Az elveszett kard legendája II.

[Bodelwyddan kastély, Észak-Wales]

Bodelwyddan kastély, Észak-Wales

A Bodelwyddan kastély Észak-Wales egyik leglátogatottabb történelmi helye. Az épület története a XV. században kezdődött és a mai napig tart, habár nemes családok már nem lakják. Manapság múzeum és szálloda működik benne, ugyanakkor a hatalmas park kiváló hely a természet kedvelők és a romantikára vágyók számára is.

♦ set ♦

          Csupán két nap telt el az elválásunk után, mikor Elliot rátalált a megfelelő helyre. Gyorsabban, mint gondoltam korábban, de ha fontos az a kard, akkor mindent megtesz az ember érte. Így felvettem a szállodával a kapcsolatot, és sikerült egy szobát foglalnom, ami nagyon necces volt, és csak azon múlott, hogy előbb megkapták tőlem a pénzt, mint a másik párostól, akik ugyanezt akarták. Nem csoda, szilveszter éjjelén általában már minden hely foglalt.
          Sóhajtok egyet, még sok munkám van vissza, de Elliot bármikor megérkezhet. A kiadó viszont csak úgy volt hajlandó előlegezni nekem a fizetésemből, ha megcsinálok még éjfél előtt néhány rajzot. De még így is rengeteg van vissza. Azt hiszem az estém egy része még ezzel fog eltelni, a lényeg, hogy időben foglaljuk el a helyünket. Az utat is kitaláltam, de ahhoz tényleg hamar ide kéne érnie társamnak. A levélben minden utasítást megkapott, hogy mikor érkezzen, hogy öltözzön (elegánsan), és mit hozzon magával.
          Végül hallok nem tudom mennyi idővel később egy pukkanást, ami a kandallóban lévő közlekedőt hivatott bejelenteni. Felállok és odasietek elé, de közben látom magam egy tükörben. Az arcom szenes és festékes, a ruhám sem úszta meg éppen tisztán. Coco szerencsére máshol van, Felix pedig a hálóban pihen, de most hallom kicsi tappancsait közeledni.
          - Elliot! Ha nem haragszol, akkor nem ölellek meg. Elmegyek átöltözni, azonnal jövök. Addig foglald le, kérlek Felixet.
          Sokkal jobban vagyok, mint mikor néhány napja elváltunk, és ez gondolom meg is látszik rajtam. De nem csak én, hanem ő is. Teljesen más színben tündököl. Alaposan megmosom az arcom, és bedobom a szennyesbe a ruhámat. Közel egy óra kell ahhoz, hogy összeszedjem magam, és a holmimat a műteremből, közben Felix majdnem folyamatosan morog valamit Ellioton.
          - Felix, hagyd abba. Felix! – lépek a konyhába törölközőben, vizes hajjal. – Mi van nálad? Valami étel?
          Egy bogarat látok elrohanni felőled, mire Felix utána veti magát. Megállítom a kutyámat, egy varázslattal pedig kijjebb helyezem a bogarat. A végén még szétszedi nekem a házat, amíg üldözi, és most két napig nem leszek itthon, nem akarnék rumlira hazajönni.
          - Most már tényleg csak egy perc.
          Felkapom a ruhámat, megszárítom a hajam, majd újra odaállok Elliot elé, már a csomagjaimmal a kezemben. Megszerveztem az egészet, az utat, a szállást, a mindent, tényleg, a kiadóban egy-két kollégám nagy segítségemre volt, aki a környéken lakik. És persze elsőkézből akarta hallani a sztorit, ezért kénytelen leszek majd mesélni is neki róla. Nem mindenről, de sok mindenről.
          - Mondom a címet, én megyek utánad egy perc múlva.
          Átadom a papírra felírt címet, és a hopporral már távozik is társam. Még teszek Felix tálkájába ételt, egy napra pont elég lesz, vizet is, majd Elliot után is megyek. A másik oldalon megölelem kollégámat, akinek rendszeresen szoktam illusztrálni a könyveit. Megköszönöm neki a segítséget, majd a háztól nem messze leintek egy taxit.
          - Utaztál már taxival?
          Társam értetlen arckifejezését nézve, nem. Beszállítom a hátsó ülésre, beülök mellé, majd megmondom a hotel címét. Szerencsére minden elő van készítve, így nem is lesz gond ott sem. Mikor megérkezünk, kifizetem a taxit. Nem lesz ez így jó, Elliotnak kéne intézkednie az üggyel kapcsolatban. Bemegyünk a recepcióhoz, ahol nagy a tömeg. Majd fél órát állunk sorba, mire sorra kerülünk. Egy valamit elfelejtettem neki mondani, ezért megfogom a kezét, és a fülébe súgok.
          - A nászutas lakosztály a miénk, és Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva a szoba.
          A recepciósra mosolyodom, majd mikor látom, hogy Elliot nagyon lefagyott a gondolattól, akkor én szólalok meg.
          - Jó napot, Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva szobánk. Tudja, most házasodtunk össze, tegnapelőtt volt a szertartás, és te is nagyon örültél, igaz, édesem? – Adok egy puszit az arcára, majd átnyújtom az irataimat. – Drágám, a személyidet, kérlek.
          Kicsit kezd kínos lenni a dolog, de azért szerencsésen hamar lezárjuk a papírmunkát, megkapjuk a mágneskártyát, majd egy londiner felviszi a szobába a csomagunkat, mi pedig utána. Miután becsukódik utána az ajtó, mosolyogva nézek Elliotra.
          - Még nem voltál se taxiban, se szállodában? Akkor jónak ígérkezik ez a hétvége. Ülj le és pihend ki az utazás fáradalmait, drágám – mosolyodom el, majd lehuppanok a kanapéra.

[viselet]

Már évek óta nem pakoltam meg ezt a bőröndöt ruhákkal, az utazásaim során rendszerint csak a legszükségesebb holmikat vittem magammal. Alaposan bajba is voltam, mit kéne most eltennem, hiszen egy hotelben leszünk, ahol muglinak kell álcáznunk magunkat. Akárhogy is lesz, valahogy meg kell találnunk a kincset vagy a következő nyomot.
Esmétől kaptam egy igen kusza levelet is, ami szerint mindenképpen elegánsan öltözzek. Ez csupán annyit eredményezett, hogy egy órán át a fürdőben készülődtem, háromszor zuhanyoztam és legalább ennyiszer váltottam ruhát.
– Ez elegáns? – kérdeztem Danielt, mikor kiléptem a fürdőből a nyakkendőmet igazgatva.
– Megfésülködtél? És mi ez a finom illat? – érdeklődött az öcsém vigyorogva. – Valami nő van a dologban, igaz?
Gyorsan a tükör elé léptem, de elöntött a méreg: Mi a fenét művelek? Mi a francnak csípem ki magamat? Bevágtam a sarokba a fésűt és az öcsémre pillantottam.
– Nő? – kérdeztem vissza morogva. – Nincsen semmilyen nő, csak kiruccanok vidékre.
Még egyszer a tükörbe néztem, de igazából nem érdekelt egy kicsit sem a külsőm. A gondolataim már régen máshol jártak… valahol Esmé körül. Ki tudná elfelejteni ilyen rövid idő alatt azt az ártatlan csókot, amit adott? Még mindig bántam, hogy nem öleltem magamhoz és csókoltam vissza rendesen, úgy ahogy egy férfi teszi.
– Csokornyakkendőben mész vidékre?
– Indulok – mondtam sértődötten és már mentem is a kandalló felé.
Nem vártam meg a választ. Elindultam a cél felé, és mikor megérkeztem ismét abban a kicsi, de barátságos lakásban találtam magamat. A konyhában még ekkor is ott álltak a mugli szerkezetek és alig egy pillanattal az érkezésem után megpillantottam Esmét is.
– Megérkeztem – nyögtem ki.
Látszott rajta, hogy éppen csak befejezte a munkát, de még így is kedvem támadt megcsókolni. Azonban erre nem volt még lehetőségem. Elrohant a fürdőbe és megkért, hogy foglaljam le a kutyáját.
Az állat ott ácsorgott előttem és kicsit félre döntve a fejét figyelt. Csak el ne kezdjen nekem ugatni! – mondogattam magamban, a térdem csak úgy remegett a gondolattól is. Nem hiszem el, hogy a legutóbb el tudtuk kerülni egymást, most meg úgy mered rám, mintha engem szántak volna vacsorának.
Hirtelen felmordult, én meg összerezzentem.
– Nem lehetnénk jóban? – kérdeztem az állatot, de mint aki meg sem hallotta, ismét felmordult.
Hamarosan megjelent Esmé és egy igen csak nagy bogárral vívott élet-halál harcot. Engem addigra már nem érdekelt sem a kutya, sem bármilyen más állat… én már régen csak őt néztem. Tátva maradt a szám hosszú lábai láttán. Vizes haja finoman omlott a vállára, elképesztően gyönyörű volt így.
– Alig várom azt az egy percet… – nyögtem ki és nyeltem egy nagyot.
A szemébe akartam nézni, de egyszerűen nem ment. Csak az térített magamhoz, amikor elment átöltözni és ismét kettesben maradtam Felix barátommal.
A kutya már nem morgott, csak leült velem szembe és mereven bámult. Vajon a fejembe lát? – gondolkodtam. Biztosan nem örülne, ha tudná, miket gondolok a gazdájáról… de lehet, hogy Esmé sem örülne neki.
Hamarosan elindultunk a kandallón át, majd pedig egy mugli taxit intett le. A taxi, vagyis egy mocskos mugli autó, amiért még fizetnünk is kell, hogy benne utazzunk. Jó… lényegében Esmé fizetett, de ez akkor sem változtatott azon a borzasztó monoton zörgésen, amit át kellett vészelnünk a kastélyig.
Az épület lenyűgöző volt. Robosztus méreteivel uralta a környéket és szinte visszarepítette az embert a középkorba. Szerettem volna tovább nézni, de Esmé elképesztő tempót diktálva vezetett a bejárat felé és hamarosan megpillantottam a recepciót.
Valamit a fülembe súgott… valamit, amit elsőre képtelen voltam teljesen megérteni. Nászutas lakosztály? Ez valami célozgatás akart lenni? Miért nem igazodom én ki a nőkön soha?  
– Üdvözlöm önöket! – köszönt a recepciós nő negédes hangon. – Miben segíthetek?
Esmé ugyan megpróbálta finoman jelezni, hogy szólaljak végre meg. Aztán még is ő beszélt és végig drágámnak szólított… és puszilgatni kezdett.
– Milyen szertartás? Te komolyan az igazi nevemet adtad meg itt? – kérdeztem értetlenül, de azért átadtam az irataimat.
Hamarosan minden papírmunkával végeztünk és ismét rádöbbenetem: a muglik rendkívül körülményesek és lassúak. Egy fiatal férfi cipelte a csomagjainkat fel és őszintén meglepett, hogy a varázstalanok között még divat a rabszolgatartás. Azt olvastam egyszer, hogy eltöröltek minden ilyesmit.
A szoba ajtaján belépve megint zavarba jöttem.
– Ez meg hogy néz ki… – morogtam magamban, miközben az a szerencsétlen férfi letette a csomagokat egy kisebb komód mellé, amit egy hatalmas fehér rózsacsokorral díszítettek, mellette pedig egy üveg behűtött ital volt.
A szemem belefájdult abba a rengeteg rózsaszínbe. Inkább gyerekszobának tűnt, semmint nászutas lakosztálynak. A hatalmas ágy tetszett azzal a sok párnával… kedvem támadt lefeküdni és azonnal elaludni. Csupán azt nem értettem, hogy miért szórták tele virágszirmokkal a takarót.
– Remélem, tartanak Lángnyelv whiskey-t, különben ezt nem élem túl – hüledeztem, mikor a fürdőszobába lesve megpillantottam a szívalakú kádat. Hogy tud valami ennyire émelyítően romantikus lenni?
Ahogy a hordár kicsoszogott a vakítóan pasztell szobából, Esmé lehuppant a kanapéra.
– Nem szoktam luxus szállodákban lazítani – válaszoltam és az ablakhoz sétáltam. – Remélem, senki sem követett…
Előkaptam a pálcámat és egyetlen finom mozdulattal az összes függönyt behúztam. Még nem volt olyan kincs, aminek a keresését teljes nyugalommal tudtam véghezvinni s biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb most is felbukkan majd valaki, aki képes keresztbe tenni az ügynek.
Fáradtan huppantam le a kanapé másik végébe, szándékosan jó távol Esmétől. Jobb, ha nem megyek a közelébe most, hogy egy szál törölközőben is láttam… képtelenség kiverni a fejemből az emlékét is annak a kis törölközőnek.
– Sosem lehetünk eléggé biztonságban – jegyeztem meg, de a lábát bámultam abban a rendkívül hosszú csizmában.

