Az örökké élő leány

AZ ÖRÖKKÉ ÉLŐ LEÁNY

outfit

Általában bőven hagy időt a Kalamáris Művészeti Részlegének a munkára. Fontosnak tartja, hogy az emberei megismerkedjenek a művel, amihez dolgozniuk kell. Hogy valamilyen szinten a részeseivé váljanak. És nem csak az olvasottaknak, de az író belső gondolatainak és érzelmeinek is. Valamint tisztában legyenek az olvasóközönség minden igényével és elvárásaival. Úgy gondolja, hogy csakis így lehetséges, hogy tökéletes munkát adjanak ki a kezükből. Persze, mint mindenkinek, neki is megvannak a kedvenc művészei, valamint a bejáratott emberei egy-egy témához. És bizony sokszor előfordul az is, hogy szabadúszó művészt alkalmaz, mert egész egyszerűen érzi, hogy az adott könyvnek arra van szüksége. Persze ez ritka és különleges esetben szokott előfordulni. Viszont nagy volt a kísértés, hogy, mivel ez a történet a sajátja, ráadásul kifejezetten fontos a számára, most is külsőst alkalmazzon. Valami nagy nevet. Igazi művészt.

Aztán letett róla. A külsős művészek általában, és tisztelet a kivételnek, nyafogósak és folyamatosan még több időt követelnek. Lehet, hogy a munka, amit kiadnak a kezükből a végén, az minőségi, de ehhez a vesződéshez egész egyszerűen nem volt kedve. Olyasvalakit akart a munkára, aki méltó alázattal nyúl a témához és akivel folyamatos lehet a kapcsolattartás. A Kalamáris Kiadó sem akárkiket alkalmaz, úgy gondolta tehát, hogy tesz egy próbát velük. Ha már az ő pénzéből élnek…

Persze nekik is járt volna a több idő az első tervek bemutatására. De a könyv maga is egy hirtelen ötlettől vezérelve született. Így szerette volna, ha minél előbb kiadatják. Ezért az előzetes tervezésre összesen egy hetet adott. Mindenkinek. Azt mondta, az dolgozik rajta, aki akar, aki teljesíteni tudja egy hét alatt az első képeket. És öt embernek sikerült. Ma tart velük megbeszélést. Egyenként. Jó hosszú napja lesz… És, ha ez nem ez a könyv lenne, biztosan halálra is unná magát. De ma nem.

Általában előbb megnézi a terveket és csak a legjobb pályázókkal beszélget el. Úgy gondolta azonban, hogy most így a fair. Ha már összesen egy hetet adott öt kép megtervezésére és kivitelezésére…

Anson kikíséri a harmadik jelentkezőt. Nem voltak rosszak a munkái, de Anton Frill, a második versenyző tűnik ez eddig a nyertesnek. Persze még ketten hátra vannak. Köztük egy gyakornok is. Igen, Nathaniel Forest tényleg mindenkinek megadta az esélyt. Amúgy is szeret újoncokat felkarolni. Pont úgy, ahogy vele is megtették hosszú évekkel ezelőtt.

- Hozz kérlek egy nagy adag forró csokit, egy üveg sima vizet, forralt vizet, teafüvet és valami harapnivalót. Közben küldd be kérlek Ms. Fawcettet. – Nathaniel Foresten meglepő komolyságot látni a mai nap. Asszisztense legalábbis erre fogja azt is, hogy meglepő módon emlékszik a nevére. És eddig egyik pályázóét sem tévesztette el. Nem humorizált, nem gőgösködött és nem nyavalygott. Ami amúgy nagyon is ritka. De amit a jólelkű és szorgalmas Anson már megszokott. Tudta, hogy amúgy főnökének arany szíve van, még ha igazán furcsa ember is.

- Ms. Fawcett. Bemehet. – Nyitja ki a modern üvegajtót. Beengedi a hölgyet, majd a konyha irányába indul, hogy főnöke összes kívánságának eleget tegyen.

