Hollandcsók

Amszterdam piros lámpás negyede



A város híres negyede, ahol a lányok a kirakatokban lejtik csábító táncaikat.
Ide egyaránt betéved egy turista vagy egy politikus is. Ahogy varázsló és varázstalan is.
Vannak kifejezetten varázslók számára fenntartott titkos helyek, de ezekhez meghívó szükséges.
A meghívókat pedig elit helyeken, meglepő módon mugli újsághirdetésekben lehet megtalálni.

[viselet]

 

Cartwright és a fene jó ötletei… – gondoltam, miközben a karkatő csatja kattant a csuklóm körül. Szép ezüst darab volt, néhány kisebb kőberakással. Fogalmam sem volt, hogy miért volt olyan fontos a tolvajnak. Csupán azért egyeztem bele a megszerzésébe, mert ez volt a feltétele egy fülesnek Aphrodité, „a habokból kiemelkedő” kupája kapcsán. Így hát a hosszú utat Görögország felé egy amszterdami kitérővel szakítottam meg.
Cartwright megesküdött rá, hogy semmi csapda nincsen ebben az egészben. Valójában könnyebb volt rátennem a mancsomat a karkötőre, mint hittem. Állítólag valami boszorkány vigyázta már egy ideje, én azonban egy muglizálogház széfjéből loptam el. Nevetséges, mennyire gyermeteg szerkezet volt. Egy-két pálcaintéssel bejutottam, onnan pedig egy üvegbúra alól vettem ki. Még csak a riasztógép sem szólalt meg, amit a muglik előnyben részesítenek a tolvajokkal szemben.
Egy padra ültem le valami forgalmasabb környéken. Persze elég hűvös volt, így a legtöbben inkább rohantak összehúzott kabáttal valami fedett helyre, ahelyett, hogy ücsörögtek volna. Nekem azonban minden porcikám fáradt volt és pihennem kellett. Hátra dőltem, a fejem a támlába hajtottam és felpillantottam az égre.
Egészen borult idő volt, ráadásul már lassan sötétedett. Kicsit Londonra emlékeztetett ez az időjárás… erről pedig eszembe jutott a lakásom, ahol aztán semmiképpen nem akartam lenni. Valójában nagyon is szükségem volt erre az utazásra, hogy megszabaduljak a gondjaimtól. Magam mögött akartam hagyni azt a rengeteg fájdalmat és szenvedést, amiben az elmúlt hetekben részem volt. Az üres életemet szerettem volna újra megtölteni kalanddal, de ezúttal olyannal, amiben nem szerepelnek dementorok és mély sebeket ejtő, minden újra és újra felszakító emlékek.
Egyszerűen csak olyan akartam lenni, amilyen mindig is voltam. Egy magányos vándor, aki kívülállóan figyeli az átlagembereket egy padon ücsörögve, amit azok élik mindennapi életüket. Nekem ez sosem adatik meg – gondoltam, ahogy egy három fős család sietett végig előttem az úton. A férfi szorosan ölelte magához a feleségét, a másik kezével pedig a kisfia ujjait szorongatta. Igen, sokszor vágytam erre… a szívem mélyén még most is kicsit. Az ember azonban szeret elérhetetlen álmokat kergetni, így én inkább lemondtam az ilyesmiről.
Egy kicsit talán el is pilledtem, miközben a gondolataim záporoztak a nyüzsgő utcát figyelve. Azonban nem akartam, hogy itt nyomjon el az álom, főleg, mert elképesztően fáztam. Előrángattam a zsákomból a lapos üvegemet és meghúztam. Az ital legalább átmelegített és egy pillanatra jól éreztem magamat. Csupán ezután pattantam fel és nyújtóztattam ki a tagjaimat és indultam el valami vöröses fényt ontó utca irányába.
Rengetegen tartottak arra, főleg férfiak. Nem láttam merre felé tartunk, de a Soho egyes részein is láttam már hasonló fényeket, ezért sejtettem, mi van előttem… és hát, nem vágyok semmi olyasmire, de gondolom nézelődni azért szabad. Lassan sétáltam a többiek nyomában, egy fickónak már-már a sarkában.
Felmordultam.
Nem tetszett ez a csigatempó, ezért inkább ki akartam kerülni. Gyorsabbra vettem a lépéseimet és ahogy elhaladtam volna mellette egymásnak csapódott a csuklónk. Pont a jobb kezem ért az ő baljához, vagyis megérezhette a karkötőt. Aztán… talán megragadta a karomat, nem tudom, de majdnem hanyatt estem.
– Merlinre! Mit művel? – kérdeztem ingerülten, ahogy felé fordultam.
Azt fel sem fogtam, hogy esetleg nem varázslóval van dolgom. Egy muglinak bizonyára bolondnak hatna egy „Melrinre!” felkiáltás, ugyanakkor ezzel most nem foglalkoztam. El akartam húzni a karomat, de még mindig nem tudtam.
– Engedjen már el! – háborogtam tovább.
Lepillantottam a csuklómra, de nem fogta közre az ujjaival. Sőt, olyan volt, mintha az én karomhoz tapadt volna az övé és képtelen voltam lerázni, akármennyire próbálkoztam. Nem vagyok bolond, azonnal tudtam, hogy a karkötőről volt szó. Remek, Cartwright megint alaposan kicsesztél velem! – gondoltam idegesen.

~ set ~

          Mikor megkaptam a levelet Patricktől, aki jelenleg kiküldetésen van Hollandiában, eléggé csodálkoztam. Nem tud róla, hogy újra belevágtam az önkéntes tanulásba. A kutatásba, hogy erősebb és erősebb legyek, minél több tudásra tegyek szert, és ezért bármeddig hajlandó is vagyok elmenni. Valójában kénytelen is vagyok messzire elmenni, hiszen kevés olyan könyvtár van a Királyságban és Írországban, ahol még nem jártam, vagy könyv, amit nem olvastam. Az a néhány pedig, ami még kimaradt, könnyen megszerezhetem máshonnan is. Vagy majd akkor, ha visszamegyek a nyáron pár hétre, akkor előveszem őket.
          Patrick volt olyan kedves és megmutatta nekem a Hollandia legnagyobb mágus könyvtárát, ahonnan még a Roxfortba is tudok kandallón keresztül hoppanálni, így nem nagyon kell foglalkoznom azzal, hogy hazamenjek először. Hétvége révén viszont ezzel nem kell foglalkoznom, és bár neki van egy kis dolga, estére valami meglepetésről beszélt. Adott is egy címet, ami felé most tartok. Előtte azonban kihasználom a holland táj szépségeit, a zöldellő mezőket, a hatalmas szélmalmokat. Otthon is lehetne ilyen néhány helyen, és sokkal jobb lenne. Kicsit változatos ahhoz képest, ami most van.
          Keresek egy parkolót a motoromnak, és egy picit még olvasok rajta ülve. Bőven a megbeszélt időpont előtt érkeztem, és ha jól sejtem, akkor innen csak pár perc a hely. Így még azzal se kell foglalkoznom, ha esetleg elkések pár percet. Végül persze elrakom a holland varázslók által kifejlesztett átkokról szóló vékonyka kötetet egy eldugott rekeszbe a járművemen, hogyha lefoglalnák, akkor esélytelen legyen a megtalálása.
          Elmosolyodok, ahogy elnézem a negyed felé haladó férfiak kisebb hadát. Úgy tűnik, más is ilyen programot tervez péntek estére. És nem csak az egyszerű hűtlenkedők vannak itt. Egy kisebb társaság halad el mellettem, akik szemmel láthatóan legénybúcsút tartanak. Furcsa hely ehhez a piros lámpás negyed, de ők tudják, mit engedhetnek meg maguknak. Elvégre nem kell feltétlenül szexelni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat itt. Ha jól gondolom, én is inkább csak egy amolyan jó helyen, jó hangulatban eltöltött tárgyalós és beszélgetős estét fogok itt tölteni. Kell a tapasztalat mindenféle módon.
          Határozott léptekkel indulok meg a kérdéses hely felé. Nem sietek, még mindig ráérek, de azért a nagyon lassú embereket én is kikerülöm. Így eshet meg az az eset, hogy nekiütközök valakinek, aki hátulról próbál megkerülni.
          - Bocsánat – mondom félhangosan, de nem vagyok biztos benne, hogy hallott.
          Kicsit lelassítok, hogy kikerüljek a tömegből, de akkor megérzem, hogy valaki előre húzza a karom. Kilépek, hogy tartsam a tempót, és akkor látom meg, hogy az a fiatalember az, akivel alig pár pillanattal ezelőtt ütköztem.
          - Uram, én…
          Kezdenék bele, de addigra már meg is fordul és az első szavából tudom, hogy egy másik varázslóhoz van szerencsém. Már csak azt nem tudom, hogy én azonnal leleplezzem magam, vagy kicsit még adjam a hülyét. Végül persze úgy döntök, hogy nem idegesítem se őt, se magamat, mert elég nagy bajban vagyunk enélkül is.
          - Mi lenne, ha kicsit félreállnánk, mielőtt elengedem? Megjegyzem, inkább maga tart fogva és nem én önt.
          Egy pad felé húzom, ami egy lámpa alatt kapott helyet. Nagyszerű, így legalább meg tudom nézni, mivel van dolgunk. Bár, a tömeg miatt nem hiszem, hogy itt meg is tudnánk valósítani a varázslatot. Túl forgalmas és túl feltűnő lenne a varázslattól függően.
          - Milyen karkötő ez? Honnan van?
          Ha sikerülne rájönnöm az eredetére, akkor sokkal hamarabb meg tudnám oldani a rejtélyt, miszerint hogyan lehet eltávolítani. Mert az csak egy dolog, hogy összeragadtunk, de mintha a karomra egy pont ugyanolyan darab került volna, amit nem értek hogyan. Duplikálta magát talán.
          Egy környékbeli templom elkongatja az este kilencet vagy talán már a tízet is, így nincs sok időm, muszáj lesz gyorsan megoldani a rejtélyt. Késésben vagyok. Felnézek a velem szemben ülő férfira, és megpróbálom kiolvasni a testmozgásából a gondolatait. Régebben jobban ment, mint manapság. Ahhoz nem kell nagy tehetség, hogy megmondja valaki, a férfi ideges.
          - Willow vagyok – nyújtom felé a másik karom. – Sajnálom, de azt hiszem, most a körülmények miatt kénytelenek vagyunk ilyen fura módon kezet fogni.
          Nem hiszem, hogy ez lesz az utolsó alkalom az életemben, amikor fura módon fogok valakivel kezet. De majd a kiszabadulásunk után kárpótolom, ha igényli majd. Addig is, ideje megtudni honnan ered a karkötő.

