam azokat az embereket, minden porcikámmal gyűlöltem őket és szinte el is képzeltem, ahogyan kirontok a kamrából és nekik esek.
De akárhogy feszegettem a másik kezemmel a kilincset, az csak nem akart engedni. Nem tudtam, hogyan zártak be, hiszen a kamrához sosem volt kulcs. Annyiszor surrantam be ide édességért, ahányszor csak akartam, anyáéknak fel sem tűnt… általában azért, mert annyira elfoglalta őket az öcsém egyik újabb „csodája.” Legutóbb például, mikor pudingot loptam, arról áradoztak, hogy kibökte a szerencsétlen, hogy „tita.” És még csak nem is az első szava volt…
– Anya… – motyogtam magam elé, mikor hallottam, hogy megint felzokog. Valami furcsa fájdalmat éreztem a mellkasomban, amit azelőtt soha sem. Nem akartam, hogy ártsanak neki… nem akartam… meg kellett védenem. Meg kell védenem!
– Nem adom neki oda! – hallottam anyám erőtlen, sikolyszerű válaszát a mondatra. – Sosem kapja meg!
Fogalmam sem volt miről van szó, vagy kik ezek a férfiak, csak azt láttam a kulcslyukon keresztül, ahogy az egyik, elkapva anyám karját, megrángatja őt. Hallottam, ahogy öcsém sírni kezd valahol, én pedig már olyan dühös voltam, hogy úgy képzeltem, akár puszta kézzel át tudnám törni az ajtót. Vicsorogva léptem egy lépést hátra, már kerestem mivel eshetnék neki az öreg fának… de aztán újabb sikoly jött kintről. Valami elpattant bennem. Egy pillanatra csak feketeséget láttam, talán fel is üvöltöttem, nem tudom… de a következő percbe az ajtó megreccsent, majd egyszerűen kiszakadt a keretből, hogy hangos robajjal a földre essen.
Egy pillanatra csend lett. Anyám szipogva bámult rám, az öcsém sem óbégatott és az a két férfi is úgy meredt rám, mintha a világ legborzalmasabb dolgát tettem volna.
– Nem bánthatjátok az anyukámat! – Vicsorogtam rájuk, erre az egyik odalépett hozzám és olyan keményen arcon csapott, hogy elestem. Hallottam, ahogy anyám a nevemet kiáltja és megint sírva fakad…

Június 15.


2001. június 15.


 