- Üdvözlöm. – Köszön a nagyfőnök, miközben felpattan a helyéről és egy nagy asztal felé indul, ahová a művész ki tudja pakolni munkáit. Az elhelyezés és a fények tökéletesek ahhoz, hogy minden munkát a lehető legjobb minőségben meg lehessen tekinteni. – Magáé a terep. Nyűgözzön le!

~ set ~

          Azt hiszem, lassan beérik a sok munka jutalma. Hetek óta csak akkor tudtam igazán kikapcsolódni, ha szerelmemmel töltöttem egy kevés időt. Nem adtam magamnak sok esélyt, de az esélyt legalább megadtam egy a kiadón belül meghirdetett pályázatnál. Készítettem néhány képet, amiket most a kis mappámban tartok. Valamiért különösen fontos ez a projekt, de annyira, hogy már nem is adják ki külsősnek. Pedig hallottam róla, hogy az igazán fontosakat kiadják. Nem értem miért, hiszen nagyon sok jó képességű illusztrátor dolgozik itt. Ez most mégis más.
          Szinte percenként igazgatom a ruhámat, már alig várom, hogy összejöjjön az a beszélgetés. Sok jót hallottam Mr. Forestről. Tudom, hogy legalább olyan igazságos, mint amennyire szigorú, így a kiírt projektnek megfelelően adtam bele mindent a rajzokba. Előfordult, hogy otthon aludtam el a rajztáblám mellett. Az eredménye viszont meg is lett. Úgy gondolom, hogy minden egyes mozzanat és megrajzolt vonal visszatükrözi azt, ami a szerző – maga Mr. Forest – elképzeléseit lefedheti. Én legalábbis így látom, és a többieket elnézve, senki sem hajlandó beavatni az ő elképzeléseibe. Szóval, lényegében ez most egy teljes egészében kakukktojás. Pedig örülnék neki, ha gyakornokként kicsivel többet segítettek volna. Mondjuk úgy, hogy nem használnak a munkaidőm teljes idején titkárnőnek, hogy egy percig tudjak foglalkozni a munkámmal.
          Lényegében ez volt az oka annak, hogy otthon dolgoztam. Mikor megtudták, hogy részt fogok venni a projektben, és szeretném megmutatni a tudásomat, mindjárt másként kezeltek, mint előtte. Akkor már nem a szegény kis ártatlan főiskolás lánykát látták bennem, hanem a vetélytársat és ennek megfelelően is bántak velem. Nem fogom megérteni ezt. Tudom, mekkora megtiszteltetés lenne ez a lehetőség annak, aki megnyeri, de akkor sem kéne félredobni évek óta tartó barátságokat.
          Nyílik az ajtó, és kijön rajta az egyik kollégám, majd meghallom a saját nevem. Nyelek egy nagyot. Az izgalmam egyre fokozódik csak, ahogy belépek az üvegajtón. A kezem izzad kicsit, ahogy a dossziémat markolja.
          - Jó napot, Mr. Forest!
          A többit lenyelem, amit mondani akarok, hiszen nagyon sok minden lenne, és van egy olyan érzésem, hogy most nem éppen aktuális az időpont neki. Felnézek a férfira, aki ezt a hatalmas birodalmat hozta össze. Nem véletlenül éreztem megtiszteltetésnek már azt, hogy behívtak a felvételi elbeszélgetésre.
          Remegő kézzel veszem ki a lapokat és terítem ki az asztalra a rajzaimat. Mindent beleadtam, és ez látszik is rajtuk, de az idő rövidsége miatt nem sikerült minden hibát eltűntetnem. Szépen sorrendbe teszem őket, és lassan beszélni kezdek róluk.
          - Mivel egy gyerekeknek szóló történetről van szó, igyekeztem a lehető legérthetőbben megmutatni nekik a lényeget. Így nem alkalmaztam állat szereplőket, hanem egy szerethető kislány szempontjából rajzoltam meg a képeimet. – Rámutatok az egyikre. – Itt például az árvaházban van, ahol körül van véve barátokkal és társakkal mégis szomorú.
          Lassan tovább megyek a képeken, amíg el nem érkezem oda, ahol a kislány megtalálja a szülőket, akik nagyon szeretik. Akkor látszik először felhőtlen mosoly az arcán. Arra a képre büszke vagyok, sikerült nagyon jól elkapnom. Azt a pillanatot abból merítettem, mikor néhány napja menyasszony lettem. Azt hiszem, az összes boldog képhez azt a pillanatot ragadtam meg magamban. Aztán ott van a másik kép, ami megint szomorú.
          - Ezen a képen igyekeztem azt megragadni, ahogy a gyerekek átélhetik a szeretteik elvesztését. Mivel a kislány halhatatlan, legalább egyszer át kell élnie azt a pillanatot, és utána mélyül el igazán a magánya.
          Ahogy így nézem sorban a képeket, egy tökéletlen és mégis tökéletes sorozatot sikerült alkotnom. Ha egy kis időm lett volna még, akkor talán tökéletes is lenne. Így kicsit bizonytalan vagyok. Jó lett volna megkapni a projektet, de be kell látnom, hogy még nagyon tapasztalatlan vagyok az ilyen pályázatokkal kapcsolatban. Csak abban bízhatok, hogy Mr. Forest kegyes lesz hozzám.
          - A… a rajzolás technikája kicsit hagyományos, és igyekeztem a saját stílusommal vegyíteni, így egy szokatlan képi ábrázolást kaptam. A gyerekeknek mégis tetszhet.
          Teszteltem egy teljesen más képen, de a stílus hasonló volt. Állítólag tetszett, de mivel rokonok gyerekeiről volt szó, talán csak udvariasak voltak. Akármi is legyen, már benne vagyok a közepében és nem szabadulok még egy ideig.