[viselet]

 

Nos, nem rajongok különösebben azért, ha valaki rángat. Azért pedig végképp nem, ha az engedélyem nélkül teszi mindezt… és bizony, általában, mikor ilyesmire kerül a sor, azt nem szokták kérni az emberek. Ez a gyanús alak mégis hozzáfűzött egy kérdést, mielőtt megtette: – Mi lenne, ha kicsit félreállnánk, mielőtt elengedem? Megjegyzem, inkább maga tart fogva és nem én önt.
Hümmögtem csupán a mondatra, mire máris egy pad mellett, majd rajta ülve találtam magamat. Ki gondolta volna, hogy ebben a vörös fényben izzó utcában is találni lehet ilyet. Amsterdam persze meglehetősen népszerű részén voltunk és hamarosan ezen nem is csodálkoztam. Éppen csak elnéztem a fickó válla felett, mikor megláttam egy kirakatban vonagló, meglehetősen kevés ruhát viselő nőt.
Azt hiszem tátott szájjal bámultam, de legalábbis elég tétován. A nő pedig egyenesen rám kacsintott. Zavartan pislogni kezdtem és nem is figyeltem az idegen fickó szövegelésére.
– Milyen karkötő ez? Honnan van?
Kit érdekel, hogy honnan van? – háborogtam magamban. Elsősorban azért jött a hirtelen indulat, mert el kellett szakítanom a tekintetemet a meglehetősen szép, holland „látképről” és ezt a borostás alakot bámulni helyette. Ez pedig cseppet sem tűnt vonzó választásnak a korábbihoz képest.
– Egy üzletből – rántottam meg a vállamat.
Nem hazudtam és sokat nem is tudtam az ékszerről. Cartwright is csak annyit mondott, hogy kell neki és fel fogom ismerni. Hát felismertem, csak éppen arra nem számítottam, hogy a hátralévő életemet ezzel a fickóval összekötve kell leélnem. Nem, én ezt nem tudom elviselni, inkább levágom a karomat… vagyis az övét – jött a kétségbeesett gondolat, ami valószínűleg az arcomra is kiült.
Az alak a csuklónkat bámulta, így talán nem vette észre, hogy mi történt. Nem értettem, miért olyan érdekes a dolog, de abban biztos voltam: nem mugli. Ha az lett volna, akkor már itt sipákolna nekem és csak miután kiütöttem tudnám levágni a karját, hogy aztán megszabaduljak tőle.
– Willow vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Sajnálom, de azt hiszem, most a körülmények miatt kénytelenek vagyunk ilyen fura módon kezet fogni.
Na nem mondod! – gúnyolódtam magamban. Azért megfogtam a kezét, engem végül is nem zavarnak a furcsa dolgok. Sőt, igazából semmi sem zavart különösebben, ami szembe ment a társadalmi szabályokkal.
– Elliot – válaszoltam.
Valahol megnyugtatott, hogy nem mondta el a vezetéknevét, így ezt nekem sem kellett megtennem. Nem szerettem volna ilyen szorult helyzetben még hazugsággal is bajlódni. Megkönnyítette a dolgomat, hogy vagy rosszban sántikál ő is, vagy egyszerűen nem akar a kelleténél jobban megismerkedni.
– Mikor vágjam le a karodat? – kérdeztem hirtelen. Nem érdekelt, hogy tegeződésre váltottam. Engem nem érdekelnek az elcseszett illemszabályok, egyszerűen csak szabadulni akartam.
Megnéztem közben az említett testrészt. Sőt meg is nyomkodtam a szabad kezemmel a vállánál és a könyökökénél. A megfelelő pontot kerestem a beavatkozásra és persze azt, ami a legkevesebb veszteséggel jár… igaz, ha az embernek hiányzik a kézfeje, akkor akár az egész karja nélkül is ellene már. Akárhogy is nézzük, egy tolvajnak szüksége van a kezeire, így neki kell áldozatot hoznia.
– Azt hiszem, nem lenne baj, ha vállból választanánk le. Sokat nem javítana a helyzeten, ha könyöknél tenném meg – magyaráztam. – Kíméletes leszek, csak keressünk egy sikátort.

