Astronomers

[Cranagh, Park Road, számozatlan ház]

Cranagh, Park Road, számozatlan ház

1999. április 3.

Cranagh egy a Glenelly-völgyben fekvő, aprócska falu. Nagyrészt muglik lakják. Azonban már majdnem a határon kívül, a Park Roadon egy számozatlan ház az O’Mara család tulajdonában áll hosszú évek óta.
Az épület csendes helyen fekszik. Minden oldalról legelők veszik körbe. Lakóházak csak kilométerekkel odébb találhatók, így csupán a legelésző bárányok zavarhatják meg az ott élőket.

[viselet]
 

Nem mondanám, hogy kellemes élmény muglik közé menni, ugyanakkor ezért semmiképpen nem okoltam Merelt. Végül is miért lenne gonosz? Nyilvánvalóan csak azt választotta, amit szeretett volna – erre pedig én magam kértem. A holmi nagy része nálam volt, de nem zavart. Végül is a papírtáskák tömegében éppenséggel elfért az ételünk is és inkább ezt vigyem, mint a borosüveget, amit biztosan kinyitnék valahogy, hogy aztán benyakaljam egy jelentős részét. A másikban, ami nálam maradt már nem is volt annyira tele, ráadásul a csomagoktól képtelen lettem volna akár pálcával, akár anélkül kinyitni.
Nemet intettem a fejemmel, mikor felmerült Merelben az ötlet, hogy esetleg vinne valamit. Nem okozott gondot a cipekedés és nem csak azért, mert meggyógyult a lábam. Egyszerűen könnyű dolgokról volt szó.
Valóban nem volt egy nagy távolság az étterem és a lakásom között. Persze most is nehezemre esett felismerni a megfelelő utcát, ahol be kellett kanyarodni az otthonom irányába. Az összes pontosan ugyanolyan réginek és szűknek hatott. Általában nem ebből az irányból közelítem meg a helyet, a kandalló sokkal kényelmesebb közlekedési eszköz.
Az ajtónál állva lepakoltam és a kulcs után kotorásztam a táskámban.
– Máris megvan – pillantottam a lányra. – Általában nem így szoktam bemenni – tettem hozzá magyarázatként.
Egy kissé valóban elhúzódott a művelet, de aztán előkerült a táska mélyéről. Persze egy Intvitoval is megoldhattam volna az ügyet. Ez azonban csak később jutott eszembe. Egyszerűen becsúsztattam a zárba a kis fémlapot, elfordításra nem volt szükség, magától kattant a zár és kitárult az ajtó.
– Csak utánad! – intettem a lánynak.
Odabent kellemesen langyos volt a hőmérséklet. Éles kontraszt volt a kinti, hűvös szellőhöz képest.
Miközben átléptem a küszöböt, elővettem a pálcámat és könnyed mozdulattal feloltottam a villanyokat a szűk előszobában és a nappaliban. Hamarosan Zeusz is nyávogva került elő és a nappali felé vezető küszöbre ült le.
– Ő Zeusz… nem emlékszem, hogy legutóbb találkoztál-e vele – mutattam a macskára.
Az állat szokás szerint hangos dorombolásba kezdett. Nagy zöld szemeit lehunyta egy pillanatra. Így a homlokán lévő, fehér, villámhoz hasonló folt kapott erőteljes hangsúly a fekete bundán. Erről kapta a nevét, hiszen a szín és a forma mind a görög főistenre emlékeztetett.
Letettem a táskákat a földre és csak azt tettem fel az ajtó melletti komód tetejére, amiben a nyúlfülek voltak. Közvetlenül mellé helyeztem el az ételt rejtő csomagot is. Jelezni akartam magamnak, hogy ezeket mindenképpen kapjam fel indulás előtt.
A gardrób ajtajához léptem és visszafordultam Merel felé: – Szerintem neked is szükséged lesz valami melegebb ruhára… adjak kölcsön egy pulóvert? – kérdeztem és elfordítottam a gombot.
Az ajtó nyikorogva tárult fel a szemem előtt, a villany pedig magától kapcsolódott fel. Könnyedén léptem be és azzal a lendülettel majdnem fel is kiáltottam meglepetéstől. Egy melltartó volt az éppen csak bepréselt fiókos szekrény tetején. A francba! – gondoltam némi pánikolás közepette. Gyorsan rámarkoltam a fehérneműre és ahogy megfordultam a hátam mögé rejtettem.
Zavartan vigyorogni próbáltam, de hát igencsak rosszul sikerült. Valószínűleg inkább tűnt egy fájdalmas fintornak, semmint normális arckifejezésnek. Biztos voltam benne, hogy Esmé hagyta itt… más nem igazán járt itt az elmúlt hetekben. Csak az apám, de ő sem szokott ilyesmi a zsebében mászkálni.
A szabad kezemmel lekaptam egy sötétkék pulóvert az egyik polcról és Merel felé nyújtottam. Közben éreztem, hogy vöröslik a fülem hegye… de nem érdekelt. Ki akartam menni innen minél gyorsabban.
– Remélem ez elég meleg lesz – mondtam és már azt néztem, hogy én melyik ruhadarabot rángassam magammal még indulás előtt. Van egy-két holmim Dean házában, de arra nem emlékeztem, hogy mennyire felelnének meg az éjszakai csillagleséshez.

Egyértelműen jobb idő volt már, mint egy hónappal ezelőtt, de így estére, a széllel együtt pláne, még mindig hűvös tudott lenni. Pláne, hogy a friss terv szerint nem csak szélre, pláne menetszélre is készülnünk kell majd. Ezek fényében kifejezetten jól esik még egy megálló előtte, Elliot lakásán. Mostmár kívülről is tudom, hol van. Ez a hátránya van a hopp-pornak, nagyon jól összeköti a házakat, de lehetetlen odatalálni valahova, ha előtte csak hoppal jártál ott, mert úgymond a semmiben lebeg a helyszín. Így mostmár nem.
Nem hátrány, így már ide tudok találni. A Salamanderes ügy kapcsán voltak már a végefelé olyan gondolataim, hogy oké, Everdean kérésére és -iránti tiszteletből megülök a fenekemen egy ideig, de ha az alatt sincs semmi következmény, ami utólérné a kis ge...reblyét, én reklamálok kérem McGalagonynál, akármennyi igazságtalanságot nem tűrök el azért. És ja, a felpörgött bepipult állapotaimban a pesszimista jóslatom arra az esetre az volt, hogy ha engem nem akarnak egyenlően emberként kezelni a Roxfortban, eskü otthagyom a rákba, eljövök a fontosabb és szállíthatóbb cuccaimmal, és valahogy idetalálok.
Itt van valaki, aki megért, törődik velem, elfogad, és befogadna, ha úgy alakul. Szerencsére nemrég kaptam egy összefoglalást a tanáriban is kikerült döntésről, meg lettem nyugtatva, hogy nem lesz így elsimítva mégegy hasonló húzása. De a gondolattal eljátszottam, és nem is mondtam le róla arra az esetre, ha valamikor szükségem lenne rá.
-Ó, szia- köszönök az előkerülő macskának. -Szerintem nem, legalábbis nem ismerkedtünk meg. Szabad?
A választól függetlenül, előbb beljebb kerülök azért és leteszem a két üveget a kandalló környékén, aztán leguggolok macskázni. Nem egészen az a súlycsoport, mint Arthur, de pont olyan simogatható. Lehet, hogy láttam a háttérben, amikor a legutóbb itt jártam, de a figyelmem akkor elsiklott fölötte. Mondjuk nem töltöttem itt sok időt eleve, szinte csak áthaladtam. Mondjuk most se készülünk tovább maradni.
-Igen, köszönöm- fordultam Elliot felé egy mosollyal, örültem az ajánlatnak. A legutóbbi találkánk tanulsága, nem hátrány a hűvösebb időre is készülni valamivel. Amit egyébként gyönyörűen sikerült ma is elfelejtenem induláskor. Aztán közben visszatér a figyelmem Zeuszra, őt se hagyom ki egy kis törődésből, ha már így megismerkedtünk.
-Ha mégse, majd megosztozunk a kabátodon is- utalok vissza a legutóbbra vigyorogva, amikor legközelebb szól, és megint felé fordulva látom, hogy már talált is egy pulóvert.
-Mi?- teszem hozzá értetlenül a kínos vigyorát illetőleg, de ez nem állít meg abban, hogy inkább csak fel is próbáljam a pulóvert.
-Van vele valami? Szerintem nincs vele semmi.
Megnézegetem még a ruhadarabot, de semmi zavart indoklót nem találva csak vállat vonok, és belebugyolálom magam. Nagy rám, de az várható volt, az kétlem, hogy az ok lenne. De onnantól, hogy egy Elliot-pulóvert tekerészek mégjobban magamra, mint amennyire felvéve is rajtam van, nem különösebben zavar más. Ennél jobb csak Elliotot magát lenne magamhoz szorongatni, de egyelőre nem akadályozom vele a ruhakeresésben, később meg még úgyis találok rá lehetőséget.
-Tökéletes ez- teszem hozzá még, aztán ha Elliot is jön, észbekapva átveszem az új táskámat a pulóveren kívülre, és a kandalló felé tendálva felnyalábolom az üvegeket.
-Ezeket van mibe tenni? Ha repülünk, talán jobb nem kézben vinni őket.