AZ ÖRÖKKÉ ÉLŐ LEÁNY

outfit

 Nézi a képeket. De mintha semmit se venne észre abból, amit lát. Nem a művek hibája, egyáltalán nem, sőt inkább a következményei. Megrohanják az emlékek, önnön gyerekkorának furcsa körvonalai, amiknek tiszta képe csak az árvaháztól eredeztethető. Mindig is szomorú volt a lelke mélyén, még ha életének pillanatait képes is volt élvezni… Mariel éppolyan árva volt, mint ő, s mikor férjhez ment, majd gyermeket szült, azt gondolta húga azt a boldogságot kapja, amit megérdemelt. Azt hitte onnantól kezdve minden rendben lesz. Ada annyira gyönyörű volt és kedves és ő büszkén tetszelgett a nagybácsi szerepében. Ő is boldog volt. Mariel és családjának boldogsága az ő szívében is megéreztette milyen az, amikor az embert igazán szeretik és mikor ő is viszont szeret. Beleélte magát a gondoltba akkor, hogy ez már örökké fog tartani.

Aztán jött a háború, ismét. És minden álom, minden szeretet és vele együtt minden bizonyosság odalett egyetlen éjszaka alatt. Egy pillanatig se kecsegtetett az élet reménnyel. Nem volt semmi más, ami megvigasztalhatta volna, csak a tudat, hogy ott van az az apró teremtés, akinek még nagyobb a fájdalma.

Világéletében árva volt.
S most egy árváról kell gondoskodnia.

Nathaniel nem szól semmit, miközben a kezébe véve nézegeti az elkészült munkákat. A csöndet, csak Anson töri meg, aki belép, majd egy tálalóasztalra elkezdi módszeresen lepakolni mindazt, amit főnöke megrendelt.
Az író, mintha csak ekkor eszmélne fel gondolataiból. És óvatosan a gyakornokra néz. – Kér valamit inni? – Mutat Anson felé. – Ha igen, csak közölje vele. Magának rendeltem mindent. Kivéve a forró csokit, az az enyém. – Aztán ismét a képekre néz, de most már sokkal kevesebb fájdalommal a lelkében. – Tetszik, hogy nem gondolta túl a dolgot. Az emberek, ha rám néznek azt gondolják nekem csak a meghökkentő vagy az elvont dolgok tetszenek. Igen, modern ember vagyok, mégis megnyugvást találok sokszor a klasszikusban. Egy-egy régi festmény vagy könyv olyan tud számomra lenni, mint egy kedves barát. A maga munkái valahogy pont ezt az érzést keltik bennem. Mintha már ismerném őket. Anson te mit gondolsz? – Fordul ismét az asszisztens felé, aki időközben lecserélte a tálcát papírra és pennára.

