A rejtett ereklye története

Már nagyon régóta vártam a végre elérkező nyári szünetet, s hogy végre kutathassak a családom és az ereklyék története után. Henry még mindig haragszik, de már kezdi elfogadni, hogy elmegyek akkor is ereklyéket kutatni Elliottal, ha neki nem tetszik. Mimette ebből csak annyit tud, hogy elmentem barátokkal találkozni, és még örül is, hogy nem itthon fogok punnyadni egész nyáron. Ma is Roxmortsba készülök menni, és végre nem a baglyokon keresztül fogunk beszélni Elliottal a kiderített infókról.
Be is lépek a kandallónkba, majd hamarosan elnyelnek a zöld lángok. Mire feleszmélek, már egy roxmortsi üzlet kandallójából lépek ki. Kimegyek az utcára, ami talán forgalmasabb most, mint eddig valaha. Rengeteg varázsló és boszorkány jön-megy, vagy ül be a Három seprűbe beszélgetni. A Mézesfalás, ahonnan kiléptem szintén tömve van, s ha már ott jártam vettem is egy kis édességet magamnak. Bolyongok kicsit az utcán, mivel még korábban is jöttem mint kellett volna. Bár mit is vártam el magamtól, hisz ha nagyon mennék valahova, mindig sikerül odaérnem jóval hamarabb és várakoznom egy csomót. Majd nemsokára kisétálok a környéken lévő hegyekhez, ahová megbeszéltük a találkozót és ledobom magam egy közeli padra. Előveszem a noteszem amibe az infókat gyűjtögettem, s nekiállok hozzáírni még azt a néhányat amit nem rég tudtam meg.
Ekkor történik, hogy rám köszönnek, s mikor meglátom hogy Elliot az, a nevét kiáltva a nyakába ugrok.
-Úgy örülök hogy látlak! - mondom neki, s talán kicsit meg is lepem ezzel. - Izé... látom magát. - javítom ki magam. – Kér csokit? – kínálom meg.
Remélem nem sértettem meg, hiszen mikor nálunk voltak is sikerült letegeznem.
-Szóval... – kezdek is bele – Végre sikerült kifaggatnom a bácsikámat. Umbridgeről mesélt, és egy másik családi ereklyéről, bár eléggé szűkszavú volt. Annyit tudtam meg tőle, hogy az az ereklye hatalmas erővel bír, illetve, hogy több másolata is volt. Az egyik Voldemorté, a másik Umbridgé volt. Az eredetit pedig nem tudja hol van. Magáról Umbridgeről és a rokonságáról pedig azt mondta, hogy Tiberius ágáról tartoznak a rokonságba, bár ezzel nem mondott újat, ahogy azzal sem, hogy Tiberiusék tartják az arany vérvonalat. – hadarom el gyorsan, s most már hagyom őt is beszélni, hátha kiderített valamit.

 
[viselet]