~ set ~

          Hogy pont egy ilyen helyen futok majd össze egy ilyen alakkal, az valahol megható, de valahol bosszantó is. Így biztos el fogok késni. Sőt, már késésben is vagyok. De magammal se vihetem, ezért jobb lenne minél előbb véget vetni ennek a komikumnak. Nem örülne neki Patrick sem, ha egy vad idegen odatévedne a megbeszélésünkre. Vagy hát ki tudja, milyen megbeszélést lehet folytatni ebben a negyedben.
          Végignézek az ablakokban táncoló lányokon. Némelyikük talán el se érte a felnőtt kort vagy csak éppen betöltötte azt. Ha rákérdeznék az igazságtartalmára, biztos tagadnák, én pedig nem vagyok legilimentor, mint Kean, hogy megbizonyosodjak a valódiságáról a történéseknek.
          - Tudja, ezzel nem igazán segít a megoldás megtalálásában.
          Lehet sima bűbáj hatása is az, hogy összeragadtunk. Régen próbálták így kibékíteni a civakodó barátokat vagy szerelmeseket, de mivel mi véletlenül ragadtunk össze, valószínűleg nem áll fenn ez a lehetőség. Lehet átoknak is az eredménye, akkor pedig végtelenszámú lehetőség van, amin nem igazán szeretnék végigmenni. És mivel ez egy idegen ország, más kultúrákkal, de elég vegyítő erővel bír, a világ bármely tájáról jöhetett ez a karkötő.
          Sóhajtok egyet, mielőtt még bemutatkoznék. Nem hiszem, hogy hosszabb életű lenne ez a találkozás, és szeretnék inkább megmaradni a barátságos idegen pozícióban. És talán ennek, talán másnak köszönhetően, de hamar megtudom az ő vezetéknevét is. Elmosolyodom, bár a helyzetünk nem engedi ezt meg nekünk. Lenézek a karunkra, és össze-vissza emelgetem, hogy rájöjjek, mivel lehet dolgunk, de itt az utcán pálcát nem használhatok, ami megkönnyítené a dolgunkat. Bájital sincs nálam, ami viszont nem jelenti azt, hogy a társamnál sincs. Felemelem a fejem, és már nyitnám is a számat, mikor elhangzik a kérdése.
          - Hogy micsoda?
          Hirtelen annyira meglepődöm, hogy csak egy visszakérdezéssel tudok válaszolni. Az még jobban elámít, hogy még meg is nézi a vállamnál és a könyökömnél a csontok találkozását. Aztán magam sem tudom miért, de hangosan felnevetek, miután befejezi a tapogatást.
          - Nem! – szólok rá elég határozottan. – A karom a helyén marad. Viszont elég jól értek a sötét varázslatokhoz, hamar kibújunk majd belőle.
          Aztán még az is lehet, hogy inkább megtartom a karkötőt. Elvégre nem ismerjük a természetét talán az én csuklómon marad majd rajta.
          - De az is lehet, hogy inkább a tiéd kéne levágni.
          Az ámulaton túl, azért eljut hozzám a tudat, hogy a magázódásból hirtelen tegeződésbe váltunk, de nem gond. Sőt, örülök neki, hiszen nagyjából egy korúak vagyunk, és így könnyebb is.
          Ami pedig a karom illeti, szeretném mindenképp megtartani. Nem azért, mert az iskolában olyan nagyon szükség van rá, inkább azért, mert a motorozáshoz szükségem van rá. Anélkül pedig nem tudom elképzelni az életem. Az egyetlen kincsem, amitől nem lennék képes megválni, még akkor sem, ha már kicsit régi, és ennél sokkal jobbak is vannak az utakon. Ha jól gondolom, akkor igazából már tudnék is venni egy újabbat. Talán meg is teszem, amikor visszatérek majd.
          Vajon őt érdekli a motorozás? Nem mindenki boldogul a mugli járművekkel, de talán egy kérdést azért megér.
          - Mit szólnál, ha a karom levágása helyett, inkább kölcsönadnám neked a motorom, amíg végzek itt benn.
           A negyed belseje felé intek, és közben alaposan megnézek magamnak egy csinos szőkét, aki barna szemeivel elég csábítóan próbál magához vonzani. Mennék is, ha nem lennék összekötve itt egy vad idegennel.
          El is bambulok kicsit, amit annyira nem bánok. Talán nem is kicsit, inkább nagyon. Annyira nagyon, hogy már nem is látok mást, csak a kirakatban vonagló nőt, aki szép lassan közeledik felém, mintha az üveg nem is lenne már ott.

[viselet]

 

Willow nem éppen együtt működő, ami azt illeti. Részemről inkább kezdtem volna valamiféle megoldást találni. Mivel továbbra is az én munkámhoz szükséges igazán az embernek mind a két keze, nem gondoltam meg magamat az ellenkezés ellenére sem igazán. Már azon pörgött az agyam, hogy vajon milyen varázslat lenne alkalmas a karjának az eltávolítására... de persze csak folytatta a szövegelést. A nagy művekhez persze idő kell és nyugalom. Másképp lehet, hogy rossz helyen választom le a testrészt.
– A karom a helyén marad. Viszont elég jól értek a sötét varázslatokhoz, hamar kibújunk majd belőle.
A hangja határozott volt… de hát én is jó színész vagyok. Szóval, hiszem, ha látom öreg! – fogalmazódott meg bennem a gondolat. A karkötőkre pillantva nem éppen az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan megszabadulok tőle. A fickó is csak bámulta és nem tett semmi különöset.
– Tényleg? Akkor mi tart ennyi ideig, Mr. Szakértő? – kérdeztem és megrángattam a csuklójánál fogva, amolyen jelzésként, hogy nem egészen így fest, mikor valaki ért az ilyesmihez.
A szabad kezem ujjait finoman rácsúsztattam a karperec csatjára és ki akartam pöccinteni a helyéről. Ezzel eddig nem próbálkoztunk. Igaz túlzottan is egyszerű megoldásnak tűnt volna, de adtam neki egy esélyt… hát nem kellett volna. Mintha egy kicsit megrázta volna az ujjam hegyét, hirtelen rántottam el onnan.
– Úgy tűnik marad a karod… – néztem a szemébe.
Az ujjamat a számba vettem és kicsit megnyaltam a sérült felületet. Elképesztően fájt, pedig leginkább csak egy kis tűszúráshoz volt hasonló… remélem nem fecskendezett belém valamilyen mérget, aminek a következményeibe aztán belehalok.
– Mit szólnál, ha a karom levágása helyett, inkább kölcsönadnám neked a motorom, amíg végzek itt benn.
Tessék? Ez most hogyan került szóba és hogyan maradjak én a motornál amíg ő bent van, ha egyszer össze van kötve a kezünk? – értetlenkedtem. Egyszerűen nem hittem el, hogy már megint egy ilyen logikátlan emberrel kellett összehoznia a sorsnak… mostanában, mintha ez túl sűrűn történne meg velem.
 – Elmondanád, hogy miként maradjak én a motoizéddel, míg te odabent vagy valami csajsziba temetkezve? Össze van kötve a csuklónk! – emeltem fel a hangomat és ismét megráztam a csuklómat.
Láttam, hogy elbambul… meg is értem mondjuk. Van itt egy pár nőies forma, amit aztán alaposan meglehet bámulni és diszkréten nyálat csorgatni. Nos, ha ezért beszélt butságot, akkor az még meg is bocsátható talán. Hiszen én is, pont a válla fölött szemeztem a kirakatban vonagló, barna szépséggel. A kevés ruhadarab pedig csak még jobban vonzotta a tekintetemet, mint a szép babaarc.
– Egyáltalán mi az a motor? – kérdeztem értetlenül, de elhalkult a hangom a mondat végére.
A kirakatban táncol lány intett, hogy menjek be. Egyenesen engem nézett, csak is nekem szólhatott az invitálás és lassan bólintottam is válaszként.
– Menjünk be oda! – mutattam a szabad kezemmel és már álltam is fel a padról.
Nem érdekelt, hogy Willow mit válaszol, ha kell elrángatom odáig. De azt a csajt közelről is akarom látni.

~ set ~

          Azt hiszem, hosszú lesz ez a ma este. Sokkal hosszabb, mint gondoltam, és még értesítenem is kéne Patrickot, hogy talán el se jutok hozzá. Elő kell vennem az összes tudásom ahhoz, hogy megbirkózzak ezzel a feladattal. Úgy, hogy közben nem varázsolhatok. Ez szinte lehetetlennek tűnik, és nem csak ezért. Sok varázslat van, amit a gyakorlatban még nem próbáltam ki. És némelyiknek lehetséges olyan hatása is, ami kárt tehet egyikünkben, ha nem jól sül el.
          - Nyugi már – fogom le a csuklóját, hogy ne mozgassa. – Remélem, nem gondolod, hogy muglik előtt fogom elővenni a pálcám.
          Kicsit ledorombolom, ahogy az iskolában szoktam az alsósokat, de semmi negatív nincs benne. Pont annyira szeretnék én is szétválni már, amennyire ő, de ha ficereg, akkor semmit sem fogunk elérni.
          Fenyegetően kapom rá a tekintetem, mikor újra a karom jön szóba, és mert megzavart a koncentrálásban.
          - Inkább élem veled tovább így az életem, minthogy elveszítsem az egyik karom. – A szájában lévő ujjára nézek. – Ismételd meg!
          A reakció elárulhat néhány dolgot. Ez áramütésnek tűnt abból, ahogy összerezzent, de lehet éppen termikus is. Akármi is az, szeretném még egyszer majd látni. Majd miután az a csinos lány kicsit lejjebb lohasztotta a férfiasságom. Addig kell csak megszabadulnom tőle, aztán jöhet a neheze megint.
          - Hogy, mi? – kérdezek vissza.
          A zörgés kicsit magamhoz térít. Igaz, hogyan küldhetném a motorhoz, ha nekem is ott kell vele maradnom? Valami mást kell kitalálnom, hogy gyorsan le tudjuk venni a bilincset, és ha lehet, akkor a karom is megmaradjon. mielőtt azonban tovább gondolhatnám, felteszi azt az alapvető kérdést, amire nem gondoltam még. Nagyon el voltam varázsolva néhány pillanattal korábban.
          - A motor egy kétkerekű mugli jármű. Jogosítvány kell hozzá, és… nem kevés… gyakorlás.
          Úgy érzem, a mondandóm második fele elveszett valahol az éterben, mert már csak azt látom, ahogy nagyon fókuszálsz valamire. Nem kell kitalálnom, hogy mi az. Egy pillanat elég hozzá, hogy érezzem a rántást, aztán a húzást az egyik szalon felé. Nem leszek semmi rossznak az elrontója, szóval egy idő után már inkább tartom veled a lépést.
          - Mi is lesz azzal, hogy egy bilincs van rajtunk? Talán osztozni szeretnél a lányon?
           Ott állunk a szalon előcsarnokában, és ezúttal én emelem meg a csuklómat, hogy lásd az aprócska problémát. De nem gond, majd kitaláljuk, hogyan osztozunk meg a lányon. Mert az biztos, hogy ott ülni mellettetek, mint egy gardedame nem fogok.
          - Ha magadnak akarod, akkor én is kérek belőle egy kicsit. Attól, hogy nézlek titeket, az még nem lesz nekem olyan élvezetes.
          Egy fiatal nő közelít felénk, de nem azok közül, akik a kirakatban táncolnak. Újra csörgetem a láncot, mire az idegen elmosolyodik.
          - Kicsit sürgetőbb lett a sikátor, wc vagy valaminek a keresése, hogy levehessük a láncot. Szükségem van a pálcámra, hogy megtörhessem a rajta lévő átkot.
          Elég magabiztosan beszélek ahhoz, hogy elhiggye, tudom az átok titkát, de ez nem így van. Fogalmam sincs, még mindig miről van szó. És az sem segít, hogy egy bolt lett megadva beszerzési helyként. Ez olyan rejtélyes, hogy csak fekete mágia lehet a dologban. Talán egy szökött halálfalóval lenne dolgom? Nem lennék meglepődve rajta, de abban az esetben viszont azonnal szólnom kell barátomnak. Ki kell derítenem, mert úgy nem szorgalmazom annyira, hogy hamar szétváljunk. Tervem azonban egyelőre szétrombolja a hozzánk megérkező nő.
          - Jó estét, Uraim! Miben lehetek a szolgálatukra ma este?

