Sticky Fingers

[1999. február eleje, Skócia]

[viselet]

1999. február eleje, Skócia
A hatalmas, zöld lankán egy öreg épület állt magányosan. Romos tornyocskái fáradtan nyújtóztak a felhős ég felé. Robosztus falai az ír kastélyokat idézték, amilyeneket a képeskönyvekben bámulnak a muglik. Ez azonban számukra nem lehetett több, mint egy egyszerű rom, ha idetévedtek véletlenül.
Cartwright megállt a bejárattal szemben. Hátizsákját ledobta a zöld fűre és felnézett. Valamit talán keresett a tekintetével, nem  tudom… nekem is csak annyit mondtak el, hogy nagy a zsákmány, de a csapdák miatt jobb lesz együtt jönni.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer erre adom a fejemet. Osztozkodni három másik tolvajjal?Na persze… A kezdetektől fogva tudtam, nem akarok üres kézzel távozni, de ha valami megtetszik nem engedem elvenni… és amit még ennél is biztosabban kijelenthettem: a többiek is pontosan ugyanezt forgatták a fejükbe. A játék elkezdődött és bár szükségünk van egymásra, mindenki a saját érdekeit fogja szem előtt tartani.
Az Üstben gyűltünk össze, Cartwright üzent nekem, de azt akkor még nem tudtam, hogy magával hozza David Evansont és Foster Garretet is. Előbbi tipikus angol úriember módján öltözködött, majmolva a mentorát, Cartwrightot, utóbbi pedig egy jóképű, fiatal fickó volt, aki sajnálatos módon elvesztette az egyik fülét – ezért ajánlatos volt a másikba „üvölteni”.
Szóval hopponáltunk, engem Evanson hozott magával.
– Mit is mondott, Mr. Cartwright, kié volt az épület? – érdeklődtem, ahogy felnéztem a homlokzatra.
Gyönyörű építmény volt.
– Egy bizonyos Elliot Coy tulajdonában állt… – magyarázta.
– Tetszik a neve – vigyorodtam el, de a többiek nem értették a viccet, ezért elhallgattam és vártam a folytatást.
– Mr. Coy egy gazdag mágus volt, számos értékes holmit gyűjtött össze a világ minden pontjáról és mielőtt meghalt volna Bulgáriában a kastélyát mindenféle mágikus csapdákkal védte le – folytatta Evanson Cartwright helyett. – Állítólag még egyiptomi szakértőket is felkért.
Bólintottam. Egy kis izgatottság lett úrrá rajtam. Végre veszély… erre vártam hónapok óta és bár nem mondom, hogy nem volt ilyesmiben részem, de egy kísértetjárta házon kívül nem sok minden történt mostanában. Főleg Esmével voltam, vagy belekevertem magamat zavarbaejtő helyzetekbe, amiket utólag megbántm. De most volt ez a ház. Tárt karokkal várt engem és tudtam, hogy sok kincset rejt számomra.
– Jó, akkor én bemegyek – jelentettem ki és belöktem az öreg ajtót. Nyikorogva tárult fel.
Vártam, hogy valami felém repüljön, esetleg hatalmas lángcsóva törjön felém. Azonban csak néma csend és dohos szag fogadott, ahogy a küszöbre léptem.
– O’Mara, nem kéne szétválnunk – jegyezte meg Garret aggódva. – Ezért jöttünk négyen, mert veszélyes odabent.
– Maguk is tudják, hogy ez egy játszma, amit valakinek meg kell nyernie – mondtam és visszafordultam a társaim felé. – A kincset egy titkos kamrában rejtették el, és mint tudjuk: aki előbb találja meg, az lelép az értékesebb felével. Talán valóban szükségünk van egymásra, talán nem.
Cartwright a homlokát ráncolva bólintott. Evanson a mentorát bámulta, egyedül Garret pislogott ijedten a szavaim hallatán. Tehát ő a gyenge láncszem– szögeztem le magamban. Nem lepett meg különösebben Cartwrightot jól ismertem, dolgoztunk együtt korábban és később több összetűzésünk is volt. Tudtam mire képes és ha valaki biztosan nem tisztességesen játszik az ő. Evansonból sem néztem ki emiatt többet.