Több, mint félévvel ezelőtt láttam utoljára Hannah Selwynt. A leveleit persze állandóan fogadtam, hiszen ez volt az egyetlen módja a kommunikációnak. Sok információt nem osztott meg velem, inkább csak azt, hogy miként halad a családkutatásban. Megmondom őszintén nekem sem volt időm ezzel foglalkozni, hiszen időközben a saját életem problémái foglaltak le.
Nem elég, hogy már teljes bizonyosággal tudom ki az apám. Azt is meg kellett tapasztalnom a saját bőrömön, hogy a Rowle család veszélyes lehet rám nézve. Egy részem örült az újabb kalandnak, ugyanakkor kicsit féltem, hogy Hannah miattam keveredik olyan helyzetbe, amivel az életét kockáztatja. Valahol igaza volt annak a Henrynek. Ez túl merész döntés volt és hogyan is ígérhetném meg, hogy vigyázok rá? Ahhoz előbb magamért kéne megtanulnom felelősséget vállalni.
Minden rendben lesz – gondoltam, mikor megérkeztem azon a napsütéses reggelen Roxmortsba. Direkt jóval Hannah előtt érkeztem. Egy utolsó pillantást vetett rám a gyógyító, akihez idejártam kezelésre a lábam miatt. Azt hiszem egyébként említettem a lánynak egy levélbe, hogy egy gyógykezelés miatt igencsak sűrű vendég vagyok a faluban.
Hihetetlen, hogy a lábam négy hónap alatt sem működik úgy, mint azelőtt. Persze már éppen csak bicegek, ha valaki nem néz meg alaposan magának, talán észre sem veszi. A kellemetlen fájdalom is időnként nyilall bele. Olyankor azonnal pihennem kell, különben egésznap gyötörni szokott az érzés. A fájdalomcsillapító főzet is hatásos vagy ha alaposan berúgok. Ma ezutóbbi opciót választottam, habár a találkozásunk időpontjáig csak kétszer húztam meg a táskámban pihenő laposüveget. Szokás szerint Lángnyelv whiskey volt benne, ami talán a legjobb, ha az ember nem akar tudomást venni a fájdalmairól.
Roxmorts még így nyáron is meglehetősen tömött volt. Rengeten érkezhettek, hogy megkóstolják a Mézesfalás legújabb fagylaltját. Magam is egy plakáton pillantottam meg a nyári meleg újabb csodáját: a „Soha sem csöpögő, szépítő finomság” fagyit.
Megálltam az üzlet előtt felállított kocsi mellett. Különösebben nagysor nem volt, de az előttem ácsorgó boszorkány megállás nélkül magyarázott az eladónak, aki természetesen ugyanaz a nő volt, aki tavasszal még fogpiszkálókkal akarta „díszíteni” az arcomat.
– Hát maga az már megint! – sipákolt az eladó, mikor meglátott. – Ezúttal nincsen ingyen kóstoló, uram.
– Elhoztam a tárcámat, ne visongjon! – válaszoltam higgadtan és még elő is rángattam a zsebemből a bőrszütyőt, amiben ezúttal csilingelni is kezdtek az érmék. – Mitől szépítő ez a fagyi?
– Egy kis csáprágófű van benne, ami köztudottan jót tesz a bőrnek és nyáron ki ne akarna egy kis szerelmi kalandot? – kérdezte negédesen.
Megnéztem közelebbről a rózsaszín, krémes fagylaltot. A színe meglehetősen élénk volt és mintha különös ragyogás vette volna körbe. Azt persze tudtam, hogy a csáprágófű kiváló minden szépészeti problémára nagyobb mennyiségben. Azonban egy gombócnak csak egy-két órán át lehet ilyen hatása.
– Két gombócot kérek – mondtam és megnyugtatásként már rángattam is ki néhány érmét az erszényből.
Időközben kinyílt az ajtó és megláttam Hannah-t. Ő nem vehetett engem észre, mert azonnal hátat fordítva nekem elindult a megbeszélt hely felé. A fagyival a kezemben követtem, megfelelő távolságra. Manapság azt hiszem jobb, ha óvatosan közeledek kiskorú boszorkányokhoz, már ha az eddig történteket figyelembe vesszük.
Mire teljesen beértem már a hegyek lábánál ült egy padon – a fagyimból meg már egy gombóc el is fogyott. A kezében valami notesz volt, amibe írni akart talán valamit. Furcsa volt egyébként őt a rokonai házán kívül látni. Azt sem tudtam elképzelni, hogy a Roxfortot járja egyenruhában. Ott szoktam meg őt, hiszen tényleg csak egyszer találkoztunk.
Kicsit egyébként megváltozott azóta. Persze az is lehet, hogy csak nekem tűnt sokkal komolyabbnak, mint máskor.
Lehuppantam mellé, éppen csak elmormoltam egy „sziát” és hirtelen a nyakamban találtam, amint a nevemet kiáltozza. Normális, hogy mostanában egyre több ember szeret fizikálisan is közel kerülni hozzám? Ez a gondolat nagyon foglalkoztatott az elmúlt időszakban. Ott volt Merel, aztán Blaire és persze a szokásos Esmé. Lehet, hogy még így sem soroltam fel mindenkit.
– Úgy örülök hogy látlak!
A hirtelen jött tegeződés cseppet sem zavart, de úgy láttam Hannah enyhén zavarba jött és valahol a kérsz csokit után igyekeztem is megnyugtatni.
– Áh, kösz nem… itt a szépítő fagyim – emeltem fel az édességet. – Tegezhetsz.
Nem akartam túl ragozni ezt sem. Végül is mi bajom lenne tőle, ha engednék neki ilyesmit? Semmi, Merel fiatalabb nála és már korábban is hagytam neki az ilyen jellegű kihágásokat. Nem vagyok annyira vénember, ráadásul magam sem vagyok éppen szabálykövető. Ha arról van szó egyenesen kerülöm őket vagy szándékosan megszegem.
– Egyébként hogy festek, hatott rám ez a „finomság”? – kérdeztem és hátradőltem a padon.
Hamarosan Hannah belekezdett a mesélésbe. Nekem egy kicsit túl hirtelen is. A meleg az idő múlásával kezdett kissé tikkasztónak hatni és szerettem volna adni a testemnek egy kis időt, hogy összeszedjem magamat.
Ez a Tiberius nagyban hasonlíthat a Rowle család tagjaihoz, akik mondhatni aranyvér mániások. Nekem őszintén szóval csak annyi jutott eszembe, hogy karót nyelt idióták serege az egész család… de ezt jobb nem firtatni, hiszen egy-két taggal már egészen jól alakulnak a dolgaim. Elsősorban apámmal, aki szinte tejesen fiaként kezel mostanra.
– Szűkszavú? Azért ezzel elég sokat mondott – válaszoltam.
Belenyaltam a maradék fagyimba, ami valóban nem kezdett még el túlságosan megolvadni. Nem örültem volna, ha az ingem esetleg bepiszkolódik.
Kicsit talán én is változtam, ami Hannah-nak vagy feltűnt vagy nem. Persze ez részben annak köszönhető, hogy szeretek tetszeni, így most már többször is hagytam magamat elrángatni egy kis vásárlásra. Nem élveztem különösebben, de az elismerő tekintetekre vevő vagyok.
– Igazából ez így szép meg jó, de nekem helyszínek kellenek, amik kötődnek a családhoz… tudsz ilyeneket? – kérdeztem.
Kicsit megköszörültem a torkomat és közelebb hajoltam Hannah-hoz.
– Ha ezek megvannak, legyen akármi is az az ereklye, megtaláljuk – suttogtam, mintha bárki meghalhatna.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire vártam már ezt a napot. Annyira örülök, hogy újra találkozunk Elliottal és végre elkezdhetjük a nyomozást. Úgy érzem azért változott is kicsit. Közvetlenebbnek és kedvesebbnek tűnik, mint a múltkori találkozásunk alkalmával. Mintha kicserélték volna. Mikor nálunk járt, tagadhatatlanul feszült voltam az egész beszélgetés alatt, de be kell látni, hogy a helyzet maga is elég frusztráló volt akkor. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy Mimette nem tudhatott semmiről és Henry is ellene volt az egésznek, de a hab a tortán mégis az, hogy Elliot is feszítette a húrt amíg csak tudta. Talán puszta élvezetből. Idézem fel magamban a találkozás emlékeit. S mindezek ellenére mégsem állok hozzá negatívan. Ami számomra is furcsa. Bár nem tartom magam sem ellenszenvesnek, sem haragtartónak, sőt, még nagyon is toleránsnak mondhatom magamat. Így talán még érthető is miért vagyok jó viszonyban az emberek nagy részével.
Szerencsére Elliot nem akadt ki, hogy letegeztem, és ez nagy megnyugvást jelentett számomra. Talán még lazább is mint volt? Biztos hogy ez ugyanaz az Elliot? Gondolkozom el ténylegesen s jót mosolygok mikor a szépítő fagyit említi.
- Mézesfalás? – kérdezem. – Ott láttam fagyit, bár annyira nem figyeltem hogy milyen.
Hihetetlen, hogy a varázsvilágban miket ki nem találnak. Egy pillanatig gondolok arra, hogy visszamegyek és veszek magamnak is egyet, de aztán lemondok a tervről és majszolni kezdem a csokimat.
A következő kérdésre hirtelen nem tudom mit válaszoljak, hogy ne hozzam se magam, se őt kínos helyzetbe. Inkább végig gondolom villámgyorsan az esetleges válaszlehetőségeket, és utána szólalok csak meg:
- Szerintem a külsőd miatt nem kell aggódnod. – mosolygok rá.
Hamar el is hadarom amiket Henryből – mondhatni fogóval – kihúztam, s várom a reakciót. Érzem, sőt tudom, hogy annál azért jóval többet tud, mint amit elmondott. De lehet ennyi is elég ahhoz, hogy el tudjunk indulni, na meg az az egy-két apró információ, amit az utóbbi időkben szereztem innen-onnan. Átlapozgattam régi újságokat még a háború idejéből és azelőttről is, és találtam egy helyet, amit köthetünk a családhoz. Tiberius feldúlt egy házat itt Roxmortsban, de senki nem tudja mit keresett ott, s a család tagjainak pedig nyoma veszett.
- Egy helyszínt tudok mondani, ami talán biztos hogy köthető a Selwynekhez. És az itt van Roxmortsban. Nem véletlenül javasoltam ezt találkozóhelynek. Ugyanis Tiberius itt a település szélén dúlt fel egy házat, az ott élők pedig eltűntek.
Bizonyára nem lesz nehéz megtalálni. Az eset két éve történt, nagy valószínűséggel az épület és annak környezete azóta elég tragikus állapotban lehet. Ami azért elég feltűnő. És ha alaposan átkutatjuk, lehet még valami hasznos nyomra is bukkanhatunk.
- Komolyan mondod? – dob fel teljesen. És ekkor ugrik be még két másik dolog. – Ha szükséges, benne volnék, hogy a régi házunkat is átkutassuk. Ha jól tudom, korábban is volt Selwynek birtokában, lehet találunk valamit. Illetve megkereshetjük Tiberius rejtekhelyét. Csak annyit tudok hogy egy erdő mélyén van, úgyhogy sorba vehetnénk a lehetséges erdők listáját.
Még gyorsan feljegyzek néhány dolgot a naplóba, hogy később nyomon követhetőbb legyen, hogy mire jutottunk eddig. Bár ahogy magamat ismerem, mire belevágunk, úgyis elfeledkezem az egészről és aztán nem folytatom majd a jegyzetkészítést. Úgyis felpörgök majd és minden fog érdekelni csak ez nem. Be is csúsztatom hát a táskámba a tollammal együtt, és felállok.
- Nos, mit gondolsz, indulhatunk? Miközben keressük a házat, mesélhetnél hogy mi történt veled mostanában, vagy hogy jutottál e valamire a kutatásokkal. – mondom hatalmas lelkesedéssel. – Kérsz valamit inni? Hoztam vizet és üdítőt. És van egy kis házisüteményem is. – nyitom ki a válltáskámat és mutatom meg annak bőséges tartalmát.
Milyen hasznos is, ha valaki varázsló családban él. Így a táskába nem csak rengeteg minden belefér a tértágító bűbájnak köszönhetően, hanem még csak nem is olyan nehéz, hogy rossz legyen cipelni.

 
[viselet]