♦ set ♦

          Nem gondoltam volna, hogy Elliot ennyire nincs hozzászokva a mugli dolgokhoz. Azt gondoltam, kalandorként a lehető legtöbb időt tölti közöttük, és ha nem is tud róluk mindent, de eleget. Bevallom a szállással kapcsolatban még nekem is voltak kérdéseim, de azért arra mégsem gondoltam, ami társam oldalán fogad. Azt hittem ő lesz majd a kezdeményező, hiszen egy férfi mégis csak férfi, még akkor is, ha álca az a kapcsolat, ami közöttünk van. A kanapéról nézem a jelenetet, hogyan próbálja összeszedni magát. Még a szemeim is forgatni kezdem, mikor behúzza a függönyt. Mikor leül mellém, fogom a pálcámat és elhúzom az összest, ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve a tettét.
          - Drágám! – kezdem a játék kedvéért, de túlságosan is jól szórakozok rajta, ezért elnevetem magam. – Elliot, figyelj! Abban sem voltam biztos, hogy vannak papírjaid, nemhogy hamisak. Mégis milyen nevet kellett volna akkor megadnom? Oké, mondjuk lehetett volna az enyémet, de szerinted, szigorúan rád nézve, mit gondoltak volna az emberek, hogy a feleséged családnevét viseled?
          Egyébként nem gondolnám, hogy ha jól végezzük a munkánkat, akkor ebben a nagy tömegben rájönnének arra, hogy ki is vitte el azt az értékes tárgyat, amit keresünk. Ha pedig csak egy újabb nyomot kapunk, akkor meg teljesen mindegy, hogy kinek a neve lett megadva. Azért örülök neki, hogy én még józan tudok maradni ebben a rohanó mugli világban.
          - Ez egy mugli szálloda, itt nincs lángnyelv whiskey – dobok felé egy párnát. – Amúgy pedig nem hiszem, hogy bárki is követett volna. Ahhoz már nálad rá kellett volna tapadnia az illetőnek, túlélni két kandallós utazást a megfelelő cím nélkül, a taxizást, és Felix átlát az animágián. Tehát legkésőbb ott kibukott volna. Azért is szeretem annyira az én kincsemet.
          Kicsit elkalandozok. Ugyan írtam egy üzenetet anyunak, hogy majd ugorjon be érte, de nem tudom végül tényleg sikerül-e elhoznia. Ha pedig nem, akkor bőven lesz miért kárpótolnom. A tűzijátékot nem nagyon szereti, ahogy a többi társa sem. Gyanakodva nézek rád, nem értem miért vagy ennyire paranoiás. Ha félsz attól, hogy lebukunk egy tömött szállodánál jobb alkalom nem is kell. Persze, ott van akkor is az esély, hogy valaki meglát, amint épp matatunk, de attól még nem lesz jobb, hogy kevesebben vannak.
          - Elliot, figyelj! Ha ettől félsz, akkor inkább menj haza. – Ha már kifizettem a szobát, és lesz egy álarcos bál is az este, akkor nem fogom hagyni, hogy elvesszen a pénzem. – Az ember sohasem lehet eléggé biztonságban. Most inkább arra figyelj elsősorban, hogy meglegyen a kincs. Meg arra, hogy ne varázsolj ennyi mugli előtt, rendben?
           A bál pont jó lenne arra, hogy megejtsük majd a cserét, főleg ha sikerülne olyannak beöltözni, ami már foglalt. Az egyforma ruhák miatt meg lehetne téveszteni az embereket még jobban.
          - Van ötleted azzal kapcsolatban, hol kéne kezdenünk? Sikerült azóta valamit kideríteni?
          A kard elég tág fogalomnak tűnt ebben a kastélyban, szinte minden emeleten van legalább négy pár ilyen dísz, amiben kardok vannak. Szóval tényleg nem lesz könnyű, de nem mehetünk oda az összeshez és nézhetjük meg, hogy az-e az, amit keresünk. Viszont Elliot kincskereső ösztöne most jól jöhet. Odamegyek a bőröndömhöz, és kiveszem belőle a vázlatfüzetemet. Ha a rajzokkal magukkal nem is leszek majd kész, legalább a vázlatot jó lenne felskiccelni. Akkor legalább meg tudnánk beszélni a kollégámmal, hogy mire gondol pontosan.
          - Nekem még be kell fejeznem a munkámat, egy óra az egész, de előtte volna kedved bekapni valamit?
          Annyit dolgoztam ma, hogy elfelejtettem enni. Még szerencse, hogy nem hallja, ahogy korog a gyomrom. Hmm… igazából nem is tudom nyitva van-e az étterem, de a szobaszerviz csak tud majd valamivel szolgálni. Odalépek a telefonhoz, és a recepción keresztül rendelek némi harapnivalót.
          - Hamarosan meg is érkezik. Addig nem akarod valamivel lekötni magad? Mondjuk a térkép, a nyom vagy bármi más tanulmányozásával?

[viselet]