[viselet]

 

A sérült ujjam még mindig égett, hiába kaptam és nyalogattam meg egy kicsit. Valóban olyan volt, mint egy áramütés. A csípő érzés, a hirtelen rázkódás a karomban mind erre utalt, de minden kellemetlenség ellenére biztos voltam benne, hogy egyszerűen levehető a karkötő és könnyen megtaláljuk a nyitját.
– Ismételd meg!
Felháborodva néztem Willow-ra. Kellett egy perc, mire rájöttem, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolja… Mi ez valami elcseszett szadista? – gondolkodtam el és ez feltételezhetően az arcomra is kiült valamilyen fintor formájában.
– Ismétli meg a halál… – válaszoltam kissé dühösen.
Még szerencse, hogy éppen ekkor terelte el a figyelmemet az a csinos barna lány. Ha nem így történt volna, bizonyára összevesztünk volna és be kellett volna húznom Willow-nak, hogy aztán egy sikátorba rángatva eltávolítsam magamról, mint egy piócát. Micsoda remek gondolat is volt!
A szalon előcsarnokába léptük be, ahol minden elég modern volt… nem mondanám, hogy kifejezetten az én ízlésem. A padlón vörös szőnyeg borította, a falon pedig hatalmas női alakot formázó kép díszelgett a pirosas lámpák fényében.
Azt azonnal levágtam már a motoros felvetésnél, hogy ez a Willow nem éppen egy agytröszt és a kérdése is erről árulkodott. Megint felháborodva néztem rá, de most már mellé úgy méregettem, mint egy őrültet. Komolyan azt gondolja, hogy majd éppen vele fogok osztozkodni bármilyen nőn? – morogtam kicsit magamban.
– Csak az egyik csuklónk van összebilincsel… – jegyeztem meg. – Gondolom az öledben azért elfér egy lány ettől még. Ha meg nem, én akkor sem osztozkodom veled.
Már a puszta felvetés dühített, ráadásul azt sem igazán akartam, hogy engem bámuljon. Ráadásul megint megráta a csuklónkat és ez most már olyan fájdalmasra sikeredett, hogy kedvem támadt minimum belé rúgni.
– Kicsit sürgetőbb lett a sikátor, wc vagy valaminek a keresése, hogy levehessük a láncot. Szükségem van a pálcámra, hogy megtörhessem a rajta lévő átkot.
– Mindjárt keresek egy sikátort, csak nem biztos, hogy onnan egyben kijössz – mordultam rá és akaratlanul is a csuklómhoz kaptam a másik kezemet. Szerencsére az ujjaim ezúttal nem tévedtek a kapocsra, így nem ért kisebb áramütés, de a masszírozgatás ellenére sem múlt el a fájdalom.
– Jó estét, Uraim! Miben lehetek a szolgálatukra ma este?
A lágy nő hang zavarta meg a pillanatot, amikor már éppen azon gondolkodtam, hogyan üssem meg a kedves, újdonsült barátunkat. A kérdést feltevő, számomra kicsit túlságosan is vidékiesen felöltözött asszonyság felé fordultam. Hiába viselt rövid szoknyát és alaposan összehúzott fűzőt, látszott rajta, hogy már nem fiatal.
– Ó, már megint egy furcsa fogadás, igaz? – kérdezte vigyorogva, mikor megpillantotta az egymáshoz „kötözött” csuklóinkat. – Talán legénybúcsú?
– Pontosan az… – válaszoltam lelkesen bólintva az utóbbi felvetésre.
Igazából meg akartam előzni Willow-t, még mi előtt erre is valami olyan választ ad, amit senki sem hallana szívesen.
A nő bevezetett minket egy külön helyiségbe, ahol mindent vörös bársony borított és kellemes fény uralkodott. Valamilyen illatosítót is használhattak, nem tudtam megállapítani, mi lehetett az, de egész jó illata volt. Nem tűnt túl töménynek és valamiért úgy éreztem tőle, hogy menten neki tudnék esni valakinek. Nem gondoltam volna, hogy mágiáról van szó, hiszen mugli helynek tűnt.
Hamarosan egy pincérnő is megjelent, éppen csak egy kevés fehérnemű takart. Nem rendeltünk italt, mégis kaptunk.
– Ez a ház ajándéka – mondta az idős nő, aki még mindig ott volt velünk és megvárta, míg helyet foglalunk. – Melyikük a vőlegény?
Jelzésként felemeltem a kezemet, mire egy furcsa vigyort kaptam.
– Van elképelésük milyen lányt szeretnének ma estére? – kérdezte.
Megvártam, míg Willow elmondja a vágyait, addig bele is ittam az italba. Meg nem tudtam volna mondani miféle alkoholt adtak nekem, de nagyon erős volt és ez tetszett.
– Azt a lányt szívesen látnám az ölemben, aki odakint táncolt a kirakatban – mondtam.
Visszatettem a poharamat a kis asztalra, ami a bársonykanapé előtt volt. Kicsit megkoccant, de közben végig a nőt néztem, aki lassan bólintott.
– Lynn és Eva hamarosan érkeznek – mondta és már távozott is a külön helyiségünkből.