A fiatal férfin látszik, hogy már meg sem döbben a kérdésen. Pedig, aki ismeri Nathaniel Forestet tudhatja, hogy a többi asszisztensének a véleménye abszolút nem érdekelte. Általában a kiadó igazgatójának a véleménye sem érdekli, nemhogy a pórnépé. Most mégis bizalommal fordul Anson felé. Igen, az úgynevezett pórnép körében nem véletlenül kaptak szárnyra azon pletykák, hogy a fiatal asszisztens nem csak az irodai munkák elvégzése terén ilyen szorgalmas… Nathaniel és Anson tökéletesen tisztában voltak ezekkel a híresztelésekkel és megbeszélték, hogy nem foglalkoznak vele. Jól dolgoztak együtt. Jobban, mint azt kívülről bárki is gondolta volna.
- Mennyit tudna változtatni ezeken a munkákon Ms. Fawcett? – Kérdezi Anson határozottan miközben előbb a fiatal nőre, majd Mr. Forestre néz. – Ha meghagyjuk ezt a gyönyörű és érzékletes ábrázolásmódot, amit a hölgy elkezdett. Talán érdemes lenne egyértelműen egy japán származású kislányt megjeleníteni. A történetről úgyis mindenki tudni fogja, hogy az örökbefogadás tiszteletére készült. Hiszen a reklámokat is e köré építjük. Akkor már érdemes lenne teljes egészében végigvinni ezt a vonalat.

- Igen. – Gondolkodik el ismét az író, miközben egyik képről a másikra viszi tekintetét. – Tudja Ms. Fawcett, ez a második alkalom, hogy a magánéletemhez igazán közeli művet adok ki a nyilvánosság számára. Ezért ez egy igazán kényes dolog. Még, ha az idő rövid is, nekem a legjobb munkák kellenek. Egy hónap múlva a nyomdában akarom tudni az egészet. Illusztrációkkal, hibajavítással és tördeléssel együtt. Mint láthatta nem túl hosszú írás. Talán a legrövidebb, amit eddig írtam, de a könyv minden oldalán képeknek kell lennie. Nézze itt az előzetes tördelés. Ugye ezt a példányt kapta meg maga is. – Mutatja meg a könyv formátumúvá szerkesztett, de üres fehér lapokra nyomtatott szöveget. – Ez így elég snassz. – Jelenti ki, majd apró mosollyal az újoncra néz. - Széppé tudja varázsolni három hét alatt? Már, ha maga kapja a munkát… – Nevet kissé fel. Bár tény, hogy eddig ezek a munkák fogták meg a leginkább az írót, azért az esélyt az utolsó pályázónak is meg kell adnia. – És igen. Az Anson által javasolt változtatások is szükségesek lehetnek. Valóban jó ötletnek tűnik, teljes egészében Ada számára ajánlani a könyvet. Ha gondolja, tudok adni róla képeket. Nem azért, hogy élethűen lemásolja, csak inspirációnak. Szépek a munkái. Igazán esélyes az eddig látottak alapján.