– Szóval, ha megbocsátanak, uraim, én részemről előre megyek… a többit magukra bízom – válaszoltam és már fordultam is a bejárat felé.
Még be sem léptem az ajtón, mikor elviharzott mellettem Garret. Az egyik folyosó irányába sietett, ami közvetlenül a poros, pókhálóval borított előtérből nyílt.
Én ennél óvatosabb voltam. Lassan lépkedtem, minden apró zajra figyeltem. Nem akarok egy darabot sem itt hagyni magamból. Esmé valószínűleg nem örülne neki. Ezt állapítottam meg magamban és elmosolyodtam egy pillanatra ahogy rágondoltam. Ha más nem is, ő biztosan erőt ad nekem minden helyzetben.

[viselet]

A bakancsom talpa kopogott a kőpadlón, a falak csak úgy visszhangozták minden lépésemet. A halvány fényben éppen csak észrevehető volt, hogy látszik a leheletem… elővettem a pálcámat a kabátzsebemből és halkan elmormogtam egy lumost, de nem történt semmi. Megpróbáltam hát újra, de továbbra sem tapasztaltam változást.
Közben mögöttem belépett Cartwright és Evanson azon tanakodva, hogy együtt folytassák-e az utat. Sejtettem, hogy a nagy összetartás az idősebb tolvajt is csak addig érdekli, míg elő nem kerül a kincs. Feltéve, ha nem csak értéktelen vackokat találunk.
– Nem működnének a varázslatok? – fordultam feléjük. – Lehetséges ez?
Cartwright is elővette a pálcáját. Előre felé meredt, nem történt semmi. Hangosan is kimondta a szavakat, de még ez sem segített.
– Nos, azt hiszem csak az eszünk és az erőnk maradt itt, uraim – mondta Cartwright és gúnyosan rám mosolygott. – Még mindig nem akarsz csapatmunkát, O’Mara? Fizikálisan mindenki jóval feletted áll… mi lesz, ha elbuksz?
El akart bizonytalanítani.
– Ha te azt tudnád… – forgtattam a szemeimet, aztán hátat fordítva tovább indultam. Nem fogom neki megadni a lehetőséget, hogy elrontsa a hangulatomat. Ma nem fogok üres kézzel távozni.
A lépcsők felé vettem az irányt, amik az előtérből vezettek fel az emeletre, azonban nem léptem fel az első fokra sem. A szemem sarkából ugyanis megpillantottam egy kis ajtót, közvetlenül a szemközti falon. A sötétség miatt nem láthattam meg eddig, de a látásom hamarosan megszokta a fénytelenséget.
Elindultam a lépcső mellett, lassan lépkedtem… minden zajra figyeltem, habár a legtöbbet én vagy az egyre távolodó Cartwright-Evanson páros okozta.
Óvatosan benyomtam az ajtót, odabent korom sötét volt, akárhová is vezetett. Egy lépést tettem befelé. Semmi. Néma csend fogadott.
Újabb lépést tettem a kezemmel most kénytelen voltam a falat keresni, hogy legalább ki tudjam tapintani merre lehetek. A tenyerem hamarosan a hideg kőnek ütközött. Elmosolyodtam: A sötét sem tudja elvenni a józan eszemet – gondoltam, és lassan megindultam a fal mellett, a szabad kezemet előre nyújtottam, hogy ne sétáljak neki semmi veszélyesnek.
Gyorsan megjött az önbizalmam. Már nem éreztem szükségét annak, hogy óvatoskodja. Lépés lépést követett, ráadásul egyre sűrűbben. Nem álltam meg, nem hallgatóztam, de a kezem hamarosan a szemközti falnak ütközött. Ugyanazt a hideget éreztem, mint korábban…
Egy kattanás ütötte meg a fülemet.
Mozdulni akartam, de valami abba a tenyerembe állt, amit végig húztam a falon. Felordítottam, a szemem könnyes lett a fájdalomtól, pedig csak egy felszíni sérülés lehetett. Egy karcolás talán.
