Vidéki kincskeresés

[Roxmorts, Skócia]

Roxmorts, Skócia

Roxmorts falu Nagy-Britannia egyetlen teljesen varázslók által lakott települése. A roxforti diákok között rendkívül népszerű, hiszen számos üzlettel büszkélkedik, így aki csak teheti, örömmel tölti ott a hétvégéjét.

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

A hó csendesen hullott azon a bizonyos januári délelőttön is. A roxforti diáksereg ellepte az utcákat és édességekről, játékokról és vajsörökről beszéltek… hirtelen irigyleni kezdtem őket. Milyen jó érzés is volt régen ezt a falut bejárni s milyen rendkívüli volt a Három Seprűben ücsörögni Jasper barátom társaságában.
Igencsak, régen volt már. Szinte hihetetlen, hogy az a tizenöt-tizenhat év ilyen gyorsan eltelt és én nem sokat értem el az életben. Jasper valahol a minisztériumban tologathatja már az aktákat, de sosem gondoltam bele igazán, mi lehet vele. Ahogy megálltam és felnéztem a Három Seprűre, hirtelen annyira hiányzott a legjobb barátom, azok a hétvégi ökörködések… de hívott a kötelesség.
Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ilyen váratlanul fog jelentkezni Mr. Beaumont, aki Skócia egyik legrettegettebb tolvajaként vált ismertté. Én csupán névről ismertem és szerettem volna elkerülni, hiszen féltettem a kincseimet. Alig pár napja azonban érdekes borítékot kaptam kézbe… nem volt miért tovább otthon ücsörögnöm a melegben és álmodozni legutóbbi élményemről.
Mr. Beaumont tiszta ember volt tolvajhoz képest. Hátrasimított, fényes fekete hajához szépen szabott öltönyt viselt. Bármelyik mugli bankár megirigyelte volna. Mindegyik ujján egy-egy arany gyűrű csillogott és amint megpillantott mosolyogni kezdett.
A falucska egyik központi részében találkoztunk és oly’ csendesen sutyorogtunk összedugott fejjel, hogy senki más nem hallhatta.
– Ez a térkép az? – érdeklődtem a levélre célozgatva, amit korábban küldött. A kezembe vettem a pergamendarabot.
– Így igaz, Mr. O’Mara– bólintott lelkesen. – Ahogy láthatja, a falut ábrázolja – mutatott a feliratra.
Megnéztem magamnak alaposan, de számomra ez csak egy egyszerű térkép volt, semmi különös jelölést nem láttam rajta. Megfordítottam, ott sem volt semmi, csak egy díszes kép.
– S még is miért olyan fontos ez nekem? – kérdeztem, miután kicsit megköszörültem a torkomat.
– Azt mondják, hogy valami kincset rejteget egy boszorkány a faluban. A térképet a táskájából csentem el, de nem láttam rajta semmi különlegeset. Az ön képességeivel azonban, drága barátom, könnyen megtalálhatja, akármi is legyen az – mondta és hátba veregetett, mintha régóta ismernénk egymást. – A térképet egyébként lemásoltam és nálam is van egy példány. Mit szólna, ha szétválnánk, és aki előbb a célhoz ér az kapja a kincs nagyobb részét?
– Lehet, hogy egy tárgyról van szó csupán… – emlékeztettem. Nem akartam versenybe bocsátkozni egy ilyen gyanús alakkal. Ráadásul nem kenyerem az osztozkodás sem.
– Akkor az eladást követően osztozkodunk így – bólintott és már hopponált is.
Egyedül ácsorogtam immár a tolongó diák árral szembe és csak bámultam a lapot. Valahogy olyan furcsa érzésem támadt, még is elindultam előre. Ha más nem is jöhet számításba, egy vajsört mindenképpen iszok a Három Seprűben és szépen hazamegyek.
A nyakamba kaptam, hogy a sál alatt megkeressem azt a vékony aranyláncot, amin egyszerű medál díszelgett. Ez volt az egyetlen tárgy, amit magamnál tartottam a szilveszteri kalandom óta. Azonban most hiába kerestem az ujjaimmal, nem találtam meg.
Pánikba estem. Az egyetlen emlékem Esmétől elveszett.  
Körbe néztem, mintha még láthatnám Beaumont hátát, amint elslisszol a diákok között. Szerettem volna utána kapni és alaposan megrázni, hogy észhez térítsem és visszaköveteljem a láncot… hiszen az csak egy kölcsönvett ékszer. Még csak nem is az enyém. Nyilván azt hitte, nem veszem észre, míg haza nem érek. Találkozzunk csak a célnál és nem állok jót magamért.
Az a rohadék! Csak ő vehette el! – morogtam magamba, de eszembe jutott Esmé csodaszép tekintete és ez megnyugtatott. Bárcsak megint elmerülhetnék azokban a szemekben! – Hogy hiányozhat ennyire valaki, akit még nem is ismerek oly' régóta?
Elmélkedésemből csak az térített magamhoz, hogy valaminek teljes erőből nekimentem és elejtettem a térképet. Nos, a valamiről hamarosan kiderült, hogy sokkal inkább valaki, pontosabban: egy roxforti diák.
Gyorsan felkaptam a térképet és közben elhadartam: – Sajnálom, nem néztem előre.
A lány láthatóan nem tudta hová tenni a helyzetet. Feltehetően nem rohannak bele nap, mint nap álmodozó tolvajok.
– Megütötted magadat? – érdeklődtem, attól tartva, hogy esetleg sikoltozni kezd. Ez a legnagyobb félelmem, ha fiatalokkal találkozom… főleg, ha lányokkal.
– Azt hiszem, én megyek… – mondtam és már valóban azon voltam, hogy tovább állok.

[viselet]

