Lihegve rohantam a szűk utcákon. A szívem pedig úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból, amiért így meghajtottam. A tenyereim is ragacsosak voltak az izzadtságtól, pedig elképesztően hideg volt, sőt egy nappal korábban még szakadt a hó, ami a fagyos idő mellett kissé csúszóssá tette a betont.
Nem gondoltam volna korán reggel, hogy örülni fogok a bakancsomnak. Igen, valószínűleg a megfelelőt választottam ki, hiszen mióta kijutottam a muglikkal zsúfolt utcákra, egyszer sem inogtam meg. Hasonló boldogsággal ugyan nem töltött el az a tény, hogy elég meleg a kabátom – ugyanis elképesztően izzadtam a hirtelen jött rohanásban –, mégis kényelmes ruhadarabnak bizonyult ezen a napon.
Persze reggel még olyan egyszerű dolgok sem fordultak meg a fejemben, hogy kirabolnak, amint elhagyom az Abszol út meleg, biztonságos karjainak ölelését. Éppen csak kitettem a lábamat a varázstalan világba s közben próbáltam nem figyelni a muglik által kedvelt bűzös járművekre, amik általában aggodalommal töltenek el.
Előhúztam a zsebemből a díszes, kis herceget megformázó porcelánszobrot. Elöntöttek az érzelmek, ahogy hideg felületén végig húztam az ujjaimat. Hogyan is tudnék megválti tőle? – tettem fel a kérdést magamnak.
Hosszú s különös történet kötött az aprócska dísztárgyhoz, melyen egykor gondos muglikezek dolgoztak. Bár Esmének sosem mondtam, nem a közös bálozásunk volt az első alkalom, hogy egy kastélyból loptam. Franciaországban ugyan nem tartózkodtam túl sokat, mégis részt vettem egy bűntényben. Egy gazdag varázslót követtem egy bizonyos Mr. Cartwright társaságában, ő akart tőle valamit, nekem pedig felajánlotta, hogy elhozhatok, ami csak megtetszik.
Eleinte nem tudtam magam sem, hogy ez pontosan mire vonatkozik. Honnan hozhatok el bármit? – kérdeztem őt is, magamat is. Választ nem kaptam persze, míg oda nem értünk a helyszínre.
Egy kastély volt, valahol a Loire mentén – talán egy kevésbé emlékezetes, mert a nevét képtelenség volt észben tartani. Cartwright azt mondta könnyedén beslisszolunk a hálószobákhoz, mikor a vendégsereg vacsorázik. S valóban így volt... gond nélkül jutottunk be s ki (szinte gyanúsan egyszerű volt).
A társam valamit kivett a varázsló poggyászából. Míg ő feltúrta a bőröndöket, én a szoba többi részén néztem körbe. A hatalmas ágy mellett ácsorgó éjjeliszekrényeken is vázák, apróbb csecsebecsék sorakoztak. Ez a helyiség is hűen tükrözte a kastély gazdag berendezését. Nem is csoda, hogy már a hálóig eljutva is számos ékszert és aranyozott tárgyat markoltam fel, de ebben a helyiségben egy szobor fogott meg.
A trónörököst mintázó kis szobrocska a kandallópárkányon árválkodott. Nem volt körülötte semmi más, talán ezért is volt olyan szembeötlő a szépsége. A szobában gyújtott gyertyák fénye arany pírként csillant meg a hófehér arcán.
A szobrocska alig nagyobb tíz centinél. A fehérbőrű porcelánfigura szőkére festett haján aranyozott korona pihent. A kezeiben egy országalmát szorongatott, mellkasán díszes kereszt pihent. Egyszerűen lenyűgözött, pedig tudtam, nem varázstárgy s talán nem is egy varázsló a tulajdonosa.
Örömmel töltött el a pillanat, mikor a kezembe fogtam. Ha csak előkerült a ládámból mosolyt csalt az amúgy mogorva képemre... ma reggel mégis készen álltam rá, hogy megszabaduljak tőle a megfelelő számú galleonért.