~ set ~

          Ez a tekintet minden pénzt megért, amivel rám nézel. Bár komolyan gondolom, hogy meg kéne ismételni a folyamatot. Akkor tudnám, mivel van dolgunk. De ha nem, akkor nem. Azért egy kis mosoly átsuhan az arcomon, érzem, ahogy mozdulnak az arcizmaim. Sikerül idejében féket tenni magamra, így gyorsan rendezem is azokat, majd egy vállrándítással jelzem, hogy ha nem, akkor nem.
          Benn az épületben egy olyan csoda fogad, amihez hasonlóban még nem volt részem. Az tény, hogy jártam már bordélyházban, de úgy tűnik a Királyságban vagy hazámban nem annyira kifinomult az ízlése az embereknek, mint itt. Pedig egy kisebb negyed ott is van. A nő… A nő pedig elég csábító, bár az mindenhol az, teljesen mindegy, hogy hova megy az ember, ha egy kis szexre vágyik.
          - Nyugi már, Pukkancs. A végén még letéped a karod. Bár, az is egy jó megoldás lenne, nem szeretném életem hátralévő felében magam után vonszolni, mint egy kutyát.
          A felénk tartó nő lehet a hely tulajdonosa. Valószínűleg. Túlságosan is fel van öltözve ahhoz, hogy ne így legyen. De nem baj, nekem ő kell. Ragyogó kék szeme mögött láttam valamit megcsillanni, bár a mosolya gyorsan feletettette velem. Egy pillanat csupán, amíg elbambulok, és ezt ki is használod. Milyen legénybúcsú? Kinek van búcsúja? Tényleg csak egy pillanatig tart a zavartságom, aztán rájövök.
          Hagyom sodródni magam az árral, mert abból már rossz dolog nem sülhet ki. Ráadásként te másztál ebbe most bele így összekötözve, kíváncsi vagyok, ki is tudsz-e kecmeregni belőle. Aztán, majd ha nem, segíteni fogok.
          Kicsit furán hat, hogy így össze vagyunk bilincselve, a karunk pont ezért elég természetellenesen áll, de úgy gondolom, hogy nem lesz majd gond. Annál nem rosszabb, mintha a két jobb kezünk ragad össze, és mondjuk egymás ölében kéne ülni, hogy kényelmesen legyünk el. Kicsit el is húzom a szám a gondolatra. Hamar rájövök, hogy a legénybúcsú ötlete tényleg jó ötletnek tűnt, bár szerintem többen kéne legyünk hozzá, de hát az ember a barátait megválogathatja a családját nem. A bátyám most biztos újra kitagadna, de ő a családos életet választotta, én pedig nem.
          - Köszönjük szépen – mondom a poharak láttán egy mosoly kíséretében. Bár sejtem, hogy bőven ki lesz számlázva ez az ital még akkor is, ha a ház ajándéka.
          Úgy tűnik, nagyon is jól haladsz előre, de ha kell, akkor hozhatok még egy embert. Kean is biztos örülne neki, ha nem hagynám ki ebből a buliból. Bár, ő kicsit kilógna a sorból úgy, hogy nincs hozzákötve egyikünkhöz sem.
          Váratlanul ér a kérdés, de aztán gyorsan kimondom azt, amire gondolok. Egy barna hajú lányt szeretnék, kék szemekkel, kis pisze orral. Ezt ki is mondom hangosan, aztán társam az, aki közli, hogy kit szeretne. Megemelem a poharam addig, aztán mikor kettesben maradunk, akkor fordulok feléd újra.
          - Szóval két nő. Cserélünk majd? – mosolyodom el.
          Csak szórakozok, hiszen az, akit te kinéztél magadnak, nekem egyáltalán nem jön be, és egy nő életével nem bánnék ilyen könnyelműen, csak akarom látni, ahogy felháborodsz. Az nagyon szórakoztató tud lenni.
          - Még van pár percünk kipróbálni a bilincseket leszedni, ha gondolod. Bár, valószínűleg vannak rejtett kamerák a lányok védelmében, szóval a pálca használatát még mindig mellőzni kéne. Most majd másféle pálcát kell használni.
          Érdekes lesz a helyzetünk így összekötözve. De a jobb kezem igazából pont elég ahhoz, hogy megkapjam, amire vágyom. Egy kis simogatás a fiatal bőrön, egy ártatlan csók, és a pénz átadása, amibe majd ez kerül.
          - Szerinted majd a rúdra hogyan mennek fel ketten?
          Sikerül kicsit komolyabb arcot vágnom a kelleténél, de azért így is érződik a hangsúlyomon, hogy félig gondoltam csak komolyan. Mert miért ne lehetne, ha meg tudják oldani valahogy.
          Mintha olvasnának a gondolatainkban, nyílik az ajtó, húzódik a függöny, majd megjelenik a két lány. Biztos megkapták az információt, hogy kinek, hova kell menni, mert a kiszemelted azonnal elindul feléd, az én kívánságom tárgya pedig felém. Egy pillanatra nézek csak rád, mert megszólal a zene a rejtett hangszórókból, és kezdetét veszi a tánc.

[viselet]

 

Pukkancs? – morogva ismételtem magamban a sértést, de nem különösebben rázott meg. Addigra már éppen eléggé bosszantott a fickó és nem akartam vele a kelleténél többet beszélni. Hát ezért sem szóltam vissza, nem volt értelme. Már belefáradtam az olyan emberekbe, mint ez a Willow... és mégis lépten-nyomon beléjük botlok, mintha ez valami hülye vicc lenne a sors részéről. Pedig, ha Elliot O'Mara valamit igazán nem szeretne, akkor az a bolondok pesztrálása.
Sóhajtottam egyet, ahogy az enyhén vidékies hatást keltő nő. Willow megemelte felém a poharát egyből, én azonban viszonzás helyett egyből benyakaltam az italom maradékát. Méregerős volt és ez kellett nekem, nem pedig a szövegelése ennek a dilisnek. Már rég amputálhattam volna a karját és szabad lennék... – gondoltam és közben vissza tettem a tálcára a poharat.
– Szóval két nő. Cserélünk majd?
A kérdést mosoly követte. Megrázó látványt nyújt ez az ember, mikor az őrület minden apró vonására kiül. Megráztam a fejemet, nem válaszként, hanem hogy magamhoz térjek a szörnyű felismerésből és meg tudjak egyáltalán szólalni.
– Veled névjegykártyát sem cserélnék, nemhogy nőket... – válaszoltam.
Közben persze máshol járt a fejem... mármint ugyanazon téma körül, csak valamivel távolabb. Szánalmas, ahogy cserélgethető tárgyként emlegette ezeket a nőket, hiszen emberek. Tudom, hogy a legtöbben piti tolvajként kezelnek, zavaró tényezőként, akinek nincs szíve. Azonban pont az ilyenek miatt értem meg ezeket a nőket.
– Fogalmazzunk úgy, hogyha nem fogod be, akkor azt a pálcát sem fogod használni – válaszoltam idegesen.
A muglik mindenféle módon megfigyelik a területeiket. Varázslat nélkül nekik csak a kütyük maradtak, amik félelmetesek és veszélyesek. Talán érthető volt, hogy nem egy ilyen helyen akarok neki esni az enyhén feltöltött karkötő feszegetésének. Valahol ezen a ponton jöttem rá, hogy a fickó élvezi talán a bosszantásomat és én csak magamat hergelem valójában egyre jobban és jobban.
– Részemről jobban örülnék, ha mellőznék a rudat és az ölembe kerülne a csaj – mondtam.
Szándékosan válaszoltam normálisan. Finoman próbáltam egyenletesebbre kényszeríteni a légzésemet, hogy aztán ne robbanjak idő előtt és üssem le. Az engedélye nélkül nem amputálnám a karját ugyan, de már közel állt hozzá, hogy erőszakot alkalmazzak. Ez részben a szalag, részben a saját türelmetlenségem hatása. Sosem bírtam a buta embereket, de most valahogy még jobban idegesített az egész. A kellemetlenséget pedig különösen nehéz volt legyűrnöm. Csupán a két nő megjelenése és az idegesítő zene vonta el a figyelmemet.
Persze, ha ezt a vonaglást akartam volna nézni, akkor akár a kirakat előtt is ácsoroghattam volna. Jobb szerettem volna, ha a csaj rajtam vonaglik inkább. Egyébként gyönyörű volt, ebben a belső fényben még szebben kirajzolódtak nőies idomai.
Szerencsére elég volt intenem neki, közelebb sétált és az ölembe ülve harapdálni kezdte a nyakamat. Érzéki volt, egyszerre vad és lágy. Szerettem, ha a nő irányít, kedveltem, ha kimutatja az erejét és ez a barna szépség mindenféle ismeretség nélkül ráérzett erre.
– Sosem cserélünk... – jegyeztem meg Willownak halkan, miközben újabb adag italunk érkezett.
– Mi a neved? – kérdeztem a lánytól. Eddigre már régen elfelejtettem mit is mondott a túlöltözött nő.
Lágyan súgta a fülembe: „Eva.” Tetszett a neve, pont olyan nőies volt, mint ő maga. Finoman simítottam végig a derekán és csókoltam meg, csupán ezután néztem ismét Willow-ra aki egyre jobban zavart. Szerettem volna kettesben lenni itt a lánnyal, még akkoris ha tudom, nem fogok lefeküdni vele. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben s nem voltam erre felkészülve.
 – Eva az enyém... Szóval menjünk a mosdóba és szabaduljunk meg a karodtól.
Eva és a másik lány döbbenten nézett rám, de nem különösebben érdekelt. Tudtam, hogyan hangzik ez, habár nem lehettek benne biztosak.

