Reed Lancaster

REED HENRY LANCASTER

"A magány a felnőttek kiváltsága, azoké, akik szeretnek magukban töprengeni."

Alapok

jelszó || Mindenkinek a teste egy templom, de Lotté vidámpark
így ejtsd a nevemet || Ríd Henri Lenkeszter
nem || férfi
születési hely, idő || Buxton; 1958. január 1.
horoszkóp || bak
kor || 41
vér || arany
munkahely || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

A múlt

1958. január 1-én láttam meg a napvilágot Buxtonban, mondhatni átlagos családban. Eleinte minden olyan békés és könnyed volt, mintha a legnagyobb rendben menne az életünk. Aztán egyszer csak kibukott minden: az aranyvérű múlt, anyám valójában apám unokatestvére és kényszerből adták őket össze... és még sorolhatnám.
Visszahúzódó gyerek voltam, csendesen hallgattam a szüleim üvöltözését és lényegében nekik fel sem tűnt, ahogy kamasszá cseperedtem. A roxfortos éveim főleg az üvegházakban teltek, kevés barátom volt, azok sem maradandóak. A legtöbbjüket az ötödik évemben indított gyógynövénytan fakultáción ismertem meg. Ők azonban hamarosan eltűntek az életemből. Kezdtem megszokni, hogy magamra és a szabályaimra vagyok utalva.
Imádtam minden pillanatát a tanulásnak. Újabb és újabb, a tananyagon kívül eső gyógynövényeket ismertem meg. Bimba professzor lelkesedéséből rám is ragadt bőven. Ezt imádtam, csak azt nem, ha valami mástól is ragadtam a tudáson kívül, például a földtől, vagy a sárkánytrágyától. Mindez az undorom a fősikolai évemre a társam maradt és sosem tudtam igazán megszokni. A trágya a ruhán és a sár a körmök alatt - a hideg rázott a puszta gondolattól is. Mégis ez lett az életem, nem tudtam megállni, hogy ne menjek el újra az üvegházakhoz.
Éppen csak befejeztem a Roxfortot és elsők között kerültem be a főiskolai képzésbe. A felvételim kiválóan sikerült, természetesen teljesen magamra utalva… és rajtam kívül nem örült neki senki.
Anyám és apám megállás nélkül marták egymást. Az állandó súrlódások közepén találtam én is magamat, akárhányszor hazatértem az egyetemről. Szívem szerint folyton a kollégiumban maradtam volna, hogy aztán áttanuljam a szüneteket, ezt azonban nem tehettem meg. Veszélyesen megcsappant a családi vagyon, apám eljátszotta a pénzünket, közben pedig megállás nélkül ivott. A gyógynövény kert és a hatalmas üvegházak jelentették az én menedékemet. Volt, hogy naphosszat túrtam a földet, hogy későn érjek haza péntek este. Eddigre rendszerint már aludtak vagy annyira kimerültek az üvöltözésben, hogy észre sem vettek.
Aztán eljött az első nyári szünetem egyetemistaként. Boldogan tértem haza, pontosan emlékszem a napra, hiszen az egyik tanárom megkért, hogy segédkezzem neki szeptemberig a Payton-házként emlegetett üvegház rendben tartásában. Azonban hiába volt a vidám belépő, odahaza apám fogadott, teljesen egyedül és részegen. Közölte, hogy a családi vagyonunknak vége, az utolsó fillért is eljátszotta és megcsalta anyámat egy mugli asszonnyal. Nem a kijelentése lepett meg, hanem a ridegség, ami a hangjában volt. Nehezen hittem, hogy ez az ember volt az, aki tizenegy éves koromban, mikor bekerültem a Roxfortba, felvilágosított a családunk nagy múltjáról – habár nem túl részletesen – és hogy unokatestvérek híján fontos lesz aranyvérű lányt feleségül vennem, hogy új életre keljen a Lancaster család.
Akkoriban nem értettem a szavait, később sem nyertek értelmet. Egyszerű életet éltem, csaposként kezdtem dolgozni az egyetem mellett, volt hogy több kocsmában is, minden éjjel máshol. A lényeg az volt, hogy pénzhez jussak… így talált rám az a különös alak. Blake Lynch-ként mutatkozott be és a saját „táncos mulatójába” hívott meg dolgozni. Mondanom sem kell hány kiéhezett nőszemély látott egy szál alsóban a színpadon. Ma már nem szívesen emlékszem az ilyesmire.
Mindeközben pedig a családom történetét kutattam, aminek egy része tizenéves emlékeimből maradt meg, más része pedig pletykákból. Sajnos nem tudtam kideríteni, melyik nagyobb múltú családokkal lehettünk kapcsolatban.
A célom az lett ettől kezdve, hogy visszaállítsam a hatalmas arborétumokat és gyógynövényes kerteket egy családi központ körül, egy ahhoz hasonlót, ami egykor a Lancaster család hírnevét jelentette. A tanulmányaim jól haladtak, sőt az oktatóim mellett nyáron dolgoztam. Egy gyógynövény-kertészetben kötöttem ki végül az egyetem után. A főnököm egy volt kedves tanárom Mr. Byrne lett, aki tovább segítette a pályámat.
A háború idején apám a halálfalókhoz húzott, én azonban inkább távol maradtam a bajtól. Külföldre utaztam Mr. Byrne társaságában, hogy egy indiai gyógynövény-kertészetben keressünk új, esetleg nálunk is meghonosítható fajokat. A kutatás remekül ment, időnként sikerült baglyot váltanom apámmal, de 1998 elejére teljesen eltűnt a látószögemből. Komolyan aggódni kezdtem és minden fűszálat megmozgattam, hogy megtudjak róla valamit. Végül egy egyetemi barátom, Elizabeth Field segített a felkutatásában. Apám súlyosan megbetegedett és mire 1998 nyarán hazatértem már a Mungóban kezelték, az Elme osztályon. Megismert ugyan, de arra nem emlékezett, hogy anyám elvált tőle és megállás nélkül könyörögött, hogy vigyem be hozzá. Sajnos azonban sosem bukkantam a nyomára és biztos voltam benne, hogy meghalt.
Ettől a naptól kezdve egyre jobban gyötört anyám távozása és hogy nem kutattam időben után. Tudtam, hogy már nem lesz több esélyem a megtalálására.
A háború után megtudtam azt is, hogy az egykori mentorom, akinek annyit köszönhetek visszavonul a Roxfortból. Nehéz volt elképzelnem Bimba professzort a tanítás nélkül. Mindig is a része volt, hiszen kiválóan bánt a tanulókkal és remek szakember volt. Megfordult persze a fejemben, hogy jelentkezem az állásra, hiszen mindenki életében változást hozott a háború, és én szívesen kezdtem volna tiszta lappal, új lehetőségekkel. Végül mégsem tettem volna meg, ha Elizabeth és Mr. Byrne nem adják meg a kellő ösztönzést hozzá. Azóta sem bántam meg a döntésemet.

