Elliot O'Mara dicsőséges kalandjai a nagyvilágban

[Elliot O'Mara dicsőséges kalandjai a nagyvilágban, színezés és hozzáadás nélkül]

Elliot O'Mara dicsőséges kalandjai a nagyvilágban, színezés és hozzáadás nélkül

~ munkacím ~

[Az órák mestere I.]

[viselet]

Az órák mestere I.

1998. február vége*, Pereszlavl-Zalesszkij környéke, a Plescsejevo-tó mellett

A hatalmas tó partján álltam, magam sem tudtam, hogy pontosan merre. Már régen nem követtem azt a gyűrött, térképnek nevezett, sérült papírdarabot, amit a kapcsolattartóm nyomott a kezembe. Nem lett volna sok értelme, miután rendkívül elázott a hóesésben és szinte molekuláira esett szét az egész.
  Az összekötőm szerint valahol a tó mellett, a leginkább fákkal borított területen áll az a kúria, amit egy bizonyos Kasinkov nevű varázsló foglalt el. Azt is biztosan állította, hogy a muglik számára ez a hely nem több, csupán egy romhalmaz, így egy lélek sem jár erre és a legbiztonságosabb közlekedés a hopponálás. Én azonban most is a repülésnél maradtam.
  Közvetlenül a tó partján ereszkedtem le. A ködtől alig láttam valamit, még a fákat is csak nagyon nehezen vettem ki, pedig néhány méterre voltak tőlem.
  Előre nyújtottam a kezemet, hogy véletlenül se ütközzek bele valamibe. A pálcámat is elővettem, habár ilyen körülmények között nehéz lett volna kivédeni egy támadást.
  A kezem egy fatörzsbe ütközött, óvatosan haladtam el mellette, már is jött a következő. A kopasz fák hirtelen nagyon is megszaporodtak, és mivel csak lassan tudtam haladni, legalább egy órán át keveregtem ott.
  Átfáztam az orosz hidegben addigra, mikor elértem valamiféle kőfalat. Csak reménykedhettem, hogy ez a korábban említett kúriához tartozik.
  Szorosan a fal mellett haladtam, mikor valamiféle beszéd ütötte meg a fülemet. Nem is az volt a különös, hogy valaki itt él, hanem az, hogy minden mondat angolul hangzott el.
  – Mr. Kasinkov, maga a legismertebb orosz órakészítő – mondta egy rekedt hang. Érezhetően őt is megviselte ez a fagyos levegő. – A szolgálataiért hajlandó volnék igen csak nagy összeget fizetni.
  – Ahhoz, hogy olyan órát készítsek, amivel megtalál valakit a legnagyobb távolságokban is, az illetőtől szükség volna egy személyes tárgyra, a hajára vagy bármi hasonlóra – válaszolta kicsit erős akcentussal Kasinkov.
  – A módszer, amit eddig használtam a követésére nem megfelelő többé… – magyarázta a torokfájdalomtól szenvedő varázsló.
  – Amint megszerzi a személyes tárgyat, elkészítem – egyezett bele az orosz férfi.
  Pukkanás hallatszott, ebből tudtam, hogy a rekedt alak távozott. A hangok iránya haladtam tovább, remélve, hogy megpillantom Kasinkov alakját. A pálcája fényét láttam először, de amikor már egy-két méteres közelségbe értem, az idős férfi alakja is kirajzolódott előttem.
  Kora ellenére nem görnyedt meg a háta, izmos, széles vállú fickó volt. Ősz haját egyetlen lófarokban fogta össze. Barázdált arca méltóságteljesen sugárzott, ezen még a kicsit ósdi kecskeszakáll sem változtatott.
  Elegáns, mugli öltözéket viselt és láthatóan a munkája mellől szakította el látogatója. Nem viselt kabátot, csupán egy fekete kötényt vékony ruhája felett.
  Valamit oroszul mondott, nem értettem pontosan.
  – Üdvözlöm, a nevem Elliot O’Mara! – mondtam és mikor egészen közel értem hozzá, kezet nyújtottam felé. – Maga volna Kasinkov úr?