Miért jöttél ilyen korán? Ezzel a gondolattal a fejemben ácsorogtam az északi ispotály előtt, ahol ki-bejárkáltak a helyi varázslók. Csak én nem mentem be, csak én nem néztem meg azt, amire egész addigi létem során vágytam, mert igenis ott volt az érzés, hogy ez lett volna a cél, amiért életben maradtam annyi megpróbáltatás után. Harminchárom évből csak két évig voltam igazán apja valakinek, valakiknek, az sem a saját fiam volt. Mert, hogy fiú, mint Sigrid egy korábbi levélből kiderült s még csak a nevét sem tudtam. Azt, hogy Nat megadta-e neki azt, amit kértem.
Nem mehettem be. Nekem nem volt szabad, nem volt szabad újra felszakítani a sebeket, amiket napokkal ezelőtt erőszakkal forrasztottam be. Tudtam, hiába hiszem azt, hogy nincsenek már könnyeim, még mindig voltak. Akárhonnan is jöttek ebből a kiszáradt, fáradt testből, mindig volt utánpótlás. Így hát, sápatagon bámultam a bejáratot, mintha csak arra várnék, hogy Nat kilép onnan, karjában a koraszülött gyerekkel.. gyerekemmel… gyerekünkkel. Még be is húzódtam egy termetes törzsű fa mögé.
Ha ilyen érzés szülőnek lenni, én elvetettem volna szívem szerint. Egyszerre aggódtam, szerettem, gyűlöltem ebben a helyzetben. Ő már jó helyen van, O’Mara… sokkal jobban, mint a közeledben lenne… Végig cirógattam a szalagot, mintha ezzel is magamat akarnám nyugtatni. Éreztem, ahogy a kegyetlensége mélyen belém költözik. Azt kívántam, bár pusztítana el, amiért azt teszem ezzel a kölyökkel, amit velem tett az apám. Mert mi fog nekem jutni belőle? Hogy távolról nézhetem, ahogy megtanul járni, ahogy más ember karjai közé szalad, ha szomorú? Egy részem nem akarta, egy másik meg szinte követelte, hogy engedjem el, tegyek úgy, mintha nem is létezne, mert az lenne neki a legjobb. Hogy születik-e valaha még gyerekem? Aligha valószínű. Ahogy az is, hogy házasodni sem fogok már. Ahogy Irene is mondta: mikor már elhiszem, hogy jó, pont akkor csapja a legnagyobbat a képembe az élet… de valahogy így jó. Nat Forest a címlapokon, én meg valahol apám mellett, arra várva, mikor nyírna ki az emberek, akik immáron a családom tagjai.
Nem válaszoltam a levélre, amit Nat küldött. Nem volt szívem azt írni, hogy megyek és megnézem… nem volt szívem megkérdezni, mit jelent az, hogy pár napon belül a Mungóba szállítják. Nem is igazán akartam tudni, mikor lesz ott, mert akkor legalább nem lesz esélyem megnézni, a nyakára hozni az igazi családomat. Biztosan gyönyörű és apró. Mennyire nem akartam, hogy az legyen, most meg majd kiugrik a szívem, hogy a karomba fogva óvhassam meg. Nem, Nat erős karjai jobban megóvják, mint az enyémek valaha. Nem a hang beszélt bennem, ezek a saját, tiszta, őszinte gondolataim voltak.
Ő már jó helyen van… a lehető legjobb helyen, Elliot. Tudtam, hogy szeretni fogják, tudtam, hogy rajongani fognak érte, ha a kis szíve kibírja ezt a pár napot és megerősödik. Ebben biztos voltam és valahol egyszerre nyugtatott s zaklatott fel. A szívem fájdalmasan dobbant egy nagyot, ahogy halk nyögésként szakadt fel belőlem a zokogás. Ujjaim görcsösen markoltak a fatörzsébe. Hát elengedtem. El kellett engednem, hogy boldogok legyünk mindketten, mindahányan… szerettem apa lenni. Szerettem, hogy van aki annak nevez és szerettem volna, ha az a kisfiú is úgy szólít majd: apa. Védeni akartam, ölelni, azt mondani, hogy „igen, most fáj, most kellemetlen, de majd elmúlik, mert én megteszek érte mindent.” De nem mondhattam ki ezeket a szavakat senkinek, csak az előttem álló öreg fatörzsnek, ami már véresre dörzsölte a bőrömet, ahogyan nem létező vígaszra várva martam és martam belé.
– Csak indulj haza… – suttogtam magamnak, de a lábaim nem akartak mozdulni, az elmém képtelen volt a hoppanálásra gondolni. – Menj… – morogni akartam, de cincogásnak hallatszott. Még egy pillantást vetettem az épületre, egy ablakot figyeltem, elképzelve, hogy odabent van, ő… majd búcsút intve az elmúlt két évemnek, hátat fordítva mindennek, elindultam valamerre, az ismeretlenbe.

Június 16


2001. június 16.