[viselet]
 

Zeusz sosem volt az a típus, akinek az engedélyem kellett volna, ha egy kis simogatásra van szüksége. Ő is amolyan szabad lélek, mint én. Az utcákat járta, míg egymásra nem találtunk az egyik sötét sikátorban. Szüksége volt egy otthonra, akárcsak nekem. Kell egy hely, ahová behúzódva kipihenjük azokat a kalandokat, amik odakint a világban találtak ránk.
Örültem, hogy Merel szimpatikus neki is. Pillanatok alatt megadta magát a kényeztetésnek. Az oldalára dőlve, dorombolva jelezte, hogy még többet szeretne kapni s kissé a hátára hengeredve jelezte: most jöhet egy kis cirógatás a hasán is.
– Akkor egy másik kabáttal kell beérnünk, a másikat mondhatni letépték rólam az enyhén dühös, görög varázslók – állapítottam meg.
Mosolyogva figyeltem őket, míg nem találtam szemben magamat a kínos ruhadarabbal.
Az arcomra erőltetett vigyor furcsa és groteszk lehetett. A hátam mögött szorongatva a melltartót,  nyújtottam át a pulóvert Merelnek és ragadtam meg a kabátomat. Nem vagyok feltűnő... ugye? – gondolkodtam el. Roxmorts óta nyilvánvaló, hogy a lány nem csak barátként tekint rám vagy ha mégis, furcsa fogalmai vannak a barátságról. Meg kedveltem és nem akartam ilyen szerencsétlen módon összetörni a szívét. Nem érdemelte meg, ahogy a sok szenvedést sem, amiket korábban megosztott velem.
Egy kissé idegesen figyeltem, ahogy magára aggatja a pulóveremet. Hosszú volt, de nem annyira, mintha mondjuk az öcsém egyik ingét kapta volna fel. A nagyjából 179 centimmel – amit szívesen kerekítek 180-ra – én vagyok a leg alacsonyabb férfi a családomban. Bár az egyik újonan megismert rokonom, Kean, még így is alul marad hozzám képest. A Rowle-féle testalkatot kevésbe ismerem.
A kérdésére nemet intettem a fejemmel, határozottan jobban állt neki, mint nekem. A méretbeli problémák ellenére is. Hamarosan a táska is előkerült, amiről most már egyértelműen megmondható volt: az ő stílusa... vagy ha nem is érzi ő maga úgy, jól néz ki vele.
– Jól néz ki a ruháddal – mondtam és megszorítottam a melltartót.
Majdnem elfelejtettem, hogy a kezemben van. Csak a szerencsén múlt, hogy nem ejtettem el vagy kezdtem el vele hadonászni.
A melltartót diszkréten mozgatva dobtam a hátam mögé, majd a sarkammal berúgtam a mögöttem álló bútordarab alá. Ezután bújtam csak a kabátomba és a csomagokkal együtt készen álltam a tényleges indulásra. A seprűt odatámasztottam a falhoz, éppen csak kézbe kellett vennem, ha már a kandallóba készülünk lépni. Nem egy modern darab, de azért egész jó tempót lehet vele diktálni.
Feltartottam a többi csomaggal együtt összefogott hátizsákomat.
– Majd ebbe tesszük a többi cuccal együtt – mondtam.
Merel felé nyújtottam a táskát. Jól jött a segítség ahhoz, hogy bele tudjak passzírozni mindent. Alaposan kitömtem, a cipzár is nehezen húzódott össze rajta. A táskát Daniellel vettem egy mugli boltban, így nem volt ellátva tágítóbűbájjal sem. Nem is szerettem különösebben, hiszen iszonyú stresszes félóra után jutottam hozzá... de még Esmé szerint is frissíteni  a ruhatáramat.
A kandalló mellől elvettem a seprűmet, majd a lány felé fordultam. A vállahoz érve megigazítottam rajta a táska pántját.
– A pontos cím: Glenhull, Gorticashel Road 212 – mondtam jól érhetően. – Egy kis falu, majdnem Cranagh szomszédságában. Ott van a patikánk és kevesebb repüléssel  hazajutni, mint Irvinestownból.
Intettem, hogy menjen csak előre. Félnivalónk nem nagyon lehet, hiszen már régen bezárt Dean és valószínűleg csak az ablakon betörő fény zavarhatja meg az épületben uralkodó sötétséget.
Hamarosan beléptem a kandallóba. Vártam hogy végét érjen a szédítő út és kissé kormosan, de a patika sötétjébe lépjek ki. Azonnal a pálcámért nyúltam, hogy egy lumosszal javítsak a látási viszonyokon.
– Merel? – kerestem a tekintetemmel.
Reméltem, hogy épségben megérkezett és folytathatjuk tovább a most már valamivel rövidebb utunkat. A lány megtalálása után tovább terveztem indulni az ajtó felé, hogy kilépjünk a csendes éjszakába. Akárcsak odahaza, itt is legelő és egy kis kápolna vette körbe az épületet.
– Remélem nem zavarnak a bárányok, mert elég sok van a környéken – jegyeztem meg vigyorogva.

-Ó nyé. Pedig az egy jó kabát volt.- Elfogult véleményem szerint. De hát most na. -Hogy lehet az, hogy a világ minden táján a dühös varázslókat találod meg?
A kérdést nevetve teszem fel, tudom róla, milyen kalandos élete van, meg hogy milyen okból lehet dühös rá annyi varázsló. Egy ilyen eset keretein belül találkoztunk eleve legelőször, ott is volt enyhén dühös varázsló. Meg banyanéni.
-Na mi van tee, jó dolgod van? fene a jó dolgodat- beszélgetek el Zeusszal, miközben Elliot a ruhatárát bújja. Tipikus macska ez az állat, annak örömére, hogy valaki elkezdi kényeztetni, csak ledobja magát, hogy "tessék, ember, akkor teljes körű szolgáltatást kérek. Úgy, igen, a hasamat is. Nesze tessék cserébe dorombolás, és most örülj, hogy megszánlak a figyelmemmel, és megengedem, hogy a személyes rabszolgám legyél." Tök cuki.
Aztán várakozó-lesújtóan néz rám, amikor abbahagyom a gyomrozását, hogy felpróbáljam a pulóvert, amit Elliot ad.
-Köszi- vigyorgok vissza a bókra, nem is az én érdemem pedig. Ő pulóvere és ő is választotta, én meg jobban leköthető vagyok azzal, hogy hogy tőle van, mint hogy rajtam hogy mutat. Nincsenek nekem egetrengető igényeim, na.
Ahogy a kandalló felé indulunk, még búcsúzóul lehajolok megvakarászni Zeusz füle tövét.
-Várj, segítek, tartom. Így, azokat itt erre- segítek Elliotnak nyitva tartani a táskát, meg elmanőverezni benne a dolgokat. Az üvegek a trükkös rész. De évek óta mugli táskába szoktam pakolni, van, hogy több dolgot, mint férni akarna, van gyakorlatom.
-Glenhull, Gorticashel Road 212- gyakorlom el a címet előbb, és ha Elliot rábólintott, hogy helyes, akkor lépek a kandalló zöld lángjába elismételni élesben is.
A túlvégen sötét a patika, ami nem is okozna gondot, ha gyújthatnék egy lumost, vagy amint hozzászokik a szemem a sötéthez, de egyelőre csak odébbállok a kandalló mellé, hogy Elliot is meg tudjon érkezni karambol nélül.
-Megvagyok. Bú!- Előbb megvárom, hogy a maga pálcafényénél Elliot találjon meg körülnézve, csak utána szólok. Nem akarom azért direkt ijegetni most. Majd máskor.
-Ha nem akarják a hajamat legelni le, ki tudok velük békülni- vigyorgok. -Mehetünk, ha mehetünk.