A barátaimmal úgy döntöttünk, hogy lemegyünk Roxmorts-ba, ha már van rá lehetőség. Az úton mentünk, körülöttünk diákok százai. Néha azért úgy eszembe jut, hogy, ha így összegyűlnének a roxfortos diákok és tanárok, akkor biztosan lennénk annyian, mint az oroszok... Na jó nem.
Megint megesett velem, ami mindig és újra elmélyültem a gondolataimban, de úgy, hogy semmit nem vettem észre a külvilágból. Valószínűleg Chris és Lyn beszéltek valamit, de észrevehették azt is, hogy nagyon nem ott vagyok, mert úgy kerülgetem az embereket és más dolgokat, hogy az hihetetlen. Csak arra eszméltem fel igazából, hogy bökdösnek.
- Hmm..? - kaptam fel a fejem visszatérve a valóságba.
- Azt kérdeztük, hogy szerinted hova menjünk először. - világosított fel Marilyn.
- Jah.. Hát nem is tudom.. - elmélkedtem - Figyeljetek, nem lenne baj, ha egyedül mennétek? Most nincs kedvem semmihez.
- Hát jó... - húzta el a száját Chris.
Elköszöntem tőlük, s elindultam egy irányba a Három Seprű felé. Nem tudom miért, de szükségem volt egy kis magányra. Na meg a gondolataimra is. Ez az érzés akkor szokott nálam jelentkezni, ha valamin nagyon agyalni akarok, esetleg fáradt vagyok. Jó lenne most egy csöndes, nyugodt hely, ahol nincsenek diákok, sem zaj. Ahol elbújhatok az ilyen idegesítő dolgok elől.
De mint mindig, ez most sem jön össze. Az elmém legmélyebb bugyraiból újra a felszínre utasít, hogy elesek, annak következtében, hogy valaminek, illetve valakinek nekimegyek. Mikor felnézek két lábat látok és mellette egy földre hulló papírdarabot, ami egy pillanatra látni engedi számomra a tartalmát is. Ismerős, mintha egy térkép lenne. Az idegen gyorsan felkapja, majd bocsánatot is kér. De csak fél perc múlva tudogk reagálni arra, hogy mi is történt az imént.
- Nem én sajnálom! Nem figyelek magam elé.. - állok fel és mosolygok egyet az ismeretlenre - Nem nincsen semmi bajom.
A pergamenre pillantok, s azt kezdem el bámulni. Nem merem megkérdezni, hogy mi van rajta, bár nincs is hozzá közöm, de furdal a kíváncsiság. Erről pedig sajnos nem tehetek. Valószínűleg észrevette, hogy a tekintetem majdnem szétégeti a papírt, annyira érdekel mi van rajta, s már menni készül, de időben feleszmélek.
- Elnézést! Megkérdezhetem, hogy mi van azon a pergamenen? Mintha egy térképet láttam volna rajta.. És nem szoktam vele dicsekedni, de kicsit értek is hozzájuk.. - pirulok el kissé.

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

A hó, mintha egyre csak sűrűbben esett volna. A diákok tömege azonban egyre csak duzzadt, mintha mindenki egyszer szabadult volna ki a Mézesfalásból. Három fiú ácsorgott alig néhány méterre tőlem és a diáklánytól, valami édességről sutyorogtak, nem értettem egyetlen szavukat sem tisztán.
A lány, amolyan ártatlan gyereknek látszott első pillantásra. Nem is tudtam volna megállapítani, hogy hány éves… de pont az ilyen kölykök a legveszélyesebbek. Nem csak azért, mert sikoltozhatnak vagy összemaszatolnak mindent, hanem a kémkedés miatt. Egy ártatlan pofi akár kapóra is jöhet Beaumont barátomnak, ha el akarja terelni a figyelmemet. De ezt a versenyt akkor is én fogom megnyerni, és ami még ennél is biztosabb, hogy ki fogom tekerni a nyakát – gondoltam mérgesen és kissé meggyűrtem a térképet.
Úgy tűnt, hogy a diáklány az ütközésünk ellenére sem sérült meg.
– Remek – bólintottam.
Távozni készültem ugyan, de megállított, amit mondott. Nem néztem a szemébe, inkább elnéztem a vállai felett, hogy a lehető legkevesebbet áruljam el magamról. Egyszer elkövettem már azt a hibát, hogy túlságosan megnyíltam és bár nem sült el rosszul a dolog, sőt kifejezetten jól, ez a helyzet más volt. Mr. Beaumont egy olyan dolgot vett el tőlem, amiért még az életemet is kockára tenném.
– Egyáltalán nem értem, hogy neked mi közöd van ehhez, kislány – válaszoltam ingerülten és a karjánál fogva megragadtam, továbbra is reménykedve, hogy nem kezd el sikoltozni. –És egyébként sem hiszem, hogy éppen te értenél hozzá!
Tudtam, hogy meg kell nyugodnom. Még sem inzultálhatok egy diákot fényes nappal. Pont elég balhém volt itt annak idején, nem kéne, hogy még jobban magamra vonjam a figyelmet. Ahogy Daniel tanított: Vegyél egy mély lélegzetet és fújd ki lassan, az segít! – sóhajtottam fel. – Ha ez bárkinek is megoldást nyújthat egy ilyen helyzetben, akkor megemelem a kalapomat előtte, az már biztos.
Megráztam a fejemet és ismét a lapra pillantottam, ügyelve rá, hogy a gyerek ne láthassa. Valóban nem láttam rajta semmilyen jelzés és ezt nem szívesen vallottam volna be. Persze esetleg láthatlan tintát használhattak, vagy csak Beaumont hagyta le erről a változatáról a lényeget…
De még is mi értelme van ennek a versengésnek? Az nyilvánvaló volt, hogy nem a lánc miatt rángatott ide, hiszen annak csupán érzelmi értéke volt. Persze magam is ismerem a szokásokat, egy jó tolvaj mindent megnéz közelről, ami szépen csillog… dehogy egyik tolvaj a másiktól lopjon, még engem is meglepett.
–Ha én, Elliot O’Mara, a tapasztalt kincsvadász, nem tudom megfejteni, akkor egy roxfortos diák végképp nem… – dörmögtem inkább magamnak.
Csupán később fogtam fel, hogy ezzel még a nevemet is elárultam egy idegennek. Ez nem az első eset ugyan … de mekkora az esélye, hogy megint olyan szerencsés vagyok, mint Esmével voltam?
Tudtam, hogyha szükséges, akkor éppenséggel az egész falut fel tudom kutatni Beaumont után, hiszen meglehetősen aprócska helyről beszélünk. Ugyanakkor egy hatékony, céltudatos megoldásra is szükség volt, hogy megelőzzem. Ezzel ugyanis nem csak, hogy a nyakláncot szerzem vissza tőle, de még a kincs is az enyém lehet. Egy dolgot ugyanis Beaumont is biztosra vehetett velem kapcsolatban: nem osztozkodom.
– Honnan ismered a tolvajt, kislány? Miért segítesz neki? – mordultam rá vádló hangon, nem érdekelt, hogy csak úgy záporoznak rá a kérdéseim. – És egyáltalán ki a franc vagy?

[viselet]