– Mézesfalás? – kérdezte Hannah a fagyi láttán.
Lassan bólintottam és még egyszer belenyaltam, mielőtt rátértünk volna a külsőmre. Persze fogalmam sem volt, mit takarhat az, hogy „nem kell aggódnom miatt.” Jelenteti azt, hogy egész jól nézek ki és már nem is kell vele többet foglalkoznom. Másrészről arra is utalhat, hogy már annyira csúnya vagyok, hogy a szépítő fagyból sem lenne elég egy vödörnyi, ha tetszeni akarok valakinek. Nos, fogalmam sem volt, Hannah ezek közül melyikre gondol.
Jobb is volt, hogy tovább léptünk a kalanddal kapcsolatos kérdésekre. Nem lett volna szívem esetleg egy újabb roxfortos diáklány elcsábítani. A korábbi esetek – többek között Miss Montregoval, Merellel vagy éppen azzal a bolond csajjal – is kissé kínosak voltak időnként és azt hiszem, bár még nem vagyok öreg, ezekhez túlkoros vagyok. Nehezen kezelem, ha valaki esetleg a nyakamba ugrik, vagy megállás nélkül csókolgat… de természetesen vannak kivételes személyek, akiktől elfogadom az ilyesmit.
Bólogatva hallgatom a helyszín ötleteket, de leginkább ez az erdő dolog fog meg. Roxmorts nem lepett meg, elég központi helyen az angol varázslóvilágnak, éppenséggel majdnem mindenki kötődik ide valamilyen formában, ha másképpen nem a Roxfort által. Hannah-ék régi házáról nem sokat tudtam, de minden esetre számára biztosan érdekes lenne visszatérni oda, nekem pedig látni a reakciót. Szeretem még mindig figyelni az embereket, ez nem változott.
– Az itteni házban vagy nálatok talán van valami nyom… ami utalhat arra a bizonyos rengetegre, ahol a rejtekhely van.
Sóhajtottam egyet.
– De ha már a kezedben van az a napló, soroljunk fel néhány erdőt, ami szóba jöhet, elsősorban Anglia területén.
A mondat végére rendeztem a gondolataimat. Azokat az emlékeimet vettem elő, amelyek valamelyik erdőben játszódtak. Nem is olyan régen volt egy hasonló esetem, de korábban is jártam olyan helyeken, ahol valamiféle különös mágiát érzékeltem. Nem sok ilyen volt, mert általában az országon kívül utazgattam, főleg Írországot és Skóciát ismertem.
– A Savernake erdőben rengeteg furcsa formájú fa nő, biztos vagyok benne, hogy mágia torzította el őket. Wychwoodban is nem rég jártam, különös egy hely… vagy ott van Thetford, ott biztosan van valami kincs, de csak egy családi kirándulás alkalmával jártam arra. Fogalmam sincs, mi lehet. Nem volt alkalmam kutatkodni. A többi erőd, ahol jártam, teljesen átlagos volt és főleg muglik túráztak arra.
Elhadartam, amik eszembe jutottak és közben tovább majszolgattam a szinte egyáltalán nem csöpögő fagyit. Ebben legalább igaza volt a mézesfalásos banyának. Egyébként ízlett az édesség, habár nem volt különösebben a kedvencem, de az arcom megszépítéséért ugyebár mindent meg kell tenni ebben a korban… főleg, ha fiatalos akarok maradni valaki kedvéért.
Hamarosan Hannah felpattant a padról, miközben én az édes tölcsérbe haraptam. Szinte élveztem az érzést, ahogy a krémtől átázva éppen csak megroppan a fogaim alatt. Csak azután álltam fel, hogy még egy falatot a számba vettem.
Kicsit megigazítottam a ruhámat, aztán lassan megindultam Hannah-t követve. Ő bizonyára tudja, pontosan hol van a keresett ház. Érdekelt a dolgod, de valahogy az az érzésem támadt, nem itt lesznek a válaszok, hanem az egyikori Selwyn rezidencián.
– Nem történt velem semmi különös – rántottam meg a vállamat.
Ez hazugság volt. Talán csak nehéz lett volna felsorolni, hogy a megismerkedésünk óta fényderült apám kilétére, aki egy aranyvérű család sarja és titkolnia kell a létezésemet, mert nekem az életembe is kerülhet, vagy Esmé és az, ahogy szakítottunk, én meg majdnem belehaltam a hiányába. A sok kalandot, amiben részt vettem. Túlzás lett volna mindezt sorolgatni.
– Még mindig gyenge az egyik lábam… megsérültem egy kastélyban, Skóciában – tettem hozzá azért.
Nem akartam túlságosan lerázósnak tűnni, egyszerűen sok volt az információ ahhoz, hogy röviden összefoglaljam. A sérülésemről viszont jobb volt, ha tud, ez akár a közös küldetésünket is befolyásolhatja. Igaz már nem sántítok annyira láthatóan, de én azért érzem a két lábam közti különbséget. A sérültet szinte húzni kell, nehezen emelem meg, mintha valaki egy hatalmas követ kötött volna után.
– Húha… – csúszott ki a számon, ahogy belenéztem a megtömött táskába.
Nálam közel sem volt ennyi minden. Igazából csak pénz meg a pálcám, ami általában minden helyzetben elég lehet. Abba bele sem gondoltam, hogy esetleg majd megéhezem később vagy szomjas leszek. Ráadásul időközben be is tömtem a tölcsér végét a számba, amitől túlzottan édes érzés uralkodott el rajtam.
– Egy kis vízdek örüldék – mondtam teli szájjal.  
Remélem nem vagyok túl undorító – gondoltam és gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. Nem kellett volna, hogy lelásson a gyomromig, így is elég kínos volt az az ünnepi ebéd, igaz ott minden okom megvolt a sértettségre… meg akart venni egy porcelán ládával – ami mellesleg remek tartójaként szolgál a gyűrűknek és kisebb medáloknak.
– Veled mi történt az elmúlt hónapokban? – váltottam témát.
Hannah sokkal izgalmasabb, mint én, ráadásul mivel éppen az összeragadni készülő ajkaimmal küzdött, szívesebben is hallgattam volna őt.

Úgy veszem észre Elliotot kicsit összezavartam a külsőjére tett megjegyzésemmel, de talán mindketten így jártunk a legjobban. Maximum a pillanatnyi csend az, ami kínos lehetett, de inkább ez, minthogy elkezdjem itt dicsérgetni. Szeretek kétértelmű válaszokat adni az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, amikor nem tudom, hogy lenne jó reagálnom. Az utóbbi pár hónapban volt esélyem megtanulni, milyen jó is, ha a mondandója vagy varázslása előtt az ember végig gondolja, mégis milyen következményeket várhat el a helyzettől. Erre a legjobb példa az a februári este, amikor Salamander szabadjára engedte a drágalátos kis állatait, megzavarva a nyugodt esténket. Bár még mindig maradt valami a meggondolatlanságomból, de ahhoz már krízishelyzet kell. Többnyire legalábbis.
Fel is tűnik, hogy mikor témát váltok, kicsit megnyugszik. – Ez az, nem szúrtam el megint! – örülök kicsit. Majd elkezdem a helyeket sorolni. Persze, az erdő az, ami Elliotnak is felkeltette az érdeklődését. Bár engem is az fogott meg leginkább.
- Úgy gondolod? Remélem igazad lesz.
Ahogy Elliot sorolni kezdi az erdőket, elkezdem írni őket egy újabb oldalra, sorban egymás alá, némelyikhez odakaparva, hogy miért gondolja azt esetleges búvóhelynek. Mindenesetre mind logikus, bár fogalmam sincs, melyiket lenne a legcélszerűbb jó alaposan átfésülni.
Megvártam Elliotot és megindultam a falu szélén lévő ház irányába. Milyen jó is lehet itt lakni Roxmortsban. Főleg ha az ember Roxfortos diák. Minden hétvégén meglátogathatja a szüleit, és ha az itt lakó varázsolt gyerekként, bizonyára inkább megünnepelték, minthogy véka alá rejtették volna.
Lehetetlen hogy ne történjen valakivel semmi sem több hónap alatt. – gondolom mikor választ kapok a kérdésre. Pedig Elliot abszolút nem annak a típusú embernek néz ki, aki otthon ül, és nem csinál semmit. Vagy csak nagyon nem rám tartoznak a történtek. Nyilván én sem mesélek el bárkinek akármit. És így a legjobb, hogy minden embernek megvannak a saját titkai...stb.
Azért kicsit jobban éreztem magam, miután mondott is valamit, bár kezdtem azt érezni, hogy ez a beszélgetés hamar véget ér, ha így folytatjuk.
- Miért mi történt? – kérdezek vissza, részben kíváncsiságból, részben azért, hogy ne álljon be a csönd.
Nekem is hasonló volt a reakcióm, mikor Mimette odaállított elém ezzel a jól megtömött táskával csodálatos kirándulást kívánva. Rosszul érzem magam, hogy hazudnom kell neki, hiszen mindig mindent megbeszéltem vele. Azonban kénytelen voltam belátni, hogy ezt azért mégsem engedné, így maradt az a megoldás, hogy azt mondtam, Vanillával megyünk kirándulgatni és lehet, ha jól érezzük magunkat, több napig maradunk. Mivel nem varázsolhatok, még egy mobilt is nyomott a kezembe, hogy tudjam hívni, ha baj van. Én pedig hoztam a fényképezőgépem, hátha szükség lenne rá, és a biztonság kedvéért a pálcám is itt lapul a táska oldalzsebében.
Kicsit elmosolyodom, mikor meglátom kalandor társamat fagyival teletömött szájjal, vizet kérve, amit természetesen adtam is neki.
- Egészségedre. – mondtam, már majdnem nevetve, de igyekeztem visszafogni magam, nehogy megsértsem.
Öööh... Mit mondhatnék, abból, ami történt? – gondolom magamban. Az első, ami beugrik az Valentinék elköltözése New Yorkba, ami előtt Március óta értetlenül állok. Mindennél jobban hiányzik a társasága, az, hogy szorosan átöleljen... Indul el a lavina a gondolataimban, és inkább elhessegetem, mielőtt sírva fakadnék. Inkább elmesélem a kalandozást Merellel, vagy a Viharmadaras sztorit.
- Hát... Többnyire sulis dolgok. RBF, kilógások, harc egy hatalmas viharmadárral és buli a Szükség szobájában... – kezdem el sorolni. - Megismertem néhány diákot, például Merelt. Nem tudom, hogy állsz a Roxfortosakkal. – mosolygok rá.
Nemsokára oda is érünk a házhoz. Rosszabb állapotban van, mint gondoltam. Bár tény, hogy Tiberius sem kímélte meg nagyon. A bokrok és a hatalmas gaz szinte a ház falára, a kerítésre tapadva-tekeredve próbálták visszaszerezni az uralmukat az egykor emberek lakta telek fölött. A ház maga nem is volt olyan borzasztó állapotban, így nem féltem bemenni. A gond az volt, hogy nem tudtam bemenni. Hiába rángattam a kaput, zárva volt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy bemászok, de aztán rájöttem, hogy van velem valaki, aki tud varázsolni.
- Meg kellene próbálni egy Alohomora-t. – jeleztem Elliotnak.
Nem lennék meglepődve, ha a kapu nem nyílna ki egy varázsütésre. Elvégre akkor semmi értelme nem lenne annak, hogy itt van, ha működne. Hiszen akkor ebben a faluban boldog-boldogtalan bemehetett volna ide. De egy próbát megér. Legfeljebb átmászunk.
A kérdés az, hogy ennek mégis lesz e értelme, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy nyomot is találunk odabent. – Próba szerencse. – mondom magamban, és várom a varázslat sikerét vagy épp sikertelenségét.