[viselet]
 

– Hogy lehet az, hogy a világ minden táján a dühös varázslókat találod meg?
Nem válaszoltam kérdésre, mindenesetre elismerően mosolyogtam Merelre. Lényegében ez jellemezte az egész életemet. Dühös varázslók és boszorkányok jártak a nyakamra mindenfelé. Nem csak azért, mert lenyúlok ezt-azt, általában a megismerkedés pillanatától nem kedvelnek – ami engem az esetek többségében nem zavar –; ez némileg meg tudja nehezíteni a tevékenykedésemet általában. Persze nincsen megoldhatatlan szituáció, ezt megtanultam az elmúlt másfél évtizedben. Ezért a legkínosabb helyzetekből is kivágtam magamat általában.
Merel szerencsére első hallásra könnyedén megjegyezte a címet. Nem kellett megismételnem és egy bólintással útnak is engedtem. A következő én, a seprű és az enyhén túlméretezett hátizsák voltunk. Kellemes társaság volt, mit ne mondjak ilyen holmirengeteggel utazni… ugyanakkor ahogy kiléptem a kandallón megnyugodtam. Az otthon illatát éreztem a patikából áradva.
Szerencsére a lány is előkerült, ahogy kissé megvilágított a pálcám vége helyiséget.
– Megvagyok. Bú!
Elmosolyodtam a mondaton. Inkább játékos volt, semmint tényleg ijesztő, hiszen addigra már megtaláltam a szememmel.
– Örülök neki, hogy nem vesztél el… – válaszoltam.
Lassan indultam el az ajtó felé. Ahogy kiléptünk a sötét falucska kihalt, keskeny betonútjára nem láttam egy lelkeket sem. A környéken közvilágítás sem nagyon van, ezért csak a csillagok, a hold és némiképpen a pálcám fényében bízhattunk – legalábbis amíg nem kerülünk szembe valami iszákos muglival (mások nagyon nem járnak itt ki éjszaka, főleg nem ezekre a külső területekre).
A kis kápolna felől sem érkezett semmilyen fény. A bárányok pedig nagyrész némán legelésztek vagy aludtak a szemközti legelőn.
– Egyébként nincs is innen messze az otthonom – mondtam és közben a pálcámat kénytelen voltam eloltani: – Nox!
A seprűmmel bajlódtam inkább, hogy végre mindketten fel tudjunk rá ülni és a csomag is megfelelően rögzítve legyen. Nem volt egyszerű menet, hiszen a táska hatalmas lett így kitömve. Ne bénázz már, volt dolgod nehezebb csomaggal is! Az ujjaim remegve próbálták megtalálni a megfelelő mozdulatsort.
– Általában nem vagyok ennyire ügyetlen – mondtam, miközben leguggoltam a földre.
Hamarosan le is kellett térdelnem. A sérült combom még nem bírta még az ilyesmi valami jól. Azonban talán pont ez volt a nyitja a dolognak, mert végre sikerült annyira rögzíteni, hogy ne hagyjunk el semmit és kényelmesen tudjunk utazni.
– Bocsánat, női társaságában zavarban vagyok – jegyeztem meg vigyorogva, miközben átvetettem a lábamat a seprűnyél felett.
A kezemmel intettem Merelnek, hogy kapaszkodjon fel a hátam mögé. Addig felpillantottam az égre és a csillagokat néztem. Láthatóan egyetlen felhő sem takarta őket, még csak foltokban sem, ennek örültem… bár a Prófétában azt írtál reggel, hogy legkésőbb hajnalra eléri Észak-Írországot valami nagyobb esőzés. Manapság már semmiben sem bízhat az ember – gondoltam.
– Kapaszkodj belém rendesen! – mondtam, miközben egy kicsit hátra fordultam Merelhez.
Emelkedés közben jutott csak eszembe, hogy a lány most biztosan figyeli hogyan is repülök. Nem valószínű, hogy az ő kviddics képeségeihez mérten jól, de hát engem ez már régen nem érdekel. A Roxfortban mindig mindenkinek meg akartam felelni, most azonban csak a gyorsaság érdekelt. A hideg levegő, ami a sebességtől kicsípte az arcomat. Ilyenkor éreztem igazán szabadnak magamat.
Az az érzésem támadt, mintha végtelenség felé szálltam volna, ahol csak a csillagok és a sötét ég ölel körbe. Ez a lenyűgöző érzést hajkurásztam állandóan, most pedig úgy élveztem, mint egy tábla málnás boldogság csokoládét a Mézesfalából.
A Park Road 7-nél, ahol valamiféle mezőgazdasági épület állt kaptam észbe, hogy ereszkedni kéne. Általában az út utolsó néhány méterét gyalog tettem meg. Ez a gyerekkoromat idézte, amikor anyámmal naponta kétszer megtettük az utat a falutól idáig.
A völgy tökéletesen kirajzolódott az ezüstös fényben. Gyönyörű látványt nyújtott és ahogy talajt értünk, egy pillanatra meg is álltam. Az elnyúló legelőkön néztem végig, majd lehunytam a szememet és mélyen beszívtam a vidék kellemes illatát.
– Ez az otthon – suttogtam.
Ez egy amolyan rituálé volt, mióta visszatértem az országba. A testem emlékezett arra, amit itt hagytam tizenöt évvel ezelőtt és azt a végtelen nyugalmat éreztem, amit mindig.
– Ilyenkor hiányzik igazán anya – mondtam és közben a hátamra kaptam a zsákomat. – Szentimentális vagyok, sajnálom – hadartam el gyorsan.
Elindultam egyenesen előre, közben átkaroltam Merel vállát, mintha támaszra lenne szükségem. Lassú tempót szerettem volna diktálni, hogy ő is kiélvezhesse azt a pár száz méteret, ami még a házig volt. Több ház nem is volt a környéken, csak a legelők, egy-egy bokor vagy fa és az ősöreg kőfal maradványai. Ez sem volt már egyenletes ezen a vidéken. Csupán a keskeny út maradt meg itt is annyira épen, mint Glenhullban.

-Nem szoktam.
Tudom én, mit csinálok, merre járkálok, miben sántikálok, nem kell engem félteni. Szokása pedig egyeseknek azon aggódni, elvesztem-e, ha épp csavargok valamerre.
Bele kell gondolnom, hogy fel is fogjam: ilyen messze még nem is jártam otthontól, még egy tengerdarab is került közénk. Bár effektíve még az országban voltam, de egy olyan, és távoli részén, ahol még nem is jártam. És csak egy kandallón kellett átsétálni.
-Elolthatod, jobban látunk, ha hozzászokik a szemünk az estéhez- intek a pálcafény felé, ahogy kiérünk a patikából. Amúgyis repülni készülünk, oda úgyis csak ez tud lenni a megoldás. Gyönyörködök egy kicsit a tájban, miközben Elliot a seprűvel ügyeskedik. Igazi kaland, körülöttünk a szabad természettel, csillagos ég, még lámpák fénye se világít bele. Már épp készülök felajánlani a segítségem, mire Elliot megoldja a táska kérdését, úgyhogy csak felülök mögé.
-Nyugi, csak én vagyok az, nem kell aggódni rajta. Nem nézlek ki érte.
Átölelem a derekát, szorosan belekapaszkodom, és csak örülök a közelségének, ahogy felszállunk. Úgy hiányzott ez már, csak megölelni, itt tudni magam mellett, hozzábújni. Ha egyelőre csak a hátához is.
Más élmény így repülni, csak így tudom leírni az utazásunk élményét ahhoz képest, amikor magam repülök, főként a kviddics keretein belül. Elliot háta mögött nincs menetszél se, csak ő, a csillagok és sötét körülöttünk, és alattunk a háborítatlan táj. Magam röpködni se lenne itt rossz, de valahol az így mégjobb.
Végül csak leszállunk, és gyalog folytatjuk az út hátralevő részét a házig.
-Najó, így is fel vagy málházva mindennel- mondom ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy leszálltunk, és elveszem a seprűt. Úriember akar lenni vagy sem, ha én vagyok itt, nem kell minden alatt gebednie meg, akkor se, ha ő dönt így.
-Elliot,- nézek fel rá, és megvárom, hogy rám nézzen, idefigyeljen a szavaimra. A mondat közben már elindulhatunk utána -ezt annak mondod, akivel a legutóbb addig lelkiztetek felváltva, hogy rátok esteledett. Nem kell mentegetőzni, semmi baj azzal, ha szentimentális vagy.
Közben ahogy séta közben átkarol, én is olyan közel bújok hozzá, ahogy azt így menet közben sikerül, és a szabad, seprűmentes karommal én is átölelem a derekát. Most, hogy újra itt vagyunk egymással, nem is tudom, hogy bírtam ki egy hónapot nélküle. Sok erőt tartott bennem a remény erre a viszontlátásra, meg a várakozás rá, amikor már kialakult annyi terv, hogy előrelátható volt az időpont. De végre itt vagyunk, és most semmi nincs, ami megzavarjon vagy hazakényszerítsen minket idő előtt.