Térdre estem. A testemhez szorítottam a sérült kezemet és közben arra gondoltam: Biztosan csak én vagyok ennyire szerencsétlen.
Mély levegőt vettem és felkeltem ismét. A korom sötétben továbbra sem láttam semmit, de ki akartam jutni a helyiségből. Elindultam lassan, végig simítottam a falakon, míg meg nem éreztem egy újabb kilincset. Hálás voltam a sorsnak, hogy ezúttal nem vágtam meg sehogyan sem magamat.
Az ép kezemet hosszú ideig pihentettem a hűvös fémen. Csak egy karcolás. A gondolat megnyugtatott ugyan, de a csípő érzés csak nem akart múlni. A figyelmem elterelés érdekében inkább lenyomtam a kilincset és a fény betört a sötét helyiségbe. Nem néztem meg mi volt mögöttem, azonnal a tenyeremre tévedt a tekintetem.
Csupa vér volt a kabátom ujja és a kockás ingem. Valami kettéhasított a bőrt. nem túl mélyen, de erős vérzést okozott. Vettem egy mély levegőt és a fénybe néztem.
A szemeimnek hosszú percekbe telt, hogy megszokják a fényt.
Egy kőlépcsőt találtam magammal szemben. Úgy tűnt, hogy talán egy toronyba vagy valamiféle titkos helyiségbe vezethet. Azonnal megindultam fölfelé, nem foglalkoztam a sebemmel, itt úgysem tudom meggyógyítani. Jó, hogy Esmé nincs itt, máris aggódna – gondolkodtam mosolyogva.
Hamar a lépcsők tetejére értem, ahol egy kisebb ajtó fogadott. Annyira alacsony volt, hogy még nekem is össze kellett görnyednem, hogy belépjek a mögötte rejtőzködő, aprócska helyiségbe.
A mennyezet alacsony volt és a szoba köralaprajzú volt. Az ajtóval szemben valami rozsdás, hatalmas tüskékkel díszítette fémrács volt, de akkora hogy az egész falat beborította. Nem volt túl sok bútor amúgy sem, néhány üres láda és egy fiókosszekrény, amit egy aprócska ablak alá toltak egészen. Az egyik fiók ki is volt húzva, így megindultam felé.
Megint óvatosan lépkedtem, de hiába. Alig tettem meg egy métert valami kattant. Körbe fordultam. A mellettem lévő falhoz hátráltam egészen, mert ami közeledett felém az ekkor már szemközti fal irányából igen csak veszélyesnek látszott. Hatalmas tüskék és a rács közeledni kezdtek. Lassan mozogtak, vontatottan, tudtam jól: ha semmi nem jön közbe, könnyedén elmenekülhetnék.
Az ajtó még nyitva volt, menekülni akartam, de mintha a falhoz ragasztottak volna a kabátomnál fogva. Képtelen voltam eltávolodni. A francba! Most kell okosnak lenned O’Mara!
– Cartwright! – kiáltoztam kétségbeesetten, nem volt más választásom, ha ezt túl akartam élni.

[viselet]

A rács egyre csak közeledett, hatalmas zörgéssel. Még kiáltozni is elfelejtettem, annyira lefoglaltak a közelgő tüskék. A felső részen – ami nekem pont fejmagassában volt – rövidebb tüskék voltak, lejjebb viszont, ugyan eltérő méretben, de hosszabbak.
Ennek vége, Elliot – állapítottam meg, mikor ismét mozogni próbáltam, de nem ment. Valahonnan távolabbról üvöltés hallatszott és végre megértettem: ez a ház nem csapdákat rejt, hanem meg akar ölni minket. Mr. Coy nyilván pontosan tudta mit csinál. Nem csak elijeszteni akarta a behatolókat, hanem végezni velük. Meglepően ragaszkodhatott az állítólagos kincseiért… mint én.
Összerezzentem, mikor hangos zörgéssel tolni kezdett maga előtt egy dobozt a rács.