Szerepjáték példa

1999. március 24.

A napok egyre csak teltek, mióta javaslatot tettem Miss Montregonak, hogy térjen be egy csendes délutánon az üvegházba. Nem, mintha nem lenne jobb dolgom, mint egy kamaszlányt nevelni a sárkánytrágya fontosságára és annak hasznos tulajdonságaira, ugyanakkor mivel a délutánjaimat amúgy is az egyik nagyobb üvegházban szoktam tölteni, elhívtam. Már múlthétre vártam, de akkor nem jelent meg. A legutóbbi óra után azonban jelezte, hogy hajlandó lenne mégis csak részt venni a különórán. Csak feltételeztem, hogy az ok erre az öntrágyázó bokrokról írt meglehetősen gyéren sikerült házidolgozata volt. Arról nem is beszélve, hogy ismétlés volt csupán ötödik évfolyamról az egész. (Megjegyzem egy hollóhátas diáktól meglehetősen gyatra teljesítmény az ilyesmi.)
Egy pálca intéssel nyitottam ki az üvegház ajtaját. Nyikorogva tárult fel az ajtó, az arcomon azonnal megéreztem a párás levegőt, a fülledt meleget, ami távol állt a kinti, tavaszi hűvöstől. Jól esett megint odabent találni magamat. A friss föld illata úgy fogadott, mintha hazatértem volna. Csupán June csaholása hiányzott innen.
Az asztalhoz léptem, amin rendszerint hatalmas tálcákon sorakoznak a gyógynövények. Ezeken szoktunk dolgozni a diákokkal, most azonban üres volt. Csupán a kötényem volt rajta, amit az óra után hagytam ott.
A pálcám segítségével az utolsó porszemet is eltűntettem az asztalról. Azért közelhajoltam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e és valóban nem egy szem trágyába készülök beletenni az órámat, ami egyébként családi örökség volt. A nagyapámból ez maradt csak nekem és talán az egész Lancaster famíliából, hiszen sem vagyon, sem kúriák, sem az egykor olyan hatalmas kertek nem lehetnek már az enyémek. Talán építhetek egyszer újakat, de akkor sem lesznek ugyanazok.
Ahogy az órám lapjának hátulja koppant az asztalon, engedtem magamnak egy percet, hogy beszívjam a párás levegőt ismét. Jó mélyen, élvezettel. „Ez az én közegem igazán” – gondoltam. Közben az ingem ujjával babráltam. A gombok hamarosan engedtek, így mindkét karomon könyékig fel tudtam gyűrni őket.
Végig simítottam a kezemmel az arcomon. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon tényleg fél ötöt mondtam-e Miss Montregonak. Nem szívesen cammogtam volna vissza a kastélyba egy esetleges tévedés miatt.
A kezem már a kötényen volt. Ez a vastag anyagú darab képes mindentől megvédeni az embert, habár a víz ellen még ez is hatástalan. Persze volt erre megfelelő varázslat, de vannak dolgok, amikhez még én is meglepően lusta vagyok és egy vállrándítással elintézem. „Eddig sem volt gond, most sem lesz” – gondoltam.
A kötényt megkötöttem a hátam mögött, így alaposan körbe ölelte a testemet.
Lassan indultam el a sárkánytrágya irányába. Hatalmas kupacokban hevert az ajtó melletti részen. A szaga persze már távolról érezhető volt. Két lapátot készítettem a kupac mellé. Ezúttal nincs mágia, a puszta kezünkkel – akarom mondani a megfelelő eszközökkel – fogjuk az ágyások között eloszlatni a megfelelő mennyiséget.