~ set ~

          Kezdem azt gondolni, hogy ez a helyzet már nagyon terhes mind a kettőnknek. Eddig jó poénnak bizonyult az összekötözés, legalábbis itt benn, de most már kezd kicsit elég lenni. Tudom, hogy nem fogok tudni megállni itt, a tánc nekem már nem elég. És ebben a velem szemben lévő nő is biztos lehet. Már csak a lánctól kell megszabadulni.
          Ahogy látom rajtad, és ahogy hallom, már téged is zavar az egész helyzet. És mintha engem tennél érte felelőssé, pedig nem én mentem neki a másiknak. Vajon mit tennél akkor, ha most nem egy másik varázslóba, hanem egy mugliba ütközöl így? De most komolyan. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?
          Ahogy nyílik az ajtó, tekintetem rólad és a probléma megoldásáról, azonnal a lányokra. Igen, a hely tulajdonosa pont eltalálta mire is van szükségem. Egy teljesen más nőre, mint ami eddig az utamba került. És Lynn pont olyan, amilyet el is képzeltem magamnak. Talán soha nem fogok megházasodni, de az biztos, hogy szüzességi fogadalmat sem tettem. Csak abban reménykedem, hogy drága unokahúgom nem fog ebbe a bűnbe esni. Bár, az már mindegy is neki, ahogy hallottam.
          - Nem, szerintem se cserélünk – mosolyodok rá a lányra, majd magamhoz is intem azonnal.
          Érezni akarom selymes és feszes bőrét. Azt, ahogy az izmai mozognak. Igaz, hogy ehhez elég lenne egy kis tánc, de többet akarok. És nem hagyom, hogy bármilyen formában kétsége is legyen efelől a lánynak.
          Forgatom csak a szemeim, mikor megint azzal jössz elő hogy levágod a karom. Tényleg nagyon unalmas már ez a lemez, de azzal valóban egyet tudok csak érteni, hogy ideje megszabadulni a bilincstől. Felállok, így rántalak téged is magammal valamennyire. Egy bocsánatkérő mosolyt küldök feléd, majd elindulok ki a helyiségből.
          - Elnézést hölgyeim, de sürgősen szeretnénk megszabadulni a bilincstől, és némi felesleges víztől. Kérem, várjanak meg itt, azonnal jövünk.
          Kirángatlak a függöny mögül, majd az első helyiségbe bemegyek, amire a férfi jel van felaggatva. Megnézem az összes helyiséget, nincs-e véletlenül benn valaki. Még jó, hogy így teszek, mert az egyik ajtó mögül, egy másik férfi lép ki a sliccét felhúzva. Mikor meglát csak kínosan elmosolyodik. Látom rajta, hogy nem tetszik neki a rajtakapás ténye, bár nem értem mi értelme van az eltitkolásnak. Mind férfiak vagyunk.
          Miután elmegy, akkor fordulok feléd.
          - Gyerünk, van valami ötleted ez biztos. A tiéd, te találtad vagy vetted, biztos tudsz róla valamit.
          Tudom, hogy ez teljesen ellent mond annak, amiről korábban beszéltem, de most nem igazán szeretném órákon keresztül találgatni, hogy mi lehet a megoldása a zár nyitjának. Ha kell le is smárolom a fickót, csak legyen már vége ennek a rabságnak.
          - Gondolkozz! Bármilyen apróság segíthet. Egy figyelmeztető jel, bármi.
           Amíg gondolkodsz, előveszem a pálcám, és a karláncra irányítom. Megpróbálom a zárnyitó bűbájt, a Finite Incantatemet és a rozsdásító átkot is, de egyik sem használ. Mintha egy védőpajzs venné körül. Biztos nekünk kell tennünk valamit, amivel meggyengíthetjük a védelmét.
          - Mi lenne, ha megcsókolnálak? Talán az a titok nyitja. Vagy csak szimplán tapizzalak le?
          Vagy az is elég lenne, ha csak segítenél pár szóval. Pár használható szóval. Azok a kedves lányok nem fognak sokáig várni ránk, és örüljünk, ha nem dobnak ki azonnal, ha megtudják, hogy nem is vagyunk legénybúcsún.
          - Te vagy a vőlegény, szedd össze magad, és állj elő valami érdekessel, ha már előálltál egy ilyen hülye sztorival.

[viselet]

 

A szívem mélyén megnyugtatott, hogy Willow azért annyira még sem őrült és talán lányokat nem akar cserélgetni. Mindenesetre továbbra sem akartam lefeküdné Evával. Nagyon vonzott a gyönyörű, lágy arca, a formás alkata, még is képes voltam nemet mondani. Túl sok volt a fájdalom és a szenvedély márciusban nekem, mintha az élet alaposan a képembe akart volna röhögni. Elvett tőlem valamit, majd mintha ellensúlyozni akarta volna azt a karjaimba űzte Blaire-t… és valószínűleg elég nagy hibát követtem el azzal, amit tettem. Nem volt szükségem egy ilyen lányra, akit bármilyen férfi megkaphat egy kis pénzért. Willow életében talán eljött az a pont, hogy erre van szüksége, nekem azonban nem. A szívem még mindig gyászban volt, bevonulva a saját falai mögé.
Willow a szemét forgatva pont annyira bolondnak látszott, mint korábban.
– Elnézést hölgyeim, de sürgősen szeretnénk megszabadulni a bilincstől, és némi felesleges víztől. Kérem, várjanak meg itt, azonnal jövünk.
A szövegelés után pedig jött a rángatás. Azon már fenn sem akadtam, hogy bejelentette: hugyoznia kell… mert milyen felnőtt férfi mondd már ilyet? Esküszöm, nem csoda, hogy ilyen nőkkel akarja mulatni az idejét – háborogtam magamban, miközben behúzott a férfi mosdóba. Valami alak ugyan volt a mosdóban, de elég gyorsan távozott.
– Gyűlölöm, ha rángatnak, öreg! – mordultam rá, mikor végre felém fordult.
– Gyerünk, van valami ötleted ez biztos. A tiéd, te találtad vagy vetted, biztos tudsz róla valamit.
Felsóhajtottam.
Hogy lehet valaki ennyire lassú felfogású? – értetlenkedtem. Kétlem, hogy egy nőcske látványa ennyire el tudja venni valakinek az eszét. Az én ölemben is ücsörgött éppenséggel egy és mégis itt vagyok agyban.
– Gondolkozz! Bármilyen apróság segíthet. Egy figyelmeztető jel, bármi.
– Mit nem értettél eddig azon, hogy nem tudok róla semmit? – értetlenkedtem. – Ha tudtam volna, akkor már egy exmemoriam kíséretében csorgatnád a nyáladat Lynnre. Azt sem tudnád, hogy én létezem.
Willow kezében ott volt a pálcája és persze hasztalan próbálkozott. Minden egyes varázslatot követően apró csípést éreztem a csuklómon. Nem tudom, hogy ő is hasonlót érzett-e a bőrén vagy csak engem kínzott az ékszer – elvégre rajtam van az eredeti.
– Hagyd már ezt abba! – ütöttem félre a pálcáját. Nem érdekelt volna, ha leesik a földre vagy begurul valamelyik fülkébe.
Mérgesen bámultam rá, de nem csak ő dühített. Sokkal jobban zavart, hogy nem tudtam rájönni a karkötő titkára. Egyszerűen nem volt semmi ötletem, mintha a fejemből minden gondolat eltűnt volna és csak az indulatok maradtak volna a helyén.
– Mi lenne, ha megcsókolnálak? Talán az a titok nyitja. Vagy csak szimplán tapizzalak le?
Még mondott valami utána, de nem értettem. Nem tudott az agyam ezen a három, teljesen felháborító mondaton továbblépni.
Hirtelen elképedtem. EZ NEM NORMÁLIS! A gondolatot kishíján az arcába üvöltöttem, ehelyett azonban a testem remegni kezdett, a szabad csuklóm ökölbe szorult. Lassan lendült meg, de tudtam, hogyha nem kapcsol gyorsan, akkor könnyedén eltalálom és az bizony fájni fog neki. Ha dühös vagyok, erősebb is vagyok… de ezt persze Willow nem tudhatta. Nem ismert hozzá eléggé.
– Szeretnéd megtartani az arcodat, öreg? – kérdeztem indulatosan és neki löktem a falnak. – Arc és kar nélkül kicsit hülyén néznél ki, nem gondolod?
Igen, tisztáznunk kellett az erőviszonyokat. Felőlem aztán bárki lehet, én vagyok az erősebb és láthatóan – állítása szerint akármennyire is ért az átkokhoz – ezt nekem kell megoldanom. Nem bíztam benne, hiszen az eddig is nyilvánvaló volt, hogy ez bonyolultabb lesz, mint hinném az ember.
– Ez nem egy elcseszett tündérmese, ahol megcsókolsz valakit és megtöröd az átkot! – magyaráztam erőszakosan. – A való életben nem így működnek a dolgok. Áldozatokat kell hozni, jutalom nélkül.
Kapkodtam a levegőt, ott lüktetett bennem az idegesség, amit nem a karkötő, hanem Merel szalaga váltott ki belőlem. Nem tudtam gondolkodni, pedig nagyon szerettem volna. A kezemet erősen tartottam, hogy ne lendítsem meg még egyszer. Az izmaim egészen megfeszültek az erőlködéstől.
– Áldozat… – ismételtem meg a szavamat és felemeltem a kezemet (persze ezzel együtt az övét is). – Lehet, hogy… az egyikünknek meg kell halnia.
Direkt mondtam ezt, hogy megijedjen, majd odahajoltam hozzá. Váratlannak kellett lennem, hogy ne tudjon védekezni. Beleharaptam az egyik ujjába, de olyan mélyen nyomtam a bőrébe a fogamat, hogy eleget vérezzen. Ahogy megéreztem a sós, kissé fémes ízű folyadékot a nyelvemen, elhúzódtam.
– Bocsi, de ez szükségszerű volt… – mondtam és néztem ahogy a vér csordogálni kezdett.
Közben magamon is ejtettem egy hasonló, fájdalmas harapást. Nem adózhatott egyedül a szabadságunkért, az én véremre is szükség volt. Egy ilyen sebet még én is pillanatok alatt meggyógyítok, talán kárpótlásként ennyit elfogad, ha sikerül a trükk.
– Ne… – pillantottam aggódva az ékszerre, mikor már percek óta nem történt semmi. Megint kezdtem érezni magamban a dühöt, de még mielőtt ki is tört volna belőlem, kattanást hallottam. Willow kezéről eltűnt az ékszer, az enyémen viszont ott csillogott továbbra is.