A tegnap olyan volt, mint egy hatalmas pofon, ami képes felrázni az embert a legrosszabb rémlomból is. Hogy miért? Mert, amikor elindultam a kórházból, lemondva arról, hogy az apja leszek valakinek a biológiai feltételeken kívül, szembe találtam magam Nattal. Még mindig nem tűnt többnek egy álomnál, ahogyan ott állt velem szemben, kezében egy csomag olajban tocsogó sültkrumplival – amit a béranyának vitt – és azt mondta: még nem született meg. A szülés megindult, csak nem jutott egész egyszerűen a végére Sigrid. Nem is tudom miért, de ahogy néztem Natot, a vízben ázó haját és szakállát, annyira apának tűnt… annyira olyannak, aki ott lesz akkor is, ha majd először esik el, először éri csalódás. Irigyeltem őt ezért és fel is néztem rá.
Ma meg itt ücsörgök a ténnyel, hogy megszületett a fiam… itt Nat aprócska északi házában, ami ráadásul egy forgalmas utcáról nyílt, hogy a lehető legközelebb legyen a béranyához és az ispotályhoz. Egyszerre volt keserű és boldog érzés az egész. Nem mertem a kezembe venni, be sem mentem, hogy megnézzem, csak sírtam ott néma csendben, hogy ebből kimaradok. De nem tehettem mást… mert még mindig a karomon volt a szalag, ami mostanra olyan dolgokat tudott kihozni belőlem, amivel egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Már nem tudtam irányítani sem mindazt a szörnyű, erőszakos érzéstömeget, ami a legváratlanabb pillanatokban tört rám, éppen annyira veszélyesen, hogy már Natnak is képes voltam ártani. Így hát csak ültem és vártam… reméltem, hogy apám egyetlen embere sem követett ide és nem szerzett róla tudomást.
Averynek szólni kell… Averynek szólni kell… Ez kattogott a fejemben, miközben ujjammal a kanapé karfájába martam. Minden erőmmel megpróbáltam két lábbal a földön maradni, nem beletemetkezni abba, milyen borzalmas apa vagyok. Egyrészről Noah koraszülött volt és jóval kisebb, mint egy újszülött babától az elvárható – pláne, hogy óriás vér is van benne –, másrészről nem mentem el, nem voltam ott az első felsírásnál. Egyre jobban emlékeztettem magam Phillip Rowle-ra… Erre a gondolatra előre bukott a fejem és újabb két könnycsepp hullott a combomra. Én tényleg próbáltam Nat közelében erős maradni… tényleg próbáltam, ezért bár most éppen nem volt itt, mindent megtettem, hogy egy nyikkanás se hagyja el a torkomat. Én döntöttem úgy, hogy távol maradok tőle, míg nem szabadultam meg a szalagtól.
Tényleg el kellett volna tűnnöd időben, O’Mara. Most jobb, hogy fáj? A hang tovább gyötört, én meg csak apró, csuklásszerű hangokkal küszködtem vele. Egyszerűen legyőzött a szalag, legyőzött mert hagytam neki és olyan dolgokat hozott belőlem ki, amikre cseppet sem voltam büszke. Mindig is éreztem, hogy van bennem egy csepp sötétség, hogy olyan kegyetlenségekre vagyok képes, amiket az emberek ki nem néznének belőlem. Én pedig úgy adtam át neki magam, amint visszatértem Londonban, hogy szinte észre sem vettem. Hát ezért is csak apámra hasonlítottam még inkább s ezért őt gyűlöltem… mert őt kellett, hogy ne roskadjak bele ebbe az ocsmány önutálatba.
– Írni kell Averynek… – mondtam ki hangosan az egyetlen gondolatot, ami képes volt kizökkenteni ebből az egészből. Hát felkeltem és elsétáltam a komódik, ahol tudtam, hogy Nat a pergament és a tintát tartja. Előrángattam és ott állva, a kis bútordarab fölé roskadva írni kezdtem. Nem akartam hosszú, ömlengős levelet, ez független volt mindattól, amit általában le szoktam neki firkantani tele a hétköznapok humorával. Most képtelen voltam ugyanis nevetni, hiába volt az a részem boldog, amelyikben nem tombolt annyi kétség és amelyik valamikor úgy élvezte az erdőkben töltött, csendes napokat. Ez volt az az énem, ami a szívemet hajtotta még erőteljesebb ritmusra, amelyik azt suttogta: Megszületett a fiad, meg született a fiad.  

