+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Viszontlátás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Viszontlátás  (Megtekintve 13335 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 06. 06. - 17:55:25 »
0

Mézesfalás ~ és más helyszínek


Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 06. 06. - 17:56:16 »
0



Hány hónap is telt el? – gondolkodtam el a tükör előtt állva, miközben a ruhámat igazgattam. Zeusz ott ült előttem a mosdótálban és időnként fel-felnyávogva jelezte, hogy nem festek túl fényesen ebben a barackos-rózsaszínes csodában. Hát nem is a kedvenc árnyalatom és őszintén szólva fogalmam sem volt hogyan keveredett a szekrénybe a gyűrött ingeim közé.
A karomat az orrom elé húztam és beszívtam a finom illatot, ami áradt belőle. Így már biztosan tudtam, honnan származik. Csak is Esmé rakhatta be a szekrénybe, de nem bántam. Mindig jó volt megérezni az illatát a lakás egyes pontjain, habár még mindig fájtak a történtek. El kell engednem… – gondoltam, habár nagyon nehezen ment.
Kisétáltam a fürdőbe és egy pillantást vetettem az órára. Délután négyre ígértem magamat és a legújabb tőrömet Merelnek – konkrétabban Garret tőrét, amivel el akarta vágni a torkomat Skóciában. Részemről szívesen megszabadultam volna ettől a darabtól is és a lányról tudtam, vevő lenne az ötletre. Sokat nem kérek cserébe, mostanra kifejezetten nem is találtam ki semmit. Talán a jövőben még igénybe veszem a színészi képességeit.
A kandallón át jutottam el a Három Seprűbe, onnan pedig a főutcára. Szerencsére eddigre már nem is volt olyan sok ember, mint a délelőtti órákban. Talán most a legtöbben az iskolában töltötték a hétvégét… vagy egyszerűen csak lecsengett már a szokásos vásárlási roham. Hála az égnek nem szeretnék újra egy Miss White-ba vagy a rágógumi lányba botlani. Igaz Montregoba sem, pedig az alapvető ellenszenvemet viszonylag legküzdöttem vele szemben.
A Mézesfalás előtt sem gyűlt már a gyereksereg, ráadásul végre az az édes bűz is megszűnt. A téli időszakban állandóan azt a túlságosan ragacsos, agyonfűszerezett, forrócsokinak gúnyolt löttyöt osztogatták az utcákon. Persze a Valentin-nap sem volt rossz Madam Puddifoot kávézójában… a sok undorító buborékszívvel és a bájitalos kávéval.
Csendesen álltam meg a kirakattal szemben. Benéztem az alig zsúfolt üzletbe és nagyot nyelve méregettem a nyalókákat, csokoládékat. Jó régen ettem már ilyesmit – gondoltam, közben belenyúltam a zsebembe. Természetesen teljesen üres volt. A patikából származó pénzt már régen elköltöttem és amíg nem lesz nyereséges az üzlet, kénytelen leszek a régi életmódomnak megfelelően élni. Milyen jó kifogás is ez a kincskeresésre.
Merelnek azt ígérted, hogy a Mézesfalás előtt várod meg – emlékeztettem magamat, de aztán inkább mindenféle gondolkodás nélkül megindultam a bejárat felé.
Finoman löktem be az ajtót. Egy kis csengő jelezte az érkezésemet.
Nem foglalkoztam az eladókkal. Egyszerűen csak odasétáltam az egyik polchoz és a nyálamat csorgatva bámultam a csokibékákat és a többi elvarázsolt édességet. Gyerekkorom óta nem csilloghatott úgy a szemem, mint abban a pillanatban.
Segíthetek, uram? – lépett hozzám egy mosolygós hölgy.
Nem köszönöm – válaszoltam gépiesen és közben le sem vettem a szememet az édességekről.
A gyomrom hangosan korgott és most végre nem a saját lelkifájdalmammal törődtem, hanem csak is a látvánnyal. A színeket, a különböző illatokat egyre nehezebben tudtam befogadni, a nő pedig eltűnt mellőlem. Szerettem volna megragadni valamit és eltűnni vele a környékről is… már nyúlt volna a kezem a polcok irányába, mikor visszatért a korábbi hölgy egy tálcával.
Nem akarja megkóstolni a legújabb málnás csokoládénkat? – kérdezte és még közelebb nyomta hozzám a kóstolót.
Elvettem egyet és a számba tettem. Azonnal elmosolyodtam. Nem csak az íze volt remek, hanem valami különös melegséggel is eltöltött, amit nem tudtam volna megmagyarázni.
Ez a csoki minden szomorúságot elűz – folytatta lelkesen. – Azonnal tudtam, hogy erre van szüksége… amint megláttam a kirakatban.
Vehetek még egyet? – kérdeztem, de engedély nélkül le is vettem a következő falatkát és a számba dobtam.
Ez még két-három alkalommal megismétlődött. Eddigre a boszorkány inkább ingerültnek tűnt, semmit szívéjesnek. A lábával toporgott és már szerintem azon volt, hogy valami ronda varázslattal elűz az üzletből.
Nem akar esetleg vásárolni belőle… látom nagyon ízlik – motyogta. – Nem véletlenül fogyaszt el az ember fél tálca ingyen kóstolót valamiből.
Köszönöm, de remekül vagyok a kóstolókkal is – vihogtam eddigre már az édességből.
Közben egy ajtót hallottam nyílni vagy csukodni. Reméltem, hogy végre megérkezett Merel. Kétlem, hogy ezen a helyen még sokáig látnának szívesen – állapítottam meg magamban, miközben a következő adag édességet tettem a számba. A gyomrom már komolyan kezdett fájni, de hát addig egyen az ember, míg megteheti.
 
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 06. 06. - 23:21:57 »
0

Szóval Naras bá nem örülne az üzletelésnek, amit folytatni készülök. Mondjuk akkor már először annak nemörülne, hogy a rákba voltam én egész téliszünetben. Szóval igen, az úgy alakult, hogy elfelejtettem szólni az árvaháznak is, hogy megbeszéltem Edwiékkel, hogy a téli szünetre náluk leszek rokonlátogatóba.
Oké, szóval szándékosan felejtettem el.
Nem akartam vele macerálni, na. És mire ilyesmit át lehet húzni Ms. Grelodon... egyszerűbb volt, bajom nincs, nem adták el a szerveimet rabszolgának, mi itt a probléma? Igen, tudom, az, hogy már a harmadik szúró-vágó eszköz beszerzésén munkálkodok. Meg hogy ehhez kiszökök az iskolából, mert a kimenőmet - egyébként ettől független - büntetésből visszavonták. De na, egyáltalán nem volt egy fair büntetés, azért kaptuk, mert házakat és egyéb ilyesmi határokat áthidaló bulit tartottunk, és Prescott sünt kettőt keresztbe.
Négyre volt megbeszélve a találkozó, de végül korábban jöttem, úgy számolva, hogy ugye ez az alagút a Mézesfalás pincéjébe vezet, mégis jobban járok, ha csúcsidőben érkezek, mert bár akkor lesz kábé mindenki a boltban, az alacsony termetemmel ez még jobb álca is igazából. A válltól vállig tömegben könnyebb hamarabb elvegyülni a pincéből feljövet, - amit a boltosok nem hiszem, hogy nagyra értékelnének - és könnyebben ásom át rajta magam a kijáratig anélkül, hogy egy Madi meglátna, tekintve, hogy tudja, hogy nincs kijárásom a faluba. Nem attól tartok, hogy ő csinálna ebből balhét, de egyszerűbb, ha nem is kell imagyarázni mit. Így viszont volt több mint egy órám csak lófrálni olyan helyeken, ahol mások vagy nem mernek, vagy nem akarnak, mert nem érdekes annyira. Aztán visszalopózni a Mézesfaláshoz anélkül, hogy megintcsak valaki felismerne, aki ne ismerjen inkább fel.
Nem is értem, mi kifogásolható van az ismeretségünkben ezzel az O'Mara ürgével. Elugrunk a lakására, ilyen böködős-féle dolgokat ad, és ennek mindketten örülünk. Esetleg szerepet játszunk előtte. Arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám Merelkedrága, te egyre javíthatatlanabb vagy.
Annak örömére, hogy sikeresen nem egy szobatársamnak magyarázkodok, hogy hogyhogy nem otthon lófrálok a folyosókon jobb dolgom híján, és annak, hogy a kirakaton keresztül látom, O'Mara felebarátom azért nem a megbeszélt módon a Mézesfalás előtt vár rám, mert épp odabent készül meggyőzni egy alkalmazottat, hogy páros lábbal kérje meg a távozásra, csak így az arcokat elnézve, benyitok.
-Bocsi a késésért, megpróbáltam annyi ideig sminkelni, ameddig te szoktál- veszem elő Alice hideg, fanyalgó hangját a legutóbbi találkozásunkról drágalátos "apámmal", egyben adva a lapot, amit remélem vesz is, hogy lehetőleg milyen néven szólítson. A szerep szórakoztatóságán kívül a biztonság kedvéért is. Madi, vagy akkor már Bern vagy Rhanda se, kevésbé kapná oda a fejét egy ilyen gyakoribb, kevésbé engem jelölő névre, hogy Alice.
-Ugye nem megint én kell megmentselek némi nem kívánt figyelemtől?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 07. - 15:08:28 »
0