  – Egy újabb angol? – kérdezte nehézkesen, de immár angolul. – Mi a fenét keres a maga fajtája, ilyen nehéz időkben ezen az elhagyatott vidéken?
  – Eltévedtem, bevallom… egy barátomtól hallottam magáról. Mikor megütötte a fülemet a beszélgetés hangja, biztosra vettem, hogy a kis kitérőm végül jó irányba fordult. Lenyűgöz a munkája – mondtam olyan lelkesen, mintha tényleg érdekelne.
   – De hisz ilyen vékony öltözékben kész csoda, hogy nem fagyott halálra – hüledezett és a vállamat átkarolva bevezetett az épületbe.
   A kúrai kívülről még egy varázsló számára is romosnak látszott, de odabent minden tökéletes rendben volt. Ahogy beléptünk valami szalonféle helyiségbe érkeztünk. Az ajtóval szemben egy hatalmas, öreg kandallóbban tűz ropogott, a falon pedig festmények lógtak. Egy-egy keret üres volt, a többiben a tulajdonos horkolva aludta az igazak álmát. Nem törődtek velem.
   – Ki volt az a fickó, akivel beszélgetett? – érdeklődtem és próbáltam továbbra is ártatlan rajongónak látszani.
   – Fogalmam sincs. Nem árulta el a nevét – ismerte el és végig mért. – Maga valamiféle vándor?
   – A Minisztérium parancsára érkeztem ide, egy kis kapcsolatépítés – hazudtam, ez volt az első, ami eszembe jutott.
   – Kér egy meleg italt? Ebben az időben szüksége lesz rá– magyarázott, de meg sem várva a választ, elsietett.
   Én magam pedig az egyik nyitott ajtó felé lestem. Odabent egy kis műhely volt, tele mindenféle alkatéreszekkel és üvegcsékkel, amiknek tartalmát nem tudtam kivenni.
   Halkan sétáltam el odáig és még egyszer ellenőriztem, hogy Kasinkov nincs-e a közelben.
   Egyedül vagyok – nyugtáztam magamban és óvatosan átléptem a szoba küszöbét. Azonnal megéreztem, hogy itt van, amit keresek.
   Végig jártam a vitrineket, de egyikben sem láttam különleges varázstárgyakat. Kiforgattam az íróasztal fiókjait. A harmadikban volt – egy tál hamu mellett –, üvegbúra alatt… gyönyörűen csillogott az arany borítás. A leggyönyörűbb óra volt, amit láttam életemben. Üveges fedele alatt éppen csak láttam a cirill írást.
   Hát ez az óra képes megmutatni az emberek érzéseit? – mosolyodtam el, miközben gyönyörködtem benne.
    – Ki mágá… – ez ütötte meg a fülemet, miközben félretoltam a búrát, hogy kivegyem az órát.  
    Ahogy megfordultam egy nagydarab férfit láttam meg, aki úgy tűnt, mintha Kasinkov fiatalabb énje volna.
    – Én… és ki maga? – vettem elő a határozott hangomat és a pálcát egyenesen rá szegeztem, de nem egyenesedtem fel.
    – Én lenni a mester fia, az ifjabb Kasinkov, ahogy a környéken neveznek – nyögte ki és rám szegezte a pálcáját, kicsit közelebb is sétalt az asztalhoz. – Figyelmeztetem, a lopást nem tűrjük…
   – Értem… – bólintottam és óvatosan belemarkoltam a hamuba, aztán felegyenesedtem. – Biztosíthatom róla, hogy a szerkezet nálam nagyobb biztonságban lesz.
     Erre elkezdett oroszul kiabálni valamit, így a szemébe dobtam a homokot. Fájdalmasan üvöltött tovább.
   – Invito óra! – mondtam és a kezembe repült a szükséges tárgy.
  Tudtam, hogy nincs időm az ajtó felé menni, ezért felpattantam az íróasztalra és azon végig sétálva az ablakon akartam távozni. A másik végét ugyanis szorosan a falhoz tolták, ahol egy hatalmas ablak is volt.