 
[viselet]

Nem kellett volna még azt a skót esetet sem felhoznom. Még mindig nem szeretem a személyeskedést, mikor éppen bevetésen vagyok… abból sosem jövök ki éppen jól. Felhozhatnám azt, ami Esmével volt, bár az részben azért jól sikerült, de a Montregos eset nem volt éppen a pályafutásom csúcs. A dementorcsókot igazán kihagytam volna az életemből, még az azt követő delírium ellenére is. Tény, hogy az a része inkább volt szórakoztató, semmint zavaró… de hát nem vicces, ha az embernek majdnem kiszippantják a száján keresztül a lelkét. Annál talán még Montregoval is szívesebben váltottam volna csókot.
– Miért mi történt? – érkezett a szokásos kérdés.
Mordultam egyet a fagyival a számba. Ez amolyan kis időhúzás volt, hogy rájöjjek, mit kéne felelni. Nyilván nem voltam túl bizalomgerjesztő látvány, amint a nyál és a fagyi krémes keveréke kifolyt a szám sarkán. Gyorsan megtöröltem a kezemmel, de ez sem javíthatott sokat a látványon. Valószínűleg a mézesfalálsos banya nem arra gondolt, hogy helyes, de nyálas leszek, amint betömöm az édességet.
– Semmi nagy dolog. Csak egy mágikus csapda… amin volt egy baromi nagy tüske a combomba fúródott – válaszoltam.
Közben már alig vártam, hogy vízhez jussak. Teli szájjal is tökéletesen fejezhettem ki magamat, hiszen Hannah a megfelelő üveget nyújtotta át, ami aztán kellemesen elmosta a túlzottan édes ízt és csak a frissesség maradt után.
Egy erőltetett mosollyal a képemen biccentettem. Ez amolyan köszönetnyilvánítás volt részemről, hálálkodni ugyanis nem szeretek. Az üveget is vissza nyújtottam felé, hiszen az ő táskájában sokkal több hely volt még első ránézésre is, mint az enyémben. Az ugyanis egyszerű holmi volt, egy mugli boltban vettem az öcsémmel, így nem kezelték tágítóbűbájjal sem.
Az RBF, mint olyan nem különösebben érdekelt Hannah iskolai éve kapcsán. A kilógásokra azonban felkaptam a fejemet. Az délutántól éjszakáig húzódó találkozó jutott eszembe, amit a szakításunk után Merellel hoztam össze Roxmortsban. Az a lány… – csak elvigyorodtam az emléken. Nagyon megkedveltem, ami furcsa, mert sokkal fiatalabb nálam… igaz Hannah is és vele is hosszú levelezéseket váltottunk még a tanévben.
– Már ne haragudj… de nem tűnsz annak a kilógós típusnak – jegyeztem meg egy kicsit nevetve. – Biztosan valaki rávett a dologra.
A vigyort alig tudtam levakarni az arcomról. Részben még mindig Merelre gondoltam, ugyanakkor ott volt az a furcsa érzésem, hogy Hannah inkább az a jókislány típus. A nagynénje házában sem tűnt annak a lázadós típusnak és ez őszintén egy kicsit nevetségessé tette a „buli” és „kilógások” szavakat a szájából elhangozva.
– Eszembe juttattál egy lányt, akit ismerek a Roxfortból – mondtam ki végül.
Azonban időközben elértünk egy kietlen utcába. Kevés volt a ház a falunak ezen a részén, de a girbe-gurba macskaköves utat kiépítették idáig. Hatalmas fák álltak a romos épület udvarán, de előtte is. Konkrétan az egyik vastagabb törzsű példány, mintha egyenesen a kövek közül emelkedett volna ki. Az az érzésem támadt, hogy a növény még nálam is jóval öregebb lehetett.
A kerítést benőtte a gaz és néhány bokor is, mintha egyenesen védőfalat próbált volna képezni. A ház rendkívül rossz állapotban volt, látszott, hogy valaki hatalmas károkat tett benne, talán nem is olyan régen. Hannah megrángatta az öreg kaput, ami nem nyílt ki. Az ilyen öreg, kőből épült kerítésekhez rendszerint vastag faajtókat szoktak építeni… ez ebben az esetben is így volt, a rángatás itt nem segít és én bizonyosan nem fogom berúgni.
– Meg kellene próbálni egy Alohomora-t.
– Alohamora? – röhögtem el magamat. – Nem egy béna Bűbájtan órán vagyunk, Hannah. Látod ezt a kaput?
Egy kicsit megkopogtattam neki a lapját, hogy hallja a hangját és megértse, ez bizony tömör fából készült. A fal persze elég alacsony volt ahhoz, hogy bemásszunk, de hát ő regaszkodott a kapuhoz. Ezért nem ellenkeztem.
– Az csak egy dolog, hogy meglehetősen vastag anyagból készült, de bizonyára más módon is védi a házat az idegenek elől – magyaráztam.
Közben elővettem a zsebemből kikandikáló pálcát. Az ajtóra szegeztem, de még mielőtt kimondtam volna a megfelelő varázslatot, hátra fordultam. A lányra néztem, jelezve, hogy ez most akár veszélyes is lehet.
– Lépj be a fa mögé! – mutattam a köves út közepén álló példányra. – Nem szeretném, hogy eltaláljon a törmelék.
Én is tettem hátra egy lépést. Pontosan bemértem a kapu közepét, habár tudtam, hogy a tervem alapján akár a fél kerítést is lebonthatom, vele pedig az egész növénycsoportot, ami körbe nőtt. Ezzel részben meg is könnyíteném a bejutásunkat, habár nem tudom, hogy odabent mi vár ránk. Ha a házat is ennyire körbe nőtték a bokrok, akkor nem lesz egyszerű bejutni varázslat nélkül.
– Bombarda maxima – motyogtam a varázsigét.
Hatalmas csattanással repült hátra a kapu – ennyit láttam. Aztán felkavarodott a por, eltakarva a házat, a kerítést. Gyorsan leguggoltam és a fejemet a kezeim közé fogtam, míg a robaj abba nem maradt. Csak ezután álltam fel és tüsszentettem egy hatalmasat a beszippantott pormennyiségtől.
– Jól vagy? – fordultam a lányt irányában.
Megígértem a bácsikájának, hogy vigyázok rá. Hát meg is teszem – gondoltam. Ez az elhatározás ott volt kezdetektől fogva bennem. Ehhez tartottam magamat, mert ha egy valamiben igaza volt annak a Henry fickónak, akkor az az, hogy Hannah-t nem kéne sem az iskolából kirúgtani, sem megöletni.