A kezemben maradt a fogpiszkáló, amiről egy pillanattal korábban kaptam be a finom csokoládét. A bacsukódó ajtó irányába fordultam teli szájjal és két rágás között, el is mosolyodom. No nem csak azért, mert Merel egyből a „lányomként” nyit. Elsősorban örültem a viszontlátásnak: ilyen kellemes üzletféllel mindig öröm a találkozás.
Nem sokat változott a legutóbbi találkozásunk óta. Nem látom olyan sokszor, hogy feltűnjön, ha esetleg megnőtt vagy kikerekedett… ráadásul én még mindig magasabb vagyok, tehát mit érdekeljenek ezek az apróságok.
Alice, végre itt vagy! – mosolyogtam rá és elvettem még egy fogpiszkálót a tálcáról.
Az eladó idegesen felszusszant mellettem, de nem különösebben foglalkoztatott a megnyilvánulás. Nem pillantottam rá, továbbra is Merel-Alice-t méregettem és lassan felé nyújtottam a kezembe kapott kóstolót.
Bolondok az emberek, hogy ilyesmiket osztogatnak ingyen – állapítottam meg, ahogy a falatra pillantottam. A csokoládé barna színe és a málna rózsaszínes árnyalata egészen jól mutatott. A hasam persze már a puszta látványtól is még jobban fájt. Azonban, ahogy mindig mondom, egy tolvaj használjon ki minden alkalmat az evésre, hiszen nem sok adódik belőle. Ha most megeszem ezt az egész tálcányi édességet, akkor talán egy-két napig kihúzom.
Nézd, mit talált apuci – mondtam.
Tovább tukmáltam felé az édességet, remélve, hogy végre elveszi azt.
Nem is tudtam, hogy van gyereke is… kissé, mintha fiatal volna egy ekkora kislányhoz – jegyezte meg az eladó.
Hirtelen felé fordultam. Láttam, ahogy Merelt méregeti összeszűkült szemekkel. El nem tudtam képzelni, mi járhat a fejébe… de talán látta már itt korábban? Nem tudtam elképzelni, hogy emlékszik rá, habár eléggé jellegzetes lányról beszélünk.
Olyan sok diák fordult meg hétvégente a roxmortsi üzletekben – igen jól emlékszem még erre diákkoromból –, hogy az eladók csak győzték kapkodni a fejüket. A tömegben pedig egyenesen nehéz lehetett kiszúrni egy-egy arcot. A tömeg volt az én fegyverem is a városban. Jól tudtam mire, mikor és hogyan használható.
Hát, pedig az enyém… nem látja a hasonlóságot? Sötét haj, sötét szem, sovány, de szívós alkat… – magyaráztam értetlenül.
Egyenesen úgy tettem, mint aki meg van sértődve és közben némi édesség tűnt el megint a számban. A boszorkány kissé zavarba jött, de aztán a homlokát ráncolva méregetett most már. Azt hiszem ez volt az a pont, mikor komolyan kezdett dühössé válni az elfogyasztott mennyiség láttán.
Drágám, akkor beszéld rá az apukádat, hogy vegyen már egy táblát az új termékünkből. Hiszen már egy bő fél tálca kóstolót megevett egyedül – javasolta Merel felé fordulva a nő.
Én csak megköszörültem a torkomat és alig láthatóan megráztam a fejemet.
Ugye nem megint én kell megmentselek némi nem kívánt figyelemtől?
A kérdés enyhén felháborító volt. Persze ott volt az az eset a banyával, de hát régen történt már és nem is igazán volt megmentés… nem igaz? Meggie nyilván Merel segítsége nélkül is meglehetősen könnyen megoldottam volna, legalábbis sosem vallottam volna be az ellenkezőjét.
Fogalmam sincs miről beszélsz – válaszolta a szememet forgatva.
Az eladó még mindig puffogva állt előttem és már komolyan az az érzésem támadt, ha nem lenne nála ez a hatalmas tálca durva átkot szórna a nyakamba. Ma valahogy nincs hangulatom a kelésekhez, sem egy kezelhetetlen szemöldökhöz – gondoltam és egy kis mosoly ült ki az arcomra közben.
Alice, nincs nálad egy kis apró? Otthon hagytam a tárcámat… – mondtam ki jó hangosan.
Színpadiasan beletúrtam a zsebembe, ami természetesen üres volt. Ezt nagyon jól tudtam már korábban is, de így mégis csak jobban mutatott. Na vajon erre mit lép a banya? Csendesen tovább kutatkodtam, várva a reakciót és igyekeztem nagyon ártatlan arcot vágni, ami nem éppen az erősségem, ha már itt tartunk.
Hogy micsoda? – fakadt ki a kérdés az eladóból.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 07. - 17:12:58 »
0

Az "apuci" megnyilvánulásra rosszallóan összefonom a karjaimat. De azért a csokikóstolót még átveszem az eggyel szabadabbik kezemmel. Ha fele ilyen idős lennék, talán még nem is hangzana ilyen neccesen ez a kifejezés.
Aztán azért élek a lehetőséggel, hogy ingyen kóstoló, a falattal a számban még bólogatok is egyet elismerően az alkalmazott felé, hogy valóban jóféle, de megelégszem ezzel az eggyel. A tálcán üresen sorakozó fogpiszkálók számából és az illető hölgy arckifejezéséből ítélve nem úgy, mint "apuci". Amikor nemrég átjöttem itt, még nem volt ilyen. Vagy lehet, hogy már, akkora tömegben pillanatok alatt elfogyhatott egy előző tálcányi.
-Nem mindenki lehet óvatos végülis- jegyzem meg csak félhangosan én is, az eladó obszerválódására válaszul. Talán nem hallotta tisztán az egészet, de nem is nagy probléma. És igen, Alice kifejezetten gördülékenyebben dől belőlem, mint Leena. Ha jobban ráérnék, talán még el is gondolkoznék, miből merítek ennyi fanyalgó elégedetlenséget.
-...A többit anyámtól örököltem. Gonolom, jobban is jártam így- fejeztem be a magyarázatot én, egy bocsánatkérő pillantás mellett a tálcányi atrocitásért, ami az eseményekről lemaradva is leolvasható a jelekből, és rövidesen az eladó szavai is ráigazolnak. Kezdem látni, mekkora szerencse volt nem beszélni meg sok részletet előre, valamint hoznom minden meglévő zsebpénzem.
Mit hogy értem? Pont így értem. Betolsz egy tálca reklámkóstolót anélkül, hogy venni is szándékoznál bármit, aztán csodálkozol, hogy a saját páros lábaddal akarnak kirúgni a boltból, úgy értem. Én jót szórakoznék ezen kérem, csak így nem kezelnek kívülállóként, és magamat ki kell vágnom belőle minimum.
-Arról, hogy már megint én kell megneveljelek, aztán csodálkozunk, ha hamarabb elhiszik, hogy az anyád vagyok, mint hogy a lányod.- A mondatot félig-meddig a csokisnénihez is intézem narratívaként, de a végszóra konkrétan őfelé fordulok. -Ugye még nem őszülök tőle?
És akkor még tetézi az abszolút nem pofátlan, de annál diszkrétebb közlésével, hogy egy vasa sincs. Most se.
-Hagyd, inkább ne ronts rajta többet. Milyen ez az új termék?
Az utolsó mondattal megint csak a boszorkányhoz fordulok már, a saját tárcám után halászva a zsebemben, és próbálva megszakítani a felháborodását, mielőtt a maradék kóstolófalatokat a fogpiszkálóknál fogva életművész úr arcába akarná szögelni, a tálcát használva kalapács gyanánt.
Hamarosan ott tartunk, hogy kifejezetten több zsebpénzemmel rövidebben, mint számítottam, ellenben a hónom alatt egy olyan tábla csokival, hogy szerintem rajztáblából árulnak kisebbet, csuklón ragadom O'Fátlanul Ingyenélő urat, és kivontatom a boltból. Jövőre már szerzek újabb kimenőt, úgyhogy nem lesz hátrány, ha nem veszik tiltólistára a képemet itt a Mézesfalásban itt valaki miatt itt. Itt. Az ajtón kívül azért már körülsandítok a tábla csoki mögül, hogy ne legyen a környéken ismerősöm.
-Oké, kéne valami forgalmatlanabb hely, mint a főutca és népszerű boltok, tudsz valamit?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 07. - 22:00:04 »
0