a szoba


2002. május 26.

outfit

nobody could ever
replace you

Unottan hevertem Aiden ágyán… a közös ágyunkon. Azon agyaltam, vajon mit csinál, hol van… hoz-e nekem sütit… gondol-e rám. Ezzel a gondolattal a hasamra fordultam és végig néztem a könyvespolcon, ami mértani precizitással volt elrendezve. A könyvek magasság, szín szerint sorakoztak egymás mellett. Muci, megint túlzásba estél… – gondoltam és megpróbáltam felkelni. Óvatosan ültem fel, kicsit megvakarva a fejemet és nagyot nyújtózva. Régen voltam ennyire egyedül.
Erica sem volt itthon. Csendesen eltűnt még kora reggel, hogy kinyissa az üzletüket, Benjamin meg elment a szokásos edzésére Skóciába, így még csak ki sem tudtam könyörögni, hogy főzzön nekem csokilevest. Aiden meg egész egyszerűen elment… talán valami dolga volt, vagy csak kivételesen nem akarta, hogy a nyakán lógjak. Pedig a nyakán akartam lógni, ki tudja meddig akar még maga mellett… szép lassan megöregszem és elmegy mellettem az élet, Aiden meg mindig fiatal lesz. Nem is tudom, talán csak ki akartam használni ezt a néhány évet, mielőtt átadom magam a magánynak. Nem voltam emiatt szomorú. Már elengedtem a dolgot igazából.
A könyvespolchoz sétáltam, finoman levettem egy könyvet. Átlapoztam, majd egész egyszerűen ledobtam a földre.
– Uncsi… – dünnyögtem. A következő kötetért nyúltam, majd a következőért… és megint a következőért, mire szép lassan mindegyik a földre került. Érezelemmentesen bámultam az üres polcokat, tudva, hogy Aiden mérges lesz. Talán fel is akartam dühíteni, amiért így magamra hagyott… vagy azért, mert egyszer már elhagyott.
Nyeltem egyet, majd elvigyorodtam egyszerűen.
Így léptem oda az ágyhoz, hogy feltűrve az ágyneműt benézzek alá. Azt szokták mondani, hogy a kamaszfiúk mindent az ágyuk alá rejtenek… bár Aiden a legkevésbé sem volt kamasz… mindig is érettebb volt nálam. Sokkal, de sokkal érettebb, mintha a közöttünk lévő tizenöt év Aiden javára dőlne el. Férfias volt, felnőttes és most még inkább annak láttam, mint a korábbi kapcsolatunk során. Lassan hat hónapot töltöttünk együtt az életünkből, de egyre inkább úgy éreztem, mintha már régebb óta ismernék egymást, mintha már egy életöltő lenne mögöttünk.
Na mi van itt… nézd csak O’Mara, dobozok! Leguggoltam az ágy mellé, benéztem alá. Egy szem por sem volt ott, de két hatalmas, fekete tároló igen. Az egyiket kihúztam, majd hasra feküdve felnyitottam a tetejét.
Gyerek rajzokkal volt tele. Az egyiken egy seprűn ülő hóember szórta a havat mikulászsákból és azt kiabálta: „Ho! Ho! Ho!” Mindezt különböző színű tollakkal vésték fel rá és a sarokban ott állt a késztő neve: Aiden James Fraser. Megborzongtam, majd meghatottan elmosolyodtam. Hát milyen bájos, hogy ezt eltette… hogy volt, aki megőrizze neki. Az én gyerekkoromból nem sok emlék maradt, mert állandóan csak menekültünk. Anyám nem sok mindent őrzött meg nekem és játékaim is alig voltak. Csak az a cintányéros kis majom, akit Aiden annyira gyűlölt az ágyamon. Azt mindig, mindenhova magammal vittem, mint valami kis kincset.
Hirtelen úgy éreztem magam, mint aki Aiden emlékeinek közepén lenne. Kellemes volt, érdekes és meleg. Újabb rajzok kerültek elő, ezek azonban már őt ábrázolták, mint erős báty, ahogy egy ugató kutya elé lép, vagy éppen elűzi az ágy alól a szörnyeket. A kislány rajzai voltak… és mindezek között, a sok játék alatt… ott lapult Ő.
Óvatosan érintettem meg a puha kis test, közben minden körülöttem hevert már, majd magamhoz vontam. Elnyűtt kis koala plüss volt, de imádtam. Kellett. Kellett az ágyba, hogy Aiden se felejtse el, hogy ki volt… hogy én sem felejtsem, hogy most már én vagyok a koalája, a nyuszija, a plüsse, amit magához ölelhet. Fel is tettem az ágyra, hogy aztán tovább túrjak, annak reményében, hogy találok valamit, ami utat mutat még jobban hozzá, mert magamnak akartam… még jobban, látva, hogy ezeket az emlékeket eltette.