~ set ~

          Az izgalmam és az idegességem is egyre inkább fokozódik, ahogy telik az idő, és nem tudok semmit sem leolvasni főnököm arcáról. Elkezdem tördelni a kezem, biztos vagyok benne, hogy valamit elrontottam, ez nem kérdés. De legalább megpróbáltam, megadtam magamnak az esélyt, és ebből tudom, hogy még rengeteget kell fejlődnöm. Kicsit csalódásként ér, túl nagy lendülettel vettettem bele magam, de aztán hamar rájövök, hogy mennyire élveztem a munkát vele. Szóval akármi is történik majd megérte, mert több szempontból is nyertem csak vele.
          Biccentek a belépő Anson felé, aki szerintem azonnal látja rajtam, mennyire ideges vagyok. Kicsit gépi mozgással indulok meg felé, és kérek egy kis vizet. A torkomon most már úgyse csúszna le az idegességtől.
          - Köszönöm – kortyolok bele a hideg italba.
          Nagyon jól esik annak ellenére, hogy kinn is éppen csak a pozitív tartományban van a hőmérséklet és néhány napja még havazott is. A felvételi elbeszélgetésen izgultam utoljára ennyire, és végül is, az jól sikerült. Talán bíztató előjelnek kéne vennem.
          Pont úgy hallgatom Mr. Forest véleményét, mint aki éppen elolvadni készül. Érzem, hogy fülig vörösödöm. Főleg aztán, hogy az asszisztens is az asztalhoz lép és elkezdi nézegetni a munkáimat. Nem gondoltam volna, hogy ekkora figyelmet fog kapni.
          - Hát… - nyelek picit félre a váratlan megszólítás miatt, és ettől köhögnöm kell. Remek, újra megmutatom a profizmusomat. – Amennyit szükséges, természetesen. A hátteret a legkönnyebb, ott szinte mindent ki tudok cserélni, a lánynál viszont csak arra gondoltam, hogy kiemelek még jobban dolgokat. Mint a szemét vagy egy-egy képen hangsúlyosabbá tenném az érzéseit az arcon, ahol inkább azok is olyan fontosak, mint a tekintet.
          Csodálattal hallgatom Mr. Forest szavait. Nem is tudtam, hogy ennyire a szívén viseli a könyvek sorsát, és ez új erőt ad nekem is. Most úgy érzem, bármire képes lennék, akár a csillagokat is lehoznám az égről. Az egy hónap viszont meglep. Azt hittem több időm lesz majd befejezni a műveket, még akkor is, ha már szinte készek.
          Újra a kezembe veszem a már megkapott könyvet, és elképzelem a rajzaimat a kihagyott helyeken. Olyan jó lenne, és úgy érzem, már csak egy hajszál választ el tőle, hogy tényleg az enyém is legyen a projekt. Kicsit el is mosolyodok, a snassz szó hallatán, de mesekönyvként valóban igaz, hogy elég szokatlan és egyhangú.
          - Nincs akadálya. Meg tudom csinálni három hét alatt.
          Szerencsére most az iskolában sincs nagyobb projektem, így tényleg tudok teljes erőmmel erre koncentrálni. Ha megkapom a projektet, akkor csinálok majd még néhány vázlatot, amik a változtatások alapján fognak készülni, így könnyebben ki lehet választani az irányt is, és nem kell annyit rontani a javítgatással az eredeti képeken. Ahogy elnézem, már most lesz olyan kép, amit teljesen újra kell majd rajzolnom.
          - Igen, szeretnék egyet, de természetesen csak akkor, ha megkapom a projektet. Nem szeretném feleslegesen elvenni egyik képet sem Adáról. Tudom mennyire értékesek.
          A nyakamban lógó láncra csúszik a kezem a ruhámon keresztül. Egy hónapig semmit sem tudtam a hollétéről. Így is csoda, hogy visszakerült hozzám nemrég. Fogalmam sincs milyen úton mehetett keresztül, de abban biztos vagyok, hogy kalandos volt.
          - Mr. Forest, mikor tudom meg, hogy enyém lesz-e a megtiszteltetés vagy sem? Akkor szeretnék minél előbb nekiállni, hogy a legtökéletesebb munkát tudjam kiadni a kezeim közül.
          Nem én szeretnék az lenni, aki elrontja az olyan nagyra értékelt könyvet. Egy apró hibát sem szeretnék ejteni, és ha tudom, hogy ez ennyire fontos, akkor talán már mára is tökéletes munkát hoztam volna. Talán nem lett volna meg az összes kép, mint így, de azok legalább tökéletesek lettek volna.
          - Esetleg szeretne valamelyikből alternatív változatot is kapni?
          Tudom mennyire fontos, ha az ember választani tud két lehetőség közül annak érdekében, hogy valóban a legtökéletesebb formában kerüljön az emberek elé. Ráadásul ez egy nagyon gyors munkát igényel. Azt hiszem, egy időre most lemondhatok a magánéletemről.