– Cartwright! Evanson! Garret! – kiáltoztam, hátha valaki végre meghallja.
Már olyan közel voltak, hogy akár meg is számolhattam volna a rozsdapöttyöket a kiálló tüskéken. De nem tettem… csupán elkerekedett a szemem, amikor megláttam rajtuk a megalvadt vért. Minden bizonnyal nem én voltam az első, aki itt ragadt és a fal martalékává vált.
A lélegzetem hangosabbá vált. A szívverésem felgyorsult, ahogy a combomhoz ért az első tüske. Ez volt a leghosszabb, így ezért el először a testemig. A hegye átszúrta a bőrömet, csak üvölteni tudtam a fájdalomtól, a szememből kifolyt a könny.
Esmé jutott eszembe, az esküvőnk… amit talán sosem tartunk meg. Mindent tönkretettem azzal, hogy idejöttem – gondoltam. Igen, talán le kellett volna állnom a kalandokkal, mikor visszatértem a szigetre, de nem tettem, mert túlságosan hajtottak az ösztöneim.
Egyre mélyebben volt a combomba a tüske, a következő a bordámat között fúródott a át a kabátomon és érte el a bőrömet. Összeszorítottam a szememet és eldöntöttem: Most már legyen vége
Egy kattanást hallottam hirtelen. Éreztem, hogy a tüskék nem mozognak tovább.
– O’Mara! – hallottam meg Garret hangját. Az ajtóban állhatott, de nem tudtam arra fordítani a fejemet.
– Jól vagyok… – hörögtem.
Persze ez hazugság volt, közel sem voltam jól. Betegnek éreztem magamat, a sérülésem piszkosul fájt és még varázsolni sem tudtunk, hogy meggyógyítsuk… legalábbis, amíg a házban vagyunk.
– Egy pillanat és kiszabadítalak, tarts ki! – magyarázta, de én már az ájulás határán voltam a fájdalomtól.
– Könnyű azt mondani… – suttogtam.
Hallottam, hogy a rácsot csapkodja vagy rúgdossa. Lehunytam a szememet és talán tényleg elveszthettem az eszméltemet – bár a zajokat folyamatosan hallottam. Feketeséget láttam előtt, végtelen sötétet, amitől a hideg rázott. Hirtelen rezzentem össze és pattantak fel a szemeim: a rács egy-két méterre volt előttem. Már nem állt a testembe, Garret pedig izzadtan, lihegve hajolt előre.
– Idebent nem tudunk varázsolni… – mondta és a combomra nézett, amire időközben a tenyeremet szorítottam.
Eléggé vérzett, de nem tudtam, hogy ez nem feltétlenül halálos sérülés. Túl fogom élni, csak erősnek kell maradnom.
– Ezért mondtam, hogy ne váljunk szét – mondta és csak most vettem észre, hogy az ő lábán is szakadtan lóg a nadrág és egy kis véres volt éktelenkedik az anyagon. – Mostantól mellettem maradsz!
– Hogy aztán osztoznom kelljen a kincsen? – háborodtam fel.
Közelebb lépett hozzám és a karomat átemelte a vállán. A támogatásával mentünk le a lépcsőn, át a sötét helyiségen. A pince felé vonszolt, aminek a bejárata a kapunak pont a másik odaláról nyílt, mint amerre korábban elindultam. Nem értettem, miért haladunk ennyire célirányosan, de már kezdett kényelmetlen lenni a közelsége és a támogatása. Utálom, ha sérültként kezelnek, azt pedig még inkább, ha megmondják mit tegyek.
Egy ajtónál álltunk meg. De nem egyszerű ajtó volt. Ez fekete volt és nem lehetett megmondani, hogy fából vagy esetleg valamilyen fémből készült-e. Valahogy olyan meleg érintése volt, ahogyan a tenyeremet hozzá érintettem.
– Ez meg mi? – kérdeztem, ahogy a furcsa felületen megéreztem valamiféle kört a tenyerem alatt.