◂ musicbox ▸

2002. június 3.

◃l o n l e y  t a l e▹

I will not say goodbye…
Sea may rise
Sky may fall

style: summer rain ║ zene: quagmire

Unottan támasztottam az egyik fa törzsét. A körmeimet bámultam, mintha attól féltem volna, hogy megült alattuk némi mocsok. Valójában nem így volt, csak mérhetetlenül fárasztottak már a kísértethistóriák. Mindig ez. Ez meg ez meg halt, elhagyta a holmiját itt meg ott, én meg szedjem össze. Reméltem, hogy Aiden megérzései izgalmasabbak voltak, mint a korábbi megbízásaim. Így hát csak álltam ott és figyeltem a szakadék szélét. Egy tó volt odalent… egy tó, amibe beledobtak valakit, vagyis inkább már csak valamit.
Egy kislány volt, akit szarrá átkozott két kamasz srác… bár azt nem tudni miért. Talán csak jó szórakozásnak tartották, mert ugyebár más életével olyan mocskos jó látszani. A teste hatalmas csobbanással érkezett a tóba és állítólag azóta is lehet időről, időre úgy déltájban hallani, ahogy felcsapódik a víz, mintha egy nagyobb követ dobnának bele. Én kora este érkeztem. Még sötét nem volt, de kellően szürkület ahhoz, hogy a kis vízi hullánk előkerüljön, meg az ő kis zenedoboza.
Összehúztam magamon a pulóverem. Egésznap esett az eső, most pedig furcsán hűvös volt a nyárhoz képest. A cipőm talpa is sáros lehet, ahogy az erdő szélétől besétáltam egészen a tóig. Éreztem, hogy itt valami mágia ül, de nem az, ami a varázstárgyak működését segíti. Nem ez, egészen más volt… egy erős átok, amit a gyilkosság okozott és amit aligha tudtam volna megtörni, de a gonosz szellemet talán el tudtam űzni… talán. Sosem próbálkoztam ilyesmivel, mindenesetre a mugliktól szereztem szentelt vizet, volt nálam zsálya és nem utolsó sorban a varázspálcám.
Lehunytam a szememet, a fejemet a fatörzsnek támasztottam. Inkább lettem volna odahaza Aidennel, összebújva a fekete kanapén, egy bögre meleg kávéval a kezemben, hogy azon elmélkedjünk, vajon Cleo mekkora lesz, ha teljesen felnő végre. Egyrészt azért is érdekelt a téma, hogy mekkora méretű pulcsikat vásároljak neki… másrészt olyan volt, mintha a közös kölykünk lenne. Más úgysem valószínű, hogy előfordulhatott. Én már nem akartam családot alapítani, elég volt nekem Aiden. Őt választottam, nem azt, hogy szülő legyek… akkor bizonyára nővel kezdtem volna. Ahogy ezen elmélkedtem az alkaromban éles fájdalmat éreztem meg, az arcomon hideg, fagyos hideg simított végig.
A szemeim azonnal kipattantak. A karomon egy mocskos, vizes kislányforma csüngött. Amikor elhúzódott láttam, hogy a bőre hámlik, hogy el van színeződve, mint egy mocskos vízi hulla, amit nem rég rángattak elő a vízből. Elfeketedett ajkain ott ült a vérem. A fogai áthatoltak a pulcsim anyagán, véres sebet hagyva maga után.
– Te kis! – Morogtam, mire elvigyorodott. A fogai is véresek voltak, de engem nem ez érdekelt, hanem a kezében tartott zenedoboz. Giccses, porcelándarab volt. Tudtam, hogy ez az, amit keresek. Előrántottam a pálcámat és rászegeztem. – Add ide apucinak szépen azt a dobozt és cserébe harapdálhatod az erre járó muglikat… – mondtam, de a hátam mögött már előrángattam a zsebemből a szenteltvizes fiolát. Kíváncsi voltam, hogy tényleg hatásos-e a cucc. Aztán valami furcsa, visító énekbe kezdett.