[viselet]
 

Valószínűleg nem volt éppen a legmegfelelőbb kifejezés, hogy női társaságában vagyok zavarban. Igazából mindenféle ember közelségében abban vagyok, hiszen nem ehhez szoktam. Rendszeresen utazom egyedül és az általában nem valamiféle szórakozás miatt történik. Ezért is volt olyan különleges ez a pillanat Merellel.
Ahogy egymásba kapaszkodva sétáltunk végig a keskeny úton a ház felé. Minden lépés olyan lassú volt, kellemesen vontatott és én szívesen nyújtottam el az élményt. Mióta hazatértem ezt az utat rituáléként tettem meg, el sem tudtam volna képzelni szebb helyet. Láttam én már mesterien megművelt kerteket, hatalmas rózsabokrokat… mégis ez tetszett a legjobban mindközül, a maga egyszerűségével.
Imádom a giccses, aranyozott tárgyakat. Az ékszereket, amiket meglehetősen nagy távolságról is könnyen ki lehet szúrni… az életemben mégis az egyszerűség kapta a legnagyobb helyett. A nyugalom, a béke, Zeusz fülének vakargatása, összebújás a kandalló előtt, ha éppen van kivel vagy éppen Dean történeteinek hallgatása egy bögre teával, miközben odakint szakad az eső.
Merelre pillantottam. A kezében ott volt a seprűm, ami kicsit nagynak tűnt hozzá képest, de még mindig azt gondolom: illik hozzá. Elmosolyodtam a látványon.
– Elliot, ezt annak mondod, akivel a legutóbb addig lelkiztetek felváltva, hogy rátok esteledett. Nem kell mentegetőzni, semmi baj azzal, ha szentimentális vagy.
Egy kicsit még jobban magamhoz szorítottam. Finoman simítottam meg a vállát.
Igaza van – szögeztem le magamban. Neki bármit elmondhattam a roxmortsi kirándulás után. Valószínűleg eléggé megviselt lelkiállapotban voltam, nem csak azért, mert Esmé pár napja hagyott el… az a dementortámadás tett be igazán. Ha egy kicsit fel is dolgoztam belőle, akkor az még erősebben, még rosszabbá téve a fájdalmat.
Merelnek nem említettem azt a kalandot. Nem volt értelme, pedig az kavart fel csak igazán. Azt nem mutathattam ki igazán Montregonak, hiszen ő már attól is a plafonon volt, hogy a pihe-puha ágyikójában ébredtem másnap. Én legalább nem horkolok és viszonylag nyugodtan alszom át az éjszakát.
– Tudod, akkor nem véletlenül voltam olyan érzékeny… – mondtam és közben megpillantottam az ismerős, viszonylag ép kőkerítést.
Hamarosan, egy rövidebb fasort elhagyva, pedig kirajzolódott a kapu. Ezúttal is tárva nyitva volt, pedig tudtam, hogy Dean nincs itthon. Persze a mugliktól nem kellett tartani, ráadásul a környéken sem élt éppen sok varázsló. Ugyanakkor a Rowle-ügy óta nem örültem, hogy a mostohaapám nem védekezik jobban. Persze Daniel megígérte, hogyha ideköltözik újra, akkor majd megoldja a kérdést, de tudtam: előbb-utóbb rájuk találnak.
– Meg is érkeztünk – mondtam kissé talán elterelve a témát.
Végül is a dementorral történteket később is elmesélhettem neki, hosszú még az éjszaka – állapítottam meg. Nem akartam máris egy adag szomorkodással kezdeni ezt a remek alkalmat.
Óvatosan irányítottam be Merelt a kapun az udvarra. Sok minden nem volt itt csupán a por, amit már jól ismertem. A ház az öregkövektől gyengének, sőt már-már lakhatatlannak látszott. Senki sem gondolta volna róla, hogy odabent egy kiváló állapotú, négyszemélyes család számára épület otthont talál.
Megálltam az udvar közepén és előre mutattam. Közvetlenül velünk szemben, a ház baloldalán volt a kicsi, fából épített kapu.
– Menjünk ki rögtön a legelőre vagy előbb szeretnél odabent körbe nézni? – kérdeztem és megfogtam a seprűm nyelét. Reméltem, hogy odaadja és akkor oda is támasztottam volna a ház falához. Így nem lett volna többé az utunkban az sem.
A válaszát várva felpillantottam az égre. Hirtelen, mintha még több gyönyörű csillag rajzolódott volna ki a fekete háttéren. Káprázatosan szép ezüst fényt ontottak magukból, képtelenség volt róluk elszakítani a tekintetet.
– Azt hiszem, remek éjszakát választottunk arra, hogy az égboltot kémleljük – mondtam ki hangosan a gondolatomat.
Lassan pillantottam vissza Merelre és felé nyújtottam a kezemet. Végül is miért is ne sétálhatnánk kéz a kézben a csillagos ég alatt, miközben elmesélem neki az összes szörnyűséget, vagy éppen boldogságot, ami a szívemet nyomja. Ezúttal már talán nem is volt olyan sok egyikből sem, amit el tudtam volna mondani, mégis úgy éreztem, lesz miről beszélnem. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vele mi a helyzet, hogyan alakulnak a dolgai Londonban.

Az arckifejezésem Zeuszt idézheti, egy repüléssel és kandallóval korábbról, ahogy Elliot simít egyet a vállamon. Mosolyra húzódó szájjal behunyom a szemem, a fejemet is kicsit az oldalának billentem. A szivem talán nem ver olyan gyorsan és hangosan, hogy elmenjen dorombolásnak, bár nem mondom, hogy nem próbál.
Nem lep meg, amit mond, mondtam én, hogy nem a fél életével korábbi emlékektől volt maga alatt annyira.
-Gondoltam, hogy volt valami, amitől olyan lehangolt voltál, fura lett volna, hogy csak azon kámpicsorodj el úgy, hogy még a Roxfortos éveidben mi volt. Csak nem akartam belemászni. Nem véletlen volt akkora sikere a vigyorgós csokinak se, mi?- vigyorgok fel rá a végére.
-Szívesen meghallgatom, ha el szeretnéd mondani- teszem még hozzá pár lépés csöndet szakítva meg, de egyelőre csöndben is megyünk tovább, és közben megérkezünk a régi otthon kapujához.
Ahogy Elliot a seprűért nyúl, készséggel visszaadom neki, hogy letámaszthassa a ház falához. Nem azért vettem át, hogy eloroznám tőle, csak makacsságra számítva rásegítettem azon döntésre, hogy csak ne minden málhát ő cipeljen, valamit én vigyek helyette. Mert valami azt súgja, ha csak kérem, vagy felajánlom a segítséget, nagy lovagiasan visszautasítja, és megint visz mindent egyedül. Nem mondom, jól esik valahol ez a fajta figyelem, de attól még nem vagyok én a hercegnő típus. Nem olyan szörnyen nehéz dolog egy seprű, de súlya van attól még, és látom Ellioton, hogy így is elég neki a jól kitömött hátizsák. Nem vagyok én egy bonyolult lélek, ha felajánlom a segítséget, az segítő szándék miatt van.
Követem a tekintetét felfele, és egy pár pillanatra bele is veszek a csillagos ég látványába. Olyan tiszta most, és még annyival szebben is látszik az abszolút sötétben. Mármint nincs olyan szörnyen sötét, mostanra egész jól is látni, de most tényleg kizárólag fentről érkezik minden fény, csak a hold és csillagok jóvoltából. A Roxmorts fölötti tisztáson se volt rossz, de itt még annyi ellenfény sincs idelentről, tényleg csak a tiszta, kalandos természet.
Aztán eszembe jut, hogy válaszolni akartam a kérdésre.
-Bemehetünk egy kicsit. Ja, hozzunk ki pokrócot- teszem hozzá észbe kapva. Ha már úgyis itt van a ház ezúttal, nem kell spontán rögtönözni a dolgokat például sálból, össze tudunk készülni aszerint, amire szükség lehet a szabad ég alatt. Nem volt mondjuk ellenemre a hűvös ellen Elliothoz bújni, de ki mondta, hogy kell hozzá az a hűvös? Megy az fázás nélkül is.
-Tökéleteset- mosolygok fel Elliotra, és - látszani nem tudom, látszik-e, de érzem - kicsit elpirulva, de annál nagyobb örömmel fogom meg a kezét, fonom az ujjaim az övéibe. Semmiért nem cserélném a pillanatot, és ha a szemembe néz, szerintem láthatja is ezt.