Arról, hogy már megint én kell megneveljelek, aztán csodálkozunk, ha hamarabb elhiszik, hogy az anyád vagyok, mint hogy a lányod – magyarázta Alice, majd a boszorkánynak intézett még egy utolsó kérdést: – Ugye még nem őszülök tőle?
Elvigyorodtam. Hát nem remekül hozza a szerepet? – gondolkodtam, miközben a csokit megforgattam a számban. Hagytam, hogy az édes érzés átjárja az egész számat, majd lassan lenyeltem a falatot. A kellemes melegség újra átjárta a testemet s közben nem is foglalkoztam a már hányingerré fokozódó gyomorfájással.
Az anyám valamivel magasabb volt nálad – jegyeztem meg a vállamat rángatva.
Egy kicsit előre hajoltam. Úgy tettem, mintha Merel sötét hajában keresnék valamit tekintetemmel. Őszintén szólva, valahol ez volt az a pont, ahol elgondolkodtam: vajon az édességben egy kis jókedvem kívül más is van? Általában türtőztetem magamat és visszafogott vagyok a társaságban, most azonban egyenesen pörögtem – ami aztán kicsit sem illett Elliot O’Mara általában komoly képéhez.
Hálás voltam Merelnek, a szakítás óta ez volt az első alkalom, hogy igazán jól szórakoztam. A felszabadultság pillanatok alatt átjárta a testemet és örültem valóban a viszontlátásnak, meg persze Alice-nek is, aki még az eddigieknél is ridegebb és szemrehányóbb volt.
Most, hogy említetted, mintha lenne néhány ősz hajszálad – mondtam és rákacsintottam. – Nos a koravén géneket biztosan anyádtól örökölted.
Igazán csinos kislány – nyögte gépiesen az eladó.
A tálca azonban megremegett a kezében a következő mondatomra. Az eddig sápadt, ám kétségbeesett arca most egészen másképp festett. Mintha az összes vér az arcába áramlott volna, a dühtől pedig egyenesen fújtatott. Nos, talán előbb kellett volna közölni, hogy nincsen nálam pénz, de az éhesség elvette a józan ítélőképességemet.
Merelre pillantottam, aki már a zsebében kutatott és közben a rákvörös boszorkányhoz fordult. Az idős nő kezében hirtelen megállt a tálca. Már nem remegett annyira, de azért a maradék három falatka elhagyta az eredeti helyét és folyamatosan vándorolt az ezüst lapon.
Hagyd, inkább ne ronts rajta többet. Milyen ez az új termék?
A boszorkány megköszörülte a torkát és széles, színpadias mosolyra húzódott a szája. Pénzt szimatolt a vén banya – gondoltam. Alaposan végig mértem, úgy tűnt, mintha egy plakátról lépett volna be, majd hosszú monológba kezdett. Természetesen betanult szöveg volt, ezt még a hülye is felfogta szinte azonnal.
A neve Málnás Vigyortábla. – Elröhögtem magamat a név hallatán, némileg belezavarva a tökéletes szövegbe. – A gyümölcsös krémben különleges bájitalt kevertünk, ami felvidítja a kóstolót. Persze egy ilyen kis kóstoló csupán könnyű kis melegséggel árasztja el a testet.
Nem gondoltam volna, hogy egy tábla csokival a hóna alatt ragad majd végül csuklón Merel és rángat ki az üzletből. Legalább értelemes dologra költötte a zsebpénzét – gondoltam, ahogy a lányra pillantottam a szemem sarkából.
A főutca persze még a kevésbé nagy tömeg ellenére is forgalmas volt. A legtöbb idelátogató legyen az diák vagy egyszerű utazó a széles út mellett sorakozó üzleteket kereste fel, így ez a terület nem volt megfelelő egy üzlet lebonyolítására.
Hagytam egy pillanatra, hogy a hűvös, ám kellemes tavaszi levegő végig cirógasson az arcomon. Megtöltse a tüdömet, majd könnyeden távozzon a szervezetemből. A tavasz az én évszakom, még nincsen túl meleg, de már a téli fagy kissé visszahúzódott. Ilyenkor lehet aztán igazán kalandokra menni, kincsekre vadászni.
Jó kérdés… a Szellemszállás esetleg, ha csak éppen nem húzódtak be oda az idióta diáktársaid… – gondolkodtam el.
Persze a Montregos eset mondatta velem ezt. Mathias is valami gyereket keresett ott, nem kizárt, hogy párbajozni akartak… vagy éppen verekedni, nem tudom mi éppen a divat a Roxfortban. A keménykedés a helyi menők között úgy látom persze továbbra is alapvető.
Ha pedig minden kötél szakad, szóba jöhet a Torony vagy a hegyek – folytattam.
A lányra nézve megint vigyorogni támadt kedven. No persze nem ő nézett ki mókásan, csak megpillantottam azt a tábla csokoládét, amit az imént vásárolt. Erre a boldogságra van nekem szükségem egy szakítás után – gondoltam és már majdnem a nyálam is kifolyt a szám sarkán.
Ha odaértünk… akkor… öhm… – megtöröltem a számat a kabátom ujjával és csillogó szemekkel folytattam: – Kaphatok majd akkor egy kis csokit?
Éreztem, hogy lezsibbad az agyam. A gyomrom mozgatott mindent, ami hirtelen a hányinger ellenére is megkordult. Ártatlan arcot vettem megint elő, mintha csak a farzsebemben tartanám az ilyesmit.
Légyszi… – tettem hozzá gyorsan a meggyőzés kedvéért.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 08. - 00:20:01 »
0