*A dátumban sem vagyok biztos, hiszen eddigre már hosszú hónapok óta jártam Oroszországot.

[Az órák mestere II.]

[viselet]

Az órák mestere II.

1998. február vége*, Pereszlavl-Zalesszkij, a Plescsejevo-tó mellett

Az asztalon állva egyenesen kinéztem az ablakon, odakint továbbra is hatalmas köd volt, még én sem tudtam, hogy pontosan merre kellene futásnak erednem. Azt sem tudtam, merről érkeztem, az izgalom szinte elvette az ép eszemet. Rendszeresen előfordult az ilyesmi, ha egy értékesebb kincs került a kezembe.
    – Bombarda maxima! – kiáltottam és az ablak a fallal együtt kirobbant előttem.
    Az ifjabb Kasinkov láthatóan nem tudta kezelni a helyzetet és csak akkor fogta rám megint a pálcáját, mikor már alaposan kidörzsölte a szemeiből a hamut. Nevetséges, nagydarab meláknak hatott.
    – Stupor! – kiáltotta utánam, de nem talált el.
    Kiugrottam a résen és még egy pillanatra visszafordultam felé, nehogy hátba tudjon támadni. Persze nem volt alkalmam gondolkodni azon, hogy miféle átkot vagy rontást használhatnék a lekötésére, hiszen időközben az idősebb Kasinkov is megjelent gőzölgő itallal a kezében.
   Az arca vörös volt a dühtől. Nyilván a robbanás és az üvöltözés ráébresztette, hogy nem egy egyszerű minisztériumi alkalmazott vagyok, akit ideküldtek a varázskapcsolatok fejlesztésére. Ki is küldene éppen engem ide? – mosolyodtam el és a pálcámat ellenfeleimre szegeztem.
   – Serpensortia!
   Egy kígyó röppent ifjabb Kasinkov termetes lábai elé. Az állat mérgesen sziszegett és egyetlen hirtelen mozdulat is elég volt, hogy dühbe jöjjön. Felemelkedett a földről, támadóan pillantott az orosz varázslók felé.
   A két férfi oroszul kezdett el üvöltözni, így futásnak eredtem. A karommal próbáltam magam előtt tartani, hátha fa vagy esetleg újabb rom lenne előttem. Egy ütközés semmiképpen sem lenne szerencsés.
   Nem is ez foglalkoztatott igazán… hanem, hogy fogalmam sem volt, hol van a seprűm. A tó partján hagytam, egy kidőlt fa üreges törzsében rejtettem el, de most nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan merre volt a tó.
   Egy durranást hallottam, tudtam, hogy valaki egészen közel hopponált. Annyira megijesztett a zaj, hogy azonnal hátrafordult és nem is volt mindez nagy őrültség. Éppen csak el tudtam hajolni a fiatal Kasinkov támadás elől.
   – Visszaadni órát! Most! – üvöltött rám. Egy dühös barnamedvéhez hasonlított.
   – Nem adok vissza semmit! – válaszoltam erőszakosan, de rám fogta a pálcáját. – Protego maxima!