Megszólalásomra az idegen megfordult és felém nézett. Nem igazán szoktam az embereket vizsgálgatni, de azt még én is észrevettem, hogy nem néz a szemembe. Hogy miért az számomra ismeretlen marad. Előjött a lányosabb énem, ami igen csendes és illedelmes. De a következő pillanatban elkapta a karom és magával rángatott. Na itt felváltotta az "aranyos" oldalamat a "feminista" és mások szerint "ijesztő" énem. Valahogy nem tudtam magamnál idősebbnek tekinteni. Főleg ebben a helyzetben.
- Ennyire lenézni még engem sem lenne szabad! Valamint a kislány megszólítást sem tűröm. És egyébként is, mihez van közöm? - szavaltam.
Úgy tünt az ismeretlent nem igazán érdekelte, hogy miket mondok, mert továbbra is egy irányba nézett és továbbra is húzott magával. Kezdtem elveszteni a türelmem és ez nem jelentett jót. Felsóhajtottam, hogy megpróbáljam magam lenyugtatni, de ez nem igazán sikerült.. Láttam, hogy megrázza a fejét, amiért furcsán pillantottam rá. Aztán rálesett a papírra is, de azt már nem szemlélhettem meg, hogy mi van rajta, akármennyire is próbálkoztam. Végül megint elkezdett morogni - véletlenül még a nevét is volt szíves kikotyogni -, amit természetesen meghallottam és már nyitottam is a számat.
- Na most már elég legyen! Engedjen el és hagyjon békén, ha csak azt tudja hajtogatni, hogy nem tudnám megfejteni a térképet! Ne merjen lenézni engem csak mert fiatalabb vagyok! - elkövettem azt a hibát, hogy hagytam magam feldühíteni. Hajam sötét vörössé változott, így kimutatva mit is érzek. Megálltam és határozottan tartottam magam, hogy még csak véletlenül se tudjon elmozdítani. Egyenesen a sötét szemeibe néztem és egy árnyalatni kíváncsisággal figyeltem, hogy mit csinál. Végül csak elkezdett faggatni, csupa számomra ismeretlen személyről.
- Micsoda úriember! Egyébként Shirley White a nevem és nem tudom, hogy kiről magyaráz itt, de ha nem veszi le rólam a kezét és mégegyszer kislánynak mer hívni, esküszöm nem állok jót magamért Mr. O'Mara! - mondtam a magamét és mérgesen bámultam a szemeibe.
"Milyen tolvaj? Kinek segítek és miért? Magyarázza már meg valaki, mert leütöm a fickót! Főleg mert ilyen szörnyen kedves.."
Most néztem meg csak igazán magamnak a nálam biztosan jóval idősebb férfit. Elegáns mégis olyan.. olyan, mintha utazna valahová. A hátán egy bőrtáska és csak egyetlen ékszert láttam rajta. Az pedig egy gyönyörű, fekete kővel díszített gyűrű volt. Vajon honnan lehet?

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Az ártatlan gyereknek látszó Miss White – mint kiderült így hívják – hirtelen átment valami olyasmibe, amit igencsak nehezen viselek. Mérgesen pillantott rám és közben megkért, hogy ne szólítsam kislánynak, ráadásul még azt is képes volt megkérdőjelezni, hogy úriember vagyok. Már önmagában is nevetséges volt, hogy felmerült ez a tulajdonság velem kapcsolatban. Khöm... Daniel valószínűleg abban a pillanatban el is vesztette volna az utolsó reményét velem kapcsolatosan – szerencsére azonban, nem volt jelen.
Elengedtem a karját.
Miközben barna szövetkabátja kicsusszant az ujjaim közül, újra megnéztem magamnak. Lehet, hogy tényleg túl ártalmatlan ahhoz, hogy Beaumont alatt dolgozzon, de ki tudja? Minden diáknak jól jön egy kis extra zsebpénz. – elmélkedtem magamban.
– Héj, kislány… akarom mondani, Shirley, nyugodj meg! – mondtam, mielőtt még sikoltozni kezd, átszakítva a még viszonylag ép dobhártyámat. – Csupán rávilágítottam, hogy enyhén gyanús a feltűnésed.
Lassan haladtam tovább a hóval borított utcán. Ilyen tempó mellett a kislány eldönthette szeretne-e követni vagy marad ott, ahol megálltunk, esetleg azonnal visszamenekül az iskolába. Részemről nem foglalkoztatott különösebben a döntése, habár elismerem felkeltette az érdeklődésemet.
Ha ért a térképekhez akár hasznossá is tehette volna magát, azonban, ha Mr. Beaumont részére kémkedik, csak még izgalmasabbá teszi a helyzetet. Szeretek játszani és ha szükséges nagyon mocskosan is tudok, annak ellenére, hogy ezt nem mindig mutatom.
– Az a térkép hibás… – mondtam és éppen csak annyira fordultam felé, hogy ne tűnjek még túlságosan kíváncsinak. Azonban érdekelt az arckifejezése, látni akartam, hogy mennyire ártatlan, főleg, mikor kimondtam a nevezetes tolvaj nevét: –Mr. Beaumont valószínűleg szándékosan hibás példányt adott nekem.
Egy kicsit megcsúszott a talpam a latyakban, amit a tömeg hagyott maga után a Mézesfalás előtt. A bolt zöldre festett, nehéz faajtaja kitárult és egy színes ruhába öltözött boszorkány lépett ki rajta. Egy kerek tálcát lebegtetett maga előtt, amint legalább egy tucat pohár volt s mindegyikből gőz tört az ég felé. Hamarosan megéreztem azt az édes, gusztustalan, de kellemes emlékeket idéző illatot.
– Tessék csak a fűszeres forrócsokoládét kedveskéim! Csupán két sarló a kóstoló ára! – mondta és egy diákcsoport felé nyújtotta a tálcát.
Hirtelen még jobban reszketni kezdtem a hidegben, mint eddig. Lenéztem az ujjaimra. Az ujjbegyeim egészen elgémberedtek és kicsit el is kékültek a fagyos levegőtől. Miért is nem hoztam kesztyűt? A címeres gyűrű azonban még mindig ott csillogott, ugyanolyan szépségesen, mint korábban.
– Meghívjalak? – kérdeztem, miközben a zsebemben kotorásztam a pénz után.
Reménykedtem, hogy elfogadja, és nem megy el. Mint mondtam, a játék része, hogy magam mellett tartsam, és ha kém, később leleplezzem.
Ahogy a kezembe vettem a papírpoharat, gyorsan bele is kortyoltam a meleg forrócsokiba. Gusztustalanul tömény volt és szokás szerint elfogott az öklendezés is tőle. Sosem fogom igazán megszeretni az ilyesmit, habár Esmével bármikor képes lennék elüldögélni egy kakaó vagy egy forrócsoki felett.
– Te jó ég, ez még rosszabb a legutóbbinál is… – mondtam fintorogva.
Úgy döntöttem, hogy jobb lesz csak az ujjaim melegítésére használni az italt. Kellemes érzés volt, ahogy eltűnt az a bizsergés.
– Nem terveztem beülni sehová. Sőt, igazából minél gyorsabban szeretném elhagyni ezt a falut – magyaráztam és továbbra is a Mézesfalás felé fordultam.
Nem néztem a lány szemébe, inkább a kirakatot bámultam. Valahogy nem tudtam kiigazodni ezen a Shirley White-on… nehéz lett volna megmondani, hogy veszélyes lehet-e rám, ezért még véletlenül sem akartam kiadni magamat. Meg fogom győzni, hogy bízhat bennem és a kincs megkereséséig kifürkészhetem talán, ki is ő valójában.
–Meg kell találnom egy kincset, hogy megtaláljam Beaumont urat a nyaklánc miatt és ki… – elharaptam a mondatot.