Egy tárcsa volt, ami felett egy aranytojást formázó, apró minta volt. A szerkezet maga sem volt egyszerű: négy szám volt rajta. Egy hármas, egy hetes, egy négyes és egy egyes. Mindegyik ezüstösen csillogott a gyenge fényben.
– Egy rejtvény, még nem tudtam megfejteni – magyarázta. – De szerintem ez az ajtó rejti a kincset, amit annyira keresünk. O’Mara, gondolj bele… Cartwright és Evanson összefogott ellenünk, ők képesek osztoszkodni, mi miért nem? Ráadásul az életedet is megmentettem.
– Ez igaz… – bólintottam.
– A számok jelentésére kell rájönnünk – mondta és elengedett végre.
A másik, meglehetősen véres kezemmel is a tárcsához értem. Megállapítottam, hogy könnyen forgatható, habár kemény, nehéz anyagból készítették. Az is biztos volt, hogy ez a zár az ajtóhoz, csak rá kell jönni a rejtvényre. Egy szám kell vagy több? Van egy bizonyos sorrend? – gondolkodtam.
– A hetes… – nyögtem ki. – A legmisztikusabb szám, de mi köze lenne a kincsünkhöz?
Garret elmosolyodott, csak a szemem sarkából láttam. Azt viszont minden porcikám megérezte, ahogy hátba veregetett.
– Ez az, O’Mara – lelkendezett. – Talán a számok jelentése a kulcs.
– Az egyest mondják a muglik Isten számának – erre csak úgy emlékeztem valami újságból, amit álcaként vettem egy könnyed kis lopás alkalmával. Az egyetlen cikk valami egyházi téma volt, ami megragadta a tekintetemet: „…a teljesség, egy, az az maga Isten” – állt benne és ez a mondat azóta is bennem volt. Az egység szimbóluma így nem más, mint az egy.
– De a négyes és a hármas az mi? – faggatózott.
– Maradj csendben! – szóltam rá.
Gondolkodnom kellett. Az agyam legmélyéből kellett előszednem a tudást… hiszen általában a trükkök az én asztalom és nem a számok. A három a gyarapodás száma, a tökéletes szám. A négyes pedig a renddé, ez biztos. Ugyanakkor nehéz lett volna eldönteni, hogy melyik lehet a kulcsa az ajtó felnyitásának.
Hiszen a rendet talán az jelenti, hogy bent van a helyén a kincs, ott ahol lennie kell. A gyarapodás pedig a gazdagságra utalhat, amit maga az odabent elrejtett érték szimbolizálhat. Az egyes és a hetes nem illett a képbe, bár utóbbi talán a kincs értékére utalhatott.
– Ez bonyolult… – nyögtem ki, de végül minden bátorságomat összeszedve elforgattam a tárcsát, úgy hogy a tojás alatt legyen közvetlenül a választott szám: a hármas.
Nem érdekelt, ha most bajom esik… ha megsérülök vagy meghalok. Bátornak kellett lennem, hogyha ki akarok jutni innen vagy megszerezni a kincset – hirtelen nem tudtam volna eldönteni, melyikre vágyok jobban. Bár leginkább Esmé ápolására szorultam, a karjai között akartam lenni és aludni.
Az ajtó megroppant és magától feltárult, úgy zuhantam be rajta, de csak egy hosszú alagautat láttam. A fáklyák ugyan maguktól fellobbantak, még sem láttam el a végéig.
– Segíts fel! – mondtam Garretnek, ahogy megjelent mellettem a cipője fényes orra.
Lehajolt hozzám, a galléromnál fogva kezdett el rángatni. Így ültetett a fal mellé, majd leguggolt elém. A sebemet bámulta, majd elvigyorodott. A szemembe nézett egyenesen és már nem annak a gyáva alaknak tűnt, mint odakint.
– Kösz, O’Mara, tudtam, hogy te tudod ezt egyedül megfejteni – paskolta meg hirtelen az arcomat. – Most viszont szépen véget vetünk ennek a játéknak. Nem áll szándékomban osztozkodni.