AZ ÖRÖKKÉ ÉLŐ LEÁNY

outfit

- Tudjátok mit… - Vált hirtelen könnyedebb hangnemre az író. Ami végre a megszokott légkört biztosítja a szobában. Ráadásul ezzel az apró kis kifejezéssel a magázásról is sikerül egy pillanat alatt megfeledkeznie. Amúgy is rémesen utálja, de a tanácsadói és a jelenlegi igazgató is azt tanácsolta, hogy a beosztottakkal így beszéljen. Rém bonyolult, de meglepő, hogy tőle éppúgy elvárnak bizonyos dolgokat, mint ő az alkalmazottaitól. Azt mondták sokszor tiszteletlennek tűnik, ami zavaró. Hát mentségéül szolgáljon, hogy sose akar véletlenül tiszteletlennek látszani. Ha valakit nem szívlel, simán kimutatja. Ahogy az ellenkezőjét is. Nem fog finomkodni vagy udvariaskodni. Csak az idő megy el vele. – Anson hozd be kérlek az utolsó pályázó munkáit. – Utasítja asszisztensét, aki gyorsan kisiet, majd besiet és főnökének íróasztalára kipakolja a munkákat, úgy, hogy azokat Ms. Fawcett ne láthassa. Nathaniel csak gyorsan végigpörgeti a lapokat. Gyorsan, de alaposan. Látni lehet rajta, ahogy már gyakorlott szeme végigsiklik az összes részleten. – Nem. Ez egyértelmű nem. – Adja vissza a dossziét Ansonnak. – Kérlek tudasd vele, ahogy a jutalom részleteit is.

- Nos, kedves Esmé. Gyors választ akartál gondolom, szóval azt is kapsz. Gratulálok a projekt a tied. – Fordul a nő felé. – Szóval innentől kezdve jöhetnek azok a nyavalyás részletek és a remek mindennapos közös munka. Ahogy a túlóra számok is. Benne vagy? – Kérdezi huncutkás mosollyal az arcán, ahogy ismét a nő munkáihoz lép. – Gyakornoknak még sosem adtam ilyen fontos munkát. Ez nagy lehetőség neked is, szóval ne okozz csalódást. Ha jól tudom, de ebben majd Ansonnal tudsz egyeztetni, az ilyen kiemelt munkákkal kiválthatod az aktuális iskolai feladataid. És mostantól három hétig az itteni egyéb munkáid is feledésbe merülnek. Ha kell, kapsz helyet a műteremben. De felőlem otthon is dolgozhatsz, engem csak az érdekel, hogy minden nap egyeztessünk és, hogy majd időre készen legyél. – Még mindig széles mosollyal nézi a rajzokat. Úgy tűnik, mintha kissé megkönnyebbült volna. Valahogy látja az egész folyamatnak a végét. Végre. Pedig messze nem ez a legnagyobb vagy legösszetettebb munkája, mégis a legfontosabb. És talán pontosan ezért örül annyira annak, hogy egy újoncra bízhatja az illusztrációt. Mostanában meglepik őt az új emberek. Sokkal érdekesebbek és jobbak, mint azok a bizonyos „jól bevált” figurák. Ha már csak alapból Ansonra gondol, akiről azt gondolta egy a tucatból, és nem, mégsem az. Ezzel a tudattal tud megbízni az előtte álló nőben is. A munkái jók, bár persze messze nem tökéletesek, de azok lesznek három héten belül. Ebben bizonyos volt.