Ahogy a mások lapát nyele is a falhoz ért, kinyílt az ajtó. Azonnal oda fordultam, tudva hogy csak is Miss Montrego lehet az, és közben nem figyeltem, csak arra, hogy felerősödik a trágya bűze.
– Jaj, ne! – kiáltottam fel, ahogy lenéztem.
A cipőm orrán jókora kupac sárkánysza…trágya landolt. Csendesen félrerúgtam, de a tudat, hogy a fényesre sikált lábbelim máris bepiszkolódott, őszintén szólva elborzasztott. A lány jelenlétében mégis szerettem volna inkább higgadtan viselkedni.
– Elnézést Miss Mont… – emeltem fel a tekintetemet az érkezőre.
Hát nem egészen erre a látványra számítottam.
Miss Montregonak, mintha az egész kisugárzása megváltozott volna. Na meg persze nem volt egyenruhában, ami szinte sokkoló volt. Sokszor láttam a diákokat egyszerű utcai ruhában, de valahogy Blaire most tűnt először ennyire nőiesnek és ragyogónak. Azelőtt kislányos volt, de talán csak az iskolában általánosan előírt viselet tette.
– Nem szeretne egy kötényt húzni? – érdeklődtem.
A lapát már persze a kezemben volt és éppen felé nyújtottam. Azonban nem lett volna mégsem jó ötlet bepiszkolnia magát… legalábbis én biztosan nem tudnám elviselni a koszos ruha látványát.
Figyelmesen hallgattam a válaszát. Tudtam, hogyha szüksége van bármilyen védőfelszerelésre, akkor azt a terem végében lévő egyik hatalmas ládában megtalálja magának.

Jellem

Tisztaság és fegyelem – azt hiszem ez lehetne az én mottóm. Nincsen semmi, ami jobban bosszantana a rendetlenségnél, a páratlan számoknál és a fegyelmezetlen diákseregnél. Na persze nem vagyok az a kifejezetten karót nyelt típus, de mégis azt gondolom, hogy szabályok nélkül nem lehet meg az ember. A magabiztosságom csak olyan környezetben állja meg a helyét, ahol a saját elveimmel együtt tudok létezni. Például, ha teszem azt egy elvadult tinibuli közepén találnám magamat, akkor bizonyára pánik lenne úrrá rajtam, és képtelen lennék rendet teremteni. Ezzel szemben az óráimon, ahol én diktálom a szabályokat, nem jelent problémát a fegyelmezés.
Valószínűleg a harmónia, az elegancia és a rend iránti elkötelezettségem üldözte el a legtöbb nőt az életemből, ha csak nem June, a német dog, akivel évek óta megosztom az életemet. Bevallom őszintén, én sem marasztaltam a legtöbb hölgyet. Egyikre sem tudtam kimondani, hogy: ez bizony a nagybetűs Ő. Pedig nem is vágytam jobban semmire, mint egy családra. A magány az életem része lett, talán túlzottan is megszerettem és megszoktam ahhoz, hogy most már változtassak rajta. Így hát apám vágyának, hogy felemelkedjünk ismét, neves aranyvérű családként, nem tudtam eleget tenni.

Erősség || Fegyelmezett, rendszerető, jól viseli a magányt, magabiztos – megfelelő környezetben.
Gyengeség || Ki lehet zökkenteni a magabiztosságából, mániákusan rendszerező, rideg (ha szükséges), nehezen nyílik meg és emiatt sokan merevnek tartják.