[viselet]

Mikor végre elengedett elkezdtem számolni magamban, hogy lenyugtassam magam. 53-ig jutottam. Aztán azt mondta, hogy nyugodjak meg..
- Nyugodjak meg?! Gyanús a feltűnésem?! Kinek nézel ember? - bár már nem kiáltoztam, de enyhén szólva is felment bennem a pumpa - Hogy legyek nyugodt, mikor megvádol mindennel?
Szerencsé(jé)re ezután higgadtabb lettem, majd miután elindult én utána mentem.
"Nem tudok kiigazodni ezen a fickón.. Olyan óvatos. Sosem nézett a szemembe, meggyanúsított valamivel, amiről amúgy fogalmam sincs, most meg olyan csendes..."
Egy darabig csendben sétáltunk egymás mellett, majd megemlítette a térképet, mire rákaptam a tekintetem. De mondott egy számomra ismeretlen nevet is, így furán néztem rá.
- Ki az a Mr. Beaumont? - kérdeztem, aztán kinyújtottam felé a kezem - És a térképet megnézhetem? Úgy ismerem Roxmorts térképét, mint a tenyeremet.
Aztán odaértünk a Mézesfaláshoz, ahonnan egy boszorkány lépett ki. Azonnal megéreztem azt a fűszeres bűzt, ami a  kezében tartott tálcáról áradt. Tehát fűszeres forrócsoki.. Állításomat az is igazolta, hogy így kezdte el hirdetni is. Ösztönösen elfintorodtam, s inkább meglestem a kirakatot. Mr. O'Mara megkérdezte, hogy meghívhat-e, de én csak nemlegesen intettem neki.
- Nem köszönöm, nem vagyok túlzottan oda ezért a löttyért.
Továbbra is a Mézesfalás ablakán bámultunk be, én az arról látszó O'Marát vizsgálgattam, de aztán valami gyanúsat mondott.
- Mi lenne, ha mondjuk elmagyarázná az egész történetet? És, hogy miről is van szó éppen?
Elindultam a Három Seprű felé, a finom vajsörre gondolva, és reméltem, hogy ez a szerencsétlen követ, illetve beszámol arról, hogy mibe keveredett.

Belépve a kocsmába kértem magamnak egy vajsört, majd a mögöttem jövő férfira néztem.
- Kér?
Leültem egy szabad asztalhoz, ahol senki nem foglalt helyet. Az italomba kortyolva bámultam Mr. O'Marára. Aztán eszembejutottak a térképeim és, hogy nem hiszi el, hogy valamelyest értek a térképekhez. Elkezdtem kotorászni a táskámban és az összehajtott, összeragasztott lapokat kiszedtem belőle, majd az asztalra raktam összecsukva.
- Ezek a térképeim, amiket eddig megrajzoltam. Ha nem hiszi, hogy értek a térképekhez, nézze meg ezeket.

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Miss White láthatóan megnyugodott, habár kifakadására szívesen megragadtam volna a karjait, hogy megrázzam. Bár alapvetően nyugodtan tudok mindenkit kezelni, abban a helyzetben még is csak az segített visszafogni magamat, hogy láttam rajta: végre higgadt.
Nem kedvelem a túlzott érzelmi kilengéseket, sem jó, sem rossz irányba. Most azonban igenis el kellett viselnem, ha tartani akartam magamat az eredeti tervhez, mely egy részről Esmé nyakláncának visszaszerzését jelentett, illetve a kincs megkaparintását, harmadrészt – amennyiben szükséges - Miss White lebuktatását is elintézhetem gond nélkül.
Csak hüledezni tudtam, mikor rákérdezett, hogy ki az a Mr. Beaumont. Tudtam: vagy nagyon szeretne átverni, vagy még az alapvető hírekkel sincs tisztában. Persze a Roxfort falai közt ki is gondol tolvajokra s bűnözőkre! Még emlékszem, milyen gondtalan volt az élet, mielőtt kicsaptak.
– Mr. Beaumont Skócia leghíresebb kincskeresője, vagy tolvaja, helyettesítsed be a neked megfelelő kifejezést! – rántottam meg a vállamat.
A térképet ugyan nem adtam át neki, de mellé léptem, hogy alaposan megnézhesse magának. Házak kusza halmaza szerepelt rajta, az üzletek neveivel együtt. Ugyanakkor még a szakértő szem sem láthatott rajta semmi különösebb jelölést. Megfordítottam, a hátulján valami rózsamotívumot ábrázoltak, de kételkedtem benne, hogy bármi köze volna a kincshez.
 A Mézesfalásnál vásárolt, gusztustalan illatú kakaó Esmére emlékeztett és ez ismét nyugtató hatásúnak bizonyult. Ő nagyon oda volt a Kakaóbirodalomért, én kevésbé, de végül is ott ismertem meg... természetes volt, hogy ragaszkodtam ehhez az édes, meleg löttyhöz.
–A történet lényege, hogy Beaumont valamiért próbára akar tenni, vagy ami még rosszabb velem akarja végeztetni a munka nehezét... de ez nem fontos, elvett tőlem valamit, amiért ölni is tudnék, érted? – foglaltam össze a történetet röviden, éppen csak annyira kifejtve, hogy ne tudjon mindent. Esmé az én titkom, nem adom ki mindenkinek, hogy lett egy gyengepontom... főleg nem egy kémnek.
– A Három Seprű? – kérdeztem, ahogy megindultunk a kocsma felé.
Na igen, még emlékszem, milyen nehéz volt ott asztalhoz jutni a Roxmortsban töltött hétvégéken. Szinte levegő nem volt az épületben, nemhogy hely a meleget ontó kandalló mellett. Az ilyen hóban gazdag napokon pedig lényegében mindenki bekívánkozott a melegbe.
– Meg sem tudom mondani, mikor jártam itt utoljára... de kétlem, hogy a magam fajta kóbor kutyának örülnének – folytattam és megszabadultam közben a forrócsokis pohártól.
Az út csúszós volt, így lassan haladtunk. Valójában nem mentem volna a kislány vagyis kém után, hacsak nem lett volna fontos Beaumont megtalálása. De igenis az volt és ha kém, ha térképszakértő, akkor is elvezethet hozzá.
A nyakláncon gondolkodtam, míg csendesen ballagtunk egymás mellett. Esmé nem sok ékszert hordott eddig a jelenlétemben, de ez az egyszerű darab annyira illet hozzá, hogy valóban őt láttam benne. Hacsak az ujjammal megérintettem, vagy megéreztem a bőrömön a hideg fémet, felgyorsult a szívverésem és gyakran elmélkedtem azon: vajon ő gondol rám néha?
–Várj! – mondtam, mielőtt belépett volna.
Ahhoz, hogy meggyőzzem, bízok benne és követni fogom, látnia kell a jó oldalamat is – ami amúgy lehet, nem is létezik. Kinyitottam neki az ajtót és magam elé engedtem, reménykedve, hogy előre megy.
A kezemet az arcom elé emeltem, hogy ne ismerjenek fel. A tömegben egyébként sem valószínű, hogy feltűnést keltettem volna, egy részem mégis azt súgta: Légy óvatos!
A pulthoz jóformán úgy kellett elverekedni magát az embernek. A tömeg elképesztő méretet öltött, mintha a Mézesfalás kifosztása után minden diák idecsődült volna.
– Egy Lángnyelv whiskey-t kérek! –mondtam, miközben a pult felé fordultam. A vajsört meghagytam a fiataloknak, habár tudtam az a legjobb ilyen hidegben.
Gyorsan fizettem, mégis csak így illett, hiszen én vagyok a felnőtt.
Itallal a kezünkben vágtunk át ismét az ifjú boszorkányok és varázslók rengetegén, míg nem az egyik sötét sarokban sikerült helyet találnunk magunknak.
A kopott asztallapra tettem azt az igen csak kívánatos pohár alkoholt. Azonban nem akartam túl gyorsan lehúzni. Fontosabb volt most a tiszta gondolkodás mindennél. Éberség – a legfontosabb tulajdonság kincskeresés közben.
Shirley engem figyelt, miközben ivott. Mély gondolatok foglalhatták le, akárcsak engem. A kérdések gyorsvonatként száguldottak át a gondolataimon: Miért pont ez a diák? Miért pont őt választaná Beaumont? Talán össze akart zavarni, mert tudta, egy ázsiai lány az anyámra emlékeztetne? Igen, ebben volt valami, de anya más volt, sokkal törékenyebb, mint Miss White – akinek a pontos származásában sem lehettem biztos. Végül arra jutottam, hogy ez nem lehetett tényező, hiszen ahhoz ismernie kéne a múltamat és azt még én sem látom át teljesen.
Hamarosan egy adag térképpel találtam szembe magamat. Kétségtelenül ügyes kezek alkották. Magam elé húztam azt, amelyiken a Roxmorts felirat állt.
– Ezt valóban te készítetted? – kérdeztem és összehasonlítottam az enyémmel.
A részletességben azonnal eltérés mutatkozott. Shirley alaposan felfedezhette a környéket, ha ezt így el tudta készíteni. Nem csoda, hogy minden zugát ismerte a falunak.
–Lényegi eltérések kellenek – mondtam és végig húztam a kezemet az ő térképén. Lassan járattam rajta végig a szememet, hiszen az alapos munkát valóban alaposan meg is kell nézni. – A te térképed jóval pontosabbnak látszik, viszont van valami az enyémen, ami a tiéden nincs…
Beaumont térképén valami megcsillant, valami ezüstös dolog az asztalunkra rakott gyertya fényében. Felkaptam a pergamen lapot és közelebb tartva a gyertyához három egészen jól kivehető ezüstös folt volt ott… talán a tolvaj el akarta rejteni a jeleket, csak nem sikerült valami jól neki.
–Az egyik pontosan itt van, a Három Seprűnél – mondtam és megmutattam neki is. – Látod?
  De még is ki rejtene el egy kincset ilyen forgalmas helyen? Hiszen éjjel-nappal tömve van a kocsma és kétség sem fér hozzá: könnyen meg is található volna. Mindenesetre még én is úgy láttam, érdemes alaposabban megnézni magunknak a helyet.