[viselet]
 

A ház felé indulva finoman megcirógattam Merel kézfejét. Jelezni akartam, hogy örülök a kis kitérőnknek Észak-Írországba, a társaságnak meg még inkább. Egyedül biztosan nem jöttem volna el ide – hiszen eszembe sem jutott volna a dolog – és akkor egy áltagos este lett volna otthon Zeusz társaságában. Nem mondom, hogy az olyat nem szeretem, de mostanában egyre kevesebb időm van kicsit eltérni a megszokottól.
A kevés munka, a patika egyre intenzívebb működése már szinte beletaszított az úgynevezett szükre hétköznapokba. Ezért is örültem, hogy végre itt lehetek… érezhetem az otthon illatát. Ha munkába jövök a szomszéd faluba az egészen más. Már-már rideg és eltér a megszokottól.
Valóban gyönyörű éjszakánk volt. Nem csoda, hogy kicsúszott a számon, milyen alkalmas időpont is ez a csillag lesésre. Többször kéne így tenni – gondoltam. A következő lépésnél lehunytam a szememet, hagytam, hogy egy gyenge – de a múlt hónapinál jóval langyosabb – szellő megcirógassa az arcomat. Nem borzongtam ugyan meg, de tudtam, hogy ennek ellenére szükségünk lesz azokra a bizonyos pokrócokra.
– Tökéleteset – hagyta helyben Merel is a korábbi dicséretemet az alkalommal kapcsolatban. Egy pillanatra a szemeibe néztem, amik elképesztően ragyogtak.
Még egy mosolyt megeresztettem felé, majd a ház felé fordultam, ami már alig egy méterre volt tőlünk. Az öreg, zöld ajtó még így a holdfényben is kopottnak tűnt… mégis imádtam a látványát. Ez is annak a része volt, ahol igazán biztonságban éreztem magamat. Szinte hihetetlen volt belegondolni, hogy halálfalók rontottak rá ezen a helyen az anyámra.
A keserűség csak egy pillanatra uralkodott el rajtam, ugyanis időközben a szabad kezemmel a kulcsot kezdtem el keresni a kulcsot a nadrágom zsebében. Természetesen mindenféle dolog a kezembe akadt: valamilyen érme, egy zsebkendő, aztán végre meglett a kulcs is. Egy aranykarikán díszelgett a patikához tartozó öreg darab és egy annál jóval kisebb, fényes ezüst példány. Ez nyitott a házat.
Könnyedén becsúsztattam a kulcslyukon. Jobbra forgattam finoman kétszer, majd egyszer balra. Kattanás hallatszott.
– Helyben vagyunk – mondtam és kihúzva a kulcsot, lenyomtam a kilincset végre.
Lendületesen löktem be az ajtót és finoman intettem Merelnek, hogy menjen előre. Ahogy átléptük a küszöböt, magától kapcsolódott fel a villany és sárgás fényben világította meg az előszoba-étkező helyiségét. Nem lehetett volna pontosan behatárolni ennek a szobának a funkcióját. Klasszikus előtér nem volt, az ember azonnal az ékezőbe, a kandallóhoz érkezett.
Hányszor estem be éjnek idején az utolsó évemet megelőző nyári szünetben ezen az ajtó… és Dean mindig itt ücsörgött az öreg ebédlőasztal mellett. Úgy csinált, mintha nem engem várna, én pedig ezt el is hittem. Ma már azonban tudom: anyám kérte meg, hogy várjon meg éjszakánként. Már akkor is féltek, hogy bajba keverem magamat. Arra azonban bizonyosan nem számítottak, hogy egyszerűen megszököm itthonról.
– Nem túl nagy, de azért kellemes – mondtam és visszacsúsztattam a farzsebembe a kulcsot.
Sóhajtva néztem körbe, majd az asztal mellé sétálva kihúztam egy széket.
– Ha gondolod ülj le! – mondtam és finoman elengedtem a kezét. – Valójában nem sok embert hozok el ide…
A pálcámat kezdtem keresni, ami – mint kiderült – a kulcs mellett volt a zsebembe szúrva. A vége éppen kilógott, így az ujjaim könnyen rákulcsolódtak. Könnyedén húztam elő és a kandalló felé tartva kicsit begyújtottam. Bár már nem volt kint annyira csípős a levegő, azért rendesen lehűlt.
A kellemes meleget hamarosan megéreztem az arcomon.
– Invito pokróc! – suhintottam ezúttal a nappali felé vezető boltív irányába.
Alig egy pillanattal később pedig egy sötétkék-zöld kockás takaró kötött ki a kezemben. Elmosolyodva mutattam Merel felé a szerzeményt.
– Ezen kellemesebb lesz a dementoros történetemet hallgatnod, mint a sálból varázsolt pokrócon – mondtam lelkesen.
Kissé elmosolyodtam, ami hirtelen büszke vigyorrá változott. Még a fogaimat is kivillantottam, amikbe reményeim szerint egyetlen csokitorta darab sem ragadt bele.  Ezzel az arckifejezéssel nyugtáztam, hogy ez a találkozásunk valamivel szervezettebbnek látszik, mint a legutóbbi. A másik pedig, hogy pont neki szerettem volna megmutatni a gyerekkori életem helyszínét. Roxmorts óta úgy éreztem, előtte igazán megnyílhatok.

Elliot érintésére elpirulok - ha van még hova, - ahogy végigsimít a kezemen, valami melegség szalad át a testemen. Vagy nem is tudom, hogyan tudnám leírni igazán, miként, mindenesetre jól esik. Kissé félénken mosolygok fel rá, ahogy a szemembe néz, bár nem tudom, mitől, nem Elliottól tartok. Talán csak újak ezek az érzések, és azért lehetek bizonytalan? Nem tudom.
Érdekes pedig, máskor mennyire magabiztos vagyok tényleg kábé bármilyen helyzetben, bármilyen társaságba dobva a totális magabiztos nyugalom szigete tudok lenni, rendíthetetlen az általános jókedvemben. Még fiúk figyelmét is tudom zökkenőmentesen kezelni - nem a leggyakoribb, de akad egy-két eset rá - hogy virít rólam, hogy "hát na, valakinek ilyen tökéletesnek is kell lennie".
Aztán van, hogy szintén valamiféle figyelem miatt meg csak így megszeppenek, leblokkolok vagy valami, és csak így esetlenül pislogok, hogy mit kezdjek most ezzel az élménnyel. Az első ilyen talán tavaly nyár elején volt, amikor az Üstben az a Cael gyerek bókolt egyet, váratlanul komoly hangnemben az addigi hülyülés között. Meg, kicsit máshogy de hasonlóan, a Roxfort felé a vonaton, amikor Edwie elmondta, hogy a testvérem, meg hogy igazából mekkora családnak vagyok a tagja az addigi tudtom nélkül. Na akkor volt ilyen elsöprő a mindenféle új érzés, amivel nem tudtam ott semmi épkézlábat kezdeni, ahol az örökké magabiztos Merel elillant, és csak aprón és esetlenül püntyörgött a bátyja vállán.
Meg Elliot. Az egy hónappal ezelőtti ténylegesebb megismerkedésünk óta Elliot, kvázi folyamatosan, ha vele vagyok. És néha úgy is, ha nem. Nem olyan elsöprően, hogy leblokkoljak, de folyamatosan itt bújkál bennem valami, amit nem egészen tudok leírni. De semmiért cserébe nem válnék meg tőle. Ha hozzám ér, közel vagyunk egymáshoz, a szívem nekiesik a szegycsontomnak, megpróbálja lebontani.
Talán azért, hogy kezdjek valamit az érzéssel, talán, hogy kimutassam felé is, ki akarok törni, odalépni hozzá és csak magamhoz szorítani, csak ezt a szende bizonytalanságot kell hozzá legyűrni. Már épp készülnék így is tenni, az izmaim már húzódnak-vonódnak megmozdítani a testemet, amikor Elliot mosolyog még egyet, és ő mozdul, indul az ajtó felé. Qu'vatlh. De nem katasztrófa, nem egymástól kell elválnunk, csak a kert azon pontjáról mozdultunk tovább. Meg abból a pillanatból. Nem engedem el a kezét, úgy követem az ajtóhoz, az érzéseket meg átidomítom lelkesedő kíváncsiságba, ahogy a kulcs a zárban elfordul.
-Otthonos- jegyzem meg, ahogy elsőként lépek a házba. Az ujjaim végül kicsúsznak az övéi közül, ahogy előrébbhaladok, lassan körülfordulva a tengelyem körül körbenézek a szobában, ahova egyből nyílt a bejárati ajtó.
-Köszi- mosolygok valamelyik elhaladó fal felé, ahogy Elliot hellyel kínál. Hallom a szék hangját is a padlón, ahogy kihúzza az asztaltól, de egyelőre még nem ülök le, elforgolódok-nézelődök még egy kicsit.
Végül széles, derült mosollyal, lelkes szemekkel csak helyet foglalok a frissen begyújtott kandalló felé fordulva, és közben Elliot szavaira hagyom magamat különlegesnek érezni. És kicsit megtisztelve is. Nekem sokat jelent, na, még ha csak egy szerény kis családi ház is.
Oké, kicsit irígykedek is Elliotra, amikor csak előhívja valamelyik bentebbi szobából a pokrócot. Ilyet én miért nem csinálhatok? Teljesen muglibiztos helyen vagyunk, érteni értenék hozzá, de áh, ameddig be nem töltöttem a tizenhetet, csak a Roxfortban meg Roxmortsban oké dolog. Esetleg még a vonaton, mert az már az iskolához tartozik - meg úgyse lehetne már megállítani a felfele lelkesedő diákokat - meg talán az Abszolon, de már abban sem vagyok egész biztos. Bárhol máshol, és kijönnek érted minisztériumosok, és lehet, hogy még ki is rúgnak a suliból, és eltörik a pálcád, kábé hivatalosan megvonva a varázslóságodtól. Nincs túltolva ez egy kicsit? Vagy nagyon? De már megszoktam, Elliotnak meg fene a jó dolgát. Vigyorogva állok föl azért, és lépek oda hozzá indulásra készen.
-Dementoros?- vonom fel a szemöldököm kíváncsian, és kissé meg is lepődve. Kicsit elkomorulva-halkulva még hozzáteszem:
-Olyanom nekem is van...
Igen, még énrám is ilyen hatással tudnak lenni a denethorok. Még azóta is. Pedig igazából kábé pont egy hónap híján egy éve, hogy élőben találkoztam velük, és még így is tőlem nagyon szokatlanul óvatos leszek csak a gyanújától is, hogy az adott környéken lehetnek. Például idén a Tiltott Rengetegben. Azoktól még én is félek, pedig azt gondolná az ember - még én magam is - hogy olyat nem is tudok nagyon.
De inkább visszahúzom a derült arcomat, és felnézek Elliotra.
-Akkor majd elmeséljük mindketten. Mehetünk?