Sosem láttam még felnőttet így fagyit enni. Az biztos, hogy nem szokványos látvány volt, bár ez még a jobbik eset, legalábbis a leveses helyzethez képest. Ezzel ugyanis nem öntheti és áztathatja el magát teljesen.
- Ne adjak inkább egy zsepit? – kérdezem kicsit már nevetve.
Előhúzok a mindent elnyelő táskából egy csomaggal és odanyújtom neki, hogy vegyen belőle. Inkább abba törölje a száját, mint a kezébe.
Ahogy mondja, mi történt vele, kissé kiráz a hideg és olyan mintha az én lábam is fájni kezdene. Már csak a puszta gondolattól. Mindenképp oda kell majd figyelnünk, semmiképp sem lenne jó sérüléseket gyűjtögetni. Meg aztán... kereshetek magyarázatot rá Mimettenek.
- Te jó ég! – fakad ki belőlem hirtelen, majd nyomban el is hallgatok.
Ilyenkor gondolkozom el, hogy biztosan a gyógyítás felé orientálódjak e, vagy sem. Mert bizonyos helyzetekben igencsak rám jönne a pánik. Mint például most? Bár még két évem van hátra Roxfortban, addig majdcsak el fogom dönteni, hogy mit akarok. Max addig tartanom kell az átlagom. - Ááh... Majd lesz valahogy. – gondolom aztán.
- Nem tűnsz annak a kilógós típusnak. – mondja Elliot. Ezt nem is próbálom megcáfolni, ugyanis én sem hinném ezt el magamról. Pedig tényleg benne voltam egy két dologban és néha én voltam az ötletadó is. Főleg Alexis esetében. Ott abszolút minden az én ötletem volt.
- Akkor most remélem megleptelek. Ugyanis mindkét esetben én voltam az, aki feldobta a kilógást, mint programot. Bár a második alkalommal inkább együtt találtuk ki, és korábban tényleg nem csináltam ilyet. Legalábbis magamtól nem. Úgyhogy mondjuk azt, részben jól gondoltad.
Már-már sokadszorra ugrik be Kiara aki mindig belekevert hasonló helyzetekbe és Vanilla, aki váltig azt állította, hogy rossz hatással van rám. Elég hátrányos tulajdonságom a befolyásolhatóság, ami szinte mindig előjön, mikor olyan emberek közt vagyok, akik közel állnak hozzám. És a legjobb, hogy emellett még naiv is vagyok...
- Most miért, mit vártál tőlem? Hogy rombolni akarok majd? – fakad ki belőlem. – De ha így gondolod, akkor figyelek a te ötletedre. – mondom és megállok kicsit mögötte.
Kicsit érezhető volt a sértődöttség a hangomban, ami egyáltalán nem zavart, és inkább nevetségesen hangzott. Ha problémája van velem, úgyis szóvá fogja tenni, de inkább legyen őszinte, minthogy hazudjon. Igaz, az alohomoranak sok esélye tényleg nem lett volna, de akkor is. Kevésbé látványos, mint bármi más módszer. Még akkor is, ha ez egy igen masszív és erős kapu. De jó, meg se próbáljuk, mégis minek? És ha működött volna?
Törmelék!? – kapom fel a fejem és gyorsan körbenézek, hogy megbizonyosodjak róla, nincs senki az utcán. Egy árva lelket sem látok. Viszont nem remélném, hogy senkinek nem fog feltűnni, hogy mi itt betörni készülünk. Mert tulajdonképpen azt csináljuk. Bebújok a fa mögé és épp az utolsó pillanatban jut eszembe valami:
- Várj! – kiáltom már túl későn. – Talán kinyílik ha... – kezdtem el, de el kellett forduljak.
Rengeteg törmelék repült szét, és hatalmas porfelhő lepte el a ház előtti teret. Ha ez nem feltűnő, akkor semmi. Aggódni kezdek, hogy mi lesz ezután, az eddigi nyugodtságomnak itt, ebben a pillanatban lett vége. Ide-oda kapkodom a fejem, pásztázva az utcát, közben bizonygatva magamban: A falu szélén vagyunk, nincs itt senki.
- …használom a párszaszót. – fejezem be, mikor végre eltűnt a porfelhő.
- Igen jól vagyok! – mondom aztán.
Előjövök a „búvóhelyemről” és a kapu felé veszem az irányt. Szinte semmi nem maradt a helyén, még a kőkerítés jelentős része is törmelékként szóródott szét a derékig érő gazban. Elképesztő látvány volt, az biztos.
- Hát... Ez nem volt semmi. – mondom szemlélve az eredményt. – Szerinted felfigyelt a hangokra valaki?
Elindulok befelé, kezemmel elsöpörve magam elől a gazt, amely egy két vágást is ejt rajta. Ez legyen a legnagyobb gondom, úgyis gyorsan begyógyul majd. Eljutok az ajtóig és meg sem lepődöm rajta, hogy az is zárva van. Most azonban kipróbálom korábbi ötletemet, és párszaszóul elmondogatom az összes lehetőséget, amire kinyílhat az ajtó. És várom, hogy kattanjon végre a zár. Elvégre ez is egy Selwynek lakta ház volt, meg van az esélye, hogy ezzel védték.

 
[viselet]

– Most miért, mit vártál tőlem? Hogy rombolni akarok majd? De ha így gondolod, akkor figyelek a te ötletedre.
Nem is tudom, miért élvezem még mindig, ha némi sértettséget hallok ki mások hangjából? Gondolkodtam, miközben egy elégedett kis mosoly siklik át az arcomon. Na nem kell félreérteni a helyzetet… nincsenek nekem semmi bajom Hannah-val, egyszerűen csak szeretek bosszantani másokat. Ez a szórakozásom, de ettől még vele nem akarok rosszban lenni. Akkor nem ilyen eszközökhöz nyúlnék.
– Hatásosabb lesz, mint az Alohamora – válaszoltam és rákacsintottam.
Csupán ezután tértem vissza a kapu bámulásához. Hannah meg valószínűleg bement a famögé, mert eltűnt a szemem elől. A bombarda nem volt rossz ötlet, tekintve, hogy a kőkerítés és a kapu szétrobbanó darabjai mindenfelé szálltak és a robaj megrázta a környéket. A fejemet a próbáltam védeni, de amúgy sem talált el semmi sem. Talán egy-két kisebb kavics ütközhetett nekem és a felkavarodó portól köhögnöm kellett.
– Igen, jól vagyok! – érdekezett Hannah válasza a kérdésemre.
Ez egy kicsit megnyugtatott. Az egy dolog, hogyha nekem bajom esik esetleg, de neki biztonságban kell maradnia. Henry bácsikája nagyot fog nézni majd, hogy megbízható is tud lenni egy magamfajta alak. Veszélyes alak vagyok, de leginkább csak azokra, akik ártani akarnak nekem. Hannah nem tartozik ebbe a kategóriába, ő csupán egy kíváncsi lány, akinek megpróbálok segíteni. Majd valahogy viszonozza. Az átlaggal szemben az én kedvemben nem olyan nehéz járni… megelégszem, ha süt nekem egy tortát vagy esetleg egy több fogásos vacsorát készít.
– Akkor minden rendben – válaszoltam.
Azért megnéztem, ahogy előkerült a vastag törzsű fa mögül. Úgy tűnt valóban nem esett rajta egyetlen karcolás sem. Még szerencse… Henry megölne, ha eltalálta volna valami – jegyeztem meg magamban, kicsit morcos is lettem a gondolattól.
– Hát… Ez nem volt semmi. Szerinted felfigyelt a hangra valaki?
A kérdéstől még morcosabb lettem. Ki a jó francot érdekel? – kiáltozott bennem a hang. A jobb kezem a bal csuklómon lévő bársonyszalagra siklott. Kicsit végig simítottam rajta, mint egy jelezve: „nyugalom!” Nem volt persze hatásos, mert a szívem úgy zakatolt, mintha mozdonnyá változott volna, amit már a vezető sem tud megfékezni.
– Szerinted mennyire érdekel, hogy valaki meghallotta? – mordultam rá. – Sajnálom.
Nem akartam így viselkedni. Nem akartam megint azzá az állattá válni, aki Irvinestownban voltam és aki véletlenül megütötte élete értelmét. Az nem én voltam, nem lehettem én… ugye? – futott végig az agyamon, ahogy a karomra pillantottam. Az ingujjam átszakadt és egy apró, véres karcolás volt ott.
Gyorsan kigomboltam és felhúztam a könyökömig. A vér végig folyt már az alkaromon, de a szalag alatt, mintha eltűnt volna… magába szívta, de mégsem volt tőle nedves. Ettől megborzongtam. Megráztam a fejemet és elindultam Hannah után a házba.
Az ajtóban ácsorgott már eddigre és párszaszóval próbálkozott. Valahogy nekem nem tetszett ez az ötlet. Túl egyszerű volt a megoldás, túlságosan illet Selwynhez a tudott információk alapján és ez nem tetszett. Miért próbálkozna olyan dologgal zárni a házat, ami túlságosan köthető hozzá?
– Ezt is felrobbantsam? – érdeklődtem, mikor már kissé zavart a sziszegés.
Végül még sem volt erre szükség. Az egyikre hirtelen kattant a zár és feltárult az ajtó. Le sem kellett nyomni a kilincset, mint a muglik elektronos – vagy milyen – bejáratai, kicsapódott és szabad volt a bejárás.
– Várj! – kaptam el a karját. – Maradj mögöttem!
Beléptem a küszöbön, de csak por, pókháló és összezúzott bútorok tömege fogadott. Olyan volt, mintha valaki mindent az előszobába hordott volna, csakhogy ne jussunk át azok tömegén a ház belsejébe.