[viselet]

Mikor kérdeztem, hogy ki az illető, akiről itt magyaráz nekem, konkrétan kapkodta a levegőt. Aztán ismertette velem azt a rendkívül fontos tényt, hogy: Mr. Beaumont Skócia leghíresebb tolvaja. Ahha.. Most már értem.
Mivel a térképét nem adta oda, inkább leengedtem a kezem. Viszont megmutatta, hogy mi is van a pergamenen. Roxmorts rajza, de nem olyan részletes, mint az enyém, így nem biztos, hogy jól is tudja használni. Sajnos nem láttam rajta semmi különöset és túl kusza is volt ahhoz, hogy bármi fontosat észre lehessen rajta venni. Aztán meg is fordította a papírt, aminek a hátulján egy rózsa volt. Halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet, így nem is gondolgodtam róla túl sokat.
"Ha el is fogadná a segítségemet ez az őrült... És mondjuk meg is bízhatna bennem. Bár azért megértem, hogy nem hisz minden jött-mentnek azonnal, de azért mégis."

A Mézesfalástól a Három Seprű felé haladva volt szíves összefoglalni, hogy mi is történt vele ezidáig. Én pedig csendben hallgattam és még akkor sem szólaltam meg, mikor bent ültünk az egyik eldugottabb sarokban. Én egy vajsör ő pedig egy Lángnyelv whiskey társaságában foglaltunk helyet az asztalnál. Most persze elkezdett úriemberként viselkedni. Ugyanis nemhogy az ajtót kinyitotta előttem, de még az italomat is volt kedves fizetni. Ezt értékelem is, de úgy tudtam, hogy nem vagyunk olyan viszonyban, hogy igazi nő ként bánjon velem..
Kitettem az asztalra a térképeimet, amiket úgy láttam csodálattal néz végig. Majd magához veszi azt amin Roxmorts rajza található.
- Persze, hogy én készítettem. Maga szerint kapok valahol ilyet? - húztam fel az egyik szemöldököm hitetlenkedve.
"Na igen, az igazi énem is előjött, hála a jóságos istennek.."
Aztán mondott valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kérdőn néztem rá, majd a saját térképére. Egy ezüstösen fénylő folt csillant meg a pergamenen, amit a gyertyához tartott. Átültem mellé és a papírra meredtem. Három jelölés volt rajta kivehető, ezekből egy itt a Három Seprűben. Amit persze ez az elmebeteg meg is említett. Igazi sasszeme van ennek a fickónak...
- Nem, nem látom, de várjon, mindjárt veszek fel egy szemüveget.. - mondtam szemforgatva - Nagyon cseles! Mindenkinek az orra előtt a legjobb elrejteni valamit. Szerintem jelöljük be azt a három helyet és kezdjük el keresni, amire rá akar akadni.
Felálltam az asztaltól és elkezdtem az egyik irányba haladni a kocsmában. Persze előtte a térképeimet újra a táskámba süllyesztettem.
"Nem tudom mit is keresünk és, hogy hol találhatjuk, de biztosan meglesz!"
- Van róla elképzelése, hogy mit kellene megtalálnunk Mr. O'Mara?