All I feel in the hollow of my ribcage
Haze and possession by a dark evil mage
This mire is one dimensional
Its unfamiliar its uncomfortable
Mend the world inside but how?
Meet yourself and make a vow
Ba da da da dum da da da da
Where am I?

A hangjától furcsa érzés ült meg a fülembe. A véres kezem lüktetni kezdett a fájdalomtól. Ezért hát átvettem abba, a balkezembe a pálcát, ujjaim kicsit ügyetlenül szorítottak rá, de a másik szabad kezemmel felé dobtam a szenteltvizes palackot és egy mozdulattal szétrobbantottam az arca előtt. Így a cseppek beborították azt a részt, ahol állt. Felordított. A kezéből kiesett a doboz… ahogy eldőlt kinyílt a fedele, halk, ijesztő zene csendült. A kislány pedig tovább ordított.
– Azt hiszem, meg tudunk egyezni most már. – Közöltem. – A doboz az enyém, te meg szépen maradsz a tavacskádnál. – Tettem hozzá, bár láttam, nem tetszett neki, nem tudott mozdulni. Talán a víztől, talán attól, hogy elvesztette a dobozát. Mindenestere egy hoppanálással a zene doboz mellett teremtem, felkaptam és magamhoz öleltem, elhallgattatva a zenét.
– Most megyek – Tettem hozzá, de mielőtt még színpadiasan meghajoltam volna felé, mellettem termet, belemarkolt a hajamba és szó szerint a nyakamba mélyesztette a fogait. Ahogy ellöktem magamtól, éreztem, hogy egy nagydarab bőrt is kitépett belőlem. – Bassza meg, te kis szarházi! – Emeltem fel a hangomat, majd egy cseppet sem elegáns mozdulattal, vízsugarat küldtem fel és az hatott. Szépen visszataszította a tó felé, én meg hoppanálni tudtam.

◂miért vagy ennyire hülye?▸

2002. december 3.