Elliot elégedett mosolya láttán legszívesebben mondanék egy jó hangos, Hé-t, de ezúttal inkább visszafogom magam, és szót fogadok. Nekem semmiképpen nem származna hasznom abból, ha összevesznék vele. Elvégre ő segít nekem kideríteni, hogy kik tartoznak a családomba, és ha tovább tudunk jutni, talán arra is rájövünk, miért ölték meg a szüleimet. Másfelől pedig őt sem lenne jó a saját makacsságommal bajba keverni, hogy aztán Henry forduljon ellene, így is eléggé ellenezte, hogy eljöjjek Roxmortsba.
Látni is lehetett Ellioton, hogy sokkal nyugodtabb volt, mikor minden karcolás nélkül felbukkantam a fa mögül. Most vagy értem aggódott, vagy Henry miatt, de a lényeg az, hogy valahol bízhatok benne.
Nem is én lennék, ha nem idegesítem fel egyik pillanatról a másikra a túlzott aggodalmammal, ami rendszerint mindig előkerül, ha valami olyat csinálok, vagy valami olyanba keveredek, amibe nem volna szabad. Ettől pedig a legtöbb ember kiakad, ahogy – mint látom - Elliot is. Igazából jobb lett volna meg sem szólalni, de most már ugyan mindegy. Meghökkenek mikor rám mordul, de hiába próbálok kipréselni magamból bármit, egy gyenge Ööööh… csúszik ki csak a számon.
-Semmi gond. – mondom sokkal halkabban a megszokott hangerőmhöz képest, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Ugyanezt elsuttogom magamnak is, úgy, hogy lehetőleg Elliot ne hallja meg. - Semmi gond… Az égvilágon semmi gond nincs… - nyugtatom magam, bár feleslegesen. Semmivel nem leszek nyugodtabb ettől. Inkább csak kívülről próbálok nyugalmat és magabiztosságot sugallni a másik felé. De belülről szüntelenül az járt a fejemben, hogy már megint elrontottam.
-Minden rendben? – kérdezem, amikor a karját vizsgálgatja.
Majd én is vetek rá egy pillantást. Kisebb karcolást vélek felfedezni, be is ugrik, hogy mivel lehet helyrehozni. Ez a helyzet tereli el a gondolataimat az előző pár percről, és old fel egy kicsit. Szinte örülök, hogy most talán én tudok majd segíteni.
-Valetudo – mondok elsőre csak ennyit. – Azzal rendbe lehet hozni, egy könyvben olvastam róla. Vagy ha gondolod, van nálam fertőtlenítő, és törlőkendő is. Csak az egy kellemetlenebb megoldás. Persze a választási lehetőség a tiéd. – mosolygok rá.
Majd miután ezt a problémát orvosoltuk, elindultam az ajtó felé, ahol megtorpantam egy kicsit.
- Ezt is felrobbantsam? – kérdezi tőlem, néhány sikertelen próbálkozásom után.
-Lehetőleg ne. – válaszolok nevetve.
Mikor kattant a zár és kinyílt az ajtó, minden gondolkodás nélkül megindultam volna befelé, de visszatartott, hogy haladjak mögötte inkább.
-Rendben. – mondom, majd elállok az útjából.
Mikor belép, követem én is. Odabent káosz fogadott minket. Minden tiszta mocsok volt, és szanaszét volt az előszobában. Az ablakot kissé eltakarták a ránőtt borostyán levelei, csak azok között, és a bejárati ajtón keresztül világította meg a helyiséget a nap fénye. Nem is mentünk még az ajtótól pár lépésnél messzebb, mikor az becsapódott mögöttünk. Hirtelen sokkal sötétebb lett. – Fantasztikus. Lehetne ennél kísértetiesebb? – mondogattam magamban.
-Szerinted ez normális? – teszek fel egy újabb kérdést puszta aggodalomból, majd körbenézek a félhomályban úszó szobán.

 
[viselet]

A szalagot néztem, ahogy issza be a véremet. Megborzongtam tőle, még sosem láttam ilyet és megrázó látvány volt, hogy az ékszer, amihez ennyire ragaszkodom egyenesen a véremen él. Már korábban is észrevettem hasonlót, de ilyen nagy mennyiségű vért még nem láttam eltűnni alatta.
Furcsa, lüktető mágiát éreztem áradni a szalagból. Szinte bizsergett tőle az egész testem, mintha engem is a hatalmába kerített volna. Egyszerre éreztem magamban dühöt és indulatot, pedig nem voltam mérges különösebben Hannah-ra, sőt a helyzetre sem. Hiszen egyelőre könnyedén betörtük a kaput.
– Minden rendben?
A kérdés túl aggodalmas volt, ahhoz képest, hogy én milyen hangnemben beszéltem vele. Nem érdemeltem meg, hogy ennyit törődjön velem. Ráadásul valószínűleg észre sem vette, amit én. Talán éppen csak a sebemet pillantotta meg és ennek örültem. Neki nem akartam magyarázkodni a szalag miatt. Igaz másnak sem szívesen.
– Csak felsértette valami a könyökömet – válaszoltam, ezúttal nyugodtabb hangon.
Sóhajtottam egyet. Anyám szavai jutottak eszembe: „néha a felszíninek látszó sebek véreznek a legjobban.” Nem, ő nem a karcolásokra gondolt. A sértésekre, amiket évekig viselt el tőlem, mikor éppen rám jött a kamaszbaj. Aztán persze mindig bocsánatot kértem, mert anyát nem szerettem bántani, még önkéntelenül sem. Most azonban ez a mondata tökéletesen illett a helyzetre.
– Nincs szükségem ostoba varázslatokra! – megint megemeltem a hangomat.
Ne! – kiáltott rám a lelkiismertem. Már megint a szalagbeszélt belőlem, mintha megerősödött volna az ereje és annyira elszégyelltem magamat, hogy a szám elé kaptam a kezemet.
Az ajtó előtt állva szedtem csak kicsit össze magamat. A bent uralkodó káosz pedig egyenesen elvonta a figyelmemet az indulataimról és persze a vérzésről. A kezemmel visszahúztam az ingem ujját, hogy eltakarjam vele a sérülést. Nem érdekelt annyira, hogy meggyógyítsam azonnal. Később is bőven ráért.
Furcsa módon az összehordott bútorokon kívül nem láttam semmi különöset. A mágiát sem éreztem, ami általában az ilyen helyeken erős szokott lenni. Persze ott motoszkált valami a háttérben, de sokkal gyengébben, mint odakint. A kinti persze lehetett annak az ereje, amivel elzárták a kívülállóktól a házat. Itt bent azonban, mintha nem lett volna semmi… hacsak… megint a csuklómra néztem. Lehetséges volna? Lehetséges volna, hogy a szalag homályosítja el a megérzéseimet? – gondolkodtam el és nyeltem egy nagyot. Megijedtem, hogy igaz a feltételezésem és akkor bizony elvesztünk. Ugyanis arra semmi sem vesz rá, hogy csak úgy megszabaduljak tőle.
Az ajtó hirtelen, hangosan csapódott be mögöttünk. Sőt, mintha még a zár is kattant volna. Összerezzentem a hangtól és ijedten pillantottam Hannah-ra. Reméltem, hogy ő nem látja a szememben csillogó érzéseket. Én ugyanis láttam rajta a meglepettséget.
– Szerinted ez normális? – kérdezte, miközben körbenézett.
Én a sötétséggel próbáltam megbarátkozni, amit az ajtó becsapódása csak tovább fokozott. A félhomályban azonban a bútorok tömege mögül, valamiféle apró fényt pillantottam meg. Talán egy elhúzott függönyön tört át, nem tudtam. Mindenesetre meg akartam nézni.
– Szerinted normális, hogy egy házat ennyire elzárnak? – kérdeztem vissza, de tudtam, hogy nem kéne idegesnek lennem.
Egy kicsit elborzadtam megint a saját hangomtól. A pálcámat előre szegeztem és intettem Hannah-nak, hogy most inkább lépjen hátrébb. Finoman én is így tettem, nehogy megsértsem újra magamat.
– Reducto! – mondtam.
A bútorok kupaca hirtelen megmoccant és kis járat nyílt közöttük. Egy részük egészen hatra repült, talán egy másik helyiségbe. Sok pedig megrongálódott, a varázslat kimondása után szinte hallani lehetett, ahogy recsegnek-ropognak. Nem különösebben érdekelt persze, kétlem, hogy valaki még használni akarná őket.
– Azt hiszem, így már bejutunk a ház belsejébe.
Előre indultam megint. Ha valami baj adódnak, akkor érdemesebb nekem begyűjteni a sérüléseket, semmint Hannah-nak. Lassan sétáltam, óvatosan tettem minden korhadt deszkára a lábamat. Szakadt már be alattam padló és éppen csak el tudtam ugrani. Egy komolyabb törést akár fél napba is kerülhet összeforrasztani. Azt pedig akkor nem kockáztattam volna meg.
– Menjünk be ebbe a szobába? – kérdeztem az első lehetséges belépőnél.
Az ajtófélfára tettem a kezemet és finoman megpaskoltam kétszer. Nem fejtettem ki túl nagy erőt, még is egy reccsenés ütötte meg a fülemet. A vakolatból nem kis mennyiség kezdett el hullani. Gyorsan Hannah felé fordultam és meglöktem, de nekem már nem sikerült elugranom és egyenesen fejbe talált valami nagyon nagy.
Hirtelen elsötétült a világ és csak nagyon erős fájdalom maradt. Nem láttam magam előtt semmilyen képet, csak feketeséget. Úgy éreztem magamat, mint akinek az egész fejét beverték egy hatalmas kalapáccsal és ez egyre csak fokozódott.
A szemem nem tudom mennyi idővel később pattant fel. A látásom olyan homályos volt, hogy csak annyit fogtam fel: a padlón fekszem. Meg akartam szólalni, a kezemet pedig önkéntelenük a homlokomhoz emeltem. Nedvességet éreztem és a fémes szagból ítélve, sejtettem, hogy vér.
– Hannah… – nyögtem ki rekedten, de olyan lassan, hogy majdnem belebolondultam. – Jól… jól… vagy?