A tekintetem még mindig Esmé lábain pihent, mikor elhúzta a függönyöket. Nem értettem, mi ütött belé, hiszen ez mindkettőnk biztonságát szolgálja… vagy csak én gondoltam bele olyasmibe, hogy bárki követhet? Nyström legutóbb is a semmiből került elől.
– Nem érdekel, hogy kinek a családnevét viselem, ugyanis nincsen feleségem – dacoltam vele és összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Alaposabban kellett volna egyeztetnünk, mielőtt belefogunk a kincskeresésbe. Ez nem játék és… minek is dumálok ennyit? És hol van a Lángnyelv whiskey-m?
Jött a kioktatás és a képembe egy gusztustalan, rózsaszín párna. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy a muglik nem isznak ilyesmit? – morgolódtam magamban és feltettem a lábamat a szemközti dohányzóasztalra. Cseppet sem érdekelt, hogy csupa sár lett a cipőm, míg elértünk idáig, biztosan el tudják tűntetni a piszkot ők is.
Felix, az az a vérszomjas fenevad titokzatos képességeit is megismerhettem. Mint kiderült átlát az animágián és ezért szereti annyira Esmé… már kezdem érteni, mi változott meg a legutóbbi találkozónk óta. Nyilván rájött, hogy szeretett kutyájával ellentétben, én nem rendelkezem ilyen egyedi képességekkel… már nem is értem, minek csókolt meg. Minden nő olyan titokzatos, ez tény. De azt hiszem nekem, a lehető legbonyolultabbal sikerült megosztanom ezt a lakosztályt – dühöngtem tovább magamban.
– Remek… – válaszoltam érdektelenül.
Hogy én félek? Még is mitől félnék? Én csak annyit mondtam, hogy jobb óvatosnak lenni, ha az ember nevét már ismerik a legsötétebb kocsmákban is. Komolyan az az érzésem támadt, hogy Esmét nem nyugtalanítja semmi. Nyström legutóbbi felbukkanása éppenséggel bármikor megismétlődhet, ráadásul fogalmunk sincs, hogy mi is az, amit pontosan keresünk. A kard talán csak egy újabb nyom vagy olyan erők védelme alatt áll, amire még én sem vagyok felkészülve.
– Nem félek, én csak annyit mondtam, hogy lehetnénk figyelmesebbek – jegyeztem meg, de már kicsit megnyugodtam, biztosan azért, mert visszatért a tekintem a szépsége szemeire. Az a ragyogó szempár legutóbb is elképesztően jó hatással volt rám.
– Nem terveztem varázsolni, csak ha muszáj – válaszoltam és felkeltem a kanapéról.
Esmé is felkelt és elsétált a bőröndjéig. Most még a legutóbbi találkozásunknál is sokkal csinosabb volt és képtelen voltam levenni róla a szememet.
– Már a Kakaóbirodalomban ücsörögve feltűnt valami a karddal kapcsolatban… – kezdtem és szívesen hozzá tettem volna, hogy: csupán valaki az ölembe vetette magát és nem tudtam alaposan elmagyarázni a részleteket – A markolat rendkívül díszes, így ha közös tartóban is van egy másik karddal, az biztosan nem a párja. Akárhogy is, fel fogom ismerni.
A kezemre pillantottam hirtelen, mert rájöttem, hogy túlságosan bámulom őt. Nem kéne ennyire megnéznem magamnak, ez már szinte illetlenség. A gyűrűmre téved a tekintetem. Még mindig elvarázsolt a szépsége, de leginkább az a címer a sólyommal. Egy latin szöveg is állt rajta, de olyan apró betűvel, hogy csak néhány szót tudtam kivenni belőle.
Hogy lehet Nyström családjának ilyen szép címere? – elmélkedtem, de inkább megint Esmére néztem.
– Nem nézünk körbe a kastélyban? – kérdeztem végül, csakhogy ne bámuljam olyan merev tekintettel.
Elutasította a mászkálást, mondván, hogy neki még munkája van, viszont előtte ehetnénk valamit. Csak bólintottam, nem volt túl éhes, de tudom, hogy ki kell használni azokat az időszakokat, mikor ételhez juthatok. Ki tudja, mikor vágok megint bele egy utazásba?
Hamarosan valóban meghozták az ételt, de csupa olyasmi volt, amihez még életemben nem nyúltam. Egy kis asztalnál, majdnem a szoba közepén terítettek meg nekünk. A pincér még gyertyát is gyújtott… ami nem zavart volna, ha nem teszi hozzá, hogy a nászútján mindenki megérdemel egy kis kényeztetést.
– Te jó ég… végre elment! – mondtam és a poharamba öntött, nagyjából egy ujjnyi bort gyorsan felöntöttem.
Gyorsan lehúztam az italt.
– Azt hiszem, most már képes leszek elviselni ezt az éjszakát…  – ebben az elátkozott kastélyban .
Az étel annyira nem érdekelt, de azért belekóstoltam. Tényleg jobb lesz felkészülni bármilyen eshetőségre, például, hogy később annyira kell majd menekülnünk, hogy nem lesz idő vacsorázni.
– Micsoda? Egy bál is lesz? – hüledeztem és csak azért nem ittam még egy pohár bort, hogy megőrizzem a maradék méltóságomat. – Sajnálom, de nem tudok táncolni… ellenben, remek alkalom a kastély bejárására.

♦ set ♦

          Hallottam már, hogy a paranoiának különböző fokozatai vannak, és sejtettem is, hogy Elliotnak van egy nagyon kicsi legalább, hiszen kalandorként ez elősegíti az óvatossághoz. Esetleg a túlzott óvatossághoz. Mármint azt hiszem, tényleg ez már a túlzott kategóriába tartozik. Mugli környéken vagyunk, muglik között, és hacsak nem hoppanálnak be egyenesen ide a szobába, akkor biztonságban vagyunk. Viszont nagyon aranyos, ahogy dacolni próbál velem, miközben tudom, hogy belátja majd, igazam van.
          Nem gondoltam volna viszont, hogy ilyen hamar sikerül majd lyukat beszélnem a hasába. Elvégre valahol igaza van, nem vagyunk nászutasok, és nem éppen nyaralni jöttünk ide. De ha minden részletébe beavatom a tervemnek már azelőtt megvétózta volna, mielőtt még bármit is komolyabban elmesélek róla. De biztos vagyok benne, hogy még ma zavarba fogom hozni, és nem azzal, ahogy lehajolok a bőröndömhöz a rövid szoknyámba.
          - Tényleg rajta volt a képen. Nekem csak egy sima kardnak tűnt, pont olyannak mint bármelyik másik – egyenesedek ki.
          Ledobom a kabátom az egyik fotel háttámlájára, majd kényelmesen elhelyezkedem a fotelban.
          - És akkor most maradj úgy, amíg lerajzollak – mosolyodom el.
          Kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire figyelt. Tény, hogy ő adja az illusztrációhoz az ötletet, de nem őt foglya ábrázolni. Ahogy mondtam, még be kell fejeznem ezt a munkát, de egyébként teljesen szabad vagyok. Felnézek a kopogtatás hangjára, elmosolyodom, és remélem, hogy párom ezúttal nem felejti el a borravalót.
          - Édesem, bőven adj majd az úrnak egy kis mellékest, amiért ilyen szépen megterített.
          Látom rajta, hogy őt inkább csak feszélyezi a helyzet, jobb lesz, ha ezentúl tényleg inkább az óvatosságra helyezem a fő hangsúlyt. Felállok, és bár magammal viszem a rajzot, leteszem az asztalra.
          - Kényelmet akartál, luxust, amihez ez is társul. De megvárhattuk volna az estét is, mikor a többiek vacsoráznak majd.
          Töltök én is egy kis bort, majd kortyolgatni kezdem, miközben csipegetek a tízóraiból. Nem hiszem el, hogy tényleg ennyire paranoiás lenne, de remélem, lassan kinövi majd mellettem, mert én nem tudok úgy élni, hogy mindig a hátam mögé kell nézni.
          - Az éjszakáról jut eszembe. Álarcos bál lesz a szilveszter alkalmából, reméltem jó alkalom lesz majd arra, hogy kicsit kiengedjük a gőzt a két nappal ezelőtt történtek miatt.
          Hát, ez egy olyan dolog volt, amiről én se tudtam előre, csak már mikor kiszálltunk a taxiból. Átsiklott a szemem a hirdetésen, és annyira megörültem, hogy megkapjuk a szobát, hogy ha mondták is a telefonban, akkor sem emlékszem rá.
          - Ja, igen. Ha jól tudom, ezek a kard díszek a medencénél is van, remélem hoztál fürdőbugyit.
          Elmosolyodom, mert erre viszont készültem. A báli ruhával még gondom lesz, de ezt nem tart majd sokáig felvenni. Gyorsan bekapok még egy falatot, aztán belebegtetem a hálóba a bőröndöm, és magamra zárom az ajtót. A vázlatfüzetem szándékosan hagyom kinn, hogy ha akarja, akkor nyugodtan nézze meg, ezek még úgysem a végleges változatok. Gyorsan átöltözöm, majd kilépek az ajtón egy papucsban és strandkendőben.
          - Kész vagyok, mehetünk. És mielőtt mondanád, nem akarom erre elpocsékolni az időt, de szeretnék mindent kihasználni, amit lehet. Mellesleg frakkban nem lenne jó, ha belibbennél a medencéhez.
          Remélem nem sokkoltam le nagyon a frakkal, de ebből is gondolhatja, hogy komolyabb az összejövetel, mint egy kis parti, amit a szomszéd néni rendez. És ha ez még nem volt elég sokkoló, akkor most az leszek. Nekitámaszkodok az ajtónak, egyik lábam a másik elé teszem, majd csábítóan elmosolyodom.
          - Lefekszel velem a buli után?
          Tudom, hogy nem fogom kibírni nevetés nélkül, és igazam is van, de közben rájövök még valamire. Nem játszhatok így tovább, Elliot nem csak azért bámul rám annyira, mert szépnek talál, hanem mert… belém szeretett? Most rajtam van a sor, hogy zavarban legyek. Összehúzom magamon a köpenyem, és elindulok az ajtó felé.
          - Sa… Sajnálom, csak arra gondoltam, ha már meg lesz a kard, akkor aludhatnánk együtt az ágyban. Nem akarom, hogy a kanapén kuporogj. – Becsukom magam után az ajtót, majd ki is nyitom, mert eszembe jut valami. – Ha nem jössz utánam, akkor ne kóborolj messze, mert csak az a kulcs van, ami az ajtóban is.

[viselet]

Esmét figyeltem rajzolás közben. Ha nem zavart volna annyira az egész helyzet, biztosan órákig el tudtam volna nézegetni, most azonban hálás voltam a kopogásért, és hogy megjött az étel. Nekem kellett pénzt adni a szobapincérnek, akiről továbbra is állítom: nem öntött elég bort.
– Szilveszteri bál? – kérdeztem vissza, miközben még mindig az üveggel szemeztem. Töltsem újra vagy sem a poharamat? Végül nem tettem, csak folytattam a mondandómat: – Bizonyosan sokan itt lesznek, talán olyanok is, akik nem a szálloda vendégei.
A bál hírére bevallom, kicsit megijedtem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy kapóra jön a helyzet. Hiszen ekkora forgatagban bármit el lehet venni s talán másnap takarításig észre sem veszik – morfondíroztam. Már teljesen biztos voltam benne, hogy ennél tökéletesebb alkalom nem is lesz, csupán be kéne addig lőni, hol is van pontosan, amit keresünk.
Ez utóbbival azonban volt egy kis bökkenő. Amint az középkori kastélyokban lenni szokott, majdnem minden helyiséget kardokkal díszítették, többek között a medence környéket is, mint azt Esmétől megtudtam.
– Fürdőbugyit? – kérdeztem kissé meglepetten.
Valami szende szűznek néz, vagy mi a franc? – pirultam el kissé, éreztem, ahogy a meleg elönti az arcomat. A fülem hegye csak úgy izzott. Ez is a játék része volt talán, hiszen mióta megérkeztünk ezt űzte velem Esmé... bár valószínűleg csak a környezetnek szólt.
– Megoldom, de nem megyek a vízbe... – zártam le a témát.
Hamarosan be is zárkózott a hálóba, hogy magára kapja a megfelelő öltözéket. Jómagam a fürdőt választottam, reménykedve, hogy idegességemben valami használhatót bedobtam a bőröndömbe.
Feltettem a fürdőszobai komód tetejére a meglehetősen kicsi csomagomat. Nyikorgással tárult fel az öreg darab, de nem finomkodtam vele, beletúrtam. Zokni, ing, nadrág és más – jelenleg teljesen hasznavehetetlen ruhadarabok – kerültek a kezembe. A bőrönd legalján azonban ott volt valami szürke... az anyagából tudtam: ez kell nekem.
Teljesen újnak látszott. A tapintása alapján még sosem merítkezett meg vízben – ha valóban az enyém volt, ez nem is meglepő. Megfelelt Esmé elvárásainak is talán, még ha nem is egy fecske vagy fodros bugyi volt.
Ahogy kihúztam a fürdőnadrágot valami papírdarab hullott a csempével borított padlóra. Azonnal felemeltem és széthajtottam. Csupán pár kusza sort rejtett:

Drága, bátyám!
Ha már szállodába mész a barátnőddel, felvehetnéd végre ezt is.
Daniel.