- Alternatív változatra nincs szükségem a képekből. Ez a vonal, amin elindultál jó lesz. De adok Anson véleményére, így örülnék, ha valóban egy japán kislány jelenne meg a munkáidban. A színek pedig lehetnének hangsúlyosabbak? Élénkebbek? És ne legyen üres fehér terület. – Mutogat, hirtelen ugrálva a munkák között. – Persze ha valahol indokolt a fehér, azt megértem, de például a szöveg mögött is legyen szín. Legyen az egész olyan erőteljes, magával ragadó. Azt akarom, hogy ugyanaz az atmoszféra jelenjen meg a lapokon, mint a szövegben. Megoldható?

- Mr. Forest. Ne felejtkezzen meg a szerződésről sem. – Hallani Anson halk, mégis figyelmeztető hangját, ahogy kissé kizökkenti Nathaniel Forestet a teljes lelkesedésből.

- Ajj. A szerződés. Persze. – Kap a fejéhez, de aztán el is hessegeti az egészet és csak a nagyon lényeges elemeket hadarja el – A lényeg, hogy a munkáid után kapod a fizetésed. Kapod az alap gyakornokit is, természetesen. De lényegében megveszem tőled a munkáid. A részletek délutánra meglesznek. Anson addigra összeállítja a szerződést. A könyv teljes bevétele jótékonyságra megy. Árvaházakat támogatunk vele. De ezt nem reklámozzuk, szóval maradjon köztünk. Ez is benne lesz majd a szerződésedben. Mert alap esetben követelhetnéd az eladott példányszámok után az összeg bizonyos százalékát, de így nem. Természetesen ezt kellő mértékben kompenzáljuk a műveid felvásárlásánál. Kihagytam volna valamit? Kérdezz nyugodtan. A rendelkezésedre állok napi huszonnégy órában.