-Nincs szükségem ostoba varázslatokra!
Jó, oké, megértettem! Ha nem kell a segítségem, akkor nem segítek! – pattogtam magamban, és még abban a pillanatban ott hagytam, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Egyszerűen most nem tudott érdekelni, hogy udvariatlanul viselkedem. Az ember jó szándékkal fordulna a másikhoz, erre csak negatív válaszokat kap. Ideges voltam, nehezemre esett uralkodni magamon, így inkább egy darabig nem szóltam semmit, nehogy egy dühlavinát zúdítsak rá, mert akkor tényleg vége lesz mindennek. Elérte a célját, sikerült kiborítania engem is, remélem most ezzel boldog lesz.
Hátborzongató volt minden bent a házban. Volt valami mágikus az egészben, bár lehet, hogy csak az ékszerek erejét éreztem. Vagy a kettőt együtt, ahogy taszították egymást? Csak abban vagyok biztos, hogy az ékszereknek védelmező ereje van, a házról sajnos nem tudok semmit.
Mikor becsapódott mögöttünk az ajtó, hallani lehetett, hogy kattant a zár. - A varázslóvilágban ennyire védenek mindent, vagy csak itt történik mindez így? – járt a fejemben. Mindenesetre furcsa volt, hisz amíg a szüleimmel laktunk, ritkán, sőt, szinte sosem használtunk mágiát. Nagynénéméknél már más a helyzet, de ilyennel ott sem találkoztam.
-Az alapján, ahogy kérdezed, inkább a nemleges válasz felé hajlanék. – mondtam halkan és nyugodtan, hisz a pillanatnyi pánik után nem tudtam idegeskedni a korábban történteken.
Megszorongattam a medálomat, azzal a kezemmel, amelyiken a gyűrű volt. Sosem éreztem ekkora mágiát bennük, nem tudtam elképzelni, mi erősíti fel őket ennyire. Olyan volt, mintha a házat megbűvölték volna.
Alaposan körbenéztem, minden részletet megfigyelve. Az egyik fiók nyitva volt, tömve volt mindenféle papírokkal és iratokkal. Belenyúltam és kotorászni kezdtem közöttük, s mikor ki akartam venni őket onnan, a fiók rácsapódott a csuklómra. - Au! – hangzott el a számból, majd addig addig rángattam a fiókot, hogy kiszabadítottam a kezem, és még néhány papírt is kiszedtem onnan, amit aztán beraktam a táskámba. Ezeken talán találhatunk valamit később.
Elliot után indultam, miután sikerült utat varázsolnia a ház további részeibe. Ezt-azt összegyűjtögettem a polcokról, és a szekrényekből, ahogy elhaladtunk mellettük. Szerencsére a többi bútor nem lendült úgy akcióba, mint a papírokat rejtegető fiók. Elraktam egy-két fényképet, és egy levelet a borítékkal együtt.
-Menjünk. – néztem az említett szoba felé, ahol legalább volt egy kis fény.
Mikor elindultam volna, csak azt vettem észre, hogy ellöknek, és már a padlót szemlélhetem közelebbről. Közben valami nagy hanggal dőlt, vagy omlott le, nem láttam mi és hol. Mikor felültem, akkor pillantottam meg Elliotot a törmelékkupac alatt. Hirtelen sokkot kaptam, és reflexből a táskámba nyúltam volna a pálcámért. – Nem varázsolhatok! A fenébe már! – morogtam, majd nekiestem a kupacnak, és elkezdtem ledobálni róla a kisebb-nagyobb – de inkább nagyobb - vakolatdarabokat. Mire végre kiástam alóla, kinyitotta a szemét, és érdeklődött, hogy jól vagyok e.
-Nemár. Te most komolyan értem aggódsz, mikor te fekszel a földön sérülten? – mondtam kicsit mérgesen, bár érezni lehetett a hangomból egy kis meghatottságot is.
A táskámban kezdtem kotorászni, és előhúztam egy csomag törlőkendőt, meg a fertőtlenítőt, amit Mimette rakott be, erősködve, hogy az a biztos, ha nálam van. Ebben a pillanatban fogadtam meg, hogy innentől kezdve, mindig hallgatni fogok rá.
-Kérlek, maradj nyugton, ez nem lesz kellemes. – mondtam, majd elvettem a kezét a homlokától.
Óvatosan letöröltem a homlokáról a vért, majd lefertőtlenítettem, de a vérzés aligha akart csillapodni. Magamat okoltam az egészért, és mindenféle negatív gondolatok jártak a fejemben. Az arcomra kiült az aggodalom, és a bizonytalanság. - Valamivel be kellene kötözni a sebet. – járt a fejemben. Fogtam néhány darab textilcsíkot, majd óvatosan rányomtam a homlokára. Ekkor jutott eszembe, hogy ma a szaténszalagommal kötöttem fel a hajam, ami nem csak elég hosszú volt, hanem elég széles is, ahhoz, hogy most használni tudjam. Szétszedtem a hajamba kötött masnit, és a szalaggal leszorítottam a sebet és a rajta lévő textilt, hogy csillapodhasson a vérzés.

 
[viselet]

A fájdalom úgy kínzott, mintha minimum haldokolnék. Igaz a lábsérülésemhez képest ez sehol sem volt, de a homályos látás, ami aztán időközben duplánlátásra korlátózódott, borzalmas volt. A földön fekve elképzelésem sem volt, hogyan fogok talpra állni és ha az sikerül is, hogyan fogok megtenni egyetlen egy lépést is Hannah támogatása nélkül.
Határozottan rosszul indult ez a kaland – ha egyáltalán lehet ilyen „sértésekkel” illetni ezt a borzalmat. Mert eddig is sérültem meg, ez kétségtelen, de sosem annyira, hogy azzal veszélybe kerüljön a küldetés folytatása. Illetve talán a dementoros eset ilyen volt, de már annyira régen történt, hogy inkább csak szép emlékként gondolok rá.
– Nemár. Te most komolyan értem aggódsz, mikor te fekszel a földön sérülten? – kérdezte Hannah. A hangjában némi idegesség érződött ki, ugyanakkor megértettem. Ránézve sem éppen jó, ha most miattam befuccsol az egész küldetésünk. Ki kell derítenünk, amit lehet a családjáról, a különös ékszerekről és mindenről.
– Az, hogy velem mi történik egy dolog… – suttogtam.
A kezemmel még mindig a véres homlokomon próbáltam kitapintani a sérülést. Azonban csak a sikamlós, nedves érzés maradt, ami nem segített az azonosításban. Alaposan fejbe található a legszakadó mennyezet, annyi már biztos. Szándékos csapdának tűnt, amibe szerencsére nem Hannah sétált bele.
Valami furcsa, motoszkáló hangot hallottam a közvetlen közelemből. Nem tudtam hová tenni, talán a lány csinált valamit, én viszont egy pillanatra lehunytam a szememet és nyöszörögve próbáltam meg életet lehelni a testemben.
– Kell valami bájital… – suttogtam, nem tudtam hallotta-e, amit mondok.
– Kérlek, maradj nyugton, ez nem lesz kellemes. – Érkezett az utasítás.
Megéreztem az ujjait a kezemet, amit egyszerűen elhúzott a homlokomról. Éreztem, ahogy egy anyaggal végig törli a felületet. Majd újabb anyagot nyomott rá. Egy ideig kellemes, hűs nedvességet éreztem, már majdnem el is aludtam, mikor hirtelen felpattant a szemem és megéreztem az égető fájdalmat.
– Merlni bassza meg! – kiáltottam fel és elkezdtem mozgolódni, mint egy őrült. Meg akartam fogni Hannah kezét, hogy elhúzzam onnan, de nem volt még elég összeszedett a mozgásom hozzá.
– Eressz el! – szinte könyörögtem.
Nem engedett el azonnal, jó ideig a sérülésen tartotta még az anyagot és amikor már éppen csillapodni kezdett az égő érzés, elhúzódott. Hangosan vettem a levegőt, szinte a fogam között szívtam be, hogy magamhoz térjek egy kicsit.
Hannahra néztem, most már majdnem tisztán láttam. Csak ha hirtelen mozgattam meg a fejemet, akkor láttam megint duplám egy pillanatig. Az egész épület táncolt a szemem előtt, ahogy körbe néztem. Valamit megint a sebemre tett, aztán a hajában lévő szalaggal kötötte a fejemhez. Basszus, de hülyén nézhetek ki… – állapítottam meg.
Újra mélyen be kellett szívnom a levegőt. Szinte minden mondat előtt így volt, hiszen a fájdalom leküzdése is éppen elég erőmet vette el. Most azonban kénytelen voltam Hannah orrára kötni a véleményemet: – Nem akarok így kinézni – nyögtem ki és a kezemmel kitapintottam a szalagot.
Belemarkoltam az anyagba elhúztam és eldobtam. Még Ez a mozdulat is fájt és persze valószínűleg Hannah-t is felbosszantottam vele, mert ő csak jót akart. Én azonban nem leszek női szalagban itt. Nem, egyszerűen az nem az én világom.
– Keresnünk kell egy patikát… – mondtam. – Kellene szerezni pár bájitalt.
Felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsen talpra állnom és persze támogasson el a Főutcáig. Valahol biztosan van megfelelő hely a bevásárlásra, bár így hirtelen Mr. Norkwood oldbrooks-i klinikáján kívül nem jutott eszembe más üzlet. Ő azonban speciális esetekkel foglalkozott és kétlem, hogy a koponyám betörése, illetve az agyrázkódás ezek közé tartozna.
– Ha nincs más Norkwoodhoz is mehetünk… Oldbrooksban van a klinikája. Ő kezelte a lábamat, kicsit furcsa alak, de nagyon jó gyógyító – suttogtam.