[viselet]
 

A küszöböt átlépve Merel pont azt a szót mondta ki, amivel mindigis titulálni szoktam a családom házát: „otthonos.” Tökéletesen leírta a hangulatot, amit árasztott magából minden kis rejtett zúg. Finoman örült körül az érzés, hogy hazaértem. A kandallóból áradó meleg, sőt a levegő, az illatok is egészen mások voltak, mint nálam. Jobban éreztem ezt a helyet otthonomnak, mint azt a kis lakást Londonban… mégsem vett volna rá semmi, hogy visszatérjek.
Anya halálhíre furcsa érzéseket keltett bennem, mintha valami hiányozna innen. Talán csak a hangja és a nevetése, vagy az egész lénye… fogalmam sincs. Hiába volt meleg és otthonos minden, mintha sötét árnyak árnyékolták volna be az egykor oly ragyogó házat. Ezt érezte szerintem Daniel is, habár már többször megígérte: visszaköltözik a környékre. Őszintén szólva, reméltem, hogy ez tényleg megtörténik. Dean nagyon magányos itt, ha éppen nem dolgozunk és tudom, hogy még mindig anyám szellemét kergeti.
A takaróval a kezemben fordultam a lány felé. Vigyorogva mutatta neki a szerzeményemet és kotyogtam ki egy kis részletet a meséből, amit neki szántam.
– Dementoros? – kérdezett vissza, majd kissé komoran hozzátette: – Olyanom nekem is van...
Meglepett a válasza. Kicsit meglepett, mert én is pontosan így éreztem magamat, ahogy talán most ő is. Ezek szerint nem csak engem visel meg még mindig, hetek távlatában a dolog. Tehát még sem vagyok túlérzékeny… ez normális? Határozottan nem éreztem annak, ahogy azt sem, hogy ilyen teremtmények szabadon járkálhatnak és szippanthatják ki az ember lelkét csak úgy.
Megrázott a gondolat, hogy majdnem ottmaradtam aznap. Montrego ugyan kimutatta azóta a foga fehérjét, mégis olyan hálás voltam neki mindenért, amit akkor értem tett, hogy tudtam: egy életre az adósa maradok.
– Öhm… – kissé megköszörültem a torkomat, mert a hangom már eddigre teljesen elment. Az érzelmi hullámvasút beindult, de nem akartam a könnyeimet még szabadon engedni. Ahhoz a kinti sötétséget sokkal alkalmasabbnak találtam.
– Jó lesz megint beszélgetni valakivel – mosolyodtam el, habár nagyon nehezemre esett. – Ezt még amúgy sem meséltem el szinte senkinek.
Valószínűleg inkább egy fintorgás ült ki az arcomra vagy egy nagyon kétségbeesett kifejezés. Nem tudtam figyelni már arra, milyen arcot is vágok éppen. Egyszerűen belefáradtam a maszkok viselésébe, önmagam akartam lenni. Elliot O’Mara pedig már feburár vége óta depresszióval küzdött, mégha másokkal szemben igyekezett is erőnek tűnni.
A tekintetem a családi képekre tévedt, amik a kandalló feletti falat díszítették. Furcsa volt a gyerekkori énemet látni, amint mogorván várja, hogy kattanjon a fényképezőgép és mehessen vissza rosszalkodni. Anyám mosolya pedig egyenesen megforgatta a szívembe szúrt kést és újra vérezni kezdett minden sebem.
– Akkor majd elmeséljük mindketten. Mehetünk?
Merel hangja magamhoz térített. Ahogy rápillantottam egészen vidámnak láttam és ez nekem is erőt adott, hogy meginduljak a bejárati ajtó felé. A kilincs ismét engedelmeskedett, de utánunk a zár egyetlen kattanással zárta el mögöttünk a ház belseljét.
A lány vállait átkarolva megint közelebb húztam magamhoz és finoman, könnyed sétatempóban indultam meg a hátsó kapu felé, amin át a legelőre lehetett kimenni. Már egészen kizöldült a környék a sok eső és napsütés hatására, ami márciusban érkezett.
– Szerintem te vagy az egyetlen, akivel tudok rendesen beszélgetni – mondtam, mikor elértünk a kapuig.
Finoman rúgtam meg a lábammal, amitől azonnal ki is tárult és átléphettünk a legelőre. Most nem láttam egyetlen bárányt sem az útnak ezen az oldalán, ami őszintén szólva megnyugtatott.
– Lehet, hogy be kéne lógnom a Roxfortba időnként, hogy még többet tudjunk beszélgetni – vigyorodtam el. – Szerinted sikerülne?