~ set ~

          Egy pillanatra megmerevedek, mikor a magázódásról átváltunk tegeződésre, és nem vagyok biztos benne, hogy részemről illő lenne-e ez a váltás most még. Persze, ha kicsit közelebbi kapcsolatba kerülünk, akkor elképzelhető, hogy majd átvált, de addig is, maradni fogok a magázódásnál. Szólnék is közbe, hogy igazán ráérek megvárni a döntést, de addigra Anson már visszasiet a lapokkal. Elfordulok, hogy még csak véletlenül se nézzek rá a rajzokra, pedig nagyon kíváncsi vagyok azokra is.
          Csak a választ hallom némi papírzörgés után. A szívem kihagy néhány ütemet. Tényleg lehetséges lenne, hogy gyakornokként egy egyszerű próbának tekintett kihívást megnyerek? El se hiszem. A tálcához megyek, és felveszek még egy pohár vizet, amit gyorsan le is nyelek. Tágra nyílt szemmel nézek a felém forduló főnököm felé.
          - Én… tényleg? – kérdezem kicsit hitetlenkedve.
          Aztán persze hamar rájövök, hogy igen, én vagyok az, aki tényleg megkapja a projektet. Elvörösödve nézek le a rajzaimra, aztán Mr. Forestre és végül a visszatérő Ansonra.
          - Köszönöm – nyögöm ki kicsit meglepetten.
          Azt hiszem, akkor innentől nyugodtan tegeződhetek én is, legfeljebb bocsánatot kérek, ha valami mégsem úgy alakul, ahogy azt gondolom, hogy lennie kéne. Aztán ahogy eljut a tudatomig, hogy mivel is jár ez az egész, kicsit elsápadok, de aztán felvidulok.
          - Naná, hogy benne vagyok. Ha akadály lenne, akkor bele se vágok a munkába. Meg aztán, eddig is sokat dolgoztam vele, most három hét még igazán kibírható.
          Azért azt megkönnyebbülve hallom, hogy felmentést kapok az iskolai feladataim alól. Ugyan néhány projekt fontos, már az is segítség, ha elnapolják a leadási határidőket. A gyakornoki feladataim nagy része inkább segítségből áll, alapanyagok beszerzése, a részlegek közötti üzenetváltások. A muglik miatt nem lehet varázslattal megoldani ezt. És van még egy, ami…
          - Óh, majd elfelejtettem, Mr. Forest. Tudom, hogy minden munkám el kellene felejtenem, de van egy projekt, amin Ms. Chamberlainnel dolgozok. Szintén mesekönyv, és már kiadás előtt áll, csak az utolsó simítások vannak vissza. Én szeretném azt is befejezni, ha nem okoz gondot. Természetesen nem megy majd ennek a projektnek a rovására, ahogy eddig sem ment.
          Azért félve nézek főnökömre, aki a tapasztalata miatt rájöhet azonnal, hogy emiatt a projekt miatt nem lettem teljesen kész a képekkel. Tudom, hogy ez valahol most előny, de azért szégyellem is magam miatta. A másik projektből viszont már csak napok lennének vissza, és nem szeretném félbehagyni. Pont azért, amiért Mr. Forestnek is fontos a sajátja. Személyesen érintett vagyok benne.
          - Ha nem gond, akkor túlnyomó részben otthon szeretnék dolgozni a megszokott környezetben, de természetesen minden nap bejárok majd, és a szükséges változásokat itt is meg tudom ejteni. A szöveg mögötti részre viszont világosabb színeket javaslok, akkor lesz olvasható. Az kontrasztban van a kislány és a körülötte lévő színekkel. Hmm…
          Járni kezdenek a kerekeim azon, hogyan tudnám megoldani, hogy ne zavarjon be nagyon a szövegbe, de ne térjen el nagyon a kép többi részétől. Úgy gondolom, majd úgyis meglátom, ha már ott leszek, és három hét rengeteg idő. Csak egy dolog térített magamhoz a terveim elképzelése közül. Pontosabban egy szó. „Szerződés.”
          - Milyen szerződés? – csúszik ki a számon, és még értetlenül is bámulok mellé. – Van már szerződésem, igazán nincs rá szükség.
           Most érzem magam igazán bunkónak, hiszen nem hagyom szóhoz jutni azonnal a főnökömet, szóval csak pislogok rá, mikor végül kifejti, hogy mit is gondol szerződés alatt. Valahol megnyugszom, hogy nem teljes munkaidőbe akar alkalmazni erre az időszakra. Azért iskolába kell járnom, mert a feladatok alól felmentést kapok.
          - Mr. Forest, kérem. Mr. Anson – fordulok a férfi felé is. – Szeretnék lemondani a fizetésem egy részéről. Igazán nemes cél és szeretném anyagilag is támogatni, nem csak a rajzaimmal.
           Nem igazán tehetem meg azt, hogy az egészről lemondjak, pedig ezt tenném legszívesebben. Kicsit számolok, aztán hamarosan rájövök, hogy mivel fogalmam sincs mekkora az összeg, amit kapnék, csak egy százalékarányt tudok mondani.
          - Szeretném a képeimért kapott összeg harminc százalékát felajánlani – mondom határozottan.
           Elég határozottan ahhoz, hogy a két férfi tudja, alaposan átgondoltam ezt, és nem csak egy fellángolás, hogy meggondoljam magam a szerződés aláírásáig.
          - Akkor, ha mindent megbeszéltünk, én mennék is, hogy elkezdjem a korrigálásokat. Egyelőre kérdésem nincs, majd ha lesz, akkor keresni fogom.
          Összepakolom a rajzokat, ezúttal már sokkal óvatosabban bánok velük, mint ahogy eddig. Ha valamelyikben nem kell annyit javítani, akkor azokat meg is tarthatom. Még egyszer megköszönöm a lehetőséget, és már indulok is a műterem felé, hogy egy üres asztalnál ténykedni tudjak. Ott megtalálnak majd, ha szükségük van rám.

Köszönöm a lehetőséget és a játékot.