-Vaaagy, azok az én saját kis drágaságaim, amiket magam fejlesztettem ki, mert egy elvált apát kell minden második héten idomítanom, mert utóljára akkor volt a legfelnőttebb... oké, ezt nem most fejtem ki.- De csak a kultúrált környezet megtartása kedvéért. De amúgy: ...amikor engem összehozott, talán már végzősként. Talán. Csokisnénit megszánom mégegy bocsánatkérő pillantással.
-Ne tessék aggódni, ez a teljesen hétköznapi állapot.
A bókot még egy eredeti mosollyal is megköszönöm. El is pirultam kicsit? Nemtom, bók kapás terén még nem vagyok a leggyakorlottabb.
Úgy tűnik, nem is tudtam volna jobban időzíteni az új csokijuk utáni érdeklődést, és csak ezen múlott, hogy nem annak vagyok épp szemtanúja, hány különböző módon lehet egy embert három falatka csokoládéba fojtani.
Ugyanitt: az imént végeztem ki egyet az említett kóstolókból, de a leírásra úgy összefolyik a nyál a számban, mint ha a legdepisebb kviddicsedzésemről jövet tolnának az arcom elé egy tálcányit. Meggyőző reklám.
Szintén ugyanitt: viszont meg vagyok győződve, hogy a kasszához tett zarándoklatom során a szabvány kiszereléssel nem találkoztam, és hogy ez nem véletlen. Ahogy arról is, hogy ez kinek köszönhető.
De ez még mindig jelenti azt is, hogy van egy egészséges, ereje teljében levő középkicsi rajztábla dimenzióival vetekedő tábla csokim.
-Hacsak nem házibulit rendeztek oda, csak nem tán.
Egyszer jártam a Szellemszálláson, akkor épp pont ez volt a helyzet. Azóta meg még nem volt alkalmam megnézni, bulika nélkül mekkora a forgalma, mert pont azon bulika okán lett minden résztvevője eltiltva a további roxmortsi látogatásoktól. De amekkora parát csináltak maguknak néhányan a hely híréből, tényleg csak azok az elvetemültek merészkednének az ijegetős történetek ellenére az épülethez, akik tartósan el vannak tiltva ettől.
Például én.
O'Várgó cinkostársam most is nagyon feni a fogát valamire, ami jelenleg az enyém, már kezdek lassan azon gondolkozni, rendszer lesz-e ebből a végén. A mostani, tábla csoki mondjuk elnézhető, ez bárkiből kiváltaná. O'Ké, ebből a neves poénból meg egyre kevesebbet lehet kihozni, ejtenem kéne már.
-Miaz, tán nem elég, hogy megmentettelek attól, hogy az összes sün az arcodra irígykedjen a beleállított fogpiszkálók okán?- incselkedek a csokitáblám mögül. -Ha tudnál kontyot kötni, lehet megfontolnám, mit tehetek ezügyben.
Igazából, ismerve O'Mara gyomránál foghatóságát, már a csoki megvételének ötletében is benne volt, hogy üzleti alap lesz az édességből. Esetleg persze miután megvámoltam, főleg így, hogy van is miből vámolni. De ezt persze nem kell még tudnia, had sóvárogjon csak.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 06. 09. - 19:12:22 »
0



A kissé hűvös idő most kifejezetten jót tett nekem a Mézesfalás tömény édesség illatához képest. Némileg enyhített az egyre növekvő hányingeremen. A kis szórakozást persze nem volt éppen kellemes magam mögött hagyni… imádom feszegetni az emberek határait, ráadásul átlépni azokat a legmókásabb.
Hacsak nem házibulit rendeztek oda, csak nem tán.
A válasz kissé megnyugtatott. Ezek szerint az ilyesmi nem túl gyakori, habár megmagyarázná, hogy miért van az átlagosnál kevesebb diák a főutcán… hiszen mi is lenne jobb szórakozás egy roxfortos diáknak, mint illegális bulit rendezni a Szellemszálláson? Részemről én is benne lettem volna annak idején, ehelyett azonban csak a kviddics csapat kapitányát kínoztam vigyorogva, amiért nem vett be a csapatba. Jó nagy butaság is volt… – ráztam meg kissé a fejemet, úgy hogy talán még Merel nem láthatta. Természetesen az jutott eszembe, hogy az egész Crucios pletykát megúsztam volna annak idején, ha nem valami elkényeztetett – talán aranyvérű – kölyökkel kezdek el szórakozni. Jó móka volt, de a legrosszabb húzás az életemben… persze addigra már megszokhattam volna, hogy minden jó dolgot elveszítek.
Az én időmben a Roxfortban kevés buli volt… leginkább csak undorító strébereket kínoztam, ha el akartam venni valami szép fényes dolgot tőlük – motyogtam magam elé. – Nyilván nem vagy kíváncsi az emlékeimre.
Kissé zavartan tettem hozzá, hiszen manapság egyre többször fog el az őszinteségi roham. Le kéne szoknom az ilyesmiről. Merel persze már a címemet is tudja, de őt nem tartottam annyira veszélyesnek, hogy ne bízhassak rá személyes dolgokat. Az állandóan fecsegő, zavaró kislányok veszélyesebbek. Neki más a gondolkodása meg az egész kiállása, mint a legtöbbnek.
Nem, mintha sok lenne – hadartam el gyorsan csak úgy hozzávetőlegesen, mintha tényleg nem lenne fontos az egész.
Nos a lány szempontjából valóban nem volt az. Az enyémből meg csak azért, mert alaposan elrontottam az életemet akkoriban. Ezzel pedig nem hiszem, hogy büszkélkednem kéne, még akkor sem, ha részben Phillip Rowle lenne a felelős érte.
Inkább a csokira tereltem a témát. Reméltem, hogy kaphatok egy falatot és még az aranyosan csillogó szemeket is bevetettem. Azt hiszem ez sem lehet túl hatásos Merelnél… valószínűleg még nincs abban a korban, amikor ezzel elérnék valamit, ha pedig mégis akkor remekül kezeli a dolgot.
Kontykötés? – kérdeztem vissza kissé meglepetten. – Nem tűnsz annak a típusnak, aki sokat foglalkozna a frizurájával… Már bocs.
Nem tudtam persze, hogy ez egy lánynál sértésnek számít-e. Ezért inkább megköszörültem a torkomat és a csokira néztem megint. Csupán a lábaim vittek a Szellemszállás felé, az egyik kezemet a zsebembe csúsztattam. Megéreztem az ujjaim alatt az eljegyzési gyűrűt, amit Esmé a tenyerembe csúsztatott, mielőtt elhagyott. Kell nekem az a csoki – gondoltam, mit sem törődve a még mindig elő-előtörő hányingerrel. Túl ettem magamat, sosem falok be egyedül ennyi édességet, ezúttal azonban nagyon nehéz volt nemet mondani rá. Tuti, hogy nem csak egy kis vigyorfőzet van benne… vagy mit mondott az a banya.
Hamarosan elértünk a Szellemszálláshoz vezető lejtős úthoz. Nem volt ismeretlen, no nem azért mert annyira jó volna a memóriám – erről már régen letettem –, hanem mert nem rég erre követtem Montregot. Igaz akkor még alig tudtam járni, alig néhány nap telt el a sérülésem óta. Most már éppen csak bicegek és nem hiszem, hogy Merelnek feltűnt volna. Persze nyilván majd a tőrhöz elmesélem a történetet is és akkor meg fogja tudni, hogy ismét majdnem eltettek lábalól.
Kéne egy kis erő a domb megmászásához… – álltam meg hirtelen.
Egy nagyot sóhajtottam és finoman jelezve a lényeget megint a csokira pillantottam. Próbáltam nem vigyorogni, hogy komolyan legyek véve. Igaz Merel előtt felesleges volt mindenféle megjátszás, Alice előtt pedig még inkább. Talán ő volt az egyetlen, aki könnyen kiismerte az egyik oldalamat és már az első találkozásunkkor látott mindenféle helyzetbe.
Csak egy kis falat és máris feljutunk a Szellemszálláshoz – kacsintottam a lányra.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 06. 09. - 22:22:48 »
+1