Apróságok

mindig || Olvasás, kertészkedés, angoltea, June, harmónia.
soha || Diszharmónia, rendetlenség, kosz, állatszőr, a biztonságérzet elvesztése.
hobbik || olvasok (gyakran mugli irodalmat is), kertészkedem, különösen szeretek teázni pontban délután ötkor.
merengő || Legrosszabb emlék: Amikor anyám kisétált az életünkből. Akkoriban nem éreztem annyira meghatározónak, de manapság, egyre többször borít árnyat a szívemre.
Legjobb emlék: Amikor elkezdtem a Roxfortban dolgozni.
mumus || Egy koszos ing, amin csupa eltávolíthatatlan kosz éktelenkedik.
Edevis tükre || Egy tiszta, rendes család. Kedves feleség és egy gyerek, aki lehetőleg fiú, már a családi név miatt.
százfűlé-főzet || Hófehér, nincsen különösebben erős íze, talán a citromos vízhez hasonlít.
Amortentia || Elegáns rózsa illatot, ami keveredik egy kevés alkoholszaggal.
titkok || Annak idején egy szál fehérneműben táncoltam az egyetemi tandíj fizetéséért.
azt beszélik, hogy... || Hogy gazdag családból származom és fiatal koromban táncos voltam. (Ez utóbbit honnan tudták meg?)

A család

apa || Henry Edward Lancaster; 66 éves; aranyvér, felszínes, erőszakos olykor
anya || Philippa Lancaster; 65 éves; aranyvér, nem tartjuk a kapcsolatot.
állatok || June, a német dog

Családtörténet ||

Magam sem ismerem annyira a Lancaster család múltját, mint szeretném. Pedig hányszor is nyaggadtam apámat, hogy mondjon valamit az őseinkről! Sokat nem tudtam persze kihúzni belőle, elzárkózott vagy visszafordult az alkohol felé, ami egyre inkább uralta az életét.
A Lancaster család a mugli történelemkönyvek lapjait is megtöltött, ha az csak visszapillantunk a 14 – 15. századra. Az amúgy nem varázstalan család három uralkodót adott Angliának – közöttük: IV. Henrik, V. Henrik és a gyenge kezű király és mágus címen elhíresült VI. Henrik. A mugli történészek úgy tartják 1471-ben végleg kihalt a család, ez azonban egyértelműen megcáfolható már csak szerény személyem által is.
A súlyos múltat nem is emlegetném, habár a famíliában egy ősi hagyomány épül e három király emlékére. Eszerint a család minden férfi tagja valamilyen formán viselni a Henry nevet tisztelegve előttük. A szokás megmaradt, a tekintély kevésbé. Hosszú évszázadokon át kerültek ki híres varázslók és boszorkányok az ősiem közül. Több családi kúria volt neves a kertjéről, ahol a legegzotikusabb gyógynövényeket is termesztették. A 19. század elejére halt ki ez a hagyomány, számos családi kúria más aranyvérű família kezébe került a házasságok révén.
A család akkori vezetője, egy bizonyos Alfred Henry Lancaster új „politikát” dolgozott ki. Minden nő és férfi a saját unokatestvérével házasodott meg, hogy ne vesszen oda még több. Azonban hosszú távon ez a gondolkodás nem volt kifizetődő. A 20. század közepére lényegében csak az a szűk kis család maradt, amit én ismerek. Apám, Henry Lancaster, a nagyapám Edward Lancaster és az anyám, Philippa.

Külsőségek

magasság || 183 cm
testalkat || Átlagos
szemszín || Kék
hajszín || Szőkés barna

kinézet || Az átlag ember azt gondolhatja rólam, hogy kissé merev vagyok. No nem csak az angolos komolyságom miatt Kedvelem úriemberhez méltó öltözéket – nyakkendők, kötött pulóverek, öltönyök, fényesre sikált cipők –, ugyanakkor, ha kisétálok a növényeim közé és könyékig turkálok a sárban egészen más személy benyomását keltem. Hiszen ekkor vagyok igazán önmagam és nem is vetem meg a szakadt farmerokat, kockás ingeket, elnyűtt pólókat.

Tudás és karrier

pálca típusa || 14 hüvelyk, szelídgesztenye, sárkány szívizomhúr, tűrhetően rugalmas
végzettség || Egyetem
foglalkozás || Gyógynövénytan tanár
iskola || Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály
szak || Általános ökomágus szak

varázslói ismeretek || A gyógynövények mellett kiválóan boldogulok a bájitalkészítés területén is. Ezen kívül a háztartási bűbájokat különösen nagy örömmel használom a mindennapjaimban, hacsak egyetlen rakoncátlan porszemet is megpillantok. Számos takarításhoz használható főzetet magam keverek ki.

Egyéb

avialany || Dan Stevens