Elmosolyodtam, és gyorsan át is öltöztem. A tükör előtt állva azonban minden önbizalmam elveszett. Hogy is gondoltam ezt? Így mégsem láthat meg Esmé! – hüledeztem, hiszen a bordáim kilátszottak, még nem szedtem vissza a kilókat, amik az éhezés alatt olvadtak le rólam. A hasamon ott éktelenkedett a heg, amit egy varázsló hagyott rajtam, amikor... hosszú történet.
Gyorsan belebújtam a köntösömbe és alaposan összehúztam magamon. Egy törölközőt akasztottam a nyakamba, hogy még jobban eltereljem a figyelmet a csontos testemről.
A hosszas keresgélés ellenére is előbb végeztem, mint Esmé. De azt kell mondjam, megérte várni rá. Bár megpróbálta eltakarni magát valamennyire, mégsem tudtam róla levenni a szememet. Annyira érzékien mosolygott az ajtófélfának támaszkodva, hogy még azt is elfelejtettem, ki vagyok és miért jöttem ide. Megszólalni sem tudtam, ahogy végig néztem a hosszú lábain. A következő kérdése pedig csak még jobban összezavart.
– Micsoda? – fakadt ki belőlem a kérdés.
Hogy lefekszem-e vele a bál után? Már a kérdéstől is felgyorsult a szívverésem. Nagyot nyeltem és reménykedtem, hogy nem kezdek el izzadni... miért is nem ittam meg a többi bort? – vádoltam magamat.
Esmé kinevetett, de hülyén festhettem, mert zavarba jött és magyarázkodni kezdett. Megint játszott velem, és ez kicsit fájt. Értem én, hogy színészkedni kell, de az ő társaságában nem tudtam.
– Inkább maradok a kanapénál – válaszoltam és próbáltam nyugalmat erőltetni az arcomra, de egyszerűen nem ment.
A folyosón nem volt egy lélek sem, de örültem is neki. Senkinek sem mutogatom szívesen magamat ilyen állapotban. Tudtam, ha nem teszek valamit, Esmé szerencsétlennek fog tartani és talán a férfiasságomat is elveszítem a szemében.
Megragadtam Esmé karját, de finomabban, mint a Kakaóbirodalomban, éppen csak magam felé akartam fordítani. A szemébe néztem és meg akartam csókolni, de valami zaj megzavart. Ez hozta vissza a józan eszemet.
Ha játszunk, akkor játszunk keményen! – gondoltam és a derekára csúsztattam a kezemet, hogy közelebb húzzam magamhoz. Úgy tettem, mintha még jobban zavarba jöttem volna.
– Menjünk a medencékhez! – mondtam végül, de közelebb hajoltam hozzá. Ha játszani akar, hát megkaphatja, ne csak én legyek zavarban és érezzem magamat kellemetlenül.
Már majdnem összeértek az ajkaink, mikor hirtelen elmosolyodtam. Elengedtem és a lehető legtermészetesebb léptekkel tovább indultam a folyosón.

♦ set ♦

          Mindig van valami, ami rádöbbent arra, hogy az emberek különböznek. Mindig van valami, ami miatt rádöbbenek, hogy én is másként bánok az emberekkel. És legfőképp, az emberek is másként bánnak velem. Eddig azt hittem, büntetlenül játszhatok a férfiakkal, hiszen ők is ezt tették velem, és ez jó volt. Élveztem, és szinte már tökélyre fejlesztettem a képességeimet ezzel kapcsolatban. De aztán rájöttem, hogy ez csak egy álca, mert valójában az a kis nyuszi vagyok, aki sírva alszik el esténként, mikor eszébe jut az édesapja, és aki valójában nem vágyik másra csak egy ölelésre, és arra, hogy a benne tátongó űrt valaki segítsen betömni. Ő az egyetlen, aki előbb látta a gyengébbik énem, mint az erősebbiket, és pont ezért van most bűntudatom, mert úgy játszottam vele, mint bárki mással.
          Igazából nem is nagyon érdekel, hogy bejön-e a fürdőbe vagy sem. Sőt, talán jobb lenne, ha most nem is lenne a közelemben, de úgy nehéz ezt mondani, hogy itt áll mellettem. Nem is, gyakorlatilag húz maga után, mert még mindig nem tértem magamhoz a néhány pillanattal korábban történtek után, és furcsa lenne a folyosón állni a bikinimben és bámulni a semmibe. Láttam a szemén, hogy nagyon megbántottam, hogy valamit már korábban észre kellett volna vennem, és a kanapé választása az ágy helyett csak még jobban megerősítette bennem, a gyanút.
          Zavaromban fordultam vissza az ajtóban, de mire eltávolodhattam volna onnan, addigra csukódott is mögöttem, elkapta a karom, majd ott helyben meg akart csókolni. A szívem hevesebben kezdett dobogni, már hunytam le a szemem mindenre felkészülve, mikor a folyosó egy másik pontján nyílt és záródott egy ajtó. Ez megmentett ugyan, de csak átmenetileg. Nagyot nyeltem, mikor másodszor is elkapott, de ekkor már tudtam mit akarok, és azt nem így, és nem itt. És mégis képes voltam kétszer is bedőlni neki.
          A hotel medencéje nincs messze a szobánktól, mintha mindent a nászutasok kényelméért találtak volna ki. Milyen furcsa ez a szó is, hogy nászutasok. A helyiség egy régi, talán római kori fürdőre hasonlít, ami tökéletesen passzol a kastélyhoz. Biztos nem kevés pénzt költöttek erre a helyre. Ledobom a törölközőmet, és ahogy megfordulok látom csak meg, hogy mennyi kard van díszítésként a falakon. Lopva nézek Elliotra.
          - Biztos megérzed majd a kincset? Hogy akarod átnézni az összes faldíszt? Főleg, ha nem is a kard, hanem megint csak egy térkép van benne?
          Kicsit akadozik ugyan a hangom, de remélem sikerül nem elárulni mekkora bajban vagyok a közelében. Megfogom a kezét, és a medencéhez vezetem. Miután lemosom magamról az út porát, leülök a szélére.
          - Gyere, ülj le ide mellém. Szeretnélek megkérni valamire. – Kicsit elvörösödöm, érzem, ahogy ég a fülem. – Megmasszíroznád a vállam? Tudod, ha napokig csak a rajzoknak és a festésnek élek, akkor egy idő után beállnak, és nem lenne jó, ha nem tudnám felemelni a karjaim, igaz?
           Nem tagadom, hogy több oka is van annak, hogy arra kértem, masszírozzon meg, de valóban közöttük van, hogy fájnak a vállaim. Felkötöm a hajam, majd óvatosan belemerülök a vízbe, és odaállok háttal neki, közel a széléhez, hogy kényelmesen elérjen. Persze, nem történik semmi, ha mégse teszi meg, de azért remélem, gondol az álcánkra. Hirtelen eszembe jut a medál a nyakamban lógó láncon.
          - Ezt mutattam már neked? - Leveszem a nyakamból, és a kezébe adom. – Nagyon szeretem, alig használom, mert nagyon fontos a számomra. Az édesapámtól kaptam.
          Csillogó szemekkel nézek a rá, aztán eltávolodom a medence szélétől, és átúszom a másik oldalra. Nagyon kellemes a víz, bánhatja, hogy kihagyja, de nem vagyok biztos benne, hogy tud úszni, úgy pedig nem akarom erőltetni. Visszamegyek, és elkérem a láncomat, most nem akarok megválni tőle, tudom, hogy apu vigyázni fog ránk, és nem engedi majd, hogy bajunk legyen.

[viselet]