~ set ~

          Látom, hogy bosszant a helyzet, és még annyira se tudod humorosnak venni a dolgokat, mint én. Megértem, valahol tényleg nem vicces ez a helyzet, de ha most tombolnék, dühöngenék vagy vitáznánk legfőképp, talán jobb lenne? Nem hiszem. De a hangulat akkor talán neked másként alakulna, mint nekem. Biztos jobban érzed magad, ha folyamatos a feszültség. Én is, mert az adrenalin kell a testnek, de nem minden esetben.
          A próbálkozásaim hiábavalónak bizonyulnak, és ebben az a legfurább, hogy valamiért zavar téged. Ennek mondjuk egy oka lehet csak, rád akkor is hatással van a karkötő, ha az átkok és bűbájok nem is működnek. Ez szívás. Akkor mégis hogy a fenében fogjuk kinyitni a zárat? Szerencsére a pálcám nem esik ki az ütés következtében a kezemből, de eléggé jelzés értékű. Elrakom, de közben felvetek néhány lehetséges megoldást a csat kibontására.
          Látva egyre vörösödő fejed, egyik megoldás sem tetszik, és ezt a testtartásod is bizonyítja. Kiélesítem érzékeimet, mert biztos vagyok benne, hogy valami olyan történik, amit szavakkal le se lehet írni. Szavakkal nem, csak cselekedetekkel. A karod pedig lendül is, de szerencsére sikerül kitérnem az ütés elől.
          - Nyugi már, Pukkancs. Csak vicceltem. Nem kell azonnal erőszakhoz folyamodni.
          Talán hülye vicc volt, amit nem tudsz értékelni, de most tényleg, mit kéne csinálnom. Körmömet lerágva gondolkodni azon, mi a karkötő titka? Mivel lehet kinyitni és megszabadulni a másiktól?
          Kicsit megtorpanok szavaid nyomán. Vajon mit tudsz te az áldozatokról? Vajon sejted, hogy az élet sokkal szörnyűbb, mint amilyen valaha a képzeletünk le tudja írni? Nem hiszem, hogy voltál valaha olyan kétsébeejtő helyzetben, mikor az életedért kell harcolni. Sőt, tovább megyek, hiszen nem is ez a legrosszabb. Olyan helyzetben, mikor azért kell harcolnod, erősnek lenned, mikor meg kell védened egy szeretted, a diákod vagy bárki mást, aki közel áll hozzád. Annál félelmetesebb nincs, mint mikor látod az életet eltűnni belőle. Máig üldöznek a képek.
          Merengésemből a karom mozgása ránt ki, majd a hirtelen belém nyílaló fájdalom. Lenézek a kezemre, és látom a lassan végigcsordogáló vérem, a sebet a kezemen. Mi a fene?
          - Ha használ, akkor nem gond – mosolyodom el, bár szerintem ez most nem nagyon használ.
          És ha nem használ, akkor sem fogom megtorolni. Bár, nem árt majd egy alapos fertőtlenítés, nem tudom, mi volt ezelőtt a szádban, és nem akarok fertőzést kapni. Azzal hamar véget vetnék a kalandjaimnak. Most viszont izgatottan várok. Legalább tényleg legyen jó a helyzet. Úgy tűnik, nem alakul úgy, hogy jó legyen. Kezdem elveszteni a reményt, hogy valaha különválunk majd, mikor hallatszik a kattanás, és eltűnik a karomról a karkötő. Érzem, ahogy felcsillannak szemeim.
          - Szabad vagyok! – kiáltok fel jókora megkönnyebbüléssel a hangomban.
          Megölellek, talán még egy puszit is nyomnék örömömben az arcodra, de a korábbi jelenet megakadályoz benne. Elengedlek, megigazítom a ruhád, aztán visszatámasztom magam a falnak.  Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadom a kezed, közelebb húzom magamhoz és tanulmányozni kezdem.
          - Érdekes lenne utánajárni a karkötő eredetének. Ki is próbálnék néhány varázslatot rajta. Hasznosíthatnám a Roxfortban.
          Nem fogom a kezed olyan szorosan, bármikor elveheted, de azért kíváncsi vagyok valamire. Odanyúlok hozzá, érzek valami bizsergést, ami az első alkalommal nem tűnt fel. Talán azért, mert akkor meglepetésként ért a helyzet. Aztán egy megérzés miatt mégis inkább hozzáérek. A bizsergés felerősödik, de semmi sem történik.
          - Vértestvérek lettünk – mondom, miközben elengedem a kezed. Érdekes ez a tulajdonsága is. – Ideje lenne akkor mennem is a találkozómra, talán még nem kések olyan sokat.
           Elindulok ki a mosdóból, de az ajtóban még visszafordulok. Ha már ki fogjuk fizetni a lányokat, akkor ki is kéne használni az időt. Végignézek rajtad, és szerintem elbánsz majd mind a kettővel. Van benned annyi spiritusz.
          - Lynn szolgálatait kifizetem, használd ki nyugodtan, hogy két nő kényeztet. Nem minden embernek adatik meg az életben – kacsintok egyet, de aztán valami fura dolog kerít hatalmába.
          Lehet, hogy nem fogom tudni megvárni, amíg átérek a találkozómra, és ott kiélvezzük a helyzetet Patrickkal. Jobb lenne már most túlesni ezen, akkor legalább a beszélgetés üzleti részén nyugodt fejjel tudok átesni. Ha nem egy mugli negyed közepén lennénk, akkor most elővenném a pálcámat és a patrónusommal üzennék neki. De így kénytelen lesz ő is várni egy kicsit, amíg végzek.
          - Ha nem gond, akkor mégis inkább visszamennék veled. Nekem van szükségem Lynn szolgáltatásaira.