◃alone▹

different doesn’t mean wrong

style: examoutfit ║ zene: My Universe

Remegő gyomorral mászkáltam le-fel a terem előtt, ahonnan korábban kiküldtek. Még vissza-visszamásztak a gondolatok a fejembe arról a néhány percről, amit odabent töltöttem néhány kobold társaságában. A hideg rázott a fürkésző pillantásuktól, amivel úgy méregettek, mint valami bolondot. Biztosan tudták, hogy még RBF-et sem végeztem, ezért kötöttek bele minden szavamba… emiatt hagytam ki még a szépítő alvást is, csakhogy valamit letegyek az asztalra, hogy ne legyek ilyen semmirekellő szarházi. Hogy méltó legyek Aidenhez, az üzlethez…
Nyeltem egyet. Beletúrtam a hajamba, hosszan szorítottam a tincseket, mintha ki akarnám tépni… túlságosan ideges voltam. Mégis hogyan gondoltad ezt, O’Mara… A hangnak igaza volt. Hülyeség volt ebbe az egészbe belemennem, tudtam, hogy nem fog sikerülni… tudtam… tudtam… tudtam!
Megráztam a fejem és végül megálltam az ajtóval szemben. A hátamat a falnak vetettem. Méltóságteljesen kellett veszítenem. A büszkeségem nem engedte meg ezt a hisztériát. Ezért megpróbáltam megigazítani a zakómat, hogy legalább ne legyen tiszta gyűrött, ha már egyszer a hajamat fészekszerűen összetúrtam. Ráadásul a torkom és az ajkaim is egészen kiszáradtak, annyira, hogy úgy éreztem, nyelni sem lennék képes.
Aiden csalódni fog benned, O’Mara… – dünnyögte a hang és kicsit bele is tiport a lelkembe. Mindig ilyen volt, mindig akkor jött elő, mikor féltem vagy boldog voltam és könnyen rátalált a gyenge pontjaimra. Most minden téren Aiden volt az, akin keresztül fájdalmat akart okozni… hazudtam Aidennek a nyelvvizsgáról, hazudtam neki a szőke hajszálakról és hogy miért ébredek fel éjjel.
Még ott csengtek a szavai a fülemben: „Azt hittem nem titkolózunk egymás előtt.” Annyira ki akartam mondani azon az éjszakán, mikor szomorúan formálta meg ezt a gondolatot… de nem tettem. Helyette elsírtam magam, mint egy kisfiú, akinek tönkre tették a meglepetését. Én tényleg csak jót akartam. Érezni akartam, hogy Aiden büszke rám, hogy meg tudtam csinálni. Tényleg csak méltó akartam lenni őhozzá… de nem lehetek. Talán nem véletlenül döntött úgy a sors, hogy kiragad a Roxfortból. Nem voltam elég jó ahhoz, hogy kviddicsezzek, hogy tanuljak… hogy RBF-em legyen, hogy aztán RAVASZ-om legyen és végül akadémiára menjek. Egy részem mindig is tudta, nem nekem lett megírva a sors, amit megálmodott nekem az anyám, amit talán kicsit én is álmodtam magamnak.
– Mr. O’Mara… – reccsent rám egy mély, kissé mégis furcsa orgánum.
Azonnal összerezzentem és kihúztam magam, mintha még mindig vizsgáznék. Ekkor vettem észre, hogy egy fekete ruhába bújtatott, idősebb kobold az. Egészen pontosan az, aki a vizsgabizottság elnöke volt.
– Hadd gratuláljak a szép teljesítményéhez. – Kezdte és megköszörülte a torkát, majd felém nyújtotta a csontos kezét. A hosszúra hagyott körmei kicsit megdörzsölték a bőrömet, ahogy automatikusan elfogadtam a kezét.
– Mármint… sikerült? – kérdeztem kicsit rekedten. Még mindig ki volt száradva a torkom… fel sem fogtam, amit mondd nekem. Valahogy szürreális volt a gratuláció, az egész jelenet, ahogy még az én magasságommal is kicsit be kellett rogyasztanom a térdemet, hogy meg tudjam fogni a kezét.
– Ilyen magas teljesítménnyel csak egy híres nyelvész végzett nálunk. Kilcenvennyolc százalékkal végzett, Mr. O’Mara. – Erre kikerekedett a szemem. Hogy mi van? Alig tanultam, mármint inkább Aidennel dugtam minden egyes alkalommal, mikor megzavart, ahelyett, hogy a jegyzeteket bújtam volna, ráadásul ma is úgy slisszoltam ki titokban a boltból, hogy eljöjjek erre az ízére… és még… még a ruhámat is egy nyilvános budiban vettem át! Erre kiderül, hogy szuper a nyelvérzékem. – A bizonyítványát a héten kiállítjuk. Most pihenjen! Magára fér. – Megpaskolgatta a karomat, majd visszasétált az irodába.