A fürdőbe lépve még a szám is tátva maradt s nem csak Esmé elképesztően vonzó látványa miatt. Egy régi, római fürdőhöz hasonlóan alakították ki. A medencék viszonylag kicsik és szögletesek voltak, díszes kövek határolták őket. A barázdált oszlopok pedig csak tovább növelték azt az ősi, misztikus hatást.
Azonnal észrevettem a falakra erősített díszeket. Számos kard volt a helyiségben. A pengék visszaverték a lágy fényt, de tudtam már attól a perctől kezdve, hogy átléptük a fürdő küszöbét: itt mágikus erejű tárgy nincsen, habár mindegyik kard rendkívül szép volt.
Esmé ledobta a törölközőjét, a kecses mozdulattal ismét magára vonta a figyelmemet. Megnéztem magamnak újra formás testét. Hosszú ideig tudtam volna még lubickolni a gyönyörű látványban, de kérdéseivel visszarántott a fürdőbe, a feladatunkhoz.
Ő csupán akkor vehette észre a kardokat.
– Érzem a mágiát, ami átjárja a tárgyakat – rántottam meg a vállamat és én is inkább a fegyvereket bámultam. – Itt azonban nincs ilyesmi.
A tekintem visszatévedt Esmére, ahogy megfogta a kezemet. Elöntött az a kellemes melegség, amit a kísértetjárta kaszinóban is éreztem. Hiányzott már az érzés, az érintése... az a fajta érintése, ami nem a játszadozás részeA hüvelykujjammal picit megcirógattam a kezét, remélve, hogy nem veszi sértésnek. Kiengesztelésnek szántam, hiszen rendkívül zavarban volt a folyosón történtek miatt – habár komolyan gondoltam: nem vagyok alkalmas az ilyen jellegű szórakozásra, mert felveszem a kesztyűt és a türelmemet is gyorsan elveszítem.
Óvatosan ült le a medence szélére, lábait a vízbe mártotta.
– Rendben... – nyögtem ki nagy nehezen, mikor elhadarta a kérését.
A köntöst továbbra sem vettem le, abban ültem le a medence szélére. Egyszerűen nem akartam még mindig megmutatni a testemet Esmének. Minél többet néztem annál gyönyörűbbnek láttam és talán csak kusza érzéseim hitték azt, hogy bármin változtathat, ha látja a testemet... Valószínűleg egyáltalán nem érdeklem – szögeztem le magamban.
Ahogy megmártózott a vízben és hatát fordított nekem, alig tudtam megérinteni. Remegtek a kezeim, mintha valami olyanhoz nyúlnék, ami tiltott nekem. Gyakran előfordult az ilyesmi, ha valami hihetetlenül nagy kincset találtam.
Óvatosan tettem a vállaira a kezeimet, finoman végig simítottam rajtuk, egészen a nyakáig. Hogyan lehet ennyire finom és puha a bőre? – gondolkodtam. – Elliot! Kapd már össze magadat, nem simogatást kért, hanem masszázst!
Finoman nyomkodni kezdtem a vállait. A lapockái felett körkörös mozdulatokkal próbáltam feloldani a csomókat. Fogalmam sem volt, hogy jól esik-e neki, hiszen eddig csak a magam elgémberedett izmait próbáltam masszázzsal helyre tenni.
Szerettem volna a nyakához hajolni, hogy megérezzem a finom illatát és lágy csókot leheljek rá. Ebben ő maga akadályozott meg, mikor hirtelen levette a láncot a nyakából. Egyszerűbb darab volt, egy medállal, nem olyan, amit megszereznék magamnak.
Megráztam a fejemet, hiszen még nem mutatta.
Ahogy az ujjaim között forgattam, éreztem a meleget, amit Esmé testéből vett át a kis medál. Bájos darab volt valóban, főleg az érzelmi érteke miatt.
– Jó, hogy neked van emléked az apádtól. Szerencsés vagy – mondtam kicsit megtörten és még egyszer megforgattam a finom kis ékszert.
Esmé úszni kezdett, de nem követtem. Az csak egy dolog, hogy nem akarom megmutatni neki a testemet, de szívem szerint kerülöm a vizet. Egyrészt azért, mert nem tudok úszni, másrészről viszont rendkívül tartottam is tőle.
Alig nyolc éves voltam, mikor a Loch Ghleann Bheatha – azaz a Beagh-tó – környékére mentem anyámmal és Deannel. Alig vártam, hogy megnézhessem magamnak a hatalmas vizet, már akkoriban is imádtam járni a vidéket. Daniel persze azonnal elaludt és végig a mostohaapám karjában volt, a szokásos irigykedésem akkor nem tört elő… mert amint megláttam a tavat előre rohantam és megálltam a sártól csúszós parton.
Magamba ittam a táj szépségét. A tó vize sima volt és mozdulatlan, hiszen gyönyörűen sütött a nap a hideg szél ellenére is. Még ma is érzem azt az ázott, kellemetlen illatot, ami a szabadságot jelentette annyi idősen nekem. Távol a rémálmoktól, amik apám miatt gyötörtek és távol a szomszéd gyerekektől, akiket eddigre már halálra kínoztam. „Anya, nézd a hegyeket!” – mutattam lelkesen és hátra akartam fordulni.
A sárban megcsúszott a talpam és egyszerűen belecsusszantam a vízbe. Nem tudom hogyan húztak ki, a mai napig, ugyanis az utolsó emlékem, mielőtt magamhoz tértem volna a parton az volt, hogy a víz alól látom a nap sugarait, amik egyenesen a szemembe sütöttek. Egy jóval fontosabb emlék őrződött meg igazán a fejemben: az egyetlen olyan alkalom, amikor Dean őszintén ölelt meg. Azután történt, hogy kinyitottam a szememet és reszkettem a vizes ruháimban.
Esmé visszatért hozzám, pont akkor, amikor ennyire elöntöttek az érzelmek.
– Itt a medálod. Nagyon vigyázz rá, mert értékes darab! – nyújtottam át neki az ékszert. – Én azt hiszem… elmegyek sétálni… – tettem hozzá kicsit rekedten és felkeltem a medence mellől.
Úgy rohantam ki a folyosóra.
Miért kellett ennek eszembe jutnia? Hogy megint az arcomba vágja az élet, hogy sosem volt olyan jó apám, mint Dean? Meg kellett kapaszkodnom a falban. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak. A keserű érzések csak úgy kavarogtak bennem. Miért kell még mindig várnom, hogy megismerjem az apámat? Nem volt elég az elmúlt harminc év?
Lassan indultam tovább.
– Erős leszek! – súgtam magamnak. – Nem érdekel most az az ember, akit apámnak kéne neveznem. Nem tesz tönkre mindent.
Szerencsére mások nem volt a folyosónak ezen a részén, így senki sem hallotta, hogy magamban beszélek. Azt persze nem tudom, kinek játszottam el, hogy a falra szerelt kardtárolásra szolgáló díszeket nézegetem, hiszen Esmé sem volt most mellettem.

♦ set ♦

          Remélem, hogy senki nem kezd majd el azon gondolkodni a hotelban lévők közül, hogy tényleg házasok vagyunk-e vagy sem, mert most könnyen lebuknánk, hogy nem. Érdekes, milyen különleges képessége van, nem gondoltam volna soha, hogy ilyen is létezik, és hasznosan is fel lehet használni. Tényleg, mi lenne, ha nem tolvajlásra használná, hanem valami másra? Valami jóra, hiszen… de mire is gondolok, ha jóra akarná felhasználni a képességét, akkor nem kalandorként élne. Vagy ki tudja, talán neki ezt jelenti boldognak lenni.
          Egy kicsit figyelem, amíg a köntösében leül a medence szélére. Biztos lehet benne, hogy vizes lesz, de ha neki így jó, akkor ki vagyok én, hogy beleszóljak? Elmosolyodom, főleg mikor megérzem remegő kezét a vállamhoz érni. De érintése megnyugtat, és újra visszarepít a házba, mikor a karjaiban, biztonságban éreztem magam. Akkor és aztán is azt hittem, hogy csak azért, mert féltem, és jó volt hozzábújni valakihez. Az érzelmeim kuszák voltak, ezért azt hittem, hogy csak azért vonzódok annyira hozzá, de most rá kell jönnöm, teljesen más áll a háttérben. Már csak azt nem értem, hogy történhetett meg ennyire gyorsan.
          - Köszönöm, nagyon jól esett. Nagyszerűek a kezeid, jobbra is használhatnád őket, mint most – mondom, miután visszatérek az úszásból, és a lánc is visszakerül a nyakamba. – Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne ismertem volna.
          Ránézek az ékszerre, és rájövök, hogy ez mennyire különbözik attól, amit Elliot akarhat, és hogy ez mennyire furán hangozhatott, ezért mindjárt meg is magyarázom.
          - Tudod, szerintem sokkal rosszabb az, hogy van egy férfi, az apád, akivel leéled az életed, és aztán egyik napról a másikra nincs többé. Nekem… Én nem tudtam megbirkózni az elvesztésével, ezért a mai napig szakemberhez járok.
          Nem csodálom, ha ezek után szabadulni akar tőlem. Tekintetemmel követem még egy darabig, aztán lebukok a víz alá, és úszni kezdek. Tudom, hogy szeret, vagy legalább tetszem neki, ezért abba kell hagynom a játszadozást. Most visszagondolva talán az a puszi, amit a legutóbb búcsúzáskor kapott nagyon rossz ötlet volt. De mit tehetnék most? Mit tehetnék magammal, és mit tehetnék vele? Feljövök a felszínre, már egy férfi áll mellettem, és nyúl felém. Gyorsan távolodom pár lépést.
          - Miben segíthetek?
          - Elnézést csak azt hittem, hogy bajban van. De ahogy látom jól van. Azért ha szüksége lenne segítségre, akkor…
          - Nincs, köszönöm.
          Gyorsan zárom le a beszélgetést. Nincs szükségem segítségre, legalábbis nem olyan formában, mint amire gondol. Körbenézek a helyiségben, lassan kezd megtelni. Gondolom még a vacsora és az éjszakai bál előtt mindenki szeretne egyet lazítani. Úszok még néhány kört, áztatom még egy kicsit magam a medence szélénél, közben végiggondolom, hogy mit hozhat még ez az éjszaka, aztán elhagyom a vizet. Egy kicsit megtörlöm magam a törölközővel, aztán magamra kapom a ruhámat, leengedem a vizes hajam, és Elliot keresésére indulok. Jó lett volna, ha elhozom magammal a pálcámat, és akkor hamar megszárítom a hajam varázslat segítségével, de így marad a didergés. Nincs hideg a folyosókon barangolva, de nincs az a nagyon kellemes meleg sem. Végül már kicsit átfázva találok rá az álférjemre a szobánktól nem messze.
          - Elliot, a kulcsot, gyorsan!
          Tiszta libabőr vagyok, ha akarnám, se tudnám elrejteni előle, hogy fázom, és a víz elszívta kicsit az energiámat is, biztos le kell dőlnöm majd egy picikét, de úgy kimaradok a kincskeresés java részéből. Ahogy belépünk a szobánkba, a hálóba megyek, és magamhoz veszem a pálcámat, majd egy másik törölközőt, és a tusfürdőmet. Nem szeretem a szállodai semmitmondó illatokat.
          - Nem gond, ha elfoglalom a fürdőt? – indulok meg a helyiség felé. – Találtál valamit, vagy megzavartalak?
          Útközben megállnék mellette és megölelném, de ezt most nem lehet. Nem akarom jobban megbántani, mint eddig is. A kapcsolatunk mibenlétének fejtegetése nem most fog bekövetkezni. Hallom, ahogy jön utánam, és akkor látom meg a holmiját. Nem nézelődök, csak lerakom a törölközőm és a tusfürdőt, amíg végez. Mikor kimegy, belépek a zuhanyfülkébe. Hagyom, hogy kimosson belőlem mindent, ami fölösleges, így már tisztán látom magam előtt, hogy mit kell tennem.
          - Elliot! – lépek ki a fürdőből végül, szorosan összekötött köntösben, a fejemen egy törölköző, de nem látom sehol.
          Átsasszézok a szobán, majd magamra kapok valamit, mielőtt elkezdenék készülődni az esti bálra. Remélem nem lesz majd annyira vészes, mint amilyen egy ilyen esemény szokott lenni. A kiállítás után ráadásul semmin sem lepődnék meg.