Az ujjaival a combon tátongó egyre vérző seb körül matatott, majd hirtelen megnyomta. Üvölteni tudtam volna, de visszafogtam a hangomat ezúttal és csak felszisszentem. A könnyek viszont megint kifolytak a szememből.
– Elég… – hörögtem. – Mit akarsz még tőlem?
– Tetszik, ahogy szenvedsz – nevetett és végre levette rólam a mocskos kezét.

[viselet]

A zsebéből egy tőr került elő – ha ezt tudom, én is hozok magammal valami fegyvert a pálcámon kívül. Úgy tűnt, hogy sokkal felkészültebben jött ide… hiszen én általában úgy vagyok vele, egy gyenge kis csel is elég, ha meg akarok úszni valamit. Most azonban nem volt egyetlen trükk sem a tarsolyomban és még futni sem tudtam.
– Sajnos most nincs időm szórakozni veled – mondta és elvigyorodott, a torkomhoz emelte a pengét. – Vár a kincs és ott nem lesz rád szükségem.
Csak hümmögtem egyet és közben hagytam, hogy a hideg fém a bőrömhöz érjen. Hülye lennék hirtelen mozdulatokat tenni egy ilyen helyzetben.
 – Nagyon biztos vagy a dolgodban… de vajon ügyes húzás ez, Garret? – kérdeztem és most én vigyorogtam. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem látok el az alagút végére. Lehet ott egy csapda, vagy újabb rejtvény, amihez a te csökevényes agyad igencsak kevés.
Felmordult a sértésre. Tetszett, hogy ilyen könnyen belevontam a játékba. A kérdés csupán az volt, hogy képes lesz-e vajon kivágni magamat ebből a helyzetből.
– Tudod, mit O’Mara? – kérdezte és egy kicsit hátradőlt. A pengét elhúzta tőlem és most egyenesen a szemembe nézett. – Talán még is csak van kedvem veled elszórakozni, végül is Evanson és Cartwright is örülne, ha eltennélek lábalól. Egy követeléssel kevesebb.
Csak néztem, ahogy teljesen felegyenesedik. A csinos kis cipőjével a sérült lábamra lépett. Nem adtam persze meg neki az örömöt, hogy ordítsak. Minden erőm – ami még maradt – kellett ugyan, de összeszorított ajkakkal tűrtem a fájdalmat.
Aztán meghallottam a kattanást. Végre… – sóhajtottam a suhanó hang hallattán.
Valójában fogalmam sincs mi volt az, míg valami reccsenést nem hallottam, majd meg nem pillantottam a Garret mellkasán áttörő fémet. Ebből a szögből egy lándzsának látszott, ami az alagút láthatatlan végéből indult meg egyenesen felént. Ha nem állt volna előttem még én is megsérülhettem volna elég komolyan, de a teste felfogta a becsapódást, plusz eléggé messze is volt tőlem ahhoz, hogy már ne essen bántódásom.
A penge esett ki először a kezéből, amit azonnal meg is fogtam. Szerencsére olyan közel volt, hogy még megerőltetnem sem kellett magamat.
– Köszi a tőrt… – mondtam, mikor a földre hullott a teste.
Nem foglalkoztam vele, habár nem kívántam a halálát, de most nem volt időm megsajnálni. Megfogtam a sálamat és kihúztam a kabátom alól, hogy bekössem a sérülésemet. Persze az egyértelmű volt, hogy ez sem nyújt enyhülést, a fájdalom megmarad, de legalább nem leszek még véresebb.
– Hol vagy ilyenkor Phillip Rowle? – kérdeztem, miközben felnyomtam magamat a hideg kőről.
Erős túlzás volt azt állítani, hogy megálltam a lábamon, de most már akkor is megnézem mi az a nagykincs, amiért idejöttünk.Ettől a gondolattól vezérelve ráncigáltam el magamat az alagút végéig. Nem érdekelt, hogyha esetleg újabb kattanással valami csapdát hozok működésbe… egyszerűen csak mentem előre.