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Miss White mindennek nevezhető, csak éppen bájos kislánynak nem. Ugyanakkor nem barátkozási szándékkal érkeztem a faluba, szóval nem érdekelt a modora... főleg azután, hogy a csillogó pontokat megláttam a térképen, amit Beaumont nyomott a kezembe.
Éreztem, hogy nyomon vagyok. Ez a jó út a lánc visszaszerzéséhez és a tolvaj legyőzéséhez. Be fogom neki bizonyítani, hogy engem aztán senki sem lophat meg következmények nélkül. Azt azonban el kell ismernem, ügyes kezei vannak, hiszen meg sem éreztem, ahogy kikapcsolja a láncot.
Shirley átült mellém és alaposan megnézte magának a pergament. Talán ő is látta azokat a fényes foltokat, amik arra utalhattak, hogy Mr. Beaumont kevésbé alaposan próbálta eltüntetni előlem a nyomokat. Feltehetően ő még a kincs mibenlétét is ismerte s félre akart vezetni. Azt hiszem, hogy ezeket a kérdéseket később fel is tudom majd tenni neki.
De miért éppen három különböző hely? – elmélkedtem és az asztalra könyökölve még jobban a térkép fölé hajoltam. A Három Seprű, a Szárnyas Vadkan és a Szellemszállás... semmi összefüggés a három helyszín között, leszámítva, hogy egy faluban vannak.
– Igen, jelöljük be őket... – válaszoltam nyugodtan és ittam gyorsan egy kicsit a whiskey-ből.
     Pennát és tintát vettem elő a táskámból és mind az enyém, mind Shirley térképén bejelöltük azokat a helyeket, ahol az apró foltokat észrevettük. Gyorsan összehajtottam mindkettőt és zsebre vágtam, amint megszáradt a tinta. Reméltem, hogy Miss White nem veszi tolakodásnak, ha átmenetileg magamnál tartom az általa készített változatot is.
– Vajon mit jelenthet ez a három különböző jelölés? – kérdeztem, hátha van valami, amit ő észrevesz s én nem. – Olyan különbözőek és mégis egyetlen ügy kapcsán jelölik őket.
Megint ittam egy kis whiskey-t.
– Ráadásul... egy ennyire forgalmas helyen elrejteni egy kincset nem szokás – mondtam és körbe néztem a kocsmában.
Már kevesebben voltak, mint amikor megérkeztünk, hiszen jó néhány asztal felszabadult. Egy-egy üres vajsörös korsó még árválkodott ugyan rajtuk, de a kora délutáni vendégsereg fogadására elegendő hely kínálkozott immár.
– Tudod, mit? Kicsit szaglásszunk körbe! De semmi feltűnősködés, túl sok itt a varázsló és nehéz lenne elmenekülni – mondtam és az italommal keltem fel az asztalunk mellől.
Végig sétáltam a zsúfolt kocsmán, minden sarokba benéztem, de nem találtam semmi látványosat. Nem éreztem különösebben nagy mágikus kilengést. Persze az is lehetséges, hogy csak Roxmorts maga zavart össze, hiszen itt csak varázslók élnek. A mágia a mindennapok része.
–Fogalmam sincs, mit keresünk – válaszoltam őszintén Shirley kérdésére. – Ha értéktelen vacak, akkor is meg kell keresnem, hogy elvegyem, ami az enyém. Mr. Beaumont nem ússza meg ezt szárazon.
A fal mentén haladtam, minden alaposan megnéztem magamnak. A kandalló mellett azonban megálltam. Komolyan kezdtem azt gondolni, hogy itt nincsen semmi, ezért Miss White szemébe néztem.
– Lehet, hogy azok a fényes foltok sem az igazi nyomok – motyogtam kicsit elbizonytalanodva és szórakozottan felemeltem a karomat, amiben a pohár volt.
Észre sem vettem, ahogy nyakon öntöttem a mellettem ácsorgó diákot azzal a pár csepp lángnyelv whiskey-vel, amit meghagytam. Ahogy felpattant ijedtében a tizenéves fiú, annyira meglökött, hogy neki estem a kandalló szélének. Ezek a mai fiatalok még nálam is sokkal nagyobbak és izmosabbak.
Szerencsére csak a térdem koccant neki fájdalmasan a falnak s közben szinte éreztem a rám tapadó tekinteteket. Az egyensúlyomat megtartottam szerencsésen, így már nem lehetett kellemetlenebb a helyzet.
– Elnézést! – mondtam a roxfortos diáknak, aki csak dühösen nézett, majd egy nyomdafestéket nem tűrő mondat kíséretében távozott.
– És még hogy én nem vagyok úriember – motyogtam, de a kandalló mellett a falon megpillantottam valamit.
–Shirley, ezt nézd! – szóltam neki.
Rámutattam a falba ékelt kis, kerek faformájú valamire, aminek a tetejét egy rózsa véset díszítette. Valamikor lila színben pompázhatott, de mostanra már csak foltokban maradt rajta a festék.
Hogy a fenébe nem vette ezt még észre senki? – kérdeztem magamtól és még egyszer alaposan megnéztem magamnak.
Alaposan körbe néztem, hogy figyelnek-e minket. Úgy tűnt a kis szerencsétlenkedés után lecsillapodtak a kedélyek és mindenki az italával foglalkozott. Hosszú ujjaimmal finoman megfogtam a kerek tárgyat, és ahogy húzni kezdtem, rájöttem, hogy valamilyen tároló lehet. Egy vékony, közepesen hosszú doboz.
Azonnal felnyitottam és egy kulcs volt benne. Aprócska darab volt, kopott, mégsem látszott túl réginek.
– Hmm, ez vajon mit nyithat? – kérdeztem és a kincskereső társamra pillantottam.

[viselet]

Barna szemeim immáron zöld színben játszottak, ami jelezte, hogy elég kíváncsivá tett ez a kis játék, amibe belerángattak. Miután Mr. O'Mara jó ötletnek tartotta a gondolatomat és rábólintott, bejelöltük a két térképen a helyeket, amiket keresünk.
- Hmm.. Azok ott nem olyan rózsák, mint a maga térképén? - pillantottam meg a foltok alakját. Határozottan olyanok voltak, mint a másik rajz hátulján, ami a falut ábrázolta.
- Egyébként, ahogy már mondtam, az emberek azt veszik észre a legnehezebben, ami az orruk előtt van. Igenis szokás elrejteni valamit egy forgalmas helyen, hogy nehezebb legyen megtalálni. - világosítottam fel a kincskeresőt.
Mindent átnéztünk, de nem találtunk rá semmire. Olyan érzésem volt, hogy kihagytunk valamit, de nem jöttem rá, hogy mit. Megráztam a fejem a társam kijelentésére. Észrevételeim közé tartozott, hogy most kivételesen egyenesen a szemembe nézett. Ez meglepett ugyan, de nem foglalkoztam vele sokáig. Nincs egy olyan pontunk, amiből kiindulhatnánk - a térképen jelölt hely kivételével, de az édes kevés. Idegesített. Ez olyan, mint a bújócska, amit a mugli gyerekek játszanak, s amit én személy szerint utálok is. Csak a sötétben tapogatózunk. Végül a kandalló előtt álltunk meg, ahol a férfi szembe fordúlt velem.
- Maga őrült? - meredtem rá mérgesen, s hajam rézvörös árnyalatot vett fel, miközben szemem még mindig smaragdzöld színben játszott - Ne idegesítsen fel Mr. O'Mara! Ha fel meri adni, szét rúgom a seggét! Tudom, hogy valami elkerülte a figyelmünket, csak tovább kell keresgélnünk.. - magyaráztam, majd csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy roxfortos diák felpattan ijedtében mellettünk, majd Mr. O'Mara nekiesik a kandallónak. Az ismeretlen fiú dühösen szembefordul társammal. Miután elnézést kért az idősebb, a srác még ott állt fél pillanatig - amíg meg nem szólaltam.
- Ha nem hagyod, szétátkozom a hátsód.. - sziszegtem a roxfortosnak, aki ezután cifrákat káromkodva elhúzta a csíkot - Ez nagyon ügyes volt!
Mr. O'Mara motyogott valamit, amit nem értettem, majd a falra kapta a fejét. Odapillantottam én is, s meglepett tekintettel vizslattam azt a kerek formájú dolgot a falban. Miután kincskereső társam elkezdte húzni kifelé a tárgyat, kiderült, hogy egy doboz szerűség, csak éppen nem a megszokott formájú. Azonnal felnyitottuk és kíváncsian döbbentünk rá, hogy egy kulcsot rejtett csak. Tanácstalanul néztem Mr. O'Mara szemeibe, aztán bevillant egy ötlet.
- Szerintem menjünk át a Szárnyas Vadkanba. Ott biztosan találunk valamit. És egyébként is a Szellemszállás innen messzebb van, így valószínűleg az lesz az utolsó hely, ahova mennünk kell. - mosolyogtam, s észre vettem, hogy hajam ismét barna.
Izgatottan, vigyorogva indultam ki a kocsmából Roxmorts hideg, téli utcáira.
"Ez nagyon érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül majd ki ebből. Biztos vagyok benne, hogy a Szellemszállás lesz az utolsó állomásunk. Már ha nem volt vicces kedvében a térkép készítője. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit találunk és ki az a Mr. Beaumont.."