   Akármivel is próbálkozott megtört a védelmen és csak most éreztem magamat igazán elememben.
   – Capitulatus! – kiáltottam és kirepült a kezéből a pálca.
   Elkaptam a pálcát a levegőben és azt is a fegyvertelen Kasinkovra szegeztem. Morogva méregetett egy ideig. Nehezére esett összeszedni a gondolatait.
   – Ezt megbánni fogod! – mondta tagoltan.
   – Nem hinném… – nevettem rá. – Dormito!
   Kasinkov meg sem próbált hopponálni – nevetségesen lassú volt amúgy is, szóval ez nem lepett meg. Hamarosan összerogyott és elaludt ott a földön. Hangos horkolása bezengte a környéket, de nem bántam… habár rendkívül idegesített, nem örültem volna, ha esetleg halálra fagy. Az apja biztosan megtalálja, ha követi a horkolás hangját.
   A pálcát nem tettem le mellé, elhatároztam, hogy megtartom. Emlékezzen csak rá, hogy ki vette el tőle.
   – Minden jót, Mr. Kasinkov! – mondtam.
   Persze még mindig bajban voltam. Elképzelésem sem volt, hogy merre lehet a seprűm és addigra már kezdtem komolyan fázni. A kezeimet kesztyűbe dugtam, majd úgy a zsebembe, de még mindig elképesztően hideg volt.
   Nem érdekelt, csak haladtam előre a ködben és próbáltam nem beleütközni a fákba. Persze egy-egy lelógó faág megsebezte az arcomat és a nyakamat, de ez volt a legkisebb problémám Általában könnyen megtalálom a dolgaimat, azonban ilyen áthatolhatatlan köddel még nem volt dolgom korábban.
   Néhány perccel később már dühbe is jöttem a saját szerencsétlenségemtől. Régen győztem le ilyen könnyen párbajban bárkit is.
  – Hol a francban van? – üvöltöttem bele idegesen a semmibe.
  Ekkor azonban valami megmagyarázhatatlan dolog történt. A seprűm, a hozzá rögzített hatalmas méretű táskámmal együtt odalebegett hozzám. Egy méterrel előttem állt meg… de biztos voltam benne, hogy ezt nem én tettem.  Akaratlanul nem tudok ilyet varázsolni, igaz?
   – Van itt valaki? – kérdeztem halkan.
   Nem jött válasz.
   – Mutassa meg magát! – mondtam és megint a kezembe volt a pálca, azt sem tudtam, hogy merre célozzak vele. Megfeszült minden izmom. – Homenum … – kezdtem, de egy hopponálás hangja hallatszott. – Revelio!
    Senki sem volt a közelemben.
    Nem tudtam eldönteni, hogy a hopponálás a mögöttem lévő, már jócskán elhagyott Kasinkov műve, esetleg az apjáé vagy valaki egészen másé. Kész csoda volna, ha valaki éppen nekem akart volna segíteni. Az sem lenne különb, ha ezt akaratlanul varázsoltam volna ezt saját megmentésemre.
    Mégis mi folyik itt ma? – elmélkedtem és kicsit bizalmatlanul szálltam a seprűmre.