[viselet]

Lassan sétáltam végig a folyosón, emésztgetve Esmé szavait. Talán igaza van, talán tényleg csak az volna igazán nehéz, ha ismeri az ember az apját, szereti és öröm minden együtt töltött perc... míg valami sötét erő el nem szakítja őket egymástól. Engem még is őrületbe kerget a gondolat, hogy csupán egy karnyújtásnyira állt tőlem abban a svéd erdőben, még sem tudtam elkapni, lerántani a csuklyát a fejéről és megkérdezni, miért kínoz már évek óta?
A folyosón átcsattogtam a kicsit vizes papucsomban. Az sem zavart, hogy a köntösöm aljából is apró cseppek hullanak utánam a padlóra.
A térdeim megremegtek, akárhányszor eszembe jutott Esmé nyaklánca és az, hogy milyen őszintén szerethette az édesapja őt. Irigyeltem az érzést, még annak ellenére is, hogy egyszer csak vége szakadt.
Az egyik folyosón keveregtem éppen, nem is értettem hogyan jutottam oda, mikor megpillantottam egy terem nyitott ajtaját. Egy-két mugli söprögetett odabent, a háttérben pedig üvegeket pakolásztak ki egy hosszú asztalra, amit a falhoz toltak.
A teremből ugyan nem sokat láthattam, de hatalmas mérete és a díszítettsége miatt sejtettem, hogy ez lesz a bálterem. Egy nő rohant el mellettem egy hatalmas vázával, benne egy hasonló méretekkel rendelkező rózsacsokorral.
– Mr. O'Mara! – nyögte a nevemet, ahogy megtorpant. Csak azután ismertem fel, hogy megfordult. A korábban a recepción álló hölgy volt. – Sajnálom, de a kastélynak ez a része jelenleg le van zárva a látogatók elől.
– A bálra készülnek? – érdeklődtem és még mindig a terem felé néztem.
Furcsa vonzalmat éreztem, hogy belépjek az ajtón. Ha nem is a teremben, szinte biztos voltam benne, hogy a környékén lehet az a tárgy, amit annyira keresünk. A mágia szinte tapintható volt a kastélynak abban a pompás részében.
– Így igaz, remélem, hogy velünk tartanak – mondta negédes hangon és olyan műmosolyt erőltette az arcára, mint korábban a recepción. – Ha szükséges, akkor van egy ruhakölcsönzőnk a bejárattól balra.
– Meglehet, hogy szükség lesz rá – bólintottam és zsebemhez kaptam.
Csak a kulcsot hoztam magammal, a pálcámat bent hagytam a bőröndömmel együtt a lakosztály fürdőjében. Hogyan is lehettem ennyire óvatlan? Esmé bámulása helyett nyilván egyszerűbb lett volna visszasétálnom a fürdőbe és felkapni azt a pálcát.
A nő elcsoszogott, én pedig minden vágyam ellenére is elindultam visszafelé. Hamarosan megint a fürdőnél találtam magamat. Esmé éppen vizes hajjal emelkedett ki a vízből. Olyan volt, mint egy gyönyörű tündér, aki valamilyen kincset őriz egy elvarázsolt tó mélyén... de aztán odalépett hozzá az a bájgúnár.
Ökölbe szorult a kezem és átfutott az agyamon, hogy: Mi a francot gondolok én? Még is miért epekedek utána, miközben bárkit megkaphat? Nálam sokkal férfiasabb, gazdagabb, helyesebb és udvariasabb férfiakat is...
Nem vártam meg a jelenet folytatását, visszamentem a szobánkhoz és már majdnem elértem az ajtót is, mikor megjelent Esmé. Fogalmam sem volt hogyan ért be ennyire gyorsan, de biztosan sietett, hiszen csurom víz volt.
– Nyitom már! – mondtam és gyorsan kitártam előtte az ajtót.
Kedvem lett volna megölelni, hogy felmelegítsem, hiszen elképesztően reszketett. Azonban nem tettem semmit. Biztosan találna magának valakit, aki szívesen magához vonná, és addig ölelné, míg teljesen meg nem szárad.
– Nyugodtan bemehetsz a fürdőbe – feleltem. – Találtam valamit, de majd elmesélem, ha lementünk a bálterembe... – tettem hozzá.
Mielőtt bármit biztosan állítottam volna, újra akartam érezni azt, amit azon a folyosón. A bálterem környékét pedig bizonyosan nem keresem fel estig.
Miután összeszedte a szüksége dolgait és elindult a fürdőszoba felé, nekem is eszembe jutott, hogy még korábban otthagytam a bőröndömet.
– Kihozom a dolgaimat, egy pillanat az egész – mondtam és követtem a helyiségbe.
Elég figyelmetlen voltam, mindent szétdobálva a padlón hagytam, köztük a páclámat is. Esmé biztosan arra gondolt, hogy milyen piszkos és rendetlen vagyok... amiben végül is nagyot nem tévedett volna. De azt hiszem mindegy is a fürdőben látottak után.
Miután kivonultam a fürdőből és magamra rángattam a ruháimat, hallottam, hogy a zuhanyzóban Esmé is megengedi a vizet. Kislisszoltam az ajtón.
A ruhakölcsönzőt csak kívülről néztem meg magamnak. Túl drága volt még egy egyszerű frakk is, holott egy éjszakánál többet biztosan nem viselném. Inkább visszaindultam a szobánk felé és már csak néhány méter választott el a céltól, mikor egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Egy félig nyitott ajtón át szűrődtek ki a hangok.
– Peter, hiszen ez felháborító! Piszkos köntös! – sipítozott egy nő rendellenesen magas hangon. – Még, hogy maradjunk a bálra és ingyen vacsora. Én mondom nincs az az ajánlat, ami ezt helyre teszi!
– De, drágám, ezért vettél egy új ruhát... annyira vártad – válaszolta (valószínűleg) Peter.
– Nem érdekes, a csomagok készen állnak – magyarázta, a többit nem hallottam, mert eltompultak a hangok.
Az ajtót kicsit belöktem. Nem volt senki a helyiségben, csupán a fürdőből szűrődtek ki a fények és most már arról vitatkoztak, hogy még a nászutas lakosztályt sem tudták kivenni, de ez már több a soknál.
Halkan léptem be és az ágyon meg is pillantottam a nyitott bőröndöt. Férfiruhák voltak benne szerencsére, így azonnal odaléptem. Egyik kezemmel a ruhák között kutattam, igyekeztem nem túlzottan összetúrni, a másikat azonban a pálcámon tartottam.
Alig pár perc alatt megtaláltam a bálra alkalmas öltözéket és egy pár finom bőr cipőt. Már majdnem távoztam is, mikor benyúltam a nadrág zsebébe. Rendszeresen átnéztem mindent, amit találtam és most nem bántam meg. Egy kis ékszerdoboz volt benne. Gyorsan kinyitottam, ahogy kiléptem a szobából.
Egy pár gyönyörű fülbevaló volt benne: gyönyörű piros kő díszítette őket, de nem volt túl hivalkodó sem. Nem tudom, miért, de úgy éreztem Esmének szeretném adni, hogy viselje a bálon. A tulajdonosok valószínűleg amúgy sem veszik észre a hiányát, míg haza nem érnek, hiszen a düh teljesen elvakította a nőt, a férfi meg csak szeretett volna pontot tenni felesége felháborodási mizériájának végére.
A szobába lépve nem láttam sehol Esmét, a ruhákat ledobtam a kis komódra, ami azt ajtó mellett állt. Az ékszeres dobozzal a kezemben indultam el a nyitott hálószobaajtó felé, remélve, hogy ott találom az álfeleségemet.
– Esmé, hoztam neked valamit... – mondtam lelkesen.
Az ajtóhoz érve azonban teljesen elvörösödtem, éppen öltözködött. Ezért gyorsan hátat fordítottam, mert ha úriember nem is vagyok, azért bunkó sem – vagy legalábbis nem annyira.
– Sajnálom, nem akartam így rád törni – magyaráztam. –  Csak hoztam neked valamit, amit esetleg viselhetnél a bálon.  