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

A láda megbabonázott. Magával ragadóan szép és kidolgozott darab volt; különleges formája csak még egyedibbé tette. De mi ez a rózsa, miféle utalást hordoz magában? Talán semmi különöset, vagy csak arra a személyre utal, aki kincseket rejtett el Roxmortsban.
Shirley magyarázott valamit a Szárnyas Vadkanról, de nem figyeltem. Az első nyommal a kezemben és a kislány által szerencsére nem szétrúgott hátsómmal, elégedett voltam. Csendesen mosolyogtam, ahogy az apró kulcsot elsüllyesztettem a zsebemben, mert tudtam: hamarosan megint az enyém lesz a lánc és ha szükséges, Esmének is vissza tudom juttatni. (Habár inkább tartanám meg emlékbe a közös kalandunkról, hiszen sosem lehet tudni meddig leszek elég fontos ahhoz, hogy találkozzunk.)
– Miért sietsz annyira? – kérdeztem és próbáltam tartani a lépést vele.
Én még egyszer megtorpantam a Három Seprű küszöbén és megnéztem magamnak az embereket. Egyik sem hasonlított Beaumont alakjára, pedig egyre inkább biztos voltam benne, hogy valamilyen formában nyomon követi az eseményeket és engem nem versenyre hívott, hanem kihasznál.
–Ha látsz valakit, aki gyanúsan viselkedik, azonnal szólj nekem! – suttogtam és a pálcám fölé helyeztem a kezemet. – Az a gyanúm, hogy Mr. Beaumont nem csak játszadozni akar.
Lassan haladtam. Közben Shirley felé sandítottam, hogy jelezzem: ne rohanjunk! A látszat nagyon fontos, ráadásul alaposan át kell gondolnom, hogy át merjem lépni a Szárnyas Vadkan küszöbét. Bár én magam nem vagyok rendszeres vendég a fogadóban, de azért jártam már ott és az esetek nagy részében galibát is okoztam.
Persze, ha Félszemű Ian, akkor talán ezúttal megúszom szócsata és átkok szórása nélkül is.
Ez már régen történt, olyan régen, hogy nem is emlékszem a napjára. Fiatal voltam, tapasztalatlan és kevésbé leleményes. A főutca közepén állva, könnyes szemmel bámultam a kastélyt, ami valamikor az otthonom volt és ekkor futottam bele az alacsony, tömzsi, Ian Ellis-be, aki meghívott egy italra a Szárnyas Vadkanba, ahol elmesélhettem neki a történeteimet.
Talán pont annyi idős voltam, mint Shirley, csak éppen család és otthon nélkül. Ha vissza is tértem a kontinensről, s újabb kalandokból, gondosan választottam tartózkodási helyet, nehogy anyáék rám találjanak.
Röviden Ian Ellis el akarta lopni azt a zöld medálos nyakláncot, amit akkora örömmel tartottam mindig magamnál. Az egyik átkom miatt veszítette el a jobb szemét s ezzel örök ellenséget szereztem magamnak. Kísérteties, hogy ismét egy láncot veszítettem el egy mocskos tolvaj miatt.  De ahogyan régen, úgy most sem hagyom magamat.
Mielőtt teljesen át adtam volna az érzelmeimnek magamat, megálltam a Szárnyas Vadkan előtt. Shirley felé fordultam és a szemébe néztem. Csak most vettem észre, hogy zöld színben pompázott. Eddig sötétebb volt vagy nem? – elmélkedtem.
– Lehet, hogy ide egyedül kéne bemennem – jegyeztem meg.
Nem akartam bajba sodorni egy roxfortos diákot, így is elég rossz hírem van már.
– Ez egy veszélyes hely, velem mutatkozni pedig még inkább veszélyes – mondtam és a pálcámat most már a kabátom ujjába tettem inkább, biztos, ami biztos.

[viselet]

Annyira izgatott lettem, hogy azt hittem otthagyom az eszemet, annyira menni akartam. Jóval Mr. O'Mara előtt haladtam, hogy minél gyorsabban odaérjünk.
- Maga szerint én gyanús lennék ebben a rohangáló diákseregben? Egyébként is, nem valamiféle nyakláncot akar visszavenni? A mondandójából úgy hallatszott, hogy fontos.. - húztam fel az egyik szemöldököm, egy halvány mosollyal az arcomon - És mit számít ilyenkor, hogy kihasznál-e? Hisz csak akkor adná vissza a nyakláncát, ha megvan amit keresünk. Megállítani meg már úgy sem tudna, mert túlságosan felkeltette a kíváncsiságomat..! - vigyorogtam.
"Ha megtaláljuk a kincset, lehet, hogy én is viszek el belőle néhány dolgot.. Kíváncsi vagyok mit keresünk és, hogy mik fognak még történni, eme különös szerzettel való találkozásom következtében. Hmm.. Micsoda költői megfogalmazás! Na jó! Befejeztem.. Szóval. A Szárnyas Vadkan a következő hely, ahol keresgélnünk kell és ahol biztosan történni fog  valami, hisz Mr. O'Mara körül mindig zűrösek a dolgok.. És valószínűleg ő is idejárt a Roxfortba, hisz nem ismerné így a falut.. Tuti, hogy sok bajba keveredett élete során, ha ilyen. És mert nem akar beengedni a Szárnyas Vadkanba..."
A gondolataimba merülve lépdeltem Mr. O'Mara mellett, s arra eszmélek csak fel, hogy ott állunk a bejárat előtt és nem igazán akarja, hogy bemenjek.
- Nálunk meg a Tiltott Rengeteg veszélyes, mégis egy csomó diákot simán bevinnének büntetőmunkára. - mondtam fapofával - Már említettem, hogy ne nézzen le és azt hittem már ismer annyira, hogy tudja gyors hangulatváltozásaim vannak. Nehogy bajba keveredjen, mert, akkor aztán már tényleg nem érdekel mennyivel idősebb nálam..! - fenyegettem meg burkoltan, miközben a hajam rézvörös színre váltott.
Nekidőltem a falnak és úgy vártam, hogy bemenjen, s ha szükséges, akkor én is. Már nem mintha annyira nagyra lennék magammal, de ezt az embert simán kinyírják, ha nincs mellette valaki. Kezemet a pálcámra helyeztem, ami a zsebemben lapult, s felkészültem arra, hogy gyorsan előrántsam, ha baj van. Már csak várni kell egy kicsit..