Haza kell mennem, hogy újra lássam Esmét, Daniel és Deant… és persze Ambert – ezeket a gondolatokat ismételgettem, ahogy haladtam. Négy ember tartotta bennem a lelket, nem a saját életem, az nem érdekelt annyira sosem.
Beértem a sötétbe, nem láttam semmit. Néma csend volt, csak a lélegzetvételemet hallottam… és közben még erősebben éreztem a mágiát, mint az ajtón belépve. Közel vagyok – tudtam, hogy így van. A képességeim még sosem vágtak át.

[viselet]

A sötétben majdnem ismét hasra estem, de még mielőtt elveszítettem volna az egyensúlyomat, fellobbant előttem egy fáklya. Egyetlen egy fényforrás volt, azonban tökéletesen megvilágította az alagút végét.
Egy vaskos, faragott, leginkább egy oltárhoz hasonlító féloszlop árválkodott a terem közepén. Rajta pedig az egyik leglenyűgözőbb tárgy, amit az utóbbi félévben láttam. Persze a családi gyűrű, a kard mind-mind csupa finom holmi volt, de ez egészen másmilyen érzést váltott ki belőlem. A három vékony, aranyből készült pánt egy kört fogott közre, amolyan tartó volt, amiben ott díszelgett a bemetszésekkel díszített tojás. Talán volt valami a belsejében is, de nem tudtam megállapítani. 
Egészen közel léptem. Alaposan körbe néztem, de semmilyen hangot nem hallottam és percekig nem is történt semmi különös dolog.
Hát mégis csak az enyém leszel… – vigyorodtam el, ahogy kinyújtottam a kezemet a tojás felé. Nem érintettem meg, csak hagytam, hogy átjárja a testemet a mágia, ami átjárta. Éreztem az erejét és megint olyan volt minden, mint régen. A vágy csakúgy tombolt bennem, hogy megszerezzem magamnak, de elkapkodni sem akartam.
Ácsorogtam előtt és csodáltam, ahogy a fáklya fénye megcsillan rajta. Egészen olyan volt, mintha pislákoló aranyozott csillogás szinte megszólított. Mintha azt suttogta volna lágy, csilingelő hangon: Érints meg! Ott hallottam a fülemben a szavakat és meg akartam tenni.
A kezem egyre közeledett, mikor valami csattanás, jött mögülem.
Azonnal megfordultam, visszahúzva a karomat a testem mellé. Cartwright és Evanson izzadtan, piszkosan álltak egymás mellett. Nem láttam rajtuk komolyabb sérülést, csak néhány karcolást és persze a zsebeik tömve voltak ékszerekkel. Evanson zsebéből egy pecsétgyűrű kandikált ki, amit egy vékony aranyláncra fűztek. Nem láttam, milyen címer vagy jelkép van rajta, de szívesen megnéztem volna közelebbről.
– O’Mara… – állt meg Cartwright a holttest felett. – Mi a francot műveltetek?
Vettem egy mély levegőt, hogy a fájdalomtól – ami a combomban egyre erősebben lüktetett – meg tudjak szólalni.
– Meg akart ölni, miután kinyitottam az ajtót – mondtam el az igazat. Felesleges lett volna torzítani a dolgon és így legalább Cartwright és Evanson sem engem tartottak árulónak.
– A csapda szerencsére gyorsabban tette a dolgát, mint ő… – folytattam, de már annyira fájt a lábam, hogy majdnem összecsuklott alattam.
Minden erőmet be kellett vetnem ismét. Talpon kellett maradnom, habár a vérveszteségtől egyre nehezebben ment.
Cartwright és Evanson közelebb jöttek. Szerencsére azon az úton jöttek végig, ahol én is, így nem oldottak ki egy újabb csapdát, amiről nem jelenthettük ki biztosan, hogy nincs a közelben. Nem tartottam tőle, hogy megszerzik a tojást előttem, lényegében könnyedén elkábíthattam volna őket, hogy nálam legyen. Azonban sok értelme nem volt. Ilyen állapotban akkor sem lettem volna képes hazamenni, ha tudnék hopponálni.