♦ set ♦

          Mindig is hülyeségnek tartottam, hogy strand és bármilyen medencével vagy fürdőkáddal kapcsolatos tevékenység után még egyszer lezuhanyozzon az ember, de most be kell ismernem, mégse akkora hülyeség. A forró víz hamar felmelegít, és egyéb jótékony hatásának köszönhetően – aminek egyébként örülnék, most mégse tudok – el is pilledek kicsit. Nem lesz ez így jó, mert Elliotnak még el kell mesélnie, mit talált, és azt is, hogyan akarja megszerezni majd a kardot. Mikor látom, hogy nincs senki a szobában, akkor elmosolyodom. Talán már ezen ügyködik valahol, de nagyon nem örülnék neki, ha kihagyna belőle.
          Kutakodok kicsit a bőröndömben, amíg egy alkalmas ruhát nem találok, amit az esti partiig nyugodtan fel tudok venni. A bugyim már rajtam van, de a melltartómmal bajlódok éppen, mikor hallom kintről az ajtó csukódását. Remek, kész kéne már lennem, de csak nem jön be, a csukott ajtón. Szemben állok vele, mintha a halálos ítéletemre készülnék, és azt nem tudnám másként elképzelni csak úgy, ha szembenézek vele. És az ítélet meg is érkezik, mikor Elliot kinyitja az ajtót. Hirtelen elengedem a melltartóm pántját, a kezemmel takarva magam, és leguggolok, hogy minél kevesebbet lásson belőlem. Leesik a fejemről a törölköző is. Szorosan zárom össze a szemem, ezért nem is látom, hogy mit csinál. Csak a hangját hallom.
          - Rendben, mindjárt megyek. – Felállok, majd újra megfogom a pántot, de ezúttal is csak bajlódok vele. – Elliot, segíts nekem bekapcsolni a melltartóm.
          Általában sikerülni szokott, vagy varázslatot használok, de most nem érzem szükségét. Félek ugyan, hogy ezzel megint egy olyan helyzetbe sodrom, amibe nem kéne, és ezért aggódva is nézek a közeledő felé. Ha ideges is, nem adja jelét, hamar megoldódik, innentől kezdve pedig igazából nincs mit takargatnom előle, hiszen az előbb látott bikiniben; a kettő pedig ugyanannyit takar.
          - Mi is az, amit hoztál?
          Kicsit ellépek, és felveszem a hosszú pulóveremet, ami alá csak egy nagyon rövid nadrágot veszek fel. A cipővel most nem bajlódom, rövidesen úgyis át kell húznom. Érdeklődve állok Elliot előtt, hogy mi is lehet az a fontos dolog, amiért rám törte az ajtót. Nem is tudnám, mennyire meglep a kis dobozka, amit a kezembe ad. Tudom, hogy valami van, amit talán szerelem is lehet, de hogy máris megkérné a kezem… Én erre még nem vagyok felkészülve. Fel lehet egyáltalán készülni rá? Lassan nyitom ki a dobozt, és nagyon megkönnyebbülök, mikor meglátom a fülbevalót. Annyira, hogy még nevetni is kezdek örömömben, aztán leülök az ágy szélére a bőröndöm mellé.
          - Nos, ez… Ez igazán csodálatos. Kérdezhetek valamit? – felnézek rá, és nem titkoltan kezdem fürkészni az arcát. Rá akarok jönni, ha hazudik. – Honnan van?
           Nem gondolom, hogy lopta volna, de nem hiszem, hogy nagyon sok pénze lehetne, nem tudom mennyire jól jövedelmező a kalandor életmód, de a hasából és a bordáiból ítélve, amit olyan nagyon igyekszik eltitkolni előlem, nem valami jól. És honnan tudja, hogy milyen színű lesz a ruhám? Én is csak azért tudom, mert ez már egy korábbi alkalommal volt rajtam, és igaz, hogy akkor megfogadtam, soha többé nem veszem fel, de most mégis jó hasznát veszem majd.
          - Ne haragudj, nem akarlak megbántani, csak… csak alig ismerjük egymást, ez túl drága és túl nagy ajándék nekem. Nem tudom, hogyan kéne viszonoznom.
          Megfogom a kezét, és kivezetem a hálóból. Igazából ekkor veszem csak észre, hogy ott van nála az éjszakára szánt ruhája. Elengedem, hogy le tudja tenni, én is lerakom az éjjeli szekrényre a fülbevalót, majd kimegyek és leülök a kanapéra, és lapozgatni kezdek egy magazint. Egyáltalán nem köt le, pont ezért nem szalasztom el a pillanatot, mikor leül mellém. Ledobom a magazint, átülök Elliot oldalára, és a mellkasára teszem a fejem. Hallani szeretném kicsit a szívének dobogását, pont, mint a házban, és érezni az ölelését.
          - Ne mozdulj, rendben? Csak egy kicsit érezni szeretném az ölelésed nyújtotta biztonságot. Kérlek, ne küldj el.
          Kicsit jobban elhelyezkedem, hogy neki is kényelmes legyen, és én se koppanjak majd a földön, ha esetleg elbóbiskolnék. Egyik kezemet a mellkasára teszem, fülemet pont a szíve fölé, majd sóhajtok egyet.

[viselet]

Azt hittem, ha elfordulok és elhadarom, hogy hoztam neki valamit, amit viselhetne a bálon, majd jobb lesz. Elmúlik  heves szívverés, ami az egész testemet uralta. Éreztem az ütemes ritmust, ahogy az ujjaimtól a fejem búbjáig átjár. A vágy pedig erősen fészkelte be magát a gondolataim közé.
–Biztosan ezt akarod? – kérdeztem Esmét.
Arra kért, hogy segítsek neki a fehérneműjével? – hüledeztem és vörös arccal sétáltam oda hozzá. Bár háttal állt nekem, zavarban voltam és féltem, hogy ez megint játék. Egy olyan játék méghozzá, amit én nem akarok folytatni. Eleget vesztettem már az életben és most, hogy megint meg akarok szerezni valamit, ami nem egy egyszerű tárgy... hanem annál sokkal fontosabb, értékesebb, tudtam: szinte biztosan belebukok.
Miért is ne buknék bele? Amit akartam, azt vagy elvette vagy egyszerűen nem hagyta az élet... ezért nem akarok szerelmes lenni, de mit tehetnék, ha már az vagyok? A gondolatok tornádóként tarolták le a szívemet. Hirtelen azt kívántam, bár ne éreznék, bár olyan lennék, amilyennek mutatni próbálom magamat.
Finoman fogtam meg a kapcsot. Lassan dolgoztak az ujjaim, hogy legalább erre a rövid időre élvezhessem puha bőrének érintését. Szerettem volna egyszerűen végig simítani a vállain, a karján, de nem tehettem semmit.
Végig néztem, ahogy felveszi a többi ruhadarabot. Minden mozdulata olyan szép volt és kecses, hogy képtelen voltam levenni róla a szemeimet.
Idiótának éreztem magamat, amiért ilyen lassan jöttek szavak a számra. Végül nem is mondtam semmit, csak felé nyújtottam az ékszerdobozt.
Elsőre feszülten figyelt, de amikor kinyitotta őszinte örömöt láttam rajta. Ahogy nevetett és kivillantotta a szép fehér fogait, én is elmosolyodtam, mintha minden korábbi fájdalmam elmúlt volna. Kit érdekelt már addigra az apám körüli hisztéria vagy az a fickó a medencénél, aki jobban nézett ki nálam? Csak Esmé öröme számított.
Aztán kifakadt belőle a kérdés: honnan szereztem ezeket a szépségeket?
– Titok, mivel ajándék – válaszoltam, habár nyilvánvaló volt, hogy ilyesmire nincs pénzem.
Hirtelen magyarázkodásba torkolt a beszélgetés. Nyilván észrevette, hogy már nem vagyok felszabadult annyira, mint amikor még nevetett.
– Nekem nem kell hálásnak lenned – válaszoltam és a szemébe néztem. – Csak azt akartam, hogy boldog légy... – a hangom suttogásra halkult, Esmé talán meg sem hallotta. Nem akartam elárulni az érzéseimet neki, bár egyre nehezebb volt titkolni.
Megfogta a kezemet, de még mielőtt kimentünk volna a másik helyiségbe elengedett. Lerakta a fülbevalókat, a szeme csillogásából arra következtettem, hogy nagyon örül.
Kiment és én követtem, de azért az ajtó melletti kis tükörben még megnéztem magamat. Gyorsan lesimítottam a hajamat, hogy ne tűnjek annyira kócosnak. Tudtam, hogy a bálra nehezebb lesz összeszedni magamat.
Esmé már a kanapén olvasott, mikor kiléptem én is a hálóból. Leültem, elég távol tőle, nehogy megzavarjam – bár a mugli magazinok elég unalmasak, még csak a képek sem mozognak.
A plafont bámultam, míg meg nem éreztem a mellkasomon a kezét. Ösztönösen beleremegtem az érintésébe és a szívem megint zakatolni kezdett, ahogy fölé hajtotta a fejét.
– Én... – kezdtem dadogni a kérésére.
Inkább csak befogtam a számat és átkaroltam. Ahogy megéreztem a testét az ölelésben úgy éreztem alábbhagy az izgalom, olyan természetes volt az egész, mintha valahol meg lenne írva ez a pillanat. Talán tényleg a sors akarta így, ha létezik egyáltalán...
– Ez még mindig a játék rész? – kérdeztem és végig simítva az arcán, reménykedtem, hogy rám néz. A szemembe, hogy lássam a valódi érzéseket.
– Esmé, nem akarok játszani, mert az senkinek sem jó... ha én egyszer felveszem a kesztyűt, akkor csak rosszul sülhet el ez a kis utazás – magyaráztam neki.
A tekintetem az ajkaira tévedt. A gyönyörű, élettel teli ajkaira, amiket úgy szerettem volna érezni ismét.
Közelebb hajoltam hozzá. Tudtam, hogy most aztán semmilyen zaj nem állíthat meg. Ezt akarom, erre van szükségem. A finom pusziból gyorsan heves csókra váltottam, reménykedve, hogy nem csattan pofon az arcomon és dob ki a lakosztályból.
 Az egyik kezem a csípőjére csúszott, finoman közelebb húztam magamhoz. A másikkal a hajába túrtam, a szájáról az arcára és a nyakára vándoroltak az ajkaim... aztán észbe kaptam, hogy mit is művelek éppen. Annyira nem én voltam ez... aki így átadja magát az érzéseknek és nem tud uralkodni magán. Hogyan tudta ezt kiváltani belőlem bárki is?
– Sajnálom... – mondtam zavartan. – Túlzásba estem.
Menekülni akartam, mégsem mozdultam. Csak ültem és figyeltem ezt a gyönyörű nőt, reménykedve, hogy nem gyűlöl annyira, mint hiszem.
– Lehet, hogy a bálig nem is kéne a közeledben lennem – magyaráztam kicsit előre dőlve.