-Hm?- pillantok föl Elliotra, ahogy köszörül egyet a torkán.
-Jó lesz- erősítem meg, és én is alig várom már azt a szabad zavartalanságot a szabad ég alatt. Hiába mosolyog, látom azért rajta, hogy valamit le kellett küzdenie hozzá, így a viszonzott, bátorító mosoly mellé a karját is megsimogatom, ilyen "semmi gond, én itt vagyok veled" módon.
Nyomják az én lelkemet is dolgok, de - és ez a gondolat már a legutóbb is kerülgetett - úgy érzem, az enyéim semmiségek ahhoz képest, amin neki kellhet átvergődnie valahogy, gyakran egyedül. Eddig csak egyszer tudtam ott lenni neki, meg ma itt vagyok vele, de közben eltelt egy egész hónap, és ahogy a szavaiból kiveszem, azalatt se volt senki olyan társasága, akinek kiönthette volna a lelke kiöntenivalóját. Tessék, ehhez képest én egész rendben vagyok, néha kiakadok dolgokon, de amik a leginkább voltak bajaim, rendeződtek-rendeződnek. Apucsekkel is kezdek kibékülni, nem volt hülye ötlet ez, hogy kikérhetett pár napra. Igen, ugyanannyira petaQ mint eddig, azon a téren, amin eddig, de amellett egész jófej muksó. Valahol kicsit sajnálom is szegényt, hogy ilyen önkényesen otthagytam pont ezek közül a napok közül az egyiken. De Elliot is fontos nekem, és vele se lehet csak így piff, összetalálkozni. Sajnos.
De visszakanyarodva, ezekkel együtt se nekem jelentett akkora megváltást a vigyorgós csoki - meg kell hagyni, finomnak nagyon finom volt persze, - és nem véletlenül, ha jól érzem. De örömmel látom, hogy a szavaimra az ő arcába is visszatér az életkedv, és elindulunk megint, ezúttal tényleg az uticélunk felé, ki a mezőre, a csillagos szabad ég alá.
Ahogy átkarol, nem tudok nem mosolyogni magamban, és ha a válla magasan is van hozzá, a derekát én is átkarolom. A többi csak tartja Elliotot, de a hüvelykujjam, mintha magától, ráérősen simogatja az oldalát, újra és újra leírva az ívet, amit átér.
-Nekem is csak te vagy, akivel igazán bármiről lehet- ismerem be én is, ahogy Elliot flegma egyszerűséggel kirúgja a kaput, és magunk mögött hagyjuk a házat és kertet.
Tudom, hogy ott lenne Edwie, segítene bármi fontos ügyben, meg a többi családtag is többször megerősített, hogy nem kell idegenkednem, én is rokon vagyok, nyugodtan fordulhatok hozzájuk, ha segítségre van szükségem, de még mindig nem tudok minden további nélkül belerázódni egy bővebb családba, amikor egész idáig egyke árvaként éltem. Meg ott van Madi is, akivel első óta legjobb barátok vagyunk, de vannak dolgok, amik nem olyanok, hogy vele oszthassam meg. Túl ártatlan és kis védenivaló, még kalandozni is csak napközben megyek vele, csak a Roxfort érdekes, de biztonságos részein. Tényleg csak Elliot, akinek teljesen meg tudok nyílni, teljes bizalommal, akiről tudom, hogy megért és meghallgat, akivel igazán rokonlelkek vagyunk.
-Megtennéd?- torpanok meg fellelkesülve, aztán örömömben a nyakába ugrok. Mármint, konkrétan. Felugrok, a nyakába karolva, bár a súlyom lehúzza végül annyira, hogy megint leérjen a lábam. A fülünk oldalról összekoccan kicsit azért, jelezve, hogy mennyi híján volt, hogy nem fejeltem le röptömben. De na. Nem fejeltünk össze végül, onnantól most nem részletkérdés? De.
-Annyira szeretlek!- szorongatom magamhoz örömömben. Ezt az elmúlt hónapot is olyan nehéz volt kibírni anélkül, hogy láthassam, megint találkozhassak vele, csak a mindent jelentené, ha lenne rá mód, hogy hamarabb viszontláthassam legközelebb. A kiszökést még én sem kockáztathatom akármeddig, ha nem akarom kirúgatni magam, azt meg el nem tudom képzelni, hogy kibírjam a nyári szünetig nélküle.
-Végülis, ismerünk két alagutat is. Illetve egyet biztos mindketten, a másik, azon jöttem kifele legutóbb, egy banyaszobrot köt össze a Mézesfalás pincéjével. Meg van még minimum egy harmadik, amin az ostromkor evakuálták a diákokat ...háttööö, arról lemaradtam, hogy hol van, én nem mentem ki rajta- ismerem be vigyorogva. És akkor ez csak egy, biztosra működő, ismert mód a bejutásra, lehet még további módokat is találni szerintem.
-Az exsuctio varázslatot te ismered?- kérdezem sejtelmesen, miután lepakoltunk, és leterítettük a pokrócot egy megfelelőnek tűnő helyen. Felállok Elliot táskája mellől, és széles vigyorral fordulok felé, megemelve a két kezemben a két borosüveget. Az étteremben se az ivás ellen volt ellenvetésem annyira, mint hogy túl nagy műsort ne csináljunk. Itt viszont nincs senki, aki zavarjon minket, vagy akit mi zavarjunk.
Ha szabad lenne varázsolnom, már rég azzal foglalatoskodnék, na pont ilyesmire jó ez az ige. A már megbontott üvegből kiszabadítani a beletört fél dugót biztos, de talán még a bontatlanból az egész kihúzásával is megbirkózik. Ha nem jön be, akkor meg ott a mugli módszer is, ugyanaz a pálca tökéletesen alkalmas a dugó az üvegbe benyomására is. Vagy valamit félig-meddig átváltoztatunk dugóhúzóvá, csak a szokás kedvéért is. Mondjuk a dugót, pláne megoldja önmagát, mint probléma. Vannak itt ötletek ám.

[viselet]
 

Nem is rossz ötlet! – lelkendeztem magamban. Eddig sosem fordult meg a fejemben, hogy bejussak a Roxfortba. Csak hirtelen, egyik pillanatról a másikra futott ki a számon a dolog a remek beszélgetésein kapcsán. Szívesen visszatérnék a birtokra vagy az épületbe, sőt talán be is tudnék épülni akár egy egyszerű hétköznapba is, ha akad egyenruha a méretemben – és hát miért is ne lenne így?
Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy mit szólna Montrego, ha meglátna a kastélyban. Biztosan ki lenne teljesen borulva és őt ismerve világra szóló hisztit csapna az egészből. A legutóbbi találkozásunk tökéletesen rámutatott, hogy milyen kényes… ráadásul mindezt úgy adja a világ tudtára, mint egy éppen hisztirohamot kapott nő. Nem véletlenül szakadt el még nálam is a cérna azon a napon.
– Megtennéd?
Merel hirtelen torpant meg, így én is megálltam és felé fordultam. Éreztem rajta az izgatottságot, habár az még meglehetősen korai volt. Hiszen ez egyelőre csak egy felvetés volt, de valóban. Ha tudnám, megtenném, ez nem kérdéses. Mégis ki másnak mondhatnám el minden gondomat? A közvetlen környezetemben mindig van valaki, aki meghallgat, de ezt vagy az kénytelen vagyok elhallgatni előle.
– Igen – bólintottam.
A következő pillanatban már nekem ütközött. A karjai a nyakam köré fonódtak és közben ennyit mondott: – Annyira szeretlek!
A zavaromat éppen csak az gyűrte le, hogy a lány hangja mennyire örömteli volt és őszinte. Valahogy engem is magukkal ragadtak az érzelmet – mégha azok nem is egyeztek az övével – és magamhoz szorítottam a vékony testét. Sosem tudnám megbántani és nem is akarom. Ha megtörténne, biztosan nem szándékosan és egy életre bánnám. Ezért nem mondtam semmit, hiszen az „én is szeretlek” az én számból egészen másképp hangzott volna, mint az övéből.
Túl fiatal, de ha pár évvel idősebb volt és nagykorú, akkor már legutóbb sem lepődtem volna meg annyira a csókon. Őszintén szóval, kíváncsi voltam, mi lesz Merelből néhány év múlva. A különleges személyisége valószínűleg csak tovább fog fejlődni és valószínűleg egy jóval fiatalabb, helyesebb fiút választ majd a szerelme tárgyának, semmint egy magamfajta „érett korban lévő” férfit.
Ahogy elhúzódtam kicsit tőle rámosolyogtam. Feltettem a nagy kérdést, hogy szerinte vajon meg lehetne-e tenni ezt. Végül is ő jár az iskolába, jobban tudja, milyen állapotok uralkodnak ott.
– Végülis, ismerünk két alagutat is. Illetve egyet biztos mindketten, a másik, azon jöttem kifele legutóbb, egy banyaszobrot köt össze a Mézesfalás pincéjével. Meg van még minimum egy harmadik, amin az ostromkor evakuálták a diákokat ...háttööö, arról lemaradtam, hogy hol van, én nem mentem ki rajta – magyarázta Merel.
Vigyorogva bólintottam. Simán átjutok az alagutakon s ha nem figyelik nagyon a kastélyban és környékén végződő kijáratokat, akkor nem is lesz túl nagy gond vele. Ha egy valamiben jó vagyok, akkor az a csendes megközelítés – mondjuk az is igaz, hogy nem csak ebben vagyok kiemelkedő tehetség.
– Valahogy bejutok – bólintottam könnyedén.
Megint elvigyorodtam.
– Szegény Dumbledore, forog a sírjában – mondtam gúnyosan. Nem tehettem róla. A szörnyű közös emlékek még mindig rányomták a bélyegét az egykor igazgató iránti érzelmeimre. Nem érdekelt, hogy mekkora varázslónak tartották. Én gyűlöltem minden porcikámmal, amiért szórakozott velem és játszott az érzéseimmel.
Nem tudtam egyszerűen megbocsátani azóta sem. Tudta, hogy nem követtem el azt, amiért kirúgtak. Ráadásul azt sem mondta meg, hogy ki az apám, holott feltehetően végig ismerte. Phillipet még nem vontam kérdőre a történtek miatt. Nem érdekelt igazából sosem az álláspontja, de tudom, hogy többet is tehetett volna, minthogy a pálcámat megtarthatom. Sokkal többre lett volna képes… és ha ebbe belegondolok, ugyanazt a csalódást érzem, amit akkor, amikor a kardért bántani akart.
Végre elértünk a legelő egyik egyenesebb részére, ahol már eléggé kinőtt a fű. Óvatosan terítettem le a pokrócot. A többi dolgot is lepakoltuk rá. Merel kezében pedig ott csillogott a két boros üveg, ahogy széles vigyorral a képén felém fordult.
– Az exsuctio varázslatot te ismered? – kérdezte. Egyértelmű volt, hogy a dugó eltávolítása miatt kérdezett rá a dologra. Nekem ez eszembe sem jutott volna, így hálásan elmosolyodtam.
– Ismerem – bólintottam.
Jó párszor kellett használnom már néhány tárgy kiszabadításánál. Számos nehéz helyzet volt már az elmúlt években, nem csoda, hogy ilyen dolgom is akadt. Átvettem tőle az egyik üveget. Ez volt az, amiből már jó adagot megittam. Még mindig beleszédültem egy kicsit, ha rágondoltam… de hát az egyik legistenibb bor volt, amit valaha kóstoltam.
– Exsuctio! – mormoltam el. Először előre tartottam a pálcámat, egyenesen az üvegre, majd hirtelen hátrarántottam a karomat.
A dugó cuppanva távozott, majd hullott le a földre. Az erős mozdulat volt a kulcsa az egésznek és csodálkoztam is, hogy lendültéből adódoan nem repült nekem vagy legalább valamivel hátrébb. Elmosolyodtam a sikeren.
– Add csak ide a másikat! Jobb lesz, ha azt is előkészítem – mondtam.
Nyúltam is az üveg után, hogy egy hasonló mozdulattal felnyissam és megkezdhessük az ivászatot. Már alig vártam, hogy ismét a számban érezzem azt a kellemes aromát, ami ezt a bort jellemezte. Természetesen azért elhatároztam, hogy amennyire tudom, tartani fogom magamat Merel előtt. Talán öt percig sikerülni is fog, O’Mara – gúnyolódtam magammal.