– Ez volna a kincsünk… – suttogta Evanson. – Világos, hogy ebből a házból nehezebb lesz kijutni, mint azt hittük. Osztoznunk kell valóban.
– Én ugyan nem osztozkodom senkivel – válaszoltam dühösen. – A tojáshoz is ki ért előbb? Hát persze, hogy én, így engem illett, ráadásul ahogy elnézem pont eleget tettek zsebre így is.
Nem válaszoltak, egymásra néztek, mintha szövetkezni akarnának ellenem, de engem nem érdekelt. Nyugodtan megpróbálhatják. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer kijátszanak. Éppen eléggé megalázott engem Garret.
Finoman kihúztam Evanson zsebéből a pecsétgyűrűt és átcsempésztem a sajátomba. A másik kezemmel pedig kinyúltam a tojás felé. Lélekben már felkészültem, hogy kiránthatom a pálcámat bármikor, ha az szükséges.
Megéreztem a véres ujjbegyeimmel a fémes, hideg felületet… élvezettel simítottam meg, miközben az egész tenyerem rákerült. Úgy tűnt, mintha remegne az egész. Valami furcsa erő mozgatta… vagy csupán a föld remegett volna meg? – gondolkodtam el, de nem volt időm megtalálni a választ.
Vakító, fehér fényt láttam egy pillanatra. A fejem fájni kezdett és hirtelen minden elsötétült.
Ahogy kinyitottam a szememet a kőpadlón voltam, körülöttem ott hevert Evanson és Cartwright teste. Először halottnak hittem őket, de aztán láttam, hogy lassan, de emelkedik a mellkasuk. Ez kicsit megnyugtatott.
Fel akartam kelni, de nem tudtam, mintha testem megbénult volna. Az ujjaimat, majd a kezemet sikerült először megmozdítani, azonban ez is gyenge próbálkozásnak tűnt… a fájdalom viszont már elviselhetetlen volt. Az az érzésem támadt, mintha minden csontom eltört volna, de a combon lévő szúrt seb égett a legborzalmasabban.
– Bassza meg… – nyögtem ki rekedten.
Valami fekete foltot pillantottam meg a szemem sarkából. Egy kicsit abba az irányba fordultam és csak ennyit mondtam:
– Tudtam, hogy eljössz… – mondtam. – Haz…haza ke…ell mennem… – nyögtem ki. Egyre nehezebben beszéltem, alig tudtam összeszedni a gondolataimat, tudtam, hogy nem sokáig maradok magamnál.
– A… apa… – valamit mondani akartam, de én sem igazán tudtam, mi az.
– Ostoba fiú, miért nem szóltál, mikor elindultál ide? – azt hiszem ezt mondta, de nem értettem rendesen.
Melegség járt át, hogy hallhattam a hangját. Most valahogy biztonságban éreztem magamat már attól is, hogy csak itt van mellettem. Nem akartam megöletni magamat, nem ezzel a szándékkal indultam ide, most mégis butaságnak tűnt az egész. Egyszerű öngyilkossági kísérletnek, amiért nem készültem fel rendesen az akcióra.
– Csak… haza – nem tudtam rendesen beszélni, ráadásul pillanatokon belül megint csak sötétséget láttam.
Valamit éreztem, valami furcsa, kavargó dolgot, de a szemeimet nem tudtam kinyitni. Hideg szél csapott az arcomba, majd melegséget éreztem és azt a furcsa, dohos illatot, ami odahaza uralkodik mindig. Ez ismét megnyugtatott.
Csupán akkor nyitottam ki újra a szememet, mikor valami puha, finom dolgot éreztem meg a kezem alatt. Piszkos fehéret láttam meg magam előtt. Érdes felületet és hosszú percekbe telt, mire megértettem mi az: a plafon, méghozzá az én nappalim plafonja.
– A francba… – nyögtem fel, mikor hirtelen mozdulatot tettem. Pont ugyanolyan sérült voltam, mint korábban. Az egyetlen különbség az volt, hogy most már a kanapémon feküdtem és Zeusz a fejét a tenyerem alá nyomta simogatást várva.

Vége