Ahogy a pánikrohamom kezdett eltűnedezni, úgy erősödött és lassan temetett maga alá az aggodalom. Látni Elliotot egy kupac törmelék alatt ájultan, egy életre mély nyomot hagyott bennem. Belül rettenetesen sajnáltam, hogy miattam keveredett ebbe a legkevésbé sem kellemes helyzetbe, legszívesebben ott helyben bocsánatot kértem volna tőle. Gyötört a lelkiismeretem kőkeményen, és azt is irtó nehéz volt megállni, hogy sírva ne fakadjak.
Elliot szerencsére sokkal erősebb nálam és tudom, hogy nem lenne vevő a sajnálatomra. Ezt valahol meg is értem, hiszen én is nehezen viselem, ha nagyon körbeugrálnak mikor bajom esik.
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy ez itt talán egy balesetnek álcázott csapda lett e volna, vagy tényleg a ház rossz állapotának a következménye. Szemeimmel végigpásztázom a helyiséget, de nem látom annyira romosnak a házat, inkább csak a rendetlenségnek köszönhetően tűnik annak.
- Mi az, hogy egy dolog! - mordulok egyet, miközben a táskámban kotorászok.
Nem is mondok többet ennél, még a végén kihozom a sodrából. Az ő élete is olyan fontos mint akárki másé, és eszem ágában sincs itthagyni még akkor sem, ha az én életem is veszélybe kerül. Neki köszönhetem azt is, hogy nem sérültem meg a nap folyamán komolyan.
Közben furcsa motoszkálásra lettem figyelmes. Aggódva pillantottam fel, miközben igyekeztem Elliotot ellátni. Azonban nem láttam semmi különöset. A gyűrű és a nyaklánc mágikus kisugárzása egyre erősebbé vált és vészjóslóan lüktetni kezdtek a benne lévő kövecskék. Ötletem sem volt, hogy mi fog történni. Csak az járt a fejemben, hogy ki kell jutnunk innen, minnél előbb.
Elliot hirtelen kiáltása zökkentett ki a gondolkodásból, úgy megijedtem, hogy a pillanat hevében még a kezemet is elkaptam.
- Mindjárt kész! - mondtam, hangomat - akaratom ellenére - kicsit megemelve.
Miután sikerült bekötnöm a sebet végre sikerült megnyugodnom kicsit. De mint minden jónak ennek a nyugalomnak is hamar végeszakadt.
- Nem akarok így kinézni. - adta a tudtomra Elliot, és meg is értettem, hogy így gondolja, hiszen én is ugyanezt éreztem volna a helyében.
- Tudom, de jobb lenne ha... - rajtahagynád. Mondtam volna, de egy mozdulattal fogta, és elhajította a szalagot. - Hé! Ezt most miért kellett? Nincs nálam más kötözőanyag! - mordultam fel, majd halkan, szinte úgy, hogy csak én halljam, hozzátettem: - Mellesleg az a legjobb szalagom volt.
Most már egy koppanást is hallottam. - Mégis mi a fene történik itt? Miért nem lehet egy ház kevésbé veszélyes? - Háborogtam magamban. Próbáltam kitervelni valami hatásos menekülési tervet, de egyenlőre nem jutottam semmire.
- Igen, egy patikát. De gyorsan! - mondtam, kicsit siettetve magunkat.
Sügősen szükségünk lenne valami hatásos csodaszerre, mielőtt súlyosbodna a helyzet. Másfelől kezdtem kicsit pánikba esni, és örültem volna ha azonnal elindulnánk kifelé ebből az épületből. A kövek, a hangok, mind előre kell hogy utaljanak valamire.
Miközben segítettem Elliotnak felállni, akkor vettem észre, hogy az egyik bútor megmozdul. - Nem, ez nem létezik. Csak a szemem káprázik vagy hallucinálok. - Futott végig a gondolat az agyamon. Pislogtam kettőt, és újra abba az irányba néztem, ahol előbb az egyik komód épp úgy döntött, nem érzi jól magát a helyén.
- Elliot... - suttogtam. - Létezik, hogy egy ház támadást indítson ellenünk? - intéztem hozzá ezt a kissé komikusan hangzó, de ebben a helyzetben mégis helytálló kérdést.
Ott álltam a folyosó közepén egy elvarázsolt, (talán) csapdákkal teli bezárt házban, varázslástilalommal, és egy sérült társsal az oldalamon. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek. Vagy talán túldramatizálom a helyzetet? - Akkor is kijutunk innen. - Határoztam el, majd rápillantottam a mellettünk lévő homályos ablakra.
- Ha betörjük... Ki tudsz mászni?

 

 
[viselet]

A gondolataimat már nem töltötte meg túl sok minden azon túl, hogy iszonyatosan szédülök és fájdalmaim vannak. A szalag helyére kaptam, amit éppen az imént vetett félre. Éreztem, hogy még mindig vérzik a fejem és újra bemocskolta az ujjaimat. Ezt nem hiszem el, O’Mara! Nem lehetsz ennyire szerencsétlen! – lüktetett a magából egyre inkább dühöt árasztó szalag. Éreztem, ahogy egyre inkább átveszi az uralmat felettem és egyre erősödik.
– Igen, egy patikát. De gyorsan! – válaszolta Hannah sietős hangon.
Nem figyeltem rá, csak hagytam, hogy segítsen talpra állni. Talán még szerencse is volt, hogy sokat fogytam a Reagan-ügy óta. Így legalább nem rántottam azonnal magammal a padlóra őt is. Óvatosan karoltam meg a vállát, hogy legalább a súlyom egyrészét ne a gyenge lábaimnak kelljen cipelni.
Meg kell találni Norwoodot… Ez a kis mantraszerű szöveg is kevés volt ahhoz, hogy ne halljam meg azt a furcsa zörejt. Hirtelen merevedtem meg és fordultam Hannah felé. Az arckifejezés megváltozott, tudtam, hogy ő is észrevett valami. Így némán álltam mellette, belé karolva, míg ki nem bökte: – Elliot… – szinte suttogta a nevem. – Létezik, hogy egy ház támadást indítson ellenünk?
Még mindig mereven bámultam magam elé. Recsegés, ropogás, különös zajok jöttek a ház minden pontjáról. Az ember azt sem tudta hová nézzen ebben a poros, kissé sötét épületben – sőt sokkal inkább romban. Az én szívverésen persze megint hevesen verni kezdett, mint amikor megérzi egy különös varázstárgy közelségét. Az kétségtelen volt, hogy ezt a helyet átjárta a mágia… nem volt egy valamihez köthető.
– Nem tudom… – nyögtem rekedten.
Csapódás érkezett egy másik helyiségből, majd különös kaparászó hang. Nagy nehezen előkotortam a pálcámat, előre emeltem. A szívverésem annyira erős volt, hogy az egész testem beleremegett. A kezem is úgy rázkódott, mintha félnék, valójában, minden fájdalmamat félre téve, kissé szédelegve voltam kíváncsi.
– Homenum Revelio! – nyöszörögtem.
Nem tudtam, hogy a varázslat nem hatott vagy valóban nem volt más ember rajtunk kívül az épületben. Azt azonban biztos voltam, hogy ez túl veszélyes Hannah-val az oldalamon. Nem azért, mert gyenge volna, de nem ehhez szokott. Ez nem az ő területe és ki tudja, miféle átok ül itt a bútorokon vagy bármin, amihez hozzá érhet.
– Azt hiszem, nincs itt semmi… – Kissé érthetetlenre formáztam a szavakat és úgy éreztem a fejem magától lehanyatlik, hogy aztán egyszerűen összeessek. Remegő térdekkel ácsorogtam a folyosón, ahonnan egy-két ablak, meg pár helység nyílt. Valahol leesett valami.
Ekkor hallottam meg Hannah hangját. Az ablakra pillantottam én is.
– Megoldom… – suttgtam.
Kissé bénán, de hátrébb léptem, magammal húzva a lányt, nehogy megsérüljön. Ezúttal nem kellett volna, hogy olyan nagyot szóljon, de még ezt is szívesebben vállaltam, mint az elátkozott házban maradás esetleges lehetőségét. Minden porcikám küzdött a tervem ellen, hiszen legszívesebben végig jártam volna minden helyiséget. Megnéztem volna minden sarkot és fiókot, hátha valamire rábukkanok az épület sötétjében.
– Itt már biztonságos –suttogtam.
Még egyszer Hannah-ra pillantottam. A kezemet óvatosan visszahúztam a válláról. Már nem volt szükségem a támaszára. A kíváncsiság és az adrenalin adott annyi erőt, hogy kijuttassam magunkat az épületből.
– Gondolom még egy Bombarda belefér – vigyorogtam a lányra.
Tudtam, hogyha nem szól közbe vagy tart vissza, akkor még ebben a félig-meddig kábult állapotomban is könnyedén átöröm a falat, az általa említett ablakkal együtt, hogy aztán a friss levegőn, a fényben találjuk magunkat újra.