[viselet]

 

– Szabad vagyok! – Hallottam meg Willow kiáltozását. A szívem nagyot dobbant a megkönnyebbülésre, hogy végre valóban csak önmagamban vagyok, a csuklómon a karkötővel.
Az újabb sokkra azonban nem voltam felkészülve: az ölelésre. Nem zavar, ha férfiak ölelgetnek, nem vagyok az az ember, aki ilyesmitől zavarba jön. Tudom, hogy milyen a barátság, volt már részem benne és most talán Montregoval is lesz. Azonban ez a Willow éppen egy pillanattal korábban ajánlotta fel, hogy megcsókol… kicsit furcsa érzés volt ennek fényében. Nem is viszonoztam a gesztust, csak hagytam, hogy megszorongasson, aztán tűnjön a fenébe a közelemből.
– Érdekes lenne utánajárni a karkötő eredetének. Ki is próbálnék néhány varázslatot rajta. Hasznosíthatnám a Roxfortban.
Hirtelen a csuklómat fogta meg és emelte az arcához a vértől még mindig mocskos ékszert. Nem különösebben érdekelt mit akar vele csinálni és azt sem, hogy a Roxfortban. Ugyanis egy dolgot kijelenthettem: nem fogja megkapni.
– Sajnos megrendelésre van nálam, szóval nem kapod meg – válaszoltam és elhúztam a kezemet tőle.
Az ujjaim a karkötő csatját keresték. Ezúttal engedelmesen ki is nyílt. Nem volt semmiféle áramütéshez hasonló, bizsergetően fájdalmas érzés az ujjaimban. Könnyedén a kabátom zsebébe csúsztattam.
– Vértestvérek lettünk.
Ez az ember komolyan… – hüledeztem magamban. Nehezemre esett elhinni, hogy komolyan ilyen szavakat használ. Sosem értettem, ha valaki ilyen kijelentést tett. Attól még nem lettünk vértestvérek, hogy mindkettőnk vére egy darab fémre folyt. Én legalábbis nem így tekintettem a helyzetre. A harapás miatt persze sajnáltam, akármilyen bolond is, nem akartam neki fájdalmat okozni. Ha levágtam volna a karját azt sem élvezetből tettem volna.
– Ideje lenne akkor mennem is a találkozómra, talán még nem kések olyan sokat.
Értetlenül néztem rá. Azt hittem, hogy valami nőcskével akar szórakozni… és ezért bármit képes félredobni.
– Lynn szolgálatait kifizetem, használd ki nyugodtan, hogy két nő kényeztet. Nem minden embernek adatik meg az életben.
MI VAN? – értetlenkedetem magamban. Ha valakinek nem volt szüksége semmiféle szolgáltatásra itt, az én vagyok. Éppen elég szép nőt kaptam meg mostanában, miközben a szívem még mindig gyászolja az előző kapcsolatomat. Nem lennék képes megtenni, akármennyire is vonzó Eva vagy Lynn… még mindig Esmé volt az, aki titkon minden gondolatomat megtöltötte. Szerettem volna elfelejteni, pontot tenni az ügy végére. Ezért engedtem Blaire Montrego csábításának… de azt hiszem másra van szükségem. Valami olyanra, ami véglegesen el tud fordítani a múltamtól és új életet kezdhetek. Talán ez megint azzal jár, hogy el kell tűnnöm otthonról. Fogalmam sem volt.
– Ha nem gond, akkor mégis inkább visszamennék veled. Nekem van szükségem Lynn szolgáltatásaira.
Megköszörülve a torkomat elvigyorodtam.
Lassan kiértünk az előtérbe, én pedig a zsebembe nyúlva egy maradék pénzt vettem elő. Nem ismertem a mugli fizetőeszközét odahaza, itt meg végképp nem. Willow felé nyújtottam.
– Engedd meg, hogy az okozott kellemetlenségekért kárpótoljalak és kifizessem neked a lányok szolgáltatásait és persze az italokat.
Nem tudom, hogy hirtelen miért váltottam hangnemet. Willow-ra pillantva furcsa érzés fogott el, mintha emlékeztetne valakire. Eddig az idegességtől vak voltam, nem tudtam gondolkodni. Csupán azt nem értettem, hogy egy idegen férfi hogyan emlékeztethet éppen rá… Esmére. Mármint sok hasonlóság nincsen közöttük a haj és szemszínükön kívül, mégis valamiért ezt az érzést keltette bennem.
Ez a gesztus persze jó volt arra is, hogy tartsa a száját és ne dobjon fel az auroroknál.
– Tudod, örülök, hogy nem kellett levágnom a karodat… egyébként… – köszörültem meg a torkomat és a zsebembe turkálva ismét, elővettem egy szórólapot. A patika címével. – Ha érdekelnek különleges tárgyak, amik bizonyára átkozottak, akkor ezen a címen elérsz általában. Az auroroknak egy szót se!
Kezet nyújtottam felé.
Közben persze bosszankodtam rajta egy sort. Nyilván elég könnyen kiadtam magamat, de ha a Roxfortban dolgozik akkor hasznos lehet nekem – annak ellenére is, hogy bolond egy kicsit. Vannak tárgyak, amiknek a képességeit én magam képtelen vagyok megfejteni. Például ott van az a fülbevaló, amit a hónap elején találtam Skóciában. Jó lenne megnézetni valakivel, mielőtt még a saját káromra tanulom meg, mivel is van dolgom.
– További kellemes időtöltést.
Ezzel a mondattal sarkon fordultam és kisétáltam az épületből, hogy aztán tovább induljak Görögországba. Nem tudtam mi vár ott rám, de a karkötőt minden esetre jobbnak láttam a zsebemben hordani, ahonnan talán nem veszítem el és bajt sem okozhat.

Köszönöm a játékot!

~ set ~

          Nem gondoltam volna, hogy a mai napom ilyen kalandosan fog véget érni. Annak viszont örülök, hogy a karom megmarad, és ahogy látom, az arcom is. Sőt, miután kiszabadulok a karkötő fogságából, még valamiféle nyugalom is eláraszt, amitől pedig inkább gondolom azt, hogy barátok is lehetünk a végén. Persze, ha ezek a furcsa arcvonások eltűnnek rólad. Nem értem, miért olyan meglepő, hogy mennem kell tovább, még akkor is, ha már nagyon vágyom egy nőre.
          Persze nem tudom eltitkolni előled, hogy valószínűleg oda se érnék a másik helyre, még a hoppanálás sem lenne elég gyors, ezért inkább maradok. Tudom, hogy nem akarnék előtted lefeküdni egyik lánnyal se, de szerintem tudnának nekünk másik szobát biztosítani. És legénybúcsú ide vagy oda, valószínűleg megértenék.
          - Ne butáskodj, ez igazán…
          Mire komolyabban belekezdhetnék az elutasításba, addigra a kezembe nyomod a pénzt. Az itteniekkel nem nagyon vagyok tisztában, de azért így is tudom, sokat adtál. A maradékot pont ezért vissza is adom. Nem mintha ez bármit is jelentene kettőnk között.
          - Tudod, annak én is örülök – mosolyodom el.
          Elveszem a szórólapot, és alaposan megnézem. A helység ismerős volt, mintha egyszer már jártam volna azon a környéken, de nem tudtam róla, hogy van ott egy patika is. Hálás vagyok ezért, mert előfordult már, hogy kilométereket kellett vezetnem, mire akár csak egy mugli gyógyszertárat találtam volna. Egy vérző seb esetében az pedig elég rossz lehet. Még akkor is, ha nem olyan erőteljese a vérzés. Felkapom azért a fejem a figyelmeztetésre. Tehát a sejtésem beigazolódott, nem teljesen legálisan került hozzá a karkötő.
          - Nem szólok senkinek sem. – Alaposan összehajtom, és elrakom a kabátom zsebébe a lapot. - Mindenképpen fel foglak keresni, mert érdekelnek ezek a tárgyak. Előtte majd bagollyal üzenek, hogy biztos otthon találjalak.
          Megragadom a felém nyújtott kezet, és jó erősen megszorítom. Igen, ez tényleg lehet egy furcsa, bár jó kezdése egy újabb kapcsolatnak. Elmosolyodom, mert ha nem csap be a megérzésem, akkor Elliot is tolvaj, bár én saját magamra nem mondanám ezt a szót. A gyerekkori kényszeremet nem sikerült csak levetkőznöm, ami azért teljesen más.
          Ekkor már az előcsarnokban állunk. Kicsit tovább fogom a kezed, mint amennyire illik, de ez talán annak is köszönhető, hogy egy olyan dolog vár rám, amire nem biztos, hogy fel vagyok készülve.
          - Neked is minden jót.
          Biccentek még egyet, aztán elindulok a szoba felé, ahol Eva és Lynn várnak rám. Vannak ötleteim, hogy mi fog történni, de a tényleges eseményeket talán még elképzelni se tudom. Egy viszont biztos, nem sokszor fordult elő velem, hogy két nő kényeztet szex közben. Azt hiszem, ha ezen az estén túl leszek, akkor egy ideig megint kibírom majd. Legalább a következő városig, vagy a Roxfort végéig.
 

Köszönöm a játékot.