◂i could hug you for hours▸

2001. szeptember legeleje

◃alone▹

just remember me

style: outfit ║ zene: My Universe

Az edény megtelve vízzel állt a kerti asztalon. Kellemes meleg volt még, annak ellenére is, hogy megérkezett az ősz. A napsütés mégis finoman cirógatott végig a bőrömön, ahogy a kezembe vettem egy krumplit. Nem néztem rá azonnal, mert Dean éppen akkor kapta a kezébe a kését és nézett rám: – Tudod, hogyan kell megpucolni ugye? – kérdezte és már bele is vágott a krumpliba, hogy szép vékonyan nyesse le a héját.
Nem igazán tudtam, miért erőltette rám ezt a leveskészítést. Talán csak le akart foglalni, hogy ne érezzem magam olyan mocskosul egyedül… és ne ücsörögjek Londonban, a Suttogóban teljesen egyedül. Avery is már visszament a Roxfortban és az a furcsa eset Hami professzorral sem növelte éppen az önbizalmamat. Ő nem használta ki a helyzetet, én meg nem éreztem magam éppen csábítónak. Talán nem is vagyok az… talán ezért nem kellettem Natnak… talán ezért nem kellettem Frasernek.
– Ö… – dünnyögtem. Minden erőmmel azon voltam, hogy kirángassam magam ebből a furcsa melankóliából, de az érzéseim képesek voltak még mélyebbre rántani ebben az őrületben. Egyszerre volt ez bosszúvágy és mérhetetlen magányérzet, miközben állandóan ugyanaz járt a fejemben. Azt a gondolatot meg még jobban utáltam, mert ő csak úgy elment. Csak úgy elment, hogy aztán ne is nézzen vissza.
Tudtam, hogy ez lesz, még is olyan erősen vágott mellkason a hiánya, mintha hónapok óta nem láttam volna. Csupán néhány nap volt, bennem még is olyan végtelen hiányérzetet éresztett.
– Elliot, Merlin áldjon meg. – Kapta el Dean a csuklómat és annál fogva vonta közelebb magához a kezem, hogy megnézze benne a kissé kicsirázott krumplit. Aztán már nyesett is volna bele, mikor a felismerés utól ért. Azok a gödröcskék, az a halovány szín, azok a kiálló csírák… egészen, mintha… mintha… A lelki szemeim elé vándoroltak Fraser pillantása, a hajának finom hullámai. Aztán eszembe jutott a felemás színben pompázó szempár. A szürke tompa volt, de olyan szexi és férfias… a másik, a barna viszont élénk, tele csillogó érzelemmel. Legszívesebben visszamentem volna az időbe, hogy magamhoz öleljem, úgy kérjem, hogy maradjon még.
– Ne! – visítottam és úgy vontam vissza magamhoz a burgonyát, hogy a kés megvágta kicsit a kezemet. – Kérlek, ne öld meg… – Makogtam magam elé, mint valami ötéves. A ruhámat pillanatok alatt bemaszatolta sebből fakadó vöröslő vér. A szívem vadul kalapált, még mindig nem tudtam hová tenni a felismerést, hogy éppen az ő arcát láttam viszont az egyetlen, számomra is ehetőnek minősülő zöldségben. Hangosan sóhajtottam egyet. – Merlin kibaszott szőrös golyóira… miért? Miért kell még ebben is látnom őt? – Csattantam fel, éreztem magamon Dean tekintetét, de nem viszonoztam a pillantást. Egészen kizökkentem a valóságból.
– Így nem lesz imádott krumpli levesed. – Morogta Dean, hallottam, ahogy magában magyaráz még valami arról, hogy nem vagyok normális. Csakhogy nem reagáltam, mert a véres ujjaim között szorongatott krumplira pillantottam. Finoman végig simítottam rajta a hüvelykujjammal. Ez volt az én Aidenem… a krumpli Aidenem…