Felemelek egy szemöldököt O'Mara hirtelen észrevehetően lehangolt szavait illetően.
-Inkább hangzik úgy, hogy te nem vagy kíváncsi az emlékeidre. Mi ez a búvalba...lettozás?- Éppenséggel pont hogy felkelti inkább a kíváncsiságomat, de valami azt súgja, most inkább fecsegjek egy kört a korábbi mondathoz.
-De oké, akkor nem firtatom. Nálunk is csak ez az egy volt, az is lett a vége, hogy Prescott fogta két kollégáját, és jöttek tömeget oszlatni. Meg minden jelenlévőt eltiltani Roxmortstól. Többekközt.
Lehet, hogy tényleg ezért is vagyunk annyival kevesebben itt az utcákon. Gondolom ezesetben szerencse is, hogy úgy tartom a fele arcom előtt a csokideszkát, mint valami félénk tini a tankönyveit, ha látja a tetszőjét a folyosón. Azon kívül, hogy fedezéket nyújt a kilétemnek, - az egyértelműen kevesebb járókelő elől, mint számítottam, - még szem előtt is van O'Marának, így hamar átszontyolódik sóvárgásba megint. Meg kapcsol a konty-kérdést illetőleg is. Nem sértődök meg az észrevételén, bár el tudom képzelni, hogy ha az a fajta lennék, nem vettem volna olyan jó néven a szavait, "már bocs" ide vagy oda. Illetve a "már bocs" talán még lejjebb is húzná az összhatást. De esetemben épp teljesen helytálló meglátás.
-Pont azért. Szerintem még soha nem is volt kontyba fogva, de minimum cifra ritkán, pont azért is gondoltam rá. Mivel annyira idegen tőlem, hátha elhessegetik a felismerésem, hogy csak azt hitték valamiért, hogy engem láttak, pedig más volt az. De lassan mondjuk tárgytalan lesz.
Azon kívül, hogy kevésbé kellett egész végig osonni, azért is, mert mint kiderül abból, hogy előremutatok az épületre: kezdünk kétköpésnyi távra érni a Szellemszállástól.
-Erő, mi?- vigyorgok gonoszan, ahogy a kuncsorgás hallatán ördögi kis terv alakul az ördögi kis kobakomban. Én kérem akadály nélkül feljutok.
Meg is teszem az utolsó távot, meglepően kevés, bár annál hosszabb lépésből az én apró alkatom, így egyben lábaimmal. A lejtő tetején visszafordulok, árad belőlem a gonosz vigyor, ahogy teátrális mozdulatokkal megbontom a csomagolást, török egy darabot a csokitábla sarkából, visszaadom az iménti kacsintást, és várom, milyen hamar válik valóra azon jóslata, hogy "Csak egy kis falat és máris feljutunk a Szellemszálláshoz."
Addigis angyali arccal élvezkedek a csak egy kis falaton, amire O'Mara úgy készült, hogy ő fogja fogyasztani.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 06. 10. - 15:06:12 »
0



Inkább hangzik úgy, hogy te nem vagy kíváncsi az emlékeidre. Mi ez a búvalba...lettozás?
Nagyot nyeltem.
Valahol igaza volt Merelnek, talán én voltam az, aki nem akart hallani a saját múltjáról… holott sokkal jobb lett volna szembe nézni a történtekkel. Igen, állandóan csak egy újabb lapát földet dobtam rá, mintha elásva nem is létezne, pedig ott volt, ahol előtte.
Hiba volt tőlem Phillipre kenni az egészet. Valószínűleg a saját ostobaságom miatt keveredtem ki úgy a Roxfortból ahogyan és ő még így is mindent megtett, hogy legalább a pálcám nálam maradhasson. Csak azt nem értem, miért nem keresett meg, miért nem ragadta meg a karomat és vágott alaposan képen. Hagyta, hogy eltűnjek az országból, miközben anya és a család többi tagja mellett lett volna a helyem. Nem harminc, sőt harmincegy éves koromban kellett volna besétálnia az életembe, hogy most éppen apaként akar viselkedni. Ez nem volt igazságos a részéről.
De oké, akkor nem firtatom. Nálunk is csak ez az egy volt, az is lett a vége, hogy Prescott fogta két kollégáját, és jöttek tömeget oszlatni. Meg minden jelenlévőt eltiltani Roxmortstól. Többekközt.
Jobb lenne, ha kimondanád. Nem Merel az, aki visszaélhet ezzel az információval… sőt igazából ezzel már senki sem tud mit kezdeni – bíztattam magamat, azonban alig mertem megszólalni. A hangom teljesen elhalkult és pont ezt az oldalamat nem kellett volna Merelnek mutatnom. Talán nem élhet vissza a dologgal – ahogyan más sem –, de nem akartam, hogy másképp tekintsen rám, mint eddig. Valahol azért is vártam ezt a találkozást, mert nem kellett magyarázkodnom. Az állandó kérdések ezek voltak: Mit csináltál? Miért ment el Esmé? Nem akartam rájuk válaszolni, még túl friss volt az élmény.
Kicsaptak a Roxfortból, mert volt egy kisebb összetűzésem a kviddics csapatunk kapitányával… igazából nem tettem, meg amivel megvádoltak, de élvezettel ártottam neki, amiért nem válogatott be őrzőnek.
Hát nem volt olyan nehéz kimondani, mint ahogy én azt hittem.
A lényeg, hogy egy pletyka miatt csaptak ki – tettem hozzá.
A csokira tereltem a témát. Egyrészt a téma végett jobban is érdekelt, másrészt pedig kellemesebb beszélgetési alap volt egy elcseszett gyerekkornál.
A Szellemszállás már alig pár lépésnyire volt. A kis lejtőre azonban kihívásként tekintettem. Lehet, hogy már sokat gyógyult a lábam, de azért még mindig nem bírom a tempót olyan jól, mint régen. Bárcsak könnyedén felrohannék… – gondoltam, azonban most depressziózás helyett inkább a csoki-kunyerálást választom.
Merel fel is sietett a lejtő tetejére és kinyitotta a csomagolást. Láttam, ahogy letör egy darabot az édességből. Vágyakozó tekintettel követtem minden mozdulatát. A kacsintás persze visszakaptam, ami felhívás volt valószínűleg.
Elindultam hát fölfelé, de már a harmadik lépésnél megéreztem a lábamba nyilalló fájdalmat. Már koránt sem volt olyan erős, mint a skót kaland után, amikor még az öcsém sem tudta megmaradok-e egyáltalán. Talán tényleg az a gyógyító figura mentette meg a lábamat. Az a büdös, kissé furcsa pakolás, amivel állandóan átkötötte a sebet az állandó láz és szenvedés mellett végül is egészen jól sült el. Hiszen most már segítség nélkül is tudok járni… ráadásul egészen fürgén mozgok az elmúlt hetekhez képest.
Bocsi… egy kicsit lassú vagyok mostanában. Szóval jó, hogy nem éppen az Abszol úton kell rohannunk egy nagydarab fickó elől – magyaráztam lihegve.
Lassan ugyan, de felértem a lejtőn és egyenesen a lánnyal szemben álltam meg. Megpróbáltam magamat a kezemmel legyezgetni, ugyanis sikerült alaposan le is izzadnom.
Merlinre, nagyon meleg van! – mondtam és kigomboltam a kabátomat.
Természetesen, az Esmétől kapott rózsaszín ingem csak úgy világított. Azonban ez nem érdekelt, sokkal inkább foglalkoztatott az előbukkanó édes illat, amit ő hagyott a ruhámon. Aztán hirtelen előtört az édesség utáni vágy.
A málna és a csokoládé illata lágyan keveredett az ingemből áradó aromával. Mélyen szívtam be a levegőt, élvezte mindezt. Már megérte ide feljönni – gondoltam és eltűrtem a homlokomra tapadt hajat, hogy lehüljön testem.
Lényegében emiatt is tudtam neked hozni egy tőrt – mondtam és óvatosan megpaskoltam a sérült lábamat. – Most már igazán megérdemlek egy darabka csokit… egy egészen kicsi falatot.
Vágyakozva néztem az édességre, aztán egyenesen Merel sötét szemeibe. Megint próbáltam elővenni a legjobb arcomat, habár arról már régen kiderült, hogy nem hatásos. Mindenesetre nagyokat pislogva vártam a reakciót.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 06. 10. - 21:58:43 »
+1