*A dátumban sem vagyok biztos, hiszen eddigre már hosszú hónapok óta jártam Oroszországot.

E L V E S Z E T T E M L É K E K


1999. április eleje

Alapvetően már nem lep meg az, ha egy-egy ügyfelem nem mutatkozik be, mikor egy pohárka lángnyelvvel megjelenik az asztalomnál, mikor a Vakegérben ücsörgöm. Persze az ital általában valami előzetes fizetség, hogy egyáltalán meghallgassam őket. Azonban ennél a fickónál, akinek mindössze a keresztnevét sikerült megtudnom, még ez is másképpen zajlott. Nem hozott magával italt, csak egy erszénnyi pénzt. A galleonok csörögni kezdtek, ahogy az asztalom lapján landoltak.
Éppen csak egy pillantást vetettem a csomagra, majd szenvtelenül az ajkaimhoz emeltem a poharamat. Belekortyoltam a lángnyelvbe, élveztem, ahogy felemelegíti a testemet. Egészen átfáztam a kinti hűvös szélben. Jól esett, ahogy belülről ez melegített, míg kintről a kandallóból áradó forróság cirógatott végig az arcomon.
– Nem dolgozom galleonokért – jegyeztem meg aztán. Rideg hangon beszéltem és a tekintetemben is ugyanaz a csillogás ülhetett, ahogy felnéztem a fickóra. Tudatosítani akartam benne, hogy már régen nem vállalok el semmi veszélyeset egy pár csillogó érméért.
Nem azért, mert meggazdagodtam – bár nyilván az is közrejátszhat a dologban – és nem is azért, mert elkényelmesedtem Nat mellett. Igaz ez utóbbi az elmúlt napokban nyilvánvaló lett. De ki korholna azért, hogy inkább választom a puha ágyat és a forró érintéseket ahelyett, hogy hülyeségek nyomán kockáztatom az életem. Persze, hiányoztak a kalandok, nagyon is, de úgy élveztem, hogy megint valaki szeret, vigyázni akar rám... Valahol a szívem mélyén mindig is erre a minden problémát feloldó és elfeledtető életre vágytam. Szeretetre, reményre boldogságra.
A fickó még valami ledobott az asztalra. Az zörögve érkezett elém, kissé megpattant, majd végre megnyugodva terült el az öreg falapon. Egy ideig csak bámultam rá. Valami medál volt, amin hosszanti karcolások voltak és egy-két szó: Ewan és 1965. április.
– Nem tudom ki vagyok... – jelentette be, majd kihúzta a szemközti széket és leült.
– Tűnjön el... – sziszegtem. – Vagy villantson rendes fizetséget.
Az ajkaimhoz akartam újra emelni a poharat, hogy megigyam a maradék whiskeyt. A fickó azonban elkapta a csuklómat és lenyomta az asztallapjára. Nagyot nyeltem, ahogy találkozott a tekintetünk. A tekintete elszántnak tűnt, talán valami miatt dühös is lehetett. Ezt nem tudtam volna megmondani, mindenesetre indulatos érzések ültek ki rá.
– Azt mondták, hogy maga a legjobb, Mr. Lee... – Hízelgett. Hát hogyne tette volna, ha egyszer a képességeimre volt szüksége. Nagyokat pislogva néztem rá, de nem rántottam pálcát. Érdekelt a folytatás, ezért nem is szólaltam meg. – Nem tudom, mi történt velem. A Mungóban tértem magamhoz, semmire sem emlékszem a múltamból. Egy medimágus nyomta ezt a medált a kezemben. Állítólag ezt szorongattam, mikor megtaláltak. Ezért az Ewan nevet kaptam és úgy vélik az évszám a születésemre utalhat.
Megköszörültem a torkomat.
– Ennyi? Gondolja egy lánc alapján találok bármit is? – faggattam és megnéztem a medált.
Egészen úgy tűnt, mintha valaki szándékosan karcolta volna ki belőle a többi adatot, mintha ezt a férfit ki akarta volna törölni az életből. Talán éppen csak azzal nem számolt, hogy majd egyszer magához tér és válaszokat követel. Mindenesetre a beszéde alapján nem gondoltam volna, hogy Exmemoriamot használtak ellene, inkább tippeltem volna arra, hogy valami nagyobb sokkhatás érhette. Egy különös trauma, ami gátat szabott az emlékeinek.
– Csak próbálja meg, kérem! – mondta vicsorogva.
Elrántottam a karomat a szorításától. Egy kis whiskey az asztalra csöppent, közvetlenül a medál mellé.
– És ha nem találok semmit? Akkor feladja? – Provokáltam, méghozzá szánt szándékkal.
Arra voltam kíváncsi, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet. Tudnom kellett, hogy megéri-e nekem ez az üzlet, mert ha nem, akkor köszöntem, de inkább megyek vissza a puha ágyikóba Nat mellé, semmint hogy kutatgatni kezdjek egy ilyen fickó múltja után.
– Sosem adom fel. – Határozottan beszélt és ez tetszett. Meggyőző volt.
– Helyes. Két hetet kap, hogy rendes fizetséget kerítsen.
Zsebre vágtam a medált, majd intettem, hogy mehet. Ő azonban nem állt fel azonnal. Valami papírfecnit rángatott elő és odatolta azt is elém. Egy cím volt rajta, méghozzá nem is olyan messze, egy ütött-kopott környéken, ahová egy józan ember sem szívesen teszi be a lábát.
– Ezen a címen megtalál. – Ezzel a mondattal végre távozott, én pedig ott maradtam a whiskey társaságában a rozoga asztalom mellett.