♦ set ♦

          Az egész olyan hirtelen történt, és annyira furcsa volt, mégis olyan jó, hogy visszakívánom a pillanatot. Nem gondoltam, hogy a poénból kivett nászutas lakosztály még találó is lesz valamennyire. Hallom a szívének dobogását, hallom a szavait is, és tudom, hogy valami rosszat tettem. Nem kellett volna, pedig ezúttal tényleg nem vezérelt semmiféle játék, csak az őszinte és tiszta szeretet és vágy, hogy a karjaiban lehessek. Amennyire tudom, ingatom a fejem, ez már nem játék. Némán hallgatlak, nem akarok megszólalni, nem lenne hozzá elég erőm. Azért felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de abban a pillanatban valami olyasmi történik, amire gondolni se mertem. Elveszek a tekintetében, a külvilág megszűnik létezni, már csak ő van és én.
          Áthelyezem a súlypontom, hogy könnyebben átérjen, és jobban hozzá is férjek az édes ajkaihoz. Még mindig nedves kicsit a hajam, ami a nyakamra tapad, és átnedvesíti a ruhámat is. Nem játszok tovább egyértelműen visszacsókolok. Az ajkai után kapok, mikor érzem, hogy elenged, beletúrok a hajába és fejemet hátradöntve hagyom szabadon a nyakam. És mintha kipukkasztottak volna egy lufit, olyan hirtelen ér véget ez az egész. Kérdőn nézek rá, és látom is, hogy valami nem stimmel. Aztán a kérdő tekintetem azonnal átalakul, tágra nyílnak, mintha nem akarnám elhinni, amit hallok. Eltávolodom, visszaülök a kanapé másik felére, felhúzom a térdeim és átkarolom őket.
          - Hülye! Ostoba!
          Felpattanok, az asztalhoz megyek, ahol a vázlatfüzetem hagytam. Végigsimítok az arcon, ami őt akarja ábrázolni, természetesen eltorzítva, más vonásokat kihangsúlyozva, mert azért nem lenne jó, ha felismerhető lenne. Akkor hol marad a mese, és a legenda?
          - Én játszottam veled. Nekem kéne bocsánatot kérni. – Megfordulok, de nem nézek a szemedbe. – Ha tényleg úgy érzed, hogy jobb lenne a bálig nem találkozni, akkor legyen úgy. Elmegyek sétálni egy kicsit, a tervezés és a terepfelmérés úgyis a te szakterületed, gondolom jobban szeretnéd csöndben megcsinálni.
           Elindulok az ajtó felé, mezítláb, lassan vörösödő szemmel. Nem is értem mi ütött belém, ez nem rám vall. Azért csak nem fogok elkezdeni sírni, holott semmi olyan nem történt, ami indokot adna rá. Még mielőtt kilépnék, megfordulok, és ezúttal a szemeidbe nézek.
          - Sajnálom, nem akartam játszani veled, én azt hittem, hogy az érzéseim csak a házban történtek miatt annyira hevesek és szélsőségesek. El akartam nyomni őket, elrejteni, és közben mégis rájönni, hogy valódiak-e. Ezért játszottam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg neked is komoly érzelmeid vannak az irányomban.
          Kilépek az ajtón, de nem megyek messze. Megállok mellette a folyosón. Szerencsére egy vékony szőnyeg is van a hideg kőre téve, így nem akkora nagy gond, hogy nincs rajtam cipő. Mikor pár pillanattal később a szomszédok kilépnek a szobából, akkor inkább elindulok a bejárati csarnok felé, ahol leülök az egyik fotelba, és némán figyelem az érkezőket. Még mindig nagy a sürgés-forgás, pedig a bál hamarosan kezdődik.
           Váratlanul egy pokrócot érzek meg a vállamra hullani, és már állnék is fel, hogy köszöntsem Elliotot, de akkor a látóterembe lép az a férfi, akivel a medencénél találkoztam.
          - Mit akar? – Elég fagyos a hangom, hogy tudja, nem látom szívesen a társaságomban, bár a takaró tényleg jól esik.
          - Azt hittem, nászúton vannak a párjával. Láttam, hogy abból a szobából jött ki az imént.
          - Semmi köze hozzá, hagyjon békén!
          A keze a vállamra siklik, elhúzódom, de mikor nem adja fel, akkor lesöpröm. Felállok, rádobom a fejére a pokrócot, majd távozom. Próbálnék, de elkapja a karom, mire a legközelebbi asztalról felkapok egy poharat és a férfi arcába öntöm.
          - Elnézést, nem állt szándékomban elrontani azt a kellemes italt egy olyan borzalommal, mint maga.
           Tudom, hogy túl hevesen reagálok, a simogatás még nem jelentené azt, hogy ilyen hevesen reagáljak, de most nem tudom elviselni, ha Ellioton kívül más ér hozzám. Bocsánatot kérek a hölgytől, akié a pohár volt, majd távozom. Visszamegyek a szobába, azt hiszem, nem kellett volna csak úgy elrohanni. Bekopogok a szobába, és csöndesen várok a beinvitálásra.

[viselet]

Ahogy előre dőltem és a tenyereimbe temettem az arcomat, még szinte éreztem Esmé ajkainak finom ízét. Le akartam nyugodni, habár a testemet felkorbácsolta a szenvedély, amit az érintése hozott ki belőlem. Olyan hangosan lélegeztem, mintha kilométereket futottam volna.
Nyugalom... – biztattam magamat, azonban Esmé szavaira felkaptam a fejemet. Már nem a kanapén ült felhúzott lábakkal, hanem a asztal mellett ácsorgott, kezében ott volt a vázlatfüzete. Hirtelen fordult felém, de nem nézett rám. Úgy éreztem megbántottam, holott én csupán tiszteletben akartam tartani.
– Nem, neked... ne sajnáld! – beszéltem összevissza.  – Én csak neked akartam jót azzal, amit mondtam.
Az ajtó felé indult, de még utoljára rám nézett, mielőtt elhagyta volna a szobát. A szemei kicsit vörösek voltak és úgy tűnt, bármelyik percben kibuggyanhatnak a könnyei. Mit tettem, hogy ennyire szomorú lett? Szerettem volna megfogni a kezét, visszahúzni és megnyugtatni.
Nem jöttek a szavak, hiába akartam bármit is mondani. Ha azt mondtam volna, hogy szeretem és egyetlen órája a napoknak sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, változtatna bármin? Én nem az a romantikus hős vagyok, akire a nők vágynak.
Az ajtó becsapódott mögötte. Csak néztem utána, reménykedve, hogy megnyugszik és visszajön. Nem így történt.
Elliot, ezt jól eltoltad. Az első nő, aki az anyádon kívül fontos neked, miattad szomorú – gyötörtem magamat. A testem lassan megnyugodott, habár ez igen csak nehézkesen ment, akárhányszor eszembe jutott a csók, ahogy beszívtam az illatát, a szívem újra és újra szaporábban kezdett el verni.
Felpattantam és pálcával a zsebemben kiléptem a szobából. Csak az ösztöneimre hallgattam, ahogy haladtam a folyosókon, remélve, hogy megtalálom.
Egy kisebb kerülővel, a hosszabb úton érkeztem a bejárati csarnokhoz. Útközben nem sok emberrel találkoztam, de itt mintha hirtelen felpezsdült volna az élet. Az emberek rengetegében kerestem kincskereső társamat. A szememet kellett erőltetni, hogy észrevegyem; szerencsére egy termetes úriember odébb sétált szabaddá téve egy kis rést a tömegen át.
Esmé az egyik fotelben ücsörgött, a vázlatfüzettel a kezében. Azonban most nem rajzolt, csak az ajtón ki-be járó embereket figyelte csendesen. Talán engem nem is vett észre, de nem bántam. Meg szerettem volna lepni és kiengesztelni a szobában történtekért.
Oda akartam menni, hogy megfogjam a kezét és visszavezessem a szobánkba. De megtorpantam a következő jelenet láttán. Az a férfi, akivel a medencénél láttam odalépett hozzá és a vállára terített egy pokrócot. Megölöm! – morogtam, kezem már a pálcám felett volt. A másik kezem ösztönösen ökölbe szorult és úgy fújtattam, mint egy támadásra készülő bika.
Esmé azonban felpattant és egy kisebb csetepaté után elrohant. Én azonban odamentem az alakhoz.
– Mégis mit gondol magáról? – mordultam rá azonnal. – Tudja kinek a... khm... feleségét fogdossa?
Nem érdekelt a válasz, nem vártam meg, egyszerűen orrba vágtám. Jól esett, még akkor is, ha elképesztően megfájdult a csuklóm. El akartam rohanni, nem tudomást venni a körülöttünk ácsorgó vagy éppen ücsörgő emberek hőbörgéséről.
A kedves úriember azonban visszaráncigált a karomnál fogva és sértettségében megütött. A szám sarkánál találhatott el, szinte éreztem, ahogy megreped a bőr és a vér kibuggyan. Fájdalmas, csípő érzés volt, de nem érdekelt… ellöktem idegesen és faképnél hagytam.
Elsétáltam, vissza a szobák felé. Nem érdekel, ha kidobnak ezért minket. Valahogyan akkor is megszerezném a kardot vagy a következő térképet, legyen itt akármi. Azonban nem jött utánam senki sem azt kiáltozva, hogy tűnjünk el.
A folyosón, az ajtónk előtt találtam Esmét.
– Itt vagyok – mondtam és a zsebemből előrángattam a kulcsot. – El kellett intéznem valamit – tettem hozzá, miközben nyitottam az ajtót.
A szobába lépve végre megint kettesben voltunk. A karját finoman megragadva magam felé fordítottam, szerettem volna megsimogatni, de a korábbi viselkedésem miatt nem mertem. Jól esett a szemébe nézni.
– Ez csak egy kis seb, majd meggyógyítom, ha lesz kedvem – mondtam a sérülésemre célozgatva.
Egy részem büszke volt arra a kis vérfoltra, hiszen azt a nőt védtem meg, aki egyik pillanatról a másikra olyan fontos lett nekem.
– Sajnálom, ha megbántottalak – magyarázkodtam és megsimogattam az arcát. Talán már nem haragszik és nem üti félre a kezemet.
Szerettem volna újra megcsókolni, de alig értem az ajkaihoz, már is jött a csípő érzés a szám sarkán. Fintorogva húzódtam el és kaptam a sebhez.
– Nem értek az emberekhez, sosem értettem, a nőkhöz pedig még annyira sem… – vallottam be neki őszintén és az ujjamon fénylő vérfoltra pillantottam.