"Óh"-fejjel hallgatom végig a meséjét.
-És ezért vagy ennyire elkenődve most? Így tíz-akárhány évvel utána?- kapja meg azért a keresztkérdést, részben a szokásos tormentálósdim okán, részben mert így tényleg nem értem. Mármint, van egy olyan sejtésem, hogy ez járulékosan eszébe jutott, de valami más váltotta ki az eredeti püntyörgését, nem az állandó melankólikus fajtának tűnt még decemberben. Vagy csak nagyon lassú a reakcióideje, és mostanra érte utól a kirúgása élménye. És csak tizenmennyi év múlva fogja utólérni, hogy mennyire borzad Banyanéni gondolatától is.
Amit tekintve, hogy láttam, nem tíz év alatt fogott fel. De erőt veszek magamon, és inkább nem árasztom el az átlag két vödör kérdéssel, amik visszakézből felmerülnek bennem a történet kapcsán. Meg majd ráérünk még beszélgetni a rozoga épületen belül is.
Addigis élvezkedek a darab csokin és O'Mara hegymászó szenvedésein.
-Hát, amilyen eseménydús és mozgalmas a legutóbbi találkozásunk is volt, simán el tudom képzelni, hogy oda is keveredjünk még. Hirtelen felbukkan Appleby-gyerek, és elkerget minket egész odáig.
Még vigyorgok egy gonoszat, ahogy felküzdi magát idáig.
-Szóval azt mondod, egészen kicsit?- cukkolom tovább, a tábla másik sarkának a sarkából törve le, igazából szinte a körmömmel faragva, egy kábé miliméteres kis darabkát. -Így jó lesz?
De meg sem várom a feltehetőleg elkámpicsorodó reakcióját, a csokimorzsát bekapom a hüvelykujjam hegyéről, és török neki egy rendes darabot. Ez is saroknak indult, de megszaladt kicsit a törés a tábla teteje mentén, így a háromszögforma darab egyik oldala végül ráduplázott a másikra. De legalább had örüljön O'Mara a fejének.
-Najó, gonosz nem vagyok- nyújtom oda neki a darabot. -De menjünk be, és zavartalanul le tudunk ülni is.
A Szellemszállás csak azért nincs igazából rosszabb állapotban, mint amikor a legutóbb jártam itt, mert már a házibulitól is azért volt biztonságban a hely, mert ugyan mit és hova lehetne ezen még lerontani? Emlékszek még annyira az eseményekből, hogy tudjam, melyik szobáról híresztelték, hogy azt mire használják épp párosával emberek, úgyhogy azt elkerülöm, a fogjukrá nappaliban foglalok helyet, azt úgyis ismerem, ott volt a buli nagyrésze.
Jé, ott a szék, amin ültem. A szoba átellenes végében, darabokban. Ezek szerint nem eseménytelenül telt el azért az a fél év azóta.
A miheztartás kedvéért leporolok egy kanapét - nem mintha sokat számítana - és helyet foglalok, továbbra is őrízve a csokitáblát. Nem osztom azért ingyen, na. Kapott egy beetetésnyit, hogy érdeklődésén fogjam vele.
-Na de virítsd az árut. Ez is tud valamit, vagy csak mi a története?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 06. 11. - 09:26:33 »
0



Egy kicsit megkönnyebbültem, ahogy az emlékek kibuktak belőlem. Igaz, hogy Merel így is csak az egyik oldalát ismeri ennek az egésznek és a háttérben munkálkodó dolgokat sokkal kevésbé. Jó lett volna valakinek elmondani, ki vagyok valójában… hátha segít és én is rájövök hová is tartozom valójában. De nem tehettem, csak Daniel és Dean tudtak róla, de velük nem lehetett az ilyesmit megbeszélni. Esmé pedig nyilván látni sem akart s úgy éreztem, nekem valahol jobb is ez így. Az is csak feltépné a sebeket.
Valahol kicsit kegyetlenségnek éreztem, ezt a titkot. Olyan volt, mintha Phillip feleslegesen kínzott volna azzal, hogy tartsam magamban a dolgot… ráadásul nem csak őt, az apámat kell féltenem, hanem azokat is, akik tudják. A létezésemet nyilvánvalóan ki akarják irtani gyökerestől. Nem mutatnék jól a Rowle családfában.
És ezért vagy ennyire elkenődve most? Így tíz-akárhány évvel utána?
Még mindig hatással van az életemre – válaszoltam halkan.
Nem volt ugyan teljesen igaz ez az egész. Ott motoszkálta a szakítás árnyéka és újra a szívemre borult, ha éppen csak eszembe jutott Esmé. Ezzel mindössze az volt a baj, hogy majdnem minden rá emlékeztetett.
Merel és a csokoládé persze elterelték a figyelmemet, a lejtő megmászásáról nem is beszélve. Az égő fájdalom persze megszűnt, ahogy felértem Merelhez. Közvetlenül a Szellemszállással szemben találta magamat.
Az apró csoki darab hamar eltűnt. Tudtam, hogy nem ilyen gonosz ez a lány, inkább csak egy kis csínynek szánta, de valahol lecke is volt. Jobb az embernek, ha azt mondja ki, amit igazán szeretne. Az őszinteség kulcs lehet ahhoz, hogy az embert az kapja, amire szüksége van.
Najó, gonosz nem vagyok – nyújtotta felém az imént letört háromszög formájú csokoládét. – De menjünk be, és zavartalanul le tudunk ülni is.
Kissé remegő kézzel vettem át az édességet. Még mindig éreztem a fáradtságot a lábaimba, ami hamarosan az egész testemre hatással is volt. A víz még mindig szakadt rólam, ráadásul az izmaim is – az a kevés, ami van – elfáradt.
Jól esne leülni… – bólintottam.
Egy falatka csoki volt már a számban, ahogy beléptünk az ajtón. Érdekes, most nem volt olyan sötét, mint amikor Montregot követtem a jeges, havas lejtőn fölfelé még februárban. Ez cseppet sem zavart, örültem, hogy látom Merel arcát, úgy könnyebb leolvasni, mit is gondol.
Az egyik nagyobb helyiségbe vezetett, ahol egy-két poros bútordarab is volt. Ő maga a kanapét kezdte porolni, én pedig követtem. Ezzel teljesen felesleges vesződni – gondoltam és ledobtam a hátizsákomat a karfa mellé. A kabátomat is gyorsan levettem, azt is a táska mellé dobtam. Reméltem, hogy kicsit helyre áll a hőérzetem így.
Szerintem nem lesz ez már tisztább… – jegyeztem meg, de a következő pillanatban akkorát tüsszentettem, hogy a falak szinte visszaverték a hangját.
A por persze ettől még jobban felszállt. Újra csiklandozni kezdte az orromat és a következő tüsszentés aközben jött, hogy lehuppantam a kanapéra. Azt már megszoktam, ahogy akárhová megyek, biztosan szakadt és piszkos ruhában távozom… de a porral mindig is nehezen barátkoztam meg. A szemem égett tőle, a bőröm viszketett és megállás nélkül prüszköltem tőle.
Na de virítsd az árut. Ez is tud valamit, vagy csak mi a története?
Szóval térjünk is az üzletre – bólintottam a kérdése hallatán.
Egy pillanatra megvárakoztattam a válasszal. A táskámhoz fordultam és gyorsan kicsatoltam. Könyékig belenyúltam és szinte azonnal meg is találtam a hideg markolatot. Az egyszerű penge egy kissé díszes, arany növénymotívumokkal díszített részben végződött. Talán ez volt a legkülönlegesebb része az egésznek, amúgy egyszerű, rideg darab volt… áradt belőle a sötétség. Valószínűleg már sokszor gyilkoltak vele.
Letettem kettönk közé a kanapéra. Hagytam, hogyha úgy gondolja, a kezébe vegye és megnézze magának jobban. Talán ő is érezné azt a sötétséget, ami övezi az egész fegyvert. A kegyetlen múltját bárki megérzi, aki csak a kezébe veszi… azt nem tudtam, milyen hatással van az emberekre. Nálam végig ott volt az elmúlt egy-két kalandom során, mégsem akartam megölni senkit. Azonban bennem az ölési vágy egyszerűen nem létezik. Nem óhajtok komoly kárt tenni senkiben.
A képességeiről semmit sem tudok, teljesen véletlenül került hozzám – mondtam és hátradőltem.
A poros párna kellemesen simult a hátamhoz. Végre pihenhetett a testem is egy kicsit. Alig várom, hogy visszatérjen a régi erőm… Ez a gondolat tartalmazta minden vágyamat, de persze még emlékeztem Daniel szavaira. Lehet, hogy sosem fogok úgy járni, mint régen. Ha ez valóban így marad, akkor minden, amit élvezek egyszerű emlék marad, mert nem fogom bírni a kalandokat. Montregoval is Skóciában… szinte éreztem, ahogy az izmaim harcolnak a mozgás ellen.
Egy Foster Garret nevű tolvaj akart vele megölni.
Vigyorogva pillantottam Merelre. A történet valahol nagyon is tetszett, most hogy már nem voltam élet és halál között. Persze a lábamat még mindig sajnáltam és időről időre eltöltött a szomorúság, ha arra gondoltam egy fontos szakasz ezzel akár le is zárulhat.
Mondanom sem kell, nem sikerült neki… és hát… véletlenül rossz helyre tette a lábacskáját – nem tudtam levakarni magamról a kegyetlen vigyort. Nem kívántam én Garret halálát, de ott, abban a percben igenis megérdemelte. – Nem mondom, hogy nem szándékosan bosszantottam addig, míg rá nem táncolt egy mágikus csapdára.
Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Másnap hajnalig mesélhettem volna a történetét a tőrnek, a kastélynak és az aranytojásnak, ami kezem között robbant fel és ölt meg majdnem hármunkat is. Ez azonban nem lett volna ésszerű, főleg, hogy Merelt leginkább a tőr érdekelte.
Mióta nálam van olyan gyanús érzésem van. Nem hinném, hogy átkozott, de valamiféle kegyetlen múltja lehet, ami nyomott hagyott rajta – mondtam és a fegyverre pillantottam. – Valójában nagyon is szeretnék tőle megszabadulni. Nem csak azért, mert meg akartak vele ölni, egyszerűen nyomaszt.
Őszinte voltam. Nem fogok hazudni arról, mit akarok eladni neki. Merel szereti a különleges darabokat, talán ettől csak még érdekesebb neki, míg engem kifejezetten zavarna, ha a közelemben maradna.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 06. 11. - 11:45:02 »
+1