Vége

Dionüszosz gőzfürdőjében


2000. június

Hogy gondoltam volna mindezt? Gondoltam volna, hogy valaha visszatérek görög földre, ráadásul ugyanazon tárgy nyomában? Semmiképpen. Azonban, mikor hírét vettem, hogy Aphrodité híres kupájának, melyet egykor magának akartam nyoma veszett, méghozzá valami megszállott banda ragadta magához, nem volt kérdés a következő lépésem. Nem csak azért a csillogó, csodás aranybe foglalt csigaház miatt akart rábukkanni, sokkal inkább az a mugli csürhe érdekelt, aki olyan ősi isteneket dícsért, mint a szerelem istennője. Annyit ugyanis már Londonból is kiderítettem, hogy mindenféle orgiákat ülnek meg ezek az alakok hol Aphoridétnek, hol Dionüszosznak mutatva be áldozatot.
Az persze kész rejtély volt, hogy miképpen kaparintották meg varázserő nélkül a tárgyat. Az nem volt kérdéses persze, hogy a mágiája ragadta meg a figyelmüket. Azonban olyan mágikus védelemmel rendelkezett, ami kevés zsákmányomat lengte körbe. Mindenestre a csürhe felkutatása és megviccelése egészen jó játéknak tűnt. Odahaza nem jelentettem be senkinek, mire készülök… egyszerűen csak, a lehető legillegálisabb módon beléptem Görögországba és némi levéltári kutakodás után rá is bukkantam a szektára, ami valójában a lehető legkülönbözőbb neveken működött a 18. századtól kezdve. A nevükhöz mégis két barlang kötődött, melynek jellegzetessége egy bódító hatású gőz volt. Ezt a jóslásokhoz használták az ókorban, mára nem volt több puszta érdekességnél.
Nem volt nehéz aztán megtalálni a helyszínt sem, ahol gyülekeztek. A barlang mellett öltöztem át, a legtökéletesebb, hófehér lepelbe. Óvatosan tekertem a testem köré, a lábamat aranyozott saruba bújtattam, a fejemre pedig végre felkerül a szőlővel díszített, babérleveles koszorú. Nem számított az ázsiai vonás, mert a gőz és a kábultság majd elhiteti velük, hogy az istenük jelent meg.
A pálcámat elrejtettem a ruha redői között, majd óvatosan közelítettem meg, jóval az előttem haladó csoport után a barlang bejáratát. Szűkös kis nyílás volt a fehéres színű sziklában és már ott érezni lehetett a gőz jellegzetes illatát. Nem tudtam volna semmihez hasonlítani azt az aromát, de egyszerre volt kellemes és kellemetlen. Majd sírhat az a karót nyelt William… – vigyorodtam el, ahogy bekémleltem a gőztől párás barlangba.
Megremegtem egy pillanatra, aztán éreztem, ahogy engem is megszáll valami különös, szinte lebegő érzés. Egészen ellazultam, úgy ahogyan odahaza sosem tudtam. A tagjaim könnyűnek tűntek, a talapam alatt, mintha puha felhők várakoztak volna és a gőzfelhő is rózsaszínnek tűnt. Egy pillanatra elvigyorodtam, majd egy másik redőből előhúztam egy kis üvegcsét. Ebben volt a bájital, amivel még egy kicsit rá akartam segíteni a kábultságukra. Dean imádta ezt a formulát, igazi partikellék volt odahaza. Borba keverve az embernek különleges látomásai támadnak, szatírok, nimfák vagy éppen bármi más – amire csak vágyott, megjelent a szeme előtt.
A barlangba belépve azonnal megéreztem a mágiát. Sokkal intenzívebben táncolt végig minden porcikámon, mint valaha. Meg kellett támaszkodnom a barlang falába. Egy percre még a szememet is lehunytam, hogy érezzem a vad lüktetést. Minden porcikámmal akartam azt a valamit, ami odabent vonzott magához. Az pedig nem más volt, mint az az átkozott kupa, ami miatt a legutóbb kitoloncoltak az országból.
Így hát, valamivel magabiztosabban léptem be a tömegbe, akiknek az arca egészen eltűnt a gőzfelhőbe. Vigyorogva emeltem a magasba a pálcámat, majd egy mozdulattal pillangókat varázsoltam magam köré, amik arany szárnyaikat csattogtatva keringtek a levegőben. Láttam, hogy többen remegve, áhítattal bámulták a jelenést.
Ekkor pillantottam meg a kupát. Lágy dallam szállt felőle, ahogy ott nyugodott egy kőemelvényen. Még senki sem kortyolt belőle és így volt helyes… éreztem, hogy csak engem illet. Minden porcikám egyre vadabbul remegett a lüktető energiától.
– Gyermekeim, itt az ünnepség ideje! – Mondtam aztán, a nagy istent utánozva. – Kortyoljatok az isteni nektárból. – A legközelebb tartózkodó, a látványomtól már szinte nyöszörgő férfi kezébe adtam a kis fiolát. Az szépen halad végig emberről emberre… én pedig már alig vártam, hogy a kupához léphessek.