[Shirley White]

VIDÉKI KINCSKERESÉS

[viselet]

Shirley White
1999. január

 

Az az érzésem támadt, ahogy haladtunk szemben a diáksereggel, hogy Shirley nem érti a kialakult helyzetet, azt pedig még kevésbé, hogy miért kell vigyáznunk a gyanús alakokkal. Mit is vártam tőle? Hiszen még gyerek! – sóhajtottam fel, mikor a Szárnyas Vadkanhoz értünk.
Nem válaszoltam minden kérdésére, hiszen a türelmem már kezdett a végső határához érni.
Szerettem volna lerázni s nem csak azért, mert veszélybe keverhetem. Őszintén szólva, a hangulatingadozásai kezdtek az agyamra menni, még csak célozgatnia sem kellett volna rájuk, magamtól is észrevettem őket. Ritkán fogom vissza magamat ennyire, de mivel segített és adott egy térképet nem tettem semmit vele.
Nem tudom, hogy az előzékenység és az óvatosságra intés kinek lenézés, de Miss White-nak láthatóan az. Arról nem is beszélve, hogy a Szárnyas Vadkan nem éppen nagyszájú diákoknak kitalált hely.
–Tudod, én is jártam a Roxfortba, tudom hogyan megy, de amennyire emlékszem, a Tiltott Rengetegben a bűntető feladatokat tanári felügyelet mellett kellett végezni – válaszoltam talán túl idegesen. – Szerinted itt állnék, életben ennyi kalanddal a hátam mögött, ha nem tudnék vigyázni magamra? Engem nem kell félteni!
Sarkon fordultam és besétáltam a fogadóba, remélve, hogy nem követ. Elegem volt már belőle, nagy indulatomban alaposan le is izzadtam, így megtöröltem a homlokomat. Talán hiba volt csak így a közelembe engednem egy diákot. Döbbenet, hogy mekkora szakadék tátong Esmé és közte, holott kevés lehet a korkülönbség.
Ahogy beléptem a pulttól éppen Félszemű Ian sétált el, kezében ezüst kupát tartott. Ugyanaz az alacsony, pocakos alak volt, akire emlékeztem. Mocskos talárt viselt, az egykori szeme helyét pedig kalózokhoz hasonlóan fedte el. Nevetségesen nézett ki rikító színű süvegében.
Megpillantott és a kupát tartó kezét felém emelte.
– Te kis rohadék! – mordult rám azonnal.
– Köszönöm, Mr. Ellis az üdvözlést, de azóta igen is felnőttem. A „kis” jelzőt elhagyhatja – mondtam, de nem tudtam visszafogni magamat és kitört belőlem a nevetés. – Bocsánat, de ez a szemkötő...
Valójaban csak játszani akartam vele kicsit. A rikító lila süveg "pompásan" mutatott a vörös képével. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen szánalmas fickót. Nyoma sem volt annak az Ian Ellisnek, aki megpróbált kifosztani egy tizenéves fiút.
– Mókásnak tartod, hogy egy életre megnyomorítottál?
A pulthoz sétáltam és rendeltem egy pohárka italt. Végül is innen beláthatom a fogadó nagyrészét és még Ellist is szemmel tarthatom.
– Már akkor is figyelmeztettem, hogy adja vissza, ami az enyém. Talán, ha nem gúnyolódott volna, most nem lenne Félszemű Ian – válaszoltam, habár csak szórakozni akartam vele. Végül csak kijár a megfáradt vándornak is egy kis móka.
Megkaptam az italt és azonnal bele is kortyoltam. Elindultam az asztalok között. A félszemű alak persze követett, de nem mert rám támadni, nyilván mély nyomokat hagyott benne az ifjabb énem. Ez most kicsit megerősített abban, hogy vannak dolgok, amikben igen is jó vagyok... s ebből az egyik az önvédelem.
A kandalló környékén nem láttam semmit különöset. Akármit is kell itt keresnem, az biztosan nem itt van elrejtve. – gondoltam. Körbe fordultam a helyiségben, de nem láttam semmi különöset.
A kupát újra az ajkamhoz emeltem és már tettem volna le az egyik üres asztalra, mikor megpillantottam benne valamit. A fenekén egy rózsa minta volt, rövid kis szöveggel felette: Magányosan várlak. Meglepett, hogy éppen egy pohárban látom e szavakat a rózsával. Azon elmélkedtem, hogy vajon mindenki kupája ugyanezt a mintát őrzi vagy csak nekem jutott, szánt szándékkal mindez.
Nem akartam kérdezősködni. Távozni akartam minél gyorsabban.
Ez vajon mire utal? – elmélkedtem. – A Szellem Szállás végül is egy magányos épület, de miért utalna éppen erre?
Mindenesetre a poharat finoman a zsákomba csúsztattam és mielőtt Ellis elkiálthatta volna magát, hogy tolvaj, már ajtón kívül voltam. Szerencsére a hátsóajtó éppen kapóra jött.

[viselet]

Mivel percek után sem jött ki így leültem a fal tövébe. Kicsit elszórakoztam metamorfmágusi képességemmel, s állandóan változtattam hajam színét. Először zöld, aztán kék, majd rózsaszín, végül az eredeti hajszínemnél állapodtam meg. Elővettem a mappámat, egy-két ceruzát, s elkezdtem lerajzolni az előttem lévő dolgokat. Éplületeket, embereket, állatokat, mindent.
"Hogy lehet ez az ember ilyen szerencsétlen, hogy még tíz perc után sem tud kijönni abból a nyomorult kocsmából? Jó, elég volt, én bemegyek.."
Felálltam, leporoltam a kabátom és a nadrágom, majd zsebembe téve a kezem benyitottam. A pálcámat készenlétben tartva szlalomoztam az asztalok között. Soha nem volt szimpatikus ez a hely. Koszos és dohos az egész kocsma. Ha valaki ki akar hagyni néhány órát, itt biztos segítséget kap, ugyanis annyira rossz a levegő, hogy már attól beteg leszel. Egyszer jártam itt két éve, de ott már elég is volt, azóta nem is jöttem vissza. Mostanáig. Egy alakot pillantottam meg, akinek kalózokhoz hasonló szemkötője volt, s a hátsó ajtót kémlelte, ami az előbb csukódott be. Egyből le is esett, hogy vajon miért, mert az illető már nyitotta is a száját, de odaléptem hozzá.
- Szerintem ne tegye. Nem érdemes ilyen alakokkal foglalkozni. Szerintem tudja is, hogy miért. - szólaltam meg, mielőtt még elkiálthatta volna magát.
Eléggé meglepődhetett, kifejezéséből itélve. Ugyanis szemei tányér nagyságúak lettek, az álla a padlót súrolta. Persze csak képletesen, mert a varázsvilágban bármi megtörténhet. A döbbenetét kihasználva, gyorsan kislisszoltam a hátsó ajtón én is és kit látnak szemeim? Jé Mr. O'Mara! Nekem háttal állt és látszólag nagyon elmélkedett valamin. De nem hagytam neki, hogy tovább tevékenykedjen.
- Mi a jó istent csinált maga odabent tíz percig? - szólaltam meg hirtelen.