Azt értem, hogy még hatással van, de még mindig hiányos a kép, valami fel kellett hozza. De eldöntöttem, hogy jófej leszek, úgyhogy kibírom az oldalamat fúró kíváncsiságot, és nem firtatom. Aztán lehet, hogy még úgy alakul, és elmondja végül.
-Tudom, de azért csak lehet reménykedni- ismerem el a porolás közben, de azért csak ráigazolok magamra is azzal, hogy tusszentek egy kiadósat a portól, amit felvertem.
-Jajoppá- állapítom is meg, de eközben O'Mara is belekezd a maga tüsszentéssorozatába. -De ugye mondom. Ez mind a ruhámra is át tudott volna koszolódni. Egéss'.
Ezt is már úgy sikerül megállapítanom, hogy előtte leküzdök egy újabb prüszkölést, és azután jutok szóhoz csak. Mert ja, az arcüregünkben annyival jobb helyen van így.
Mint azt a kedves turisták odakint hallhatják - ha vannak, bár magunkon kívül nem láttam itt senkit, - a Szellemszállás onnan kapta a nevét, hogy Hapci törpe szelleme a mai napig kísérti. Nem is tudtam, hogy a Hófehérke itt játszódott nálunk.
Miután a por és mi is leülepedtünk, megnézem azért a csoki kibontott végét, hogy ne legyen azért poros, kár lenne érte, közben O'Mara előhalássza a mostani üzletünket.
-Óóóó...- csodálom meg a tárgyat, fel is véve, megforgatva, hogy minden irányából gyönyörködhessek benne. -Inkább kés. Hogy, csak így spontán megjelent a lábadban?
Oké, és ha kötözködés, akkor mi van? Állítása szerint a bicegése miatt tudta hozni, és teljesen véletlen került hozzá, én kérem csak kirakósozok a hallottakkal. Az meg nem fennakadás, hogy inkább találom a darabot késnek, mint tőrnek, csak megállapítottam. Nem változtat semmit azon, hogy arra kell vigyáznom, a nyálamat ne csorgassam tőle.
A késben gyönyörködve hallgatom végig a sztorit hozzá. Szóval én vagyok a süllyesztője azoknak a tárgyaknak, amivel O'Mara életére törtek, aztán ő meg megtartotta? Egész sajátos ismeretség.
-Nem tudom, én nem érzek vele semmi különöset- nézek végig a tárgyon most felvont szemöldökkel. Van egy afféle sötét eleganciája, de az is inkább a színvilágától az. De ha már, akkor, a hegyénél fogva lógatva, körözve meglengetem O'Mara arca előtt, mondván, hogy "Búúúú", aztán kacarászok egy sort gyerekesen. Tormentálom itt vele szegényt.
Kipróbálgatom inkább az élét is, ellenállás nélkül hasít végig a csokipapíron, lenyesve egy fecnit a csomagolásból. Kifejezetten jó formában van.
-Nos, van egy tábla csokim, amit fel tudok ajánlani...- sandítok sejtelmesen az üzletfelem felé. -bár nagyon jóféle, úgyhogy lehet, nem lesz azért könnyű megválni tőle...
És a kés már énnálam van ezúttal is. Najó, annyira nem lesz nehéz, mint a szalagtól megválni volt, végülis csak egy tábla csoki, nem egy mágikusgyanús gyanús tárgy. Bár egy nagyon jó, nagy tábla csoki. Azt az esetet meg inkább ne bolygassuk, kicsit ijesztő élmény volt, és azon kívül én csak denethoroktól ijedeztem eddig.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 06. 12. - 17:06:42 »
0