az öreg lépcsők


1978. május

Azt mondták, öreg romok vannak az erdőbe. Egy-két mugli szomszédunk még arról is meg volt győződve, hogy el vannak átkozva, ezért szinte senki sem mert a közelébe menni, én azonban – a magam tíz éves fejével – kíváncsian hallgattam, akárhányszor szóba kerültek. Sosem láttam őket a saját szemeimmel, ezért egészen felmagasztoltam őket gondolatban. Nem egyszer azt képzeltem, hogy valami csúf varázslény óvja őket, amitől megszabadulva végre bevehetem, mint valami régi várat. Még álmodtam is a romokról, nem sokat, éppen csak annyit, hogy megpillantom őket az erdőt járva, hiszen tudtam merre kell menni, tudtam mindent, csak éppen odahaza sosem engedtek el egyedül. Anyám túl fiatalnak tartott, Dean pedig szinte el is hitte a mugli beszámolókat és kijelentett, hogy nem visznek annak a helynek a közelébe… még azután sem ment bele, hogy megpróbáltam kihisztizni. Tény, amit tény, a hiszti is csak anyánál működött, neki elég voltak a krokodilkönnyek ahhoz, hogy engedékenyebb legyen, ám ha Dean közbe szólt, akkor ő is meg tudta makacsolni magát.
Az álom utáni reggelen úgy pattant ki a szemem, hogy tudtam: Itt az idő, Elliot. Éreztem, milyen friss vagyok, mennyire vágyom kimozdulni oda és a kíváncsiságom, mint valami őrült csiklandás a hátam közepén, egyre inkább gyötört. Butaság lett volna ennek ellenállni. Akkor szembesültem vele, hogy fél hat van, mikor már fel voltam öltözve. Nem figyeltem rá, hogyan nézek ki csak gyorsan magamra rángattam az előző napi nadrágot és pulcsit. Aztán már bújtam is bele a cipőmbe. Tudtam, hogy ennél alkalmas időpontot nem is találhattam volna arra, hogy meglógjak feltűnés mentesen. A fürdőbe éppen csak egy pár percet töltöttem, majd halkan végig osonva a nappalin és az étkezőn, az előtérben találtam magam. Ott az ablakhoz lapulva ellenőriztem szokás szerint, hogy vajon ébren van-e az öreg házőrző kutya. Nem szerettem, folyton megugatott vagy a bokám után kapott. De ezúttal nem volt a ház előtt.
Csendesen kimentem hát. Gyorsan a kerítésen kívül találtam magam és már rohantam is boldogan az erdő felé. Élveztem, ahogy a fekete tincseimbe bele-belekap a reggeli hideg szellő és közben a nap olyan erősen sütött, hogy aranyos ragyogása elvakított s nem láttam semmi mást, csupán ezt a hatalmas fényárt. Nem volt baj, tudtam merre tartok, úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet. Még csak azt sem mondhatnám, hogy ez volt az első alkalom, hogy megszöktem otthonról… s nem is az első büntetés lesz, amit ezért kapni fogok, ha hazatértem.
Szerettem ezt a tájat. Minden vágyam volt, hogy majd, ha felnőtt leszek ezen a környéken élhessek, akár a szüleim közvetlen szomszédságában. Nem tudom, miért de minden porcikámmal éreztem, hogy ez a hely a részem, hiába nem Észak-Írországban születtem. Bath nem jelentett számomra semmit, de ezek a völgyek s erdők, az aranyló napsütés vagy éppen a sötét felhők, amik fölöttük gyűltek, mintha egészen eggyé váltak volna a létezésemmel. Annyiszor álmodoztam arról, milyen leszek felnőttként. Dean nyomdokaiba akartam lépni. Medimágus szerettem volna lenni. Elképzelhetetlen volt, hogy ne így legyen majd. Ezért hát, mindennél jobban vártam, hogy egy év múlva megkapjam a Roxfortból a levelemet.
A lábaim megfájdultak, mire elértem az erdő határát. Nos, ez nem volt olyan közel a házunkhoz, de nem számított. Tudtam, hogy melyik ösvényt kell követni a romokhoz, mert minden egyes beszámolóra odafigyeltem. Először egyenesen kellett haladni, majd volt egy keskeny leágazás észak felé. Én pedig gond nélkül megtaláltam. Egy régi szekér törött maradványai mellett kellett elhaladni. Ezt pontosan megjegyeztem egy öregasszony leírásából. De onnan még sokat kellett gyalogolni. Égtek a lábszáraim a sok sétától, de nem álltam meg. Mentem, mentem előre, mert tudtam, hogy mindjárt megpillantom.
Valami furcsa, csiklandozó érzést éreztem. A testemre hatással volt valami különleges erő, amihez hasonlót nem nagyon tapasztaltam még. Remegtem, de nem azért, mert féltem vagy fáztam – habár eléggé hideg volt –, hanem mert valami jó érzés futott át rajtam. Izgatott voltam, de nem úgy, ahogy azt megszoktam. Mintha valami lüktetett volna bennem és egy ritmust próbált volna meg felvenni a szívemmel… s akkor megpillantottam a romot. Egy kőfal maradványa volt, lépcsővel.
Menni kell, menni kell előre, Elliot! Bíztattam magam, de talán felesleges volt, mert a lábaim maguktól is mozogtak, mintha már nem lett volna beleszólásom. Aztán odaértem a falhoz. Hozzá simultam a hideg kövekhez, mintha csak ölelésre szólítanának. Tudtam, hogy van ott valami más is, de iszonyatos erővel éreztem a mágiáját a helynek. Ilyet valóban nem tapasztaltam korábban s ez aprócska kölyökként egyenesen letaglózott. Úgy éreztem oda tartozom ahhoz a helyhez. Nem érdekelt cseppet sem, hogy később majd jól megszívom, és olyan büntetést kapok, hogy megemlegetem.