Egyszerűen kellett a pénz és úgy tűnt akadt rá vevő is – legalábbis egy érdeklődő. Az asszony levélben keresett fel. Részletesen beszámolt arról, hogy mugli tárgyakat gyűjt. Elsősorban az antik szépségek érdekelték s én örömmel álltam a rendelkezésre. Az már meg sem lepett, hogy egy mugli kávézóba hívott meg. (Nyilván nem is sejtette, hogy mennyire tartok a varázstalanoktól, engem ugyanis nem vonzott – sőt taszított – a világuk.)
Az, hogy egy mugli suhanc egyszerűen kikapta az ujjaim közül az apró, de annál értékesebb szobrot hideg zuhanyként ért. Egy pillanatig csak álltam, míg végül futásnak eredtem, hogy elkapjam a tolvajt.
Már égett a vádlim a fájdalomtól, mikor elhagyva a szűk utcákat, kiértünk egy szélesebb útra. Hamarosan átszaladt az úttesten, be a szemközti parkba, én pedig utána. Egyre hangosabban vettem a levegőt, az oldalam szúrni kezdett. A düh azonban egyre nőtt bennem, szinte szétfeszítette a testemet, így nem adhattam fel. Tudtam: hamarosan elveszítem a türelmemet és az bizony mindig bajt jelent.
Utáltam mindig is, ha ahhoz nyúlnak, ami az enyém... de ez most rosszabb volt. Egy mugli kölyök vette el és még csak a pálcámat sem használhatom – legalábbis elméletben.
– Állj meg te kis rohadék! – kiáltottam utána.
Egy pillanatra hátranézett és vigyorgott. Azt a gúnyos kifejezést a képén örökre megjegyeztem, azt hiszem. Pontosan az ilyen esetek miatt állítom: a muglik igenis veszélyesek.
A park belseje felé haladva lágy zene szó csapta meg a fülemet. Hamarosan – a fák mögül kibukkanva – rengeteg embert pillantottam meg. Néhányan égő gyertyákat tartottak a kezükben, mások üres tekintettel masíroztak. Valamiféle ünnepség lehetett, de nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet a dolog. Csupán egy dolog lebegett a szemem előtt: elvenni, ami az enyém és eltűnni.
Csapda – gondoltam. A tömegben akart elrejtőzni, én bolond pedig egyszerűen bekaptam a csalit. Biztos voltam benne, hogy tudta mi vár itt ránk és sokkal előbb kézbe kellett volna vennem a pálcámat.
– Ezt nem úszod meg, kölyök! – kiáltoztam.
A tömegben senki sem figyelt ránk.
Már jó pár emberen átvágtunk, mikor végre utolértem annyira, hogy két méter legyen csupán közöttünk. Lassulni kezdett, elfáradt. Végre megállhattam egy pillanatra, hogy a kabátom alól előrángassam a pálcámat és elkábítsam. Nem... most nem érdekelnek a törvények. Majd a nagy Phillip Rowle megment, ha úgy alakul – ezzel nyugtattam magamat.
Reménykedtem, hogy nem lát meg senki és nyugodtan intézhetem a dolgomat. Ebben a tömegben a mugliknak fel sem tűnik egy kis varázslás.
Megéreztem az ujjaim alatt a kemény fát, így újra megindultam volna a gyerek után. Nem néztem körbe, nem óvatoskodtam. Egyszerűen elhatároztam magamat, hogy végre pontot teszek ennek az ügynek a végére. Azonban nagy elhatározásban meg is botlottam vagy csak szimplán megcsúsztam – nem tudom, olyan hirtelen történt minden –, de a hóban kötöttem ki a pálcám pedig egyszerűen kiesett a kezemből.
– Mi a franc? – nyöszörögtem, miközben a hideg víz átáztatta a ruhámat és próbáltam magamhoz térni egy kicsit.
Roxfort RPG
Szerző