A tüsszentés sorozatnak jó pár perc kell, hogy elhalkuljon, de utána helyet foglaltam és belekezdtem a tőr történetébe. Illetve csak én hittem tőrnek, ugyanis Merel időközben javított, hogy bizony egy késsel van dolgunk. Nem meglepő a tévedésem, sosem értettem különösebben a szúró és vágó fegyverekhez, ha bármit is használnom az a pálcám volt.
Körbe néztem a helyiségbe, ahogy hangot adtam a különös, nyomasztó érzésnek. Minden csupa por volt, szakadt tapéta, korhadt padló. Valahogy nem ilyenre emlékeztem. Valóban jóval sötétebb volt, mikor Montregoval voltunk itt, most azonban varázslás nélkül is kiválóan láttam.
Nem tudom, én nem érzek vele semmi különöset – mondta Merel.
Mintha hipnotizálni akarna, meglengette a szemem előtt a kést és közben egy kis hangot is hallatott. Nem különösebben rettegtem ugyan tőle, de kirázott a hideg a penge közelségétől. Valami nem volt rendben azzal a késsel, csak nem jöttem rá mi lehetett az.
Csupán a gyerekes kacaj ragadott ki a mélázásból.
A lány felé fordultam és figyeltem, ahogy a csokipapír felé közelít a késsel. Egy ügyes vásárló persze teszteli is az árút, amit felkínálnak neki… vagyis: nekem is minden okom megvolt a csokikóstolásra. Nem is értem miért volt a problémája a banyának a Mézesfalásban, én csupán a minőséget ellenőriztem.
Csak óvatosan! – emeltem fel a kezemet, de addigra már lemetszett egy darabot a papírból.
Beleremegtem a látványba. Ez a penge a torkomhoz ért alig pár héttel korábban… ha Garret keze megremeg vagy csak nem akar velem szórakozni, akkor bizonyosan nem ülnék itt. Igaz az aranytojás miatt lehet, hogy ő is megnyomorodott volna. Az szép látvány lett volna– vigyorodom el, habár ez a kegyetlenség nem jellemző rám… igaz a fickó el akarta vágni a torkomat. Szóval belefér még ez is.
Nem tudjuk, mire képes – tettem hozzá.
Merel kezében persze tényleg csak gyerekjátéknak tűnt a kés, egészen addig, míg le nem nyeste ezt a papírdarabkát. Bár végig gondolva, az is igaz, hogy hetekig hordtam a zsebemben és akár meg is ölhetett volna, ha valami átok ül rajta. Azonban nem történt semmi. Igaz Montrego esetében majdnem használtam, mikor sarokba szorított… de nem tettem meg végül. Nem vagyok ennyire kegyetlen, nem kívánok másoknak fájdalmat okozni, csak ha nagyon muszáj.
Nos, térjünk az üzletre! – jegyeztem meg. – Te mit adnál a késért?
Nos, van egy tábla csokim, amit fel tudok ajánlani... bár nagyon jóféle, úgyhogy lehet, nem lesz azért könnyű megválni tőle...
Teljes testemmel Merel felé fordultam. Az egyik lábamat kanapéra húztam, a megszokás miatt ügyeltem, hogy a cipőm talpa ne érjen hozzá, habár ennek a bútordarabnak már mindegy volt. Persze a mozdulattól megint némi por került a levegőbe és újra egy hatalmasat tüsszentettem. Szinte éreztem, ahogy a ház öreg szerkezet megremeg.
Hmm, megfontolandó ajánlat – bólintottam és vigyorogni kezdtem. – Nos, ami azt illeti, valóban igencsak jó fajta édességről beszélünk.
Nem volt véletlen, hogy jó adagot elfogyasztottam belőle. Talán kétszer ennyit, mint ez a tábla, ki tudja… a gyomorfájás mindenesetre azóta is kínzott. A hányingerem szerencsére már nem volt olyan erős, így legalább az üzletre tudtam koncentrálni.
Közelebb húzódtam a lányhoz. A képemen még mindig ott volt az a nevetséges vigyor. A tekintetét kerestem, azt akartam, hogy pillantson rám, mert a következő ajánlatot igen is komolyan gondoltam. Ahogy picit előre hajoltam, nagy nehezen sikerült levakarni a vigyort a képemről.
Van egy jó ajánlatom – mondtam, de éreztem, hogy a por csiklandozza az orromat.
Ennél bénább üzletelésben még nem volt részem – gondoltam és megvakartam az orromat óvatosan. Nem akartam még egy tüsszentésrohamot kapni, amit aztán csak azzal tudok megállítani, hogy kirohanok ebből az épületből. A bőröm máris viszketni kezdett az orrom körül, az arcomon és a nyakamon.
Furcsa, hogy ilyen érzékeny lettem a porra. Azelőtt kint aludtam az erdőben, hosszú utakat jártam meg gyalogszerrel és törtem be régi épületekbe. Erre ott vakaróztam, mint egy örült, szinte éreztem, ahogy a nyakamat vér vörösre vakarom. Az orromat közben tovább csavargatta a csiklandozó érzés. De hát első az üzlet ugyebár.
Nekem adod a csokit, illetve segítesz nekem, ha éppen szükségem volna Alice-re… és nem csak ezt a tőrt vagy kést kapod meg, de téged… – kitört belőlem a tüsszentés. – Bocsi… szóval nem csak ezt a pengét kapod meg, hanem té…
Három tüsszentés tört fel belőlem egymás után. Gyorsan a táskám felé fordultam és előrángattam belőle egy zsebkendőt, amit az orrom alá nyomtam.
Berlinre, neb érteb bi van veleb – mondtam kicsit kétségbeesetten.
Meglehetősen orrhangon beszéltem. Nem tudtam Merel érti-e mit mondok és hogy nem éppen egy német városra próbáltam meg utalni, hanem Merlinre. Mindenesetre újabb tüsszentés hagyta el az orromat, ezúttal a zsebkendő felfogta a hangot.
Gyorsan ki is fújtam, így érhetőbben folytattam:
Szóval, mi lenne ha téged értesítenélek cserébe először… feltéve, ha valóban találok valami különlegességet. A fegyverek nem érdekelnek és jó lenne egy biztos érdeklődő.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
***


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 06. 12. - 23:44:26 »
+1

-Nyugi van- nézek fel a műtétből, a vágás utolsó miliméterét már O'Marára nézve nyisszantva át. Ahogy a fecni lehull az ölembe, egy pillanatra visszanézek a csoki felé.
-Tudom, mit csinálok.- vágok mégegy csíkot a korábbi vágással párhuzamosan, mostmár őrá nézve a mozdulat nagyrésze közben. És végszóra a kés beleszánt, és meg is áll a csokiban.
De nem veszem el a tekintetem O'Mara arcáról, a késen fordítok egyet, a másik kezemmel meg a penge fölé nyúló csokidarabot fogom meg, és ahogy a penge lapja emelőként letöri a darabot, azt felmutatom, a mozdulattal mintegy kérdezve, hogy "Látod?" Persze rögtönözve volt onnantól az egész, hogy a csokiba is belevágtam, de erről nem kell tudnia. Kivéve, ha rájön. De a kézügyességemmel még akkor is jól kivágtam magam.
Egy semmi jót nem ígérő mosolyra húzom a szám, közben a csokidarabra sanditva, megfontolva, hogy megtartsam azt is, de aztán hirtelen visszaülök alaphelyzetbe, az addig azt késsel támasztó kezemmel megfogom rendesen a csokitáblát, a levágott-tört darabot pedig az üzletfelem felé nyújtom.
-Najó, tessék.
Ha felszabadítja a kezemet ettől a felettébb súlyos tehertől, le is tépem a csomagolásról az azóta felém kalimpáló, egyébként egész szép párhuzamos csíkot is, és hagyom azt is az ölembe hullani kis fecnitársa mellé.
-De: egész jó éle van.
Ilyen egyszerű. Mit kell ezen ragozni?
-Hallgatom- fordulok megint felé, ezúttal kíváncsian felemelt szemöldökkel, és azt, hogy közelebb is hajol hözben, és a szememet keresi a tekintetével, megjutalmazom a szokásos bájvigyorom mellett azzal, hogy könyörtelenül, mélyen bele is nézek a szempárba.
-Igeen?- emelek egy szemöldököt, kicsit közelebb is hajolva közben. Arra sem mozdulok el, hogy megint utóléri a prüszkölés, megvárom ugyanitt, hogy mégegyszer nekifut az ajánlatnak. Felveszem újra a szemkontaktust, és kíváncsian várom az ajánlat végét.
-Hanem engem...? Hallgatom- mondom már vele szinkronban az ismételt szavait, továbbra is lassan hajolva közelebb.
Minek is? Csak úgy. Heccből. Nyomást gyakorolni. Számít?
Annyiban igen, hogy elég fürgén kell visszahúzódnom, hogy elkerüljük az összefejelést, ahogy a második kör tüsszentenivaló is rá tör. Ezúttal már én is kezdem megérezni a megint felkavarodó port, de bölcsen befogom inkább az orrom, hogy megkíméljem magamat ezen sorstól.
Aminek következményeképp első dolgom szájon lélegezni be ugyanazt a pormennyiséget, úgyhogy ameddig O'Mara az orrfújós-tüsszögős agóniát szenvedi el, én köhögőrohamban kísérem. Félig-meddig el is nevetném magam a helyzeten, de az is áthajlik az egyik köhögésbe a sokból.
-Menjünk inkább mégis ki?- teszem fel a valóban megfontolandónak látszó kérdést, ahogy sikerül összeszednünk magunkat.
De legalább nem megint ugyanonnan kezdi a mondatot, hanem ott folytatja, ahol kétszer is felbeszakadt, így alkalmam nyílik megtudni az ajánlat lényegi részét is.
-Hmmm, nem hangzik rosszul- gondolkozok el a gyanúsan kalandokat ígérő ajánlaton.
-És akkor nekem legyen helyetted fegyvergyűjteményem, arra akarsz kilyukadni?- kérem azért számon rajta, a miheztartás végett is, meg azért mégse lófrálhatok kések-tőrök-kardok arzenáljával. Illetve, egész csábítóan hangzik, miért ne lófrálhatnék. Eleve mi ez a felelősségtudat pont tőlem. De igazából ott van inkább a probléma, hogy így is már rejtegetni kell a tőrömet a legutóbbról a ládámban, meg most jön mellé egy másik kés is, nincs nekem annyi rejtekhelyem ilyenekre.
-És mit gondolsz, hol férne el nálam annyi minden? Én az utazóládámba kell beférjek, az árvaház és a Roxfort között. Tetszik az ötlet amúgy, csak szóval érted.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 31. - 12:29:05
Az oldal 0.178 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.