az a bizonyos térkép


2001. február

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem nyúltam a térképhez, miután a vikingemmel kijutottunk abból a házból. Elrejtettem a csuromvizesre ázott kabátom zsebébe és éppen csak azért vettem ki, hogy kiszáradjon. Viszont azóta annyi minden történt, hogy azóta is ott volt a konyhapult szélén. Ahogy besétáltam az apró, ütött-kopott helyiségbe és ujjaim óvatosan megérintették az anyagot, egyértelmű volt, hogy megszáradt.
Ideje lenne komolyan foglalkozni most már ezzel O’Mara… A hang kissé rekedten suttogott. Én pedig két ujjam közé csípve az öreg vászont átvándoroltam a kis kerek asztalhoz, ami közvetlenül az ablak mellett kapott a helyet a két különböző székkel. Csak rádobtam és óvatosan kiterítettem, míg ki nem rajzolódtak a halovány vonalak a szemeim előtt. Hangosan sóhajtottam egyet, már-már félhangosan feltéve a kérdést a küszöbön ücsörgő Zeusznak:
– Mégis ki a fene rajzol térképet egy darab vászonra? – Közben a térkép fölé hajoltam és csak bámultam az apró vonalakat. Az, akinek hirtelen nincs más. Gondolkodj! A hang rám parancsolt, mintha csak érezte volna a furcsa kétségbeesést, ami uralkodott rajtam az elmúlt pár napba. A Foresttel történtek óta most éreztem először, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Ezerszer fel tudtam volna tenni a kérdést, hogy: és most hova tovább?
Igen, lefeküdtem fele. Igen, volt vonzalom és volt valami más is, csak éppen a szikra hiányzott, amitől lángra kaphattunk volna újra. Ne ezzel foglalkozz, Elliot! Ráztam meg a fejem s egy pillanatra összecsíptem az orrnyergem, hogy tisztán tudja megint gondolkodni. Az aprócska nyomás persze nem sokat segített, inkább csak az elhatározás.

Közelebb hajoltam hát a durva anyaghoz, annyira, hogy láttam a szálákat és a rájuk száradt mocskot és tintát. Az egyértelmű volt, hogy egy-két rúnát később jegyeztek fel rá, kék tintával. Ezek jobban kirajzolódtak, mint a fekete, kopott jelek. A rúnákat amúgy abszolút nem tudtam elolvasni s nem is sok dolgom volt velük addig. Szóval ahhoz tudtam, hogy segítség kell. Már csak azért is, mert a térkép egyértelműen nem volt teljes. Ez csak egy részlete lehetett valami sokkal nagyobbnak.
A kék rúnák kötötték le a figyelmemet. Azok is szép, precíz vonalúak voltak, de valami jelöltek. Azt azért felismertem, hogy a futhark első betűi voltak azok. Ám ennél többet nem sokat mondott, pláne, hogy rengeteg mocskos folt borította és az elázás is valószínűleg komoly károkat okozott benne. Könnyen lehetett, hogy sokkal fontosabb információk vesztek el róla, mint amilyennek azokat a rúnaírásokat gondoltam.
Nem volt más választásom, valóban külső segítség kellett. Az ujjaimat még egyszer végig húztam az anyagon, mintha csak simogatnám, aztán eszembe jutott a fickó, akivel a minap sörözgetett Cartwright a kocsmában. Tudtam, hogy egykor tudós ember volt, de egy kutatása miatt kivetette magából az a kör és olyan mélyre süllyedt, hogy csak a magunk bűnöző módján tudott ismét valaki lenni. Térképész volt a beceneve, de sokat nem tudtam róla egyébként ezen kívül.
– Indul a munka, Zeusz– pillantottam a macskára, miközben nagyon reménykedtem abban, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet erről a borzasztóan kilátástalan helyzetről. Mármint nem lenne az persze, ha eltudnám engedni Natot, a múltunkat és egész egyszerűen csak ott folytatnám, ahol 1998 decemberében, valamikor Esmé előtt abbahagytam az életemet. Nagyon kéne az a tisztalap, de az élet csak nem akarja megadni. Inkább rángat és rángat tovább, míg nem végleg beleőrülök ebben az egészben.