Elliot válaszára szorongatok egyet rajta örömömben. Nem tudom, tudja-e, mennyit jelent nekem ez a válasz, de talán összeszedi a jeleit. Mondjuk nem különösebben titkolom, vagy egyáltalán tudnám, ha próbálnám. Ahogy magához ölel, érzem felgyorsulni a szívemet, azt a melegséget szétáradni a testemben. A szemem becsukom, átadom magam a pillanatnak és kapaszkodok bele. Nem akarom, hogy végetérjen a pillanat, bár előbb-utóbb úgyis fog, úgyhogy addigis megpróbálom kiélvezni minden másodpercét. Meg esetleg megtoldani néhánnyal, ha sikerül. Nem tudom, zavarba jön-e tőle, elképzelhető, de Elliot úgyis mindig zavarba jön.
De ahogy engedek rajta végül, ő mosolyog rám, és talán én jövök egy kicsit zavarba. Örülök neki, nem azért, csak esetlenebb helyzetre számítottam már, és kicsit utól kell érnem magam a megfelelő reakcióval. Szerintem pirulok.
-Azért vigyázz magadra.- Nem akarom elengedni, ahogy a nyakát el is eresztem, és hagyom felegyenesedni a súlyom nélkül, a kezeim lejjebb csúsznak a derekára, amit a mondat mellé még röviden megszorongatok, de nem hagyom, hogy az érintkezés megszakadjon közben.
-Ha arra jössz be, mint legutóbb. Amikor kimásztam, valamitől ledermedt a fúriafűz, de nem tudom, mitől, és elég hamar feléledt megint. Ne törd össze magad itt nekem. Mégjobban...- A vége felé egész elérzékenyülök, az utolsó mondatot meg úgy teszem hozzá, ahogy eszembe jut a legutóbbról is a lábsérülése. De akkor is: nem hiányzik neki mégtöbb baj, mint amit így is talál magának. Amúgy a lába egész jól rendbejöhetett, a legutóbbi sántikálásához képest fel se tűnt ma, hogy lenne vele valami, csak most belegondolva jutott eszembe.
-Hm?- hümmögök vissza a megjegyzésre, miközben végül elengedem, hogy továbbmehessünk. Bár tény, legutóbb, amikor legutóbb valaki külsős behatolt a Roxfort területére, annak lett pont az a vége, hogy Dumbledore megmerénylődött. Ha az ostromot nem ilyen bejutásnak vesszük, ott végülis nem titokban azartak a gonoszok bejutni, hanem nyílt támadásban jöttek nekünk, szóval tényleg más tészta.
Végül letelepedün, és előkészülünk a csillagnézős piknikre. Egy cinkos vigyort eresztek elliot felé a válaszára, nem voltam biztos, hogy ismerni fogja. Mi nem órán tanultuk, magamtól találtam a könyvtárban. Leginkább ilyen okból járok oda, varázsigegyűjteményeket bújni érdekes varázslatokért, találtam is már néhányat, ami megtetszett, bár nem mindegyiket tudom még elvégezni. Lehet, hogy ez később van a tananyagban simán, bár egyszerű, úgyhogy már tanulhattuk volna. Van például olyan, ami bőven túl nehéz még, pedig érdekes lenne, például amelyikkel fel lehet izzítani fémeket úgy, hogy nem olvadnak meg közben semennyire. Nem tudom mondjuk, mit kezdenék vele, ha sikerülne is, de tök menő. Ed ezt az exsuctiot például már második vége felé kigyakoroltam. Csónakot például nem lehet vele mozgatni úgy, hogy az előtte lévő vizet húzzuk.
De dugóhúzónak tökéletes, ahogy Elliot is demonstrálja. Kicsit nagyra veszi a mozdulatot, de ahogy nem számítok rá és tartok direkt ellent, mielőtt kicuppan belőle, a dugó az üveget is magával húzza, ami az azt fogó kezemet, talán ezért se repül messzire a fél dugó, az erő maradékát kirugózom kézből.
-Várjá...- teszem le az első üveget, és fogom a két lábfejem közé, hogy ne akarjon elborulni, ha egyenetlennek találná a talajt, aztán az így felszabadult kezemmel megkeresem a bontószalagizé-bizgentyűt a dugót fedő burkolaton, és leszedem, mielőtt átadom az üveget Elliotnak. Na, ezt meg egy certusectel lehetett volna még körbevágni. Mondjuk túlbonyolítás, ha már van rá beépített céleszköz is az üvegen, de ha már így a hasznos varázslatokat értekezzük.
Aztán felveszem megint az üveget. Talán úgy saccperkábé negyedéig lehet, ahogy most nézem? Nehéz belőni pontosan, de nagyobb részét öntötte magába Elliot, mint nem. Ezek szerint jól bírhatja az ivást, én ennyitől már nem feltétlen járnék ilyen egyenesen. Mondjuk tény, hogy mennyivel kisebb is vagyok nála, kevesebb alkohol eredményezi ugyanazt az arányt. Többekközt.
Az éttermi fenyegetésem mindenesetre áll, ha nagyon sokat akarna inni, és valami alkalmatlanabb fajta hatással van rá, nagy önfeláldozva lenyúlom tőle a maradékot. Inkább ketten legyünk középnagyon berúgva, mint egyvalaki annyira, hogy baj legyen. Miközben megküzd az egész dugóval is, én letelepedek a pokrócra, egyelőre ülve.
-'IwlIj jachjaj!- emelem meg Elliot felé az üvegem vigyorogva, ahogy ő is letelepedik. Feltehetőleg nem ismeri a klingon pohárköszöntőt - üvegköszöntőt? - de ez nem állít meg, én igen. Mondjuk nem vagyok teljesen biztos a kiejtésemben, itt a varázsvilágban nem ismerek mégegy elvetemült trekkie-t magamon kívül, vagy úgy eleve akármilyet. Úgyhogy kieshetek a gyakorlatból. Sir Cadogan mondjuk értékeli a klingonokat még, de lévén egy mittomhányszáz évvel ezelőtti lovag festménye, felé szűrni kell a mai mugli sorozatokat, hogy értse is.